TIZENÖT - Fogadás

sziasztok! végre itt a következő :) nagyon ellustultam a szabadság alatt, ha volt némi szabadidőm aludtam meg feküdtem, nagyon gáz vagyok már na :) de olyan jóóó, na mindegy, ezért nem volt rész mert lusta disznó vagyok :) de most 6 oldalt írtam nektek wordben, kárpótlásul. 

szeretném tisztááázni, írták többen is hogy történjen már valami meg csak pár órát írok le stb. nekem sosem haladtak a történeteim túl gyorsan. egy-kettő volt, mert azokba bele lehetett írni a gyorsaságot, ez hülyén hangzik de na. ez a történet nem a gyorsaságról szól, inkább könyvesebb kifejtősebb az eleje, nem fognak egyből szexizni, de akik régebbtől olvasnak tudják, hogy azok a részek mindig később jönnek :) szóval türelem, lesznek szexi részek is, előbb a kettejük kapcsolatát kell pátyolgatni :) 

lesznek tanár-diák részek, Bastian nagy szerepet kap majd, főleg Harry miatt, még sok van a történetből, el sem kezdődött szinte a lényeges része. ahhoz, hogy beinduljon nekik közel kell kerülniük egymáshoz, ezért lassabb még :)

na de befogom, jó olvasást és szép hétvégét nektek! 

pusziii, poppi <3 

Harry szemszöge

Ez az éjjel életem egyik legrosszabbja volt.

A csapzott kifejezés enyhe leírása volt annak, ahogy valójában kinéztem. A szívem szúrt és émelyegtem, a testem szép lassan kelt életre aznap reggel is. A kötésem átázott, én legszívesebben át sem cserélném, hátha elvéreznék. Sok esélyt nem adnék az egésznek, mert Angus riadózni fog két percen belül. Mindig ekkor kelek fel, hét óra előtt pár perccel, még jó, hogy az oktatás eleve 8kor kezd, előtte sosem volt órám, vagy bármiféle dolgom. Felkeltem és a meztelen testemen néztem végig. Hófehér volt, mintha vér se lenne benne, bár úgy lenne. Ökölbe szorítottam az egyik kezemet, a fájdalom meg sem hatott már, mondhatni nem éreztem.

Érzéketlennek nem mondanám magamat, inkább a halálok következtével megszűnnek az olyan jelentéktelen dolgok, mint a fájdalom. Vagy a szex, csók, meg miegymás. Minek élni, de komolyan?

Elröhögtem magam, miközben az ablakhoz sétáltam.

Mi a francnak élni, hogyha nem tudom élvezni azokat az apró dolgokat, amiket a normális emberek nap, mint nap átélnek?

Próbálkozhattam én akárkivel. Fiúra nem izgulok, de még abba is belementem volna esküszöm. A lányok közül meg ezerfélét. Barnát, szőkét, feketét, karcsút, teltet, mosolygósat, morcosat, mind-mind gyönyörű a maga módján és egyik sem keltette fel a figyelmét a kis Harrynek.

De ez csak egy része.

Az ízek azok, amik hiányoznak. Egy két lábon járó hulla vagyok, ezt onnan tudom, hogy elfoszlik az étel a számban. Mindig reménykedtem, hogy jön a kibaszott lehetetlen, megtörténik a csoda és felébredek ebből a katasztrofális rémálomból.

Egy valaki van…

Indiana.

Krisztus, azaz arc.

Semmi különös nincs benne, de tényleg. Nem öltözik kihívóan, sőt, akkor a legvonzóbb, mikor két mérettel nagyobb pólóban esik be az órámra, elkésve. Istenem, hogy el tudtam volna fenekelni érte. Komolyan rég éreztem már jól magam bárki társaságában, az ellenben tetszett, mikor mérgesen csörtetett be hozzánk, amiért miatta nem engedtem senkit haza. Nem tehettem volna meg, de látni akartam a kipirult arcát. A szemtelenje.

Szerencsére sikerült elüldöznöm. Nem kell neki a fertőzésem, mert ez már az. Angus is csak azért nem fordult be mellettem, hisz megszokta. Azt hiszik depresszió, hát higgyék, az emberek szemében nem létezik ilyen. Az enyémben sem, ha nem tapasztalnám. Louis más kérdés. Igyekeztem ellökni magamtól, Niall-ék nem is avatkoznak bele az életemben, de ő más. Persze remek barátok vagyunk mai napig, csak hát ez nem kell neki.

Kopogtak. A sóhajomat London belvárosáig hallani lehetett.

- Tudom, hogy ébren vagy, Harold.

- Gyere be. - engedtem be. Megtanulták, hogy engedély nélkül nem léphetnek be. Az kéne, hogy meglássanak szétesve. Főleg éjszaka, ki tudja mit találnának. Egyszer komolyan lekamerázom magam éjjel, hogy festhetek. Hogy ez csak most jutott eszembe!

Angus mosolyogva lépett be, ennek az embernek nincs soha rossz napja, vagy legalábbis nem mutatja.

- Cseréljük le a kötéseket, Harry.

- Ahogy kívánod. - mondtam hanyagul, persze a haragom nem rá irányult. Ő volt közel, ez van.

Leültem az ágyra és figyeltem, ahogy gondosan leveszi a kötést, kitisztítja a sebeket.

- Csípni fog. - mondta, ellenben a csípésnek a nyomát sem éreztem. - nem kellett volna így bánnod azzal a kedves lánnyal.

- Melyikkel? - billentettem oldalra a fejemet. - a sok közül.

- Nincs jobb kedved ma sem. - a mosolya nem lankadt még le. - Indiana. Kedves lánynak tűnt.

- Mindegyikre ezt mondod, Angus.

- Mert azok is. Nem igaz, hogy egyik sem érdekelt.

- Egyik nő sem bábu, akit iderángathattok azért, hátha kihoz a depressziómból - hangsúlyoztam az utolsó szót. - egy dugás nem oldja meg.

- Azok a lányok törődnek veled, akármennyire is tagadod. Nem hiába jöttek ide.

- Annak ellenére, hogy nem kértem és nem szerettem volna, hogy tudjanak róla. Igen, Angus, nagyon köszönöm a próbálkozást, kész vagyunk?

- Vedd be a gyógyszered.

Lehúztam a kisüveggel, a bogyókat a felső fogsoromhoz gyűrtem a nyelvemmel, velem semmi drogot nem etetnek meg. Kinyitva a számat mutattam neki, hogy sikeresen lenyeltem.

- Ma elmehetnénk valamerre. - javasolta csendesen.

- Nem akarom kitenni innen a lábamat.

Angus felsóhajtott.

- A kertbe legalább. Olyan szép napsütéses idő van. Ott fogunk ebédelni, gyere ki oda.

Kizárt. Miért erőlteti, mikor a szobámban vagyok egész álló nap?

- Majd meglátom.

Angus szemei felcsillantak. Mi a franc, ennek meg mi a baja?

- Várunk kint.

Miután Angus kilépett a szobából és rám csukta az ajtót, kiköptem a gyógyszereket. Nyugtató, az kell nekem. Szerintük. Szerintem meg azaz éjjel, mikor végre végleg meghalok.

Lefürödtem, lemostam magamról az éjjeli izzadtságot és végre nem bűzölögtem. Utálok minden reggel arra kelni, hogy rám tapad minden ruha. Nyáron inkább meztelenül alszok, bár itt is meleg van.

A gitárommal játszadoztam a délelőtt folyamán, azt azonban észrevettem, hogy a szokásosnál nagyobb hangzavar volt. Louis iskolában volt, azért nem zaklatott még. Angus nem tudom, mit tervezett, azonban semmi jóra nem számítottam.

Eljátszottam pár dallamot, amit azután az este után szültem meg, mikor Indiana megcsókolt. A torkom elszorult az emlékre. Lehunytam a szemeimet és esküszöm, nem hazudok, azokra a pillanatokra valahogy megszűnt a meghalni akarásom. Nem azért, mert értelmét láttam az életemnek, hanem inkább azaz egyszerű magyarázata volt: nem tudtam másra koncentrálni, mint a puha szájára az enyémen. Éreztem őket, mint mindenkiét, csak hát annyira mohó volt és egyben béna, nem tudtam kiverni a fejemből.

Ahogy utána totál összeomlott a lány és ijedten rohant el, mintha valami rosszat csinált volna. Istenem, legszívesebben elkaptam volna, felpakoltam volna az asztalra és úgy megcsókoltam volna, hogy a levegő luxusnak tűnt volna. Krisztus, felmelegedtem. Inkább felpattantam és mielőtt tovább gondolkodok azon a lányon, kiléptem a szobámból.

Egy halk dúdolást hallottam és velem az egész kibaszott világ megfordult.

A szám elnyílt, az erek megduzzadtak a karjaimban és hirtelen felindulásból el tudtam volna repülni örömömben. Ahogy az agyam felszabadult az elcseszett gondolatoktól és Csend volt.

Ez a Csend felért a világ összes gyémántjával. A szemeim lecsukódtak és a lábaim már tudva a lépcsők számát, elindultak alattam. A szívem ritmusos verését is éreztem.

Oly gyengéd, oly hívogató… mintha beleférkőzött volna az elmémbe és az összes óceános démont a sarokba szorította volna. Nem volt sötét szoba, nem volt fuldoklás vagy halálmenet az éjszaka folyamán. Semmi, csak a puszta, kietlen, dicső Csend.

Csend.

Felsóhajtottam és még a mosoly is kiült az arcomra. Nem kívántam mást, csak hogy soha véget ne érjen.

És csak egyre közeledett, hangosodott. Mintha megkötözve húztak volna valahová. Gőzöm sem volt hová, de engedelmeskedtem. Húzniuk sem kellett volna. Túl vonzó volt, hogy ne menjek. Arra nyitottam ki a szemeimet, hogy a lábujjaim a küszöbbe ütköztek.

Csupán akkor pillantottam meg azt a szemtelen, szófogadatlan lányt, ott a kertünk közepén. A grillsütő fölött énekelt és forgatta a húsokat. Egy szál rövidnadrágban volt, meleg volt a mai nap. A szőke haja a feje tetejére volt fogva kócos kontyban, fekete pólója a nadrágba tűrve, mezítláb álldogált.

Mondanom sem kell, megállt bennem az ütő is a nem mindennapi, szexi látványra.

Indiana szemszöge

Folyt rólam a víz.

Az csak egy dolog, hogy forrón tűzött a nap, nem tudni minek köszönhetően, de a grillsütőből is legalább negyven fok áradt. Még szerencse, hogy tudok főzni, különben ebből semmi sem lenne. Remélem, hogy Harry nem mászik le a szobájából, bár ahogy Angus arcáról leolvastam, az lesz a csoda, ha lejön.

Mindenesetre egyre hangosabban énekeltem vidáman, tudva, senki nem hall és nem fog rám gerjedni. Gertie-nek írtam egy üzenetet, hogy betegszabadságra mentem, szööörnyen megbetegedtem, persze Bastian nem hitte el. Ott lakik majdnem szembe velem, fel fog tűnni neki a hiányzásom. Majd kimagyarázom valamivel.

Most inkább arra koncentrálj, hogy miért forrósodott fel ennyire a tarkód. Ez már nem a napsütés. Egyszerre az egész testem lángolni kezdett és bizseregni, Krisztusom, ő az, ugye?

Megmerevedtem, azonban nem volt bátorságom hátra pillantani. Tudtam, hogy ott van és néz. Az éneklésem alább hagyott, már csak akkor bizonyosodott be 100%-ra a sejtésem, mikor a mély, rekedt hangja felcsendült mögöttem.

- Ne hagyd abba. - kérte megemelve a hangját, azonban már nem ment az éneklés. Megfordultam és a tekintetünk találkozott. Az egész világ megfordult velem, mikor megláttam egy szál boxerben. Van ennek normális esze?

A kezemből kiesett a kis csipesz, amivel a húsokat forgattam. Az ajkaim elnyíltak, hátha levegőhöz jutok, hát, nem ment. A fülemben hallottam a szívem ritmusát és cseppet sem okolható, amiért az altestem is igen csak feléledt.

Krisztus, az a látvány.

Nem bírtam az arcán tartani a szemeimet, felfaltam minden porcikáját. A hosszú lábai soha véget nem érőek voltak, a fekete boxer pedig eléggé lazán állt rajta, így láttatni engedte a mély, árokszerű V vonalait. Nem beszélve a fehér bőréről, mi megfeszült a kidolgozott testén. Na, legalább edzeni eljárt, vagy jár.

A karjait összefonta és az arcán egy piszkos mosoly ült.

- Most, hogy végigmértél elég szépen, elmondhatnád, mit keresel itt?

- Életet. - jött ki belőlem egyszerűen, a mosolya lelankadt.

- Életet? Menj, és élj.

- Veled akarok. - mondtam egész egyszerűen.

- Velem élni? - kerekedtek ki a szemei, jó, ezt nem így értettem. - nem is ismersz.

Vállat vontam.

- Már ideköltöztem pedig.

- Miről beszélsz? - megindult felém szép lassan, óvatosan.

- Amíg aludtál, átköltöztem ide. Baj? - vigyorogtam rá arcátlanul. El akartam takarni az idegességemet.

Harry megfogta az orrnyergét és nyomkodni kezdte.

- Indiana, nem költözhetsz ide. Légy szíves szedd össze a dolgaidat és menj vissza az iskolába.

- A tanár úr nagyon szigorú. - mondtam a csípőmre téve a kezemet. Nem zavarsz el.

- A tanár úr elfenekeli a diákjait, ha szófogadatlanok. - vágta hozzám hirtelen és takarni szerettem volna az izgalmamat.

- Hogyan szokta csinálni, tanár úr? Tudja, hogy ezért fel is jelenthetik?

Harry mérgesnek akart látszani, az ajkai halvány vigyorra görbültek.

- A tanári asztalra fektetem őket.

- Csupasz fenékkel? - billentettem oldalra a fejemet.

- Ne kevered össze a büntetést a szexszel.

- Kettőnk közül maga az, aki boxerben jön ki a kertbe.

Harry nyelt egyet és mintha zavarba hoztam volna. Nem, ezt csak beképzeltem. Harry nem szokott zavarba jönni. Kisfiúsan mosolygott rám, majd elnevette magát.

- Istenem, csak a baj van veled. Tényleg, mit keresel itt?

Elé sétáltam és felmosolyogtam rá.

- Kértél tőlem valamit tegnap - kezdtem bele halkan. - itt vagyok, hogy segítsek.

Harry szemei elsötétültek.

- Nem viccnek szántam - mondta halkan. - ez nem vicc Indiana.

- Én sem viccelek.

- Nem kellett volna idejönnöd. - elfordult és elindult befelé. - menj haza, egy óra múlva nem akarlak itt látni.

- Pedig nem is hallottad még az ajánlatomat.

- Nem is akarom!

- Hát jól van, pedig nem mindennapi…

Gyerünk, Harry, ne legyél befásult öregember.

Lassított a tempóján, majd megállt. Hátravetette a fejét és felsóhajtott. Ez a sóhaj az égieknek szólt, én pedig jót nevettem magamban.

- Milyen ajánlat?

- Gyere, ebédelj velem.

Harry felöltözött, amíg megterítettem. Hát, nem tudom milyen ajánlatot tegyek, őszintén szólva nem készültem. A rögtönzés nem az én műfajom, bár most bevált. A kérdés, hogy mit találjak ki, amíg oda nem kerül a sor.

Gondolkozz, Indiana.

A számat rágtam, mialatt szépen kiraktam két húst a tányérára, meg köretet hozzá. Összefolyt a nyál a számban, fincsinek ígérkezett.

Angus bevonult a szobájába, közölte, hogy várja a végkimenetelt. Na, azt én is várom. Hogyan fog elsülni? Jó kérdés.

Harry leült az asztalhoz és nézte, ahogy eszek.

- Te nem eszel?

Irritáltan szúrta a villát a húsba majd a szájához emelte. Fintorral harapott bele, mint akinek előre nem ízlik.

- Azért ennyire nem vagyok rossz szakács. - háborodtam fel kicsit.

- Finom.

- Hazug.

- Nagyon finom.

- Szemét. - fontam össze a karjaimat. - büntetésből mindet te eszed meg.

- Kettőnk közül te költöztél ide hívatlanul.

- Ez fájt, tanár úr.

- Halljam, miért vagy itt.

Lehet nem kellett volna az evést erőltetnem, most gyorsan kitalálhatok valamit. De jó.

- Miért zárkóztál ide be?

- Szerintem tudod.

- Tőled akarom hallani. - húztam az időt, hátha valami jó ötletet kapok addig. Pff.

- Mert depressziós vagyok - mondta humorral a hangjában.

- Ezt nem hiszem el. - ültem feljebb a széken. - nem vagy depressziós.

- Akkor ezek mik? - mutatta a csuklóit. Elszorult a szívem.

- Mi a baj, Harry? Mi történt? Tudom, hogy nem bízol bennem, de segíteni akarok, ezért vagyok itt.

Harry vonásai ellágyultak.

- Nem tudsz, Indie. Senki sem tud.

Ez volt a kihívás és én ugrottam is rá.

- Mondd el, hogy mi a konkrét baj.

- Most már orvos is lettél. - mosolygott pimaszul.

- Csak egy barát akarok lenni. - mondtam teljesen őszintén. Harryvel farkasszemet néztünk. Szinte hallottam, hogy gondolkodik.

- Miért?

A legegyszerűbb választ tudtam rá adni.

- Mert sosem hittek nekem, Harry. Senki, a barátaim sem. Nem hitték el, hogy az apám molesztál, mert ó de ő jó ember bla bla bla. Neked sem hisznek, én hinni akarok neked. Hiszek neked. Tudom, hogy milyen, Harry. Hidd el nekem, tudom.

Harry a földre pillantott, a homloka ráncos lett. A keze remegett, átnyúltam az asztalon hirtelen megindulásból és megfogtam. Szorosan. A hüvelykujja rásimult a kézfejemre és megsimította. Egy elveszett férfit láttam benne, akinek a világ összes gondja a vállán ül.Mi történt vele?

- Te sem hinnél nekem. Betegnek hisznek, de nem vagyok az. - pillantott a szemeimbe. - csak hülyének néznél.

Gondolkozz, Indiana.

- Nem kell elmondanod most. - kezdtem bele. - ráér később. Mondd el, mit akarnál a legjobban.

- Meghalni. - suttogta csendesen, és a szívem darabokra tört. Akkor jött az ötlet. Az ötlet, amire a vészharangom megszólalt hangosan bennem: ÁLLJ, INDIANA. De már nem volt visszaút, kifutott a számon.

- Segítek.

- Meghalni? - nevetett. - halhatatlan vagyok, szó szerint.

Oké, ezzel inkább nem foglalkoztam.

- Meghalni. - bólintottam. - segítek meghalni, de csak akkor, ha nem sikerül meggyőznöm az ellenkezőjéről.

- Hm?

- Fogadjunk, Harry. - nyújtottam a kezemet. - fogadjunk, hogy meg tudom változtatni a hozzáállásodat az élettel kapcsolatban.

Harry elnevette magát.

- Tudod hányan próbálták már?

- De én nem ők vagyok. - erősködtem. Egek, mire vállalkozok.

Harry elgondolkodott ismét.

- Mi lesz, ha vesztesz?

- Akkor segítek. - mondtam gyorsan, még a szívem is kihagyott egy ütemet.

- Meghalni? - vonta fel a szemöldökét. - ez nem mindennapi fogadás, Indiana. Képes lennél rá?

- Persze.

Harry oldalra pillantott.

- Nagyon biztos vagy a dolgodban.

- Egek Harry, mit veszíthetsz? Csak adj egy esélyt, meglátjuk. - vontam vállat.

Öt percet vártam rá. A szorongásom csak egyre nőtt, nem tudtam, mit válaszol. Valamit tennem kellett, ha már itt voltam. Ezzel legalább meg tudtam őt fogni. Még hogy segíteni meghalni neki. Arra nem kell gondolnom sem, menni fog ez.

- Oké. - mondta végül, én pedig fellélegezhettem.

- Oké mi?

Megfogta a kezemet és hirtelenjében magához rántott át az asztalon úgy, hogy a fejem az övé előtt legyen.

- Lássuk, mit tudsz, Indiana.

- O-oké. - makogtam, mikor a szemei a számra bandukoltak.

- Mivel pecsételjük meg a fogadást? - suttogta a számra s nekem végem lett. Egek, mit akar ez?

- A kézfogással?

- A-a. - rázta a fejét.

- Hát? - pusmogtam alig hallhatóan.

- Azzal, amit elkezdtél múltkor, de nem fejezted be. - hajolt közelebb s az egész vér kifutott az arcomból. 

TIZENNÉGY - Segíts

sziasztok! meghoztam a következő részt végre :) sajna kevés szabadidőm van de amint lesz megint írok nektek jövőhéten valamelyik nap! jó olvasást addig is, köszönöm, hogy olvassátok :))) sok puszi <333

Ott álltam totál bénán, a lábaim földbe gyökereztek, a vér kiment az arcomból, sápadt lettem. A saját szívem végtelenbe nyúló zokogását éreztem a mellkasomban, azt kívántam, bárcsak vége lenne. Bárcsak kimaradtam volna ebből, bárcsak ne kellett volna látnom őt így. A tekintetem végigsiklott ismét a csuklóin, a megöregedett vonásain, meggyötört testén. A sötét öltözete illett a mögötte lévő sötét szobába és helyzetbe.

Megköszörültem a torkomat, hátha ki tudok nyögni egy nyavalyás, értelmes mondatot, ehelyett csupán ennyi bukott ki belőlem:

- Miért?

Fel sem ismertem a saját hangszínemet, a hitetlenséget felváltotta a szörnyülködés, a tisztán halható ítélkezés.

Mi vehet rá valakit arra, hogy ilyet tegyen magával? A könnycseppem felszívódott, eluralkodott rajtam a düh. Próbáltam visszaemlékezni a megannyi ki nem mondott, el nem mesélt fájdalomra, amit átéltem otthon, még most is. Ahogy pszichológusról pszichológusra jártam, megalázva, úgy éreztem magamat, de egyszer sem jutott eszembe, hogy megöljem magam. Megráztam a fejemet, ez nem lehet Harry. Nem az a Harry, aki ott égetett be, ahol csak tudott. Aki ott volt velem az összeroppanásom alatt és azt mondta, legyen ez az újrakezdések városa. Az egy pozitív és energikus Harry volt.

Lett volna.

Csak hát ugyanakkor felbukkantak azok az apró kis jelek, miket észrevettem. A kézremegés például, alkoholizmusra gondoltam. Vagy mikor berontottam a sötét tanterembe rögtön az első napomon, ott volt egyedül, hamis énekkel, ami a szívéből eredhetett.

Harry nem válaszolt, az arcomat térképezte fel újra és újra.

Angus volt az, aki felszólalt:

- Súlyos depresszióban szenved Harry, ijesztőbben hangzik, mint amilyen valójában. Szerencsére mindig vannak mellette, hogy el tudjuk kerülni a legrosszabbakat. Nem kell megijedned, Indiana, Harry jó gyerek, csak néha az élet nehézségei erősebbek nál…

- Meg akartam ölni magamat. - vágott közbe Harry. - ez a lényege.

Mintha pofán csaptak volna, olyan érzés volt. Természetesen ott volt előttem, láttam, buta nem vagyok, de hát ezt így kimondva? Egyenesen a szemembe nézve? Nem mindennap hallani ilyet az embertől. Az meglehet, hogy sokakban felvetül ez a dolog, csak hát nem hozzák fel témaként. Harry meg egész egyszerűen kimondja és kész, mintha az olyan természetes lenne.

- Miért?

Harry úgy tett, mintha elgondolkodna.

- Csak úgy - vont vállat. - viccből.

Kezdett felidegesíteni.

- Viccből senki sem akarja megöl… - elhalt a hangom. Harry elmosolyodott. Azok a gödröcskék előbukkantak, mintha az igazi kisfiús Harrys mosolyt kaptuk volna.

- Menj haza, Indiana.

- Miért hagytad, hogy lássalak így?

- Így volt fair, nem? - billentette oldalra a fejét. - a szemembe sem mertél nézni, miután meghallottam a beszélgetésedet a perverz apáddal. Azt akartam, tudd, nem vagy egyedül. Mivel Louis már idehozott, édes mindegy. Mindenkinek van keresztje, Indiana, ezt ne feledd. - emelte fel kettőnk közé a kezét. Közben Louis és az orvos félrevonultak tőlünk, mintha nem akarnának zavarni. Hát, jó. - nekem ez a keresztem.

- Az, hogy meg akarod ölni magad? - emeltem meg a hangomat. Közelebb léptem egy lépést. - elment az eszed? - esett egy oktávot a hangom, vagy kettőt, már-már suttogtam. - ez nem kereszt, ez….

- Őrültség? - suttogta vissza teljesen higgadt állapotban. Mintha már annyiszor megesett ez volna vele, hogy újat nem is élhetne át. - előítélet, Indiana, előítélet.

- Ez nem előítélet, ez… Jézus Harry, nézzél már tükörbe, nem igaz, hogy nem akadsz ki!

Harry megint mosolygott.

- Tetszik, hogy így megvisel a sorsom. Megmondom őszintén nem erre számítottam. Azt hittem elriadsz, elfutsz vagy valami, d…

- Előítélet. - vágtam vissza, mire Harry halkan, de elnevette magát.

- 1-1.

- Hagyd ezt abba. - mondtam kérlelően - gyere vissza a suliba, hiányzol mindenkinek.

Felvonta egyik szemöldökét.

- Hiányzok? - kérdezte, csak tőlem, senki mástól. Az arcom pedig lángba borult. Harry tett egy lépést felém, már nem csak ott égtem, mindenhol. Krisztus, tényleg nem ijeszt meg, Indiana? Egyik kezét felemelte, hogy két ujjával a fülem mögé sodorja a hajamat, majd szép lassan gyengéden végigsimíthasson az állam vonalán, a szemeim automatikusan lecsukódtak. - felelj a kérdésemre, Indiana.

- Nem. - hazudtam, s Harry ujja végigszántotta a hazudós ajkaimat, nem mertem kinyitni a szemeimet.

- Még nem megyek vissza egy darabig, ha minden jól megy soha többet.

Na erre kipattant mindkettő szemem.

- Hogy érted ezt?

- Szerintem te is tudod. - mosolygott. - csak egy-két pillanat kell, hogy ne figyeljenek, Indiana. Úgyis megtalálom a módját, hogy véget vessek ennek.

- Minek?

- A nyomorult életemnek. - mondta hanyagul.

Na, azt már nem.

- Had segítsek - ajánlottam fel, mintha bárhogyan is tudnék.

Harry mosolygott.

- Olyan gyönyörű - mormolta az orra alatt és hirtelen nem értettem, mire mondja. A tarkóm felforrósodott, ahogy rásimította érdes ujjait. - segíts, Indiana - suttogta elveszetten, rimánkodóan. - segíts meghalni, könyörgöm.

A szám szétnyílt, egy lépést hátráltam. Harry figyelte, ahogy egyre csak távolodok. Képtelen voltam felfogni épp ésszel, mire kért. Meg akartam tagadni az emléket is a kiejtett szavairól. Nem és nem.

Ott volt az első alkalom, hogy kiakadtam. És menekültem jobbára.

Louis jött utánam, elkapta a karomat és bele nézett a szemeimbe.

- Jól vagy?

Nem igazán tudtam értelmes választ kreálni erre a kérdésére. Úgy néztem rá, hogy levágja. Louis megvakarta a tarkóját, és elkezdtünk sétálni vele a kocsiig.

- Hazaviszlek.

Az autóban csendesen ültünk. Louis nagyon lassan vezetett, még a megengedettnél is kevesebb sebességgel. Az ujjaimat tördeltem és igyekeztem feldolgozni a történteket.

Nem a helyzete ijesztett meg. Miért nem ijeszt meg? - jött a kérdés a fejemben. Jogos, de valahogy attól függetlenül, hogy sokkoló volt, nem rémisztett meg. Inkább hihetetlen, egy ilyen fiatal, életerős férfinak a saját elméjével való vesztes küzdelme. Belegondoltam, miket mondott, hogy nyugtatott, milyen pimaszul viselkedett velem és csak egy kérdés vetült fel bennem:

Hogyan lehet egy ilyen briliáns elmének ekkora ellensége saját maga?

Na, ez értelmetlen volt, mindegy.

Ez volt a nagy előítélet. A nagy átkozott látszat, amit mutatott felénk s bár én éreztem, hogy valami nem stimmel vele, még sem gondoltam volna ekkora kaliberű problémára.

- Jól vagy? - érdeklődött ismét Louis.

- Hányadszorra esett már meg ez? És ne titkolózz, láttad, Harry sem tette. Tudni akarom.

Louis bólintott.

- Valamiért bízik benned, tehát én is azt teszem. - sóhajtott fel. - Harryt sokszor keresték a rajongók, mikor nem voltak koncertek. Mindig követtük a twittert, facebook-ot. Amíg rólunk készültek képek, róla nem. - nevetett - mindig azt hitték, hogy nővel van, közben pedig épp bevonult a házába..

- Istenem. - szorult el a szívem.

- Régóta folyik ez már.

- A családja?

- Nem tud róla. - harapta be a száját. - vagyis nem ezekről. Tudni tudnak az egészről, csak arról nem, hogy még mindig próbálja elvenni az életét.

- De Miért, Louis? - emeltem ki megint. - nem értem. Történt valami vele?

- Tévképzet, így magyarázza Angus.

- Miféle tévképzet?

Louis beszívta az ajkát megint.

- Valakinek kiskori barátai vannak, beképzeli, hogy van egy nem létező barátja, van, aki azt, hogy minden egyes este meghal és reggel újjá éled. - nézett rám pár másodpercre.

Nem beszéltem.

Harry azt képzeli, hogy mindennap meghal?

- Az természetellenes lenne.

- Nincs is ilyen.

- Nem akartak rájönni, ezt honnan szedhette?

- Nem találtak rá racionális okot. Nincs - nevette el magát frusztráltan. - azt mondták, gyerekkori trauma is lehet, de nem történt vele semmi. Először csak be volt fordulva, nem volt veszélyes magára. Az évek folyamán egyre gyakoribb, hogy próbálkozik.

- Gyógyszerek?

- Azt mondja szedi, nem hat.

- Hazudik.

- Nem tudom, Indiana.

- Hányadik nővel próbálkoztok? - bukott ki belőlem, Louis arca elpirult.

- Ezt mire érted?

- Angusnek nagyon ismerős volt a lány szituáció.

- Harrynek évek óta nem volt barátnője, mindenkit ellök magától. Egyedül engem nem, meg Angust. Nem szereti, ha a családja is így látja, ilyenkor nem lehet vele beszélgetni. Ne haragudj, nem gondoltam át az egészet. Valamiért arra gondoltam, hogy segíthetsz őt kihozni ebből.

- Hogy ment vissza tanítani?

- Egyszer csak jobban lett mindig. Gondolt egyet, és visszament egy-két hét után. De most már egy hónapja tart. Nem akar kimozdulni a szobából.

Felsóhajtottam. A fejem telis tele volt gondolatokkal, amiket ki nem lehetne bogozni.

- Azt mondta… hogy segítsek.. - Louis szemei felcsillantak, ám letöröltem a reménysugarakat. - megölni őt. Én… megijedtem. Bepánikoltam, Jézus, ki az, aki ilyet kér a másiktól?

Erősebben szorította a kormányt.

- Seggfej. - bukott ki belőle - utálom, hogy ennyire jó barátok vagyunk és nem tudok rajta segíteni.

- Fura kérdés lesz, de nem akarták őt… bezárni? - nyeltem le a gombócot a torkomban.

- Másra nem közveszélyes.

- De magára?

- Volt már bent, pár hónapot. Rosszabbodott az állapota, Angus kihozta, a saját felelősségére.

- Ilyet lehet?

- Pénzzel? Bármit, Indiana.

- Utálom a pénzt.

Louis nevetett.

- Pacsi. Megérkeztünk.

Ott ültünk még az autóban, szanaszét állt a fejem, akartam is mondani valamit, meg nem is. Feldolgozhatatlan volt.

Felsétáltam a lépcsőházban, a kulcsot is kiejtettem a kezemből. Ledobtam a táskámat a székre, megtámaszkodtam a pulton és fújtattam. A szemeimet leszorítva felidéztem Harry arcát, a szavait.

Segíts meghalni.

Az asztalra csaptam a tenyeremet, a kutyám is megriadt. Fene a tanárba, kit érdekel? Jól néz ki, szeretem a csipkelődését, meg a vigyorát, meg a gödröcskéjét, még a szép szemeit is, mit érdekel engem a sorsa?

Igen, így fogok hozzáállni.

Tőlem aztán kérheti a segítséget bárkitől a saját halálához, csak nyugodtan. Szépen lefürdök, leviszem a kutyát, kifestem a körmeimet és előkészülök az iskolához, minden bizonnyal új tanárunk lesz.

Talán még egy filmet is berakok estére, amin el tudok aludni. Van nekem saját gondom is Harryn kívül.

De, majd még vele foglalkozok ahelyett, hogy a saját lelkemet tenném helyre.

Szépen megvetem az ágyamat és a kutyámmal együtt nyugovóra hajtom a fejemet.

Csak hát akkor miért álltam ott Louis autója előtt szakadó esőben?

Ja, mert az agyam és a szívem más életet élt.

- Biztos vagy benne?

Hogy miért nem rémisztett meg? Mert egy egészen csavart módon magamat láttam Harryben. A lányt, aki saját maga előtt is tagadta azt az apró kívánságot, mi gyötört oly sokáig otthon. A halál vágyát. Hányszor kívántam én kislányként meghalni, még ha tisztában sem voltam a jelentésével? Bátorságom sosem volt olyat tenni, mint Harry, csupán kívántam. Ezt azonban legyőztem. Valahogyan itt vagyok menekülten, de élek.

Pontosan ezért szálltam be az autóba két nagy bőrönddel és a kiskutyámmal a kezemben.

Teljesítem Harry kérését, csak egy kicsit másképp. 

TIZENHÁROM - Nincsenek kérdések.

sziasztok! gyorsan megírtam egy részt munka előtt, átolvastam nagyjából de sietnem kellett xd jó olvasást hozzá, pusziii!! 

A szívem hevesen pergett, miközben Louis-ra vártam.

Éjjel akartam volna rögtön találkozni, csak neki nem volt jó. Felhívtam a számon, amiről küldte az üzenetet, azt mondta, fontos. Egész nap nem tudtam őt elérni másnap, hétvége volt már, és gondolom dolga akadt. Ennek ellenére frusztrált a hanyagsága, hiszen biztosra véve a dolgot, Harryről akart beszélni.

Egyrészt tökre érthető, hogy aggódom miatta, a tanárom. Másrészt mi a fene? Az arcom ég, ha belegondolok, mit leművelek. Mégis csak zaklattam Louis-t Harry miatt, holott nem is ismerem. A szívem mégis vágyott arra, hogy tudjak a hollétéről. Megmagyarázhatatlan vonzást érzek magamban, mióta hallotta a kitörésemet a parton. Először szégyenérzet volt az, csak  hát miután úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, ez csillapodott. Vagy nem tudom, nem ez jár már az eszemben.

Mi lenne ez, egyszerű kényszerérzet, amiért ő is átsegített azon a pár percen?

Ezzel tudnék érvelni, mi mással?

Persze magam előtt nem fogom tagadni, hogy húzok felé bármiféle perverz módon is. Biztos a szex. Egyszerűen rossz érzés keringetett, már tegnap éjjel is.

- Indiana. - ült le mellém Louis, a csillagokig ugrott a vérnyomásom.

- Mi történt? Mi a baja? Hol van?

Louis hátra dőlt, a bokáját felrakta a térdére, a kezeit beejtette az ölébe. Aztán megvakarta az állát.

- Gertie-nek ne szólj erről a találkozásról.

- Hátha épp rám akarsz nyomulni, valószínűleg tudni fog róla. - mondtam, próbáltam viccesen hangozni. Louis félmosolya sápadt volt és fáradt.

- Nem akarom, hogy kérdéseket tegyél fel.

- Miért nem?

- Máris egy kérdés. - pillantott rám. - nincsenek kérdések, nincsenek válaszok a miérteket, a mi történtekre és eszedbe se jusson fejtegetni a témát, vagy bármiféle módon áskálódni, különben Istenemre mondom…

- Nem fogok. - ígértem, bár a nyelvemen kicsit keserű volt a két szó.

- Oké. Sötétedéskor találkozzunk az egyetem előtt. Mondjuk 8kor.

- Oké.

Meg sem mertem mukkanni, bár a kérdések a nyelvemen voltak. Ó de ott voltak, ki akartam belőle szedni a legkisebb részletet is, habár még gőzöm sem volt, miről szól ez az egész.

Néztem, ahogy feláll, és elsétál mellőlem, hátra sem nézve. Louis kétségbeesett hangja és rejtélyes viselkedése feltette az I-re a pontot. Ott ültem még a parkban az ujjaimat tördelve, az izgalom és félelem egyszerre kerített hatalmába.

Gertie keresett, anya keresett, mindenki keresett, én meg beburkolóztam a szobámban és vártam, hogy eljöjjön a nyolc óra. Egyedül Bastian üzenetére válaszoltam, csak azért, mert harminc messenger üzenetet hagyott ezzel: Itthon vagy? Tudom, hogy itthon vagy. Búslakodsz! Gyere át. Szöszi, ne akard, hogy átmenjek érted! ??? ???? ??? meg még több kérdőjel, a végére pedig: Indiana, bajban vagyok, szükségem van rád.

Rögtön feleltem.

- Mi a baj? - írtam neki.

- Na végre J

- Ez nem ér, Bastian. Hazug vagy.

- Tényleg bajban vagyok. Alex el akar hagyni L

Felsóhajtottam. Valahogy nem éreztem ki belőle a sajnálatot és bánkódást.

- Miért?

- Mittudomén. Átjössz?

- Ma nem tudok.

- De tudsz, csak a lelki nyomorodba akarsz bújni a világ elől.

- Ma nincs kedvem ehhez. Holnap találkozunk.

- Mindig ez a kifogás, na, átmegyek érted.

- Bastian, maradj a fenekeden, ma nem és kész. Kikapcsolom a telefont.

Úgy is tettem. Valószínűleg sikerült hatni rá, hisz nem kopogott át. Lefürödtem már a találkozó előtt két órával, a hajammal szenvedtem. Hová megyünk? Mit akar mutatni? Nem akartam kiöltözni, de hanyagul sem akartam kinézni Harry előtt.

Krisztus, miket beszélsz?

Belenevettem a tükörbe, majd inkább csak kizártam a gondolatokat. Bekapcsoltam a zenét és a kutyámmal táncoltam végig a szobát, engedtem, hogy felszabaduljon az elmém. Nem volt Patrick, Harry, Anya vagy a suli többet. A szemeimet lecsuktam és énekeltem. A kiskutyám nyüszített a dallamra, elütöttem az időt. Muszáj volt, mielőtt felőrlöm saját magamat.

A zene dallamára járt a bal lábam, miközben festettem magam. Szépen félre is húztam a csíkot a felső szemhéjamon, könnyedén letöröltem, és folytattam. Jól mulattam az elmúlt órákban.

Valószínűleg mindez azért volt, mert éreztem a történtek súlyát.

Hívjanak vészmadárnak, ha Louis ennyire titkolózik, jó dolog nem lehet. Egy vírussal senki sem fekszik otthon több, mint egy hónapot. Vagy az valami nagyon különleges eset lenne, amiről Louis nem félne beszélni.

Ott voltam 8kor az egyetem előtt. Nyolc óra egy perc volt, s még Louis színét sem láttam. Toporzékoltam csendesen. Lehet el sem jön. Akkor minek hívott? Minek adott reményt, hogy végre megtudhatok bármit is Harryről?

Csak egy tanárnak kéne lennie a szememben. Akivel néha flörtölgetek az órán, vagyis inkább fordítva. Burkoltan éget be mindenki előtt, kész szerencse, az égésről csak én tudok.

Egy fekete Range állt meg előttem. Az ablak lehúzódott, Louis ült benne.

- Pattanj be.

Kifújtam egy mély levegőt, legalább nem vágott át. Az ülés kényelmes volt, kellemesen langyos a levegő, friss illat volt bent. Az autóban egy 1D medál lógott a visszapillantóról, ezt akarva-akaratlanul is megmosolyogtam.

- Hová megyünk?

- Nincs kérdés, emlékszel? - mormolta csendesen. Bólintottam.

- Rendben.

Hát ebben maradtunk, kettőnk között semmi más nem lebegett a megválaszolatlan kérdéseken kívül, így hát nem is dumáltunk. Kifelé bambultam, már-már ijesztő volt, ahogy kihajtottunk London belvárosából.

- Mindjárt ott vagyunk. - mondta nyugtatóan, észrevehette a fészkelődésemet. Érthető volt a feszültségem, gőzöm sem volt, merre vagyunk - megyünk. Befordultunk egy kis utcára, nem sokat láttam már a sötétségben. Megálltunk egy vaskapu előtt, Louis benyomta az automata gombját és beleszólt, a kapu rögtön kinyílott.

A kapu mögött egy családi ház állt, hófehér falakkal, az előtte lévő kerti fények világították be. A kertben zöldellő fű volt, bár már nem sokáig, tekintve a tél közeledtét. Letisztult, luxuskörnyék lehetett, luxusházzal. Nyeltem egyet, mit keresünk itt?

Louis ajtót nyitott nekem, a mosolya bágyadt volt.

- Harry otthona?

- Időszakonként.

Időszakonként, mit jelentsen ez? A kérdésemet elnyeltem. Követtem Louis lépteit, alig bírtam tartani vele a tempót. Kinyitotta az ajtót, amihez beléptető kártya volt, mint valami intézetbe. Kezdett egyre borús lenni a helyzet.

A házba beérve nem láttunk mást, mint egy normál csendes, igényesen berendezett kertes házat. Persze bőrfotelekkel, szekrényekkel. Körülpillantottam, Louis engedte. A konyha üres volt, semmi étkészlet, csak puha bőrből készült székek. A folyosón a szekrény üres volt, csak úgy, mint a nappali. Egy almazöld terítővel fedett asztal, na meg a bőrkanapé. Körülnéztem s kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy élettelen házba léptem volna be. Ahol az üres bútorok konganak az ürességtől, amit átjárt az egyedüllét és takarításért kiáltott.

Elszorult a torkom, mikor Louis-t hallottam mögöttem halkan morogni:

- Ki fog nyírni.

Hátrapillantottam rá, a tekintetünk találkozott. A kék szemei sötétek volt. Esküszöm félelmet láttam bennük. Harrytől, vagy tőlem? A helyzettől? Louis olyat tehetett, mit nem szabadott volna. Ez rá volt írva az arcára.

- Itt vagyok, Louis.

- Itt. - bólintott. Kitárta a karjait. - nem tudom, miért hoztalak ide.

- Nincs itt senki.

Louis ráharapott az alsó ajkára, épp, mikor beszélni szeretett volna, fentről lépteket hallottunk. A szívem akkorát ugrott, majd ki szakadt a mellkasomból és a hangok felé fordultunk. Először csak cipőket láttam, feketéket, majd sötét nadrágot, fehér felsőt. Nagy csalódottságomra, egy ötvenes évei elején járható férfi sétált le mellénk.

- Louis, azt hittem, ma már nem jössz vis… - aztán a szemei megtaláltak engem. A megdöbbenés kiült az arcára, s én egyre kisebb lettem. - kézcsókom.

- Jó estét - intettem bénán. A tenyerem izzadni kezdett.

- Ő Indiana, Angus.

- Indiana - bólintott, majd megfogta a kezemet és kezet csókolt. - örülök, Indiana.

Enyhe skót akcentusa volt.

- Én is, uram.

- Angus, hívj Angusnek.

- Mit keresek itt, Louis? - kérdeztem most már meg végre.

Angus és Louis egymásra pillantottak. Az előbbi csóválni kezdte a fejét.

- Ennek nem lesz jó vége, fiam.

- Tudom. De egy próbát megér.

- Miféle próbát? - emeltem meg a hangomat, hogy engem is meghalljanak. - tudom, semmi kérdés, de csak elmondhatnál, mi folyik itt.

- Gyere, - mosolygott Angus. - csak kövess. Szoktál szorongani Indiana?

Bumm, a közepébe. A kérdés is oda ütött. A szívem közepébe, nem jótól kérdezi.

- Néha?

- Az nem jó, Indiana.

- Nekem mondod. - mosolyogtam fel rá szelíden.

- Ha az ember belefeledkezik az élet mélypontjaiba, semmi nem jön össze, az életem szar - fejezte ki magát nyersen, wow. - a féle szorongás alakulhat ki.

Megálltunk egy hófehér ajtó előtt.

- Ennek mi köze hozzám?

- Nem hozzád, amiért itt vagy. - mosolygott kedvesen. - gondolom találkoztál már Harryvel.

Az nem kifejezés. Mondjuk úgy, hogy a tanári asztalnál csókoltam meg szégyenszemre.

- A tanárom.

Angus Louis-ra pillantott, felvonta a szemöldökét. Majd bekopogott az ajtón.

- Harry, van itt neked valaki. Nyisd ki az ajtót kérlek.

Csend. Melegem lett. Harry az ajtó mögött van? Miért van ő itt? Bezárva? Vagy mi? Mi az, hogy nem tudunk csak úgy bemenni hozzá.

- Louis? - hallottam meg a rekedt mély hangját, amitől felállt a szőr a hátamon, a gerincem kiegyenesedett. A kilincsért nyúltam, de Angus elkapta a kezemet, a fejét csóválta.

- Ne tedd.

- Mert? - kérdeztem vissza.

- Nem szereti, ha hívatlanul bemennek.

- Mi van? - nevettem idegesen, értetlenül. - hívatlanul? Mi ő, valami herceg? Nem hiszem.

Aztán az ajtó kinyílt, én pedig majd összeestem, mikor elém tárult a fakó látványa.

Egy Harry, aki talán egy rossz másolata lehetett annak az embernek, aki tanított minket. Akit akkor se kívánnék így látni, ha álmodok.

Aki egyik percről a másikra döbbentett meg puszta látványával. A számhoz kaptam a kezemmel, és léptem egyet hátra.

Mintha egykori ragyogó kastélyból már csak a leigázott romok lennének meg.

Mintha egy dicső harcos helyén csak egy megsebesített, életét vesztett, meggyötört embert látnék.

A pajkos, szemtelen mosoly helyett egy fonnyadt, lila, duzzadt fintort láttam. A mindig belőtt haja ápolatlan, kócos volt. A szemei alatt kialvatlan karikák, zöld szemei vörösek voltak a sírástól. Fekete kinyúlt ruhában volt, és mezítláb. Az arca sápadt és gyűrött.

Harryvel összefonódott a tekintetünk. A szívem gepárdként futkosott bennem, nem kaptam levegőt. A látványa több mint sokkoló volt. Fájt. Nem az fájt, hogy elhanyagolta magát.

Inkább a könnyei, amik felszívódtak az arcán, piros marást hagyva maguk után, összegyűlt a sajátom is a szemem sarkában.

Nem azért, mert sírt.

Nem azért, mert ápolatlan volt.

Amíg én feltérképeztem őt, ő végig az arcomat vizslatta. Éreztem, minden egyes porcikámban.

Nem azért buggyant ki a saját könnyem, mert egy Isten háta mögötti szobába zárkózott be.

Hanem azok miatt a kötések miatt ott, a csuklóján.

- A hallból megismertem már a hangodat, Indie. - mormolta halkan végül, miközben bele nézett egyenesen a szemeimbe. 

TIZENKETTŐ - Betegszabadság

sziasztook! VÉGRE itt, el sem hiszem :)) nem volt időm esküszöm, tegnap pedig bealudtam, mert semmit nem aludtam vasárnap éjjel... ne haragudjatok. de most hoztam egy átvezető részt, tudom nincs benne Harry, de nem akartam egyből a lényeghez vinni a dolgot :)  jó olvasást nektek, köszönöm hogy olvassátok! :) <3 

ui: remélem nem nagyon zavar Bastian csúnyabeszéde, ő ilyenre lett kitalálva, majd lesz oka hogy miért :) 

Egy hónap telt el azóta, hogy találkoztam Harryvel.

Helyesbítek: találkoztunk. Mármint a csoport találkozott Harryvel. Betegszabadságra hivatkozva Harry minden bizonnyal kiruccant valamerre késői nyaralásra, vagy mit tudjam én. Esetlegesen a két macájával wellnesezni mentek. Nem a One Direction keretén belül tűnt el, hisz Louis becsülettel jár suliba. Azóta megismerkedtem ám vele, jó fej, folyamatosan nyomja az idióta poénjait, mi pedig szem forgatva lereagáljuk egy „Louiiiis”-al, természetesen nevetve.

Épp velük ültem az iskola kertjében, hallgattam őket, legalább is igyekeztem.

- Szerintem is. - kaptam el a beszélgetésük egy részét.

- Tuti berúgott az éjjel.

- Nem iszik, Louis. - mondta Gertie fejet csóválva.

- Kéjtől is lehet ittas az éjszaka. - emelte meg a hangját, hisz értettem, miről beszélnek, azonban a reagálás igen csak nehézkesen ment. Egy félmosolyt küldtem felé, a perverz arcából döbbentem rá, hogy tulajdonképpen egyetértettem.

- Nem sokat aludtam. - mondtam gyorsan, már késő volt. A piszkos csillogás megragyogtatta kék szemeit.

- Már megint itt van? - mordult fel Gertie s bár nem láttam ki közeledik, tudtam. A morcos, ki-nem-állhatlak arc csakis egy embernek szólhatott. Az örök kedvenc emberének, ki már messziről tátogta Gertie nevét és integetett szemtelenül. - kinyírom, esküszöm kinyírom egy szép napon. Megfojtom.

- Szerelmem, nem jössz órára? - ordított hozzánk Bastian, a bugyi szaggató nevetséges vigyorával. Egyszerűen imádta, hogy Gertie ki nem állhatja őt. Emlékszem, mikor megismertem Bastiant, kíváncsiság öntött el a kettejük találkozásával kapcsolatban. Hasonlítanak és egyszerre még sem. Már az első pillanatban Gertienek antipatikus volt a szőkeség, az arcára volt írva, hogy bármelyik percben robbanhat. Valószínűleg a szókimondó, néha túl őszinte stílusa volt az, amit képtelen volt tolerálni. Engem szórakoztatott, néha bunkó volt, akkor azonban szerettem lehurrogni. - na jó, úgyis mellettem ülsz órán. - kacsintott még rá, majd rám mosolygott, intett, és bement a suliba.

- Hogy bírod elviselni? - tört ki Gertie. - Szöszi így szöszi úgy, nézett már tükörbe? Nála szőkébb embert nem ismerhetnék, csak sajnos az agyi kapacitása is egy szőke szintjén van. - forgatta a szemeit, mindeközben Louis-t bámultam. A kék szemei ragyogva bámulták Gertie-t, aki még mindig tagadta a kettejük közötti vonzalmat. Persze együtt jártak, ahová csak lehetett. Nem Louis-on múlna a kapcsolat, az egyszer biztos. - Indiana, tudom, hogy hiányzik a szerelmed, de kérlek térj vissza a világba, különben muszáj leszek én visszatéríteni téged.

- És azt hogy csinálnád? - vigyorogtam rá, s elkaptam Louis-t, ahogy a földre pillant. Szigorúbbak, merevebbek lettek az arcvonásai. Úgy döntöttem, ismét elkapom őt óra előtt.

- Kitalálom. - mormolta az orra alatt. Egyébként sem miatta voltam úgy el, csak hát semmi értelmeset nem találtam most az életben. Járok egyetemre egy giganagyságú teherrel a vállaimon. Képtelen voltam túltenni magam azon, hogy Patricknek keveset jósoltak már csak. Anyával azóta beszéltem két percet, viszont a könyörgésében kimerült a telefonbeszélgetésünk. Leraktam a telefont és lenémítva tartom. Maximum a FB messengert használom kommunikációra, egyébként nincs nagy szükségem az ó dicső okos telefonokra.

Mielőtt Louis eltűnt volna a tömegben, elkaptam a karját és oldalra húztam. Bánatos szemekkel meredt rám.

- Nem tudok róla semmit, Indiana.

- Tudom, hogy hazudsz.

- Nézd, Indiana. - sóhajtott fel, a kócos hajába túrt. - oké, sajnálom, de nem mondhatok semmit.

- Akkor tényleg nem nyaral.

Éreztem. Krisztus, nem tudom miből. Egyszerűen lehetetlen, hogy egy ilyen elkötelezett tanár csak úgy meglépjen a tanév kellős közepén. Nem hagyna itt minket, igaz nem ismertem túlságosan őt, mégis… Egy megérzés.

- Én örülnék a legjobban, ha… - bukott ki belőle, viszont tartotta a száját.

- Ha mi? - kérdeztem vissza rögvest.

Megrázta a fejét.

- Felejtsd el.

- Ha mi, Louis?

- Felejtsd el őt, Indiana. Tartsd távol magad tőle. Nem azért, mert rossz ember, pont ellenkezőleg, nem ismertem még nála jobb embert. Pont ezért kerüld el - hajolt közelebb, mélyen a szemeimbe nézett. - csak kerüld el.

- Miért mondja ezt mindenki? - tört ki belőlem, s mikor már lelépett akkor esett le: Louis úgy gondolja, Harry túl jó nekem?

Az arcom égni kezdett egyrészt a szégyentől, másrészt pedig az idegtől. Hiszen nem is ismer, mit hisz ez? A szám tátva maradt szinte. Tudtam, hogy csak messzi távolból való szemlélés marad nekem Harryvel kapcsolatban, de hogy kerüljem el? Na, és akkor ki az előítéletes!

A szívem zakatolt a fülemben az órákon. A ceruza keményen szántotta fel a füzetem lapját, semmi értelmeset nem sikerült írnom, csupán firkáltam. Bastian többet a Harry témát nem hozta fel, viszont a szavai mai napig motoszkáltak a fülemben.  Ő inkább úgy állította be, mintha ő lenne a rosszfiú, Louis pedig engem tett ugyanazzá.

Ez badarság, felnőtt nő vagyok, döntésképes vagyok egy magam is, nincs szükségem mások iránymutatására. Az érdekes dolog csak ott kezdődik, hogy Harry Bastian miatt figyelmeztetett. Tehát mindenki a veszélyes kategóriába sorolja a másikat, mindenféle lefektetett tények nélkül, nagyszerű.

Egy koccanást éreztem a halántékomon.

- Hé - hurrogtam le Bastiant, aki csak mosolyát küldte felém. Miért lágyultam el ettől a kedves mosolytól? Megráztam a fejemet, a papír fecnin egy mosolygós fej volt, és egy időpont: este 8. Felsóhajtottam, semmi kedvem nem volt velük a partra menni, viszont otthon anyuékon és Harryn járna az agyam egész éjjel. Megadtam magam és felmutattam neki a hüvelykujjamat.

Így történt, hogy belerángattam az egészbe Gertie-t is, csak nem tudott róla. Ígértem neki egy szédületes partyt, kikapcsolódást, s mivel ellenkezett, megfenyegettem. Azt mondtam neki, hogy ráuszítom Sebastian-t, Sebi amilyen bolond, meg is tette volna. Gertie kínok közepette, beadta a derekát. Nem mellesleg keveset találkoztunk mostanában, ezzel is hatottam rá kicsit. A végén annyira beleélte magát, hogy egy órán keresztül a ruháit fényképezte, miben menjen. Igen csak döntésképtelen tud lenni öltözék ügyben, így segítettem neki. A telefonomra gyanúsan sokszor ránéztem, nem értettem miért. Hisz Harry a számomat sem tudta, nem hogy smst írjon, vagy hívjon. Biztatót Gertie sem tudott mondani, Louis neki sem árulta el a nagy titkot Harry hollétéről. Szomorúan konstatáltam, meg kell várnom, amíg visszaérkezik.

Nem öltöztem túl, egy egyszerű fekete őszi ruhát vettem fel, bakanccsal. Bőrdzseki, a hajam a vállaimra lógott, az enyhe szürkés sminkem kiemelte a szemeimet. Még a tükörbe nézve mély levegőt vettem, fura megérzésem volt. Inkább félresöpörtem és egy műmosolyt felvéve megpisiltettem a kutyámat, aztán taxiba ültem. Gertie-t felvettük útközben, aki a fekete ruha mellett döntött.

- Jól áll, mint minden.

- Hazudsz. - biggyesztette le az ajkait, majd mosolygott. - szép vagy. Harry igazán sajnálhatja, hogy a tanárod.

- Vagy inkább én sajnálhatom, hogy a tanárom - bukott ki belőlem, mire Gertie felvonta a szemöldökét. Na, most árultam el magam. - így mindennap látnom kell, borzasztó.

- Sejtem. - mondta enyhe éllel a hangjában.

- Nem tudod mi van vele?

- Még mindig nem.

- Jó, többet nem kérdezem.

- Elmondanám, ha tudnék bármit is, Louis is nagyon fura, ha témába jön.

- Észrevettem. De egy hónap… a tanárok úgy tesznek, mintha semmi sem történne.

- Mert nem történt? Erre nem gondoltál? - mosolygott rám finoman. - lehet, tényleg beteg. Járvány, vagy bármi.

- Egy hónapig.

- Nézd. - csatolta ki az övét, hisz megérkeztünk. - túlaggódod, ha olyan nagy baj lenne, észrevettük volna rajta. Semmi jele nem volt, tanított, egészségesnek tűnt. Én is voltam már vírussal otthon két hétig. Ne gyötörd magad, szórakozni jöttünk, nem? - lökött meg, majd kiszállt az autóból.

Még ott ültem egy darabig. A pokolba, igaza van. Ezért jöttem el otthonról, hogy szórakozzak. S mikor meghallottam, ahogy Gertie hangosan ordítja a teljes nevemet, kitört belőlem a röhögés. Meglátta Bastiant.

***

Bastian épp a hordóból itta a sört, mikor elkezdtem számolni hányszor is említette: nem iszok. Az tény, ez most fogadás miatt volt, miszerint nem tud meginni egy húzásra 5 liter sört. Tévedtek. Krisztus, megitta. A végén pedig ledőlt a farönkről és úgy kellett összeszedni. A szemei keresztbe álltak és fura nyelven beszélt.

- Gertrúd - mutatott az ujjával Gertie-re, aki épp jót szórakozott a nyomorán.

- Gyere, nagyfiú, ideje fürdeni.

- Mt csin… Krisztus, jön fel a nap? - nézett fel az égre.

- Az a hold, Bastian.

- Napközben? - csodálkozott el. A tenger vízéhez cipeltük a haverjával, ki csutak részeg volt szintén. Az este egyébként jól telt, Gertie úgy tett, mintha nem is léteznék, megsértődve. Azért egyszer-kétszer elmosolyodott, mikor Bastiant osztottam. - ez természetfeletties.

- Bizony, már a hold vette át az uralmat.

Bastian arcára félelem ült ki.

- Jönnek az ufók?

Visszatartottam a nevetésemet. Olyan volt, mint egy öt éves gyerek válaszok után kutatva.

- Bizony.

- Elrabolnak? - borult hirtelen a nyakamba - ne engedd, hogy elvigyenek.

Egy huszonéves férfiről van szó, igen. Nem bírtam a részegeket elviselni, ellenben ő külön történet volt. A szívem megtelt melegséggel a kisgyerekes éne miatt. Van, aki dühöng, erőszakos, kiállhatatlan és van Bastian, aki egy elveszett gyerkőcre hasonlít részegen. Leültünk a partra, Gertie épp Alex-szel beszélgetett, aki Bastian állítólagos barátnője. Az egy külön történet, kapcsolatban lennének, még sem viselkednek úgy.

Legalábbis Bastian..

Bevizeztem az arcát, tarkóját, jó hideg volt, vagy tíz percet ott ültünk csendben.

- Soha többet - mondta végül már tisztább beszéddel.

Elnevettem magam.

- Te tényleg nem szoktál inni, mi?

- 5 liter sört? Egy évben nem iszok meg ennyit. Nem szoktam inni - megfogott egy követ és beledobta a vízbe. Pattogott kettőt a vízen, majd elsüllyedt.

- Alex rendes csajnak tűnik - mondtam óvatosan, figyeltem az arcát. Beszívta az ajkát és bólintott.

- Elhanyagoltam ma este.

- Eléggé.

- Gertrúd hibája, elveszi az eszemet. Mé utál ennyire amúgy? - vakarta meg a tarkóját a homokos kezével, elfintorodott. - Krisztus, tiszta homok lettem.

Leporoltam nevetve.

- Nem tettél jó benyomást neki az első nap, mikor lesmároltad heccből.

Bastian felröhögött kínosan.

- Eskü nem őt akartam. Azt hittem, Alex az.

- A hajuk hasonlít.

- Meg az alkatuk, nézd meg, két tojás. - legyintett hátra. Nem volt igaza, kicsit olyan volt, mintha nem is ismerné rendesen azt a lányt.

- Mióta vagytok együtt?

- Együtt? - csodálkozott el. - nekem nem kell kapcsolat. Isten ments - röfögött, a torkán akadt a levegő. - meg is fulladok.

- Ez azt jelenti, hogy füllentesz.

- Lóf*szt.

- Bastian! - csaptam a kezére - moderáld magad.

- Mi bajod van a szabadsággal? - meredt rám, tekintete tiszta, józanodott némelyest. A kérdése komoly, érdeklődő.

- M-mi bajom lenne? N-nincs bajom vele… Egek, ne nézz már így, túl komoly vagy.

- Komolyan kérdeztem. Miért baj az, hogy csúnyán beszélek? Miért akarod szabályozni, hogy beszéljek?

Kicsit letámadva éreztem magam, elkerekedtek a szemeim, főleg mert várta a válaszomat.

- Nem akarlak szabá…szabályozni. - nyögködtem. Ehhez nem voltam hozzászokva.

- Bírlak, Indiana - ha a nevemen szólított, valóban úgy is gondolta a mondanivalóját. - Gertie-t is, imádom, hogy ilyen kis idegbeteg.

- Nem idegbeteg.

- Akkor elmebeteg, nekem aztán mindegy. - legyintett.

- Bastian! - fortyogtam, mire elnevette magát.

- Jó, idegeskedő, morcos, f*szhiányos…

- Sebastian!

- Mi a baj azzal, hogy valakinek hiányzik a szex? A pokolba, merek fogadni még szűz. Pont ezért le a kalappal, a mai világban nehéz szüzeket találni.

- Ezt honnan veszed?

- Megérzés. Szűz lányt találni manapság olyan találni, mint tűt a szénakazalban. Mindenki összefekszik mindenkivel, a férfiak meg kihasználják őket. A mai társadalom, Indiana… csak mindenki titkolja. Éljenek a saját nyomorult buborékukban, dugjanak jobbra-balra. Gertie-ről messziről lejön, hogy nem adta oda magát még Louis-nak sem, pedig kívánja őt, az ágyában akar kikötni, ahogy te is Harryében. - felháborodtam. - de nem adja oda magát. Egy, vagy mert vár a megfelelő pillanatra, vagy visszatartja valami. Bármelyik is legyen az, becsülendő.

Pár percig néma csendben ültem és dolgoztam fel a szavait. Aztán kitörtem.

- Mi az, hogy lefeküdnék Harryvel?

- Merd azt mondani, hogy nem így van.

- Nem így van.

Elmosolyodott aranyosan.

- Részeg vagyok, nem hülye. Látod, titkolózol.

- Ez nem titkolózás, Basti…

- Én is így éltem. Titkoltam, hogy kivel akarok lefeküdni - nézett mélyen a szemeimbe - mióta nem teszem, szabad vagyok.

Felállt és mielőtt ott hagyott volna, még hátra nézett.

- Szembe kell nézned magaddal, hogy szabad legyél, Indiana. Ilyen egyszerű. Én szabad vagyok. Tehát mikor azt mondom, hogy megyek és addig dugom Alexet, amíg nem ordítja el magát, azt komolyan gondolom. Az erdőben leszünk, ne zavarjatok. - vigyorgott rám perverzül, én pedig nem szóltam.

A hátára bambultam, nem szólaltam meg. Eddig ez volt a legkomolyabb beszélgetésünk, igaz félig részeg volt, azonban megmutatta végre az igazi Bastiant. Hogy hogyan szokok hozzá a szabad szájához, gőzöm sem volt, de muszáj lesz.

Bírtam a srácot.

Nagyon bírtam.

Volt benne valami egyedi, különleges.

Az arcom égni kezdett, ahogy Alex füléhez hajolt, belesuttogott és elindultak az erdőbe kézen fogva. Még jó, hogy szólt a zene, különben hallhatnánk Alex sikolyát.

Visszatértem Gertie mellé, a telefonomat elővettem, mikor már ásítozni kezdett. Az időt akartam meglesni, csupán akkor láttam, hogy három nem fogadott hívásom volt és egy üzenet:

A szívem a gyomromba süllyedt.

„Beszélnünk kell.”

Az üzenet végén pedig a feladója állt, aki nem volt más, mint Louis T.