2015. március 29., vasárnap

EGY ~ Castle Combe

sziasztok! megjöttem az első résszel :) örülök neki hogy ennyire izgatottan várjátok, én is izgulok hogy tetszeni fog-e. még az első részben a szokásos blabla megy, meg semmi extra, de a vége vonzza majd magával a fincsibb részeket :) jó olvasást!! 




Percek kérdése, és megérkezhetünk.
Hát nem tudom, nem számítok nagydologra igazából. Még életemben nem jártam Castle Combe-ban, pedig Londontól 2 órára van autóval. Plusz apai ágon mamámmal sem találkoztam még, tehát életem legrosszabb szakaszára számíthatok. Ilyenkor azért megszólal a fejemben az alteregóm: ugyan, Olivia, megint csak játszod a pesszimistát. Lehetséges. De most soroljuk fel az optimizmus melletti érveket. Egy, nincs is egy. Ebből következik, hogy kettő sem. Hiszen Londonból költözök el egy faluba! A Londonból! A Fővárosból! Egy faluba. Ahol mindenki pletykál, meg ismer mindenkit. Egek, mégis mire számíthatnék? Persze igaza van anyának, biztosan jót tesz a levegőváltozás, egy percre sem mondom, hogy nincs igaza. De nem mindegy, hogy Londonból Los Angelesbe utazol, vagy egy kis part menti faluba. Még az sem biztos, hogy van ott víz. Elhúztam a számat. Hát, hiányozni fog többek között az óceán is. Tehát akkor csak maradjunk a falunál. Víz nélkül, pletykás emberekkel, és különösebb szórakozóhelyek nélkül.
Nincs szórakozóhely, Olivia. Már nincs.
Nyeltem egyet. Megigazgattam a szemüvegemet, és próbáltam a reményteli oldalát nézni. Lesznek fák. Állítólag erdős részen van, dombokkal meg miegymás. Ez mosolyt csalt az arcomra, ami egyébként falfehér volt, mióta elindultunk. Szerencsére anya nem tudott eljönni velünk, tekintve, hogy dolgoznia kellett. Két órás hegyi beszédtől kímélt meg.
Vajon milyen lesz mama? Állítólag nagyon jól tartja magát és van valami új fiúja is, ennyit tudok róla. Felsóhajtottam. A levegő jól esett a beszűkült mellkasomnak. Akárhogyan is tagadtam, már most hiányzott a Londoni pezsgés. Fogadok, még fiatalok sem lesznek nagyon. Ott leszek egyedül az ismeretlen mamámmal és dolgozgatok majd. Legalább azt izgatottan vártam.
- Hölgyem, megérkeztünk - mosolygott rám a sofőr, kit anya pénzes hapsija bérelt fel, hogy elhozzon.
- Köszönöm…
- David.
- David. - mosolyogtam rá őszintén, kedves férfinak tűnt, csak ne nézett volna végig rajtam, ahogy kiszálltam.
Az autó ablakát stíröltem, háromig számoltam. Említettem már, hogy még csak ki sem mertem nézni az ablakon? Fogalmam sincs, hová érkeztem, de pillanatokon belül megtudom.
Magamban elmondtam egy imát - Rose néni büszke lenne rám, a szomszédból. Hosszú történet. - és felkészültem a legrosszabbra. Romos házak, poros út, falusi szántós emberek, traktor hang, kutyaugatás, meg miegymás.
Csak hát semmi hang nem szűrődött be a fülemen. Kikukucskáltam az autó fölött, és mivel addig semmi vészeset nem véltem felfedezni, tovább folyattam a pillantásomat.
Majd még tovább s tovább, amíg a szem ellát.
- Egek, ez a punk’d? - tört ki belőlem hangosan és David jót röhögött rajtam, meg valószínűleg az arckifejezésemen. Nem volt kecske, traktor, szántóföld meg miegymás. Mintha egy mesebeli faluba hoztak volna, ahol egy háromlyukú híd szelte át a folyót a két part között. Ahol a fák a házak fölé magasodtak és az éjszakai lámpák már halványan jelezték, bizony közeledik az éjjel.
Ahol a házak régi építésűek voltak, szürkék és sötétek, de mégis mintha pont ez tette volna a falut olyan varázslatossá, gyönyörűvé és megragadóvá. A lélegzetem elállt, ahogy a szűk utcákra pillantottam, a családias és otthonos elrendezéssel, na meg az égre, mi csillagos volt, és tisztább, mint Londonban.
Ha le akarnék festeni valamit, ezt a falut festeném.
De mivel kétbalkezes vagyok, ezért nem próbálkozok meg vele.
- Ollie? Kislányom, te vagy az?
- Beta? - kérdeztem óvatosan, a nevére emlékeztem, de nem, biztos, hogy nem lehetett az én nagymamám.
A mosolya úgy tündöklött, mintha a világ összes kincsét akasztották volna a nyakába. Nem beszélve az öleléséről, mi fojtó volt, mégis meleg és üdvözlő. Óvatosan öleltem vissza és mosolyogtam.
Őrület, de nem hittem volna, hogy így fog történni. A szemeim falták a látványt, és esküszöm, pár pillanat alatt felmelegedtem. Mintha jó pár kilót súlyt vettek volna le a vállamról.
- Azt hittem, szántóföldre jövök - mondtam vígan, mire Beta elhúzódott és elnyíltak a szemei. Óh, hülye Olívia, most konkrétan leszóltad a hazáját! De Beta hátra vetette a fejét és gyomorrángatóan röhögött. Olyan ragadós volt, hogy David-el együtt csatlakoztunk hozzá.
- Istenem, hát szebb vagy, mint képzeltelek! A fotók semmit nem adtak vissza. Gyere, pakoljuk be a cuccaidat! Már előkészítettük a szobádat is!
A híddal szembeni házba cipeltük be a bőröndjeimet. Vagy öttel érkeztem, többet akartam hozni, de anya lebeszélt róla. Egyébként sem hosszú időre költöztem, meg hát Beta csak annyit mondott, ruhát hozzak. Abból pedig jó sokat sikerült bepakolnom.
- Tessék, ez lenne az.
Az utolsó bőröndöt én vittem be és Egek, ha még láttam tágasabb szobát!
Világos barackszínű falak, és egy sötétebb árnyalatból függöny hozzá. Óriási franciaágy, szembe nagyképernyős TV-vel, fésülködő asztallal és hatalmas szekrénnyel. Az álomszobám. Az ablakhoz sétáltam szótlanul, ami az erdőre nézett. Már esteledett, a fák sokaságától nem láttam közéjük, de majd holnap. Elmosolyodva fordultam meg.
- Perfecto - suttogtam, és bár megörültem a környezetnek, a fogadtatásnak, elöntött egy érzés: minden jóban van valami rossz. Tudom, a pesszimizmus, de éreztem. A csontjaimban. Mindig ez van. Mikor valami nagyon jó történik velem a rossz elvárások ellenére is, az élet jön és bumm, megálljt parancsol. Kompenzálni fogja valamivel.
- Ollie, gyermekem - sóhajtotta Beta, aki felettébb színes egyéniség volt. A mamákat otthonkában képzelnéd el, bottal, csendesen. De Beta? Ő inkább egy idős tinédzserhez hasonlított. Csőnadrág, színes póló, divatosra vágott haj és vidám mosoly. - üdv nálunk. Szeretni fogod. Hidd el nekem.
- Kiderül - mondtam. Semmi sem vehető biztosra.
- Gyere körbemutatlak, Nelson is nem sokára kimászik a fürdőből, már nagyon izgatott volt ő is!
A ház kívülről kisebbnek tűnt, bentről viszont tágasnak. Amerikai berendezésű konyha, fürdő toalettel a földszinten és az emeleten is. Külön fürdőm lesz, wow. Egyébként egy átlagos ház, felújítva, finom illattal és jó környezettel. Épp a ruháimat pakoltam ki, mikor valaki berontott a szobámba. Aztán megtorpant, egymásra néztünk, nagy, kigubbadt szemekkel. Szótlanul. Pislogtam egyet, majd még egyet.
- Házat tévesztettél? - billentettem oldalra a fejemet, egy tetkós fiatal férfi állt előttem, pár milliméteres hajjal, barna, meleg szemekkel. Mondanom sem kell, ki volt gyúrva és eszméletlen szexi volt.
- Bet tényleg nem túlzott a szépségedről, kislány - vigyorgott rám kedvesen, és nem, kizárt dolog, hogy ő nagymama pa… Olivia, most fogd be a szádat és ne mondj semmi oda nem illőt. De nem tehettem a hangsúlyról, amivel megkérdeztem:
- Nelson?
Felsóhajtott, és akkor Beta oda állt mellé, megfogva az élettársa kezét és összekulcsolta az ujjaikat.
- A fia vagy? - kérdeztem egész egyszerűen, mert meglepett. Egymásra néztek, és oh, ott volt, az a szerelmes pillantás, amitől összeszorult a gyomrom. Szájtátva bámultam őket és igyekeztem elnyomni a fojtogató érzést miszerint: rád sosem fognak így nézni. - mármint nyilvánvaló, hogy nem a fia vagy, csak hát tudod a korkülönbség. Nem mintha olyan sok lenne az a negyven év, csak másoknak talán egy kicsit túlzás, ha értitek mire gondolok. És most hallgattassatok el nyugodtan, mielőtt még több hülyeséget fecsegek.
- Aranyos, mikor zavarban van - mosolygott Nelson. - Beta férje vagyok.
Elém sétált és a kezét nyújtotta. Mi eres volt, férfias.
- Nem vagyok zavarban, csak az agyam hülye folyamatokat játszik le ilyenkor és összezavarja a nyelvemet, ami miatt megint össze-vissza beszélek. Örülök, Olivia Bellamy.
Kifújtam egy mélyről jövő levegőt és bár ők jót szórakoztak rajtam, jól megdorgáltam volna magam.
- Sokaknak fura a kapcsolatunk, de szerintem nem korhoz van kötve a szerelem. - pillantott Betára.
- Meg az anyakomplexus sem genetika függő. Vagyis pont, hogy genetika függő, nem? Oké, abbahagytam.
- Anyakomplexus. - ízlelgette a szót Nelson, és mielőtt megijedhettem volna, hogy totál katasztrofális lett az érkezésem, jót nevetett rajta. - jól ki fogunk mi jönni, Vee.
- Ne hívj így. - mondtam gyorsan, halkan. - mármint, bárhogy, csak ne így.
Mélyen a szemeimbe nézett, mintha meg akarná érteni a tiltakozásomat.
- Rendben, Livie?
- Megfelel.
- Rendben Livie, üdv nálunk.
Megtöröltem a homlokomat, és bólintottam mosolyogva.
- Mr. Bishop alig várja, hogy találkozzatok. - vágott közbe Beta.
- Az új főnököm?
- Bizony. Öltözz át, vagy jó vagy így is, menjünk át, köszönjünk!
Gyorsabban kezdett verni a szívem. Oké, kicsit izgulós vagyok, nem annyira, csak volt, hogy az egyik interjúm előtt le kellett ülnöm, annyira megfájdult a fejem.
- O-oké.
- Nem lesz gond, aranyos, meg az unokája is, kicsit magának való, de ellesztek vele.
Magának való, jól hangzik.
Ahogy az utcán sétálgattunk csendesen és mindenféle dologról beszélgettünk, mint pl anyáékról stb, hangokat hallottam az erdő felől. Visongásokat, zenét és miegymás. A hangok irányába pillantgattam.
- Itt is vagyunk. Ne aggódj, Albert a falu angyala, nagyon jó helyed lesz mellette.
Koncentrálj, Olivia. Ne hebegj, és semmiképp se beszélj badarságokat. Nyeltem és a gerincem mentén végigszaladt egy izzadtságcsepp.
A nappaliba invitáltak be minket, ahol teával kínáltak. Elfogadtam, mert teafan voltam. Aki Londonban nő fel, az vagy megimádja, vagy megutálja a teát. Én az előzőt tettem.
Amíg kortyolgattam, Beta kérdezősködött.
- És nem is találkoztál a fiammal azóta? - kérdezte, enyhe szomorúsággal a hangjában. - szólj, ha nem akarsz erről beszélni.
- Őszintén, már nem érint meg a dolog, Beta. - letettem a csészét, megigazgattam a szemüvegemet és elvetettem egy mosolyt. - Rick sosem volt az életem része, a babakoromra meg nem emlékszem. - vontam vállat. - így nem volt nehéz felnevelkednem nélküle. Anyának maximum, de megállta a helyét.
- Olyan büszke vagyok rátok. Sajnálom, hogy nem találkoztunk előbb, de nem tudtalak elérni titeket. Nelsonnak köszönhetem, hogy itt vagy. Ha nem lennének kapcsolatai, édesanyád számát sosem találtam volna meg.
- Téged sem keres? - halkítottam le a hangomat a hitetlenségben. - a saját anyukáját?
- Nem, gyermekem. Rick felszívódott. Egy anyának nagy szívfájdalom ez.
Megfogtam a kezét és megszorítottam.
- Sajnálom, őszintén. - suttogtam.
- Nem tudja, mit veszít azzal, hogy nem keresett fel téged. Ilyen szép, okos, értelmes lány egy érték.
Éreztem, hogy halvány pír szökik a nyakamra.
- Ugyan. Azok egyike sem vagyok.
Felvonta a szemöldökét, de akkor megérkezett Mr. Bishop.
- Szép jó estét a hölgyeknek. - egy alacsony, kopasz, mosolygós bácsi vigyorgott le rám. - Olivia, kedvesem, sokat hallottam rólad! Szebb vagy, mint képzeltelek.
Szándékosan akartak zavarba hozni. Pedig nem kéne.
- Ugyan, Mr. Bishop…
- Albert, hívj Albertnek. Mostantól fél napot itt töltesz majd velem, hagyjuk a magázódást.
Nem hazudok, ha azt mondom, az életem minden egyes percéről tudni akartak. Két órán keresztül beszélgettünk mindenről és semmiről, nevettem, mint jó rég óta már nem. Sokat és hangosan, vígan, csöppnyi szomorúság nélkül. Albert egy intelligens férfi volt, és a gazdagsága nem részegítette meg egyáltalán. Azt is bevallotta, hogy az aranyórája valójában bizsu, mert él-hal a bizsu dolgokért. Ilyet sem hallottam még. Először Beta és Nelson, most pedig Albert.
- Későre jár, menjünk, gyermekem. Sokat utaztál.
- Holnap akkor várlak reggel nyolckor, és megbeszéljük a teendőidet.
- Köszönöm szépen Mr… Albert.
- Érezd magad jól nálunk! - kacsintott, aztán kifordultunk a kapun.
- Szimpatikus voltál neki, nem mindenkinek mondja el a bizsus történetét! - mosolygott rám Beta.
- Tényleg bizsu az órája? - hajoltam közelebb, titkosan.
- Bizony - suttogott ő is - egyszer megkérdezték tőle, hol vette, és azt válaszolta, az E-bay-en. Persze senki sem hitte el neki, pedig igaz.
- Ne már - röhögtem hangosan, egészen addig, míg egy fényszóró meg nem vakított. Épp hogy megállt előttünk az autó. A kormány mögött nem láttam kiült, de jól beolvastam volna neki.
Beta arrébb húzott.
- Albert unokája.
Mindketten néztük, ahogy elmegy mellettünk. Csak egy copfot vettem ki a sötétben, hosszú haja lehetett, hátul összefogva.
- Ilyen bunkó? - húztam el a számat.
- Mindig is egy tündérfiú volt, illedelmes, jó szándékú. Aztán egyszer csak megzavarodott.  Pár hónapig nem is láttuk a faluban, azt beszélték, elmegyógyintézetben volt.
Lekunkorodtak az ajkaim.
- Beteg?
- Nem hinném, csak olyan… magának való. Nincs vele gond, sokat jár el a fiatalokkal az erdőbe, ott gyülekeznek szinte mindennap. Jó gyerek ő, és vonzó - kacsintott. - ne vörösödj, tényleg az. Minden lány szerelmes belé. Majd meglátod, biztosan találkozni fogsz vele.

- Főleg, hogy a papájánál fogok dolgozni.

2015. március 27., péntek

KÖTELÉK - PROLÓGUS

hellóóóó mindenki!!! megérkeztem ismét egy kis szünet után. kellett egy kis pihi nekem is írás terén, hogy elvonatkoztassak a BM-től! remélem mindenki jól van, a blog mostantól újra életre kel, remélem még itt vagytok és tetszeni fog az új történet :) egy prológussal indítunk. a történetről röviden, fantasy-misztikum lesz, de mint mindig, sima történettel keverve, főleg az elején. a szereplőket és a szerelmespár kapcsolatát próbálom ismét viccesre de sokkal érzelmesebbre kialakítani, mint a BM-et. jóval több folyós pillanat lesz, sőt :) remélem majd tetszeni fog a csaj karaktere, a fejemben nagyon élvezhetőnek tűnik, meglátjuk hogy megírva is jólesz-e :) na de nem dumálok többet, jó olvasást!!! 



A női főszerepben Emily Bett Rickards : 


és persze a szerelmespár második fele Harry Styles :) 






Bárcsak az egész nem így történt volna.
Bárcsak hallgattam volna a szüleimre és otthon maradtam volna a fenekemen. Csak hűt akkor valószínűleg halálra untam volna magam, és Rose néni további szentbeszédét hallgathattam volna - egyszer egy bibliát is adott. - de hát annyira aranyos és kitartó volt! Képtelen lettem volna nem megállni és meghallgatni. Nap, mint nap.
Na, már megint elkalandoztam.
Azt se tudtam, merre áll a fejem. Egek, hol vagyok? Az erdőre rátelepedett a jól megszokott sötét, borús éjszaka és én tepertem. Futottam, a lábaim remegtek, izzadtam és lihegtem. A számra tapasztottam a tenyeremet, hátha úgy halkabban lélegzek. Nem mintha nem tudná, hol vagy.
Nem volt menekvés. Istenem, tényleg megtörténik?
Elbújtam egy fa mögött és leszorított szemekkel elképzeltem London kecses, esős utcáit. Igen, otthon voltam. A kedvenc dalom szólt a rádióból, amit már megannyiszor végighallgattam, szó szerint tudtam és lehetetlen volt megunni. Mindenki idegeire mentem vele, mégis akkor és ott, csak ez tartotta bennem az erőt.
Megreccsent egy ág valahol a nem túl messziben, rajtam pedig végigfutott a vérfagyasztó dermedés. Még csak levegőt sem vettem.
Ó, remélem úgy emlékeznek majd rám a szüleim, ahogy elmentem otthonról. Ami akkor voltam. Nem mintha nagy valaki lettem volna, de mégis több mint most. Remélhetőleg fentről látok majd vulkánkitörést. Épp meghalni készülsz és te már megint a vulkánon töröd a fejed?
Koncentrálni. Kapargasd össze a maradék ép eszedet és gondolkozz! Nem volt segítségem, még kevesebb volt az esélyem az életben maradásra. Itt volt. Gyűlöltem, hogy éreztem. Őt. A levegőben, a szélben, a gyomromban és mi több, a szívemben. Bárcsak kitéphetném onnan és jó messzire eldobnám, ahol épp kitörik egy vulkán és… Egek, mi bajom van? Legalább ilyenkor ne fecsegnék össze-vissza.
- Olivia! - jött a sejtelmes hang a fák közül és felsóhajtottam. Ebben a sóhajban a világ összes segítségkérése benne volt, keveredve az erőtlen élni akarással, és ezzel tökéletes kontrasztot alkotva: a feladással. A lábaim elernyedtek, és a fa tövébe csúsztam. A karjaim sajogtak, mintha azon futottam volna. Elnevettem magam. Mi lenne, ha a karjainkon járnánk? Mint régen a tornaórán, kézen állás helyett, kézen futás. Nevettem és kibuggyant az első könnyem is. Már megszoktam a hülye-idióta gondolataimat, és akkor még szórakoztattak is. Elképzeltem őt a kezén járni, na úgy ugasson!
Mik az utolsó gondolataid, Olivia? Óhaj-sóhaj? Kívánság? Nem mintha teljesülhetne. Levettem a második szememet, és a földre raktam. Szerettem ezt a szemüveget, csak lehet nem volt viszonzott a szeretet. Annyit nyúztam-húztam. Homályosan legalább nem látom a halálomat. Igaz, azt érezni kell, ennek semmi értelme. Mint ahogy az egész ittlétemnek, az egész helyzetnek és az elátkozott életnek! Az ajkaim remegni kezdtek, ahogy megláttam az irritálóan lélegzetelállító zöld szempárt. Csak két pötty, meg lihegés. Megérkezett.
Nem azért volt szőrös, mert nem borotválkozott. Ismét kuncogtam kínomban. Most gondoljunk már el egy borotvált farkast! Egy hatalmas, megállíthatatlan farkas, szőr nélkül, borotváltan. Egészen addig nevettem, amíg rám nem vicsorgott.
- Jól van na. - mondtam, a hangom gyenge és fáradt. - csak elképzeltelek borotváltan.
Igazából semmi új, ő is ezt gondolhatta.
- Hogyan tovább? Elkaptál, nem tudok menekülni. Csak jössz, belém kóstolsz és ennyi? Tudom, nem beszélnek a farkasok, már hallottam elégszer. Meg tanulhattál már volna morzézni. - vagy valami, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
Csend telepedett ránk. A madarak sem viháncoltak, a szél megdermedt, várakozott. A szívem pedig egyre hevesebben vert. Már nem volt kedvenc zene, otthon, London, vagy anyáék.
Nem volt már jövőm sem, nem ebben az életben.
Ahogy közelebb sétált és beleszagolt a hajamba, mint mindig, lesújtott rám a rettegés és egyszerre valahol az érthetetlen megkönnyebbülés. Rettegtem, mert fiatal voltam és élni akartam.

Megkönnyebbültem, mert talán így megszabadulhatok ettől az elátkozott Köteléktől. 

2015. március 10., kedd

EPILÓGUS - Édes Mámor

sziasztok bébik! megjöttem az epilógussal! a többit a végén mondom :) jó olvasást!



Már több mint egy hónapja, hogy Ausztráliába költöztünk. Hát, mit kell mondjak, eddig is undorodtam a pókoktól, meg az egyéb állatoktól, mint a kígyó, de amióta közelebbről ismerkedhettem meg velük, mondhatni iszonyom van. A többiek szerint megszokom, szerintem pedig fél éven belül elköltözök. Ha addig meg nem csíp egy halálos mérgű pók és elpatkolok. Na mindegy.
A tengerparton sütettem magam, a nap hétágra és közben azon gondolkodtam: komolyan nem lesz télies karácsonyunk? Amerikában az elmúlt években bőségesen jutott nekünk a hóból, itt meg majd napozunk Szenteste napján. Vicces lesz.
A lényeg, hogy túléltük.
Igaz, hogy mondjuk Fae helyett - szigorúan mások előtt - Nina lettem. Azért Nina, mert gyűlölöm ezt a nevet, és emlékeztetni fog rá, hogy ki vagyok. Nem Nina vagyok, nem Ausztráliai és semmiképp sem ezt az elcseszett életet akarom élni.
Igen, dührohamaim vannak.
Nem csak egyfajta erőt kaptam, hanem mondjuk például, átkot is. Nem élhetem ott és úgy az életemet, ahogy szeretném. Jet szabályokhoz kötött minket, új iskola, új idióta, akcentussal beszélő emberek. Ennyit a rajzról is.
A többiek is nehezen viselték, főleg Niall, aki velünk tartott, mivel segített nekünk és Preston ellenségévé vált. Ő volt az, aki a legrosszabbul bírta. Ott a tengerparton is épp skype-oltak Liam-el. Az egész napot végigbeszélték, ha tehették. El is hanyagolta magát kicsit, megnőtt a haja, borostás volt és karikák ültek a szemei alatt. A mosolya fáradt, tekintete szomorkás. Bár azért Zaynék folyamatosan nyaggatták és nem engedték, hogy kétségbeessen.
Nekünk nem járt a happy end.
De térjünk rá a lényegre, Harryre.
Aki egyébként egy Pete személyiséget kapott. Ha ránézek, képtelen vagyok Pete-nek szólítani. Még jó, hogy csak publikusan kell.
Akkor lépett ki a vízből, a testén végigfolytak a vízcseppek és szexin csillogtak a kidolgozott felsőtestén.
Hát, kellett pár másodperc, mire levegőhöz jutottam. Azok a vádlik… meg ahogy lehajolt a törölközőjéért, így oldalról megvillantotta nekem a formás fenekét. Természetesen vigyorgott szemtelenül, tudta, hogy lecsekkolom.
Lehajolt hozzám, így a homokba terültem el. Két kezével megtámaszkodott a fejem mellett, oly közel hajolt, hogy forró lehelete végigcirógatta az arcomat. A libabőr azonnal végigszaladt rajtam és fel kellett sóhajtanom a közelségétől.
- Sexy Legs - suttogta nekem, halkan, csábítóan, tudta, hogy a testem azonnal reagál rá. - bele akarlak nyomni a homokba és levenni ezt a fölösleges bikinit.
- Mi bajod a bikinimmel, Casper? - vontam föl a szemöldökömet.
- Takar. - magyarázta egész egyszerűen. Szem forgatva nevettem el magam, mondtam már, hogy mindig röhögnöm kell mellette? - a csinos kis tested elárul.
- Befejezted?
- Nem én vagyok szexmániás.
- De, te vagy.
Hümmögött.
- Nem tudom, akkor ez itt mi. - mutatott a csípőjére, amit nos, hát szétvágott a törött izzó.
- Megijedtem.
- Megijedtél? - vigyorgott rám, csillogó szemekkel. - neki vágtál az asztalnak, Fae.
- Merő véletlen.
- Igen, véletlenül kapcsoltad ki az övem is. - tűnődött, és ó igen, ott hatott, ahol kellett.
- Mhm.
A tenyerem már a csupasz-nedves felső testén járkált.
- Nem mintha bánnám a napi öt szexet.
- Be kell pótolni az elvesztegetett idő - vontam vállat, de amikor meg akart csókolni, oldalra fordultam. - vigyázz!
Felpattantam és rohantam a bokor felé. A kezemet a számhoz szorítottam, alig értem oda a tövéhez, kidobtam a taccsot.
- Ez így nem lesz jó, Fae. - Zayn hangját hallottam a fülemben. - Perrie szerint el kéne menned orvoshoz.
- Perrie annyira tud mindent - nyávogtam ellenszenvesen. Perrie így, Perrie úgy, jó oké, nem volt baj a csajjal, csak ne szóljon hozzám. Valamiért unszimpatikus lett, de nem kellett mindenkivel kijönnöm, nem de bár?
Pár órával később az agyamra ment mindenki, de komolyan. Körülöttem sündörögtek, most mi van akkor, ha vannak rosszulléteim?
- Legalább csak pillants oda, Fae.
- Hagyjatok már. Ez abszurd.
Zayn elvigyorodott Harry mellett, aki mélyzöld tekintetével pásztázott.
- Akkor majd én megnézem.
Felsóhajtottam, aztán elővettem azt a nyomorult tesztet. Összenéztünk Harryvel és valószínűleg ugyanazt a kétségbeesett fejet vágtuk. A szám elnyílt, de csak kis idő múltával jött ki hang belőlem.
- Hát ez nagyszerű.
- Gratulálok - nevetett Zayn - lehetek a keresztapa? Ja várj nem, Missy nem akarná.
Elszorult a torkom.
- Hagyd ki Missyt ebből. Jézus Zayn, terhes vagyok. Ezt… várj, ezt fel kell fognom.
- Hogy hagyhatnám ki Missyt ebből, mikor pont ez volt a terve? - billentette oldalra a fejét.
- Mi a faszról beszélsz? - Harry hangja türelmetlen és mogorva volt.
- Most ki fognak nyírni. - nevetett Jet, és meghúzódott a háttérben.
- Nagyon ritka, mikor megszületik egy olyan manipuláló, mint Missy is. Pontos számot nem tudok, de a több ezerből, maximum 10 van belőlük, és még sokat is mondok. - magyarázta Zayn. - Missy találkozott a saját fajtájával, és sok mindent megtudott, amit mi, halandó manipulálók nem tudhatunk meg. Például, ők nem tudnak meghalni, Fae. Persze még egy ilyen manipuláló sem halt meg, de Missy bízott benne, igaz, amit mondanak. Ezért hagyta, hogy elvigyék. Nem érdekelte, hogy visszavisz titeket, rátalálhatnak. Pont ezt akarta. Ti megtaláljátok a másikat, ő pedig meghalt Preston szemében. Prestonnak kellett megölnie, hogy biztosra leszálljon róla. Tudta, legalábbis bízott benne, hogy újra egymásra találtok és sikerül Harryt megmenteni. Csak idő kérdése, nektek rögtön ment - kacsintott, bár félt, mert a szemeim izzottak. Dühtől. - szóval - nyúlt a hasamhoz és megsimogatta. - üdv újra körünkben, Missy Loranda Wallace.
- Két másodperced van, hogy levedd rólam a kezed. - sziszegtem, rögtön elhúzódott. - mi a francért nem tudtátok közölni? Gyászoltunk, Zayn! A saját lányunkat, erre benyögöd, hogy újraszületik?
- Nem voltunk benne biztosak.
- Nem voltatok benne biztosak - nevetett Harry. A nevetése távoli, dühös. Ismertem ezt a nevetést.
- Megérdemlitek a happy endet. - mormolta Zayn, és félre állt.
Majd összenéztünk az apával. Harry, bár dühös volt, mosolygott. A szemei, a szája, mindene. Mintha több ezer éves súly került volna le a vállairól. A szemei ragyogtak, és boldogságot láttam rajta.
A hasamra tettem a tenyeremet.
Missy újraszületett bennem. Ott volt. Kicsiként, babaként. A szívem dörömbölt. A melegség elöntött, amint felfogtam: a saját lányom mentette meg a happy endünket!
Happy end. Létezik nekünk ilyen?
Ott volt Harry, akivel csakis Missy miatt sikerült közel kerülnünk egymáshoz. Az elvesztése erősebbé és szorossá kovácsolta a kapcsolatunkat. Preston úgy tudja, meghalt, többet nem jön utána.
Ráadásul újraláthatom. Részt vehetek az életében, felnevelhetem. Hallhatom az első szavát, látni fogom járni. Még fiatal vagyok, de elöntött az érzés: képes vagyok rá.
Harry letörölte a könnycseppet az arcomról. Istenem Fae, komolyan? Hogy válhattál ilyen érzelgős bőgőgéppé?
- Ő a mi happy endünk, Fae. - suttogta nekem és én bólintottam.
Belenéztem a Bűnös Mámorom szemeibe és elmosolyodtam. A Bűnös Mámorom mellé kapok egy édesebbet, tisztábbat. Mi lenne ő, édes mámor? A szemeimet forgattam. Inkább hagyjuk.
Letöröltem a könnyemet és halál komolyan rájuk néztem.

- Oké, terhes vagyok és ismerni is fogom őt végre. Így legalább egy valami biztos - emeltem fel az ujjamat, merev arccal. Mindketten kíváncsian pislogtak vissza rám. - soha többet nem fogom majd megcsókolni a saját lányomat!  



The End.


Wow hihetetlen! az ötödik történetem végére jutottunk! kegyetlen, hogy telik az idő :) köszönöm szépen hogy itt vagytok! akik meg az elejétől fogva itt vannak, wow, megtiszteltetés! ez azt jelenti, hogy évekig képes voltam lekötni a figyelmeteket :) az újakat pedig köszöntöm :)
lényeg a lényeg, itt a BM vége. én éreztem rajta hogy nem a legösszetettebb történet, de ennek soksok kis apró okai vannak. a következő másabb lesz!
mert tervezem a következőt, ha benne vagytok! a facebook csoportban fogjuk megbeszélni, szóval akit érdekel és még nincs bent, csatlakozzon ITT :))))
további szép hetet, majd jelentkezem! gyertek a csoportba! :) 










2015. március 7., szombat

Negyvenkilencedik Fejezet - EGYÜTT

sziasztok szépségeim! meghoztam az utolsó részt sajnos. ez a szex jelenet, DE nem a tipikus BM szétszedős szex, mert ide nem ez kellett nekik. remélem azért tetszeni fog :) jó olvasást hozzá és én megvárnám az epilógust, szokásos módon, nem szokványosan zárjuk le a történetet :) puszillak titeket és köszönöm a türelmet! xx 





Szóval azt mondták, költöznünk kell.
Így zárul le életem egyik fejezete, költözéssel. Londonból jöttem Los Angelesbe, új élet reményében és hogy megtalálom az anyámat. Helyette rátaláltam egy elvesztett szerelemre, és a gyümölcsére. A lányomra, aki a saját szemeim előtt köddé vált. Eltűnt. Megfoghatatlan semmivé vált.
Istenem. Hát mennyi embertől hallod, a legrosszabb dolog, mikor túléled a saját lányodat! Meg így, meg úgy. Akkor még csak blabla, de mikor megtörténik? Feldolgozhatatlan.
Bumm. Újabb szekrény tört szét a szobámban. Zayn utasítására pakolunk. Harrynek mást jelent az, hogy pakolni. Mivel a kedves ellenségünk utánunk kajtat, költöznünk kell. Az egész bagázsnak. Nem csak nekünk, hanem az egész vonatos tömegnek. Akiket még régebben láttam, az elején, mikor nem tudtam róla és nem vesztettem el a lányomat.
Lecsuktam a szemeimet, megremegtem Harry állatias morgásától. Újabb tükör tört szét. Mondanám, hogy hány év balszerencse, de nekünk már nem létezik a szó maga. Sem a jelentése.
A lényeg, hogy pakolunk. Harry egy fél órája bent dühöng és próbálja elérni a lehetetlent. Megkapni azt, ami nem adatott meg teljes mértékben. Nem ebben a jelenben. Elgondolkodtam, vajon, ha ott maradok a másik jelenben, mi történik? Harry meghalt volna. Egyik sem volt megoldás, több mint valószínű, ennek így kellett történnie.
Meg a jó édes fenéket!
Ökölbe szorultak a kezeim. A miértek sorozata ott lapul a fejemben és egy kibaszott választ sem kaptam.
Dühöngeni akartam, de csupán arra futotta az erőm, hogy üljek és csendben hallgassam Harryt. Ahogy néha levegőért kapva zihál, átkozódik, vagy egyszerűen csak nevet. Mint például most.
De ez a nevetés…
Ez a nevetés belemart a gyomromba, megforgatta és olyan hányingert keltett, a térdeim közé hajoltam és hánytam. Hogy mi jött ki belőlem, jó kérdés. Enni. Az evés nem élvezet, mikor az életed maga a káosz.
A könnyem egybefolyt a gyomrom tartalmával, úgy maradtam. Harry kapkodta a levegőt, én is úgy tettem. Mintha minden egyes apró rezzenését éreztem volna.
Csak akkor kezdtem rohanni a szoba felé, mikor elkapott egy félelmet keltő érzés.
Halálvágy.
Kicsaptam az ajtót és néztem, ahogy a nagydarab férfi a földön térdel, lehajtott fejjel és még csak levegőt sem vesz. Becsuktam magam mögött az ajtót, óvatosan térdeltem le elé. Először hezitáltam, de végül megemeltem a fejét és a tekintetünk találkozott. A szemei vérben forogtak, sötét volt és semmis. Engem nem ijesztett meg. Csak elsimítottam a ráncait a homlokáról.
- Minden rendben lesz. - mondtam, mintha elhinném, mintha hihetnék ebben a három szóban. Pedig korántsem volt így. Ő is tudta, és én is. Ott térdeltünk a szétrombolt szobám közepén és mélyen tartottuk a szemkontaktust. Csak ő és én voltunk, leigázva, megfosztva olyasvalamitől, mit csak akkor kaptunk, ajándékba.
- Sosem lesz rendben. Semmisem. - morogta. - a szemeim előtt halt meg és egy kurva érzelmet nem tudok magamból kicsikarni. Semmi, Fae. A nagy büdös semmi. - elkapta a kezemet és a szívéhez tapasztotta a tenyeremet. - érzed? Semmi sincs ott. Nincs szívem. Egy semmi vagyok. A saját lányomat nem tudom meggyászolni! - emelte meg a hangját, és én nem azért fordítottam el a fejemet, mert megijedtem volna. Hanem mert túl sok volt. Ott a torkomban, a mellkasomban és az egész vérkeringésemben. Mindenhol.
Mintha szabadesésbe kezdtem volna.
A testem túl könnyű lett és még sem. Egyszerre akartam nevetni és sírni, kiszaladni a világból és maradni. A kettős érzelmek vadul csapongtak bennem, képtelen lettem volna mit kezdeni vele.
Ott térdeltünk még mindig és a dobogásra nem hajlandó szívét fogtuk. Még akkor is, mikor újra megszólalt.
- Nincs értelme itt lennem.
- Ne mondd ezt.
- Nem, Fae. Azt akarom, hogy megöljetek.
A szám elnyílt, de egy hang sem jött ki belőlem. Csak akkor vettem észre, mi történik.
- Ne mondj ilyeneket.
- Nem akarok élni.
A világ megfordult velem a komolyságtól a hangjában. Minden egyes másodperc elteltével könnyebben szívódott fel bennem a három szó.
Nem akar élni.
Ez nem élet.
Nem tudok gyászolni.
Hirtelen megértettem őt és közben pedig még sem. A szívem köré nyomás keletkezett. Nem kaptam levegőt és éreztem a felhőket gyülekezni fölöttem. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehetne. De az élet mindig rá tud cáfolni. Mindenre.
A libabőr végigsuhant rajtam, és melegem lett. Ki is pirultam. Megfelelő kérdés lenne, mitől. Gőzöm sem volt. Csak megdobogtatta őrült módjára a szívemet, minden bizonnyal nem az örömtől. Még sosem volt pánikrohamom, tehát biztosra nem mondhatnám rá, hogy ez az volt.
De a látásom ködös lett.
A fejem kótyagos és csak egy dolog visszhangzott benne: szükségem van rá, szükségem van rá, szükségem van rá, mert…
- Mert… - bukott ki belőlem, koránt sem vágott oda.
- Mert nincs értelme. Rájöttem, Fae. Azt hittem, meg tanulhatok így élni, de Missy halála rádöbbentett, nem megy. Nem így. Mi lesz, ha veled történik valami? Tovább lépek? - röhögött. - ne hülyéskedj.
- Nem fog történni velem sem.
Újabb erőteljes szívdobbanás. Talán egy-két ütemet is kihagyott.
- Nem tudhatod. El kell válnunk, Fae.
NEM!- ordítottam bent.
- Nem. - suttogtam. El akarta húzni a kezemet, viszont nem engedtem.
- Egy senki voltam és az is vagyok. Legalább tudom, jó célért történt velem az, ami. Csak kifutottunk az időből, Fae. Jót akartunk akkoriban, és minden tönkre ment. Nem akarlak téged is tönkre tenni.
- Akkor tennél tönkre, ha elmennél. - futott ki a számon, és legalább annyira meglepődtem, mint ő maga. Pár másodperc néma csend. Hogy mi volt a poén? Ez volt az egyik legőszintébb, érzelmesenn kijelentésem az egész átkozott életemben. Mert így is éreztem.
Ha most elhagyna, feladnám.
- Ne butáskodj, Fae.
- Nem hagyhatsz el. - mondtam, a hangom egy gyönge tavaszi szélhez hasonló volt. Erőtlen, mégis nyugtatóan meleg, könyörgő, csábos.
- Vágyom a halálra, Fae.
Összerezzentem.
- Nem vágyhatsz. - mormoltam.
- Jobban, mint bármire. Azt akarom, hogy szűnjek meg és soha többet, még csak a nevemet se hozzák fel. Nem vagyok senki.
- Tévedsz. - vágtam közbe. - van egy valaki, akinek többet jelentesz, mint gondolnád.
Mit csinálsz Fae? Fogd be!
Nem ment.
- Mindig elfogadtalak olyannak, amilyen vagy. A pokolba, még élveztem is. Minden egyes szóvitát, minden egyes perverz pillanatot. Nekem így kellesz. Hidd el, ezzel jobban gyászolod Missy-t, mint gondolnád. Ő sem akarná, hogy a halálodba rohanj miatta.
- Jobban gyászolom? Ne röhögtess.
- De így van. - közelebb araszoltam, a kezem még mindig a szívén. - fogalmad sincs róla, mit jelent ez, Harry. - susogtam neki. Hihetetlen, hogy ennyire gyűlölje magát valaki. Hogy mégis, valahol legbelül, ott van azaz ember, aki volt.
- Gyűlölöm magam, Fae. - suttogta, a hangja kopár, mély, rekedt és elképesztően üres.
Elmosolyodtam. Most már éreztem. Azt a felemésztő, forró érzést, ami végigszántott a gerincemen, a lábujjaimig, majd vissza a szívemig. Egyik szeméből a másikba néztem, és utat engedtem a szívem szavának.
Nem volt többé felszín, nem volt többé agy. Csak az, amit a szívem oly hevesen próbált elmondani mindvégig.
- Én nem gyűlöllek, Harry. - dadogtam, a nyelvem is megbotlott, de már édes mindegy volt. Mert képtelen lettem volna visszatartani. Többet nem. Már nem. Nem Missy nélkül, nem egyedül és mindenekelőtt: Sohasem nélküle. -  Fae mindig szeretett téged, a múltban. Éreztem őt. Tisztán és mindenével.
- Mert akkor szerethető voltam.
Megráztam a fejemet és közelebb hajoltam. Éreztem, hogy kibuggyan a könny a szememből és végigfolyik az arcomon. Felperzselve a bőrömet. Onnan jött, ahol még senki sem járt és csak egy valaki térhet be.
Ez a valaki, akit én…
- Mindig szerettelek, Harry. - hunytam le a szemeimet, s majd határozottan néztem vissza rá. A testem és lelkem reszketett az előtörő, eddig oly sokáig visszatartott, most pedig törékeny érzelmektől. - és most is így van. - bumm. - szeretlek, Harry Styles, azért, aki voltál, és azért, aki most vagy.
Bumm, bumm.
Mindkettőnk szeme elnyílt.
- Hogy mondtad? - kérdezett vissza értetlenül. De mindketten mozdulatlanok voltunk, kivéve a könnyeimet. Mert azok végigfolytak az arcomon.
- Látlak téged. - mondtam. És a fene egye meg, teszek rá a büszkeségemre. Tudnia kell és ennyi. Vége van, Fae. Most, vagy soha. - mindig is láttalak, csak feljegyeztem és nem foglalkoztam vele. A magad módján mindig jó ember voltál. Emlékszem, mikor rám törted az ajtót, mert azt hitted, bajom van. Nem beszélve a csókodtól, amitől annyira védtél. Vagy vegyük a szexet. Addig nem nyughattál, amíg el nem mentem. - mosolyogtam rá. - lehet ezek apró kis dolgok, de ott vannak. Mint ez is. Harry, ha nem érnél semmit, és nem tudnád gyászolni, nem beszélnél ilyen hülyeségeket. Te így gyászolsz és tudod mit? Ezért is jöttem rá, hogy szeretlek.
Bumm, bumm, bumm.
Harryvel a szívéhez néztünk, ami bár gyengén, de verni kezdte a tenyeremet. A szám elnyílt, a víz levert mindkettőnket és nem hittem el az egészet.
- Fae. - mondta halkan és akkor megütött.
Ó de megütött.
A hangja. A HANGJA. Ami hirtelen lágy lett és közeli, mintha ott suttogna a fülemnél édesen és nyugtatóan. A fenekemre huppantam, és próbáltam levegőhöz jutni. Nem ment.
Harry rám nézett és te jó Isten, ha még láttam olyan élénkzöld, meleg, gyönyörű szemeket! Még az a kibaszott könnycsepp sem rondította el a képet, mi végig gördült a halvány barna arcán.
Ott a szemeim előtt kezdett el változni és ő rögtön ledöntött a földre, a szája az enyémen volt. Az ö könnye keveredett az enyémmel, mi beivódott az összefonódott ajkaink közé. A nyelvünkön éreztük az ízét.
A testem hirtelen életre kelt. De nem a vágytól, hisz abszurd lenne a gyász közepette egy jót szexelni.
Ez más volt.
Ahogy a nedves, immáron forró nyelve elkezdte leküzdeni az enyémet, mintha a lelkem kezdett volna el mondjuk úgy, élni.
A hajába szántva szorítottam magamhoz, Harry torkából pedig egy mély, férfias nyögés tört ki. S mi több, valami olyat éreztünk, amitől mindketten elmosolyodtunk. Bár ez a mosoly félholt volt és meggyötört, de valami újnak lehetett a kezdete.
Harry egy kezén támaszkodott fölöttem, és a hüvelykujjával simogatta az arcomat, ajkamat, szemhéjamat, mindenemet.
- Érezlek, Fae. Olyan meleg és puha a bőröd. És a csókod… mi a franc történt? - kérdezte és ó te jó Isten. Nem hazudok, mikor azt mondom, soha, de Soha nem beszéltek hozzám ilyen… tömör szeretettel. A szemei fénylettek, mikor rám nézett. A mosolya derűs volt, közeli, sokatmondóan kedves.
- Halvány lila gőzöm sincs - mondtam ki őszintén - de ne hagyd abba.
Harry többet nem vigyorgott perverzül, vágott a falhoz, vagy a billiárd asztalhoz. Ennél sokkal többet tett. Mintha sosem érintett volna s bár igaz is volt, ebben a jelenünkben. Hatalmas tenyere végigszántotta az oldalam vonalát, én pedig csukott szemekkel élveztem. Ahogy megdobogtatja a szívemet és újabb reménnyel tölt meg az érintése.
- Nem rossz ez? - suttogta. - mármint hogy ezt csináljuk…
Belemartam a pólója és lerántottam magamhoz. A teste az enyémre nehezedett és átkozottul élveztem.
- Szükségem van rá. - elmélyült a szemkontaktus, és elpislogtam az újabb könnyemet. - tudnom kell, hogy itt van valaki mellettem.
A kezébe vette arcomat és összenyomta a homlokunkat. Mit kifújt levegő, én beszívtam és fordítva.
- Nem megyek sehová. - búgta, és őrült tempóban forrósodtam fel alatta. Puszta tekintetétől. Szavaitól. Magától a soha nem hallott gyengéd hangsúlyától. A szívéhez nyúltam, mi hevesen dobogott. A bőre langyos, hívogató és végig akartam karmolni.
Egyszer úgy gondoltam, ha egy jót szexelek Harryvel, akkor az vad lesz, őrjöngős, és minimum dupla orgazmussal.
De akkor és ott, nem erre volt szükségünk.
Hagytam, hogy végigcsókolja a nyakamat és elmondja, olyan a bőröm íze, mint amilyennek elképzelte már sokszor. Hátra vetettem a fejemet, mikor belemarkolt a fenekemre, megemelt és a csípőjét előre billentette. Az édeskeserű súrlódástól még inkább kívántam. Hirtelen azt is, hogy a bőrünk találkozzunk, meg a testünk is.
Így hát letéptem róla a pólót és felvigyorogtam rá.
- Ez nem kell.
- Majd megmondom én, mi nem kell - mondta rekedt, mély hangon és mindkettő kezemet a fejem fölé szorította. Egyszerre ziháltunk fel, ahogy a csupasz felső testünk összeért, a vérem lüktetett a bőröm alatt. Lecsuktam a szemeimet és minden pillanatot élveztem.
Nem volt megszokott. Sőt mi több, normál esetben valószínűleg ellöktem volna őt és elküldtem volna melegebb éghajlatra. Ez a lassúság, ez a romantikusság nem az én asztalom volt.
De valahogy Harry tett róla, hogy ne érezzem rosszul magam. Például mikor belemarkolt a hajamba és erősen meghúzta. Sziszegtem, a számhoz hajolt.
- Vadmacska - morogta és összemosolyogtunk. Azonban le is kókadt az arcunkról, mikor a nadrágomat simította le a lábaimon, majd tenyere a bokámtól indulva, szép komótosan cirógatta végig az egyik combomat hosszában. A levegőm is elfogyott, oly nagyon intim és gyengéd volt. Egy pillanatra sem siettük el. - szeretted volna már, ugye? - pusmogta a fülembe és a testem még inkább megtelt kívánattal. - hogy szeretkezzünk egy jót?
Ráharaptam a fülére és meghúztam erősebben. Harry szisszent egyet.
- Ó, szegény Casper, már nem olyan mulatságos, mikor érzed, ugye? - vágtam hozzá pimaszul, mire a tenyerét a számra tapasztotta, megemelt és olyan hirtelen, keményen vált velem eggyé, egy éles, kéjes nyögés szaladt ki belőlem.
- Szemtelenkedsz még? - elvette a kezét, és a számra zihált. A tekintete ködös volt. - fogalmad sincs róla, mit jelent ez. Azt hittem, az életben nem leszünk erre képesek.
- Most mégis bennem van a farkad és képzeld, nem mozog. - vágtam csodálkozó fejet, mire letükrözte.
- Nem? - majd kihúzódott és egy erős, mély lökéssel simult belém. Szinte a hasamban éreztem őt és ettől kiszorult belőlem a levegő, Harry pedig soha nem látott élvezettel nyögött fel. Arca eltorzult, szemei leszorultak. Majd lenézett rám, a könnycseppje a homlokomra hullott. Előhívta az enyémeket is. - rendben leszünk, Fae? - kérdezte fájdalommal telt hangon.
A könnyeink elárasztották az arcunkat. Hiába Harry menekülésének, Missy elvesztése ott tátongott közöttünk. Az agyunkba, szívünkbe férkőzve.
- Muszáj. Együtt rendben leszünk.
Harry az arcomhoz bújt és a fülembe suttogott:

- Együtt rendben leszünk.