sziasztok! meghoztam a következő részt :) jó olvasást hozzá, puszillak titeket! x
Sebastian-nel még egy órát
beszélgettünk az álmáról.
Esküszöm nem mertem megszólalni.
Pedig ott volt a nyelvemen: én is ezt álmodtam! Krisztusom, hogyan lehetséges
ez? Mintha egy álomba kerültünk volna, egy éjszaka, ugyanazon a helyen,
időpontban, ugyanolyan zaklatottá téve minket. Az őszintét megvallva nem
foglalkoztam vele. Minek tulajdonítanék neki oly nagy jelentőséget, mikor csak
egy álom?
Aztán jött Bastian és az összes
félresöpört kételyemet előrébb helyezte bárminél. Ott ültem megbabonázva és
teljesen lesokkolva, a szavak eltörpültek a nyelvem hegyén. Az egy dolog, hogy
tudomást szereztem a szerelmi beállítottságáról, az eltelt órák alatt
feldolgoztam és rendbe raktam a fejemben mindent. Az álmát nehezebb volt
feldolgozni. Nem is azt, inkább megérteni. Rádöbbenni, hogy ilyen létezhet.
- Indiana - csettintgetett
előttem - velem vagy még?
- Persze, szóvaal…
- Nem figyeltél, mi? Komolyan
megijesztett az álmom, pedig én meg a félelem…
- Tipikus férfi. - forgattam a
szememet.
- Mitől kéne félnem? Túl vagyok
az első anális együttléten, attól féltem csak.
- Túl sok infó, Bastian.
Kimutatta a fehér fogait egy
vigyorban.
- Tudom, Szöszi. Élvezem, hogy
beszélhetek neked végre ezekről.
- Én is. - mosolyogtam rá
őszintén. Pár óra leforgása alatt közelebb éreztem magam hozzá, ilyen létezhet?
- ami az álmodat illeti, bizarr.
- Azt hittem, mindig irányítás
alatt vagyok, de hogy más uralja a testemet? Oké, hogy Harry nem szimpatikus,
de azért nem kívánnám a halálát. - felállt a szőr a karomon. - olyan utálat
volt bennem iránta, és gőzöm sem volt miért. Mintha a saját elcseszett agyamba
nem tudnék benézni. Ez milyen… izgalmas már?
- Izgalmas? - kerekedtek el a
szemeim.
- Hát nem? Nem tudsz belenézni a
saját agyadba. Lehet skizo vagyok.
Felsóhajtottam.
- Nem. Te idióta vagy.
- Ez sértő. - bökött felém egy
ujjal. - te nem álmodtál semmit? Velem? Ketten egy forró éjszakán…
- Bastian.
- Mert? - tárta ki a karjait. -
mondd azt, hogy nem nézek ki jól.
- A fiúkat szereted. Is. Vagy mi.
- Meg a nőket is. Szép vagy, okos
és van humorod. Az előítéleteden csökkenthetnél, de hát senki sem tökéletes
rajtam kívül. - mosolygott rám szemtelenül.
A telefonomra pillantottam első
alkalommal, hogy leléptem Harrytől. Hét nem fogadott hívás! Angustól volt, a
szívem pedig majd kiugrott a mellkasomból.
- Mennem kell. - álltam fel
hirtelen és már tárcsáztam is egy taxit.
- Elviszlek. Pár sarokra áll az
autóm.
- Nem kell. - gyorsan ráztam le,
aztán rájöttem, nem kellene. - nagyra értékelem, de a taxi már jön is. Jövő
héten megyek suliba.
Bastian hosszan bámészkodott az
arcomon, kezdett zavarba hozni. Mindenhová néztem, kivéve őt.
- Figyelj, komolyan mondtam, hogy
vigyázz a tanárral. - fogta meg a kezemet és a hüvelykujja finoman simította
meg a csuklóm belső részét. Furán nyugtató volt. - és nem, nem az álmom miatt
mondom. Tudom, hogy hozzá mész, ez ellen nem tudok és nem is akarok mit tenni.
Felnőtt nő vagy. De szeretném, ha óvatos lennél.
Bólintottam. Őszintének tűnt.
- Rendben, az leszek.
Elköszöntem tőle, és beszálltam a
taxiba, miután kifizettem neki a részemet. Akaratoskodott, végül elvette.
Legalább is azt hittem. A taxis kezébe nyomta a pénzemnek a háromszorosát:
Ennek fedeznie kell az útját.
Nem volt lehetőségem vitatkozni,
elindultunk. Még ráírtam messengeren, hogy köszönöm és hamarosan találkozunk.
Aztán pedig Angust hívtam. Már miért is felelne? A feszültség egyre csak nőtt
bennem, amíg végül harmadszorra fel nem vette.
- Mi a baj?
- Gyere haza, Indiana.
- Úton vagyok, baj van?
- Hát… - hatásszünet. - van,
igen. Mikor érsz haza?
- Mi a baj? Mehetünk picit
gyorsabban, kérem? - kértem a taxist, aki mérgesen sóhajtott. Csak nem rak ki
útközben. - mi történt?
- Harry nos hát… rosszul van.
Én is rosszul lettem. A
vérnyomásom az egekbe ugrott, képtelen voltam tovább beszélni. Csak egy máris
ott vagyok-ot nyögtem bele a telefonba, alig bírtam, hogy visszaérjünk.
Nem kellett volna kimozdulnom,
maradnom kellett volna a fenekemen! Másrészről a belső hangom nyugtatott, hogy
ne magamat okoljam, Harry beteg, magától is képes befordulni.
Kiszálltam a taxiból, nem is
érdekelt, hogy még visszajárót is kaptam volna. Berohantam a vaskapun, át a
füvön. Csak akkor torpantam meg, mikor egy lágy, női hang kerített hatalmába. A
lábaim a földbe gyökereztek.
- Indiana. - hozta a szellő a
nevemet magával. A tarkómon felállt a szőr, végighasítva a gerincemen. Ez nem
puszta idegesség volt már.
Félelem.
Csontrepesztő félelem.
Tikkadt torokkal fordultam meg,
óvatosan, a lábaim nehezek, mintha sziklából lennének. Még a szemeimet is félig
lehunytam, hátha úgy nem látok ott senkit. Hulla csend volt. Csak a hűvös szél
halk zaját lehetett hallani, semmi mást.
- Indiana. - jött megint a nevem
s már pánikoltam. Hát nem képzeltem be! Az éjsötét körülölelte a várost, az
utca egyetlen egy lámpája pislákolt a bejáratnál. Ezt eddig észre sem vettem,
hisz Harry gondja jobban érdekelt. Csak mikor a semmiből a nevedet suttogják
másodszor is, valahogy más problémája a háttérbe szorul.
A fülemben dobogott a vér, az
ujjam elfehéredett, pár pillanatra a lámpa is feladta a harcot, sötét lett. Egy
halk rettegő hang szaladt ki a torkomon, tudtam, hogy a belvárosban sem
képzeltem be!
- K-ki van ott? - ordítani
akartam, egy macskanyávogással ért fel a hangom.
Ahogy hirtelen a lámpa
visszakapcsolódott, egy sötét alakot láttam elbújni a bokor mögé, rohanni
kezdtem.
Át végig a kis füves parkon, a
bejárati ajtóig, ami zárva volt.
- Engedjetek be!- dörömböltem.
Amint kinyílt az ajtó, beestem
rajta. Kulcsra zártam és a homlokomat neki döntöttem. Semmi baj, most már bent
vagy, nincs veszély.
- Indiana, mi a baj? - hangos
lépteket hallottam mögülem, majd erős karokat éreztem. Harry megfordított, a
kezébe vette az arcomat. Csupán akkor vettem észre, hogy a félelemtől kibuggyant
a könnyem is. Valóban ilyen beszari vagyok? Akkor az sem érdekelt volna, ha
kinevetnek érte. - beszélj, ki bántott. Most.
- N-nem bántottak.
- Hazudsz. Sírsz. Bastian volt
az, ugye?
Harry remegni kezdett az
idegességtől. Az enyém pedig elmúlni látszott. A döbbenet vette át. Harry
szemei vérben forogtak, mintha meg tudna verni valakit ott helyben. A kezei
mégis lágyan nyúltak hozzá a fejemhez, hogy a mellkasához húzza. Beletúrt a
hajamba és masszírozni kezdte a hajtövemet. Annyira jól esett, hogy
felszuszogtam. Egyre kiegyensúlyozottabb lett a légzésem és a feszültség
elszállt a testemből.
Harry a hajamba suttogott:
- Semmi baj, már velem vagy.
Elmosolyodtam. A szavai oda
hatoltak, ahová kellett. Egek, mit csinálok? De valahová elzártam a kétségeimet
és menekülési vágyamat, hagytam, hogy nyugtasson.
Sosem hittem volna, hogy egy
ilyen szituációban ennyire… megfagynék. Az alakot még a világosban is magam
előtt láttam. Ahányszor csak pislogtam. Úgyhogy jó sokat pislantottam egymás
után, egy idővel jobb lett.
- Harry?
- Hm? - mormogott halkan, és még
többet akartam.
- Beszélj hozzám, a fülembe. -
kértem őt, teljesen magamon kívül.
Harry nem ellenkezett. A hosszú,
férfias ujjai beleszántottak a hajamba, megmarkolta, hogy oldalra billentve a
fejemet, ráhajolhasson a fülemre. Kényelmetlen volt az első pár másodpercben,
de amint elkezdett hozzám beszélni, megfordult velem a világ:
- Soha többet ne menj úgy el, hogy
nem tudom, merre jársz és nem válaszolsz a hívásaimra. Szeretem, hogy itt vagy
mellettem és jobbá teszed a napjaimat. Mert jobbá teszed, élhetővé. Szeretek
arra kelni, hogy kíváncsiság tölt el, mit találsz ki aznapra. Nem tudom, mennyi
van még hátra nekem ebből az életből, de azt akarom, hogy mellettem legyél. Azt
akarom, hogy te legyél az, akiért egyszer végre meghalhatok.
Az utolsó mondatától megfagyott
bennem a vér. Ez egy szép gondolat is lehetett volna, csak hát a halál… nem
akartam, hogy meghaljon. Rá kellett jönnöm, hogy szerettem itt lenni, még ha
csak pár nap is telt el és semmi olyan nem történt. Tetszett, hogy velem
kimozdult. Bejött az állatkertes napunk. Titkon pedig felemésztett a tudat,
hogy az énekemre jót aludt.
- Azt hittem, hogy baj történt. -
néztem rá végül.
Elmosolyodott.
- Hát, nem sok kellett hozzá. Ez
a palacsintasütő nagyon ragad. - bökött a konyhába s csak akkor éreztem meg az
illatot.
- Harry, valami ég.
Kigubbadtak a szemei.
- Basszus.
Berohantunk a konyhába, ahol a
korom sötét palacsintával szembesültünk. Nyithattunk ki minden ablakot,
kiszellőztettünk, miközben megettük az épségben megsült palacsintákat.
Harry sütötte, azért hívogatott
Angus telefonjáról és riogattak, nehogy lecsússzak a kajáról. Persze benne volt
az is, hogy Harry aggódott.
Aggódott.
Miattam.
Legutóbb anya volt az, aki
aggódott értem. Még azaz ember se, vagy állat, mindegy minek hívom. Harry egy
újabb szintre emelte a gondoskodást. Szedett nekem palacsintát és büszkén
kivesézte, meddig tartott bekeverni, honnan nézte a receptet és külön palacsintasütőt
hozatott nekünk Angussal.
Titokban megfigyeltem, ahogy
eszik. Élvezettel. Mintha életében először enne palacsintát, sósat. A lekvárt
letörölte a szájáról, bele a törlőkendőbe.
- Mit csinálsz? - sápadtam le
totálisan.
Harry zavartan nézett rám.
- Mert?
- A legjobb részt bele törlöd? A
sós az édessel a legjobb.
Harry szemei elsötétedtek, mintha
valami másra gondolt volna. A zöld szemei ragyogni kezdtek.
- A legjobb. - mormolta rekedt
hangon, s enyhe fordulatot vett a beszélgetésünk, a levegő pedig felmelegedett.
Nyeltem egyet, inkább haraptam
egyet.
- Csak mondtam. - vontam vállat.
- Milyen az édes, Indiana? -
kérdezte halkan.
Elmosolyodtam. Hogy miért, az jó
kérdés. Egyszerűen mosolyognom kellett, amitől Harry is elkezdett. A gödröcskés,
kisfiús, semmi-problémám-nincs mosolyával. A szívem megdobbant és lesütöttem a
fejemet, mit csinálok?
- Pontosan erre gondoltam. -
búgta még, majd tovább evett. Hát, ebből nem sokat értettem. Csendben ettünk
tovább, megőrizve a higgadt állapotomat.
Később felsétáltunk a szobánkig
és még pár percig farkasszemet nézve, elköszöntünk. Ahogy rámosolyogtam, Harry
automatikusan leutánzott engem, és a fejét csóválta.
- Az édes lesz a végzetem. -
mondta utoljára, majd bement. Én meg ott álltam tök bénán, értetlenül. Néha tényleg
nem értem miről beszél.
Bementem a fürdőbe és forró vizet
engedtem magamra. Lemostam a mai nap fáradalmait, a lábaim fájtak, fáradt
voltam. A meleg, puha ágyam örömmel fogadott, a nyakamig húztam a takarót. Vigyorral
az arcomon szenderültem álomba…
- Bastian, miért rángattál megint
ide? - sóhajtottam fel, mikor már
másodszorra futottuk le ugyanazt a kört. Rá kellett várnom. - Bastian?
Megbeszéltük a találkozót,
késett.
- Bastian?
Sehol senki. Hát akkor
hazaindulok. Megfordultam és hirtelen egy erdő közepén találtam magam. Megszédültem
a váltástól s az adrenalin szintem ugrándozásától.
- Indiana. - egy vékony női hang
jött a hátam mögül.
Ó, egek, már megint. Ökölbe
szorultak az ujjaim, Bastian hol vagy?
- BASTIAN! - kiáltottam el magam,
senki nem hallott már.
- Nem kell félned, - súgták
felém, eluralkodott rajtam a pánik. Segítségért akartam kiabálni, a hangom
azonban cserbenhagyott. Miért sugallt ilyesfajta félelmet egy röpke női hang?
Futni akartam, de a lábaimat is megbénította. - nem futhatsz előlünk, Indiana.
De akartam. A pokolba, de
akartam. Szinte vonszoltam magam után a lábaimat és átkoztam a pillanatot, hogy
hallgattam Bastian üzenetére. Siess, Indiana, gyerünk, ez az, nem kaphatnak el.
De mikor két ujj ért a vállamhoz
rá kellett jönnöm: egy centimétert sem mozdultam és elkaptak.
Zihálva keltem fel az ágyban,
ahol vaksötét volt, néma csend. Körbenéztem és egy sötét alakot véltem
felfedezni a szobámban. Kiugrottam az ágyból, Harryért kiáltva. Kivágtam az
ajtómat és dörömbölni kezdtem az ajtaján.
- Harry, kérlek nyisd ki az
ajtót! Harry, ébredj fel! Valaki van a szobámban, nyisd ki! - dörömböltem, hát
nem igaz, hogy ilyen mélyen alszik.
- Indiana? - Angus álmos hangon
tárta ki a saját szobáját. - mi történt?
- Valaki van a szobámban.
Angus a vázáért nyúlt a
szekrényen, és úgy ment be a szobába. Felkapcsolta a villanyt, majd kijött.
- Nincs bent senki, Indiana. -
mondta nyugtatóan. - csak rosszat álmodtál.
A falnak dőlve a sarkaimra
csúsztam, a hajamba fúrtam az ujjaimat. Csak egy álom, egy álom…
Mi történik?
- Gyere, bent maradok veled, amíg
elalszol.
Mindvégig az járt az eszemben,
Harry miért nem nyitott nekem ajtót? Ennyire mélyen aludna? Szükségem lett
volna a nyugtató szavaira és még csak fel sem kelt a pánikrohamomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése