2014. január 30., csütörtök

II./HUSZONÖT ~ "Rosszak vagyunk egymásnak"

sziasztok! meghoztam a következőt! kicsit reménytelennek tűnhet a helyzet, de ne adjuk fel :) remélem tetszik továbbra is, jó olvasást, muchlove xx



    Ha megkérdezik tőlem, hogy pontosan mit éreztem legbelül, nem tudtam volna szavakba önteni.
Ott ültem Harry magánrepülőgépének mosdójában, a falnak dőlve, lecsúszva a sarkaimra és harcoltam a könnyeimmel. Nem sok volt hátra, hogy kitörjek. Fogalmam sem volt mit is jelentene az, de nem túl jót. Az egész testem remegett. Nem a megszokott módon, ez több volt. Valami ott legbelül inogott bennem. Alig várta, hogy kiszabaduljon. A látásom homályos volt, egyik pillanatról a másikra tovatűntek a boldog pillanatok. A sötétbe zuhantam. Előre hátra dőlöngéltem, meg akartam fejteni a fejemben elvetett találós kérdést. A választ a kérdésre. A kérdésre, mi nem is volt felfedve előttem. Csak őt láttam. Harryt, ahogy tekintete felért a gyásszal, azzal a gyökerekig hatoló fájdalommal, a kétségbeeséssel. Ott álltam megveszve a magyarázatáért, s ő csak azt hajtogatta, hogy ő a hibás. Hogy jogosan hibáztatom. 

    Soha nem hibáztattam őt. 

    Akármi is történik körülöttünk, nem az ő hibája. A kettőnké. Mindig a kettőnké. Hogy is gondolhatta, hogy valaha ráhárítom a felelősséget, mikor ugyanazt tettem, mint ő? Belemerültünk a saját kis világunkba és élveztük egymás társaságát. Elrepültünk Indiába, felbecsülhetetlen boldogággal ajándékozott meg. Annyi mindent véghez akartunk vinni ott. Meglátogatni az ott hagyott városomat, a barátaimat – már akik még szóba álltak volna velem – elnézni a Gangeszhez, ahová sokszor zarándokoltunk. Hordani a szárikat, amiket Harry vásárolt nekem. Kéz a kézben csak járni, kelni, bandukolni. De ez nem jutott ki nekünk és őszintén? Nem is kellene már. Nem, miután Harry olyannal vádolt meg, amit el sem követtem. Ezernyi kérdést vet fel maga után s az összesre tudom a választ. Az én hibám. Csakis az enyém. Mert hagytam, hogy igyon belőlem. Hagytam, hogy újabb mérget szívjon magába. Engem. A mérget. Mert az vagyok neki. Hogyan is gondolhattam! Tönkreteszem az egyetlen dolgot az életemben, ami számít. Tönkreteszem őt, Harryt. 
- Nem, nem – motyogtam beleszántva a hajamba. Addig húztam, amíg egy marék a kezemben nem maradt. Bárcsak visszapörgethetném az időt és megakadályozhatnám. Az egyszerűbb megoldást választottuk. Tettem volna rá, ha beleszakadtam volna a törött kezem szúrásába. El kellett volna cipelnem, addig erőlködni, amíg bele nem egyezik. – a francba!
És a könnyeim azzal a gondolattal szépen útnak is indultak. Csak reméltem Harry aludt még. Felálltam és a csapra támaszkodva a tükörbe néztem. Nem láttam mást, csak egy összetört szörnyeteget. Ez voltam. Gyilkos talán. Mi van, ha ezzel visszafordíthatatlan károkat okoztam? S a legrosszabb, hogy ez a pánik, mi bármelyik percben eluralkodhat rajtam, nem tőlem jött. Harrytől. Percekig tanulmányoztam, feldolgoztam s átrágtam magam a saját érzelmeimen. Én nem pánikoltam. Én undorodtam. Magamtól. Az egésztől. Harry viszont pánikolt. Láttam a szemeiben, a testbeszédén, a fáradt, győzködő mosolyán. Aztán csak úgy a semmiből felvetődött bennem egy kérdés: 

    Ha nem léteznék többé, véget érne a rémálom? 

    Mi van, ha nem feltétlenül Harrynek kéne meghalnia, hanem például nekem? 
Az én életem majdnem jelentéktelen az övéhez képest. Harry annyi jót tett a világgal, próbálva kompenzálni a rosszat. Nekem semmi hasznom, ellentétben vele. Talán akkor abbamaradna az univerzum gyűlölködése. Harry kínjai is. Leestem a térdeimre és zokogni kezdtem. Csendesen, hogy ne hallja senki sem. Minden figyelmen kívül hagyott következmény most a felszínre törni látszik. Tíz perc után már nem tudtam miért is hullatom a könnyeimet. Csak úgy. Hátha jobb lesz. Aztán egy ordítást hallottam. Összerezzentem s a falhoz mászva nekidőltem. Össze kellett szednem magamat s még sem találtam meg hozzá az erőmet. Féltem, hogy Harry kezd széthullani, erősnek kellett lennem érte. Ha másért nem is, akkor Érte.
- Amelia, nyisd ki az ajtót! - Harry hangja rekedt volt az alvástól. Szólásra nyitottam a számat, csupán a szavak akadtak el útközben – mit csinálsz ott? Ha egy percen belül nem nyitod ki az ajtót rád verem!
Nyeltem egyet. Tudtam, hogy igazat beszél. Képes lenne betörni, csak, hogy lássa mi történik idebent. 
– Mindjárt megyek – feleltem, és mindenemmel reméltem, nem hallotta meg a sírás okozta szakadozásokat a hangomban. 
- Ki kell jönnöd onnan, most. 
Parancsoló volt, másodpercek teltével nőtt a dühe. A lábaimra álltam és megmostam az arcomat. A szemem vörös volt az íriszem körül. Kizárt, hogy el tudom takarni előle. 
- Háromig számolok – morogta – egy. 
- Harry, csak egy perc.
- Kettő.
Mi dúlhatta fel őt ennyire? Mielőtt kimondta volna a hármat, kitártam az ajtót. 

    Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban a másik állapotán. Harry szemei vérben voltak, és elkaptam egy utolsó könnycseppet az arcán. Hátra is léptem egyet a sokkban. 
- Mi történt? – elé léptem és letöröltem a forró nedvességet. Harry elkapta a csuklómat és erőszakosan ott tartotta a kezemet. Magához rántott és leszorította a szemeit. Az állkapcsa rángatózott és nehezen lélegzett.
- Azt álmodtam öt perccel ezelőtt, hogy – még szorosabban vont magához. – hogy megölöd magad. - A szám kettényílt és hitetlenül meredtem rá. Miért álmodna ilyet? – tudnom kell, hogy mit csináltál odabent. Jobb ha elmondod, mintha a saját szemeimmel látom. Hidd el, jobb lesz, ha elmondod az igazat.
- H-Harry – dadogtam lefagyva. 
- Azon kívül, hogy sírtál. Mit csináltál? – aztán már nem dühöt éreztem belőle áradni. Hanem a könyörgést, a rimánkodást, hogy meghazudtoljam az álmát.
- Harry, a közelében sem voltam annak, amit álmodtál, csak…
- Csak? – összekapcsolta a tekintetünket. Valóban meg volt rémülve, rettegett. 
- Csak átgondoltam a történteket, ennyi.
- És a gondolataid között fel sem merült, hogy esetleg a te hibád, ugye? Vagy hogy mi lenne, ha te például nem lennél?
Wow. Harry rátrafált az egészre. Mit mondhattam volna neki? Nem állhattam elő az igazsággal, még ha tudtam, hogy úgyis kiszűri az ellenkezőjét.
- Nem, Harry, ne butáskodj.
Harry úgy tűnt megnyugodott. Elengedte a kezemet és a falhoz lépve nekitámasztotta a homlokát. 
- Annyi idő után, még mindig nem tanultad meg, hogy hallom az átkozott szívverésedet. Kihagy egy ütemet, ha hazudsz. Miért? Miért hazudsz? – inkább magától kérdezte, mint tőlem. Halkan. Elveszve.
Hirtelen utáltam, hogy ennyire érezzük egymást. Mintha semmi titkom nem lehetett volna előtte. 
- Mert az én hibám – tártam szét a karjaimat – mert az én hibám. 
Papagájként ismételgettem. A fejemben is. Csak ez volt benne, semmi más. Harry belevágott a falba az öklével. Gyorsan történt minden, fel sem fogtam, s már az utastérben voltunk, lenyomott a székre, fölém hajolt és hangosan zihált. 
- Mondd ki még egyszer és esküszöm… - a keze ökölben volt. Az ere kidülledt a homlokán. Az alkarján is.
- Harry, nyugodj le.
- Hogy a francba tudnék lenyugodni, amikor ilyeneket beszélsz? A kibaszott életbe! Hogy fordulhatott meg a fejedben, hogy megölöd magad?
- Nem gondoltam erre, Harry, nem pontosan ezt – súgtam oldalra nézve. 
- Ne merj sírni, megértetted? – emelte fel a hangját. – nézz rám. 
Mikor nem cselekedtem az akarata szerint, ismét megkért, ezennel lágyabb hangon.
- É-én, én csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha én nem lennék? Megszűnnének a katasztrófák? Jobban lennél? – Harry ellökte magát tőlem és beleszántott a hajába. – nem akarok erre gondolni, de nem megy. Harry, láttam, hogy mit tett veled a vérem. Napról napra csak ezt látom, tudod milyen érzés ez nekem? – lehalkítottam a beszédemet, és elengedtem újabb könnyemet – amióta csak ittál belőlem, nem vagy jól. És ne próbálj meg azzal jönni, hogy ha melletted vagyok, akkor jobb! Nem jobb! Hát nem látod? Megjelenünk Indiában, és mindenhol földrengés volt. Ne, ne akarj megszakítani – emeltem fel a kezemet – had fejezzem be. Megsérültél, Harry. Miattam sérültél meg! Mert ott azon az estén rá kényszerítettelek, hogy igyál belőlem! És azóta minden csak egyre rosszabb. Leestél és nem gyógyultál. Azt mondtad nincs más lehetőséged, és engedtem, hogy igyál belőlem. Én hülye, hogy hihettem, hogy minden oké lesz? – lesütöttem a fejemet – hülye voltam.
- Mindketten azok voltunk – suttogta Harry – de együtt voltunk azok, és nem te. Azt hittem túl vagyunk azon, hogy saját magunkat hibáztatjuk.
- Én próbálok, Harry, de nem megy – mormoltam és a tenyerembe temettem az arcomat – nem megy. 
Harry a térdeire esett előttem, hallottam a súlyának koppanását. Gyengéd ujjaival elhúzta a karjaimat és közre fogta az arcomat. 
- Ne tedd ezt, Amelia – susogta alig hallhatóan – ne tedd ezt velünk, velem – zöld íriszei közelebbiek nem is lehettek volna. A remény és a szerelme összeolvadva ragyogott bennük – ne hagyj el.
Valahogy megértettem őt. Lehet azért, mert lehetetlenül mélyen szerettem őt, vagy a kapcsolatunk miatt. De tudtam mire céloz. A bőrömön éreztem a lelketlen fiú szerelmének kapaszkodását. 
Mindhiába a küzdelmemnek. Nem tudtam lepergetni magamról őt. Nem tudom, hogy valaha képes lennék-e feladni őt.
- Annyira rossz vagyok neked, Harry.
Elmosolyodott, megkönnyebbülten.
- Rosszak vagyunk egymásnak, ez teszi izgalmassá, nem? – összenevettünk, bár mindkettőnket kirázott a hideg tőle. 

    Izgalmassá, veszélyessé, kimúlhatatlanná. 

    Habár Harry karjaiban biztonságban éreztem magamat, az agyam egyfolytában kattogott. Még akkor is, mikor leszálltunk a repülőről. A rajongók valahogy megtudták – mint az FBI, komolyan csodáltam őket – hogy mikor érkezünk. Harry nem szeretett volna egyedül hagyni. Láttam az arcán, hogy két tűz között volt. Elküldtem autogramot osztogatni. Elővettem a telefonomat, és üzentem Liliana-nak. 

„Itthon vagyunk. Beszélnünk kell Harryről.” 

Amint elraktam volna, jött is a válasz. 

„Nem érek rád, bocsi” 

Elnevettem magamat. Ez azt jelentette, hogy már úton is van. 

„Hozz egy üveg vodkát, szükségem van rá” 

    Harry megfogta a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat. A paparazzi ezernyi képet csinált, lehajtottam a fejemet, hogy a hajam lepelként hulljon körém.
- Amelia, kérhetünk egy mosolyt? 
Mikor magamra erőltettem egyet, a néger srác rávágta a kamera mögül, hogy biztos foghúzásról jöttem. Alig tudtam rábeszélni Harryt, hogy ne szóljon vissza. Mindketten ingerültek voltunk és fáradtak az úttól. 
- Megyek anyához – közöltem, ahogy beültem az odarendelt autóba. Harry hallgatag volt és csak bólintott. – mi a baj? 
- Semmi – megrázta a fejét és követtem a tekintetét.
London szét volt esve. Több helyen a főút meg volt repedve, és házakat kellett renoválni a tragédia bekövetkezte után. Felsóhajtottam és lecsúsztam az ülésben. 
- Anyát hazaengedték ma reggel. Ellátták a sérüléseit, de ágyhoz kötötték egy hétre. Enyhe agyrázkódása van, kapott rá gyógyszert is. Harry figyelsz rám? - Harry tekintete üveges lett. Pont úgy, mint ott a Taj Mahalnál. Az ölébe ültem gyorsan és a kezeimbe vettem az arcát. – nézz rám, Harry.
- É-én…
- Nézz rám, semmi baj, itt vagyok, velem vagy – és igen, elkapott a csontig hatoló pánik. A nyakába bújtattam a fejemet és oly szorosan öleltem, egy hajszál sem fért volna közénk. Pár pillanatig mereven ült, de aztán körém fonta a karjait és a vállamhoz bújt.
- Sajnálom – ártatlan kisfiúként hangzottak a szavai. Aki nem találja az otthonát. A szívem majd ki pattant a torkomon. 
- Gyere velem, nem akarom, hogy egyedül legyél.
- Mennem kell, ma délutánra hozták a találkozót a többiekkel is, mivel hazajöttünk – belesóhajtott a nyakamba, mire rögtön kiült a libabőr – jól leszek. 
Bárcsak el tudnám hinni.
- Felhívsz, ha odaérsz? – suttogtam a szájára. Tekintete leesett az ajkaimra, egy vágyakozó remegés futott végig mindkettőnkön. 
- Fel – hajolt közelebb, de még nem engedtem, hogy megcsókoljon.
- Meg ha végeztetek, akkor is – nógattam tovább. Nem engedtem az akaratomból.
- Akkor is, most már megcsókolhatlak végre?
És ott is volt a pimasz, kunkori mosoly a szája mosoly. Ami felmelegített s egyben zavarba hozott. Az arcom lángolni kezdett, ahogy összedörzsölte lágyan a szánkat. A gyomromban ismét köszönthettem a pillangó hadseregemet. A tarkójánál beletúrtam a göndör tincseibe és a nevét súgva rimánkodtam érte. Harry oldalra biccentette a fejét, s a nyakamhoz hajolva apró csapásokat hagyott rajta. Nem volt sietős, nem támadott le. Csak olyan pillanat volt kettőnk között, mit sosem szeretnék megszakítani. Az állam vonalát simogatta a hüvelykujja, a lila, máris duzzadt szája pedig az arccsontomon ólálkodott. Minden egyes érintésére szomjaztam. Nem tudtam eleget kapni a selymes hajából, az illatából. Úgy am blokk belőle. Mikor végre rá talált a számra egyszerre sóhajtottunk fel a rég várt megkönnyebbüléstől. Mindkét kezével cirógatott, elégedetten csuktam be a szemeimet, amikor finoman harapta meg alsó ajkamat. Mozdulatai csábítóak voltak és egyben lehengerlően gyengédek. Búcsúzóak és várakozóak, szenvedélyesek és egyben szerelmesek. Elnyílt a szánk egymás ellen s útközben találkozott a nyelvünk, ahogy elmélyült a csókunk. Lassan. Kiélvezve egymást. Világ megfordítóan. Reszketegen. 
- Megérkeztünk, hölgyem.
Még egy utolsó csókot nyomtam a szájára és kiszálltam az autóból, a csomagjaimat kivettem a csomagtartóból és halvány mosollyal integettem Harrynek a láthatáromig. 

    Délután hatra járt az idő, mikor Liliana átjött. Bár csak vicceltem, de tényleg hozott vodkát. Nem állt szándékomban inni. Főleg, hogy anyát kellett gondozni. Egész délután aludt. Nem tudtunk sokat beszélgetni. Elmondtam, hogy Indiába vitt el Harry és hogy ott is földrengés volt. Mallan nem szokott megölelni sokszor. De mikor hazaértem megtette. Aztán mikor rájött, hogy mit csinált, el is engedett. Végignézett rajtam és biccentett. Neki ez volt a „örülök, hogy nem esett bajod”, szavak nélkül. Liliana ledobta magát az ágyamra.
- Mi van Harryvel? 
Belevágott a közepébe, szokás szerint. Csatlakoztam mellé, és úgy döntöttem nem köntörfalazok.
- Mondhatjuk úgy is, hogy összeomlott a Taj Mahal, leesett róla és ivott belőlem.
- Hogy mi? – rögtön felállt és körülbelül ordított – elment az eszetek? Mégis hogy képzeltétek? Nem volt senki a közelben, akiből ehetett volna? Egyáltalán minek kellett ennie belőled, meggyógyul anélkül is.
Liliana-nak tökre természetes volt, hogy leomlott a Taj Mahal.
- Nem gyógyult – ráztam a fejemet – azt mondta nem evett eleget. Szerinted egy természeti katasztrófa alatt ki járkál a Taj Mahalnál? Mindenki megőrült és rohanni kezdett. A belváros 20 perc járásra van, el volt törve a kezem. Megpróbáltam megemelni, de nem ment, Liliana – felnéztem rá, harcoltam a bőgés ellen. Nem sírhatok mindenért! – Harry azt mondta azaz egyedüli megoldás. És én… én..
- Te bepánikoltál és hagytad. Nagyszerű.
- Liliana – megnedvesítettem száraz torkomat – Harry rosszabbul van.
- Persze, hogy rosszabbul van – csattant fel – mennyire rosszabbul?
- Lát… dolgokat, amik nem történnek meg. Egyszer csak elkezdte mondani, hogy tudja, hogy az ő hibája. É-én szerintem azt hitte, hogy hibáztatom. Badarságokat beszélt.
Liliana felsóhajtott és meghúzta a vodkás üveget. Mikor felém nyújtotta csak megráztam a fejemet.
- Szerinted megszűnne az egész, ha én.. nem lennék?
Liliana megállt a mozdulataiban. Rég óta nem látott sokkot láttam a szemeiben.
- Tessék?
- Szerinted megszű..
- Hallottalak, Amelia. Szerintem itt nem Harry az, aki megőrült, hanem te. Meg akarsz halni? Segítek.
Oké, kicsit megijesztett a komolysága. 
- Kösz – nevettem kínosan.
- Kurvára segítesz Harrynek, ha ezen töröd a fejedet. 
- Nem tudok nem erre gondolni. Miattam ilyen.
- Te pedig miatta vagy metamorf, tessék, bumm, valami változás? Nincs. - Felálltam az ágyról és az ablakomhoz sétáltam. Tényleg megőrülnék? – őrült vagy, ha azt hiszed Harry hagyná, hogy ilyenekre gondolkodj.
- Már tudja.
- És?
- Kiakadt – mosolyogtam rá. – de ez nem folytatódhat. Véget kell vetni ennek. Nem csak az egész univerzumos dolognak, hanem… hanem nekünk is.
- Mire célzol ezzel? – felvonta a szemöldökét, mikor felé fordultam. – nem old meg semmit, ha szétmentek. Nyakig benne vagytok és veletek együtt az egész világ. 
- Arine-ék szerint Harrynek meg kell halnia ahhoz, hogy abbamaradjon. De Harry nem halhat meg. És é..
A következő pillanatban üvegcsörrenést hallottam, erős ütést éreztem a hátamon, fogást a torkomon. Liliana kivágott mindkettőnket az ablakon. Persze nem estem, vitt magával. A szőkeség szemei villámokat szórtak, a zöld íriszei élénkebbek lettek, a fogaival pedig rám vicsorgott. Nem tagadom, megállt bennem az ütő is. Úgy szorította a torkomat, hogy nem kaptam levegőt. Az agyam, tüdőm, nem jutott oxigénhez, mozogni nem bírtam, mert lefogott. Tehetetlen voltam s tudtam, hogy pár pillanat, és megfulladok.
- Ezt akarod? – hangja nem evilági volt. Mély és távoli – meghalni? Érzed, Amelia? A szívverésed most gyors, de nem sokára lelassul. Ha elég sokáig tartalak így, nem csak elájulsz, de meg is halsz. Milyen érzés? Ezt akarod? Most nem vagy olyan nagylány, ugye?
- Lil.. 
A látásom szürke lett és kapálózni sem tudtam már. Aztán elengedett. Levegőért kapva köhögtem, remegtem és lecsordult a könnyem. Soha nem láttam még így. Soha nem rémisztett meg ennyire. 
- Rohadtul össze kell szedned magad, mert az önfeláldozásod sehová sem vezet. 
Bólintottam egy gyorsat. A nyakamat fogtam, amin minden bizonnyal rajta maradnak az ujjainak a nyomai. Rögtön azután, hogy magamhoz tértem, egy intenzív nyomás költözött a mellkasomban. Odakaptam, és zihálni kezdtem.
- Mi van? Azért ennyire nem ijedhettél meg?
- Harry – morogtam – valami történik vele. 
Liliana a telefonjához nyúlt, de Harry nem válaszolt. Süket volt a másik oldala. Aztán az enyém felcsörrent. Mamma volt az.
- Igen? 
- Petti, ide kell jönnöd. 
- Mi történt? 
Liliana felrántott a földről és figyelmesen hallgatta ő is mamma mondanivalóját.
- A vámpírod, Harry. Épp most hozták be Artzai-ék. 
Meg sem hallgattam tovább. Levágtam a telefont a földre és Liliana-ra néztem.
- Meglátogatjuk Spiritfallst! 

    Mire odaértünk a kapuhoz, fortyogott bennem a düh. Liliana elengedett, de megtorpant.
- Mi az?
- Nem látok semmit sem – nézett a szemeimbe – elrejtik előlünk, Amelia. Csak az láthatja, akit engednek.
Liliana ujjai is ökölben voltak.
- Valahogy csak be tudlak juttatni.
Elővettem a kártyámat a zsebemből, végighúztam az olvasón, kattant egyet és kinyílt.
- Így sem látod?
- Azt láttam, hogy a levegőben hadonászol – rázta a fejét – Amelia, hé – elém lépett és megfogta a vállaimat – menj és mentsd meg. 
Liliana hangszíne ott és akkor esdeklő volt. Láttam az aggályát szemeiben. Bólintottam.
- Nem fognak hozzáérni, megígérem.
Liliana bízott bennem, jobban, mint én magamban.
Futásnak eredtem lefelé a dombon. Nem éreztem többé a nyugtató meleget. 
- Hol van? – fújtatva löktem meg Nadot, aki nagy szemekkel pislogott rám – mondjátok meg azonnal, hogy hová vitték.
- Zhamina..
- Ne Zhaminázz nekem! Áruld el, különben felgyújtok itt mindent – el sem hittem, hogy kijöttek belőlem ezek a szavak. Valami forrót éreztem a bőröm alatt sercegni. Nem tudtam mi az pontosan, de ki akart bújni. 
- A tárgyalóteremben.
Nem mondtam többet, csak rohantam. Tiszta erőmből. Fel a lépcsőn, át a folyosón és kopogtam az ajtón. Hallottam Artzai hangját. Hallottam egy csattanást, s mintha engem vágtak volna meg. Felordítottam és a térdeimre estem. Lüktetett a hátam, pedig hozzám sem értek. Az ajtó kinyílt és Arine nagy szemekkel nézett rám. 
- Zhamina? 
- N-ne é-érj hozzám. 
Felálltam óvatosan és bebotorkáltam a terembe. Artzai, Arine, mamma és Harry volt bent. Artzai kezében bőrostor volt, felemelte és újra rácsapott Harry hátára. Megint a földre estem. Harry helyett én ordítottam. Izzadtam, és esküszöm vérezni is tudtam volna.
- Hagyd abba! – szólalt fel mamma.
- Artzai! – Arine elkiáltotta magát – hagyd abba, Zhaminát is bántod!
Nem tudtam pontosan mit éreztem. Harry fájdalmát? De akkor miért nem éreztem, mikor a Taj Mahalnál lezuhant? 
- Hagyd abba – kikaptam a kezéből a két méteres kínzóeszközt – hogy mered. 
Artzai szemei égették az enyémeket. 
- Zhami…
- Nem – emeltem fel a hangomat – ne merjetek hozzáérni. Nem ő tehet róla. Akkor engem is vinnetek kell vele! Gyerünk, most már nem olyan nagy a szátok?
Mindhárman elképedtek a fenyegetőzésemtől, én is, Harry is. Ahogy nőtt a dühöm, úgy perzselődött a bőröm, egyre jobban. 
- Amelia – Harry hangja halk volt – nézz rám.
Nem tettem úgy.
- A múltkori nem volt elég? 
- Zhamina, a világ összeomlik körülöttünk – suttogta Arine lesütve a fejét. Már korántsem virágoztak annyira, nem a szemeimben.
- Akkor kitalálunk valamit. Nem érdekel, de nem ölünk meg senkit sem.
- A barátodat kérdezd – sóhajtott fel Artzai – elvégre ő keresett fel minket. Próbáltam kiszedni belőle, hogy milyen tervet tartogat a fejében. Meg sem próbált ellenállni, Zhamina. 
- Hogyan? – hátráltam egyet – hazudsz.
Artzai és Arine egyszerre kezdtek el magyarázkodni, de az egyedüli hang Harryé volt, amit meg is hallottam.
- Azon gondolkodtál, hogy nélküled megoldódna minden. Ezzel álmodtam, Amelia, éreztelek. A tárgyaláson láttam, ahogy bejössz a terembe, egy késsel a kezedben, azt ordítod, hogy az én hibám és leszúrod magad. É-én…é-én nem hagyhatom, Amelia. Véget kell vetned ennek, könyörgöm, nem bírom látni. Fejezd be – nézett fel rám – ölj meg. Vége lesz mindennek, Amelia. Mindennek.

2014. január 26., vasárnap

II./HUSZONNÉGY ~ "Legfenségesebb s egyben legijesztőbb érzés."

sziasztok! meghoztam a következő részt. köszöntöm az új olvasókat. és köszönöm a kedves szavakat, akik írtak/írnak nekem. mindig elolvasom és mindig nagyra értékelem! szóval köszönöm nekik, és mindenkinek, hogy olvassátok! remélem továbbra is tetszik, jó olvasást x





    Ott térdeltem a Taj Mahal tetején és könyörögtem valami útmutatásért.
A márványra fektettem a fejemet, az homlokomon éreztem a dühöngő világ figyelmeztetését. Úgy tűnt soha nem lesz vége. A repedés megállt mellettem, azonban csak egy hajszálon múlott a lezuhanásom. Harry eszméletlen volt. Ez még inkább csak megijesztett. Nem tud meghalni, Amelia – jött a hang a fejemben. Egyszerre ködösítették el a gondolataimat: a rengő kéreg alattunk, a világ egyik csodájának rezgő építménye én alattam, a tudat, hogy le fogok zuhanni s senki nem ment meg, és Harry. Figyeltem a repedés közeledtét felém ismét. Ha elér hozzám, én is Harry mellett kötök ki. Csak hogy holtan. Kizárt dolog, hogy túléljem. Ha már halott vagyok, Harry vére nem hozhatna vissza. 

    Cselekednem kellett.

    Remegő lábaimra álltam s bár az egyensúlyozó képességem cserbenhagyni látszott, nem estem el megint. Nem eshettem el. Behunytam a szemeimet, halk nyöszörgő hangok hagyták el a számat, na meg a sikongatások, mikor megmozdult alattam minden. A szívemhez raktam a kezemet és mélyeket lélegeztem. Harrynek szüksége van rád, Amelia! Nincs itt az ideje, hogy összezuhanj! Nem akarsz meghalni, nem itt és nem most. Harry oldalán öregedsz meg és nem a zuhanás fog a mélybe taszítani. Meg tudod csinálni, ugorj!

    A szemeimmel követtem a mélyre törő, egyre csak közeledő cikázó vonalat. 
- Egy, - elsöpörtem az arcomból a hajamat – kettő – lecsuktam a szemeimet. Nem engedtem meg az idegrázásnak, hogy megállítson. – három.
Elrugaszkodtam. A lábaim alatt nem volt más, csak a levegő. Oda sem mertem nézni hol érek földet. Felsikítottam és mikor a lábaim keserűen landoltak a márványon, hátranéztem. Átugrottam. Abban a pillanatban szakadt le a Taj Mahal oldala, s vele zuhantam volna én is. Megcsináltam. Egy kínkeserves mosoly ült ki az arcomra, mi rögtön tovatűnt és sikoltásba torkollott, amikor is a hátamra estem a rengéstől. Aztán vége volt. Mint egy záródalként csorbult fel egy enyhébb zördülés, és aztán nyugovóra tért a világ. A zihálásom nem nyughatott. Elvettem a kezemet az arcomtól, hogy szétnézhessek. A magasságtól hányingerem lett és szédültem. 
- Harry – kiáltottam el magamat. Egyszer, majd még egyszer, mindhiába. Harry eszméletlen maradt s a könnyeim záporozni kezdtek. Meg az eső is, az eddig nem is látott felhőkből. Mégis mit tehetnék a Taj Mahal tetején? A kis kupola fele volt már csak meg, az oldala teljesen megrongálódott. Az a kis eresz, amibe épp hogy belefért a lábam mozgott alattam. Az olykor dicső síremlék most megsínylette az általunk hozott veszedelmet. Minden miattunk volt. Mi hoztuk Indiára. El kellett hessegetnem ezt egyenlőre, mielőtt zokogni kezdek. Le kellett jutnom Harryhez. És ahhoz, hogy lejussak: ugranom kellett. Átmásztam óvatosan a belső oldalára, ahonnan már szinte csak egy karnyújtásnyira volt a hatalmas homlokzatú főemelvény. Legalább tizenöt méterre volt az elsárgult folyosó, amit kívülről nem lehet látni, a magas felvont falak miatt. Oké, tizenöt méter, mi bajom eshet? Eltörik a lábam, vagy a kezem. Még mindig jobb, mint ott dekkolni, amíg nem ér ode a tűzoltóság. Akiknek nagyobb problémájuk is lehetett, mint a Taj Mahal. Soha nem volt ekkora földrengés Indiában. Lehet szólnom kellett volna a kormánynak, „Helló, Amelia vagyok, eljövök a barátommal Indiába, az univerzum utánunk-van-barátommal. Készüljenek súlyos természeti katasztrófára”. Egy: nem tudtam, hogy idejövünk. Kettő: miért pont most? Miért nem várhatott addig a kitöréssel, amíg mondjuk, – de akkor meg Londonban történik meg. Ennek semmi értelme. Vagy így vagy úgy, vagy itt, vagy ott, de be kellett következnie. 
- Koncentrálj – utasítottam magamat és egy fojtott ordítással rugaszkodtam el. A levegő az arcomba csapódott, az esőt nem is éreztem az izzó bőrömön. Tovább tartott, mint a számításaim szerint. A térdeimen, kezeimen értem földet és akkor hallottam valamit. Aztán meg éreztem is. A karomba éles fájdalom költözött. – áú! – és már kezdett is vörösödni, dagadni. Eltört. Kibuggyant a könnyem, nem is csak a fájdalomtól. Miért kellett egy ilyen gyönyörű napnak ilyen szörnyű véget adni? Annyira boldogok voltunk, még soha életemben nem éreztem olyat. Aztán bumm, közbeszóltak. Soha nem lesz happy endem. Nincs megírva nekem és ez kezd egyre nyilvánvalóbb lenni. 

    Felkecmeregtem és körülnéztem. Idegesen kóvályogtam a kiépített erkélyen, amiről egyébként nem lehetett lelátni. Na nem mintha erre találták volna ki. Egy ajtót találtam, ami be volt zárva. A zárra fonva az ujjaimat rázni kezdtem. Félretettem a karom lüktetését. Nem szabadott, hogy fájjon. Ez csak egy csonttörés, Harrynek sokkal rosszabb az állapota.

    Harry.

    Istenem, ne engedd, hogy baja legyen.

    Belerúgtam az ajtóba, de egyszerűen nem mozdult. Vajon mennyit ülök majd a börtönben, amiért betörtem a Taj Mahalba? Megfogtam a poroltót, és püfölni kezdtem. Nem érdekelt, hogy a riasztórendszer naprakészen állt. Minden erőmet beletettem és nyögő hangokkal harcoltam ellene. Nos, nem éppen kinyílott, hanem berepedt és lehullott egy márványdarab a kilincsről. Egy életen át dolgozhatnék azért a pénzért, hogy kifizethessem a kárt, amit okoztam. Mondjuk más lenne a helyzet, ha nem omlott volna le a fél épület. Átnyúltam a résen, és lenyomtam a kilincset. Az ajtó kitárult, persze, hogy belülről nyitható. Lerohantam a lépcsőn, ami csigaként vonult végig le a síremlék belsejébe. A főbejárat teljesen megrongálódott, át kellett furakodnom a maradványokon. Felsebezte a bőrömet, beakadt a hajam s felszisszentem. A lábaim tompába mentek. Mindenem szinte. Véreztem több helyen, az energiám képes lett volna elhagyni, ha engedem. Egy erős lökéssel eltuszkoltam az utamba tolakodót, és kirohantam az épületből. 

    Kijutottam.

   Igaz mindenem sebes, a kezem eltört, de kijutottam. Aztán egy visszhangzó csattanással a Taj Mahal bejárata leomlott. A számhoz kaptam a kezemet. Annyi éven át őrizték s mi romba döntöttünk a szerelem ihlette emlékhelyet. Lesütöttem a fejemet és felsóhajtottam. Majd el is nyíltak a szemeim.
- Harry – ordítottam és rohanni kezdtem. A térdeim kattogtak, egyébként sem volt jó, ráadásul az edzést is abbahagytam. Az ugrándozás pedig csak rátett egy lapáttal. 

   Harry ugyanúgy feküdt ott. Mellérogytam és küzdve a lélegzetemmel csak bámultam rá. Elképedve. Ijedten. Te jó ég, úgy éreztem kiszippantják belőlem az életet. 
- Harry – szóltam rá – Harry, kelj fel!
Megfogtam az arcát. Nem látszott, hogy vérzett volna valahol is. A pánik azon nyomban bekebelezett, ahogy a szájához hajoltam és nem lélegzett. 
- Nem – hátralöktem magam és mellé ülve csak bámultam rá. – nem halhattál meg, halhatatlan vagy. Harry – nevettem a könnyeim közepette – Harry ez nem jó móka, kelj fel, hallod? 
De Harry nem válaszolt. Csak feküdt. Már nem csak a szíve volt hallott, a tüdeje is. A mellkasára esve belekapaszkodtam és hisztérikusan sírni kezdtem, rángatott az elkeseredett segítségkérésem. Mellé feküdtem és a nyakába fúrtam az arcomat. Az illata megnyugtatott volna. A teste közelsége is. A szívem tempója kiakasztotta volna a kardiológust. Szinte éreztem, hogy minden veréssel egy újabb darab porlad el belőle. 
- Nyisd ki a szemeidet, Harry, könyörgöm – az arcához simítottam arcomat, a hajába kapaszkodva reszkettem. – tudom, hogy hallasz. Gyere hozzám, kérlek.
Pillanatok percekbe torkolltak s percek majdnem fél órába. Vártam rá. A feje mellett könyököltem s az arcát cirógattam. Még úgy is káprázatos volt. Az arca koszos volt, a lila ajkai pedig duzzadtak. Az eső pedig hullott ránk. Mennydörgés s villámcsapások hada kísérte a természeti katasztrófát. Az sem érdekelt volna, ha belém csap egy. Lehet meg sem érzem attól az ürességtől, mi bennem kerekedett. Lehajoltam és egy reszketeg csókot hagytam a száján. Ott tartottam magam s hívogatóan cirógattam össze ajkainkat. Már a füvet markoltam. Görcsösen akartam valamit tenni, de hova mehettem volna? Az orvosok nem segíthettek rajta. Egyedül maradtam vele. Inkább törtem volna el még egy végtagomat, mint hogy így lássam őt. Ily csendesen, ily… holtan.

    Aztán lepördültem róla ijedtemben, ahogy Harry szemei kidülledtek és levegőért kapott. 
- Istenem, Harry – a kezembe vettem az arcát, megkönnyebbülten. – jól vagy? Istenem, azt hittem meghaltál. Harry, mondj valamit.
- A k-a…
- Tessék? Nem értem.
- A karom, Amelia – nyögte minden fájdalommal hangjában – rajta térdelsz.
- Oh – elhúzódtam és a kezeimbe temettem az arcomat. Már nem tudtam miért bőgök megint. Csak úgy tettem. 
- Zhamina – suttogta nekem, vártam, hogy megölel, de nem tette. – nézz rám, darling. Zhamina.
- Nem, nem megy.
- Semmi baj, Zhamina, semmi baj.
- Azt hi-hitt-t-tem, h-ho-ho-ogy..
- Shhh, ne sírj, nem bírlak sírni látni. 
- Menjünk el innen, könyörgöm – a karom leesett mellém. Szúrt. 
- Én…én nem tudok mozdulni – nyögött fel – minden csontom eltört. A gerincem is. 
- H-hogyan? – mellé térdeltem és végignéztem rajta. 
- Azért voltam eszméletlen eddig, mert nem ettem és nem tudok meggyógyulni. – hangja halk volt s rekedt. Alig hallható. 
Felálltam és körülnéztem.
- Kell valakinek itt lennie, akiből ehetsz!
- Amelia, gyere ide. 
- Nem-nem, nem engedem, nem akarom, hogy fájdalmaid legyenek.
- Gyere ide, csak rád van most szükségem – a könyörgésétől elolvadt a szívem. Lecsuktam a szemeimet és visszarogyva a nyakához bújtam. – jó kislány. 
- Elviszlek innen, nincs itt senki, de nem messze innen találunk embereket. 
- Nem tudok mozdulni, te pedig nem vagy elég erős hozzá. Maradj itt, pár óra múlva talán helyre jövök.
- Pár óra? – nevettem legyőzötten – nem, Harry.

    Felálltam és a hónaljába kapaszkodtam hátulról. Felszisszentem, és Harry visszaesett a földre. 
- A francba – dühöngtem – működj már!
- Mi van a karoddal? – felnézett rám, de kerültem a tekintetét.
- Jól van. Elviszlek innen, nem számít mibe kerül.
- Gyere ide, Zhamina – parancsoló volt s nem bírtam nemet mondani. – eltört? Hogy kerültél le ide, onnan fentről?
- É-én… - nyeltem egyet – én azt hittem, hogy meghaltál és… és nem tudtam megvárni, amíg jönnek a tűzoltók. Le kellett… ugranom. 
- Leugrani? Honnan? – szemei kidülledtek és elnyíltak az ajkai.
- Nem onnan fentről. Betörtem a Taj Mahalba – közöltem büszkén.
Harry szemei ellágyultak és felsóhajtott. 
- Buta vagy – súgta – tudod jól, hogy nem halok meg.
- Tudom, én csak… - lesütöttem a fejemet – megrémisztett a gondolat, hogy esetleg többé mi nem… én…
- Gyere ide – nógatott s óvatosan melléfeküdtem. – félek. 
Harry nem sokszor mondd ilyet. Nem kellett megkérdeznem, mert éreztem a félelmét. Éreztem, hogy pontosan arra gondol, mint én. Hogy ez még csak a kezdet volt.
- Én is – súgtam. – engedd meg, hogy elvigyelek innen.
Ott feküdtünk szótlanul. Harry haját cirógattam s ő behunyt szemekkel élvezte azt. Vártam, hogy történjen valami, az egyetlen, ami történt: Harry egyre fehérebb lett.
- Harry, beszélj hozzám.
- Semmi baj, Zhamina – mondta s mintha már nem bírta volna kinyitni a szemeit – a testem hibernálódik. 
- Tessék? – ültem fel – hogy mered azt mondani, hogy semmi baj? 
- Nézz rám – kérte s utolsó erejéből kinyitotta a szemeit – vérhez kell jutnom. 
Bólintottam és fel akartam állni, hogy elvigyem onnan. Menni fog. Ha három részre törik is a karom, menni fog. Nem engedem, hogy baja essen még jobban.
- Nem, Amelia, nem tudsz elvinni innen. Hallom a tűzoltókat, fél órán belül ideérnek. Nem szabad, hogy meglássanak. Hogy felfedezzenek.
Leomlottam mellé megtörten és a tenyerembe temettem az arcomat. Fáradt voltam s tehetetlen.
- Mit tegyek, Harry? Elmegyek a városba és idehívok valakit.
- Tudod jól, hogy nem fog senki sem segíteni. Mindenki bepánikolt. Bízol bennem, Amelia?
Ez meg milyen kérdés volt?
- Az életemet is rád bíznám, Harry.
Elmosolyodott halványan.
- Akkor gyere ide, érezni akarom az illatodat. - Lehajoltam hozzá s egy lágy csókot nyomtam a szájára. Harry beszívta az ajkát, mintha ízlelné a csókomat. Ezernyi hő bomba robbant szét bennem, puszta látványától. – gyere közelebb – suttogta, s még közelebb hajoltam. Az arcát a hajamba fúrta, belélegzett, s én is belélegeztem őt. Puha szája a nyakamon landolt, lágy, vesztegető csókot nyomott a bőrömre, mitől felsóhajtottam. – csukd be a szemeidet és lélegezz mélyeket.
Úgy tettem, ahogy parancsolta. Egészen addig, míg meg nem éreztem a fogának karcolását. Rögtön elhúzódtam elképedve.
- Megőrültél? – emeltem fel a hangomat – nem ihatsz belőlem, Harry. Kizárt dolog.
- Nem foglak bántani – ígérte meg.
- Azt hiszed ettől félek? – csattantam fel – nem ihatsz belőlem, nem vagy jól, mi lesz ha megint iszol belőlem? É-én, nem tudnám elviselni, hogy miattam..
- Nézz rám, darling – a becézése lágy dallamként hagyta el a száját – ez az egyetlen módja. Nem lesz bajom, megígérem neked. Minden rendben lesz.
- Hazudsz – fordítottam el a fejemet – é-én, képes vagyok rá. Elviszlek innen.
- Amelia, el van törve a kezed, mégis hogy képzeled, hogy elcipelsz innen? Ha nem lenne eltörve sem tudnál időben eljuttatni a városba. Meg sem tudlak gyógyítani, mert csak nem megdermedt bennem a vér. Nézz szembe a tényekkel, vagy kapok egy adag lelkiismeretet még, vagy itt maradok. Vizsgálatok alá vetnek majd, laboratóriumi patkány leszek, ezt akarod?
- Nem – sütöttem le a fejemet s elejtettem újabb könnyemet – nem. 
- Ne sírj, édes Amelia. Szeretlek, annyira szeretlek – mondotta, amíg lehajoltam hozzá ismét – szükségem van rá. 

    Felpillantottam, senki sem volt a láthatáron. Igaza volt, messze voltunk az emberektől. 
- Mi lesz a következményekkel? – mormoltam az orrom alatt. Nem tetszett ez az egész. Utáltam, hogy ez volt az utolsó lehetőségünk. 
- Kitaláljuk, Amelia. Amíg mellettem vagy, elég erős leszek hozzá, hogy kibírjam. Velem maradsz? Velem maradsz, Amelia? 
Lehunytam a szemeimet. Nem is lélegeztem már. Hogyan is kérdezhetett ilyet? Nem tudnék nélküle élni. Nem tudnék.
- Az utolsó leheletemig – néztem a szemeibe s a szájához engedtem a nyakamat. 
Beletúrtam Harry hajába, hogy bíztatásomat s engedélyemet adjam neki. Egyszerre öntött el a jéghideg szúrás, s a forróság, mert Harry belém vájta a fogait. Kimerevedtem és felnyögtem a fájdalomtól. Éreztem rajta, hogy próbál minél kevesebb fájdalmat okozni. Az igazság az volt, hogy ahogy egyre többször szívott bele a nyakamba, annál jobban öntött el az izgalom. A vérem felpezsdült, a szívem hevesen harcolt a mellkasomban, s ahogy meghúztam a haját, bele nyögött a nyakamba. Harry keze végigvándorolt a hátamon, belemarkolt a fenekembe s magára húzott. Helytelen vagy sem, éreztem a belső combomon, hogy milyen hatással van rá az egész. Meg rám is. Apró reccsenéseket hallottam, mintha Harry csontjai helyrekerültek volna. S a következő, amit tudtam, hogy Harry nekivág a falnak felhevülten, morogva és szenvedélyes kéjjel rám meredve. 
A szemeiből kibuggyant a véres könny, letörölte és rám mosolygott. Az egyik karja még lógott, és vonszolta a másik lábát. 
- Tudom, hogy nem épp alkalmas, de akarlak. – ismét a nyakamnak rontott. Ezennel forróbban, határozottabban, s már képes volt felkapni az ölébe. A Taj Mahal romjainak nyomott neki, merev ágyéka nekem nyomódott. A forradalmias szívásának ütemére lökte altestét az enyém ellen, újra s újra, míg nem felnyögtem az elkápráztató gyönyörtől.
- Harry, nem szabad. Mindjárt jönnek és… jézusom van róla fogalmad h-hol va..
Elakadt a lélegzetemet, ahogy feltűrte a szárimat a derekamig s egy erős mozdulattal fúrta feszes nadrágját a lábaim közé.
- Nem tudok uralkodni magamon – végignyalta a nyakamat, amin végigfolyt a vérem – nem veled, Zhamina. Nem veled – suttogta s megcsókolt. Az ajkunk azonnal szétnyílt, hogy elkaphassuk egymás nedves nyelvét. Az egész testem tűzben forgott, ahogy kicsatolta az övét, lehúzta a sliccét, meg a nadrágját is a bokszerjével. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, amikor Harry belőlem eszik. Amikor oly annyira elválaszthatatlanok leszünk, mint akkor és ott. Beletúrtam a hajába és elnyílt a szám a szája ellen, ahogy belém hatolt. – Istenem – zihálta s hátrahúzva a fejemet falni kezdte a nyakamat. Mások felháborodtak volna, amiért egy katasztrófa közepén szeretkezünk a Taj Mahal romjaiban. De nem mi. Harry élt és ha ez kellett neki, hogy felépüljön, egye fene. Na nem mintha nem élveztem volna minden egyes lassú, kínzóan mély mozdulatát. Megragadta a csípőmet, s ahogy élesen mozdult felém, maga felé rántott. A szám egy „o”-t formált, mikor szinte már a hasamban éreztem őt. Harry a nyakamhoz hajolt s ismét inni kezdett belőlem. Nem éreztem annál érzékibbet, annál izgatóbbat, annál gyönyörűbbet életemben. Ahogy a testünk egy ütemre vonaglik egymás ellen, s ahogy issza a véremet, ezzel elvéve az utolsó józan gondolatomat is. A vihar pedig tombolt körülöttünk, eláztatva a ruhánkat, bőrünket is. Belemarkoltam a fenekébe, mire felnyögött, az a nyögés a mellkasában rezonált, végig a torkán. Akaratosak voltunk és éhesek. 
- Harry – sóhajtoztam kéjesen, mikor már úgy éreztem elájulok a felfokozott gyönyörtől. A gyomromban a görcs kirobbanni készült, éreztem a gerincemben, bepödörte a lábujjaimat is. 
- Szeretlek, Amelia – lihegte, ahogy összesimította a homlokunkat. Zöld szemei ködösek voltak, ahogy az enyémek is. A levegő a torkában akadt s egy rekedt mély nyögéssel merült el az élvezetében rögtön azután, hogy én kirobbantam. Ez volt az emberi fantáziát is felülmúló legfenségesebb s egyben legijesztőbb érzés. Harry ivott belőlem. 



Harry szemszöge



    Amelia friss, édes vére a hatalma alá kerített. 
Nem olyan volt, mint amikor pár csepp vért kaptam tőle. Ez más volt. Intimebb. Ahogy elárasztotta az akarat s a vágy ötvöződése a testemet, az agyamat, s csak arra tudtam gondolni, hogy a magamévá teszem. Nem úgy, mint azokkal a lányokkal, kikből ittam. Valahogy képes voltam rá, hogy megálljam. Valószínűleg az Ameliához kötött szoros érzelmeim miatt. De amikor Amelia nyakához hajoltam és megéreztem a vérében pezsgő hormonok mennyországát? Nem mellesleg, a szavai, a puszta szerelme dőlt belőle. Lemászott a Taj Mahalról, mert azt hitte meghaltam. Ki képes ilyenre? Eltörni a saját kezét? Le voltam sokkolva s egyben lenyűgözve, mire képes értem ez a lány? S a másik kérdés: hogy leszek képes feldolgozni a csak egyre növő, életemet gyökerestől felforgató szerelmemet iránta? Mikor azt hittem ennél már nem lehet mélyrehatóbb, mindig tesz valamit. Nehéz megbirkóznom ezzel. Nem tettek meg értem ennyit, mint egy a lány. Soha. Nem nézték rám így, nem beszéltek velem így, és ember, fogalmam sem volt mi történik velem. Muszáj volt innom belőle, és nem azért, mert féltem. Leszartam volna, ha rájönnek mi vagyok. Nem érdekelt volna. De az, hogy valószínűleg az egész kettőnk miatt történik, az viszont rávett arra, hogy kocáztassak. Nem engedhetem, hogy hibernálódjak és ne tudjak Amelia mellett lenni. Ne tudjam megvédeni őt. A francba, kibaszottul nem érdekelt semmi, mert megijedtem, hogy nem láthatom őt többé. Egy szánalmas alak vagyok, de ez van. Valószínűleg megbirkóznék a többi áldozataim megjelenésével, minthogy ne lássam őt többet. De ezt inkább nem árultam el neki, férfi vagyok, és nem egy nő. Pedig néha úgy éreztem magamat lassan. Teljesen megbolondított. 
 
    Néztem, ahogy megtörli a száját. Megfogtam a kezét és már nem sziszegett. 
- Fáj még?
Amelia megrázta a fejét, de nem mondott többet. Tudni akartam, hogy mire gondol. 
- Megijesztettelek? Bántottalak? – nem akartam úgy hangzani, mint aki rimánkodik a nemleges válaszért, de valahogy mégis úgy bukott ki belőlem.
- Dehogy – rám mosolygott, viszont a mosolya nem volt őszinte. 
- Mondd el mire gondolsz – magamhoz húztam s belélegeztem a hajának sampon illatát. Megcirógattam az arcát, s felütöttem a fejét óvatosan, hogy rám nézzen. – mondd el.
- M-mi f-f-og – dadogott, mert ideges volt. Magamhoz öleltem és belecsókoltam a feje tetejébe. Magas volt, de még így is elveszett az én magasságom mellett. – mi fog történni veled?
Elmosolyodtam halványan. Mindig ez van. Nem maga, hanem mások miatt aggódik. Jellemzően.
- Semmi. Nézzük meg mi történt a városban.

    Amelia csendes volt, amikor Agra városába értünk be. Az emberek megviselt arccal vigasztalták a szeretteiket, érezni lehetett a fájdalmukat. 
- Kérsz valamit? Szükséged van valamire? – halkan morogtam a fülébe, ezzel kizökkentve a gondolataiból. Tudtam, hogy miattam rágódik, de nem éreztem semmi különlegeset. Azon kívül, hogy egy jót szeretkeztünk és a vére felpezsdített. Rég éreztem olyan késztetést, mint Ameliánál. Képtelen lettem volna visszafogni magamat. Lehet, hogy nem is lesz következménye. Mármint már párszor ittam belőle, na jó kétszer, most mit jelenthet még egy alkalom? Többen látogatnak meg. Na nem mintha hozzá tudnék szokni a halottakhoz körülöttem. Álmomban, ébrenlétemben, akárhová megyek követnek. Bár akkor és ott egy sem volt. Ez lehet jót jelenthet. 
- Istenem, Harry, nézd – a kezemnél fogva húzni kezdett. A bolt üvegfala be volt törve, egy TV volt a túloldalán, ami csíkozottan, de beszámolt a tényekről.
- … és a földrengés erőssége az egész világ terültén károkat okozott. A szakembereink szerint utórengések is várhatók. Fokozottan kérjük önöket, hogy vigyázzanak az utcákon, és otthonukban. Ilyet még nem látott a történelem. 

    Amelia összerezzent a karomban. Hál Istennek az adó angol volt és én is értettem. Rögtön a Telefonjáért kutatott, aminek berepedt a képernyője.
- Fel kell hívnom anyuékat – zihálta.
- Nyugodj meg, Amelia.
- Nem, nem, nem és ha bajuk esett? – a szemeimbe nézett – tudnom kell, hogy jól vannak. 
Az ujjai remegtek és majdnem elejtette a telefonját. Felsóhajtottam és kivettem a kezéből, hogy kikeressem az édesanyja számát. Benyomta a tárcsázás gombot és visszaadtam neki. Amelia félrevonult pár méterrel, de azért hallgatóztam.
- Apa? Éreztétek a földr… hogyan? – a hangja elhalt és láttam, hogy megbillen az egyensúlyában. Mellésiettem és megtartottam őt. – súlyos? 
Lehunytam a szemeimet. Ez nem történik meg. Az édesanyja volt kórházban, hallottam az apja letört hangját. Az orrnyergemet nyomkodtam és próbáltam nem feldühödni. Ezt nem hiszem el.
Amelia lerakta a telefonját, a zsebébe csúsztatta és csak előre nézett ki a fejéből. 
- Mi történt? 
- Anya… a házunk szétrepedt és a plafon anyára esett – a torkában akadtak a szavak. Fátyolosan nézett előre és mikor megláttam a könnyét az arcán, elveszetten nyúltam érte, hogy letöröljem.
- Rendbe fog jönni – legalábbis reméltem.
Aztán Amelia rám nézett.
- Nem, nem fog rendbe jönni – szemei, hangszíne távoli volt, mivel teljesen meghökkentett – ez mind a te hibád.
- H-ho-hogyan? – hátráltam egy lépést. 
- Erős ütést kapott a fejére – magyarázta – ez a te hibád. Minden a te hibád, Harry. A földrengés, anyám balesete… 
A mellkasom összeszűkült. Amelia gyűlölettel nézett rám és ettől azt hittem a földre rogyok. Vissza akartam tartani a könnyeimet, de ott voltak a szemeim sarkában.
- Lehet igazuk volt Arine-éknek, és meg kellett volna öljelek – mondta egyenesen a szemeimbe nézve s nekem végem volt. A térdeim elgyengültek. Nem az fájt, amit mondott. Mert igaza volt. Mindig is tudtam, hogy nem szabadna élnem már. Hogy megállítsam az egészet, Arine-éknek meg kellett volna ölniük. De hallani pont Amelia szájából?


    A földre estem és a hajamba fúrtam az ujjaimat.
- Tudom, Amelia, annyira sajnálom, az én hibám.
- Mi? Nem, dehogy Harry, Istenem, nézz rám – Amelia hangja más lett hirtelen – nem a te hibád, Harry. Nézz rám.
A szemei könnyekben voltak és korántsem olyan utálattal néztek rám, mint az előbb.
- Nem lesz baj, anya túléli – az arcomhoz nyúlt és letörölte a könnyemet – nem a te hibád, ne gondold ezt, könyörgöm.
Amelia a karjaiba vont, de az ölelést képtelen voltam viszonozni. Mi a franc? Kezdek megőrülni.

2014. január 23., csütörtök

II./HUSZONHÁROM ~ "Tökéletlenül tökéletes"

sziasztok! vége van a vizsgáknak, ami azt jelenti, hogy visszatértem! remélem mindenki jól van. :) jó olvasást hozzá, remélem tetszik. köszönök mindent! xx




    A fehér selyemnek döntöttem a fejemet, amit az ülésre terítettem mikor felszálltunk. Magánrepülőgép, felvágós. És egyben cseles is, hiszen így kizárt dolog, hogy tudjam hová tartottunk. Izgatottságtól szűkült gyomromat markolásztam, miközben néztem, ahogy Harry csendesen szuszog. Régen mindig is furcsálltam azokat az ömlengő párokat, akik azt állították: nem tudnának élni a másik nélkül. Mármint komolyan? Mitől alakulhat ki ekkorra függés, hogy ilyen elcsépelt, klisé gondolatokat szőhessen az ember agya? És akkor ott voltam én, egy repülőn, ki-tudja-hová tartva, bámulva azt a csodát, amit minden egyes nap megkérdőjelezek: vajon tényleg igazi? Ott van mellettem és nem csak a képzeletem szüleménye? Honnan tudhatnám, hogy nem borult el az elmém és megteremtettem magamnak a világot, ahol valaki azért szeret, ami vagyok? A Harryvel való kapcsolatom az elején érdekes volt. Féltem tőle és egyszerre kutattam azért az elérhetetlen, tudatlanságba taszított vékony fonálért, amivel megérthetném, mi ez a felháborító vonzás körülötte. Ő azaz ember-nem ember, aki mindvégig ott volt, még ha én ki is taszítottam őt. Vagyis próbáltam. Akkor is ott volt és nem futott el, amikor sírni látott. Mikor elsőnek láthatott teljesen belém, nem csupán a kibontakozó érzelmeimbe, hanem Engem látott. Nem ítélkezett. A mai napig elcsodálkozok azon, hogyan tud rám néha úgy nézni, mintha valami értékeset, valami elképesztőt látna? Mindig így tekint rám. Még amikor veszekszünk is, azok a tomboló lángok összeforrnak az enyémekkel. Pontosan ezért tudtuk túl tenni magunkat a tegnapi vitán és a héten.

    Egyek vagyunk.

    Eddig ketten voltunk s ez a szó valami sokkal szorosabba torkollott. Hihetetlen, hogy egy másoknak semmis szó, pár betűből álló kreálmány számunkra mégis valami többet, valami mélyebbet jelent. Soha az életemben nem éreztem magam ennyire közel valakihez. Főleg nem egy fiúhoz. Egy fiúhoz, aki megváltoztatta az életemet. Aki megmutatta nekem a lehetetlent. Aki feltárta a szemeimet és elrabolt, elkapott, nem enged el. A fiú, akinek látványa szebb volt, mint egy galériában kiállított festmény. 

    A fiú, akit szerettem. Mindenemmel. Azzal a kimúlhatatlan szenvedéllyel ott belül.

    A fiút, akivel Egyek vagyunk.

    - Miért nem alszol? – mormolta alig hallhatóan. Nem feleltem, csak teljesen felé fordultam, a kezemet az arcom alá csúsztattam és továbbra is tanulmányoztam őt. Ó, pedig álmomból felébresztve is milliméter pontossággal tudnám őt leírni. Azt a magas homlokot, mire rákókadnak a lusta, csokoládébarna fürtjei. Azokat a nevető ráncokat a szemei körül, mik mindig előbukkannak, akárhányszor csak kinevet az ügyetlenségemért. Vagy a szemeit. Ó, micsoda szemek. Néha világoszöldek, és esküszöm, ha úgy süt rá a fény, szürkék. Persze csak a kósza csóvák játékai mindig. De imádom. Ahogy a telt, lila ajkait, miket oly nagyon kóstolnám minden pillanatban. Legvégül a gödrei. Szó mi szó, ódákat tudnék róla zengeni. – tetszik, amit látsz? 
Husky mély hangja rántott vissza a valóságba. A pír ott ékeskedett az arcomon, a hallgatás mellett döntöttem még. Harry szemei ekkor kitárultak. Ezernyi watt csapást mérve ezzel rám. Puszta tekintetétől felállt a szőr a tarkómon. Eltelhetett egy perc, vagy inkább húsz, amíg egymást bámultuk. Intenzíven. Az idő elenyészik körülöttünk. Sötét íriszeitől nem lélegeztem. Hogy is tudtam volna. Harry már teljesen ébren volt, ezt az a kis féloldalas vigyora árulta el, mitől megperdült a szívem. – nos, lélegzetelállító vagyok úgy néz ki. – folytatta halkan, hangja rekedt az alvástól – Amelia, lélegezz darling, mielőtt mesterséges lélegeztetéshez kell folyamodnom – a gondolattól még tovább tartottam bent. Immáron szándékosan. Harry összevonta a szemöldökét – szeretnéd, mi? Hogy lelökjelek hosszában a székre?
Nyelnem kellett, miután levegőért kaptam. A tüdőm égett, még bírtam volna, viszont a szavaiba beleremegtem. Harry felsóhajtott. De ez a sóhaj nem volt hétköznapi. Ahogy a forró lehelete nekem csapódott, olvasni tudtam belőle. Jobban mondva éreztem? 
- Vasárnap óta – kezdett bele – vasárnap óta nem csókoltalak meg. - S a világ szép lassan oszlott el körülöttem, a sajátunk pedig felépült. Kívánkozó fújtatásommal egyetértettem. –gyere ide – alig volt több, egy vágyakozó suttogásnál. 

    Nem bírtam tovább. Alig fél méter volt közöttünk s mégis több fényévnek tűnt. Tegnap este együtt aludtunk, de mindketten még túl feszültek ahhoz, hogy közeledjünk. Reggel pedig rohantunk, s majd elaludtunk. A fáradtságom eltűnt, ahogy áthajolt az ülés felett. Annyira elkalandozott a tekintetem a száján, hogy elfelejtettem megmozdulni. Mit tesz velem? Átszeltem a távot, ujjai belefésültek a hajamba s már-már elégedetten mosolyogva vártam, hogy összeérjünk, de valami megállított. Még hozzá azaz erős szorítás a hajamban. Megmarkolta és a helyén tartotta a fejemet. Elnyílt szemekkel néztem rá. Könyörögve neki. Áhítozva utána. Oly közel s mégis túl messze. Illata nekem csapódott, a szétnyílt ajkai közül kiszökő mentollal egyaránt. 
- Annyira gyönyörű vagy, tudod, Amelia? – orrát az enyémhez dörgölte és félig lehunyt szemekkel nézte a számat. Végem volt. – nyisd szét a szád.
- É-én…
Megszerettem volna kérni, hogy ne játsszon. Az igazság az volt, hogy bármit tett velem, az tetszett. Ittam minden szavát. 
- Nézz rám, Zhamina – mormolt a nevemet s ettől felszökött a hő a testemben – ne csókolj meg, akármennyire is szeretnéd. 
- Harry – vinnyogtam alig hallhatóan. Meg akart kínozni, mint mindig. 
Ahogy hozzám hajolt, elnyílt a szám. Leszorított szemekkel kebelezte be az alsó ajkamat s húzta meg érzékien, mitől zihálásban törtem ki. Azonnal előre lendültem, csak, hogy a keze feltartott. Felszisszentem.
- Legyél jó, Zhamina.
Megnyalta az ajkát és újra elkapta. Csak ezennel meg is szívta finoman, nem tehettem a kibukó nyögésről. Belepirultam és már égtem. Mindenhol. A nyakamban éreztem a szívem heves, éles viszolygását. 
- Harry – nógattam. Vissza akartam fogni magamat, ámbár túl nagy volt a vágy. 
- Milyen nagyon szeretnéd, hogy megcsókoljalak? – búgta egy pimasz mosollyal, mi felért a szeméig. 
- Nagyon – motyogtam szinte elkeseredve. Jobb kezébe vette az államat, s mindketten néztük hüvelykujjának útját duzzadt ajkamon. 
- Nagyon? 
Harry olyan volt, mintha elveszett volna. Tekintete sötét volt, éhséggel eltelt. 
- Nagyon-nagyon. 
A fogamat nyomtam a pirosodott bőrömbe, úgy éreztem elájulok, mikor összedörzsölte a szánkat. Mikor már átlépte a tűrőképességem határát, elkaptam őt és megharaptam erősen. 

    Abban a pillanatban meggyengült a fogása és én nekinyomva magam kiéhezve csókoltam meg. Csak vele tudok ennyire elvonatkoztatni attól a személytől, aki vagyok belül. Aki nekimegy mindennek zavarában, aki folyton elpirul és aki önbizalomhiányban szenved. Harry kezei végigsimították a hátamat, ujjai a húsomba vájódtak a derekamon s majd egy laza mozdulattal áthúzott az ölébe. Nem gondolkodtam, mikor áttettem a lábamat két oldalára és belesimultam az ölébe. Nekitoltam az ülésnek és beletúrva a hajába kiélveztem annak hiányolt puhaságát. Feltúrta a pólómat s egyszerre szisszentünk fel, ahogy felforrósodott bőrünk összeért. Tenyere hatalmas volt, beterített. Mikor óvatosan bejutást kértem a szájába, belemart a fenekembe s ahogy találkozott a szánk, úgy simult össze a csípőnk is. Lenyeltem Harry nyögését, mitől nem csak az övé, az én mellkasom is berezonált. Reményvesztetten vetettem hátra a fejemet, szinte bepánikoltam, mikor nem csókolt tovább. 
- Már majdnem egy hete, hogy nem szeretkeztünk – a nyakamba morogta, meg kellett markolnom a vállait, amikor kiöltve a nyelvét végignyalta a torkomat, egy édes csókban lezárva azt az államon.
- Harry – súgtam a nevét, mert tudtam mennyire szereti. A kezei a combjaimra csúsztak. Még közelebb rántott magához, és megemelve a saját csípőjét elárasztott azzal a fullasztó akarással. Mindenhol. Az izmaim megfeszültek, a hasam összeugrott és elejtettem a hangomat. 
- Abba kell hagynod, Zhamina – lihegte a vállamba, oda fúrta az arcát, hallottam szakadozó levegővételeit. – túl csábító vagy. Érzed mennyire kívánlak? Végem van. - Beleszédültem. A mámorba. Az izzó viharba, mit Ő szított bennem. Arcát fogva ismét megcsókoltam. Nem tudtam eleget kapni belőle. Nem ment. S úgy tűnt ő sem. Beleszántott a hajamba és lehúzva magához oly mélyen, oly harcolva éreztem a nyelvét a nyelvem ellen. Amikor tenyere végigszántott a mellkasomon, a melleim között a testem tudta, hogyan reagáljon. Szép lassan követte kezének útját – azt akarod, hogy letépjem a ruháidat és itt mindenki szeme láttára beépítselek az ülésbe? – mikor a tekintetünk találkozott tudtam, hogy komolyan kérdezi. Képes lenne rá. Én is képes lennék. Ó Jézus, semmit sem akartam jobban, csak hogy lüktető bőrét érinthessem. Megragadta az altestemet és komótosan bírta körzésre saját maga ellen. Éreztem a szenzációs érzést, ahogy kemény nadrágja nekem feszült s én neki. – ezt akarod, ugye? – a fülemhez hajolt – tudod hányszor álmodtam róla, ahogy keményen viszlek magammal? Megbolondítasz.
- Harry – szóltam rá, mert azzal csak még jobban a bolondozás felé sürgetett.
- Remélem nem nyúltál magadhoz – dörmögte halkan és beszívtam egy éles levegőt. Hogy mi? Zavarba jöttem és kifeszültem. Harry elégedetten röhögött a bőrömre – mert én igen, sokszor. 
- H-Har…
- De nem volt elég, nem elég – végigsúrolta az állam vonalát az orrával és finoman cirógatott – amióta itt vagy semmi más nem tud kielégíteni.
A fülemre tettem a kezemet. Harry kinevetett szórakozottan. Tudta mit tesz velem, amikor ilyeneket ejt el előttem. A combjaim bizseregtek, minden idegvégződésemmel arra koncentráltam, hogy lenyugtassam magamat. A mellkasára hajtottam a fejemet s ő átölelt. Megcsókolta a fejem tetejét. Mikor azt hittem nem beszél többet erről, még azért elvetette, hogy érzi mennyire megindított engem. Mármint az orrával érezte. Teljesen kikészültem.

    - Harry, levehetem most már?
Türelmetlen voltam. Az utca zaja már eltörpült körülöttem, mondjuk egyébként sem hallottam sokat, mert Harry betapasztotta a füleimet is. Konkrétan se látni, se hallani nem hallhattam. Beöltöztetett egy segéd, kedves nő, aki fura akcentussal törte az angolt. Ismerősen furán. Harry hátamnak simult, és lassan elvette a kezét a fülemtől. Sutyogni kezdett.
- Nyisd ki a szemeidet, tamil szépségem.
A fáradtságomat legyűrte az izgalom. Húsz fok körül lehetett, a szél enyhén fújdogált. Harry levette a kendőt és lassan tártam ki őket. Nyeltem egyet, annyira izgultam, hogy ki sem mertem nyitni.
- Gyerünk, Zhamina.
Nem hittem a saját szemeimnek! Elnyílt a szám, amire rögtön rácsaptam a tenyeremet a megilletődöttségemben. A szívem viháncoló szaltót dobott, és rögtön, azon nyomban mosolyogni kezdtem. Harry mellém sétált, zsebre dugta a kezét és nézett maga elé.
- Wow – fütyült egyet és lenézett rám. Éreztem a tekintetét de nem bírtam másra nézni. 

    Káprázatos volt. Benyeltem a látványt. Ahogy két oldalt az út beölelte a középen lévő kis tavat. Ahogy a fazonra nyírt fák végigkísérték a turistákat a szemet gyönyörködtető, hófehér építményhez. Ahogy szinte a tornyai megkarcolták a mogorva eget, próbálva kis humort előcsalogatni belőle. Lenéztem a karomra, a libabőr végigkúszott rajtam. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Semmit sem változott. 
- Nem hiszem el, hogy idehoztál – lecsuktam a szemeimet. Remegni kezdtem az összegyülemlő érzésektől. 
- Nem megyünk közelebb? 
- Harry – ránéztem és könnyek gyűltek a szemeimbe. Rögtön lelankadt a mosolya.
- Baj van? Nem tetszik? Nem szereted? – a kezeibe fogta az arcomat, aggodalommal méregetett.
- Baj? Nem tetszik? – az arcomhoz csúsztattam a kezeimet – é-én… - dadogtam. Nem tudtam mást. Az érzés, ami elöntött leírhatatlan volt. – ki vagy te? Ki volt az, aki hozzám küldött? Mert én… hálát kell adnom érted. Istenem.
Harry kitört egy őszinte mosolyban és megpuszilta az orrom hegyét.
- Gyere, mindent látni akarok!
Mint egy kis gyerek úgy loholt előre. A telefonját elővette és lefényképezett mindent útközben. Lenéztem a földre. Felnéztem az égre. Beszívtam a piszkos levegőt.
Akármennyire is fejletlen volt, akármennyire is szegényes volt, de…

    Itthon voltam.

    Harry Styles hazahozott. 

    A leges legjobb meglepetés, amit valaha kaphattam. 

    Harry húsz méterre állt tőle a maga pompájában. A hajába belekapott a szél és összetúrta. Egy boldog mosoly ült a száján, mit muszáj volt viszonoznom. Úgy éreztem életre keltem. Akármennyire is voltam elégedett Londonnal, ez az, ahol születtem. Ahol felnevelkedtem. India. Indiában voltam. Az örömkönnyek elcsöppentek és futni kezdtem. Harry elrakta a telefonját és nevetve kapott el, felemelt és magához vonva megpördült velem.
- Köszönöm, Harry, nem tudom hogyan köszönhetném meg – a füle mögé bújtattam az arcomat s úgy mondtam. Még szorosabban szőtte körém a karjait.
- Szeretlek, Zhamina.
Mosolyom hangos nevetésben tört ki. 
- Ezer éve nem voltam itt! 
- Mekkora építmény – csodálkozott el Harry – sokat voltatok itt?
- Nem mondhatnám – vigyorogtam rá – akkor ezért kellett a szári! Istenem, mekkora buta vagyok. 
Harry vállat vont és közelebb hajolt. 
- Inkább mert megőrjít rajtad – kacsintott s én elpirultam.
- Gyerünk! 
Megfogtuk egymás kezét és őrültek módjára futottunk végig az emberek között, sűrű elnézések közepette. Voltak, akik megbámultak, s voltak, kik örültek a boldogságunknak. Ott állt előttünk. Fölénk magasodtak az egykori fehér, most már inkább elsárgult falai.
- Nem csoda, hogy a világ egyik csodája – Harry nevetett végignézve rajta.
- A Taj Mahal sosem okoz csalódást. 
Harry szorosabbra fogta a kezemet és elindultunk, együtt. 

    Már félhomály volt, amikor körüljártuk az épületet. A bejárata előtt kötöttünk ki, a lábaim sajogtak, de eszméletlen látványt nyújtott. Harry megállt előttem és összevonta a szemöldökét.
- Mi az? 
Feltűnt, hogy sokan megbámulnak minket. Nem foglalkoztam vele addig, míg le nem ültünk. Egy tamil és egy „fehér” ember. S a legjobb dolog, hogy büszke voltam rá. Elmondhatatlanul. 
- Kicsit bizarr, hogy ez egy sírhely, nem? 
- Tessék? – nevettem fel őszintén. 
- Semmi – csatlakozott hozzám a nevetésben. A kezét nyújtotta s maga elé húzott. Ott álltunk több száz emberrel körülöttünk, de valahogy mintha csak ketten lettünk volna. - Shah Jahan és Arjumand Banu Beg…
- Begammal – segítettem neki.
- Begammal szerelme még mindig itt él – súgta nekem és felnézett a Taj Mahalra – hogy is van a története? Megkérte Arhuman Shah-ot, hogy építtessen olyan építményt neki, amitől a neve örökre emlékezetes lesz. Hát így is lett, nem? – megfogta az arcomat, hogy simogathasson – mindenki emlékszik rájuk, az emberek megcsodálják ezt a fehér márványt. Megcsodálják őket is, a szerelmüket. 
Felsóhajtottam.
- Elvégezted a kutatást.
- Én is ezt akarom, Zhamina – vette halkabbra a hangját – akarok valamit, amitől emlékezetesek leszünk. 
Megakart ölni? Mert olyan gyorsan özönlött végig rajtam a forradalmias szerelem, hogy úgy hittem többet levegőhöz sem juthatok immáron. A szemeim csillogni kezdtek a könnyektől, és amikor letérdelt elém vigyorogva, ott mindenki szeme láttára, hátráltam egy pár lépést. 
- Mi-mit csinálsz?
- Kérdezd meg, Zhamina. 
- Tessék? – a világ megszűnt létezni körülöttem. Csak őt láttam. Előttem térdelve. Ragyogó szemekkel.
- Kérdezd meg – súgta nekem kérkedve. Beharaptam a számat. 
- De mi nem is vagyunk házasok – nevettem kínosan.
- Mi annál többek vagyunk – hangja rekedt lett, mély és csilingelő – sokkal többek.
Találkozott a tekintetünk és tudtam, hogy úgy van. Többek voltunk egy papírnál. Ennél erősebb kapcsolat nem lehetett volna senki és semmi között. Így hát engedtem a hagyománynak, amit fogalmam sem volt honnan tudott. 
- Harry, ha meghalok – kezdtem bele, a hangom remegett s ő bíztatott bólintásával – szeretsz annyira, hogyha meghalnék, egy síremléket építtetnél nekem?
Harry lehunyta a szemeit. A szívem majd ki szakadt a mellkasomból. Egyszerre voltam jéghideg s tűzforró. Szerettem őt. Isten látta lelkemet, szerettem. Mindenemmel. Igazán. És nem a fránya kapcsolatunk miatt. Hanem mert ő volt az, aki boldoggá tett. Az voltam, mérhetetlenül.
Felállt és megfogta a vállaimat.
- Amelia Knightley – sutyogta nekem – Isten a tanúnk rá, ha oda jutunk, hogy 90 évesen elvesznek téged tőlem, addig nem nyugszom, amíg egy ennél kiemelkedőbbet nem emeltetek neked. - A szám kettényílott. Nem jöttek a szavak. Pedig beszélni akartam. Elvesztem az őszinte zöldjében. Elolvadtam, a térdeim gyengévé váltak és belezuhantam a karjaiba. – szeretlek, Amelia. És nem azért, mert muszáj. Hanem mert rabul ejtettél. A francba, azt se tudom mit mondjak, teljesen megbolondulok érted. Nem akarom, hogy azt hidd ez nem igazi. Mert igazi, érzem. Te is érzed, ugye te is?
Bólintottam.
- Szeretlek, Harry Styles – súgtam és hozzá hajoltam. Meglepett, mikor elhúzódott.
- Indiában nincs nyilvános csókolózás, Zhamina – vetette oda kajánul.
Körülnéztem, mindenki minket bámult. Harry is észrevette és el akart húzódni.
- Nem érdekel – visszahúztam magamhoz és finoman megcsókoltam – lássa mindenki, hogy a tiéd vagyok. Egy brit úriemberé.
Harry elmosolyodott, magához rántott és megcsókolt. Bizonyítani akart? Nesze neked, Amelia!

    - Ne mocorogj már, jól áll a hajad! 
Harry beállított a fa mellé és le akart fényképezni. Kezdett már sötétedni, de a vaku a telefonján szerinte kikorrigálja majd.
- Harry, nem akarok képet csinálni.
- De én akarok. Gyerünk, bébi, had lássam azt a lehengerlő vigyort.
- Bébi? – döbbentem le és amikor megint elmozdultam, rám meredt komoran. Csak, hogy nekem túl vicces volt ahhoz, hogy komolyan vegyem. Próbáltam tartani magamat. Megint felemelte a telefonját, de mivel a szél az arcomba fújta a hajamat mozgolódtam. Nem szólt, csak feladva nézett rám. Nem uralkodtam többet magamon. Az arcát látva kitört belőlem az őszinte, boldog, határtalan nevetés. A hasamat fogva hallattam a hangom. Hogy min? Magam sem tudtam igazán. De jól esett. Tán azon nevettem, hogy mi minden történt, mennyire elveszett voltam, mégis akkor és ott, ott voltam a világ legtökéletesebb fiújával. Nekem tökéletes. Tökéletlenül tökéletes. Harry arca ellágyult és mosolyogni kezdett rajtam. Ott állt engem nézve s én a számhoz kapva a kezemet kuncogtam tovább. Harry elsütött, egy képet, vagy tízet, de nem bántam. – mit nézel? - A telefonjára kukkantottam. – mi ez a kép? Valahonnan ismerős. 
- Ez te vagy te lüke – rázta a fejét. Valóban én voltam, mindkét összevágott képen. Az egyiken a fotózáson, amire elvitt egyszer. Még Zara öltöztetett fel és segített nekünk. A másik pedig pár pillanattal ezelőtt készült. – mi a különbség a két kép között?
- A ruhám?
- Nem – mosolygott – nézd meg jobban. 
A bal oldalin épp felkaptam a tekintetemet a kamera felé. De rég volt már. A hajam hosszú volt, csak úgy lógott. Volt valami a képben. És volt, ami hiányzott róla. De nem tudtam teljesen megfejteni a rejtvényt.
- Azt hitted akkor, hogy rossz szándékkal vittelek oda, vagy nem tudom – mormolta – csak meg akartam mutatni neked, hogy milyen gyönyörű vagy – a pillangók csapkodtak a hasamban – de aztán kijöttek a képek és rájöttem, hogy nem vagy szép. Nem úgy, nem olyan szomorú szemekkel. Nem olyan… elzárkózva – az ujja megsimította a képernyőt – megesküdtem magamnak, hogy addig nem nyugszom, amíg eltűntetem azt a szomorúságot belőled. Megfogadtam magamnak, muszáj volt. Már akkor megindítottál bennem valamit, Amelia.
A jobb képre néztem. Meg van miért volt több. Az akkori képen fülig ért a szám, a szemeimig hatolt a mosolyom és boldognak tűntem. Elmosolyodtam. Nem lehet valódi ez a fiú, ilyen nincs.
- Sikerült, Harry – néztem a szemeibe – boldog vagyok. Miattad vagyok boldog. Köszönöm, Harry. Köszönöm, hogy boldoggá teszel.
Elrakta a telefonját és magához ölelt. A hajamba szagolt és éreztem, hogy megremeg. 

    Az égen piros fénycsávók jelentek meg. Messze innen, nem is érintve a föld légkörét szinte. 
- Gyere velem – súgta a fülembe. Vakon követtem őt. A már irritáló vigyort le sem lehetett volna törölni az arcomról. Kitárta a karjait és én belesimultam. – csukd be a szemeidet. 
Nem féltem. Nem tudtam mire készül, de bíztam benne. A mellkasába bújtam és hagytam, hogy vigyen. Valahová. Felfelé. 
- Ne ijedj meg – valami kemény, csúszóst tapogattam ki az ujjaimmal. 
- Te jó ég, Harry – nyögtem ki frusztráltan – le fogunk esni.
- Nem fogunk – biztosított. 
- Nem fogunk? A Taj Mahal tetején vagyunk!
- Feküdj le – leterült a domború márványra – gyere, innen még szebb. 
Körülnéztem. A Taj Mahal udvara lustán borult szét körülöttünk, a díszkivilágításában. Nem mertem egyenesen lenézni, mert rosszul is lehettem volna akár. Határozatlan mozdulatokkal csatlakoztam Harryhez. Kiterültem mellette s a látvány beszippantott. A piros fénycsóvák egymást követve hullottak le messzire tőlünk. Káprázatos volt, ahogy a gombóc felé, befelé egyre erősebb színátmenetet alkotott. Megéreztem Harry ujjait az ujjaim körül, rácsavarodtak s mindketten lepillantottunk oda. 
- Elég jó itt, nem?
- Mhm – doromboltam – de nem fogok 14 gyereket szülni, mint Arhuman. 
Harry arca lefagyott és ismét felnézett a borús, tüzes égre.
- Hé, mi a baj? – mellésodródtam és felém fordítottam a fejét – Harry?
Egy mély levegőt szívott be.
- Semmi, csak… csak tudod én nem tudnám azt megadni neked – mondta monoton hangon – családot. 
- Har..
- Azt akartam, még mindig akarom, hogy normális életed legyen. A jogosítványt, a hülyülés, Rhys, vásárlás, minden, ami beletartozik. – beletúrt a hajába, profilja is fenséges volt. – de a legnormálisabb dolgot sosem tudom megadni neked, Amelia. Családot, gyerek.
Wow, meglepődtem. Mármint azért, mert tényleg komolyan gondolta, hogy velem marad. Hiszen a jövőről gondolkodott. Megijesztett, mert még messze volt az, hogy „gyerek”.
- Harry, nézz rám.
Nem úgy tett. Szomorúak lettek a vonásai és rögtön el akartam venni. Beharaptam a számat. Elgondolkodtam a szavain. Egyszer akarok gyereket, majd, később, és ő nem tud, szóval a vámpírok nem tudnak nemzeni. Nem tudtam hirtelen mindez hogyan érintett. Jól? Rosszul? Semlegesen? Az arcába suttogtam. 
- Amikor eljön az ideje, foglalkozunk vele. Te vagy a legnormálisabb, leg nem normálisabb dolog az életemben. 
- Mondod ezt a Taj Mahal tetején, meteoresővel felettünk.
Elnevette magát s én csatlakoztam.
- Kérlek, ne gondolkodj ilyenen – a szájához hajoltam és megcsókoltam finoman. 
- Mhm – mormolta és beletúrt a hajamba, aztán végigsimított a nyakamon, le a karomig, mit megszorított és betúrta a nyelvét a számba. Lassú volt, érzéki és élvezetes. Mély. Végigszántott a testem vonalán s mikor kapkodtuk a levegőt, megragadta a lábamat és magára húzta. Szerettem, hogy mindig eltudunk feledkezni a külvilágról. 
- Mi volt ez? Nem érezted? – felütöttem a fejemet és körülnéztem.
- Nem igazán – a nyakamat csókolgatta lágyan. Megadtam magam neki és a haját tekergettem az ujjamra. – meg akarom ismerni a városodat. Tudni akarom hol nőttél fel. Hol voltál kislány.
- Igazán? 
- Mhm – vigyorgott – mindent tudni akarok rólad. 
- De… - megint éreztem a remegést. Mintha az épület megmozdult volna alattunk. Csak képzeled, Amelia! – de nem biztos, hogy tetszene. Nem az a fényűző hely, meg hát…
- Amelia, megmondtam, előttem semmit sem kell szégyellned. Azt sem, ahonnan jöttél. Oké?
Elmosolyodtam halványan.
- Oké. 
És akkor jött az újabb rengés. Harry szemei rám meredtek, majd a hangok irányába. Az emberek lent pánikolva rohantak össze-vissza, az útjukat sem tudva, ahogy felzendült alattunk a föld.
- Fö-földrengés? 
Minden olyan gyorsan történt. Felálltunk azonnal, hogy Harry levigyen róla, de süllyedni kezdett. 
- Harry! – ordítottam el magamat. Riadtan néztem rá, a világ felszólalt körülöttünk. Annyira lefagytam, azt sem tudtam mi történik. A Taj Mahal széle kettévált, oly erősségű volt a föld káromkodása. – Harry, kapd el a kezemet! Ugorj, ugorj fel! Istenem, le fog omlani!
Úgy éreztem oldalra lépek és a föld alám mozdul a lábammal együtt. Harry kezéért nyúltam.
- Menj hátrébb, Amelia.
Izzadtam, ziháltam és annyira féltem, hogy eleredtek a könnyeim patakokban. A Taj Mahalt amúgy is megviselte az időjárás, a szennyezés, na meg a hosszú idő. Egy ekkora földrengéstől ez is meginoghat. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezt mi hoztuk Indiára. 
- Harry, ugorj, könyörgöm.
Kettévált alattunk teljesen. Azt hittem elájulok, amikor dőlni kezdett az épület széle, Harryvel együtt. 
- Megyek, Zhamina – ordított s bár elrugaszkodott minden erejével, a keze elcsúszott az enyémtől.

    Néztem, ahogy háttal a földnek zuhan lefelé, az arcán félelem ült. A nevemet ordította, visszahangzott a fülemben, ahogy utána nyúltam, mintha elkaphatnám őt.
- Harry, ne!
És akkor földet ért. A fülemre tapasztottam a kezeimet és hisztérikusan ordítottam. A föld még mindig remegett. Harry esése alatt beszakadt a föld és felvette teste alakját. Mozdulatlan volt.
Mennyit evett? Ugye nem halhat bele mégis valami folytán? Miért nem mozdult már meg? Eleget evett ahhoz, hogy meggyógyuljon?


    Ott voltam a tetőn, egyedül, remegő Taj Mahal-al alattam, eszméletlen Harryvel, és felsikítottam, amikor alattam is kettényílt a márvány. Harry túléli a zuhanást, én azonban belehalok.

2014. január 17., péntek

II./ HUSZONKETTŐ ~ "Kapu"

helló mindenki! meghoztam a következőt. jó olvasást, remélem még tetszik nektek :) xx





Harry szemszöge



    Semmi sem volt fogható az ürességhez, ami elöntött.
Amint sarkon fordultam, hogy ott hagyjam őt rögtön meg is bántam. Annyira mérges lettem. Éreztem végigiramlani a vénáimban, szétterjedt minden porcikámban, a morgó állatias hangok megijesztették a vendégeinket. Végem volt. Minden egyes léptem megrezegtette a földet alattam. Nem tudtam mit tegyek. A kezeim remegtek. A levegő luxus volt, nem is próbálkoztam hozzá jutni. Belemartam a hajamba, rögtön utána a kordonba kapaszkodtam, lehajtottam a fejemet és próbáltam lélegezni. Egy pár erős próbálkozás után gyenge zihálásba kapaszkodtam, és a tüdőm felszabadulhatott. idegesítettek az emberek körülöttem. A Fighterek is. Liliana nevetése is mellettem. Xaviéra is. Amint lehunytam a szemeimet Amelia kisírt szemei jelentek meg előttem, a hangja a fülembe vánszorgott diadalittasan. 

„Mi van ha csak ez köt minket össze?”

    - A francba! – dühöngtem és megfogva a kordont a közönség lába elé dobtam. Rám meredtek és ijedt hangot adtak ki. Konkrétan az sem érdekelt volna, ha sikítanak. Rájuk néztem, valószínűleg azzal a ne-szólj-hozzám ábrázatommal, meg sem mertek mukkanni. Megfordultam. Egyszer fent voltam, aztán lent. A hangulatingadozásaim kibírhatatlanokká kezdtek válni. Úgy vártam, hogy végre a karjaimba vehessem őt, erre abban sem voltam biztos, hogy többet megtehetem. A gondolatra reszketni kezdtem. Az egész kibaszott testem lángokban állt, egy irányíthatatlan tűzbomba, ami bármikor szétterjedhet. 
- Haver, nyugodj le, mi történt? 
- Ne érj hozzám – szavanként sziszegtem az arcába. 
- A pályára kéne menned, Styles – csapott hátba Kasey. Olyan átkozottul idegesített az arrogáns mosolya, hogy megragadtam a kezét, kifordítottam és roppant a csontja – a francba Harry! Eltörted a kezemet! – rám nézett elképedt arccal.
- Ha még egyszer hozzám érsz a nyakadat is kitöröm – nem beszéltem hangosan. Ez volt az a hangsúly, amiből nem csak az emberek, de a vámpírok is elkönyveltek ijesztőnek. Nem láttam. Nem éreztem. Nem voltam képes mozdulni. Kibaszottul várnom kellett öt napot rá, és ezalatt kezdtem elveszíteni saját magamat. Egy érzelmi szemétdomb voltam nélküle.

    Elkaptam a motoromat, rápattantam és a maximumra gyorsulva száguldottam végig az aszfalton. Nem izgatott, hogy nincs rajtam védőfelszerelés. A tűz lángra lobbant a motor hátulján és a tömeg őrjöngeni kezdett. Az adrenalin megrészegítette az elmémet. Lecsuktam a szemeimet. Az elmúlt napok hosszadalmas fáradalmai elárasztottak. Rá sem ismertem magamra. Az egyik percben izgatott voltam, mert Xaviéra igent mondott a találkozásunkra. Aztán meg sírni kezdtem, mert eszembe jutott Amelia és a hiánya. Fogalmam sincs mi folyik körülöttem, de utáltam. Utáltam, hogyha nincs mellettem azt sem tudom kivagyok többé. Utáltam, hogy Maire folyamatosan a fejemben van és már új áldozataim is beköszöntöttek hozzám. Utáltam, hogy nem tudtam kezelni, mert nem volt ott az egyetlen erőforrásom. Aki megnyugtatott és elhitette velem, hogy minden oké lesz. El akartam tűntetni azt az égető forradalmat a mellkasomban, ami azóta ott lapul, hogy otthagytam őt. Üres voltam és érzéketlen. Annyira érzéketlen, hogy mikor felborultam és égni kezdett a ruhám meg sem éreztem. Az úton feküdtem, a motorom messzire csúszott mellőlem és a csillagtalan eget bámultam. Minden gondolatomat felemésztette. És amikor megkérdőjelezett minket? Azok után, amin együtt keresztülmentünk? Visszakívántam a lelketlen állapotomat, mert az is tűrhetőbb lett volna, mint az a hasító fájdalom ott legbelül, valahol az eldugott lelketlen testemben. Nem sokszor éreztem fájdalmat. De ott és akkor hullámokban törtek rám. Bár lehet azért is, mert megégtem egy-két helyen. Fura volt, mert körülbelül semmit se éreztem a bőrömből. Fölém hajoltak többen is, a fülemig eljutott a hangjuk, de ha akartam sem tudtam volna kibogozni a mondandójukat. Nem is érdekelt. Liliana fölém hajolt és ijedten motyogott, ordibált, szokásához híven. Nem törődtem vele. Megmozdítottak és hurcolni kezdtek. A kezeim lógtak, a fejem is, és lekényszerítettek a szemeimet. Nem akartam látni. 

    Megemésztett a felbukkanó szempár, ami kapaszkodó volt és egyszerre távolodó. Elhitte a badarságot, amit a fejébe vett. Abba kellett hagynom a felidézését, mert szét fogok rúgni valamit. Rég voltam annyira dühös. Beférkőzött az elmém legmélyebb bugyrába és nem hagyott nyughatni. 
- Elment az esze, teljesen megbolondult, ezt nem hiszem el. Hozzatok valami láncot, hogy kiszögeljem valahová és addig üssem, amíg észhez nem tér.
Egy csuklót nyomtak a számhoz. Összerezzentem, éreztem a forró vér ízét a számon s még bele sem haraptam. Felnéztem a semmis tekintetre, csak lebámult rám és várta, hogy olyat tegyek vele, mire öt perc múlva nem fog emlékezni. Eltoltam és felültem. Felszisszentem. A lábaim és a hasamon tátongó lyuk égető volt. Nem akartam véget vetni neki, örültem, hogy valami elvonja a figyelmemet a mardosó szúrásról a szívem helyén. 
- Egyél, Styles, különben én etetlek meg – Liliana elém állt és akkorát csattant a tenyere az arcomon, bevisszhangozta a sátrat – Jézus Isten, teljesen elment az eszed? Neked halálvágyad van, vagy mi?
Elnevettem magam.
- Még mindig nem tudunk meghalni.
- Leszarom, érted? Leszarom, hogy mindig ezzel a magyarázattal jössz! Nem ülhetsz fel a motorra ilyen állapotban! Azt hiszed nem tudom, hogy direkt csúsztattad ki a kerekét? Ennél nem is lehetett volna nyilvánvalóbb!
- Nem érdekelsz – a szakadt kabátomért nyúltam, de elvette tőlem – Liliana, egyszer az életben, csak egyszer, maradj csendben! Nem tudsz semmit sem, oké? 
- Szóval nem? – vigyorgott.
- Nem – emeltem fel a hangomat. 
- Ugyan Styles, mindenki tudja milyen kibaszott szerelmes vagy, nem kell a show.
Elpattant az utolsó maradandó türelmem szála is. Megragadtam őt, nekitoltam a sátor oldalához, majdnem kiestünk rajta. 
- Senkinek nincs fogalma róla, hogy milyen! Oké? Még csak közelében sem lehettek annak, min kell keresztül mennem! Mit néztek? – ordítottam a többiekre – kezdek bekattanni – néztem Liliana szemeibe – látom a halott áldozataimat. Először az álmaimban, majd most már itt körülöttem is. Épp Nicholas mered rám tíz méterre tőlem és arra feni a fogát, hogyan öljön meg úgy, hogy nem tud hozzám érni.
- Har…
- Fogalmad sincs róla milyen arra ébredni. Túlvészelni a kibaszott napot anélkül, hogy bele ne őrülnék. Nem bírom, nem bírom tovább. És tudod mit? Igen. Nyálas mesébe illő szerelmes vagyok, de ő az egyetlen ember, aki mellett nem érzem magam őrültnek. És ez az ember épp most vágta hozzám, hogy szerinte az egész nem valódi! 

    Eltávolodtam Liliana-tól. Alig bírtam elkapni a lélegzetemet s bár pár kiló felszabadult rólam, még mindig nehéz voltam. Kiürült a sátor és csak mi voltunk bent. Liliana szellemként vizslatott engem sötétzöld szemeivel. A szája elnyílt, mondani akart valamit, nem tudott. Megráztam a fejemet és kínosan nevetve, a levegőbe emeltem a kezeimet, majd leejtettem.
- Végem van. – mondtam egyszerűen – vége van. 
- Miről beszélsz? – kérdezte halkan. 
- Én.. é-én nem tudom – beleszántottam a hajamba. 
- Harry, meg kell gyógyulnod, menjél és igyál, aztán keresd meg Ameliát.
- Kizárt – nevettem. Miért nevettem? 
- Mi az, hogy kizárt?
- Nem tudok… nem tudom – néztem rá széttárt kezekkel – nem tudok most vele lenni, ránézni. Látni azokat a szemeket. 
- Harry. 
- Komolyan, Liliana. Épp csak kezdek lenyugodni, nem szeretném szétszedni az egész mindenséget.
- Nézz rám, Harry – Liliana olyat tett, amit már nagyon régóta nem. A kezeibe fogta az arcomat. Vonásai bizakodóak voltak. Azon pillanatok egyike, amiket nem enged senkinek, hogy lássák. Csak én. Tudtam, hogy ez egy fontos jelenet és nem lehettem bunkó. Pedig nem volt kedvem ahhoz – erősnek kell lenned. Elhiszem, nem tudom milyen, de elhiszem, hogy rossz. – Liliana hangja nem volt érzelgős, hogy is lehetne. Rideg volt és távoli, mint minden vámpíré. Viszont benne volt valami. Valami megfogható. Valami más, mivel megbabonázott és hittem neki. Nem volt más választásom. Elhallgatott. Az ujjai leestek rólam és pár pillanatra a sarokba meredt. Mikor reagáltam volna, így beszélt: - sajnálom.
- Mit sajnálsz?
- Mindketten magatokat hibáztatjátok, mikor én voltam. 
- Miről beszélsz? – ráztam meg a fejemet.
- Én voltam az, aki támogatta az egészet. Emlékszel, amikor először szóltam közbe? – elmosolyodott halványan – mikor leordítottam Amelia fejét a folyosón. Eléggé meg volt ijedve, azt hittem bepisil. – nevetett – Annyira kapaszkodtam Hozzá. Benne éltem, Harry, sokáig – lepillantott a földre és vállat vont. A saját metamorfjáról beszélt. Letörten. Minden idegszálam elgyengült és teljesen megdöbbentem. – láttam Ameliában őt, ugyanolyan volt. Nem tudom mit gondoltam, azt hittem ha támogatlak titeket visszakapok belőle valamennyit. Önzőnek hangzik tudom, de…
- Megértem – könnyítettem a helyzetén – hidd el, én aztán megértem.
- Tévedtem veletek kapcsolatban, Harry – nézett rám komolyan. Elnyíltak a szemeim, mégis mit ért azon, hogy tévedett? – a közelében sem vagytok annak, amik mi voltunk. Elhagyott engem, Harry – nézett bele a szemeimbe és esküszöm, ha nem remegett bele a lábam, mikor megláttam a könnyét! Liliana-nak. Lehetetlen. Liliana nem sír. Liliana nem érez. – miután ittam belőle, elhagyott.
- Hogyan? – hőköltem hátra. Mi az, hogy ivott belőle? – ittál belőle?
- Senkinek sem mondhatod el, Harry. Nem szabad tudniuk.
- Jézus, tudod, hogy mindennek füle van itt? 

    Megfogtam a kezét és elmentünk onnan. Vissza sem néztem. Előtte persze ittam a lányból, aki felajánlotta magát, megköszöntem neki és megváltoztattam a történéseket a fejében. Liliana magas sarkúja kopogott mellettem. Nem mertem megszólalni, féltem elillan a pillanat. Mármint, Jézusom, hogy titkolhatta el ezt előlem? 
- Nyugodtan ordíts le, Harry.
- Én csak… miért nem mondtad el?
- Legszívesebben kitörölném az egészet, curly head – mosolygott rám féloldalasan – nem volt több egy cseppnél. Szinte alig értem a lelkemhez, de képes vagyok sírni és érezni pár dolgot. Nem sokat, de egy kicsit. Minél többet iszol, érintkezel a lelkeddel, annál többet kapsz. Amelia gondolom nem mondta, hogy látott sírni. – megráztam a fejemet – hát persze, amilyen naiv és béna nem esett le neki – hallatta hangját – fent a hídon. Beszéltem neki róla és eluralkodott rajtam, ennyi. Képes vagyok sírni, Harry – megfogta a kezemet és megszorította – ezért vagy ennyire fontos nekem. Harry, sajnálom.
- Wow – döbbentem le - ne sértődj meg, de ez fura tőled – összenevettünk.
- Ugye? – sóhajtott – volt dolgom a metamorfokkal is. Bujkáltam sokáig.
- Mindig elfelejtem mennyivel öregebb vagy nálam – mosolyogtam rá s ő viszonozta.
- Harry, elhagyott engem, pedig ó de nagy kötelék volt közöttünk – megállított és megmarkolta a vállaimat – a kötelék, ami köztetek is volt, de elhagyott. Mert valószínűleg még sem függtünk annyira egymástól. 
- Mit akarsz ezzel mondani? 
- A metamorfok sem tudnak mindent. Ti még mindig a nyálas szerelmes undorító burkotokban vagytok – forgatta a szemeit – lehet, hogy van oka a köteléknek, de Harry – lehelte zsebre dobva a kezeit – nem mondhatom neked, hogy valódi teljesen, mert én sem tudom. Csak azt, amit tapasztaltam és látok. És ti ketten szánalmasan kitartotok egymás mellett. 
- Tudom – vetettem oda egy halvány vigyort – de ő nem látja. Egész héten kitaszított engem. Valami változott. 
- Akkor menj oda és tudd meg, hogy mi az. 
- Velem kell jönnöd, mert ha elfajul a helyzet, le kell állítanod. Nem tudom kezelni a dühömet.



Amelia szemszöge



    Üresség.
Ez volt a tökéletes szó, amit kerestem órák óta. Amikor ott hagyott, valami legbelül belőlem is kiszakadt. Butaságnak hangzik, vagy sem, így éreztem. A végtagjaim szörnyen nehezek voltak, vonszoltam magam egészen hazáig. Rhys nem mondott sokat mellettem, csak hazakísért és kézszorításával támogatott. Harry agya elborult és nem tudtam nem hibáztatni magamat. Amint megkérdőjeleztem magunkat és elfordult tőlem, megbántam azon nyomban. Pedig nem kellett volna, hisz a feltételezés jogos volt. Mi van, ha ez a pár nap különlét csak megerősítette az elméletemet? Ha távolság kettőnk között segített, hogy tisztán lássunk. Rhys sem egyetértését, sem ellenvetését nem fejtette ki. Ez volt a legmegfelelőbb reakció. A csend. Csend volt mindenhol. Nem csupán az éjleple alatt, bennem is. Az agyamat megbénította az a felismerhetetlen érzés, mi belül keringett. Beivódott az ereimbe és végighatolt a testem legmélyébe, a középpontba, a szívemhez. 

    A hiány.

    Harry hiánya. Őrültségnek hangzik, de így éreztem. Hirtelen elkapott a pánik, mikor beugrott: lehet vége van? Végem van. Végünk. Nem veszekedtünk eddig és halvány lila gőzöm sem volt hogyan kezeljem. Vannak párok, átlagos életet bonyolító párok, akik közt egy vita elvész. Vagy épp ellenkezőleg s kettémarja az érzelmeket. Bárcsak mi is apró semmiségen kaptunk volna össze és nem olyanon, mint a valóság. Mert a valóság az, hogy elvesztem. Eltűnni látszok a tudatlanságban, a vállunkra söprődő, egyre csak tornyosuló problémától s a megoldhatatlantól. 
- Hé, bekísérlek – súgta halkan. Rhys levette a kabátomat és óvatosan lépkedtünk fel a lépcsőn. Lerogytam az ágyra és nagyot sóhajtottam. Rhys letérdelt elém és szomorú mosollyal fogta meg a kezemet. – rendben leszel? Tudod egy összeveszés nem a világ vége.
- Tudom. – füllentettem, mert nem így éreztem. 
- Naa – kezébe vette az arcomat és biggyesztett ajkakkal cirógatott – lenyugszik majd, meg te is, és megbeszélitek.
- Ezen nincs mit megbeszélni – az ölemben nyugvó kezeimre néztem – ő ezt érzi, beigazolódott. Így indultam neki, Rhys. Mammáék megmondták, hogy nem volt igazi, de nem hittem nekik. 
- És már igen? – vonta össze a szemöldökét.
- Én… én nem tudom. Igazinak tűnik. De most, hogy kiborult a bili nem tudom már. 
Rhys beletúrt a hajába mély sóhajjal kísérve. Nem mondott semmit, csak elkezdett levetkőzni.
- Öltözz át, alvásra van szükséged.
- Itt maradsz? – mosolyra húzódtak az ajkaim. Bólintott és ledobta magát az ágyamban, egy szál boxerben. Tátva maradt a szám. 
- Nem jössz? – nevetett – zavar a férfias testem? – végigsimított magán és rángatózó vállal, nevetve nyúltam a pizsamámért. Kedvem sem volt lefürödni, erőm sem. Bebújtam a takaró alá, az oldalunkon feküdtünk egymást nézve. Rhys megsimogatta az arcomat, amire le kellett hunynom a szemeimet. Jól esett a törődése. – aludj bébi, szükséged van rá.
- Bébi? – csodálkozva néztem rá. Megvakarta borostás arcát és vállat vont.
- Most mit titkoljuk a szerelmünket, édes? Ketten vagyunk – vigyorgott és összeborzolta a hajamat. Röhögve elkaptam a kezét és fölé kerekedve széttúrtam a haját. – hé, a hajamhoz nem érünk! – figyelmeztetett s én tovább kuncogva dörzsöltem a fejét finoman. Rhys engem nézett, mosolyogva, mikor lenéztem rá nem tudtam nem elgondolkodni, milyen férfias lett. Értem azt én a baráti, oh-mennyit-változott módon. Az arca komolyabb, férfiasabb lett a kis szőrtől az arcán, állán. Megsüllyedtek a szeme körüli ráncok és szemei szürkébe torkolltak. – hm, most úgy nézel rám, mint aki mindjárt felfal?!
- Rhys – forgattam a szemeimet és ő szórakozottan megcsípte a karomat. Aztán megragadott és lenyomott az ágyra. Lepillantott rám.
- Tudod, ha nem férfiakra izgulnék Harry előtt lecsaptam volna rád.
Azt hittem hülyéskedik, azonban szemei mást mondtak el.
- Valóban? 
- Amelia, fogalmad sincs róla, hogy milyen hatással vagy a fiúkra. – aztán mielőtt túlságosan drámai jelenetet alakíthattunk volna, csiklandozni kezdett. Összerezzenve visítottam alatta, arcom kipirult, a hajam összeborzolódott. 
- Hagyd abba. Rhys!
Úgy gondolta halálra kínoz a kezeivel. Rhys előtt nem szégyelltem magamat. Képtelen lettem volna azok után, amit értem tett. Ő volt, aki felkarolt az első évben és úgy állt hozzám, mintha nem lennének vörösek a szemeim, nem lennék indiai. 

    Lihegve feküdtem le a matracra és ő mellém dőlt. Ujjai elkapták az enyémeket és cirógatni kezdtek. 
- Az igazat mondtam, Amelia. A fiúk, akiknek van szemük, utánad fordulnak. Nem is egyet láttam már – húzta fél vigyorra ajkait.
- Ezt csak azért mondod, hogy jobban érezzem magamat.
- Ilyennel vádolsz? – tette a szívéhez a kezét. – szíven döftél – hangszíne magas lett és levegőért kapott színjátszásában. 
- Hívom a mentőket! – felültem és a szívéhez téve a kezemet ál-szívmasszázst adtam neki. Rhys megragadta a karomat és valamit mondani akart.
- Amelia – sziszegte – azt hiszem kettőt látok belőled. 
Alig bírtam ki, hogy ne nevessek.
- Mik az utolsó szavaid? 
- Most komolyan ezt kérdezted? – elnevette magát hitetlenül, az arcára téve a tenyerét – ilyet nem kérdezünk az haldokló embertől!
- Bocsi – leomlottam a mellkasára és örömmel vettem ölelését. 
- Mesterséges lélegeztetést kellett volna alkalmaznod. 
Felpillantottam rá, a szemeiben kihívás volt és játék.
- Kizárt – ráztam a fejemet.
- Mi van? Nem csókolnád le a meleg barátodat, ha haldokolna? Ezt a szívemre veszem Amelia Knightley.
- Rhys, nem haldokolsz.
- És ha haldokolnék? Tudod sokkal jobban csókolok, mint a barátod. 
Egy pillanatra elsavanyodott az arca, amiért felhozta őt. De nem törődtem vele, figyelmen kívül hagytam a szívem ritmusának kihagyását. 
- Gondolod? 
- A melegek jól csókolnak, kiválóan – vont vállat – meg az ágyban is jók. 
- Harrynél nem vagy jobb – kicsúszott a számon, mire rácsaptam a tenyeremet. Rhys hümmögött, aztán hirtelen maga alá fordított. 
- Akkor bebizonyítom – lehajolt hozzám, és bár komolynak akart tűnni, láttam rajta, hogy bármelyik percben elröhögheti magát. Csücsöríteni kezdett, ficánkoltam alatta, jobbra-balra forgattam a fejemet, a szája követte az enyémet. – nem kérsz egy kis forró csókot? 
- Rhys – megmarkoltam a vállait, rángatóztam a visszatartott röhögéstől. Mikor megfogta az arcomat és közelíteni kezdett, leszorítottam a szemeimet. Aztán mikor a leheletét éreztem az orromon, nem bírtam tovább. Kitört belőlem a szakadatlan röhögés. Ez a röhögés elérte a szemeimet, a szívemet, a lábaimat is. Mindenemet. Feloldódtam és nem bírtam abbahagyni. Akkor meg csak még inkább rákezdtem, amikor egy ártatlan puszit nyomott a számra. Összenéztünk pár pillanatra, tágult szemekkel majd kitört belőlünk egyszerre a vihogás. Az ágy rázkódott velünk együtt és csak reméltem, hogy anyámékat nem keltettük fel. 
- Őrültek vagyunk – konstatáltam levegőhöz kapva. 
- Na, ugye, hogy szerelmes lettél belém? Bocsi bébi, de nem izgulok a pi…
Rátettem a kezemet a szájára, teljesen zavarba hozott és inkább nem szerettem volna hallani, oly nyíltan.



    Rhys a karjaiba akart húzni, amikor kopogást hallottam az ablakon. Harry ott guggolt a párkányon.
- Beengedsz? – hallottam a morgó hangját. Nem tűnt épp jó kedvűnek. 
Felálltam az ágyról és odasétáltam hozzá. Egy mély levegőt vettem előtte, még akkor sem fújtam ki, mikor már bent volt. Rhys is felkelt, megvakarta a tarkóját. Harry szemei feltérképezték őt tüzetesen. Az álla megugrott. Azonnal elszégyelltem magamat. Tudtam milyennek nézhetett ki az ő szemeiben. Ott voltam egy fekete shortban, gyűrött fehér pólóban, borzolt hajjal, zihált fejjel. Míg Rhys egy szál boxerben álldogált. Jót nevetve magában. 
- Mi folyik itt? – Harry tekintete visszaesett rám. 
- Épp szexelni akartunk – vetette oda Rhys, és bár ne szólalt volna meg. Még mindig bennem volt a humor, uralkodnom kellett magamon. 
- Vond vissza, mielőtt kidoblak az ablakon – mosolygott rá Harry. De az a mosoly. Vérfagyasztó volt. 
- Rhys – hozzásétáltam. Útközben Harry megfogta a vállamat, de kibújtam az érintése alól. – köszönök mindent. Sokat jelent. 
Harry felhördült. 
- Komolyan? Itt vagyok én is – tárta ki a karjait.
- Nyugi haver, már itt sem vagyok. – Rhys hozzám dőlt, mindkettőnk szájára sunyi vigyor ült ki. Tekintete Harryt kereste, mikor megcsókolta a fejem tetejét. Aki felmordult és idegesen lépett mögém. – élvezetes este volt.
Megcsaptam a vállát a fejemet ringatva. Elment az esze, Harry így is majd szétrobbant. 
- Menj – nyitotta ki neki az ajtót sürgetve – most. 
- Harry, nem teheted őt csak úgy ki – fontam össze a karjaimat a mellkasomon. 
- Ó, de igen, amikor a barátnőmmel szórakozik. 
- Istenem – az orrnyergemet nyomkodtam. Sosem tanulja meg, hogy ez nem olyan kapcsolat kettőnk között? 
- Nyugi Am, a csókunkat nem látta – mondta halkan.
- A mit? – Harry karja leesett a teste mellé. A mellkasa hevesen emelkedett. Ujjai ökölbe szorultak. 
- Bizony – vigyorgott rá – nem tudom kitől tanulta, de wow, benned aztán van szenvedély – rám kacsintott. Szándékosan hergelte. Szemei elmondták, hogy csak vissza akarja adni neki az éjszakát. Tudtuk, hogy Harry reménytelenül féltékeny volt Rhysra, annak ellenére, hogy tudott a beállítottságáról. – örülök, hogy kiegyenesedtem és újra a nők érdekelnek.
Tovább feszítette a húrt még utoljára az ajtónál. Aztán rám pillantott a válla fölött, majd Harryre. Aki uralkodott magán, vagyis próbálkozott. Rhys olyat tett, amitől leesett az állam. Megcsapta Harry fenekét és röhögve sétált ki a szobából. 
- Istenem – elfordultam és nevetni kezdtem. 
- Szia, szépfiú – szólt még fel, hallottuk, ahogy csukódik a bejárati ajtónk. 

    Nem fordultam Harry felé. Nem akartam, hogy megint elöntsön az a szaggató érzés. Leültem az ágyamra, törökülésbe húztam a lábaimat és ki-be lélegeztem. Harry nekidőlt az ajtónak, zsebébe dugta a kezeit, tekintete lyukat vájt az arcomba. Egy ideig nem beszéltünk, végül ő törte meg a ránk telepedő halotti csöndet.
- Remélem csak viccelt a tökfilkó – hangvétele gyengédebb volt, nyugodtabb.
- Persze, Harry – felnéztem rá, ámbár sokáig nem bírtam elviselni a látványát. Mintha leszakadna a fél oldalam. Az egyik felem. 
- Sajnálom, hogy úgy beszéltem veled, Amelia. 
- Hát, én is sajnálom – hangomban volt egy él, min nem tudtam uralkodni. 
- Miért is veszekedünk, amúgy? Mármint én nem értem. Semmit sem értek.
- É-én… 
Harry ellökte magát az ajtótól és elém lépkedett. Lenyúlt, felemelte a fejemet és egy finom babusgató mozdulattal, hüvelykujja végigsimított az alsó ajkamon.
- Mondd el – súgta kérlelve. Megfogta a kezeimet és felhúzott. Szemtől szembe kerülve vele még nehezebb volt. De valahogy jöttek a szavak. Nyíltan, nem tartva vissza semmit. 
- Fogalmam sincs hogy lyukadtunk ki oda.
- Nekem sem – beszívta az alsó ajkát, és sóhajával megemelkedtek a vállai is. 
- Az igazi ok nem ez volt.
- Tudom – mormolta elkapva a fejét. Kíváncsivá tett. 
- Azt hittem nem jössz többet – vallottam be szánalmasan.
- Tessék? – elcsodálkozva pislogott rám – nem vagyok megbolondulva, nem olyan értelemben. Érted vagyok megbolondulva. Kizárt dolog, hogy úszni hagyjam. Nem tudnám. Lehetetlen, oké? - A gyomromban újraéledtek a pillangók, de meg is öltem őket, nem volt ilyen egyszerű. – ez csak egy veszekedés volt, Jézus, Amelia, ne csináld ezt. Mindenki veszekedik, minket sem kerülhetett el. Nem fogok elvonulni egy vita miatt, ne butáskodj.
A shortomat piszkáltam, de biccentettem.
- Mi volt ez a hét, Harry? – magamat is megleptem azzal a legyőzött hangszínnel.
- Mondd meg te. – összevonta a karjait és nem nézett rám. Az ablakon bámult ki. Vonásai a szomorúság csónakjában eveztek. 
- Én? – hőköltem hátra – én mondjam meg, amikor egész héten felém se néztél? 
A düh azonnal megnőtt bennem, ismét. Összefontam a karjaimat, mert remegni kezdtem. Nem akartam, hogy lássa. 
- Én nem néztem feléd? – nevetett hitetlenül – én nem néztem felé– magyarázta a levegőnek mellette. 
- Dolgoztál, Harry, és ezt megértem. Én pedig tanultam. Köszönöm, hogy figyeltél rá és nem vontad el a figyelmemet. De csak úgy mondom, azzal még inkább elvontad, hogy leráztál esténként. 
- Leráztalak? 
Harry erei kidülledtek. Kezdett rémisztően ideges lenni, s én még sem ijedtem meg tőle.
- Igen, leráztál. Meg sem hívtál a show-tokra! Ha Liliana nem hív el, akkor nem megyek el. 
- És akkor nem veszekedtünk volna.
Komolyan ezt mondta?
- Eltolódott volna – elfordultam és az ablakomhoz sétáltam. – aztán megérkezem és azt látom, hogy Xaviéra rajtad lóg. Majd azt mondod, hogy egész héten vele voltál. 
- És?
- És? – fordultam meg – egész héten úgy éreztem, hogy ellöksz magadtól. Nem csak az, hogy nem kerestél. Ökölnyi görcs volt a hasamban, mert féltem, hogy valami történt veled. Aztán rájöttem, hogy Liliana már riadóztatott volna. 
- Amel..
- Aztán kiderül, hogy egész héten azzal a lánnyal voltál, és tudomást sem vettél rólam.
- Tudod mit? – emelte fel a hangját – igen vele voltam. A francba, vele voltam, mert úgy éreztem teljesen ellöksz magadtól. Azt hittem térre van szükséged, mert túl sok volt az egész, sokat voltunk együtt és beleuntál. Egész héten a kibaszott telefont néztem, hogy írsz-e, hívsz-e, de semmi, Amelia. Kezdtem megőrülni tőle. Nem aludtam, ittam, mint egy alkoholista, mert azzal el tudtam viselni a hülye képzelgéseimet! – kifújt egy levegőt.
Közbevágtam.
- Nem hívtalak, mert azt hittem meguntad az egészet! – ordítottam és nem érdekelt, hogy anyáék felkelnek. – egy sztár vagy, Harry. Akárkit megkaphatsz és én… jézusom, tudod mire gondoltam mielőtt megláttalak Xaviérával? Hogy más nővel vagy! Igen, erre gondoltam. És bumm, megláttalak és fájt Harry. Fájt, érted ezt?
- Nem érted, hogy nem akarok mást rajtad kívül? Nem nem tudok másra ránézni, egyszerűen nem akarok! Ember vagy, Amelia, a francba, ma már az is eszembe jutott, hogy mással töltötted a hetet. – felnyögtem hitetlenül – miért ne? Nem járna vele annyi gond, mint velem. Igen, izgatott voltam, mert végre könnyíthettem magamon Xaviérával, na nem mintha nélküled sokat használt volna! Főleg, hogy utána úgy bőgtem, mint egy kislány. 



    Csendben lettünk pár percre. Kapkodva a levegőt bámultunk egymásra, emésztettük egymás szavait. 
- Amelia, minden rendben kislányom?
- Persze, anya, ne haragudjatok, menj vissza aludni.
- Kiabálást hallottam – hangja álmos volt.
- Csak a TV volt, úgy maradt és ráfeküdtem a kapcsolóra.
- Biztos? Nem úgy hangzott.
- Anya, menj aludni – utasítottam ingerülten, végül visszaballagott a szobájába. 
Aztán a következő pillanatban meglebbent a függöny, szelet is éreztem, meg Liliana-t láttam a szobában.
- Folytassátok csak – biccentett, elkényelmesedve az ágyon. 
- Fáradt vagyok – sóhajtottam feladva a harcot. Nem jutottunk dűlőre. Ő mondta a magáét, én az enyémet.
- Addig nem fekszel le, amíg meg nem beszéljük! – Harry megfogta a kezemet és magához húzott. Zöld tekintete dúslakodott a haragban. 
- Harry, fáradt vagyok, éjjel három van és nincs kedvem tovább veszekedni. 
- Szóval nincs kedved veszekedni? Rhys-al mégis itt hempergőztél az ágyban. 
Liliana felkuncogott és kíváncsian néztünk rá.
- Bocs, gyerekek, de ez vicces. Folytassátok, popcorn nincs? 
- Liliana, légy szíves, menj el – sziszegte Harry az orra alatt. 
- Oké – felpattant és az ablakhoz lépett – akkor nem mondom el mi a probléma. 
Harry fáradtan morrant fel.
- Mondjad, mi a probléma? Nehogy kipukkadj a sok tudástól.
- Áh, nem tudom, megéri ez nekem? – vigyorgott ránk. Mikor látta, hogy nincs kedvünk a bolondozásához ismét helyet foglalt – veszekedtek, de nem figyeltek egymásra. Ez a probléma.
- Wow – nevettem fel – köszönjük a tanácsot?
- Te idióta – szúrós szemekkel intett le – üljetek le. Mindketten. Elegem van már, hogy én irányítalak titeket. El kéne mennem megkeresni Will Smith-t és megkérdezni, hogyan lehetnék a randiguru. 
Liliana maga elé meredve elképzelte magát a „randiguruként”. Elmosolyodtam rajta, másra már nem voltam képes. 
- Liliana – csettintgetett Harry – várunk.
Harry az ablakomba ült, én meg le a földre. A könyökömet támasztottam a combjaimra, a tenyeremmel meg az államat. Igyekeztem nem elaludni. 
- Amelia, drágám – mosolygott rám szarkasztikusan – mondd el, amit elmondtál nekem, miután ott hagyott Harry.
- Mi ez, valami terápia? – horkantott fel Harry.
- Fogd be, épp megmentelek titeket saját magatoktól. 
Nagy levegőt vettem és ledaráltam.
- Egyedül voltam, Harry eltaszított, azt hittem megunt, aztán ma már arra is gondoltam, hogy mással van. Hiányzott, és pánik rohamom is lett. Nem nagy ügy. Azt hittem ennyi volt és bejelenti, hogy nem megyünk sehová és ennyi volt. Aztán meg Harry elszólta magát, hogy csak a kötelék miatt van velem, amivel beigazolódott a gyanúm meg mammáék „jóslata”. 
- Badarság – nézett rám Harry, mélyen elkapva a tekintetemet – nem valódi? Nem valódi, ahogy érzek irántad? Nem tudom Amelia, hogy mivel tudnám még neked bebizonyítani, hogy te kellesz nekem. Annyi hét, hónap után még mindig kételkedsz?
- Kuss már – legyintette le Liliana – még valami?
- Ennyi. Aludhatok?
- Harry? Mondd el te mit éreztél.
- Nem fogok pszichológusosat játszani, meg párkapcsolati tanácsadósat sem. Amelia nem bízik bennem, itt van a probléma. 
- Akkor még egyszer mondom. Mondd el, hogy mi volt a héten. Mindent, ismételd meg. Kihallgattalak titeket - büszkén meglegyintette a haját – és valami elkerülte a figyelmeteket.
- Micsoda? – kérdeztük egyszerre. Összepillantottunk Harryvel, aki hosszú idők óta először rám mosolygott. Elpirultam és lesütöttem a fejemet. 
- Hogy is volt? Izgatott voltál Xaviéra miatt, aztán elsírtad magad? – vonta fel a szemöldökét és rám pillantott. 
- Olyasmi. Rám tört, nyugodtan röhögj ki. Paranoiás voltam, oké? Próbáltam kezelni az egész holtakat látok dolgot, de nem bírtam másra koncentrálni, csak rá – mutatott rám és a fejét csóválta, felröhögött kínosan. – biztosra vettem, hogy megunt és teret akar. Annyi időt voltunk együtt és ezért nem hívtam őt. Ezért nem hívtalak – végül találkoztak a pillantásaink – éreztem, hogy valami hiány van bennem, de nem akartalak rákényszeríteni semmire. Nem hívtál. Már az is eszembe jutott, hogy van valaki más. Mire gondolhattam volna? 
- És akkor ki nem bízik kiben? 
- Jézus, nem tehettem róla – tárta ki a karjait – nem tudtam, hogy mi van.
- Szerinted én tudtam? Ültem az ágyon és nem értettem miért izgulok. Azt hittem megéreztem, hogy végre jössz, de nem történt semmi.
- Majd sírtál – folytatta Liliana. – még mindig nem esik le?
Mindketten ránéztünk. 
- Nem? – kérdezett vissza Harry.
- Idióták. Rhys azt mondta neked, hogy nincs lány a dologban, rögtön ezen kezdtél gondolkodni. Aztán már Harry is erre gondolt. A nagy veszekedésben észre sem vettétek, mi? Mindketten odáig vagytok a másikért, de a fejetekbe vettétek, hogy megcsaljátok egymást, meg meguntátok a másikat. Meg tér kell, meg mit tudom én. Döntsétek el, hogy ki érezte előbb melyiket.
- Mi van? – ráztam meg a fejemet. 
- Oh – mondta Harry, egy végtelenbe kapaszkodó perc után – az lehetséges? 
- A ti helyzetetekben? Lehetséges, szerintem – vont vállat – történni kellett valami olyannak, amivel teljesen megnyíltatok egymásnak testileg és lelkileg.
- Istenem - Harry nevetni kezdett, hisztérikusan. Hátra vetette a fejét és a homlokára tette a tenyerét – persze, hogy történt. 
Ahogy néztem őket összeraktam a megbeszélteket. Mindketten ugyanazt gondoltuk a másikról. Én, hogy ő unt meg, ő lehet mással, és nem kellek már neki. Ő pedig ugyanezeket rólam. Mondani akartam valamit, ketté is nyílt a szám, de nem jöttek a szavak. 
- Csak hallgattalak titeket lentről, ugyanazt vágtátok egymáshoz. Ennek csak kell jelentenie valamit. 
- Szóval, ugyanazt gondoltuk, mert…?
- Mert nem tudom? – vont vállat barátnőm – biztos kinyitották a kis kapudat a fejedben, és érzitek egymás… érzelmeit? Nem tudom. 
- Kapumat? De hogy? 
Harry elvigyorodott. Felvonta a szemöldökét és lepillantott a csuklómra. Ami még zöld-sárga volt egy kis helyen. Felköhögtem és rámeredtem.
- Kizárt, Harry. Ne is gondolj erre.
- Miért ne? – Liliana egyszer rám, majd rá pillantott – irányítottam a testedet.
- Ó te jó – sikkantott Liliana – vámpír szex? A legjobb!
Elvörösödtem és túlságosan megszégyenültem ahhoz, hogy rájuk nézzek.
- Mi más lenne a magyarázat, Amelia? – Harry elém bicegett, felrántott és a kezeibe vette az arcomat – beengedtél, átadtad magad nekem. Úgy látszik, hogy ide is beengedtél teljesen – a szívemhez nyomta a tenyerét és könnyebbülve mosolygott – saját magunkat kergettük ebbe bele. Te éreztél engem, én meg téged. 
- Ehhez nincs gyomrom – Liliana az ablakhoz sétált.
- Várj – összenéztünk és bólintottam – köszönöm. 
- Mint mindig – legyintett és eltrillázott. 
Harry lehajolt hozzám, meleg lehelete selyemként pátyolgatta a szájamat. Tekintete mély érzelmekkel volt eltelve. 
- Olyan, mintha egyek lennék, Amelia – súgta nekem, és nevetett boldogan. Lekerült az összes súly a vállamról, nem hittem a füleimnek – Egyek vagyunk.