2016. május 25., szerda

NÉGY - Énekelj

sziasztok! meghoztam a következő részt!:) hosszú rész lett, lassan már majd kezd kifejlődni, hogy miről is lesz szó. jó olvasást! :) puszi, poppi xx



Hatalmasat nyújtózva az ágyban, valami finom meleg, szőrös dologba ütközött az öklöm, egy vonyítás kíséretében.
- Jézus, Den - nyúltam le a kutyámért, aki felpolcolta magát a fejem fölé, a párnámra. - te mit keresel itt? - suttogtam, és abban a pillanatban hatalmasat dörrent az ég, villámlás kíséretében. Megugrottam és a szívemhez kaptam. - mi a… shhh, semmi baj, Den.
Gyorsan összehúztam a sötétítőt, visszabújtam az ágyba és a paplan alá bújtunk a kutyámmal. Nagyon félt a viharoktól, Londonban is vannak? Nálunk gyakran előfordult otthon… Felsóhajtottam az otthon gondolatára, a torkom elszorult.
A vihar minden emléket felidézett.
Igyekeztem gyorsan elhessegetni őket, mielőtt a túl élénk fantáziám egészen Londonig hozza el őket. Őt. Den fejét a nyakamba fúrta és nyalogatni kezdett. Mindig megérezte, hogy feszült vagyok. Ő volt az életem, de komolyan. Minek nekem fiú, mikor már van egy élettársam? A legjobb barát, talán még feleségül is venne, ha létezne kutya-ember házasság. A végén már az arcomat takarva röhögtem, nevetséges vagyok. Megölelgettem még, a fejünk búbjáig húztam a takarót és az alvásra koncentráltam.

Már megint azt a vizet issza. Anya már elaludt, oda akartam szaladni, mellébújni. De annyit dolgozik, nem akartam felkelteni. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor a parketta ropogni kezdett. Istenem, kérlek ne hagyj most el! A tenyeremben összegyűltek az izzadtságcseppek, meg a tarkómon is, a szájamra tapasztottam a tenyeremet, ne hallja a lélegzetvételemet. Tök mindegy volt, úgyis tudta hol rejtőztem. Lehunyt szemekkel imádkoztam újra és újra: Istenem, csak ne kérjen meg rá megint! Nem akarok! Istenem!
De Isten nem volt mellettem. Sosem volt. Mindig elnézett fölöttem, vagy inkább más imájára koncentrált.
A szekrényajtó kinyílt, halkan nyögött fel a keze rángatása alatt. Behajolt és mosolygott. Mily szép mosoly volt, mindig ezt gondoltam. Középkorban is kisfiús mosoly a kéklő szemeivel, a kezét kínálta nekem. Csak hát hezitáltam. Tudtam, hogy nem akar bántani, kivéve, ha azt a fehér löttyöt issza. Az orvossága.
- Gyere kincsem, énekelj nekem.
A szívem összeszorult.
- Nem akarok.  - suttogtam ellenvetve. A szemei szomorúan villantak meg, én pedig csak a mosolyát akartam látni.
Vele tartottam és a dúdolásra akartam rávenni magam. A vékony hangom rekedt volt, félelemtől ittas, remegő. Leültetett magával szembe, elővette a vizet és kortyolgatta. Rémes szaga volt, akkoriban nem tudtam volna mihez hasonlítani. Apa mindig megváltozott tőle. Volt, hogy madarat lehetett volna reptetni vele, viszont megesett, hogy erősebben fogta meg a karomat. A legrosszabb akkor történt mindig, mikor énekelni kezdtem.
Lehunyta a szemeit, az ere megfeszült a nyakán, mintha erőlködne. Többször észrevettem, hogy kapaszkodik a karfában, mintha rosszul lenne. Énekelni kezdtem, halkan csendült fel, gyerekhangom vidám volt, a helyzethez képest. Kevésszer tudtam szomorú dalokat énekelni.
Csak hát kinyíltak a szemei, és megvillant bennük valami. Felállt és leguggolt elém.
- Gyönyörű vagy, Kiscsillagom. A hangod… rabul ejtő, kérlek ne hagyd abba. - mondta, miközben a combomra tette a kezét, én pedig zaklatottan folytattam…

Felriadtam az ágyam közepén, levegőért kapva. A szívem repdesett a mellkasomban, levegőt…
- Krisztusom - morogtam, Den az ölemben volt, nyalogatott, de ellöktem őt. Fel s alá járkáltam a szobában, amíg fel nem dolgoztam: már itt vagyok, távol tőle. Indiana, nyugodj le. - levegő, mély levegő, biztonságban vagy.
Den jó kutyához híven, jött utánam, nyüszített, hogy vegyem fel. Úgy is tettem. Nem haragudott, már megszokta tőlem régebbről.
Évek óta nem volt ilyen álmom. Ráadásul még egy finomabb verzió volt ez. Az éjjeli buta elmélkedésem miatt álmodtam vele, meg a vihar miatt.
Elnevettem magam.
- Naiv, naiv Indiana, víz, mi… meg orvosság.
Felborzadtam. Muszáj volt a nyugtató teámért nyúlnom, amit az orvosom írt fel régebben. Kattant nem vagyok, azon kívül, hogy volt egy olyan év, mikor éjjelente jó, ha egy órát tudtam aludni rendesen.
Érdekes, hogy Londonban még csak olyan sincs, ami emlékeztetne rá, kivétel a vihar. A vihar bárhol előhozza az emlékeket.
Leültem az asztalhoz és a remegő kezemet néztem, ami ráfonódott a bögrére. Valamiért Harry keze ugrott be. Elfintorodtam.
Víz…
Utáltam az alkoholistákat.

***

Totál képzavar volt aznap az egyetemen. Nem feltétlen figyeltem oda bármire is, egyik szünetben elém tornyosult egy hatalmas alak. Majdnem nekimentem, csupán a lábára sikerült rálépnem.
- Bocsi.
Mondtam, majd felpillantottam az illetőre. A világ megfordult körülöttem. Hatalmas, zöld szemek néztek vissza rám, épp kisimította a haját az arcából. Konkrétan levegőt sem mertem verni, hiszen szemtől szembe állva vele oly közel, mindent éreztem. A finom parfümét, ami a pulcsijából áradt. Az aftershave-je illatát, és az öblítőjét, ez a három egyszerre maga volt a mennyország. Egyébként is szerettem a férfi illatot, ez viszont több volt. Nyeltem egyet.
A tekintetünk szorosan összefonódott, az enyém valószínűleg ködös a sok kellemetlenségtől, pluszban zavart. Az övé nyugodt volt. Mintha nem most mentünk volna egymásba és mintha egy senki lennék konkrétan.
Jó nyilván, ki más lennék? Egy a sok tanulói között, nem is értettem saját magamat sem. Zavartan kinevettem magamat, mit azzal reagált le, hogy oldalra billentette a fejét.
- Bocs, csak… mindegy. Szóval bocsánat.
- Ezt már harmadszorra mondod - mondta szórakozottan. Már megint jót derült rajtam.
- Akkor negyedszerre is bocsánat. - vágtam fel, oktalanul.
- Miért?
Még hogy miért.
- Most tapostalak le, emlékszel? Vagy túl sok volt a p…
Becsuktam a számat siettében. Harry ráncolni kezdte a szemöldökét, remélhetőleg nem esett le neki, hogy épp az alkoholizmusára gondoltam. Indiana, lehetnél tisztelettudóbb a tanároddal! - jött a hang a fejemben. A szemeimet akartam forgatni, csak hát már így is totál zakkantnak nézett.
- Semmi gond - vont vállat mosolyogva. Voltatok már úgy vele, hogy a beszélgetőpartnerednek lehetne a világ legszebb mosolya, ha egy törést nem vennétek észre benne? Tényleg. Az ajkai felfelé kunkorodtak, már-már csintalanul, valahol mégis olyan semmilyen volt. A szemei nem vigyorogtak velük. - én álltam eléd.
- És miért?
Kezdett érdekes lenni. Csak nem követett?
- Nem követtelek - tette fel a kezeit, Krisztus, olvas a gondolataimban? - csak ezt akartam odaadni. Gertie-t kerestem, viszont téged előbb megláttalak.
Két jegyet nyomott a kezembe, hatalmas VIP felirattal és egy ismeretlen logóval.
- Ez mi? - forgattam az ujjaim között.
- Papír? - kérdezett vissza, mire jól felképeltem volna.
- Ennyire sosem voltam rossz kémiából.
Harry értetlenül pislogott.
- Mindegy. - legyintettem. Nem is kémia volt az? Vagy miről is beszéltem? - szóval mi ez?
- Koncertjegy. - dugta a zsebébe a kezeit - amire jelentkeztetek.
Megölöm.
- Nem jelentkeztem semmire.
- Gertie szólt a minap, hogy ketten jönnétek a mai koncertre.
- Áh, szóval szólt. - mosolyogtam. Kinyírom. Pedig mondtam, hogy nem megyek.
- Úgy látom, a te nevedben is eljárt, a tudtod nélkül. - nevetett halkan. - nézd, dobd ki, nyugodtan, az egyiket add oda Gertie-nek. - vont vállat. - ahogy akarod.
Ezzel jól ott hagyott.

***

Esküszöm, hogy nem akartam megjelenni. Még kiöltözni sem. Csak hát egyszerűen képtelen voltam elfelejteni azt a lerázós szövegét: ha akarod, kidobod. Mi az, hogy kidobod? Miért kezelt le ennyire?
Miután még ott álltam és néztem utána, többen ráköszöntek, lekezeltek vele, Harry azonban senki iránt sem mutatott különösebb érdeklődést. Közvetlen volt a diákjaival, az órán. Egyébként árnyként közlekedett, hajtott a kíváncsiság, ez az igazság. Hogy pontosan miért, felírom a miértek gyűjteménye listámra.
Magamra húztam egy csinos, nem túl kihívó királykék ruhát, a hajamat leengedtem, natúr sminket raktam fel. Egészen tűrhetően néztem ki. Gertie már csörgetett, végre hívták őt az iphone-ja miatt, következő héten visszakapja.
Találkoztunk a koncert helyszínén, egy zöld ruha volt rajta, ami tökéletes összhangban volt a mogyoróbarna hajával. Szolid volt, de csinos. Volt benne egy rejtett szexiség, mit megkoronázott a mosolya.
- Wow. - mosolyogtam rá. - megittam egy üveg vodkát, a biztonság kedvéért.
Gertie lesápadt.
- Jól vagy?
- Már hánytam, egyszer otthon, aztán a taxiban.
Elfintorodott.
- Kint maradjunk? Ha nem vagy jól akk…
- Nyugi már - löktem meg nevetve - vicceltem. Bár lehet szükségem lesz rá, ha szar lesz.
Gertie a szemeit forgatta.
- Láthatod Harryt legalább. - hagyott ott, totál belém fojtva a szót.
- Nem miatta jöttem el. - ordítottam utána. Úgy éreztem magam, mint a gimiben. Akkor csipkelődtünk ennyit a többiekkel, de őszintén? Tetszett, hogy végre nem egy felszínes csirkével találkoztam.
Nem voltunk sokan, koncertekhez képest. Pár százan lehettünk a zártkörű rendezvényen. Természetesen legelöl volt helyünk. A színpadon öt szék volt, mikrofonnal és két gitárral. Két nagyobb hangfal, hogy jól hallhassuk őket, kíváncsi voltam.
Körülpillantottam, szinte mindenki velünk egy idős lehetett, csodák csodájára fiúk is voltak, körülöttünk is. Rámosolyogtam az egyikre, viszonozta is, ellenben nem tetszett az a vicsor. Ellenszenves volt és erőltetett. Inkább előre fordultam.
2 perc volt kezdésig, nem mondanám, hogy izgultam. Azonban mikor a színpadra lépett egy nem túl magas, szöszi srác, kéklő szemekkel, a teljes figyelmemet neki szenteltem.
- Sziasztok, srácok! - mosolygott, a kisfiús arcát csak a világos borostája öregítette picit. - Niall vagyok, de gondolom ezt tudjátok már. Köszönjük, hogy eljöttetek ennyi idő után is. Sajnálom, hogy nem tudtunk több embert fogadni, az ő részükre hirdetünk még egy időpontot a hónap folyamán. - mondta a kamerába, tudta, hogy úgyis felkerül az internetre. Megmosolyogtam. Üzent a rajongóknak, hogy ne aggódjanak.
- Te vigyorogsz. - lökött meg - tudtam, hogy fan leszel! - tapsolt Gertie.
- Ne is álmodozz.
Besétáltak a többiek is és ott volt. Harry Leszarok Mindenkit Styles. Fekete csőnadrágban, a térdén szét volt szakadva. Nagyon régi darabnak nézett ki, mint amit évekig hordtak és már kukába való lenne. Volt hozzá egy bakancs, meg egy fekete trikó. Láttatni engedte a tetoválásait. A haja kócos volt, a nyakában nyaklánc, arcán egy örömteli mosoly. Totál megilletődtem.
Egek, na, így még nem láttam mosolyogni!
A szemei boldogságtól csillogtak, melegséggel töltött el, ahogy körülnézett a tömegen, a markába csókolt és a tömegnek dobta.
- Széééép jó estét mindenki! Harry Styles vagyok, a szokásos tépett nadrágban, mint ígértem, sosem dobom ki! - nevetett és minden fan nevetett vele. - hogy vagytok srácok? Hihetetlen, hogy még mindig velünk vagytok! Lenyűgöző. Niall már említette, lesz még egy koncert, akik lemaradtak, ne aggódjanak. Még lesz rá esély! - kacsintott a kamerába. Miért volt annyira más? Felszabadultabb. Mintha haza tért volna.
- Szeretünk Harry! - jött a hang a tömegből. Harry elnevette magát, intett és kacsintott.
- Én is titeket, srácok.
A többiek egyenként mutatkoztak be. Liam Payne, Niall Horan ugye, Zayn Malik - aki elmondta, hogy bár kilépett a bandából, a mai nap szeretett volna megjelenni és velünk lenni. Még magyarázott valamit az életről és a hullámvasútról, nem igazán figyeltem. A lényeg, hogy bocsánatot kért a történtekért. - a végén Louis Tomlinson köszöntött minket, aki kacsintott egyet.
Louis…
Hát jó. Ismerős volt a név. De honnan?
- Gertie, neked nem ism…
Gertie totál sokkban ült mellettem. Hatalmas barna szemekkel, tátott szájjal és vörös arccal.
- Lélegezz! - röhögött Louis, és intett Gertienek.
- Jézus Krisztus - döbbentem le. - ő az a Louis? - suttogtam. Most nem volt szemüvegben, biztos kontaktlencsét viselt.
Nem felelt, bár az arckifejezéséből tudtam: épp most szembesült vele, hogy a fiú, aki tetszik neki, annó egy szupersztár volt.
- Hát ez jó - kuncogva dőltem hátra a székemben. - ez jó nagy X, ha érted mire gondolok.
Rácsapott a kezemre.
- Ez nem vicces, Ana!
Ana. Először hívott így. Nagyon kevés ember becézett így, az ő szájából tetszett.
- Kérjek neked autogramot? Várj, lehet dob neked egyet magától. - folytattam.
- Ana.
- Csinálhattunk volna szeretem a szemüveges fiúkat táblát!
- Neked inkább egy szeretlek tanár úr táblát kellett volna hoznod! - vágott vissza, ismét elhallgattatva.
- Ennek még nincs vége! - sziszegtem.
- De nincs ám! - vonta fel egyik szemöldökét.
- Bírlak. - borzoltam össze a haját, aztán kezdődött a koncert.
Egyébként teljesen helyén voltak. A hang, a gitár, a zenék tényleg nyálasnak tűntek, egyszer meghallgatható volt. Néma csend ült ránk, mindenki figyelt és halkan dúdolt.
Azon kaptam magam, hogy dúdolni kezdek. Egyre hangosabban, elkábított a lassú szám. Lecsuktam a szemeimet és a második refrénnél már velük énekeltem. Egyre erőteljesebben. Amikor megéreztem valaki tekintetét.
Égni kezdett az arcom.
A hátam mögé néztem, és ott volt. Az a merev, csodálkozó tekintet, amit Tőle is kaptam. Izzadni kezdtem, mikor nekem tátogta, hogy: Gyönyörű a hangod.
Még jó, hogy szünetet kértek a srácok.
- Kimegyek mosdóba.
Szinte ott hagytam Gertie-t, hogy a csávótól elmenekülhessek. Hátha elfelejti. Egek, ezért nem szoktam énekelni. Valaki mindig észreveszi és rátapadnak a hangomra. Nem tudom miért. Semmi különös nincs benne, Gertie észre sem vette szerintem.
Idegesen másztam jobbra-balra, keresve a toalettet, mikor nekimentem egy hatalmas testnek. A lábára léptem, felszisszent.
Ismét zöld, szórakozott szemek.
- A mai nap már a második, ez a cipő fontos nekem, kártérítést követelek. - vigyorgott le rám.
Nem hatott meg, össze akartam szedni magam.
- Te vagy a mosdó? - bukott ki belőlem, gondoltam megkérdezem, merre találom.
Harry végigpillantott magán, majd hümmögve széttárta a karjait.
- Nem hiszem, hogy tudsz bennem pisilni, de megpróbálhatod.
- Tessék? - meredtem rá. Ez miről beszél? - azt kérdeztem, merre van a mosdó.
- Nem, azt kérdezted, hogy én vagyok-e a mosdó… jól vagy? - hajolt közelebb. - zaklatottnak tűnsz.
És még csak akkor kezdődött.
- Hé, kislány. - fogta meg hátulról a vállamat a fiú, aki dicsérgetett. - énekelnél nekem? - érdeklődött - csak még egyszer, annyira szép volt.
- Felejtsd el.
- Miért? - biggyesztette le a száját. - kérlek. Hallani akarlak. - jött közelebb. Harry kirakta a karját, mikor látta, mennyire felzaklat.
- Azt mondta, hogy nem. Nem volt világos? - a hangja elmélyült, védelmezően rekedt lett. - menj vissza a helyedre, légy szíves.
Felemelte a kezeit. Még egyszer a szemeimbe nézett, szinte éreztem, hogy azt sugallja: még nincs vége.
- Mi volt ez? - lépett hátrébb Harry. - ilyen jó hangod van? Szerencse, hogy én élesben hallhatom akkor.
- Felejtsd el. - makogtam az orrom alatt. Azt hittem, ez megszűnt. Ezek szerint nem. Lehet beképzeltem, ki tudja. Apámnál is ilyen volt az elején, aztán…
- Pedig muszáj lesz. Nyugi, én nem foglak lerohanni, hogy még egyszer, még egyszer. - nevetett.
- Honnan tudod? - vágtam vissza az orrom alatt.
- Oké, nem nézel ki jól, hazavigyelek?
- Hazamegyek, hívok taxit. - fordultam sarkon.
- Hívok neked, Indiana! - kiáltott utánam, a nevem visszhangzott a folyosón, azon a rekedtes hangján. Felborzadtam tőle. - veled kezdek következő órán, nem úszod meg!
- Kivéve, ha kijelentkezek! - vágtam vissza, mire kiröhögött. Hangosan, hogy addig halljam, míg ki nem lépek az épületből. Gertienek írtam, hogy rosszul lettem, hívtam egy taxit és hazasiettem.
Kizárt dolog, hogy Harry előtt énekeljek. Aztán majd ő is rám kattan.
Bár az is nem lenne olyan baj…
Krisztus, Indiana, mikre gondolsz.

Az mennyire gáz, ha betegszabival kezdem az egyetemet, rögtön a második héten?

2016. május 19., csütörtök

HÁROM - Ez tesz gyönyörűvé

sziasztok! hoztam a következő részt. jó olvasást nektek, remélem jól vagytok! <333




Mindenki engem nézett.
Harry. A diákok. Az ablakok. A falak.
Mindenki.
Arra vártak, hogy felálljak, és nagylány módjára kisétáljak, bemutatkozzak meg miegymás. Csak hát gyökeret vertek a kedves lábaim és konkrétan meg sem bírtam mozdulni. A tanár, elnézést Harry, kitárta a karjait és egy alkoholista mosoly kíséretében invitált. Megráztam a fejemet. Egek, nem alkoholista, erőltetett. Zavaromban elnevettem magam, senki sem értett, én sem magamat. Nyeltem. A nyelőcsövem igen szűk volt, ahogy a mellkasom is. Valahogy felálltam és a földre pillantva battyogtam ki. Totál zakkantnak nézhettek, még Gertie is furán ráncolta a szemöldökét, mikor visszapillantottam rá.
Nagy levegőt vettem és egy másodpercre sem pillantottam Harryre.
- Indiana. Most jöttem a UCL-re, hogy tanuljak. - nyögtem ki.
- Valóban? - érdeklődött a tanár, mindenki felröhögött mögöttem. Alapesetben én magam is jót szórakoztam volna a szituáción. Jézus, mi másért jönnek egyetemre a diákok, mint hogy tanuljanak? Nagy információt mondtál, Indiana, gratulálok. - ennek örülök. - folytatta nyugodt hangon. Az arcomat égette a tekintete. Rá kellett volna pislantanom. Kínos csend. Szándékosan nem beszélt, tudtam, éreztem. Várta, hogy végre ránézzek. Nem vagyok félős, azonban ott abban a pillanatban szívesen eltűntem volna a föld színéről. Csend. Meg még egy kis zavartalan csend. A szívem dobogását is lehetett hallani szinte. Két perc után annyira feszült lettem, hogy ránéztem. Harry hatalmas, érdeklődő zöld szemébe. A tekintetünk találkozott és a gyomrom összeszűkült.
Krisztus.
A rekedt hang mellé egy üres tekintet társult. Bár bazsalyogni próbált, inkább egy fanyar vicsorba görbült a szája.
- Mit ké…
- Honnan jöttél, Indiana? - érdeklődött kedvesen. Ahhoz képest, hogy alkoholba fojtja a bánatát, elég türelmes volt és… józan. Vagy csupán azért kedves, mert már ivott?
- Amerikából.
Felszaladt a szemöldöke.
- Londonba? Ez nagyon jó. Hogy tetszik Anglia?
- Tetszik. Olyan… angolos?
Egy emberként nevettek fel körülöttünk, csatlakoztam hozzájuk. Remek válasz.
- Minden bizonnyal - bólintott egyetértve. - hogy bírod az esőt?
- Fél éve itt vagyok - vontam meg a vállamat - megszoktam.
- Meglehet. De akik a viszonylag változatos időjárásból keveredtek ide, általában panaszkodnak.
- Elvagyok vele.
- Helyes. Milyen célból vagy itt? Azon kívül, hogy tanulj. - egy kis humort hallottam ki a hangjából. Kezdtem oldódni. Nem is értem, miért rémisztett meg ennyire. Ez hazugság, tudom, miért.
- Mindig előadóművész akartam lenni. Azt mondták, jó a hangom - füllentettem. Jó volt a hangom, sajnos néha több volt, mint jó. - és gondoltam kezdeni kéne vele valamit.
- Szerepeltél már közönség előtt?
- Kislánykoromban. Az számít? - tártam ki a karjaimat. Miért beszélget velem többet, mint másokkal? Vagy csak én érzem úgy, hogy két órája kint állok?
- Majd meglátjuk. - mondta - jó rendben, köszönöm, Indiana.
- Akkor mehetek? - könnyebbültem meg, mi bajom van?
- Vagy itt is állhatsz óra végéig, ha neked kényelmes - vágta oda ismét humorizálva.
A szemeimet forgattam.
- Isten ments - makogtam és a helyemre sétáltam.
Harry nem foglalkozott velem többet. Az elmém hurrában tört ki, valahol belül pedig zavart. Félreértés ne essék, csupán azért, mert…. miért is?
- Jól vagy? - lökött meg Gertie, az arca nevetéstől pirult volt.
- Jót szórakoztál mi?
- Totál zavarba hozott Harry - nevetett továbbra is. - ne aggódj, legalább te nem hajtottál rá.
- Mert ráhajtottak?
- Nézz körül, az összes lány őt bámulja, szó szerint folyik a nyáluk - suttogta - van olyan érzésem, hogy minden második lány felajánlja neki magát.
Körülpillantottam. Az eszem megáll, valóban mindenki a nyálát csorgatta Harryre!
Aki az óra közepén felült az asztalra, elővette a gitárját, amit eddig nem is vettem észre, ránk mosolygott.
- Mivel az óra további részében arra foglak kérni titeket, hogy énekeljétek el a hozzátok legközelebb álló számot, először én is éneklek nektek, úgy tisztességes.
A lányok felsóhajtottak, én pedig összefontam a karjaimat a hasamon. Nagyszerű.
- Nagyon rosszul gitározik. - motyogtam Gertienek.
- És te ezt honnan tudod? - vigyorgott mindentudóan - a végén kiderül, hogy őrült rajongója vagy te is.
Leesett az állam.
- Lázas vagy? - nyomtam a homlokára a tenyeremet - betegnek tűnsz. Azonnal menj haza pihenni!
Elsöpörte a kezemet röhögve.
- Mi bajod?
- Mostanában húzod az agyamat, nem leszünk jóba! - kacsintottam.
- Kölcsönkenyér visszajár!
- Haha. - vigyorogtam, aztán felcsendült a gitárszó. De erre a hangra felállt a szőr a karomon. A szemeim elkerekedtek. Mint ahogy mindenkinek.
Az ujjai olyan biztosan pengették a húrokat, olyan fenségesen, kiegyensúlyozottan, ha nem láttam volna a kézremegését, visszaszívtam volna minden feltételezésemet.
Harry lehunyta a szemeit. Az arca érzelmektől volt torz, halkan dúdolni kezdett, az egész terem fejet hajtott előtte. Még a nap is kisütött, beszivárogva az ablakon, megvilágította hatalmas alakját. Gertie a padra támaszkodott, az állát a tenyerébe fektette és úgy hallgatta.
A dal szövegére nem is nagyon tudtam figyelni, a hangja, a gitár lágy dallama teljesen elkápráztatott. Mintha nem is ő lett volna ott abban a teremben. Mindenki olvadt, még Gertie is. Meg is böktem az oldalát, az arca totál vörös lett és a szemét forgatta. Valami olyasmi volt a végszó: nem tudod, milyen gyönyörű vagy, és pont ez tesz olyan gyönyörűvé.
Harry lerakta a gitárt, és ránk pillantott. Egy csaj felemelte a kezét.
- Igen, Missy, ha jól emlékszem.
- Ez volt az első számotok, ugye?
Harry bólintott. Első szám? Hát ez meg miről beszél?
- Az első hivatalos közös számunk az xfactor után.
Xfactor… lássuk csak... miről is van szó?
Harry felém nézett. Ó, hogy ezt hangosan is kimondtam. Hupsz. Szerencsére nem találta meg a kérdezőt, vagyis engem.
- Akkor most én jövök - állt fel és az ablakhoz sétálva, kinézett rajta. Úgy mesélt. - volt egy bandánk, egy remek, összetartó bandánk. Többen emlékeznek még rá, most is ismernek..
- One Direction. - jött a bekiabálás.
- Így van. Imádtam. Minden egyes percét. Persze voltak hátulütői, a magánéletem a romokban hevert, egy ideig megérte. Új emberek, rajongók, felhajtás, tetszett, hogy szerepelhettem a színpadon és sok rajongót szórakoztathattam. A mai napig élvezem ezt. - mosolygott hátra ránk. A mosolya mélabús volt. - ezt nem lehet szavakba önteni, de komolyan. Egyre több helyre mehettünk el, egyik kedvencem Japán volt. Oda-vissza voltam a különböző kultúrákért. Lenyűgöző volt, hogy minden országban ismertek és rajongtak értünk. Amennyi aláírást osztottam csoda, hogy a csuklóm nem tört le. - vetette el, mi pedig nevettünk. Igen, én is. - életem legjobb évei voltak. Annak éltem. A One Direction mondjuk úgy… életem egyik legnehezebb szakaszát segített átvészelni.
- Miért lett vége? - bukott ki belőlem, puszta kíváncsiságból.
- Mindennek egyszer eljön a vége. Egy évre bejelentettük, hogy szünetelünk. Pihentünk, a banda egyik tagja kilépett, a többi, én is pedig éltük az életünket. Hiányzott a család, a barátok, a magánéletem. Eljött azaz idő, mikor nem töltötte már ki ezt az űrt a fellépés és a rivaldafény.
- Elegetek lett?
- Sosem volt elegünk - emelte az illetőre mutatóujját - soha. Gyerekek voltunk, vagyunk még mindig, úgy döntöttünk, hogy tovább lépünk. Jelentős szakaszát lezártuk az életünknek. 1 év után, ahogy ígértük, tartottunk még koncerteket, búcsúkoncerteket. Aztán mindenki elkezdte építgetni az életét. Így kötöttem itt ki. Több tervem volt, egy jó ismerősöm szólt, hogy lenne-e kedvem órákat tartani. Elsőnek csak 1-2 egy hónapban, nem is igazán tanítottam. Aztán ajánlatot tettek, a diákok kedvelnek, értek is a munkámhoz, úgy voltam vele, miért ne? A zenében maradhatok, azt csinálom, amit mindig szerettem volna. Egyébként azóta is tartunk koncerteket, nem sokszor, évi 3-4et, itt Londonban. Most a hétvégén lesz egy ilyen zártkörű, ha valakinek van kedve meghallgatni minket, jelezze, és elintézem. De most, elég ennyi rólam, akkor énekeljünk.
Sokat agyaltam Harryn, amíg a többieket énekeltette. Természetesen én voltam az utolsó megint, ülési sorrendben haladtunk. Gertie folyamatban piszkált, hogy menjünk el a koncertjére. Hát, nem tudom. Én meg egy fiúbanda koncert? Nyálas dalokkal? Nem igazán a műfajom.
Harry az asztalnál ült és hallgatta a diákokat. Nem igazán pillantott rájuk, inkább jegyzetelgetett magának. Nem úgy tűnt, mintha bárkinek a hangja különösebben hatással lett volna rá. Gertie állt fel mellettem és belekezdett az éneklésbe. Mikor én jöttem volna, Harry az óráját nézte.
- Indiana, veled kezdünk a következő órán - mondta úgy, mintha sokról nem maradna le a mai nap amúgy sem. Hát jó. Kösz, Mr. One Direction.
- Harry, mi mennénk a koncertre! - két lány sétált ki az asztalához óra után.
Gertie rágta a fülemet, hogy menjünk mi is. De elsétáltam Harry mellett.
- Ugyan már, első közös programunk.
- Megyünk a beavatóra is együtt.
- Oké, de ez jobb! - örvendezett - légysziii.
Hátrapillantottam Harryre, aki remegő kézzel írta a papírra a lányok nevét.
- Bocsi Gertie, de ezt kihagyom.
Aztán leléptem.

Gertie még visszament a terembe, gondolom feliratkozni. Kizárt dolog, hogy elmenjek. Nem gondolod meg magad Indiana, nem fogod és kész. Nem mész. 

2016. május 12., csütörtök

KETTŐ - Első nap

sziasztok! írtam nektek gyorsan pár sort, sajna a héti 8 túlóra elveszi az időmet :( még reménykedek benne hogy hétvégén tudok írni nektek, próbálom megoldani! addig is jó olvasást, köszönöm hogy maradtatok, és ennyire örültök nekem! imádlak titeket <3 xx



KETTŐ
 


Peter cuki volt.
Mindene meg volt, tényleg. Barna kócos haj, felül hosszabb, oldalt rövid. Igéző sötétbarna tekintet, amivel le tud vetkőztetni, ha akar. Fel is sóhajtottam az elégedettségtől, ismét jól választottam. Aztán csak reménykedni tudtam, hogy működni fog minden úgy, ahogy kell.
Olyan szépen alakult az este.
Találkoztunk egy kocsmában, ahová betévedtem unalomból. Billiárdozni hívott, amiben mondjuk ki, legyőzhetetlen vagyok. Meg is vertem, elsőre. Másodjára csúnya vereséget szenvedtem, pontosan ezért engedtem, hogy közeledjen hozzám. Levert billiárdban, humora van, helyes és másfél fejjel magasabb is, mint én? Verhetetlen kategória.
Engedtem, hogy elvezessen egy taxiig, beültünk és meg is csókolt. A csókja nem volt nyálas, mélyre törő és kellemesen tempós. Még a hajamba is beletúrt, azonban már a combomat nem engedtem a sofőr előtt.
Megvártuk, hogy kiszállhassunk nála, még mielőtt kinyitotta volna az ajtót megragadtam, a falhoz toltam és ördögi vigyorral emelkedtem lábujjhegyre. Lehajolt és a szánk ismét összeforrt.
Várakoztam.
Mint minden egyes alkalommal.
Hol van az a szikra, izgalom, kíváncsiság, tűz, forróság, amit oly sok regény leír manapság? Nem éreztem semmit. Szó mi szó, nem tudtam beindulni. Az elmém igen, a testemet nem keltette életre. Mintha kikapcsolták volna ezt a részt. Nem voltam szűz, két fiúval voltam összesen, akik valahogyan elérték, hogy jó legyen nekem. Minden értelemben. Azóta nem találom megint a helyem.
Ott volt ez az átkozott szexis srác, totál rám tapadva és nekem el is ment a kedvem tőle. Mint mindig, mielőtt beindultak volna a dolgok, lelombozott. Nem volt kedvem hozzá.
Miért, kérdem én, miért?
A fiúk általában körülrajonganak - bár megsúgom, nem értem miért, semmi extra nincs bennem. - még se jutok egyikkel sem előrébb.
Pontosan ezért hagytam ott szegény kemény férfit, és hazasétáltam. Feladhatnád Indiana, egyedül maradsz.
A fentiek felém sodorják az ellenállhatatlant azért, hogy a végén a libidóm a mínuszokba essen. Elgondoltam, hogy felhívom Avery-t, ő szívesen elintézné Petert. Is. Hah. Aztán úgy voltam vele, hát nem! Ezt a fiúmat nem nyúlod le.
Fiúmat, akit jól cserbenhagytam. Látni kellett volna a borús arcát, mi dühöt és csalódottságot is tükrözött.
Itallal is oldottam én már a hangulatomat, akkor nem hogy jobban kívántam volna bárkit is, még egy csókra se voltam hajlandó. Hányingerem lett tőle, ez normális?
Semmiképp sem. Jól van Indiana, jól megbeszéled magaddal.
Ez az este így ment tovább. A semmittevéssel és a szerencsétlenkedéseimmel.

***

Másnap elkezdődött a tanítás.
Őszintén megmondva, gőzöm sem volt, mire számíthatok. Beültem a terem hátsó padsorába és várakoztam a többiekre. Közben Gertie után nézelődtem, azt mondta, siet. Írt egy smst a régi telefonjáról, jó pár szót elütött. A teremben találkozunk, majd integess, a végére pedig a nevét biggyesztette.
A terem lassan megtelt, egy pocakos oktató is belépett, első körben jogos óránk lesz, gondolom bemutatkozik, elmondja a menetet stb. Unalmas lesz. Igazából az előadóművészetek órámra leszek kíváncsi. Na meg arra, mikor bukok ott ki. De ez már más kérdés.
A tanár épp becsukta volna az ajtót, mikor valaki beesett az ajtón. Gertie.
- Elnézést tanár úr, eltévedtem, alig találtam ide.
- Épp kezdtem volna, foglaljon helyet.
Megmosolyogtam, megint eltévedt. Intettem neki hátulról, foglaltam helyet, és mosolyogva visszaintett, azzal a lendülettel a táskáját a földre ejtve. A könyvei, pénztárcája, telefonja szétcsúszott a földön. Többen felnevettek, Gertie arca égni kezdett. Visszafojtott röhögéssel csóváltam a fejemet, mintha magamat látnám. Egy srác lefutott és segítőkészen felszedte a cuccait, majd elindult felém.
- Nem hiszem el - suttogta idegesen, mikor helyet foglalt mellettem.
- Nyugi, nem volt gáz.
- Csak mindenki rajtam röhögött. - mikor nem feleltem, rám meredt. Igyekeztem nem arcon nevetni. - te is.
- Én nem. - sziszegtem, végül kitört belőlem. Az arca megenyhült és velem nevetett.
- Nem az én napom.
Miközben a tanár úr felvázolta a lehetőségeinket a jövőre nézve, összeegyeztettük az órarendünket. Hát, egy-két óra egyezett csak, szerencsére az előadóművészetek órán ma együtt leszünk. Egyébként más tanárhoz kerültünk majdnem mindnél.
De legalább tudunk párszor ebédelni együtt, na meg a többiek sugdosták, lesz beavatós buli. Bírtam Gertie-t, rendesen beparázott ettől, szerinte halálra fogják szívatni. Megnyugtattam, hogy ennek ez a lényege. Persze csak még inkább megijesztve őt.
A következő óráig volt fél óránk. Leültünk a hallban, mint két új hal a tengerben, nagyokat pislogva.
- Itt mindenki rohan. - suttogta Gertie.
- Vagy tanul.
- És issza a kávét.
Tényleg mindenki kávét ivott.
- Biztos azért, mert ilyen keveset kell tanulni és végigbulizzák az estéket.
Gertie rám pillantott.
- Biztosan. - „egyezett bele”. Nyilván tudtuk, hogy pont az ellenkezője volt. Tanulni, tanulni, fejlődni, tanulni. Ez lesz a mi elvünk is.
- Látod azt a csajt?
- A vörös szemekkel? - kezdte lóbálni a lábait. - mi is úgy fogunk kinézni?
- Ha nem kábszerezel, nem.
Elakadt a lélegzete.
- Kábszerezik? - suttogta.
- Nem látod rajta? - hajoltam közelebb. - speed, kokain, inkább az első.
Pár percig csendben ült és bámult rám. Szándékosan nem figyeltem rá, csak előre, mint aki a világ legtermészetesebb dolgáról magyarázott az előbb. Vártam, hogy végül megkérdezze. Nem kellett sokat.
- Te is… te is próbáltad? - a hangjában némi csalódás ült.
- Persze, most is itt van nálam, kérsz? - előhúztam a táskámból egy csomag szőlőcukrot, átlátszó zacskóval. Valóban úgy nézett ki, mint a drog. Gertie fészkelődni kezdett. Én pedig már nem bírtam tovább. - Nyugi Gertie, ez szőlőcukor. - nevettem és megfordítottam a zacskót. Rá volt írva.
Bevörösödött az arca.
- Szívattál?
- Olyan könnyű volt, bocsi. - biggyesztettem le az ajkamat. Fogta magát és arrébb ült. Rám se nézve. Az állam leesett, megsértődött? - Gertie? - semmi reakció. - Jézus, sajnálom. Nem akartalak megbántani. Naa, ne csináld már.
- Azt hittem, jó fej vagy.
Oké, ez most szíven ütött. Miért ütött szíven? Nyeltem egyet. Ez volt az első, hogy rosszul éreztem magam egy vicc miatt.
- Én…
Gertie rám pillantott, és akkor láttam. Azt az ördögi vigyort az ajkai szélén.
- Kölcsön kenyér…
Szinte éreztem, hogy a nem létező kődarabok leesnek a szívemről.
- Jó, ezt megérdemeltem - kezdtünk el nevetni. - amúgy nem használtam drogot, nem is fogok. A csaj csak kialvatlan volt.
- Szörnyű vagy, de bírlak. - lökött meg.
- Én is, bénafej.
- Bénafej? - szörnyedt el.
- Az. - kacsintottam és elindultunk a következő óránkra.

Az utolsó óránk előtt megebédeltünk. Elmesélte közben, hogy milyen, de Milyen jó fej az egyik padtársa, aki mellé került. Figyeltem őt. Teljesen beleélte magát. Hogy mennyire megtalálták a közös hangot, segített neki és nem nevette ki nagyon, mikor magára öntötte a kóláját. Cuki volt, meg helyes, meg okos, meg szemüveges, és ő ó, de nagyon oda van a szemüvegesekért. Vigyorogtam.
- Neked bejön.
- Dehogy jön.
- Az előbb mondtad, hogy oda vagy a szemüvegesekért.
- Ó, érte nem, csak haver. - mondta gyorsan, felkelt és elindult a terembe.
Na, ez fura volt. Utána koslattam, viszont egy árva szóval sem említettem az előbbi incidenst. Érdekes volt. Szemmel láthatóan tetszett neki a srác, viszont letagadta. Nem is előttem, mindinkább saját maga előtt.
Csendben helyet foglaltam. Figyeltem a telefonját, megjelent rajta egy név, amit nézegetett: Louis.
- Szóval Louis. - súgtam.
Gertie nagy szemekkel pislogott rám.
- Csak azért adta meg a számát, hogyha segítségre szorulnék…
- Kedves tőle. - mosolyogtam őszintén. - azon kívül, hogy szemüveges… hogy néz ki?
- Miért érdekel?
- Csak, hogyha szembe jön velem, gratulálni tudjak neki, amiért elcsavarta a fejedet másfél óra alatt. - kacsintottam, ő nem nevetett.
- Hagyjuk ezt, jó? - mormolta szomorúan. Nem tetszett, nagyon nem.
- Jó srácnak tűnik - hajoltam közelebb - mi a baj?
Épp válaszolni akart volna, mikor becsapódott az ajtó. Megérkezett a tanár, mi meg elcsendesültünk.
Erre az órára vártam. Reménykedtem benne, hogy jó tanárt kapok. Szükségem lesz rá.
Egy hatalmas, széles hátat láttunk. Nem fordult felénk. Rövid, mogyoróbarna, kicsit göndör haj, tetoválás és fehér póló…
Várjunk csak, tetoválás?
- Mi a f… - bukott ki belőlem majdnem, Gertie is kételkedve nézett rám.
- Eltévedt volna? - suttogta.
- Biztosan.
Vártuk, hogy bocsánatot kérjen és kivonuljon. Ehelyett a táblához sétált és felírta az óra címét, és egy nevet.
Harry Edward Styles.
- Harry Styles vagyok. - jött az a mély, rekedt, száraz hang onnan elölről. A vér megdermedt bennem, kiszáradt a torkom. - én tartom nektek a Tánc és Énekelőadás, előadóművészetek órát.
Miért volt ilyen ismerős a hang… Biztos már összefutottunk vele a nap folyamán, azért.
A széles hát kiegyenesedett, hallottuk, hogy kifúj egy levegőt, megfordul és egy fiatal arc tekint vissza ránk. Egy erőltetett mosolyt küldött felénk és intett. Ott helyben akkorát dobbant a szívem, majd kiesett a mellkasomból.
Megmozgattam magam a székben. Koncentrálj.
Az a rövid göndör fürt beért a homlokába, épp, hogy nem takarta a zöld szemeit. Markáns áll, mégis kisfiús volt. A fehér póló a mellkasán V alakban végződött, gyönyörűen mutatta a tetoválásait ott is. Meg mindenhol.
Ez megengedett?
Mindenki el volt ámulva. A fiúk sugdostak, a lányok pedig olvadtak. Jézus Krisztus ott a mennyekben, nem lehetett idősebb nálunk sokkal, és ő fog minket oktatni? Többet tudnék én neki oktatni, min… Egek, fókuszálj, Indiana.
- Hívjatok bátran Harrynek, nem harapok érte. Átbeszéljük a teendőket, és az anyagot, aztán szeretnélek meghallgatni titeket, bemutatkoztok, egyesével. Szeretem megismerni a diákjaimat. Kijöttök ide mellém és akkor beszélgetünk pár szór, nem vagytok sokan.
Felállt a szőr a karomon. Ez a hang, oly rekedt és olyan átkozottul ismerős. Csalogató. Főleg a tekintete, ami végigsiklott rajtunk. Észre sem vett, nagyszerű. Nem mintha számítana, miért venne észre?
Az első diák kiment mellé és dumálni kezdtek. Közben végig Harryt néztem. Harry… még a neve is szexi.
SZEXI.
Szex.
Nem szex, szexi.
Elnevettem magam, Gertie is furán nézett. Csak Harryre koncentráltam. A kezeit dörzsölte össze, az ujját birizgálta, a gyűrűjét pörgette, mintha valamivel le akarná foglalni magát. Ahogy kiment a következő tanulótársam, mozdult egyet a székben és én észrevettem.
Hát ezért volt ilyen ismerős.
A kézremegés.
Amikor találkozott a tekintetünk véletlenül - neki fel sem tűnt. Bárcsak nekem se tűnt volna. - leesett. Ő volt az a teremben. Az a rossz alkoholista, aki gitározni sem tudott, hogy fog minket oktatni? Leizzadtam szinte. Megbukok, most már biztos, hogy megbukok.

Meg az is, hogy én leszek a következő, akinek mesélnie kell magáról, szemtől szembe, szorosan mellette kell állnom, az alkesz tanárom mellett. 

2016. május 6., péntek

EGY - Alkoholista

sziasztook! fú de örültem hogy itt vagytok még! és hogy örültök a visszatérésnek! köszönömmmm!!! el se  tudom mondani mennyire!
meg is hoztam az első részt nektek. :) a kövi jövőhét elején lesz, hétvégén utazom barátomhoz, most gyors felrakom mert délutánra megyek dolgozni ... :) jó olvasást! remélem tetszeni fog majd a történet! millió pusziiiiiiiii xx

u.i. Női főszerepben Chloe Moretz :)


EGY



Indiana

Jól indult a napom.
Miután kikecmeregtem az ágyból, rögtön Dennis pisijébe léptem bele, jó nagyot toccsant a talpam benne. Már nem is morogtam rá, minek? A héten egyszer legalább bejátsszuk ezt, azért, mert a kedves lakótársam nem hajlandó kiengedni a kutyámat a megbeszélt időpontban. Ezért nem a kutyát büntetem, hanem őt. Avery. Már a nevétől is égnek áll a hajam. Esküszöm, nem akartam megutálni, az elején még kedves is voltam vele. Csak ne köpne bele a levesembe, akárhányszor alkalma adódik rá. Ott volt például azaz eset Adam-el. Szépen feljöttünk az emeletre, épp beindultak a dolgok, szépen le is állítottam és mosdó szünetet kértem. Minden szép is jó volt, csak mire visszajöttem Avery le is csapott az áldozatára. Vagy az enyémre, mindegy. Ez nézőpont kérdése. Végignéztem, ahogy körbeudvarolja, és illegtetve-billegtetve magát körültáncolja, flörtölget, meg a haját birizgálja. Fel is fordult a gyomrom, azért nem hánytam, mert nem volt mit.
De ez volt Chris-el, Tom-al, Noah-val, meg a többivel. Akárkit felhoztam, lecsapott rájuk. Ez amolyan versengés lenne nála, vagy ki tudja. És szerinte én vagyok a ribanc, kikérem magamnak. Azt se engedtem, hogy hozzám érjenek, őt meg a rákövetkező napon meghúzták. Az összes. Lotyó.
Mindegy.
Szerintem amúgy bosszúból nem engedi ki Dennist, hogy idepiszkítson.
Hoztam a felmosót és fertőtlenítős vízzel feltöröltem. Nem kapja meg Avery a mérges pillantásomat, ha jól számolom, fél éve nem adom meg neki az örömöt. Igen, annyi ideje lakok Londonban, fél éve körülbelül. Úgy voltam vele, ha elkezdődik az egyetem, elköltözök tőle, addig kibírom.
Nos, hát ma elkezdődik, hurrá. Már csak fizethető lakást kéne találnom, ahová kutyát is vihetek. Egyéb kívánságom nem is lenne. Ja meg egy használható toalett. Az itteni eléggé undorító belülről, bleh. Mindig úgy guggolok fölé, hogy oda se nézek. Elfintorodtam a kutyámra nézve, szegény nem tudta mi a bajom.
- Semmi gond, Den, csak a wc jutott eszembe. - paskoltam meg a fejét, erre inkább arrébb baktatott, rám sem hederítve.
Inkább frissítő zuhanyt vettem, a hajamat copfba fogtam. Milyen lesz az egyetem? Unalmas, minden bizonnyal. Kiskoromban minden álmom volt, hogy előadóművész legyek és most be is jutottam Az Iskolába! Rengeteget tanultam érte és most, hogy csinálhatnám végre, kicsit visszakozok tőle. Kétségek gyötörnek, vajon nekem való lenne?
Nézzük csak.
Vékony, nagyjából formás alkat, váll alá érő méz szőke haj, mama szerint kislányos, ártatlan arc, meg hogy is mondta? „Varázslatos mosoly”. Igen, így jellemezte. Szerinte többet kéne vigyorognom, szerintem meg pont elég belőle, napi pár alkalommal. Kivéve, ha fiúkról van szó. Na, náluk be kell vetni. Nem tudnak neki ellenállni. De ebbe bele sem megyek így reggelről. Az egyetlen előnyöm, a hangom. Ezt még magamnak is bevallom, a hangom egészen jó. Ettől még nem tudok kiállni a színpadra és előadni magam. Hát, kíváncsi vagyok, ki lesz az előadó tanárom. Nagy munkájába fog kerülni, hogy én kiálljak a színpadra.
Emiatt vannak kételyeim. Csak hát már nincs visszaút, felvettek.
Első napomra egy fehér inget vettem fel, kék csíkokkal, meg egy szoknyát, amibe beletűrtem. Egy bőrdzseki, meg cipő, plusz táska, amibe alig bírtam belegyömöszölni a cuccaimat. Jézusom, de béna vagy! El is téptem a füzetemet. Na, mindegy.
Natúr sminket raktam fel, a hajamba pedig beletúrtam, hogy kicsit borzos hatása legyen. Egészen jó volt a látvány.
Még mielőtt elindultam, Den-t kiengedtem, hogy elvégezze a dolgát. Utána jöhetett az első nap. Hurrá.

***

Üdvözlünk az UCL-en. University College London kampuszán állok és wow! Oké, láttam már élőben, de különös érzés öntött el most, hogy már én is tagja vagyok. Egyszerre szorult el a torkom és vert ki a víz az izgalomtól. Totál érthetetlenül álltam, viaskodva a saját gondolataimmal. A lakásban nem volt kedvem hozzá, ott állva pedig elönt a kíváncsiság. Hát, mindenre számítottam, csak erre nem.
- Bocsi! - jöttek nekem oldalról, egy lány volt, jó gyorsan el is sietett. Valószínűleg ő már nem új, tudja mi hol merre. Első napra - az értesítőm szerint - bemutatást ígértek, körbevezetést az egyetemen. Csak meg kéne találni, hol gyülekezünk. Nyeltem egyet, menni fog ez. Elindultam a lépcsőnek, reménykedni tudtam, hogy nem esek orra. Tipikus én lennék. Magamat meghazudtolva azonban felértem sikeresen, sőt, még egy bácsi is elirányított az aulába, ahol gyülekeztünk.
Rengeteg, rengeteg ember. Tanárok, diákok, újak, régiek, hol ünneplős, hol egyszerű utcai ruhában. A főfejesek is ott voltak, a mikrofonnál. Ők fognak köszönteni minket. Hát, oké. A mai nap meg is kapjuk a beosztásunkat, tanmenetet, mindent. Legjobban a Tánc és előadó művészet órámra leszek kíváncsi, pontosabban fogalmazva a tanárra és a technikájára, amivel ösztönözni fog bármire is. Mondjuk, hogy kiálljak elsőnek a színpadra. Vagy itt csak elméleti órákat kapunk még? Fene tudja. Énekelni tutira kell, azt legalább tudok.
- Üdvözöllek titeket, bátran kijelenthetem, hogy az ország egyik legjobb egyetemén! - kezdett bele a főnök. Csak így hívom. Igazgató, lektor, könnyebb főnöknek nevezni.
Leültem egy székre, mindenki díszbe öltözött, szerencse, hogy az ing mellett döntöttem.  Többen rám köszöntek, meg mosolyogtak, úgyhogy viszonoztam őket. Kezdtem lehiggadni, jó volt kedves arcokkal találkozni. Avery kikészített az elmúlt pár hónapban, plusz a volt munkahelyemen is ellenszenvesek dolgoztak. Szerencsére felmondhattam. Egyébként sem tudom, hogy egyetem mellett mikor tudok majd dolgozni. Amit örököltem pénzt erre áldozom, csak hát nem tart ki a képzés végéig. Ezen elég lesz később is agyalni.
Követtem a többieket, miközben körbevezettek minket a nagy bemutatkozás után. Egy lány előttem sétált, elég félénknek tűnt, nagy szemekkel nézelődött. Barna haja volt, nagy barna szemekkel, a srácok őt bámulták. Vonzó személyiség volt, meg az a srác is, szőke hajjal, zöld szemekkel, borostával. Felvettem vele a szemkontaktust pár másodpercre, aztán ő el is nézett. Hát, nem nyert. Nem is fiúzni jöttem, de azért körültekintek majd.
A lábunkat lejártuk - nem igazán figyeltem a sok infóra, amit mondtak a suliról, utána olvastam már rég - mikor végre szünetet hirdettek.
- Bocsi, szia, nem tudod merre van a mosdó?
Követtem a hangot, az a barna hajú lány pislogott rám nagy szemekkel.
- Én is azt keresem - mosolyogtam rá - keressük együtt.
- Oké.
Csendben trappoltunk végig a folyosón egymás mellett, közel három perc után úgy döntöttem, én leszek az, aki megtöri a csendet.
- Amúgy Indiana vagyok.
- Ó - csapott a homlokára - be sem mutatkoztam. Gertie vagyok.
Elnevettük magunkat.
- Hát, Gertie, örülök, hogy 3 perc után megismerhettelek névről is.
- Csak annyira új tudod… új emberek, meg London? Láttad már Londont? Persze, hogy láttad, hisz ott vagyunk - motyogott össze-vissza zavartan - de hogy mekkora! Szerencse, hogy taxival jöttem, első nap nem mertem volna a tömegközlekedést bevállalni, még elkéstem volna és akkor… túl sokat beszélek ugye? Ez van, ha ideges vagyok.
- Hallgatlak. - vigyorogtam. Vigyorogtam? Valóban úgy volt. - igen, London elég nagy, fél éve vagyok itt, de még mindig eltévedek.
- Akkor jó. - fújt egy nagyot - biztató, hogy fél évig elkések az óráimról majd. - nevetett, csatlakoztam hozzá.
- Annyira nem vészes azért. Én is csak munkába jártam, azért nem ismerem a környéket. Ha megnyugtat, reggel én is segítséggel jöttem - emeltem fel a telefonomat - GPS, jó találmány. - kacsintottam.
Előhúzott a zsebéből egy régi nyomógombos telefont.
- Összetörtem az almámat, megkaptam mamám telefonját.
- Almádat? - szaladt össze a szemöldököm.
- Iphone?
Elsüllyedtem a szégyentől.
- Ó, hogy azaz alma! - csaptam most én homlokon magam, annyira nagyra sikeredett, hogy belefájdult a fejem.
- Egek, jól vagy? - hajolt közelebb. Elvettem a kezemet, mire Gertie feje vörösödni kezdett. Először esküszöm azt hittem, zavarba jött tőlem, aztán leesett. Próbálja visszafogni a röhögést.
- Ott maradt a tenyerem nyoma, ugye?
Bólogatott.
- Tudod, nyugodtan nevethetsz.
Megrázta a fejét.
Megtaláltuk a mosdót, első utam a tükörhöz vezetett. Mikor megláttam az ujjaim nyomát, kitört belőlünk a röhögés.
- Reggel Den pisijébe léptem, most megverem saját magamat. Tipikus én.
- Elmúlik pár perc múlva.
- Vagy azt mondom a főnöknek, hogy megvertél. - vigyorogtam rá a tükörben.
- Főnök?
- Igazgató?
- Ó igen. Te honnan jöttél?
- Törzsgyökeres amerikai vagyok - húztam ki magam.
- És onnan eljöttél ide?
- Ezt most úgy mondod, mintha valami tanyára jöttem volna.
- Úgy értem mégis csak Amerika! Ezermillió lehetőséggel.
Lepillantottam a földre és máris találgattam, mit is mondjak.
- Meghalt a kutyám. - böktem ki gyorsan. A kutyád. Meghalt a kutyát?!
- Meghalt a kutyád? - kérdezett vissza. Szegény Den, még jó, hogy nem hallod.
- Aha - folytattam - gyerekkorom óta meg volt, és meghalt.
- És ezért jöttél ide? - vágott fura arcot. Hát ja, fura magyarázatra még furább arc. Inkább aludj még egyet, Indiana.
- Hát tudod, nagyooon fontos volt nekem. Aztán nem akartam nélküle ott maradni.
Totál hülyének nézett. Legalábbis ezt gondoltam elsőre.
- Az enyém is meghalt - sütötte le a fejét - a múlt héten.
A fájdalom kiült az arcára.
- Sajnálom.
Jézus, jól beletrafáltál. A nagy barna szemek szomorúan néztek vissza rám.
- Az állatok olyanok, mint az emberek, számomra.
- Egyetértek.
Ezzel valóban így voltam.
- Pisilünk, vagy bepisiljek? - vetettem fel a kérdést, hogy oldjam a hangulatot. Mary arca megenyhült és bólintott.
Miután túlestünk a traumán, visszasétáltunk a többiekhez. Akik már nem voltak ott.
- Basszus, itt hagytak. - meredt rám Gertie, én meg vissza rá. Aztán ismét nevettünk egyet.
- Hát, ez jó. Két emberrel több, vagy kevesebb.
- Már nem olvasnak névsort - gondolkodott - mint a gimiben.
- Hát, nem. - intettem a fejemmel - gyerünk, keressük meg őket.
Vagy fél órát császkáltunk, még akkor sem találtuk őket. Most komolyan, ennyi ember hová tűnhetett? Gondoltuk másik épületbe mentek át, ezért átballagtunk mi is a kinti folyosón a szemköztibe.
Halál csend volt. Hát, jó. Szétváltunk Mary-vel, miután cseréltünk számot, én jobbra indultam. A folyosó hosszú volt és kietlen, lehet, ebben az épületben emberek sincsenek. Na, mindegy.
Épp elhaladtam az egyik terem előtt, amikor is megtorpantam. Halk zeneszó jött ki onnan. Az ajtó be volt csukva, de azért én rányomtam a kilincsre.
Kíváncsi vagyok, a másik pedig, gitárszó volt. Szerettem, ha gitároznak. Én is meg akartam tanulni, tanítottak is, csak ügyetlen voltam hozzá. Mindig a tanárra fogtam, hogy béna volt. Nem is én!
Bedugtam a fejemet.
A teremben sötét volt, csupán az ablakon keresztül szűrődött be egy kis fény, rá a székre, amin egy alak ült. Egy fiú lehetett, a széles vállaiból gondoltam, és hogy nem volt melle.
Az ölében gitár volt és óvatosan pengette a gitárokat, mellé dúdolt. Nos, említettem, hogy szeretem a gitárszót. De ez… ez botrányos volt. A fiú többször megállt, sóhajtott és a kezét maga elé nyújtotta. Láttam a fényben, hogy remeg a keze, mintha nem tudna megálljt parancsolni neki. Nem mellesleg a jobb lábával folyamatosan dobolt. Biztosan a ritmust próbálta magába erőltetni. Ott álltam, félre biccentett fejjel és figyeltem őt. Próbálta összeszedni magát.
Alkohol.
Ez jutott eszembe róla.
Alkohol megvonás. Jól ismertem az ilyet. Apám is alkoholista és mikor elvonóra vittük, a kézremegés alap dolog volt. Jó hogy nem tudott pengetni, hiányzott az alkohol neki. Felmorrantam, ami hát, hangosan jött ki belőlem.
A fiú megfagyott a mozdulatában - komolyan, ilyen fiatalon alkesz? Szép. - és felém fordította a fejét?
- Ki az?
Ó te jó…

Ha hallottam még rekedt hangot. A torkom is kiszáradt. Jó kérdés, hogy a lebukástól vagy a rekedt hangzástól. Meg se bírtam szólalni, csak becsaptam az ajtót és elsiettem. Indiana, te fosos kislány. Hát, vele tutira nem leszek jóban. Megvetettem az alkoholistákat.