BŰNÖS MÁMOR

helló mindenki! remélem sikerült kipihenni a Vonzódást. meghoztam a következőnek a prológusát. remélem nem túl korai, egy hét csak, de én igazából már tűkön ültem és elvonásom volt :D akinek több idő kell, az később csatlakozik! :) szóval vágjunk bele! csak az előszó e/3 személyű, a történet maga e/1 lesz :) jó olvasást! ölelés <3

Prológus

Skócia, Edinburgh, 1992 

    Már február végére járt, még sem csillapodott az időjárás. A kis házacskában csak az a faggyúgyertya világított, amit még tavaly vásárolt a leárazáson fillérekért. A vihar kicsapta a biztosítékot, még egy fülsüketítő csapást is hallott nem túl messze tőlük. A fene egye a villámokat, gondolta Evanna, miközben a tejbekása áztatta edényeket mosogatta. Éjjelre leesett a hőmérséklet majdnem fagypontra. Az eső halkan zuhogott a falakon kívül, az ereszen minden egyes cseppet kopogásként lehetett hallani. Ha nem látna ki az ablakon, azt hinné jött valaki. Amit egyébként bőven megviseltek az évek, karcosak, hiába súrolja ő, már felesleges, egy újra kéne beruházni, de hát az ő csekély nyugdíjából, meg Ronald férje ura juhászkodásából jó, ha meg tudnak élni! Azokat inkább eltartani kell, mint hogy egy kis pénzhez jussanak belőle. Pedig délután milyen meleg volt, hiába morgolódott, nem segített az rajtuk! Ahogy a derekán sem. Épp, hogy lehajolt felvenni a lapátot, akkorát roppant a háta, hogy Londonig hallották! 

- Ronald, nem tudod hová tettem a seprűt? 

- Az ajtó mellé, Anna – Ronald kifújta a füstöt a szájából és a fejét rázta a szenilis feleségén. Ez történik, ha az ember már közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Evanna mindig is szeretett volna egy gyermeket, egy kislányt. Akkor nem lenne olyan egyedül, mikor Ronald egész nap a mezőn van kint. Segíthetne a házimunkában, ráférne a segítség biz ám! A vén öreg szenilis öregasszony, jó, ha nagyjából össze tudja seperni a házat, elmosogat és kézközt nagy nehezen kimossa a ruhákat. Az is dupla annyi idő már, utána rögtön meg kell pihennie. A lábai sem a régiek már, na meg a kezei! Duzzadtak és erőltetésre remegnek. Emlékszik rá, mikor egy vödör fát hozott be, hogy felmelegedjenek azon a téli estén. Alig volt pár kiló, de rögtön az után, hogy letette, minden kicsúszott a kezéből. Evanna elnevette magát az érdes hangján, mik jutnak az eszedbe! Még ha valami „kiemelkedő pillanat” lett volna! De hát ez jutott nekik. A kis pillanatok, amikor még jóízűt nevettek az elbotlásokon. Mikor még nem voltak ennyire szétszéledve. Nem számított, hogy szegények. Csak ne érezné magát ennyire nagyon, magányosnak. Persze tisztában van vele, hogy ilyen korban a szerelem elmúlik. De a szeretet, vagy inkább tisztelet, ragaszkodás, összeköt minket. Akkor mégis miért volt ilyen kilátástalan? Rátámaszkodott az asztalra és felsóhajtott. Gyűlölte a cigarettafüstöt, ami bejárta a ház minden szegletét. Na nem mintha olyan nagy lett volna. Az közös szoba normálállapotú volt, meg volt még egy kis lyuk. Poros volt, oda pakolták az épp nem szükségelt dobozokat. A konyhában volt a lavór, amiben tisztálkodtak. Evanna éjjelente azért imádkozott, hogy kapjon valami különlegeset az élettől, az utolsó éveire. Nem volt ő pesszimista! De minden embernek eljön egyszer a halála, és az övé is közeledett. Csak szerette volna, ha megszínesítik az utolsó évtizedeit. Na de nem erre az égből pottyant mennykőcsapásra gondolt! Amitől berezonáltak az ablakok, a föld is megremegett és leesett az egyetlen porcelán edénye, amit tíz évvel ezelőtt nyert valami szerencsejátékon. Ronald felemelte a fejét, de nem túlzottan érdekelte, hogy éppen a ház mellé vágott be a villám. Annát annál inkább. Kidugta a fejét az ajtón, aminek a nyikorgását tova vitte a szél. Elcsendesedett. Az eső már csak szemerkélt. Amit Anna furcsának talált, lehet, hogy a fellendülő szél pillanatok alatt elsodorta a csúnya felhőket? Felpillantott az égre, bizony a csúnya felhők még mindig ott ólálkodtak. A villám nem hagyott maga után különösebb károkat. Ahelyett, hogy megkérdőjelezte volna, felmarkolta a seprűt és be akarta zárni az ajtót.

    Valami megragadta a figyelmét. Egy magas alak állt az udvar közepén. A fehér szakadt póló a testére tapasztotta az eső. Esküszik, odáig lehetett hallani a lélegzetvételeit! Zihált, és valamit a kezeiben tartott.

- Hölgyem, ne álldogáljon az esőben! – persze, hogy rá sem kérdezett ki ő! Anna előbb aggódott mindenkiért, minthogy megvádolja – jöjjön az eresz alá, jól van?

Lehetett volna rabló is! Vagy egy gyilkos. Erre nem is gondolt. A nő közeledni kezdett, addig sétált, amíg Anna előtt nem állt. Jobban szemügyre vette. Fiatal volt, a húszas évei közepében járhatott, a víz áztatta haja a hátára, arcára tapadt. Úgy tűnt, mintha félt volna Annától.

- Kérem – kezdett bele – vegye őt át. - Anna a karjaiba pillantott. Rögtön a szájához kapott, egy csecsemő aludt benne. Mégis honnan érkezhetett? Az nem pelenka volt rajta, hanem egy elszürkült rongy. Na meg egy pokróc, amit még ő is a szemétbe dobna. Válaszolni sem tudott, a nő Anna karjába csúsztatta a gyermeket. – vigyázzon rá. Jó kezekben lesz. 

- De… de hölgyem, nem hagyhat í…

A neve nincs hölgy levett a válláról egy zsákot és lefektette Anna lába elé. Ronald már türelmetlenül hívogatta, hogy mégis mi történik. Anna lenézett a babára, a szíve megszakadt olyan ártatlan volt. Mire felnézett, már nyoma sem volt. A gyerek felsírt a karjaiban. Most mit tegyen! Nem rakhatja ki az utcára, de meg sem tarthatják. Miből nevelnék fel? Egy gyerek sok mindennel jár. 

- Ronald, Ronald segíts már!

A szobájukba vitte és lefektette az ágyra. A gyerek nem hagyta abba a sírást.

- Mi ez, Anna? Olyan, mintha egy gye… hát ez meg hogy került ide? 

Anna leült a gyermek mellé és csitítgatni kezdte.

- Ez a fiatal hölgy csak úgy ott megjelent és azt mondta vigyázzunk rá. Úgy tűnt, mint aki menekül, megszántam szegényt, megijedt egy olyan vén trottytól, mint én!

Ronald dühöngeni kezdett.

- Hogy gondolja, hogy befogad egy ismeretlen gyereket? Mégis mihez kezdünk vele? Miből nevelnénk fel? 

Annának már nem számított. Mert mikor a baba elhallgatott a halk dúdolásra és ránézett, a szíve megannyi idő után felmelegedett. Nem tudta hogyan, de meghallgatattak az imái. Gyorsan keresett egy tiszta pokrócot, amibe beletette. Észrevette, hogy van valami a tarkója mögött. A szemei is elkerekedtek. Egy egyenlőszárú kereszt volt frissen a füle mögé égetve. A szíve ugrott egyet a mellkasában, és elejtett egy könnyet. Mit tettek veled, kérdezte elszörnyülködve. Már nem vérzett, de maradandó nyoma lesz. 

- Ez micsoda?

Ronald kinyitotta a zöld zsákot. Életükben nem láttak még ennyi pénzt. Ebből életük végéig, sőt, ha lenne gyerekük az is meg tudna élni belőle. Egymásra néztek. Anna tudta, hogy meg kell győznie az urát. De náluk marad. Ez akkor tudatosult benne, amikor a kisgyermek a szemébe nézett. A karjaiba vette, és az aranyláncáért nyúlt, ami a nyakában lógott. 

- Felejtsd el, Anna. Már öregek vagyunk ehhez. Ki tudja honnan származik a pénz! 

De Annát nem érdekelte. Kinyitotta a medált, egy fényképet várt, de e helyett csak egy név volt benne: Fae. ( ejtsd: Féj )

Anna melegen tartotta a kislány testét és dajkálni kezdte. Ronald háboroghatott, ő már a szívébe zárta. 

- Kicsi Fae – mosolygott le rá – nem kell aggódnod, Ronald bácsi is megbékél.

- Kizárt! 

Anna elnevette magát, de észrevette, hogy Fay valamit szorongat a kicsiny kezében. Kiszedte óvatosan. Egy papírdarab volt, a végei mintha megégtek volna, kormos volt. A szekrényhez nyúlt, hogy levegye a szemüvegét, ami már ferdén állt rajta. Mire kibogarászta, teljesen összezavarodott. Az volt ráírva:

Ments meg.