HUSZONEGY - Felismerés a szemében.

sziasztok! VÉGRE ITT ! :D el sem hiszem komolyan. durva hetek voltak. de jó hírem van, megérte a keresgélés, új állásom lesz november 28.ától. nyugisabb napokat fog jelenteni, legalábbis ami a hétköznapokat illeti! húhhh :) 

na de meghoztam a következő részt. őszintén nem így tervezem, mikor befejeztem az előző részt, de ahogy most elkezdtem írni a részt, és ide lyukadtam ki, rájöttem, hogy tökéletes lesz. ez így sokkal brutálisabb lesz, főleg Harry része miatt :P na meg Indiana miatt is. annyit ígérhetek, hogy Harry és Indiana kapcsolata most fog elkezdődni igazán. eddig csak tötyögtünk, amolyan 20 résznyi bevezetőcske volt, mint egy könyvben is általában. de most belecsapunk abba a részbe, ami az én blogjaimat jellemzi :) misztikum misztikum hátán! remélem tetszeni fog! jó olvasást, a héten jelentkezem még! xx 

Egy varázslatos női hang.

A dallama csábító volt, fenséges, borsódzni kezdett tőle a hátam. Figyeltem, füleltem élesen, honnan jött, de nem jöttem rá. Körbe-körbe forogtam, mindhiába, a hang mindenhol ott volt.

Az égben, a fűben, a fában, és a levegőben. Benne volt a világkerekség összes létező elemében. A szellő hullámokban sodorta felém a káprázatos női hangot, teljesen a hatalmába kerítve. Követtem hát a vége láthatatlant, hisz ki tudja honnan jött, vagy egyáltalán létezett-e. Meg akartam kaparintani, hogy egész nap csak hallgathassam. A mosolyom őszinte volt, hirtelen otthon éreztem magam. Melegem lett és a kellemes lágy érzet átjárta a testemet. Annyira, de annyira nyugodt… bágyadt, még a kopár tájat is szemet gyönyörködtetővé festette.

Beszívtam az alsó ajkamat, már csak Ő kéne ide.

A gondolatomra azonban megszűnt létezni az ének. Vagy csak képzeltem, de tényleg elhalkult, amint Ő jutott eszembe.

A világ körülöttem összeomolni látszott. A virágok elhervadtak, a fák pedig korhadásnak indultak. Az eget beborította a sötét, dühös-fekete felhő, feltámadott a szél, fáztam.

Hogyan változhatott át egy ilyen csoda valami borzalommá egyik percről a másikra?

Futni akartam, de egy ismerős hang szólítgatása kihúzott a rémálomból.

- Indie, kelj fel, semmi baj. - egy lágy simítást éreztem az arcomon. Harryn akadtak meg a szemeim, amint magamhoz tértem. Lendületből ültem fel, hogy szétnézve konstatáljam: ismét csak egy álom volt. - csurom víz vagy, - kezdett bele idegesen, majd rám terítette a pokrócot. - jól vagy?

- Teljesen. Rossz álom.

- Mondta Angus. - sóhajtott fel, csak akkor éreztem meg a finom illatot. Az ágyam szélére pillantottam. Egy nagy tálca reggeli volt rajta, teával. A szívem furán dobbant meg, mikor Harry zavartan vakarta meg a tarkóját. - csináltam reggelit neked, bár én nem ennék belőle.

Egymásra néztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.

- Azért egy próbát megér.

Magam elé vettem, és miközben a villáért nyúltam, arra gondoltam, Harry egy ideje nem beszélt a fura halál dolgairól. Sőt mi több, már-már kivirultnak tűnt egy-két percre. A szemei alatt a karikák lilák voltak, mint aki nem aludt jól. Ahhoz képest fel nem lehetett kelteni az éjszaka.

A számhoz emeltem a tojást, és csak reménykedtem, hogy ehető. Finoman megrágtam és lenyeltem.

Azon nyomban nyúltam a teáért, hogy leöblítsem. Eszméletlen sós volt.

- Jézus, nem akartalak megmérgezni esküszöm.

Nyeltem egy nagyot, de a második falatért nyúltam. Annyira éhes voltam, hogy tettem rá, mennyire sós. Megettem az egészet, bár igaz a felénél egy második bögre teáért ment le Harry.

Kiterültem az ágyon és a hasamat simogattam, mint egy jól lakott óvodás.

- Ehető volt, úgy látom. - vigyorgott rám szemtelenül.

- Hiányzott ez a vigyor. - bukott ki belőlem, a szemeim elnyíltak és inkább a plafonra szegeztem a tekintetemet. - ehető volt, ja, bár kevesebb sót használj.

- Benne lennék az édesben is. - mondta, majd folytatta, amit nem tudtam hova tenni. - akár szó szerint.

Az arcán megjelent a mély gödör, a szemei pedig pajkosan ragyogtak rám. Nem értettem, hogy milyen édesben lenne benne szó szerint, de inkább ráhagytam.

- Fel kéne kelni, dél van. - a telefonomra pillantottam, egy újabb email jött anyutól. Harry követte a tekintetemet.

- Szomorú vagy miatta? - kérdezte halkan Harry.

- Hm? - pillantottam rá, mintha nem hallottam volna.

- Anyud miatt.

Felsóhajtottam.

- Mondhatni.

Harry az ablakhoz sétált, a háta mögé tette a kezeit és hosszasan bámult ki a fejéből. Egy szót sem szólt hosszas ideig, elrejtőzött a saját kis világában, én is így tettem hát. Hiányzott anya, hogy megint olyan legyen a kapcsolatunk, mint régen. De rá kell jönnöm idővel: sosem lesz már az igazi.

Nem, amíg az a némber ott van mellette. Akitől futhatok, de nem menekülhetek. A múltam.

- Öltözz fel, mutatok valamit.

Nem kérdeztem, csak tettem, amit kért.

Meleg ruhát öltöttem magamra, miután lezuhanyoztam. Szörnyen leizzadtam az éjszakától, fura volt nem Vele álmodni egy rémálomban.

Be kellett adnom valahogy Harrynek, hogy jövő héten iskola. Gertie-t ezer éve nem láttam és őszintén szólva, rettentően hiányzott. De előbb megvártam, hogy mit szeretne mutatni.

Az autóban csendesek voltunk mindketten, Angus küldött süteményt az útra, úgy ettem, mintha nem most reggeliztem volna. Reggeli, ebéd, összefolynak, mint a napok. Titkon Harry arcára pillantgattam.

A napokban megismertem őt és egyszerre még sem.

Láttam őt mosolyogni, kiborulni az elején, véres kezekkel. Aztán a tanúja lehettem, ahogy eszi a sós palacsintát, majd ő próbálja kisütni. Ott voltam, mikor aludt és figyeltem őt. Olyan közel volt hozzám a napokban és mégis: messzebb, mint bárki más.

A merev, kifejezéstelen hétköznapjaiba engem sem tud teljesen beengedi. Emlékszem még mire vállalkoztam, megpróbálom megmutatni neki, miért érdemes életben maradnia. Próbálkozok azzal, hogy beleképzeljem magam az életébe, elfogadni a beteg elméjének képzeteit és eddig működött. Mintha pozitívumnak tekintené, hogy valaki hisz neki - legalább is igyekszik.

Mégis olyan űr tátong közöttünk, akármennyire is próbálnám áthidalni, úgy sem fog teljesen beengedni. Valószínűleg én sem őt. Szóval ez így patt helyzet.

- Min töröd a kis fejed? - érdeklődött finoman.

- Rajtad. - reagáltam nyíltan.

- A tanár-diák kapcsolatunknak nem tesz jót, hogy rólam fantáziálsz.

A szemeimet forgattam.

- Szerintem meg jót tett neki ez a pár nap.

- Ezt hogy érted? - fordult felém.

- Az utat, Harry! - szóltam rá.

- Hogy értetted ezt?

Jó kérdés. Nyeltem egyet és lazán vállat vontam.

- Jó… barátok lettünk, nem?

Harry pár másodpercnyi csúsztatással reagált.

- Barátok.

Jó, ez igen csak hamisan hangzik tekintve, hogy valami vonz hozzá, Isten tudja micsoda. De hogyan fogalmazhatnám meg?

Miután kiszálltunk az autóból, azt válaszoltam, ami maga volt a szín tiszta igazság.

- Rosszul esett, hogy az éjjel kopogtam hozzád, kiabáltam, és ajtót sem nyitottál. Azt hittem, van valaki a szobámban és valami hülye módon csak arra vártam, hogy át gyere és megnyugtass. De te ajtót sem nyitottál.

Harry megállt, nem követte a lépteimet. Vele szembe fordultam. A földre vetette a tekintetét, úgy állt ott, mint egy ártatlan kisgyerek, ki rosszat tett önhibáján kívül.

- Sajnálom. N-nem… h-hallottam.

Elnevettem magam.

- Nem baj, spongyát rá.

- Komolyan nem hallottam, mert… mindegy. Nem értheted. Senki sem értheti.

Bólintottam.

- Tudom, semmi baj, nem haragszok. Megmutatod, hova jöttünk?

Harry elmosolyodott halványan.

- Gyere.

Úgy tettem. Minden lépését követtem. Kicsit megrekedtem a tényleges valóság és Harry valósága között. Tán pont ez az, ami miatt nem érzem őt teljesen magam mellett. De úgy Istenigazából. Hisz itt van, beszélgetünk, csókolóztunk is, de mégis… A betegsége talán az oka, vagy az élet okozta zavar az elméjében.

A fölött már el is tekintek, hogy a tanárom. Nem ez a legnagyobb problémája a kialakult helyzetnek. Mindig vártam arra, hogy én is megkapjam, amit a legtöbb nő. A gondtalan, szép - nyálas - boldogsággal telt szerelmet. Vad kalandot, jó szexet, nevetést, és mindig is irdatlan vonzódásként képzeltem ezt el. Csak hát a Némber a múltamban sokszor megálljt int. A szex meg nem köt le, pedig annak jónak kéne lennie.

- Hol vagyunk? - megálltam az út mellett álldogáló fa és Harry között.

Mivel nem válaszolt sokáig, követtem a tekintetét. Egy csodaszép, sötét hajú nőt pillantottam meg egy iroda ablakban. Épp valamit nagyon számolt, arca tele gonddal és teherrel. A homlokát kaparta meg gyötrelmében, majd félre csapott mindent és a tenyerébe temette az arcát.

Harry az órájára pillantott, majd elmosolyodott. A nő hirtelen felállt és eltűnt. Visszatért egy hatalmas rózsacsokorral, amibe beleszagolt, a mosolya varázslatos volt. Szívdobogtató. Messziről láttam, hogy sír. A kövér könnycseppek végigfolyhattak arcán, egyenként elmondva a saját kis szívszaggató történetüket. Az én szemeim is könnyesek lettek.

- Ki ő, Harry? - kérdeztem halkan, de ő nem válaszolt, csak bámulta. Meg sem mozdult, szinte levegőt sem vett.

Úgy nézett rá, mint az egyetlen kincsére a világon. Mintha valaki nagyon fontosat és felbecsülhetetlent néznénk ott és akkor.

A nő elővette a telefonját, mintha várt volna valamire. Valamire, ami sosem fog eljönni. A szívem szakadt bele.

- Gyerünk. - mondta rideg hangon, majd megfordult és elindult.

Követtem őt gyorsan, elé vágtam és megállítottam.

- Harry, hova rohansz? Mi volt ez?

- Csak menjünk haza, Indie, kérlek.

A zöld szemei sötétek voltak, sírni akartak, csak hát nem tudtak.

- Ki volt az?

- Anne. - súgta, majd beszállt az autóba.

Gőzöm sem volt, ki azaz Anne, de mielőtt ott hagy, beültem én is. Harry sebesen hajtott végig az utcákon, méregből, és hiába fenyegettem, hogy tarkón verem, nem hatotta meg. Csak hajtott és nyomta a pedált, mintha attól jobb lenne.

Majd padlóféket nyomva megálltunk, a műszerfalnak kenődtem volna, ha a biztonsági öv nem fog meg.

- Elment az eszed. - lihegtem.

- Örülj, hogy te tarthatod a kapcsolatod anyukáddal. Tök mindegy, hogy telefon, e-mail, vagy vele élsz. De beszélhetsz vele. Nem mindenkinek adatott meg ez a lehetőség.

Csak akkor esett le hát.

Anne volt az anyukája.

Csendben maradtam. Legalábbis akartam, csak hát előbb jár a szám, mint az eszem.

- Miért nem mentél oda hozzá?

Elnevette magát.

- Hidd el, Indiana, nem akar látni.

- Dehogynem akar, miattad sírt úgy!

- Inkább sírjon, mint szégyenkezzen.

Leesett az állam.

- Szégyenkezzen? - suttogtam.

- Egy csődtömeg a fia, Indiana. Elég kárt okoztam nekik, amíg nevelniük kellett. A pszichológus csak egy dolog volt, mikor elsőnek a kezembe kaptam a bicskámat - nézett mereven a szemembe - előtte.

- M-mi?

Elfordult.

- Semmi. Hazamegyünk.

- Nem megyünk - kaptam rá a kormányra. - hallani akarom.

- Nincs mit hallani, Indiana. Hazamegyünk.

- Nem. Elegem van ezekből a hablatyokból, hallani akarok valami igazit végre a szádból, mint pl az anyukádról. Nem arról, hogy nem tudsz meghalni, meg a többi badarság, hanem hogy mi történt veled, miért vagy beteg.

Harry szemei elkerekedtek. Csak akkor jöttem rá, mit tettem.

Harry megfogta a csuklómat, ellökte a kormányról - erősen, nagyon erősen. - Beindította az autót és vezetni kezdett.

Őrült módjára, mint aki nem fél a sebességtől.

Mint aki nem fél a haláltól.  

- Harry! Lassíts!

Nem válaszolt. Az adrenalinom az egekben volt a vérnyomásommal együtt, a könnyeim pedig potyogni kezdtek. Istenem, csak érjünk haza épségben, nem mertem a mutatóra nézni. Mennyivel mehettünk? 120? 180? Inkább a második.

Lecsuktam a szemeimet, a Range motorja felnyögött alattunk, többel mehettünk, mint valaha képzeltem volna, hogy menni fogok autóval.

- Harry, meg fogsz ölni minket! Könyörgök, Harry! - könyörögtem neki, Harry totál sokkban volt. Nem reagált semmire. Lebetegeztem őt, ez az én hibám. Csakis az enyém. Elpattant neki, teljesen. Hívjam Angust?

A telefonomért nyúltam, de már csak a hatalmas dudát hallottam.

- Meg fogunk halni! - ordítottam.

Harry rám nézett.

- Én nem tudok meghalni.

- De én igen. - suttogtam neki, s az utolsó dolog, amit láttam, a felismerés a szemében.

Hogy mellette ülök. Vele. Az autóban. Ami ott hullott darabjaira szét a kereszteződésben. Ez volt az utolsó kép, amire emlékeztem.

Aztán csak a nagy csendesség. Lebegtem. Mi történt? Ütköztünk, azt hiszem. Hallottam a messzi távolból hangokat. „ El fogjuk veszíteni”. „ Maradj velem”. „Tarts ki.”. A szemeim kinyíltak, és láttam, ahogy az út másik felében Harry keze oldalra esik, megrázta a fejét a fölötte lévő mentős, jelezve, hogy vége van.

- Maradj velem, kislány. Nehogy becsukd a szemeidet.

- Harry… - suttogtam. Mit tettünk. De nem bírtam eszméletemnél maradni. Elöntötte a testemet a jéghideg. Ez lenne az?

A halál?

Minden bizonnyal. Vajon milyen lesz?

Lecsuktam a szemeimet, magába szippantott a sötétség, vége van.

- El fogjuk veszíteni őt is! Ne. Add. Fel. Gyerünk kislány, maradj velem, maradj velem… mar….

Elhalványultak a szavak, belefeledkeztem a tátongó messzeségbe.