- Áú.
A számba nyomtam vérző ujjamat.
Eszméletlen béna voltam aznap reggel, bár nem csoda, az éjszaka hosszú volt és
kielégítő. Még mindig remegtek a lábaim, amik között elaludt Harry. El se hittem.
Én még szuszogtam az orgazmus hatásától, mialatt ő a homlokát az alhasamra
döntötte és elaludt. Igyekeztem nem röhögni, nehogy felébresszem. Emlékszem,
milyen izzadt volt a haja, mégis selymes, illatos. Az ujjaim könnyedén
siklottak végig benne. Tisztán éreztem még reggel is a meleg leheletét a belső
combomon, minden egyes porcikám érte izzott. Mosolyognom kellett, még ha az
ujjamat csípte is a hideg víz a csap alatt.
Túl szép volt, hogy igaz legyen.
Csak egy valami zargatta a
fantasztikus éjszakánkat és az nem a reggel volt.
- Jó reggelt. - megállt a lépcső
alján, és egy szál semmiben rám mosolygott. Na jó, egy fekete boxert azért
felvett. A szemeiben még álmosság ült, mosolya kókadt volt, kávéért kiáltott.
Megdörzsölte a szemeit, majd ásított egyet. - ó, már fél kilenc. - mormolta,
aztán besétált mellém, a hajamba csókolt, majd úgy döntött, megragadja a
tarkómat, magához ránt és megcsókol. A szemeim rögtön lecsukódtak és épp, hogy
elvesztem volna a csókban, beszélni kezdett. - már fél órája órám van.
- Ó.
- Ó, bizony. - mosolygott rám.
- Akkor hívd fel őket.
- Már meg volt. Hasmenésem van.
Elfojtottam a nevetést.
- Mint a gimiben, tanár úr. -
löktem meg finoman. Néztem, ahogy mosolyog. Ahogy a mosoly eléri a gyönyörű
szép szemeit és megcsillogtatva nekem adja a világ legszebb kincsét. Figyeltem,
ahogy a szájához emeli a kávét, belekortyol, és az ádámcsutkája kidülled
nyelésnél. A szám kitikkadt a szexi látványtól, és legszívesebben végignyaltam
volna az egész érzéki nyakát.
Harry lerakta a bögrét, azon
nyomban az arcán bandukolt az ujjam. A férfias álla vonalán fel a füléig, majd
vissza egészen az ajka ívéig. A bőre puha volt, csak a borosta emlékeztetett
arra, hogy egy férfi bőrét simogatom. De még milyen férfi…
A férfi, aki megfogta a
csuklómat, a szájához fordította, és belecsókolt. Abba a vékony, erekkel teli
részbe, ami a szájára extra érzékennyé vált. Egy ideig farkasszemet néztünk, de
aztán lecsukódtak az enyéim. Azt a csókot a lelkem mélyén éreztem, ott, ahol
nem is tudtam, létezik bármi is.
- Mi a baj? - suttogta halkan -
gondterhelt az arcod. Indiana.
A következő pillanatban arra
eszméltem, hogy a karjaiba von, mert sírok. Ezek valóban az én könnyeim voltak?
- Shhh. - Harry ujjai fel s lesimították
a hátamat, végig a gerincem mentén, teljesen ellazítva. A mellkasába fúrtam az
arcomat és hagytam, hogy vigasztaljon. Nem kérdezett többet, hiába is tette
volna, fogalmam sem volt, hogy miért bőgök úgy, mint egy ovis. Egyszerűen a
fullasztó érzés a mellkasomban egyre jobban szorítani kezdett. Ez az érzés a
csontjaimig furakodott, megremegtetve a porcikáimat, elérve, hogy rettegni
kezdjek. Harry ujjai a hajamban egy idő után semmit sem értek.
Leültetett a kanapéra és az ölébe
vont. Percekig ölelt és csitított, majd feladta, csak hagyta, hogy kisírjam
magam.
Eszembe jutott minden és semmi.
Anya, az a Némber, Harry élete, az én életem, a nyomorult kialakulóban lévő
érzéseim. A hiány ott tátongott bennem és egyre csak rosszabb lesz.
Úgy nézett ki Harryvel egymásra
találunk, kellemesen éreztem magam vele és mindezek mellett, biztonságban. Az
egyetemet folytatom, és talán sikeresen levizsgázom - főleg, ha hasmenéssel
otthon maradunk ugyebár - tán jó útra tér az életem.
Akkor miért éreztem azt, hogy még
csak most jön a mélyzuhanás?
A torkomat elszorította a gondolat.
- Jobb? - búgta a fülembe.
Elnevettem magam.
- Nem sokszor sírtam, de a
közelmúltban mindannyiszor te vigasztaltál.
- Remélem, nem csak sírni fogsz
mellettem. - mondta humorral hangjában.
- Melletted? - pillantottam fel
rá.
Harry kisimította könnyes hajamat
az arcomból.
- Ha te is szeretnéd.
A szívem dobpergésként kezdett
ütlegelni a mellkasomban. Nem tudom, mi volt ez a kikívánkozó érzés, de
felmelegített. Beszívtam az alsó ajkamat, Harry tekintete rögtön odanézett.
- Szebbé teszed a napjaimat,
Indiana - mondta. - nem hittem, hogy valaha akarok majd… élni. De most… most
olyan, mintha szeretnék. Szeretnék élni, de csak melletted.
- Biztos, hogy így gondolod? -
bukott ki belőlem hirtelen.
Harry zavaros tekintete teljesen
érthető volt.
- Biztos, Indiana.
- Én… én sosem… szere… -
elcsuklott a hangom, nevettem is közben - szóval én sosem sz…
- Akkor had legyek az első. -
billentette oldalra a fejét. Ezzel megkímélve attól, hogy kimondjam. De mit is mondjak ki? - ha te is szeretnéd.
Bólintottam.
Mi mást is tehettem volna.
***
Egy
közeli boltban álltam, a felvágottas pultnál. Próbáltam kitalálni, hogy mit is
szeret. A pultos fiú irritált mosollyal várta, hogy megszólaljak.
- Öhm.
- Harryre néztem, aki épp chips-szet rakott be a kosárba. Elfintorodtam. Chips?
- legyen… ebből 15 dkg?
-
Tőlem kérdezed? - mosolygott, sajnos cseppet sem szórakozottan. Megértettem.
Miattam az egész sor feltorlódott. - jó lesz ez?
- Öhm.
- megint Harryre néztem. - Harry, gyere ide légyszi.
Harry
mellém sétált és nagy szemekkel nézett le rám.
- Igen?
-
Melyiket szereted jobban? A paprikás pulykamellet vagy valami simát szeretnél?
Harry
mosolyogni kezdett, szórakozottan.
-
Szívem, tönkretetted az ízlelőbimbóimat, nekem már mindegy.
Az
arcom égni kezdett, fülig vörös lehettem. A srác elfojtotta a nevetését, végre
szórakozott és nem morgott tovább.
-
Harry.
-
Nincs ebben semmi, nem érzem az ízeket, de megérte. - kacsintott, és akkor
leesett. Szörnyen elszégyelltem magam, még ha poénra is vette. Egyszerűen
kiálltam a sorból, elnézést se kérve. El akartam bújni. - mi történt?
-
Szörnyen hülye vagyok.
-
Miért?
- Ezt
te sem kérdezheted komolyan. Totál kiment a fejemből, hogy te nem…. érzed az
ízeket.
- De
már sokkal jobb, neked köszönhetően - mosolygott rám. Miután nem viszonoztam,
lerakta a kosarat, a kezébe vette az arcomat és szabadon megcsókolt. Ott úgy
sem tudták, hogy tanár és diák csókolózik éppen. - komolyan, Indie. Nem kellett
altatás, mert velem voltál. Sokkal nagyobb étvággyal eszek, sokkal szebb a
napom, mert melletted ébredtem. Minden jobb.
-
Örülök. De akkor is idióta vagyok.
- Nem,
nem vagy. Ember vagy. Az emberek esznek, élvezettel. Minden ízt élvezve. Az nem
egy szokásos dolog, ami velem történt. Ami… vagyok. Oké?
Nyeltem
egyet. Igaza volt.
- Oké.
-
Helyes. Most pedig menjünk a pénztárhoz, vettem neked csomó mindent.
Miközben
beálltunk a sorba eldöntöttük, hogy inkább rendelünk kaját. Nem lett volna
kedvünk - időnk - főzni.
Belenéztem
a kosarába.
-
Tényleg sok mindent vettél. - jegyeztem meg.
Harry
boldogan mosolygott.
- Nem
akarom, hogy éhes legyél mellettem.
Bólintottam. Nem szóltam.
- Mi
az? Indiana.
-
Nincs semmi, alig várom, hogy megegyem a sós lays-emet - vigyorogtam fel rá.
Harry
mosolya elhalványult.
- Nem
szereted.
- Dee.
-
Indiana.
- Nem
szeretem, bocsi. - szorítottam össze a szemeimet, olyan aranyosan vásárolt
nekem!
Harry
fogta és kitette a kosárból.
- Ez a
csoki? - megráztam a fejemet. - cukor? - megráztam a fejemet. Addig sorolta,
amíg semmi sem maradt a kosárban. Harry arcán totál pánik ült. Megvakarta a
tarkóját. Láttam rajta, hogy elszomorodik. - fogalmam sincs, hogy mit szeretsz.
- súgta.
Elvigyorodtam.
Majd kuncogni kezdtem, hangosan. Harry nézte, ahogy tiszta szívemből elkezdek
kacagni. Valószínűleg mindenki engem nézett, de egyszerűen nem érdekelt.
-
Gyere. - megfogtam a kezét és húzni kezdtem kifelé a boltból. Ahol egy órát
töltöttünk, de semmit se vettünk. Az eladó mosolyogva köszönt nekünk, úgy
éreztem magam, mint egy tinédzser.
Nem
rég sírtál, most pedig a világ legboldogabb emberével érsz fel. Harry jogosan
nem értette, mi bajom.
Húzni
kezdtem őt a sétányon, ahhoz a sarokhoz, ahol láttam egy kis almazöld kocsit,
hatalmas rózsaszín feliratokkal.
-
Indie?
Megálltam
a kocsi előtt, csillogó szemekkel bámultam a „Fagylalt” feliratot. A nyál is összefutott
a számban, ahogy a nagy gombócokat néztem.
- A
fagyit szereted? - mosolygott rám kedvesen. Bólogattam. - milyet kérsz?
-
Csoki, sztracsatella és erdei gyümis.
- Három?
- nevetett - nem lesz bajod tőle?
- A
fagyitól senkinek sincs baja. - meredtem rá.
Harry
beharapta az ajkát. A fülemhez hajolt.
- Most
elverném a fenekedet.
Végigvonaglott
a testemen a bizsergés. A légzésem is szaporább lett.
Harry
megvette nekem a fagyit és úgy sétáltunk végig a sétányon. Bőszen ettem a
gombócokat, igaz, még nem volt hozzá elég meleg az idő, de télen is tudtam
fagyit enni.
Harry
szórakozottan nézett.
-
Hozzak még ötöt?
-
Hozhatsz.
Nevetni
kezdett.
- Ha
tudtam volna, hogy ilyen boldoggá tesz, veszek egy jégkrém csináló gépet neked.
- Még
nem késő. - vigyorogtam rá. - megkóstolod?
-
Milyen?
Összetalálkozott
a tekintetünk.
-
Édes. - mondtam, Harry arca pedig elkomorodott. A fagyimhoz hajolt, lecsukta a
szemeit és mint aki elképzelte az édeset… hosszan nyalt bele, s én nem bírtam
ki. Muszáj volt elkapnom a nyelvét. Harry halkan mordult fel, beszívta az alsó
ajkamat, és sóhajtott egyet.
-
Miért rohantál ki röhögve a boltból? Pont, mikor rájöttem, hogy alig ismerlek.
- Pont
ezért - mosolyogtam. - olyan hétköznapi, emberi volt a pillanat, rájöttem, hogy
így is élhetünk, Harry. Akármi is történt veled, akármilyen is az életed,
megismerkedhetünk hétköznapi emberek módjára, eljárhatunk randevúzni hétköznapi
emberek módjára, élvezhetjük az életet hétköznapi emberek módjára.
- Te
meg én? - kérdezte halkan.
- Te
meg én. - feleltem.
Harry
a nyakamba rakta a kezét és tovább sétáltunk. Csendesen, amíg ettem a fagyimat.
Aztán Harry egyszer csak elkezdett beszélni.
-
Kiskoromban orvos akartam lenni.
-
Pályát tévesztettél akkor.
Megborzolta
a hajamat.
- Az
akkor volt, mikor megkaptam az első orvosi játékkészletemet. Mindenki szívét
akartam hallgatni vele. Aztán mikor nem hallottam rajta keresztül semmit, hívni
akartam a mentőt, mondván, hogy megállt anya szíve. - mosolygott a szép
emlékén. Mintha kicsit visszavágyna oda. Mintha jobb lett volna… ott és akkor
neki.
Nem
tudom mi ütött belém, de pár perc csend után, beszélni kezdtem.
-
Emlékszem, milyen volt elsőnek félni. - Harry teste megfeszült az enyém
mellett. - amikor azaz ember elsőnek ért hozzám.
-
Indie…
- Nem,
nem volt rossz. - néztem fel rá. - úgy értem, nem értettem, tudod. Akkor nem
féltem. Nem tudtam, mi történik. Az adrenalintól semmit sem éreztem. Még az
érintését sem. De utána fájt. Kicsi voltam… és csak énekeltem, ennyi volt a
bűnöm. Egyre többet kellett neki, amíg meg nem untam, és kényszeríteni akart.
Akkor ijedtem meg, amikor az ujjai helye fájni kezdett, belilult. Utána féltem
elsőnek. Rettegtem. Később már nem csak azért ért hozzám, mert éneklést akart.
-
Hagyd abba. - tolt el magától. Harry
homlokán kidülledt a vastag ere. - csak hagyd. abba.
Ott
álltam vele szembe és ami fura volt, nem sírtam. Nem botránkoztam meg az
emléken, sőt mi több…
Vigyorogtam.
Azt hiszem, soha az életben Senkinek nem beszéltem még erről ilyen nyíltan. S
mi több, mikor meséltem róla…
Soha
nem éreztem magam így. Ilyen… felszabadultnak.
-
Harry. - nyújtottam neki a kezemet.
-
Hagyj, Indiana. Az a szemét. Ha itt lenne, két kezemmel fojtanám meg.
-
Harry nézz rám. Mit látsz rajtam?
- Én
ne… - felsóhajtott. - miért mosolyogsz? Ez nem olyasvalami, amit meg lehet
mosolyogni. Miért tűnsz ilyen megkönnyebbültnek? Indiana.
De
mikor a tekintetünk megint találkozott, leesett neki. Láttam az arcán, hogy
feldolgozza az utolsó kérdését. Lehunyta a szemeit, és még egy mély levegőt
vett.
- Hogy
lehetünk ilyen elcseszettek?
- Hé,
csak a magad nevében beszélj. - háborodtam fel. Nevetni kezdett. - a két
elcseszett egymásra talál. - tettem még hozzá, el se hittem, hogy ezt én
mondtam.
Harry
hosszan vizslatott még, ujjai az államat cirógatták. Aztán elkapott, a
csípőmnél fogva megemelt és megpörgetett fent a nap fürödte levegőben. Együtt
nevettünk, ahogy a hajam össze-visszaszállt.
Leengedett
óvatosan a lábaimra, még megcsókolt egyszer.
-
Gyerünk haza.
Felvontam
a szemöldökömet játékosan.
- Ha
te is szeretnéd.
Harry
röhögött.
-
Persze, hogy szeretném.
Megindult
és húzni kezdett mosolyogva. Követtem a lépteit, és igyekeztem eltörölni az
éjjelt az emlékezetemből.
Bíztam
benne, hogy tényleg ezt szeretné, és nem azt, amit az éjjel motyogott álmában.