2015. március 27., péntek

KÖTELÉK - PROLÓGUS

hellóóóó mindenki!!! megérkeztem ismét egy kis szünet után. kellett egy kis pihi nekem is írás terén, hogy elvonatkoztassak a BM-től! remélem mindenki jól van, a blog mostantól újra életre kel, remélem még itt vagytok és tetszeni fog az új történet :) egy prológussal indítunk. a történetről röviden, fantasy-misztikum lesz, de mint mindig, sima történettel keverve, főleg az elején. a szereplőket és a szerelmespár kapcsolatát próbálom ismét viccesre de sokkal érzelmesebbre kialakítani, mint a BM-et. jóval több folyós pillanat lesz, sőt :) remélem majd tetszeni fog a csaj karaktere, a fejemben nagyon élvezhetőnek tűnik, meglátjuk hogy megírva is jólesz-e :) na de nem dumálok többet, jó olvasást!!! 



A női főszerepben Emily Bett Rickards : 


és persze a szerelmespár második fele Harry Styles :) 






Bárcsak az egész nem így történt volna.
Bárcsak hallgattam volna a szüleimre és otthon maradtam volna a fenekemen. Csak hűt akkor valószínűleg halálra untam volna magam, és Rose néni további szentbeszédét hallgathattam volna - egyszer egy bibliát is adott. - de hát annyira aranyos és kitartó volt! Képtelen lettem volna nem megállni és meghallgatni. Nap, mint nap.
Na, már megint elkalandoztam.
Azt se tudtam, merre áll a fejem. Egek, hol vagyok? Az erdőre rátelepedett a jól megszokott sötét, borús éjszaka és én tepertem. Futottam, a lábaim remegtek, izzadtam és lihegtem. A számra tapasztottam a tenyeremet, hátha úgy halkabban lélegzek. Nem mintha nem tudná, hol vagy.
Nem volt menekvés. Istenem, tényleg megtörténik?
Elbújtam egy fa mögött és leszorított szemekkel elképzeltem London kecses, esős utcáit. Igen, otthon voltam. A kedvenc dalom szólt a rádióból, amit már megannyiszor végighallgattam, szó szerint tudtam és lehetetlen volt megunni. Mindenki idegeire mentem vele, mégis akkor és ott, csak ez tartotta bennem az erőt.
Megreccsent egy ág valahol a nem túl messziben, rajtam pedig végigfutott a vérfagyasztó dermedés. Még csak levegőt sem vettem.
Ó, remélem úgy emlékeznek majd rám a szüleim, ahogy elmentem otthonról. Ami akkor voltam. Nem mintha nagy valaki lettem volna, de mégis több mint most. Remélhetőleg fentről látok majd vulkánkitörést. Épp meghalni készülsz és te már megint a vulkánon töröd a fejed?
Koncentrálni. Kapargasd össze a maradék ép eszedet és gondolkozz! Nem volt segítségem, még kevesebb volt az esélyem az életben maradásra. Itt volt. Gyűlöltem, hogy éreztem. Őt. A levegőben, a szélben, a gyomromban és mi több, a szívemben. Bárcsak kitéphetném onnan és jó messzire eldobnám, ahol épp kitörik egy vulkán és… Egek, mi bajom van? Legalább ilyenkor ne fecsegnék össze-vissza.
- Olivia! - jött a sejtelmes hang a fák közül és felsóhajtottam. Ebben a sóhajban a világ összes segítségkérése benne volt, keveredve az erőtlen élni akarással, és ezzel tökéletes kontrasztot alkotva: a feladással. A lábaim elernyedtek, és a fa tövébe csúsztam. A karjaim sajogtak, mintha azon futottam volna. Elnevettem magam. Mi lenne, ha a karjainkon járnánk? Mint régen a tornaórán, kézen állás helyett, kézen futás. Nevettem és kibuggyant az első könnyem is. Már megszoktam a hülye-idióta gondolataimat, és akkor még szórakoztattak is. Elképzeltem őt a kezén járni, na úgy ugasson!
Mik az utolsó gondolataid, Olivia? Óhaj-sóhaj? Kívánság? Nem mintha teljesülhetne. Levettem a második szememet, és a földre raktam. Szerettem ezt a szemüveget, csak lehet nem volt viszonzott a szeretet. Annyit nyúztam-húztam. Homályosan legalább nem látom a halálomat. Igaz, azt érezni kell, ennek semmi értelme. Mint ahogy az egész ittlétemnek, az egész helyzetnek és az elátkozott életnek! Az ajkaim remegni kezdtek, ahogy megláttam az irritálóan lélegzetelállító zöld szempárt. Csak két pötty, meg lihegés. Megérkezett.
Nem azért volt szőrös, mert nem borotválkozott. Ismét kuncogtam kínomban. Most gondoljunk már el egy borotvált farkast! Egy hatalmas, megállíthatatlan farkas, szőr nélkül, borotváltan. Egészen addig nevettem, amíg rám nem vicsorgott.
- Jól van na. - mondtam, a hangom gyenge és fáradt. - csak elképzeltelek borotváltan.
Igazából semmi új, ő is ezt gondolhatta.
- Hogyan tovább? Elkaptál, nem tudok menekülni. Csak jössz, belém kóstolsz és ennyi? Tudom, nem beszélnek a farkasok, már hallottam elégszer. Meg tanulhattál már volna morzézni. - vagy valami, de ezt már csak magamban tettem hozzá.
Csend telepedett ránk. A madarak sem viháncoltak, a szél megdermedt, várakozott. A szívem pedig egyre hevesebben vert. Már nem volt kedvenc zene, otthon, London, vagy anyáék.
Nem volt már jövőm sem, nem ebben az életben.
Ahogy közelebb sétált és beleszagolt a hajamba, mint mindig, lesújtott rám a rettegés és egyszerre valahol az érthetetlen megkönnyebbülés. Rettegtem, mert fiatal voltam és élni akartam.

Megkönnyebbültem, mert talán így megszabadulhatok ettől az elátkozott Köteléktől. 

4 megjegyzés:

  1. Uristen. Tortenetrol tortenetre egyre jobban lenyugozol. Csodalatos rs mar most imadooom. Jesszus meg el sem kezdodott de mar itt vinnyogok. De ez azert is van mert ez az elso tori amit sz elejetol fogva olvasni fogok.
    Mindegy. Sieees pls.
    Pussz Barbee <3 <3 <3

    VálaszTörlés
  2. Poppi! Megláttam, hogy újra írsz hát én felkiáltottam :D
    Húúú, a prológus nagyon-nagyon felcsigázott! Annyira jó lett, és annyira várom már az első részt, hogy hihetetlen!
    Nagyon vicces Olívia karaktere, nevettem a borotvált farkas résznél, na meg azon, hogy elkalandozik, kicsit olyan mint én néha az órákon :D

    Na a lényeg a lényeg, hogy boldog vagyok amiért újra olvashatok tőled és várom a következőt, na meg az, hogy nagyon tetszik!! :)

    VálaszTörlés
  3. Úristen:D nagyonnagyon tetszik, es kivancsian varom a továbbiakat 😘😊👌

    VálaszTörlés
  4. Kedves Poppi!
    Annyira elképesztesz, mint mindig. Újabb-s újabb meglepetéssel rukkolsz elő. Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy újból fellendül a blogon egy történet. Ezzel a hírrel teljesen is feldobtad hetem. Köszönöm!
    Csodás, ahogyan fogalmazol. És imádom, ahogy játszadozol az olvasók képzeletével.
    Kíváncsian várom a folytatást!

    VálaszTörlés