HUSZONNYOLC - Mi az Élet?

sziasztok! meghoztam a következő  hosszúúú részt, két napig írtam :) jó olvasást hozzá! remélem mindenki jól van, és jót pihen ma a kis szabadnapunkon :P pusziiii nektek xx

Nem tudnám megmondani, hogy féltem, vagy kíváncsi voltam.

Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal, s már csak forró könnyemet éreztem a szemem sarkában kuporogni. Az engedett arra következtetni, bizony eszméletlenül be voltam rezelve.

Krisztus, most mi lesz?

Harry nézett. Ezennel az áhítatnak hűlt helye volt a zöld szempárjában. Meg sem mozdult, csak igyekezett leolvasni bármit is az arcomról. Mikor megmoccant, én tettem egy lépést hátra.

- Indiana. - mondta csendesen. Az arcára kiült a kétségbeesés. Az enyémet tükrözhette. Futnom kellett volna el onnan a francba, de valahogy még sem mozdultak a lábaim. In. Dulj. Már. A kezem ökölbe szorult, de ennyi, egy mozdítható bábbal értem fel azokban a pillanatokban.

Amint megszólaltam volna, a mentő szirénájától zengeni kezdett az utca.

Harry felkelt, felöltözött és felém sétált. A vérem rezes íze elöntötte a számat, ahogy az ajkamat felsebezte éles fogam. Harry konkrétan arrébb tett az ajtóból, és kiment. Én meg ott ragadtam a lefegyverzett állapotomban. Hívnom kellett volna valakit. Segítségért kiáltani. Legbelül valami mégis megállított, tudván, Harry nem bántana.

 A nevetésem zaklatott volt.

- Nem bántana. - ismételtem hangosan. Mint egy elmezavarodott ember, aki épp a saját világában él és próbálja megtalálni a kiutat. Az ablakhoz siettem, ami az utcára nézett. Harry ott állt és beszélgetett a mentősökkel. Lekezeltek és trécseltek.

A vérnyomásom a kétszeresére ugrott. Úgy viselkedtek, mint régi haverok, akik már párszor túlestek ezen.

A következő pillanatban a vér is megfagyott bennem. Párszor túlestek ezen…

A cuccaimat fél perc alatt összekaptam, a kabátot össze sem húztam magamon, kitörtem a házból. A hűvös hajnali szél belesüvített az arcomba, a hajamból szénakazalt csinálva. Meg is botlottam, mikor már nem láttam ki a hajszálak között.

- Indiana! Hová mész? - Harry hangja oktávokkal lentebb szólt, mint egyébként. - Indiana!

Megtorpantam velük szemben. A mentős férfit néztem. Egy magas, jóvágású, negyvenes férfi volt, mosollyal az arcán, integetett.

A nevetésem gúnyossá torzult át.

- Integet? - kérdeztem az orrom alatt.

- Harry, örülök, hogy nincs baj. - veregette vállon őt a férfi.

Ő már csak engem vizslatott. Mint aki kimosta az agyát a mentősnek. Nagyra nyíltak a szemeim. Vajon képes lehet rá?

Észre sem vettem, már előttem állt, fürkészve.

- Vámpír vagy? - bukott ki belőlem, számomra is hihetetlen volt. Mármint a kérdés maga.

Harry mosolya csak féloldali volt, a szemeit nem érte el.

- Bárcsak az lennék. - mondta.

Nyeltem egyet.

- Mi vagy te?

Harry sokáig nem felelt, folytatta a tanulmányozást. Elgondolkodtam rajta, hogy meghallotta-e egyáltalán, hisz a hangom a semmibe veszett oly vékony és halk volt. Mikor megismételtem volna a kérdést, szólásra nyílt a szája.

- H… Harry vagyok. - tárta ki a karjait.

- Én meg Indiana, halandó. - vágtam vissza gúnyosan. - de te… te nem ember vagy.

- Harry vagyok. Az a Harry, aki eddig is voltam, Indiana. Ember vagyok.

- Nem, n-nem. Egy ember meghal, - mutattam rá a házra - de te az előbb halott voltál, nem volt szívverésed, kihűlt a t-tested. Nem lehetsz ember.

Harry hirtelen elkapta a csuklómat, magához rántott s velem megfordult a világ. Az illata körül vett, a légzése szapora volt a fülemnél, termetes teste körülvett, mindenhonnan.

A tenyeremet a szívére nyomta. A közelsége nem segített józannak maradnom. Istenem, miért éreztem magam egy aktivált bombaként, amint mellettem van? A szemeim automatikusan lecsukódtak, a csend magába szippantott minket. Csak a légzése létezett és a doboló vér a fülemben.

Figyeltem. Lélegzet fojtva vártam, vártam a nagy semmire.

- Shh, nyugodj meg és figyeld.

Nem vert. Nem volt szívverése. Mi. A. F….

De ahogy Harry ujjai végigsimítottak a gerincem mentén, az egész testem szép lassan tért nyugovóra. A bódulat elvette a gondolatokat, már nem küzdöttem a szorítása ellen. Csak várakoztam arra, amit mutatni akart.

Harry belefúrta az orrát a fülem tövébe s én megéreztem. Azt a lágy, alig érezhető szívverést a mellkasán keresztül. Oly nagyon lassú volt, oly nagyon gyenge, mintha épp egy haldokló ember állna velem szemben.

- Ez nem lehetséges. - suttogtam.

- Tudom. - súgta vissza.

- Mindig ilyen gyenge volt a szívverésed? - kérdeztem bátran.

Amint engedett a fogásán, kiszabadítottam magam, tartva a három méter távolságot.

- Nem. - mondta, ezzel tudtam, hogy többet nem szándékozik mondani.

- De ezt ki kéne vizsgáltatni - kezdtem bele - vagy valami.

Harry hátra vetette a fejét. Először arra tippeltem, hogy imádkozni akar az ég felé nézve, aztán a kisfiús nevetésére lettem figyelmes. Meg arra, hogy az ér milyen szexin kidülledt a nyakán.

Nem, Indiana, nem dülledt ki szexin. Fejezd be.

Egyre türelmetlenebb lettem, hátráltam egy lépést. Vajon mikor kezdjek el futni tőle?

- Kivizsgál…. - fogta meg az orrnyergét. - Krisztus, Indiana, fogalmad sincs róla, ezt hányadszorra élem át.

A gyomromba markolt egy ismeretlen érzés.

- Hányadszorra? - kérdeztem irritáltan. Egek, ugyan hány nővel történt már ez meg?

- Legalább ezredszerre. - röhögött bele a képembe, miközben mereven tartotta a szemkontaktust.

Ez volt az I-re a pont.

Sarkon fordultam, hogy átszaladjak az utca másik oldalára, átvágjak a házak között és hívjak egy taxit. Nem akartam tovább hallgatni ezt.

- Indiana, ne menj el. - kérte. Én azonban mindent akartam, csak maradni nem. Elővettem a telefonomat és taxit hívtam, közben egy másodpercre sem álltam meg. - ne hagyj itt. - mondta még, vagy már csak hallucináltam.

Bárcsak ezt az egészet hallucináltam volna.

Most mi lesz?

A térdem sajgott a meneteléstől, a szívem pedig a megzabolázó tényektől. Úgy jöttem ide, hogy kiderítem az igazságot s megkaptam. Mi. A. Franc. Mi a pokol.

- Istenem, mi a szar? - fakadt ki belőlem, ahogy megtorpantam.

A szél elhalkult körülöttem s valahogy a tavaszt ígérő madarak sem hallatszódtak a korai órákban. A szemeimen álmosság ült, még sem tudtam volna egy szemhunyásnyit se aludni.

Indiana, össze kell magad szedned és tovább menni.

A belső hangom próbált arra ösztökélni, hogy siessek a taxihoz, de olyan nyugtató volt az a pont ott a beton közepén. Igaz, kiszáradt szemeim a pislogásért siránkoztak, mégis olyan jó volt bámulni és… csak ott állni.

Eszembe jutott a seb a fejemen, amivel el sem mentem kontrollra. Az emlékezetvesztésem is, meg az, hogy kiderült, minderről Harry tehet. Gondoltam még anyára, aki úgy döntött, megszakítja a kapcsolatot velem. Aztán láttam magamat. A szőke hajú hulla színű lányt, akinek a vér sem tudna elég pírt rakni az arcába, hogy újra úgy tűnjön: igenis, élek.

Élek.

Élek, mert lélegzek. Mert a lábaimon vagyok még mindig és a szívem ver, sebesen. Élek, mert szívhatom a levegőt a tüdőmbe és elmondhatom, éget minden egyes levegővétel. Mondhatni élek, mert mikor a körmömet a tenyerembe fúrtam, fájt. Éreztem. A szellőt is néha beletúrni a hajamba, megcirógatva a nyakam tövét.

Éltem, mert ott voltam a világban, visszatérve.

Éltem, mert valami vagy valaki azt akarta, hogy visszatérjek. Vagy így, vagy úgy, de megtörtént. Talán nem számítottak azzal, hogy a testi létezés nem egyenlő az Élettel.

De mi az Élet?

A gondolatmenetemet egy fékcsikorgás szakította meg. A vérnyomásom az egekbe szökött, mikor a földre zuhantam.

Megfordultam gyorsan, a látvány lesokkolt.

Harry ott állt, lebámulva az autóra, ami egy milliméternyire állt meg tőle. Épp, hogy nem gázolta el. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Harry csak bámulta a motorháztetőt, a mellkasa hevesen emelkedett.

- Ember, jól van? - szállt ki a sofőr, egy 60 év körüli férfi volt, a homlokán gyöngyözött az izzadtság. - és te kislány?

Felálltam, annyira szédültem az adrenalintól, hogy a helyemen ragadtam.

- Uram? - nyúlt Harry karjához, akinek a tekintete rögtön megtalált engem. Végigpillantott rajtam.

- Jól.

Aztán megindult felém. Hátráltam egy lépést, többre nem volt esélyem. Harry megragadta a tarkómat, a mellkasához nyomta, odaszorította. Az állát a fejem tetejére tette és úgy álltunk ott, szó nélkül. Fel sem fogtam, hogy mi történik, a melegség szétáradt bennem. Ez nem az illata volt.

Ez valami sokkal erősebb annál.

A szemeim lecsukódtak és engedtem, még egyszer engedtem, hogy magába szippantson. Ez a szikrázó energia, ami körbevett az ölelése közben, felemésztett. Harry pedig levegőt kapkodva szorított magához, mintha többet el sem akarna engedni.

Amit furának találtam azaz, hogy akármennyire is volt zaklatott, a szívverése ugyanolyan lassú, alig érezhető maradt.

- Soha. Többet. - mondta.

- Soha többet mi?

Maga felé biccentette a fejemet, s miközben letörölte a könnyeimet, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, belefúrta a tekintetét az enyémbe.

- Soha többet ne hagyj el.

A nézése megváltozott. Mintha valamiféle remény csillant volna fel bennük.

- Harry majdnem elüttetted magad miattam.

Elnevette magát.

- Megszoktam, hogy ki akarsz nyírni, Indiana. A suliban először, aztán otthon az orrtörés. Most egy hajszálam sem görbült. Plusz, te meghalhatsz. - simogatni kezdte az arcomat. Többet nem volt helye a humornak. - hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz az útra, Indiana?

Nyeltem egyet. Őszintén fel sem tűnt, hogy megmozdultam.

- Nem szándékos volt.

- Egyszer már meghaltál miattam majdnem, még egyszer nem engedem. Hazaviszlek.

- Ne! - emeltem meg a hangomat. - vagyis nem kell, jön a taxim, valahol.

A taxi láthatáron sem volt.

- Nem szeretnék veszekedni. Hazaviszlek. Tedd el a telefonodat, nem kell taxi. Ha kell, a hátamon viszlek el a kocsiig.

Szegény férfi nem győzött elnézést kérni, pedig nekem kellett volna. Harry hozzá sem szólt, engem figyelt, hogy megyek-e. Még pár szót beszéltünk a férfivel, aki a végére megnyugodott félig meddig, útjára küldtük.

Nem tehettem mást, beültem a Range-be. Persze Harrynek telt egy új autóra, miután összetörtük a régit. Egyszerűen képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint egy sztárra, töméntelen mennyiségű pénzzel.

Az autóban vágható volt a feszültség, a csend ránk telepedett s mikor felnyögött a motor a Range-ben, felállt a szőr a karomon. Bekötöttem magam gyorsan és az ölembe fektettem a kezeimet.

Nem fűtött, mégis oly nagyon melegem lett, kipirultam. A szívem idegesen zakatolt.  Harry lassított ötvenre, pedig csak hatvannal mentünk. Követtem a tekintetét, ami a kapaszkodó kezemet fürkészte az ajtón. Fel sem tűnt, hogy markolom.

Összenéztünk pár másodpercre, én nem bírtam tartani a szemkontaktust. Előre meredtem, s alig vártam, hogy hazaérjek.

- Den-t elhozom neked holnap.

Bólintottam. Teljesen megfeledkeztem róla a nagy ijedtségben. Harry sóhajában fájdalom volt.

- Komolyan nem fogsz velem beszélni? Indiana, kérlek.

- Mennyi? - futott ki belőlem.

- Mi mennyi?

- Mennyi nőnek, Harry?

Zavartan pillantott rám.

- Nem értem, miről beszélsz.

- Te mondtad, hogy mennyiszer megtörtént már veled.

Harry nevetni kezdett. De úgy Istenigazából. Nem gúnyosan, hanem mint… mint aki megkönnyebbült.

- Féltékeny vagy, Indiana.

A fülemig pirult bele az arcom a pimasz mondatába. A hangsúlyt az első szóra helyezte, én pedig süllyedni kezdtem.

-  Épp hazaviszel és soha többé nem találkozunk, Harry. Nem vagyok féltékeny.

- Mégis hogy gondoltad? A tanárod vagyok, Indie.

- Kiiratkozom.

Megálltunk a piros lámpánál, Harry felém fordult.

- Nem, nem fogsz.

Most rajtam volt a sor, hogy röhögjek.

- Ó, de igen.

- Tudod, honnan veszem?

- Ki vele.

- Mert azzal foglalkozol, hány nő tudta ezt meg, hány nő volt a házamban rajtad kívül, nem azzal, hogy milyen életet élek.

Dudáltak, ezért elindult. Én pedig befogtam a számat. Tényleg ilyen szánalmas vagyok? Egek, el akartam bújni egy sarokba. Hogy lehetek ilyen ostoba. Gyülekeztek a könnyeim is. Miért bőgök már megint? Nem hiszem el.

Harry tenyere a térdemre simult, megcirógatta, majd megszorította.

- Kettő volt. - halkan beszélt, nyugtatóan.

- Kettő ki?

Elmosolyodott. De ez a mosoly szomorú volt.

- Két nő volt, aki érdekelt. Aki tényleg érdekelt.

- Értem. - mondtam, a nyelés nehézkesen ment.

- Egyik sem tudta meg. - nézett rám. - nem adtam nekik lehetőséget.

- Tessék? - suttogtam meglepődve.

- Indiana, szerinted, ha nem szerettem volna, hogy megtudd, meghívlak hozzám, megint? Szinte én kértem, hogy gyere be a szobámba. Megmondom őszintén, nem számítottam rá pont most, de tudtam, hogy egyszer hajtani fog annyira a kíváncsiság.

- A balesetünk előtt nem is gyanakodtam? - miután nem felelt, nyaggattam. - Harry.

- Indiana, kérlek ne beszéljünk a múltról, az számít, ami most van. Főleg ne a balesetedről.

Tudhatta volna, hogy nem adom fel olyan könnyen. Miről nem akart beszámolni?

- Harry, egyetlen esélyed van, hogy lenyeljem a félelmemet és talán… barátkozzak veled.

- Barátkozz? - húzta el a száját. - már jól megbarátkoztunk. - vágta hozzám szemtelenül. - nem barátkozni akarok.

- Mondd el, hogy miért nem akarsz válaszolni a kérdésemre.

- Mert nem akarod tudni. Tessék, válaszoltam. Most már barátkozhatunk? - mosolygott rám kisfiúsan és legszívesebben megpofoztam volna, hogy aztán elcsókoljam a fájdalmát.

- Tudni akarom, akármi is az.

Harry felsóhajtott és aztán elmondta. Elmondta, hogy az évek alatt kihaltak belőle az érzelmek, az ízek, kihalt belőle az élet. Azt is elmesélte, hogyan játszottam el a baleset előtt, hogy hiszek neki, aztán pedig egész egyszerűen betegnek hívtam. Utána az idegességtől nem látva vezetett és megtörtént, aminek meg kellett.

Én csak csendesen figyeltem minden szavát, a bűntudat ott kopogtatott az ajtómon, integetve, készen állva arra, hogy felemésszen. Beengedtem hát, kész voltam megbirkózni vele. Mindvégig csak őt hibáztattam a balesetért, holott én is bűnös voltam az egészben.

Sőt, csak én voltam.

Hiába magyarázta Harry, hogy nem tudhattam, nem érthettem meg őt, amíg meg nem tapasztaltam az este.

Nem akar orvoshoz fordulni, hiszen a tudomány ezt nem tudja megmagyarázni s egyszerűen csak betegnek titulálják. Abba meg nem egyezett bele, hogy kísérleti állatként megfigyeljék őt az éjjel, inkább eltűrte. Csak… tűrt.

A végén egy egészen érdekes dolgot is felhozott. Arról az estéről, mikor egy csinibabával láttuk őt a kocsmában. Azért találkozott vele, hogy kipróbálja saját magát. Az életben, a csajozásban, mert olyan régóta nem találkozott senkivel, nem tudta, hogyan kéne kezdeményeznie velem.

Velem.

Igen, ezt így mondta és bele is pirult. A döbbenettől én is.

Persze utána abbahagyta a gyerekes próbálkozást és úgy volt vele, lesz ami lesz. Bár azt nem értettem, mit ért az alatt, hogy „működök-e még”, inkább nem is taglaltam.

A lényeg, hogy ültünk az autóban a házam előtt s én szóhoz sem jutottam.

Harry még ennyit hozzá rakott:

- Te vagy az, akitől erőt kapok az élethez. Melletted érzem, hogy még élek, Indiana.

A lábamat rángattam, kopogott a cipőm sarka az ülésnél. Annyi minden történt, annyi mindent tudtam meg, a sok információtól kezdett szétrobbanni a fejem.

A szívem ki akart szakadni a mellkasomból, mikor kinyitottam a kocsi ajtaját, hogy ott hagyjam. Minden porcikám felsírt a hiánytól, a légzés fájdalmas volt.

Máris hiányzott az a testközeli élmény, mikor átölel, szorít és érzem, hogy feltöltődök. Még mindig éreztem a simogatását a lelkemen, a csókját a szívemen, ahogy szép lassan örök megnyugvásba taszít puszta jelenlétével és érintésével.

Kiszálltam az autóból és elindultam a ház felé.

Visszaemlékeztem arra az estére ott az irodájában. Ahogy megcsókolt. Ahogy szép lassan megindult bennem a melegség, kihűlt végtagjaim felforrósodtak, pár pillanatra békére találtam.

De mi az Élet?

Hát nem ez az élet? Nem ettől élet az élet? Hogy minden rosszban van valami jó? Hogy feszegetni kell a határokat, és ha megtesszük, akkor Élünk?

Gőzöm sincs, Harryt milyen tündérmeséből szalasztották, nem hiszek a természetfelettiben, de azt tudtam, hogy ő adott erőt nekem az élethez.

Mi több, a halál után ő volt az, akitől újra úgy éreztem: Élek.

Megálltam hát és elmosolyodtam.

Rettenetesen féltem. Az agyam vész jósolva próbált menekülésre bírni, de a szívem visszavitt az autóhoz, behajoltam a lehúzott ablakon, és válaszoltam a kérdésére, amit csak pár másodpercre fogtam fel: kiiratkozol?

Elkaptam Harry tekintetét. Egyszerre láttam a szemében reményt és rettegést.

- Majd megtudod holnap az órán, tanár úr.

És ezzel fogtam magam és felsétáltam a lakásba.

Sok megemésztenivalóm volt, de egyet nem felejthetek el, mialatt átgondolok mindent:

Aki mer, az nyer.

HUSZONHÉT - Újabb íz

sziasztok! megérkeztem a következővel, ez jóóó hosszúúú lett :) remélem jól vagytok! lassan tavaszodik, már alig várom, utálom ezt a hideget :) jó olvasást nektek, millió puszi, és köszönöm, hogy még mindig itt vagytok! <3 

Az utca belezendült az ajtócsattanásba, miután kiszálltam a taxiból.

A bőröm borsódzott a hűvös szélnek köszönhetően, az aranyszőke hajamat lobogtatta mögöttem. Alig bírtam elkapni a lélegzetemet, a tarkóm nyomott a vérnyomásomtól, pedig nem szokott magas lenni.

Még nem késő Indiana, a taxis arra vár, hogy kifizesd, még visszaszállhatsz és hazarohanhatsz a bús-üres szobád falai közé.

A szívem viszont azt súgta, hogy ez az a hely pontosan, ahol lennem kell. A vér lüktetett az ereimben, dobogott, szinte könyörgött a lépteimért. Minél előbb, minél közelebb, látni őt, érezni őt. Mi a franc. Megráztam a fejemet, de már késő volt. A lábaim a háza felé cipeltek, miután a taxis elmondta, Harry már rég kifizette az utamat előre. Persze őt is ismerte, kit nem. Annyi információt összeszedtem róla, a One Direction tagja volt egykor. Lányok hada sikította a nevét, engem meg valószínűleg jól leigáznának a féltékenységükben, vagy épp a hezitálásom miatt. Tisztában voltam vele, milyen szerencsés is lehetnék.

Harry egy igazi sztár még mindig. Humoros, kisfiús mosollyal, majdnem két méteres testtel, itt-ott göndör hajjal és zöld szemekkel.

Valahol legbelül épp az ellenkezőjét éreztem.

A kettős érzet egyre csak erősödött, ahogy végigbaktattam a gondosan karbantartott parkon, a fák között, mik napsütésre éheztek. A boldogság és a félelem egyszerre borította el az elmémet, egyazon erősségben, vajon melyik nyer?

Az ujjaimat kopogásra formáltak, de a hezitálásban megtorpantam. Semmiből sem tart taxit hívni.

De akkor meghallottam a hangot, amit gőzöm sincs hogyan felejthettem el. Amitől a görcs a gyomromban elkezdett enyhülni, szertefoszlani. A szívem megugrott, és nem kopogtam. Szinte betörtem az ajtót.

- Den? - kiáltottam el magam, mikor beléptem.

A kiskutyám rohanni kezdett felém nyüszítve, majd hanyatt dobta magát előttem, a hasát kínálva. Örömömben felkaptam és szorítani kezdtem. A szőrébe fúrtam az arcomat, mire vakkantott. Aztán elkezdte összenyalni az arcomat.

- Elég, Den. - nevettem, majd leraktam a földre. A hasát simogattam. Őszinte boldogságot láttam sötét szemében. A lábamhoz bújt és lefeküdt elégedetten.

Csak akkor vettem észre, hogy valaki figyel minket.

Harry az ajtófélfának támaszkodott, féloldali mosollyal arcán. Finom illat keringett a házban.

- Örülök, hogy a maradás mellett döntöttél.

Nyeltem egyet.

- Vissza akartam menni.

- Tudom. - billentette oldalra a fejét. - de maradtál.

- Maradtam. - mondtam. - miért nem adtad vissza a kutyámat?

Harry nagyot sóhajtott.

- Gyere be a konyhába, mert leég a kaja.

Harry főzött? Alig bírtam eltakarni a vigyoromat.

A konyhában palacsinták sorakoztak a lapos tányéron, és már készült a következő adag a fekete serpenyőben. Körülpillantottam. Az konyha berendezése kellemes, modern érzetet keltett, a hosszú pult kényelmessé tette a főzést-sütést.

- Szóval? Válaszolsz? - dőltem neki végül.

Harry széles hátán mozogni kezdtek az izmok, ahogy megfordította a palacsintát.

- Már az első nap oda akartam adni, mikor jöttél iskolába. Aztán kiderült, hogy nem emlékszel rám - nevetett. De ez a nevetés nem a humoros fajta volt. Elszorult a torkom. Kellett pár hosszú másodperc, amíg folytatta. - gőzöm sincs, mit tehettem volna. Nem emlékeztél rám, hogyan állíthattam volna be a kutyáddal? Szia, Harry vagyok, nem ismersz meg, de jó párszor itt aludtál, sőt, megmentettél önmagamtól jó párszor, a kutyusodat is áthoztad. Ja, és amúgy én vagyok az oka a balesetednek. - Harry megfordult és kitárta a karjait tanácstalanul. - szerinted így kellett volna?

A sóhajom betöltötte a konyha falait.

- De miután kiderült?

- Ha nem hívtad volna meg magad, én tettem volna. - a kedves mosolya mögött kihallottam valami mást, úgy fogalmaznám, bizakodást hallottam. - ő lett volna a bizonyíték, ha nem hiszel nekem. Másrészt Den megfázott, orvost hívtam hozzá és ápolni kellett.

A szívem dörömbölni kezdett. Ápolta a kutyámat? Nem, Indiana, csak mert ápolta a kutyádat, nem olvadsz el.

Bólintottam.

Körülnéztem.

A ház falai messze fölém nyúltak. A falak semmitmondóak, szürkék voltak, egy lakberendező csodákat tudna tenni, azt hiszem. Körbejártam a folyosót, az előteret, megálltam a lépcső előtt. Felnéztem rá, beszippantott a lépcsőfokok meredek sorfala. A tetejére pillantottam és láttam magamat, ahogy becsapom az ajtót erősen. Harry orra megsérült, kívülről nem is értettem, miért vonzza a férfiakat silány külsőm. Újabb emlék.

Sajgó fejemet forró szikrázás nyugtatta meg.

Harry mögöttem volt. Feszes mellkasa a hátamnak feszült, két ujja óvatosan, alig érintve simította végig a karomat.

Hirtelen le akartam tépni a felsőmet, hogy a bőrömhöz érjen a bőre. Krisztus, mi bajod van Indiana.

A szemeim lecsukódtak és nem értettem mit mondott. Csak az illata, a közelsége, a fájó lüktetés a bőröm alatt volt az, ami számított.

Megpördültem a tengelyem körül, az arcunk pár milliméterre volt a másikétól.

- Hm? - mormoltam, hátha valami fontosat mondott.

- Min gondolkodtál? - suttogta.

- Nem tudom. - mondtam.

Harry elmosolyodott, a hüvelykujja megtalálta a halántékomat, hogy aztán végigsimíthasson vele az állam hegyéig.

Mindig ilyen jó érzés, mikor valaki cirógat? A kábulattól belesimultam a tenyerébe, nem tudtam mi ez, de bekebelezett.

- Indie - búgta, a hangja harmatgyenge. Elillant gyorsan, mégis hallottam. A hő szép lassan szökött fel bennem, vagy csak be volt fűtve? Magam sem tudtam.

Amint hozzámért, azt is elfelejtettem, milyen céllal érkeztem.

Mi volt ez, testi vágy?

De akkor miért éreztem azt, hogy egyetlen hüvelykujja gyógyulásig simította meghalt lelkemet?

A tekintetünk találkozott, a szavaknak nem volt helye ott és akkor. Láttam magamat a világos íriszeiben. Hirtelen nem akartam a feledésbe menekülni, nem akartam a halált, csak az életet. Az életet, amit a szemében láttam meg.

- Édes. - mondta, s mikor rákérdeztem, csak megrázta a fejét. Valami titkos lehetett, vagy a régmúlt történése?

Ki kívánkozott a számon:

- Bárcsak mindenre emlékeznék.

Harry megfogta az ujjaimat és bevezetett a konyhába.

Szedett palacsintát mindkettőnknek, majd leült velem szemben. Ámbár kezdett kitisztulni a fejem a kis távolságból, bódult voltam kicsit.

Harry lakmározni kezdett. Az élvezet kiült az arcára, egymás után tömte magába a palacsintát. Úgy döntöttem, végre megkóstolom.

- Ez… sós?

- Sós palacsinta. - mosolygott rám, az arca kivirult tőle. - a legjobb szakácstól tanultam.

- Szereted?

Harry lerakta a kezéből a palacsintát, megtörölte a száját és hátra dőlt. A tekintete elárulta őt, kereste a megfelelő választ.

Benyomtam kettőt, amíg vártam rá. Isteni finom volt.

Sosem érkezett válasz a kérdésemre.

- Miért vagy itt, Indiana? - kérdezte. Arcáról eltűnt a mosoly s a jó kedv. Most rajtam volt a sor, hogy válaszért kutakodjak. Szinte érezte, hogy mentésre szorulok. - mert én tudom, miért akartalak idehívni. - a karjaira támaszkodott az asztalon. Belefúrta a tekintetét az enyémbe, elkapta és nem engedte. A tüdőm levegőért kiáltott.

- I-igen?

- Nem tudok tovább nélküled létezni. Próbáltam, de nem ment. - mondta ki egyszerűen. Egy pillanatra sem hezitált. Nem értettem, miért mondd ilyeneket. Azt sem, hogy miért éreztem pontosan ugyanezt, mióta visszatértem a halálból és ismét találkoztunk. - jöhet akárki azzal, hogy  idő kell, amíg megismersz valakit. 6 év múlva is derülnek ki dolgok a másikról, mit számít, ki milyen szabályokat állít fel? Itt voltál velem, ebben a házban és éltem, Indiana. Elérted, hogy legyen miért élnem. Akarjak valamiért élni. Tudom, hogy nem bocsájtottál meg a balesetért, hidd el, amíg élünk megpróbálom helyre hozni a dolgot. Azt akarom, hogy mellettem legyél. Egyszer itt voltál és a baleset után… teljesen üres lett minden, amiben eddig valamennyi örömet találtam. Nélküled nem megy tovább, szeretném, ha elölről kezdenénk, új emlékekkel.

Harry kifúlt a mondandója végére. Az izzadtságcseppek legördültek a homlokán, oly sokáig megszólalni sem tudtam.

A megválaszolatlan kérdések ott sorakoztak föl az agyam józan részében, a visszakozás erős volt, csak nem ért fel szívem erejével.

Harry nem várta meg a válaszomat.

Felállt és a kezét nyújtotta nekem. Amint megfogtam felrántott, lehajolt, a lábaimnál fogva megemelt és felpakolt a pultra.

Olyan gyorsan történt, időm sem volt felfogni, hogy a csípőjét a lábaim közé fúrta.

A szemeim nagyra nyíltak, Harry tekintete nem változott. Megemelte a hüvelykujját és az alsó ajkamra tette. A szemeim azon nyomban lecsukódtak és könyörgő sóhaj hagyta el a torkomat. Krisztus, mintha egyetlen egy érintésével vinnyogó kiéhezett kislánnyá tenne.

- Tudod mit akarok mindennél jobban? - kérdezte, és jól elbeszélgetett magával. Rögtön válaszolt helyettem is. - újabb ízt. A tiédet.

- Harry.

- Látom, hogyan reagálsz rám, Indiana. Meg akarom adni. De segítened kell.

- Segítenem?

- Nem fogok hozzád érni, amíg el nem mondod, milyen ízed van.

Tikkadt torkomon alig jöttek ki a szavak.

- Í-ízem?

Harry bólintott.

- Az ízed.

Most akkor nyaljam ki magam, vagy mit akar? A gondolatra totál bevörösödtem és Harry észrevette. A pimasz, perverz vigyorától a föld alá süllyedtem.

Megfogta az ujjamat és bele nyomta a számba. Fürkészett.

- Mondd el, Indiana. Mondd el, milyen íze van a bőrödnek.

Totál bután meredtem rá, nem értettem, miért kérdez ilyeneket.

- Öhm… nem tudom Harry, bőr ízű? Milyen ízű a bőr?

- Jelen pillanatban milyen?

Elszánt volt és láttam rajta, hogy valóban tudni akarja. Mivel csak a meggyes tusfürdőmet éreztem magamon, azzal hozakodtam fel.

- Meggy. Jelen pillanatban.

Harry gondolkodás nélkül a hűtőhöz ment. Majd becsukta, átrohant a konyhán, eltűnt.

Mikor visszaért, nem hittem a szemeimnek. A nyál összefutott a számban s a vérem forrni kezdett.

Krisztus, mit akar a meggybefőttel?

Ráütött egy nagyot a tetejére és felnyitotta. Ismét a lábam közé állt, ezennel egy meggyel a két ujja között.

- Nyisd ki a szádat.

- Mi? Miért nyitnám? - nevettem zavartan. Egek, Indiana, szedd már össze magad. Egész testedben remegsz.

Harry megfogta gyengéden az államat, lehúzta és kinyílt a szám. Majd beletúrt a hajamba, belemarkolt, hogy hátrahúzhassa a fejemet gyengén. Ott ültem a pulton, széttárt lábakkal és hátra vetett fejjel, Harry pedig belecsurgatta a meggy levét a számba.

Hogy aztán hirtelen megindulást magához rántson és megcsókoljon. A torkomból egy mély, kéjes nyögés szakadt fel, magamra sem ismertem.

Sosem voltam ennyire beindulva.  Akárhány sráccal próbálkoztam, a szex rossz volt. Harryvel még csak nem is szexeltem, de úgy éreztem a mennyek ajtaján kopogtatok.

Kár, hogy a csókja nem tartott sokáig.

A tekintetünk találkozott, Harry pedig ízlelte a meggyet a nyelve hegyén. Lecsukta a szemeimet, a mellkasa egyre csak emelkedett és azt hiszem, elvesztettem őt. A ködös tekintete a következő pillanatban megijesztett s egyben megőrjített.

Megragadta a térdeimet és közelebb húzott magával. A fülemhez hajolt.

- El is felejtettem, mennyire szerettem a meggyet. - suttogta - most meg foglak kóstolni, Indiana.

A tartásom meginogott, majdnem a karjaiba omlottam. Puszta szavaitól.

Harry oldalra biccentette a fejemet, szabaddá téve a nyakamat. A hideg meggy leve végigcsurgott a nyakamon, le a kulcscsontomig, pontosan olyan ütemben sorakozott fel a libabőr az egész testemen. Egyszerre volt melegem és fáztam, mikor a forró nyelvének hegye megérintette a bőrömet.

Hirtelen le akartam tépni a bőrömet, hogy még közelebb érezhessem őt. Nem volt elég.

A derekába martam és bár az ágyékunk összesimult szorosan, még mindig távolinak tűnt az egész. A másik kezem a haját marta, ahogy egyre lejjebb haladt. Át a mellkasom bal oldalára.

Harry halk, elégedett sóhajára felfigyeltem. Néztem, ahogy belecsókol a mellkasomba s valahol úgy tűnt, mintha el akarta volna csókolni szívem repedezett sebeit. A szám szétnyílt, és ahogy megharapta még a bőrömet, a nyögés is elhagyta a torkomat.

Harry úgy fordított meg minket, hogy hosszában le tudjon dönteni a pultra.

Ó Egek, mikor a nadrágomat kezdte kigombolni, a hátam ívben feszült meg a hideg kőn. A plafon összefolyt előttem, ahogy a tűz hevétől a könnyem is megeredt.

Annyira fel voltam hevülve. S nem csak testileg. Lelkileg. Minden egyes csókja és érintése több volt puszta testi találkozástól.

Azt hittem, elvesztem a halál után. Hogy többet nem fogok örömet érezni, az ízek intenzitását. Nem fogok többet vonzódni bárkihez is.

- Harry! - mondtam a nevét, mikor a meggyet a csupasz belső combomhoz dörzsölte.

- Annyira finom. - duruzsolta a bőröm ellen, és már nem voltak gondolatok.

Csak a szája a lábaim között. Ahogy a csókjaival végighaladt az érzékeny bőrön, egyre beljebb oda, ahol a legjobban akartam őt.

- Harry.

A neve imaként hagyta el a számat újra és újra, majd egy őrjöngő nyögésben, ahogy az ajkai körülfonva vették el végre a bizsergő, égető érzést a lábaim között.

A nyelve belém fúródott s a csillagok sokkal közelebb tűntek az átlagnál. Éreztem, ahogy elönti a testem a megkönnyebbült melegség és a mosoly kiül az arcomra.

- Ó Istenem Harry, az ujjaidat.

Harry hirtelen abbahagyta.

- Hidd el, Indiana, majd én tudom, mikor kell az ujjamat is használni. - mondta pimasz egoizmussal, szó mi szó, úgy szívott, úgy elégített ki, ahogy senki más még eddig.

A tenyeremmel rácsaptam a pultra az elégedetlenségtől.

- Nem bírom tovább.

Harry ujjbegye körözni kezdett ott, ahol már rég nem járt senki. Lassú, éhes köröket rótt le, körbe, egyszer sem térve be. A pólóm nekem tapadt az izzadtságtól, a lihegésem betöltötte a konyhát.

- Jézus Harry, tedd már be.

Mikor ráparancsoltam, Harry elvette az ujját és cserébe a nyelvét adta vissza egy kicsit. A kínzó remegés újra és újra rám tört. A melegség hullámokban tört rám, közel voltam.

Lenéztem rá egy törékeny pillanatomban. Ő pedig fel rám. A hangom esdeklő volt, nem ismertem meg a sajátomat.

- Tegyél a magadévá.

Harry szemei elsötétültek, az idő megállt körülöttünk. Oly nagyon akartam. Soha, senki nem tett velem ilyen jót. Nem csak a testemmel, a lelkemmel is. Közelebb akartam magamhoz.

Hirtelen megéreztem Harry ujjait, s én visszadőlve a pultra, felnyögtem az elégedettségtől. A szája és az ujja együtt dolgozva érték el, hogy egy hangos sikollyal éljem át életem első, igazi orgazmusát.

***

Harry ajtaját nyitva találtam.

Bemenjek, vagy ne? Már reggel hat volt.

A kíváncsiság fojtogatott, nem volt szabad megfeledkeznem arról, hogy miért jöttem ide.

Az este olyan fenséges volt, a lábaim még mindig remegtek. Nem beszélve arról, hogy Harry TV nézés közben még egyszer hozzám ért, sokkal hevesebben.

Leírhatatlan élmény volt. Csak azaz egy zavart, hogy a szexre nem reagált. Igazából azt hittem, hogy utána felvisz az ágyba és egész éjszaka elleszünk. De Harry még csak azt sem akarta, hogy viszonozzam. Ami nagyon is zavart. Annyi volt a válasza, hogy neki ennél több nem kellett, minthogy ilyen lélegzetelállítónak lásson.

Ja és hozzátette, hogy továbbra is a meggy lesz a kedvence. Tűzvörös volt a fejem, mondani sem kell.

Harry békésen aludt az ágyában. Ott álltam felette és néztem pihenni. Elmosolyodtam. Mégis mit gondoltál, hogy tényleg meghal éjjelente? Aztán újraéled reggel?

 Nevetnem kellett. Visszafogtam, nehogy felkeltsem. Olyan helyes volt még álmában is. Teljesen megnyugodtam a hatalmas, félelmet keltő csendben.

Meg is torpantam. Miért volt ilyen csend? Mi más lenne, hisz még alszik. Csak te vagy fel ilyen korán.

De akkor is.

Mellé sétáltam és ott álltam fölötte. Olyan fura volt. De mi? Mi volt az a fura? Harry aludt.

Biztos azért nem emelkedik a takaró, mert kis levegőket vesz.

És biztosan nem fújja ki, csak beszívja.

Nagyra nyíltak a szemeim. Krisztusom, Harry nem lélegzett?!

A kezemet a szájához-orrához tettem, 2 percen keresztül ott tartottam, semmi. A vér dobolni kezdett a nyakamban.

- Harry. Harry kelj fel! - rángatni kezdtem. A teste jéghideg volt. A pánik rohamokban tört rám. A nyakánál megnéztem a pulzusát, nem találtam. A csuklóján sem. - Úristen. Istenem. Jézus, Indiana, telefon. Hívj mentőt.

Alig bírtam elmondani, hogy mi történt. Beszéltem egyáltalán? Se pulzus, se légzés, kihűlt test.

- Meghalt. Harry meghalt…

Úgy éreztem, a szívembe belemarkolt egy hatalmas kéz, a valóság keze, hogy tönkre tegye a boldogságot, amit épp, hogy megérezhettem. Darabokra facsarta a szívemet, a könnyeim forrón égették meg az arcomat, remegtem.

A telefonjáért nyúltam, szerencsére csak oldalra kellett húzni a feloldáshoz. Kit hívjak? Valakijét fel kellett hívnom.

Egy rokonát sem ismertem.

Fel s alá járkáltam. Mit mondjak? Harry meghalt? A mentők úton vannak. De vajon mióta halott már?

Halott. Halott. Halott.

Halott.

Harry halott.

A térdeimre estem, a telefon megszólalt a kezemben. Megnyomtam véletlenül. Egy zene volt, az volt a címe: Altató.

Azaz altató én voltam, ahogy énekelek.

Még inkább csorogni kezdtek a könnyeim. Fel kell állnod, a mentők mindjárt itt vannak.

Erőt vettem magam, a sokktól még fel sem fogtam szerintem.

Amint a kilincsért nyúltam, egy hatalmas levegő vételt hallottam. Mint aki fuldoklás után most kapott igazán levegőhöz.

- Indie? - mondta, fáradtan.

A telefonja kiesett a kezemből. Megfordultam, de azt se tudom, hogyan.

Harry meglátta a könnyes, sokkos arcomat, majd lecsukva a szemét hátra döntötte a fejét.

- Mióta vagy itt, Indiana?

Azt állította, hogy minden éjjel meghal és újjászületik. Szerinte ő halhatatlan.

- Istenem. 

HUSZONHAT - Megfejthetetlen

sziasztok! végre megérkeztem :)) sajna történt egy-két dolog mostanában körülöttem, nem tudtam az írásra koncentrálni, meg úgy semmire sem. de most már igen! köszönöm a türelmet és jó olvasást kívánok! 

A rémálmom napról napra kísérti a hűvös éjszakáimat. Na nem pont azért hűvös, mert kint mínusz fokok uralkodnak, a fűtés bedöglött az egész bérházban.

Az, hogy vacogva feküdtem bele az ágyamba, felturbózta az egyébként sem tiszta elmémet. Mondhatni rettegve hunytam le a szemeimet minden egyes éjjel, azóta, hogy Harry elmondta az igazságot. Elmélyültem a gondolataimban és ebből kifolyólag csak úgy bombáztak a rosszabbnál rosszabb álmok. Kezdve a balesettel. Jobban mondva minden éjjelem eköré központosult. Először még csak nem is éreztem, mi történt valójában. Hallottam magamat sikítani, aztán bumm, felriadtam leizzadva. Utána mélyültem bele az eseményekbe úgy Istenigazából. Mintha minden egyes álommal közelebb kerülnék a valósághoz. A képek élesebbek, a sikítások hangosabbak lettek, a szívem pedig a torkomban dobogott a félelemtől. Egyik alkalommal sem fajult odáig az álmom, mint a mostani estén.

Ott feküdtem az ágyamban, a plafont bámulva már az sem tűnt fel, hogy hideg volt. Képtelen voltam kiverni a fejemből a legutolsó pillanatot. Csak az járt a fejemben, minden más sötét foltként derengett körülöttem.

Lecsuktam a szemeimet s már egyből állt a szőr a tarkómon.

Csupán másodpercekig tartott, de ez volt valaha a legijesztőbb és mindezek mellett, a leg szürreálisabb dolog, amivel találkozhattam.

A vér megfagyott bennem. Nem éreztem a szívemet verni, a szemeim mégis nyitva voltak és láttam. Tisztán és tudatomnál voltam.

Egy halott test, aki látott még.

Látta még azt az embert, aki okozta a balesetet. Aki ott feküdt már fekete zsákkal a testén. Aki olyan megtört volt, esetlen és kihűlt, mint én magam. Kinek erejében megfagyott a vér, a szíve nem vert és azt kívántam, bárcsak ne kéne őt úgy látnom. Bárcsak ne történt volna ez velünk.

Mielőtt a fekete zsákot rám húzták volna, láttam őt felkelni.

Felülni, a zsák lehullott a fejéről. Életre kelt.

Ebben a pillanatban felriadtam az álmomból. Zakatoló szívvel fetrengtem tovább egészen mostanáig, képtelenségnek tűnt kiverni a fejem azt, hogy Harry életre kel a szemem láttára.

Az ölembe vettem a laptopomat és elővettem a jó öreg barátomat, a google-t. Mindenféle módon rákerestem, halálos baleset London külvárosában, belvárosában, Angliában - rá kellett döbbennem: arra sem emlékszem tisztán, merre történt. Ebből kifolyólag fikarcnyit sem törődtem tovább az internettel, meg tegyük hozzá nulla találatot hozott fel. Mintha egyszerűen kitörölték volna az emberek és a média tudatából.

Harry és a hírneve akármire képes.

A kíváncsiság szétmarcangolt belülről, s az egyre csak megfogalmazandó kérdések: Harry hogyan élte túl? Nem mintha nem örülnék neki, de például egyetlen egy sérülés sem látszódott rajta. Mikor visszatértem az egyetemre, ő már tanított! Egek, hát le sem esett, hogy ő volt a balesetem okozója!

Mi több…

Esze ágában sem volt bárkinek is megemlíteni. Mintha nem tudnának róla. Fura.

A legegyszerűbb, ha megkérdezem.

***

Másnap - nekem aznap - reggel az egyetemen egyenesen Gertie-ékhez ballagtam. A nedves füvön csúszott a bakancsom talpa, majdnem hasra is estem.  Pezsgett a bőröm az enyhe napfürdőben, már akkor kora reggel is. Esőnek nyomát sem találni már, szerencsére.

- Szöszke - karolt át vigyorogva Bastian. Ahogy a tekintetünk találkozott, lefagyott a mosoly az arcáról. Megragadta a vállamat és ezt mondta: - ideje kialudnod magad, néztél már tükörbe? Alex szerint a jó alvás titka a kimerítő szex. Mikor szexeltél utoljára?

Mi van?

Nem tudtam mást, kitört belőlem a röhögés. Ellenben ez mindenhogy hangzott, csak őszintének nem.

- Ez hogy jött ide?

- Kicsi van neki, mi? - kérdezte. Összevont karokkal rázta a fejét előttem. - jó pasi, kicsi farokkal. Pedig a tanároknak nagy szokott lenni.

- Ó igen? És ezt te honnan tudod?

A vigyor ismét ott kunkorodott az ajkain.

- Hülyéskedsz, szivi? Egyetemen vagyunk, szerinted Mr. Jefferson mennyire visszakozott, mikor megkértem, hajoljon le?

Leesett az állam.

- Mondd, hogy nem voltál együtt vele.

Mr. Jefferson-t Bastian részéről ismerem, neki tartja azt az órát, aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni.

Felmutatta a mutató és a középsőujját egyszer.

- Kétszer? - kérdeztem. Fület sértő hangnemben. - elment az eszed. És Alex? Te hímrin…

- Álljunk csak meg. Azt nem mondtam, hogy be is raktam neki. Csak lehajolt. Lecsekkoltam, és eldöntöttem, hogy nem kell. Akkor Alex-el nem volt komoly a dolog. Álmodsz még velem?

Megráztam a fejemet. Egyik témából a másikba kúszunk át pillanatok alatt. Kellett pár pillanat, hogy megemésszem, a tanárával mit művelt, majd rátértem a kérdésére.

- Azóta nem.

- Én sem. - mondta, megropogtatva az állát. - fura.

- Bastian, mit tudsz Harry bale…. a mi balesetünkről?

Bastian oldalra biccentette a fejét.

- Mire vagy kíváncsi?

- Tudok mindent. - suttogtam. - Harry elmondta. De… én kórházban voltam, sokat. Mire én jöhettem iskolába, ő már tanított. Én mehetek vizsgálatra a fejem miatt, ő totál jól van.

Megfogta a karomat és a padhoz kísért. Leült és várta, hogy kövessem.

- Figyelj, megbízok benned, most már. Harry körül bűzlik valami, jó Isten tudja mi, de érdekes egy figura.

- Ezt eddig is tudtam.

Mosolygott. A hajába fúrt az ujjaival, meg is markolta kicsit, majd megrázta a fejét. A jobb lábát rángatta.

- Anya vizsgálta őt kiskora óta - mondta. Elnyelte őt a messzibe nyúló égbolt tisztasága. - kezelte őt.

- Mire?

- Nem tudom. Ő volt anya legnagyobb csalódása, ha szabad így mondani. Mindenkit meg tudott gyógyítani, kezelni, az agyában turkálni, de Harryt? - röhögött. - Harryt úgy hívta, a megfejthetetlen. Már kisgyerekként képzetei voltak. Anya szerint sok kisgyereknek vannak képzelt barátai, de azt felváltja az igazi barátság. Harrynek nem a barátai voltak kitaláltak - rám szegezte a tekintetét. A tüdőm szűkös volt, levegőért kiáltott. - neki az élete volt kitalált.

- Az élete?

Bastian elnevette magát. De ez a nevetés belehatolt az ember lelkének legmélyebb bugyraiba. A fájdalom meglapult a hangjában, belehatolt egyenesen a füleimbe. Mintha ez többről szólna, az egész, jóval többről.

- Az édesanyja megesküdött, hogy nem nézettek vele 18+-os filmeket, nem tudta anya honnan szedte az egész zagyvaságot.

- Milyen zagyvaságot? - sürgettem.

- Harry azt állította, hogy minden éjjel meghal és újjászületik. Szerinte ő halhatatlan.

Nagy levegőt szippantottam be.

- Huh. Ez tényleg… fura.

- A fura nem itt kezdődik, Indiana. Tudom, sok mindenre nem emlékszel, remélem, egyszer visszajönnek az emlékek. Ezért nem akartam, hogy találkozz vele. De felnőtt nő vagy, te alakítod az életedet. Azon törtem az agyam, miután volt az elbeszélgetésünk Alexről és rólam, miképp mondjam ezt el neked. Így, hogy rákérdeztél…

- Csupa fül vagyok. - mondtam, megfogva a kezét. 

- Anya egyszer bevitt hozzá, a klinikára, ahol dolgozott. Ott volt ő is, a heti találkozóra hozta őt be Anne. Az a nő maga a kedvesség és csupa szív. Ott ültem anya irodájában, mikor beléptek. Anya kiküldött, még kicsi voltam, nem értettem miért. Hisztiztem, Anne pedig próbált nyugtatni és kiküldte Harryt is, hogy ne legyek egyedül. Így kezdődött el a barátságunk. - pillantott a szemembe. Bár ne tette volna. Az ádámcsutkája kidülledt a nyelésben, az arcizma megrándult. Tudtam, hogy olyat mond, ami meg fog döbbenteni. Ami megviselte őt. - a legjobb haverok voltunk. Együtt vittek minket mindenhová, vidámparkba, állatkertbe, a játszótérre, kocsikázni, Krisztus, az első legómat neki adtam, annyira megtetszett neki. Ma már tudom, mennyire szerettem őt. - mondta óvatosan. A pár pillanatnyi csend elárulta, mit jelent pontosan a szerettem őt. Tikkadt torkomnak jól esett a nyelés. - mesélt a képzelt világáról, én meg hittem neki. Naiv voltam, mit tudtam én a halhatatlan fogalmát. Lementünk a játszótérre, és én hülye megkérdeztem tőle, mit jelent. Azt mondta, nem tudja elmondani, de megmutatja. Kisétált a Chevrolet elé, a szemem láttára. - nevetett. A fülem zúgott a zakatoló szívemtől, az ujja elfehéredett a szorításomtól.

Csend.

A silány szavak szégyenszemre hagytak cserben. Csak bambultam előre. Krisztus. Csak elképzeltem, hogy a kis Bastian előtt kisétál az autó elé a legjobb barátja. Jobban mondva, igazából, az első gyerekkori szerelme.

- Mi történt utána?

- Nem tudom. Megszakadt a kapcsolat, miután hívta a mentőt, aki a kormány mögött ült. Harry tönkre tette annak az embernek az életét, és az én gyerekkoromat is. Pszichológus kellett, évekig. - vont vállat. - de túléltem. Meg ő is, ahogy látod.

***

Csendben vártam, hogy megérkezzen.

Bastian megesketett, hogy egy szót sem szólok. Nem fogok. Teljesen más tervet szőttem ki.

A szék támlája törte a hátamat s hirtelen a bakancsom is két számmal kisebb lett. Mintha a saját bőröm ellenem szegült volna, hogy elérje, kiugorjak belőle. Az üléstől fájt a fenekem, az állástól a lábaim, a fejem szét akart robbanni az újra s újra feltörekvő képpel: életre kel az éjsötét zsákkal a testén.

Bastian elárulta még, hogy zavaros Harry háttere a baleset után. Senki sem tudja. Ő úgy hallotta, meghalt a baleset helyszínén, ennek ellenére két lábon közlekedik fel s alá az iskolában. Nem halhatott meg, ha csak vissza nem tért velem együtt a halálból. .

A cipőropogás figyelmeztetésként hangzott fel a teremben, megérkezett a tanár, ideje elkezdeni az órát.

A padot bámultam. A bőr felforrósodott a nyakam mentén, az arcomig, vörössé festve azt. Engem nézett, hozzám beszélt, mikor köszönt. Hiába a többes szám, csak nekem szánta. Rekedt hangja behatolt a gondolataim közé, elhessegetve minden egyéb mást, kiérdemelve, hogy csak rá figyeljek.

Jövő héten szeretné elkezdeni a szerepjátékot, belekóstolni kicsit a színjátszás és előadó művészet gyakorlati részébe. Hangos ricsajjal jött az ujjongás, Harry ellenben szótlan maradt.

Várt.

Rám várt.

Minden porcikám sikított érte, a közelségéért. A lábaim fel akarták állítani a törzsemet, hogy a karjaiba omoljak. Istenem, a magányos éhség ott toporzékolt testem minden porcikájában, segítségért ordítozva. Könyörületért esedezve.

Mikor a vérem a nyelvemre futott, feladtam. Rá kellett néznem, mielőtt totál szétharapom az ajkamat.

Harry mosolya a füléig ért, mikor találkozott a tekintetünk. Oldalra biccentette a fejét, előre bukó haja így sem palástolta szemének ragyogását. Mintha otthonra talált volna.

Aztán a halántékomnak repült egy galacsin.

- Hé. - meredtem Bastianre, aki pimaszul kacsintott. Kibontottam a papírt: Ne mondd el. Ennyi volt rajta. A szívem megdobbant, ahogy az elveszett kisfiúra gondoltam a játszótér közepén, kinek végig kell néznie, hogy a kis barátja az autó elé sétál. Sóhajtottam. Visszaírtam neki azt, amit elfelejtettem szóban mondani az imént: nem ismertem még ilyen erős embert, mint te.

Amint visszadobtam, Harry megemelte a hangját.

- Ki jön segíteni nekem a szertárba? - kérdezte, figyelembe sem vette a lányok jelentkezését. - köszönöm, Indiana, kedves tőled.

A pofátlan vigyorát szívesen letöröltem volna az arcáról. Nem is jelentkeztem, de ez lesz a tökéletes alkalom.

Lépteim eltörpültek az övéi mellett, lassított is, hogy beérjem. A zsebeibe dugta a kezeit.

- Hogy vagy? - kérdezte, rám sem nézve.

- Jól. Te?  - még mielőtt megszólalt volna, rátértem a lényegre. - át akarok menni hozzád. - böktem ki, a semmiből.

Harry megtorpant.

- Ez lényegre törő volt. - mosolygott rám kedvesen. Egyetértek a hanggal a fejemben: mintha felkínáltam volna magam.

- Úgy értem - folytattam, bár a bizonytalanság meg-megtörte a hangomat. - segítene emlékezni. Ha átmehetnék hozzád, azt mondtad, voltam nálad, sokat.

- Mondtam ilyet? Nem is tudom. Talán 1-2 hetet.

A szemeimet forgattam.

- Had menjek át, kérlek.

Harry közelebb lépett. Én hátráltam. Ő megint tett egy lépést, mint a macska-egér játékban. A hátam nekiütközött a falnak, miért ilyen nehéz a légzés mellette?

- Biztos vagy benne? - esett pár oktávot a hangja. Reszelős volt, közeli és fojtogató. Csak a szájára tudtam koncentrálni. A telt alsó ajkára, ahogy megnyalja, és újra felteszi a kérdést: - biztos vagy benne, Indiana? Elfutottál előlem, most meg a karjaimba futsz?

- Ki mondta, hogy a karjaidba futok? - háborodtam fel, teljesen oktalanul, hisz teljesen jogos a kérdése.

- Miért akarsz átjönni? Az igazat, Indiana.

- Elkezdtek visszatérni… az emlékek, de homályosak. Emlékezni akarok. Mindenre.

Valójában csak az első része volt füllentés, álmaim voltak, emlékeknek azonban nyoma sincs.

- Oké. - mondta. Harry mélyen fúrta a tekintetét az enyémbe, kutakodni akart. Ahogy én is. - történt valami?

- Nem. - hazudtam.

Bólintott.

- Oké. Mikor szeretnél átjönni?

- Ma.

Harry szemei összeszűkültek, ellenben nem mondott semmit. Gyanús voltam, tisztában voltam vele.

- Küldök egy taxit érted este, és visszavitetlek majd később.

Bólintottam.

- Köszönöm.

Harry többet nem beszélt. Elsétált a szertár felé. Fogalma sem volt, mi ütött belém. Valójában nekem sem egészen.

Annyit tudtam, hogy az egyetlen ember, akitől mindent megtudhatok, az ő maga.

Tisztán emlékeztem Bastian szavaira:

Azt állította, hogy minden éjjel meghal és újjászületik. Szerinte ő halhatatlan.

Ez és az álmom, na meg a balesetünknek következményei, nem hagytak nyugodni. Az egyszer biztos volt: ma elmegyek hozzá, de nem jövök haza.

Akármihez is kelljen folyamodnom. 

HUSZONÖT - Csend

sziasztok! megjöttem a következővel! jó olvasást hozzá, remélem jól vagytok és minden rendben! millió puszi nektek! xx

Oké, mit gondolt?

Hogy bemegyek este a suliba, a szobájába, édes kettesben Vele?

Vele.

Krisztus, el se tudom képzelni, hogy mi lenne.

Ó, dehogynem tudod. Bemész és letörlöd azt a pimasz vigyort az arcáról egy cs…

Megráztam a fejemet. Ébresztő, Indiana, ne álmodozz, főleg ne róla. Nem fogsz felöltözni fekete, viszonylag csinos ruhába, bakancsba, frissen mosott, szálló hajjal, hogy kielégítsd őt. Kiköptem a vizet a számból a saját gondolatom miatt.

- Kielégíteni a vágyát. Jézus, nem. Kielégíteni a kívánságait. - farkasszemet néztem magammal a tükörben. - megőrültél. Totál. És most meg magaddal beszélgetsz a fürdőben. - bólintottam. - megbolondultál.

Kivonultam a fürdőből és leültem az ágyamra. Semmi értelme az őrlődésnek, nem mész sehová. Gertie egyenesen zaklatott, hogy csatlakozzak hozzájuk este az egyik közeli kocsmába. Louis is ott lesz, szóval biztos jó móka lesz, tele idézőjellel. Majd nézhetem, ahogy enyelegnek. Nem mintha sajnálnám tőlük, meg irigy lennék, de zéró hangulatom hozzá.

Ezért kinyitottam a laptopomat, keríteni szerettem volna egy sorozatot. Azt fogom nézni egész éjjel, ó igen. Éljen a totál magány.

Kutatgattam a híres művek között, majd azon kaptam magam, hogy az egyik borítóképet bámulom. Csak szerintem néz ki úgy, mint Harry?

Igen, ez volt a helyes válasz. Már mindenkiben őt láttam.

A következő percben a körmeimet festettem, csak úgy. Majd a szemeimet, egy kis feketével. Néha szoktam ilyet, szórakozásból kimázolom magam.

Hazugság.

Meg illegetni magam a tükör előtt, kérdezve, vajon jól festek-e.

Dupla hazugság.

Egy évben egyszer kétszer megesik az is, hogy nekiindulok az estének egyedül.

Igazság.

Csak hát még egyszer sem fordult elő, hogy az egyetem felé vettem az irányt a taxival, egyenesen a tanáromhoz.

***

A folyosók teljesen kihaltak voltak.

Ilyenkor már az utolsó óráknak is rég vége van, a tanárok sem dolgoznak. A portásnak azt füllentettem, hogy bent hagytam egy fontos könyvemet, szükségem van rá egy beadandóra. Én meg a beadandó, ha tudná…

Még betértem gyorsan egy mosdóba. Kicsit túlzásba estem a festéssel. A körmöm sötét lett, a szemeimet pedig felül húztam ki vékony fekete tussal. Kiemelte a tekintetemet, sokak szerint jól állt, reggelente azonban őszintén kinek van kedve ezzel bíbelődni?

Megigazgattam magam. A szívem egyre hevesebben vert. Igyekeztem felidézni, hogyan hozta nyilvánosságra az érzéseimet, minden egyes úton, módon próbáltam lebeszélni magam erről.

De nem ment.

A vérem ott lüktetett a fülem tövében, mintha az első randevúmra mennék a gimnáziumban. Nevetségesnek éreztem a helyzetet. Még szerencse, hogy ő mindezt nem tudja.

A terv a következő: teljesen lazán bevonulok, megkérdezem, mit akar, dumálunk és cseppet sem mutatok ki semmiféle érzést.

Hezitáltam. Rányomjak a kilincsre, vagy sem? Még van idő. Oké, akkor most elmegyek.

Ezzel párhuzamosan nyomtam le a kilincset, mintha az agyam és a szívem két teljesen különböző instrukciót diktált volna.

Említettem, hogyan terveztem a belépést? Lássuk.

Az ajtó kitárult, egy kellemes illat csapott meg. Beszippantottam jó mélyen, mialatt belépdeltem. Bezártam mögöttem a termet, nehogy meglássanak. Az agyam azért kiáltott, hogy téves meghívás legyen, a szívem pedig ordított, amiért nem volt ott.

Az asztalhoz sétáltam. Rend volt. Nem az a mániákus rend, ellenben férfihez képest - meg inkább magamhoz mérten - varázslatos tisztaság volt. Végigsimítottam a tetején, és felsóhajtottam. Nem volt időm lehiggadni, mert egy halk nevetés jött mögülem.

Az egész bőröm borsódzni kezdett.

- Ne haragudj, csak nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van.

Megpördültem és ott volt. Az ajtónak támaszkodott, a tarkóját vakarta. Olyan laza volt, kisfiús somolygással, mintha tök természetes lenne a találkozásunk.

Akár meg is nyugodhattam volna, hiszen semmi extra nem történt. Még sem kaptam levegőt egy jó ideig.

Ahogy ott állt a sötétszürke, szűk nadrágjában, sötétbarna bakancsában, és fekete V nyakú pólójában, elfelejtettem, mi is volt a terv.

A szemeim falni kezdték őt, a szám kitikkadt. Meg akartam magyarázni mi volt ez, ellenben képtelen voltam. Ott kettesben, totál elködösült minden. Mi ez? Vágy? Biztosan az, mi más lenne. Előfordul felnőtt embereknél, hogy kívánják a másikat. A szex kell, meg biztos jó, nekem még nem volt kielégítőben részem. Ez lehetett az.

Testi vonzódás.

Közelebb lépett, én pedig hátráltam. Neki az asztalnak.

Harry szemei szűkebbek lettek. Oldalra döntötte a fejét.

- Félsz tőlem? - mormolta az orra alatt. Félni?

FÉLNI?

Mit tettem? Elnevettem magam. Ezt most komolyan megkérdezte, vagy álmodtam? Harry ott állt, mint egy kisgyerek, aki várja a büntetését.

- Én… nem akartalak megijeszteni. Nem rossz szándékkal hívtalak ide, bármikor elmehetsz. Nekünk csak… nekünk…

- Igen?

- Beszélnünk kell valamiről. - megvakarta a tarkóját. - leülsz?

Beszélni. Mi volt ez a csalódás? Beszélni. Hát, jó.

Leültem a székbe, ő pedig az asztalon foglalt helyet fél oldalasan, hogy lásson. Harry a combját stírölte, nem stimmelt valami, láttam rajta.

Mikor rám emelte világoszöld szemeit, megindult bennem egy érzés. Egy körülírhatatlan, fojtogató, kifelé kívánkozó érzés. Krisztus, mióta nem éreztem ilyet? Mi történik?

- Indie… - suttogta. - nem fogsz nekem megbocsájtani. Rosszul kezdtem, én nem fogok soha megbocsájtani magamnak.

- Miről beszélsz?

- Nagyon ideges voltam. Én elvesztettem a fejemet. Mikor kimondtad, hogy… - nyelt egyet. - én… anyáról beszéltem neked, őt mutattam meg neked és te csak arról beszéltél, hogy beteg vagyok, az igazat mondjam. Én… azt hittem hittél nekem. Totál bekattantam. - Harry megmarkolta az asztalt, majd lepattant, elém sétált és letérdelt elém. Megfogta a kezeimet és úgy nézett fel rám. - sosem szabadott volna belerángatnom téged az életembe. Mit hittem, hogy bárki is elhiszi ezt a sok sületlenséget? - mosolygott fel rám fájdalmasan. - nem téged kellett volna okolnom emiatt, senki sem hisz nekem. Annyira sajnálom, Indiana. Tudom, hogy sosem fogsz megbocsájtani, és nem is akarom. Elviselem, ha gyűlöl…

- Nem értek egy szót sem. - kezdtem ideges lenni. Nagyon.

- Én okoztam a balesetedet - nézett egyenesen a szemembe. - én voltam az, aki mellé beültél, és 200-al hajtottam végig az utakon, karamboloztunk. Én vagyok az oka, hogy ilyen üresnek érzed magad. Mindenért én vagyok a hibás.

A hangja szépen lassan törpült el a fülemben. A száját néztem, ahogy mozog. Már nem hallottam. Csupán az idegbeteg szívverésemet figyeltem.

- É-én… nem hiszem ezt el. Nem is ismerlek.

Harry elmosolyodott fájdalmasan.

- Mert részleges emlékezetvesztésed van, ami idővel visszatér. Nem bírtam megvárni. Tudnod kellett. Megkértem Gertie-éket, hogy ne mondják el. Ne szóljanak semmiről, össze kellett szednem minden bátorságomat és nekem kitálalni.

Harry megszorította a kezemet és a homlokát az ölembe nyomta.

- Annyira. Sajnálom. Indiana.

Belehasított a fejembe a fájdalom. Odakaptam. Egy-egy kép felvillant, de borzalmas fejfájásom lett. Ellöktem a kezét és távolodni kezdtem.

- Ne gyere… a közelembe.

Egészen a falig hátráltam. Az emlékképek haloványak voltak. Az egyetlen dolog, ami miatt elhittem Harry szavait: hallottam magam ordibálni. Neki. Hogy lassítson.

Harry felállt és közeledni akart felém. Felraktam a kezemet. Nem mert tovább lépdelni.

Emlékezni akartam. Most. Kérlek. Azonban nem jött több.

- Te vagy az oka, hogy…

Harry csak bólintott, majd lesütötte a fejét.

Hirtelen összefolyt előttem minden. Az ürességet felváltotta a mérhetetlen düh. El akartam tűnni onnan, vagy neki ugrani, és megverni.

Az ajtó felé kezdtem el sétálni, faltól asztalig, majd vissza. A homlokomra tettem a tenyeremet. Ő az oka, amiért ilyen nyomorult helyzetbe kerültem. Egy depressziós, üres senki lettem. Ökölbe szorult a kezem, de amint neki tudtam volna ugrani, Harry gyorsan a falnak tolt és az ujját a szájára csúsztatta.

- Shh. - mutatta.

Visszasétált az asztalához sietve, felkapott egy papírt.

Az ajtó kinyílott, a szívem pedig a nyakamba ugrott.

- Harry. Hát te mit keresel még bent ilyen… - nézett az órájára - későn?

Az igazgató volt az.

- Dolgozatot javítok. - mondta halkan, majd ásított egyet. - nem sokára lépek. Megígértem, hogy kijavítom.

- Miért nem otthon? - érdeklődött óvatosan.

Nem találkoztam én már valahol vele mindezek előtt? Olyan ismerős volt. Iszonyúan ismerős.

Harry vállat vont vigyorogva.

- Ki akarja hazavinni a melót? Holnap úgyis csak egy órám lesz.

- Hm. - nevetett Hade. - zárj be, ha végeztél. - megfordult, mielőtt kilépett volna elvigyorodott. Az ajtó és az ajtófélfa közti résen leskelődtem. - óvatosan az éjszakázásokkal, nehogy valami hárpia elraboljon tőlünk. - nevetett, Harry csatlakozott hozzá.

Mielőtt kiment esküdni mertem volna, hogy rám pillantott. De nem vehetett észre. Sötét is volt az ajtó mögött. Úgyis szóvá tette volna. Főleg egy tanár-diák esetben.

Amint becsukódott az ajtó, Harry ledobta a lapot és már előttem is termett. Két kezével a fejem mellett támaszkodott.

- Nézz rám. - mondta mély hangon. Végigszántotta a gerincemet, kényszerítenem kellett magam, hogy ne pillantsak azon nyomban rá. - Indiana. - a nevem már-már parancsolóan csúszott ki a száján. - nézz rám, azt mondtam.

Hirtelen felindulásból arcon csaptam. Az egész terem bele zengett a csattanásba. A szemeim nagyra nyíltak, ez engem is meglepett. Bizsergett a tenyerem.

- Nekem ne parancsolgass. - morogtam a fogaim között. Egyik keze a teste mellé hullott, a másik az arcára tapadt. Dörzsölte.

- Jó nagy erő van benned. - mondta elismerően.

- Szemtelenkedsz? - fortyogtam tovább, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedett. Az elképedés megszűnt, felváltotta a szín tiszta düh.

- Az igazat mondtam. - emelte fel a kezeit. - Indiana, kérlek, nézz rám. - ismételte most kedves hangon. Még inkább szította a tüzet. Ismét arcon csaptam.

Legalábbis akartam. Csak hát elkapta a karomat, elém lépett és velem megfordult a világ. Annyira meg akartam verni és egyszerre… Egyszerre…

A karomat a fejem mellé szorította, pont annyira erősen, hogy ne fájjon.

- Megverhetsz, ha attól jobb lesz. - duruzsolta nekem, totál higgadtan. Egy cseppet sem háborodott fel, hogy pofozgatom. Ezzel csak még inkább dühítve engem. - de  hadd mondjam ki. - kérte.

A szemeimet forgattam.

Ő volt az.

Aki szépen kiölt belőlem mindent. Szó szerint. Egy verés ezt nem fogja visszaadni.

- Sajnálom, Indiana. - mondta halkan, csak nekem. Alig hallhatóan. A szavai mélyről jöttek, szinte éreztem azt az érzést, amivel beszélt. Ami maga alá kerítette a tekintetét. A meleg leheletét. Az egyre puhuló érintését. - tévedsz.

- Meg se szólaltam. - néztem rá bután.

Elmosolyodott. De ez a mosoly a füléig felért, az egész lénye vigyorgott. Miért melegedtem fel ettől a gyerekes ábrázattól?

- Tudom, mire gondolsz. De nem akarom, hogy megbocsáss.

Felnyögtem.

- Persze.

- Komolyan - engedett el és felegyenesedett előttem. - tudod mit akarok?

- Mit?

Pimaszság csillogott a szemében.

- Felkapni és elrabolni.

Beleütöttem a karjába. Meg sem kottyant neki.

- Lefektetni az ágyba és addig nézni messziről, amíg nem könyörögsz a békéért és - nyelt egyet. Én is. - hogy üljek melléd.

Elé álltam és meglöktem. Erősen. Idegből.

- Nem csak leülni. Föléd hajolni. - folytatta s a lábaim egyre gyengébben tartottak. Ismét bele boxoltam a mellkasába. - megsimítani az arcodat, a szép kecses nyakadat, de mással nem nyúlnék hozzád.

- Nem? - futott ki belőlem csalódottan, a következő lökésem erőtlenebb volt. A meleg végigfutkosott a végtagjaimon, az arcomig, hogy kipirosodjak.

Megrázta a fejét.

- Nem, amíg nem kéred.

Megremegtem. Az utolsó lendülettel neki löktem a tanári asztalnak. Harry levegőért kapott, már koránt sem bántottam.

- Amíg nem kérem? - kérdeztem vissza elhaló hangon.

- Nem nyúlok nőhöz, ha nem akarja.

Elnevettem magam. De ez a nevetés elfúlt útközben. A szívem a fejemben robogott

- Soha?

- Soha.  

- Ez volt a terved?

- Mi?

- Hogy majd arra kérlek, nyúlj hozzám? - billentettem oldalra a fejemet.

- Te kérdezted, mit akarok. Nem szeretek hazudni. - vont vállat hanyagul. Hogy az a… szemtelen igazságmondó mindenit! - sőt, - lépett szorosan elém. Egy ujjal sem ért hozzám. - a tökéletes érzékemnek köszönhetően levágom, ha valaki hazudik, rögtön.

Bemutattam neki.

- Mit mondd a tökéletes érzéked?

Harry elvigyorodott. Lassan, észveszejtő tempóban hajolt a fülemhez. Éreztem, hogy az orra eltúrja a hajamat a fülemtől. A lehelete meleg volt az arcomon.

- Azért mutattad fel az ujjadat, hogy tövig bekapjam és megmasszírozzam a nyelvemmel. - mondta szép komótosan, rekedtes hangon. A szám elnyílt, de a szavak a nyelvemen ragadtak. Krisztus. Ennek meg mi baja?

Nem, nekem mi bajom.

Szakadozva tudtam már csak levegőt venni.

Az előbb meg akartam fojtani a méregtől, most pedig szét akarom verni, mert ezt csinálja velem.

- Ez nem változtat a tényen, hogy megöltél. - búgtam neki vissza.

- Nem, de nem is tagadtad le.

Égés. Vérvörös lehettem.

- Verj meg. Dühöngj. Utálj. Megérdemlem, ha nem beszélsz velem többet. Csak had legyek a közeledben. Vigyázni akarok rád. Bárcsak megbocsájtana, és elölről kezdhetnénk.

- Elölről kezdhetnénk? - kérdeztem vissza megdöbbenve.

- Hm? - értetlenkedett.

- Azt mondtad.

- Nem mondtam ilyet. - meredt rám zavartan.

Akkor ezt már csak odaképzeltem. Nagyszerű.

- Idő. Kell idő.

Harry bólintott. Elindultam az ajtó felé, de utánam szólt.

- Ezt elhagytad. - állt fel a földről, szorosan előttem. Én pedig azt is elfelejtettem, merre vagyok hirtelen.  

Egy ujjnyi táv sem volt köztünk. Túl szorosan álltam meg hozzá. Ahogy felegyenesedett, az orrunk súrlódott és velem megfordult a világ. A szívem repdesett a mellkasomban. Főleg, mikor beletűzte a hajamba azt a liliomot, amit papíron kaptam tőle először. Az ujjai lágyan súroltak, és én azon kaptam magam, hogy a szájához hajolok.

Hirtelen felindulásból. Eszemet vesztve.

De a kísértés ellenállhatatlan volt.

A szemeim lecsukódtak, ahogy összesimultak finoman ajkaink. Harry lélegzete elakadt, csak úgy, mint az enyém.  Ott álltunk totál megbénulva. Mozdulatlanul.

Ő hozzám sem ért.

Én pedig bele akartam kapaszkodni, mikor megindult alattam a talaj. Éreztem, ahogy szép lassan kikapcsol az agyam és átveszi a hűvösséget valami gyengéd melegség. Rá is sóhajtottam a szájára. Olyan hívogató volt. Beleremegtem. Felállt a szőr a tarkómon.

Közelebb araszoltam, hogy finoman bekaphassam az alsó puha, telt ajkát. Az a nedves, finom szája…

Harry felmordult, én pedig szinte nyüszítettem. Többet akartam.

Azt akartam, hogy megcsókoljon. Mélyen. Forrón. Feszítően. Akaratosan. Jézus Krisztus, mi történik.

Meg kellett fognom az arcát. Rá akartam kényszeríteni. Úgy kellett a csókja, mint a gyógyszer. Az a csendes érzés, mi megindult bennem, amint hozzá értem.

Csábítottam. Dörzsöltem az orrát, az alsó ajkát, bekaptam, szívtam, de csak összeszorított szemekkel tűrte.

Amikor levegőért kapva kinyitotta a száját, nem bírtam ki, bele kellett nyalnom. Megcsókolnom. Forrón, émelyítően. Konkrétan megerőszakoltam, de nem érdekelt.

Mert mikor pár pillanatra összeért forrón a nyelvünk, megszűnt létezni a sötét.

Csend lett.

Minden egyes mérgezett gondolat. Intenzívebben éltem át a virág illatát a hajamban, vagy Harry férfias parfümjét. A terem melegségét, vagy a teste közelségét.

- Halljam. - mondta.

- Ne mondd, hogy nem csókolóztunk már. - dadogtam halkan. - akkor is kérnem kellett?

Harry mélyen nézett a szemembe.

- Most kell. Halljam.

Kitisztult a fejem. Kérni, hogy csókoljon meg? Hogy megérintsen? Na persze.

- Nincs azaz indok, amiért én kérlelni foglak bármi ilyenre. - adtam vissza a virágot. Az egész szívem belesajdult. Akartam. Ó, de nagyon akartam. Őt.

- Hazug. - mondta még mindentudóan.

Ott hagytam. Megálltam a folyosón, hogy fellélegezhessek.

Fura volt.

Csend. Így tudnám leírni. 

Elhalkította a hangokat.

Mintha azaz ember lehelhetné belém vissza az életet, aki egyszer elvette.