sziasztok! megjöttem a következővel :) jó olvasást hozzá és szép hetet nektek! xx
’ Valld már be, hogy vele vagy.
Betegszabit mondtál, nem azt, hogy eltűnsz a föld színéről.’
Gertie megizzasztott. Túl okos
volt ahhoz, hogy letagadjam. Valószínűleg fel is kerestek a lakásomon,
feltűnhetett, hogy a kiskutyám - aki épp a kertben kerget valami bogarat - nem
ugat. Másrészről Bastian ott lakik velünk szemben, beszámolhatott neki.
Felsóhajtottam.
’ Ne mondd el senkinek. Jövő
héten megyek suliba valamikor. Lakat a szádra.’
’ TUDTAM. Oké, de valamikor
összefuthatnánk?!’
Biztos, hogy nem. Aztán jól
kikérdezne, hogy mi a francot keresek a tanárunkkal. Hát, ha francot nem is, de
megnyugvást igen.
’ Most mennem kell, majd írok’
Abban a pillanatban, hogy
leraktam a telefont, Bastian száma villant fel a képernyőmön. Elsőre nem vettem
fel, negyedszerre azonban már idegesítő volt.
- Szia. - köszöntem teljesen
természetes hangon. Közben elfintorodtam, mikor Harry sziszegését hallgattam a
szobájából. Krisztusom, remélem nem törtem el az orrát.
- Szia, mizu? - szólt bele
ugyanolyan hangon.
- Tök jó minden, veled?
- Itt is, épp a rendőrségen
vagyok.
Megugrott a szívem.
- Tessék?
Az, hogy vele mit álmodtam, el is
enyészett hirtelen. Alig ismertem, mégis szörnyű aggodalmat éreztem.
- A rendőrségen, egy eltűnést
készülök bejelenteni. Te jól vagy?
- Ki tűnt el? - ültem le az
ágyra, kezdett érdekes lenni a beszélgetés.
- Igen, én is jól vagyok, köszi.
Eltűnt az egyik szomszédom már egy hete, még a telefonra sem akart válaszolni,
messengeren kívül másra nem volt hajlandó felelni. - jó, az tény, hogy naponta
háromszor hívott. - úgy döntöttem, megkerestetem.
- Sebastian? - hallottam a
háttérben. - miben segíthetek? Apud nincs most bent, kiment terepre.
- Te is megfelelsz, Arthur. Egy
szőke lány eltűnt a házunkból, adok személyleírást, megkeresnéd?
- Bastian! - kiáltottam el magam.
- fejezd be, nem tűntem el.
- Ő az a telefonba? - mondta a
feltehetőleg rendőr a vonal végén, hangjában humor volt.
- Igen, megkeresnéd?
- Persze, egy óra alatt
megtalálom.
Kezdtem nagyon mérges lenni.
- Köszi, bilincsben hozzátok ide.
- Elég legyen - sóhajtottam -
semmi bajom, Bastian.
- Akkor mi a fenéért tűntél el?
Betegszabi? Ez a kifogásod? Gertie is halálra aggódja magát, meg én is.
Komolyan megkerestetlek, ha most nem jössz ide.
Nyeltem egyet. Arra aztán végképp
nem volt szükségem.
- Most nem jó.
- Oké, Arthu…
- De este igen. Írok egy
üzenetet, hol.
Lecsaptam a telefont és szidtam a
napot, mikor találkoztunk. Nem elég, hogy álmomban zaklat a hülyeségeivel, még
a valóságban sem hagy békén. Szívesen megkérdeztem volna, mi köze van pontosan
hozzám azon kívül, hogy párszor dumáltunk.
Mindegy, inkább elmegyek pár
órára és megnyugtatom.
Miután lefürödtem, és
megpróbáltam nem megint anyán törni a fejemet, bekopogtam Harryhez. A bűntudat is
ott kopogtatott a szívemnél. Vajon mit csinálnak most? Mennyi ideje van még
hátra Neki?
- Indiana vagyok. - mondtam
óvatosan.
- Gyere.
Megkönnyebbültem, mikor
beengedett végre. Az ablaknál állt, a háta görnyedt volt, nem mertem
megszólalni. Vártam, hogy megforduljon, a lépteim nehezek voltak.
- Nem tört el. - segített a
lelkiismeretemen három szavával végül. Mikor megfordult, olyat láttam, ami
totál pofán csapásként ért. Azt hittem, haragudni fog rám, dühöngeni, és elhord
minden bénának.
Ehelyett Harry a világ legszebb
mosolyával ajándékozott meg, majd egy szívből jövő röhögéssel. Csak néztem és hallgattam,
ahogy beharangozza az egész házat.
- Mondták már, mennyire béna
vagy? - billentette oldalra a fejét.
- Ne haragudj.
- Nem haragszok, illetve
meglepődtem, hogy egy kis flörtölgetés után rögtön meg akarsz ölni, ami azt
illeti, jól esett.
- Mi esett jól? - döbbentem le.
- A fájdalom.
Elszűkült a torkom. Rossz
érzéssel töltött el, hogy fájdalmat okoztam neki.
- Ezt hogy érted? - fontam össze
a karjaimat feszülten.
Elmosolyodott.
- Tudod hányszor próbáltam magam
megölni? - megráztam a fejemet. - számtalanszor. - felmutatta a karjait. - nem
fájtak. Nem fáj a halál, a sebek sem. Semmi sem fáj. De ez? - nevetve mutatott
az orrára. - kegyetlenül fáj.
Bele kellett mennem a játékba.
Kapcsoltam, hogy azt játszom, elhiszek neki mindent. Így hát hozzásétáltam és a
kezén lévő kötéseket vizslattam.
- Egyáltalán nem fájt a vágás?
Harry közelről fürkészett. A zöld
szemei tele voltak gondolatokkal, mik többnyire fejthetetlenek számomra.
Teljesen elmerültem benne, oly nagyon, hogy észre sem vettem az orráig nyúlva
simogattam őt. Harry nem lélegzett, én sem. A pillanat törékeny volt és gyorsan
el is illant, ahogy észbe kaptam. Mit művelsz, Indiana…
- Semmi sem fáj már. - suttogta,
hangszíne elveszett. Pár pillanatra lecsuktam a szemeimet, teljesen átérezve a
szavait. Milyen lehet, mikor semmi sem fáj?
Ha belegondolunk: nem fájnak a
sebek a testünkön, a térdeink a sok futástól, ha pofon vágnak, ha bántanak és
mi több, nem fáj a lelkünk.
- Irigyellek. - bukott ki belőlem
csendesen.
- Nem irigyelsz, hidd el, Indie -
mormolta, az ujjai megtalálták a kusza kontyomat, kihúzta belőle a hajgumit és a
vállaimra engedte szőke hajamat. - senkinek nem kéne ez az élet. Ez nem élet,
szerinted miért akarok meghalni?
- Nem akarom, hogy meghalj. - löktem
le a kezét finoman.
Harry elmosolyodott.
- Ne aggódj, nem tudok sajnos.
Tettem pár lépést hátra, abba
kellett hagynunk az érzelgősséget. Az nem nekem való.
- Mit csinálunk ma? Kimozdulhatsz
egyáltalán?
- Szerinted egy orrvérzés meg tud
állítani? Kutya bajom. Mutasd meg, mit jelent az, hogy édes.
Harry szemszöge
Amikor az édesről beszéltem, nem
az állatkertre gondoltam. Folyamatosan sós mogyorót ettem, miközben Indiana a
jegyeket vette meg. Nem engedte, hogy fizessem, cserébe meghívom majd valamire
bent. Angus hozott el minket és mikor végzünk, eljön értünk. Attól, mert
elmebetegnek titulálnak, nem vagyok kisgyerek. Igaz, még szédültem néha, meg
sem kottyant. Az orrom azonban fájt, ami új volt. Fájdalom, mióta nem éreztem
ilyet?
Nem tudom, ki volt ez a nő, de
érdekesnek találtam. Főleg, mikor rákacsintok és elvörösödve forgatja a
szemeit.
- Tessék. - nyomta a kezembe a
jegyemet.
- Nem tudom, Indiana, az
állatkertben nem szokás szeretkezni. - mondtam enyhe humorral. Rám sem
pillantott, csak morgott az orra alatt valamit. - az édessel valami ilyesmire
gondoltam. Amit múltkor az óceánnal csináltunk. Letámadhatnál most is.
Felháborodva szegezte rám a
szemeit. Tetszett, hogy egyszerre hoztam zavarba és tettem idegessé.
- Szerintem ez az édes - vont
vállat - hogy te mire gondoltál, nem érdekel.
Elvigyorodtam.
- Szóval akkor itt akarod
megmutatni, értem. Emberek előtt szereted, publikusan?
Egymás mellett sétáltunk, különös
volt. Még pedig azért, mert ezer éve nem éreztem higgadtnak magam egy nő mellett.
Több oka is volt, a legfőbb az, hogy képtelen voltam a vágyak kielégítésére.
Nem feltétlenül a szexualitásra gondoltam. Nem voltam jó társaság általában,
persze a szövegemet a legtöbb nő bírta, azonban senkinek sem volt ez elég.
- Igen. - mondta - publikusan
szeretek ömlengeni az állatok miatt. Nézd! - mutatott a majmokhoz, aztán
odaszaladt.
Messziről figyeltem őt. Ahogy
benyúl a rácson az ujjával, mintha elérné. A hajába belekapott a szél és én
elmosolyodtam. Gagyogott a majomnak, aki valószínűleg alig várta, hogy
abbahagyja. Körülpillantottam, gyerekkoromban voltam itt utoljára.
Elmentem egy üveg kóláért és
szendvicsért, ma még semmit sem evett. Valahol az oroszlánnál értem utol.
- Egyél.
Indiana lepillantott kajára,
össze volt zavarodva.
- Enni hoztál nekem? - kérdezett
vissza.
- Nem, a majomnak hoztam.
Elnevette magát és elvette a
szendvicset.
- Köszönöm, ez nagyon kedves.
Úgy köszönte meg, mintha ki tudja
mit tettem volna érte, pedig csak figyeltem rá. Minden percben. Ha már makacsul
beköltözött a házamba, ennyit meg kellett tennem. Bár az egyáltalán nem
tetszett, hogy Bastian hívogatja. Láttam jó párszor a nem fogadott hívását a
telefonján.
- Mi a kedvenced? - érdeklődtem.
- A farkas. - csillant fel a
szeme, akárcsak egy kisgyereknek. Jót szórakoztam a gyerekességén, arcának minden
rezzenését figyelemmel kísértem.
- Szóval a lomposra buksz. -
súgtam a fülébe, majd kikerültem és a táblához sétáltam. Tudtam, hogy meg sem
bírt moccanni, miközben feltérképeztem, mi merre van. - nem nézed meg? -
szóltam hátra szemtelenül. A vállam fölött hátra pillantottam, Indiana már
sehol sem volt. Körbefordultam, eltűnt.
Elszűkültek a szemeim. Nem
tetszett, hogy szem elől vesztettem. Hirtelen maga alá kerített egy ismeretlen
dolog. Érzés lenne? Áh, nem, az nem létezik a szótáramban.
- Indiana?! - kiáltottam el
magam, sok tekintetet kaptam a körülöttem lévőktől. Felsóhajtottam, akkor
bújócskázzunk.
Voltam a madaraknál, a
farkasoknál, a zsiráfnál, az oroszlánnál, hiénánál, mindenhol megnéztem őt, és
kezdett frusztrálni a helyzet. Elővettem a telefonomat, mikor valaki hátulról
rám ugrott és betakarta a szemeimet.
Elöntött a megnyugvás. A vékony
hideg ujjakból ítélve, ő volt az.
- Na ki vagyok?
- Hát biztos nem Indiana. -
mondtam csalódottan.
Megfordultam és a 1D korszakomból
való exem volt az. Krisztus, nem emlékeztem a nevére. Ökölbe szorult a kezem,
már az emlékezetem is szar?
Mi is volt a neve… April… Angela…
Még az újságok sem írtak rólunk, annyira titkos volt.
- Nem is emlékszel rám? -
háborodott fel, hozzá teszem teljesen jogosan.
- Dehogynem. - mosolyogtam
erőltetetten. - hogy vagy?
Holnapra Indiana nevét is
elfelejtem? A gondolatra meg tudtam volna ütni valamit vagy valakit.
- Na azért, jól, és te? Mit
csinálsz mostanában?
Keresem a szemtelen társamat
éppen.
- Tanítok.
Leesett az álla.
- Tanítasz? Az nagyon jó, nem
gondoltam volna, hogy tanító lesz belőled.
- Én sem. - a háta mögé futott a
tekintetem és ott állt, tökre kényelmetlenül. A pillantásunk találkozott,
remélem látta rajtam, mennyire kell most ide.
- És hogy állsz a nőkkel, Harry?
- közelebb hajolt, alig vártam, hogy eltűnjön. - még mindig nehezen megy a
tudod….
- Nem, nem tudom.
Persze, hogy tudtam. Muszáj volt
most ezt?
- A szex.
Felsóhajtottam. Ő volt az első
lány, akinél rendesen kiütközött a merevedési problémám. Onnantól fogva
teljesen összekuszálódott a nemi életem. Hiába próbálkoztam, cserbenhagyott a
testem. Ahogy minden más téren. Hirtelen el akartam tűnni onnan, kivetni magam
a kamion elé, és meghalni végre. Nem a megaláztatás volt a borzalmas, hanem az,
hogy azóta csak még rosszabb. Sem szex, sem szerelem, sem az élet, egyik sem
működik.
Mi a francnak mozdultam ki.
Épp, hogy el akartam tűnni onnan,
Indiana hozzánk sétált.
- Bébi, nem indulunk? - nézett
rám könyörgő szemekkel. - nagyon fáradt vagyok a hosszú esténk után -
vigyorgott fel rám perverzül. -
legközelebb nem veszünk tízes pakkot. Ó, szia - vette észre Angelát, nevezzük
így őt. - nem láttalak, bocs. Indiana - nyújtotta a kezét, mielőtt megfoghatta
volna neki, elhúzta és zsebre rakta. - megyünk?
- Menjünk. - bólintottam. Nem
igazán figyeltem Angela reakcióját, de ez mindent vitt. Amint kiértünk a
látóteréből, Indiana felnevetett. Néztem közben és hirtelen maradni akartam
vele. A szám nekem is nevetésre görbült, majd kitört belőlem is. A gyomorrázó, szakadatlan
nevetés.
- Ki volt ez a ribanc? Már bocs.
- Valamelyik exem, nem emlékszem.
Indiana a földre pillantott.
- Olyan sok volt?
Az álla alá nyúltam, azt akartam,
hogy megint nevessen.
- Nem, csak nem emlékszem.
Egy bizalmatlan mosolyt küldött
felém, majd elindult egy újabb körre. Engem nem az állatok kötöttek le a nap
további részében, hanem Ő.
Ahogy odament mindegyikhez és
makogott nekik valami aranyosat. Messziről figyeltem meg őt, mint egy igazi
elmebeteg, aki kiszemelte az áldozatát. De nem tehettem róla.
Mikor felém fordult, a haját az
arcába sodorta a szél és nevetett, mosolyognom kellett. Megvakartam a tarkómat.
- Oda nem mehetsz be. - szögeztem
le. - nem érdekel, hogy kistigris, meg jaj de cuki, megharap.
- Nem fog, Harry - lökött meg. -
nézd, a kislány is megsimogatta. Bébi tigriiis.
Visszatartani sem tudtam, már
bent is volt. A kezem ökölbe szorult, hirtelen eszméletlen vágyat éreztem arra,
hogy kihozzam onnan. Meg fogja harapni, de akkor feljelentem az állatkertet. A
gondozótól kezdve mindenkit, aki engedélyezte a kölyöktigrisek simogatását.
Alig vártam, hogy kijöjjön onnan.
Mi a fene volt ez? Féltés? Ezer éve nem féltettem nagyon senkit sem, egyszerűen
nem tudtam. Valamiért mégis vissza tudtam emlékezni, milyen volt az, amikor a
tesómat féltettem régebben.
Összezavarodtam.
Először kezdett a sós ízzel.
Éreztem a palacsinta és a mogyoró sós ízét, mintha egy csapásra visszaadták
volna az ízlelőbimbóimat. Vagy legalább is az emlékét a sós íznek. Hisz nem
halott vagyok, annak csak egy mása.
Most meg a féltés? Nevetséges,
nem létezhet.
De amikor felütöttem a fejemet
Indiana Édes nevetésére, a nap
melegét is éreztem. Mintha az alagút végén ő lett volna a melegítő fényem. A
nevetése bearanyozta a füleimet és ott álltam, idiótán viszonozva a mosolyát. A
kölyök tigris játszott Indie kezével, bele rakva a mancsát és vékony hangján
vinnyogott. Soha életemben nem láttam még ehhez foghatót.
Azt hiszem, az Édes szó új értelmet nyert a
szótáramban.
hát ez gyönyörű :)
VálaszTörlés