HUSZONÖT - Csend

sziasztok! megjöttem a következővel! jó olvasást hozzá, remélem jól vagytok és minden rendben! millió puszi nektek! xx

Oké, mit gondolt?

Hogy bemegyek este a suliba, a szobájába, édes kettesben Vele?

Vele.

Krisztus, el se tudom képzelni, hogy mi lenne.

Ó, dehogynem tudod. Bemész és letörlöd azt a pimasz vigyort az arcáról egy cs…

Megráztam a fejemet. Ébresztő, Indiana, ne álmodozz, főleg ne róla. Nem fogsz felöltözni fekete, viszonylag csinos ruhába, bakancsba, frissen mosott, szálló hajjal, hogy kielégítsd őt. Kiköptem a vizet a számból a saját gondolatom miatt.

- Kielégíteni a vágyát. Jézus, nem. Kielégíteni a kívánságait. - farkasszemet néztem magammal a tükörben. - megőrültél. Totál. És most meg magaddal beszélgetsz a fürdőben. - bólintottam. - megbolondultál.

Kivonultam a fürdőből és leültem az ágyamra. Semmi értelme az őrlődésnek, nem mész sehová. Gertie egyenesen zaklatott, hogy csatlakozzak hozzájuk este az egyik közeli kocsmába. Louis is ott lesz, szóval biztos jó móka lesz, tele idézőjellel. Majd nézhetem, ahogy enyelegnek. Nem mintha sajnálnám tőlük, meg irigy lennék, de zéró hangulatom hozzá.

Ezért kinyitottam a laptopomat, keríteni szerettem volna egy sorozatot. Azt fogom nézni egész éjjel, ó igen. Éljen a totál magány.

Kutatgattam a híres művek között, majd azon kaptam magam, hogy az egyik borítóképet bámulom. Csak szerintem néz ki úgy, mint Harry?

Igen, ez volt a helyes válasz. Már mindenkiben őt láttam.

A következő percben a körmeimet festettem, csak úgy. Majd a szemeimet, egy kis feketével. Néha szoktam ilyet, szórakozásból kimázolom magam.

Hazugság.

Meg illegetni magam a tükör előtt, kérdezve, vajon jól festek-e.

Dupla hazugság.

Egy évben egyszer kétszer megesik az is, hogy nekiindulok az estének egyedül.

Igazság.

Csak hát még egyszer sem fordult elő, hogy az egyetem felé vettem az irányt a taxival, egyenesen a tanáromhoz.

***

A folyosók teljesen kihaltak voltak.

Ilyenkor már az utolsó óráknak is rég vége van, a tanárok sem dolgoznak. A portásnak azt füllentettem, hogy bent hagytam egy fontos könyvemet, szükségem van rá egy beadandóra. Én meg a beadandó, ha tudná…

Még betértem gyorsan egy mosdóba. Kicsit túlzásba estem a festéssel. A körmöm sötét lett, a szemeimet pedig felül húztam ki vékony fekete tussal. Kiemelte a tekintetemet, sokak szerint jól állt, reggelente azonban őszintén kinek van kedve ezzel bíbelődni?

Megigazgattam magam. A szívem egyre hevesebben vert. Igyekeztem felidézni, hogyan hozta nyilvánosságra az érzéseimet, minden egyes úton, módon próbáltam lebeszélni magam erről.

De nem ment.

A vérem ott lüktetett a fülem tövében, mintha az első randevúmra mennék a gimnáziumban. Nevetségesnek éreztem a helyzetet. Még szerencse, hogy ő mindezt nem tudja.

A terv a következő: teljesen lazán bevonulok, megkérdezem, mit akar, dumálunk és cseppet sem mutatok ki semmiféle érzést.

Hezitáltam. Rányomjak a kilincsre, vagy sem? Még van idő. Oké, akkor most elmegyek.

Ezzel párhuzamosan nyomtam le a kilincset, mintha az agyam és a szívem két teljesen különböző instrukciót diktált volna.

Említettem, hogyan terveztem a belépést? Lássuk.

Az ajtó kitárult, egy kellemes illat csapott meg. Beszippantottam jó mélyen, mialatt belépdeltem. Bezártam mögöttem a termet, nehogy meglássanak. Az agyam azért kiáltott, hogy téves meghívás legyen, a szívem pedig ordított, amiért nem volt ott.

Az asztalhoz sétáltam. Rend volt. Nem az a mániákus rend, ellenben férfihez képest - meg inkább magamhoz mérten - varázslatos tisztaság volt. Végigsimítottam a tetején, és felsóhajtottam. Nem volt időm lehiggadni, mert egy halk nevetés jött mögülem.

Az egész bőröm borsódzni kezdett.

- Ne haragudj, csak nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van.

Megpördültem és ott volt. Az ajtónak támaszkodott, a tarkóját vakarta. Olyan laza volt, kisfiús somolygással, mintha tök természetes lenne a találkozásunk.

Akár meg is nyugodhattam volna, hiszen semmi extra nem történt. Még sem kaptam levegőt egy jó ideig.

Ahogy ott állt a sötétszürke, szűk nadrágjában, sötétbarna bakancsában, és fekete V nyakú pólójában, elfelejtettem, mi is volt a terv.

A szemeim falni kezdték őt, a szám kitikkadt. Meg akartam magyarázni mi volt ez, ellenben képtelen voltam. Ott kettesben, totál elködösült minden. Mi ez? Vágy? Biztosan az, mi más lenne. Előfordul felnőtt embereknél, hogy kívánják a másikat. A szex kell, meg biztos jó, nekem még nem volt kielégítőben részem. Ez lehetett az.

Testi vonzódás.

Közelebb lépett, én pedig hátráltam. Neki az asztalnak.

Harry szemei szűkebbek lettek. Oldalra döntötte a fejét.

- Félsz tőlem? - mormolta az orra alatt. Félni?

FÉLNI?

Mit tettem? Elnevettem magam. Ezt most komolyan megkérdezte, vagy álmodtam? Harry ott állt, mint egy kisgyerek, aki várja a büntetését.

- Én… nem akartalak megijeszteni. Nem rossz szándékkal hívtalak ide, bármikor elmehetsz. Nekünk csak… nekünk…

- Igen?

- Beszélnünk kell valamiről. - megvakarta a tarkóját. - leülsz?

Beszélni. Mi volt ez a csalódás? Beszélni. Hát, jó.

Leültem a székbe, ő pedig az asztalon foglalt helyet fél oldalasan, hogy lásson. Harry a combját stírölte, nem stimmelt valami, láttam rajta.

Mikor rám emelte világoszöld szemeit, megindult bennem egy érzés. Egy körülírhatatlan, fojtogató, kifelé kívánkozó érzés. Krisztus, mióta nem éreztem ilyet? Mi történik?

- Indie… - suttogta. - nem fogsz nekem megbocsájtani. Rosszul kezdtem, én nem fogok soha megbocsájtani magamnak.

- Miről beszélsz?

- Nagyon ideges voltam. Én elvesztettem a fejemet. Mikor kimondtad, hogy… - nyelt egyet. - én… anyáról beszéltem neked, őt mutattam meg neked és te csak arról beszéltél, hogy beteg vagyok, az igazat mondjam. Én… azt hittem hittél nekem. Totál bekattantam. - Harry megmarkolta az asztalt, majd lepattant, elém sétált és letérdelt elém. Megfogta a kezeimet és úgy nézett fel rám. - sosem szabadott volna belerángatnom téged az életembe. Mit hittem, hogy bárki is elhiszi ezt a sok sületlenséget? - mosolygott fel rám fájdalmasan. - nem téged kellett volna okolnom emiatt, senki sem hisz nekem. Annyira sajnálom, Indiana. Tudom, hogy sosem fogsz megbocsájtani, és nem is akarom. Elviselem, ha gyűlöl…

- Nem értek egy szót sem. - kezdtem ideges lenni. Nagyon.

- Én okoztam a balesetedet - nézett egyenesen a szemembe. - én voltam az, aki mellé beültél, és 200-al hajtottam végig az utakon, karamboloztunk. Én vagyok az oka, hogy ilyen üresnek érzed magad. Mindenért én vagyok a hibás.

A hangja szépen lassan törpült el a fülemben. A száját néztem, ahogy mozog. Már nem hallottam. Csupán az idegbeteg szívverésemet figyeltem.

- É-én… nem hiszem ezt el. Nem is ismerlek.

Harry elmosolyodott fájdalmasan.

- Mert részleges emlékezetvesztésed van, ami idővel visszatér. Nem bírtam megvárni. Tudnod kellett. Megkértem Gertie-éket, hogy ne mondják el. Ne szóljanak semmiről, össze kellett szednem minden bátorságomat és nekem kitálalni.

Harry megszorította a kezemet és a homlokát az ölembe nyomta.

- Annyira. Sajnálom. Indiana.

Belehasított a fejembe a fájdalom. Odakaptam. Egy-egy kép felvillant, de borzalmas fejfájásom lett. Ellöktem a kezét és távolodni kezdtem.

- Ne gyere… a közelembe.

Egészen a falig hátráltam. Az emlékképek haloványak voltak. Az egyetlen dolog, ami miatt elhittem Harry szavait: hallottam magam ordibálni. Neki. Hogy lassítson.

Harry felállt és közeledni akart felém. Felraktam a kezemet. Nem mert tovább lépdelni.

Emlékezni akartam. Most. Kérlek. Azonban nem jött több.

- Te vagy az oka, hogy…

Harry csak bólintott, majd lesütötte a fejét.

Hirtelen összefolyt előttem minden. Az ürességet felváltotta a mérhetetlen düh. El akartam tűnni onnan, vagy neki ugrani, és megverni.

Az ajtó felé kezdtem el sétálni, faltól asztalig, majd vissza. A homlokomra tettem a tenyeremet. Ő az oka, amiért ilyen nyomorult helyzetbe kerültem. Egy depressziós, üres senki lettem. Ökölbe szorult a kezem, de amint neki tudtam volna ugrani, Harry gyorsan a falnak tolt és az ujját a szájára csúsztatta.

- Shh. - mutatta.

Visszasétált az asztalához sietve, felkapott egy papírt.

Az ajtó kinyílott, a szívem pedig a nyakamba ugrott.

- Harry. Hát te mit keresel még bent ilyen… - nézett az órájára - későn?

Az igazgató volt az.

- Dolgozatot javítok. - mondta halkan, majd ásított egyet. - nem sokára lépek. Megígértem, hogy kijavítom.

- Miért nem otthon? - érdeklődött óvatosan.

Nem találkoztam én már valahol vele mindezek előtt? Olyan ismerős volt. Iszonyúan ismerős.

Harry vállat vont vigyorogva.

- Ki akarja hazavinni a melót? Holnap úgyis csak egy órám lesz.

- Hm. - nevetett Hade. - zárj be, ha végeztél. - megfordult, mielőtt kilépett volna elvigyorodott. Az ajtó és az ajtófélfa közti résen leskelődtem. - óvatosan az éjszakázásokkal, nehogy valami hárpia elraboljon tőlünk. - nevetett, Harry csatlakozott hozzá.

Mielőtt kiment esküdni mertem volna, hogy rám pillantott. De nem vehetett észre. Sötét is volt az ajtó mögött. Úgyis szóvá tette volna. Főleg egy tanár-diák esetben.

Amint becsukódott az ajtó, Harry ledobta a lapot és már előttem is termett. Két kezével a fejem mellett támaszkodott.

- Nézz rám. - mondta mély hangon. Végigszántotta a gerincemet, kényszerítenem kellett magam, hogy ne pillantsak azon nyomban rá. - Indiana. - a nevem már-már parancsolóan csúszott ki a száján. - nézz rám, azt mondtam.

Hirtelen felindulásból arcon csaptam. Az egész terem bele zengett a csattanásba. A szemeim nagyra nyíltak, ez engem is meglepett. Bizsergett a tenyerem.

- Nekem ne parancsolgass. - morogtam a fogaim között. Egyik keze a teste mellé hullott, a másik az arcára tapadt. Dörzsölte.

- Jó nagy erő van benned. - mondta elismerően.

- Szemtelenkedsz? - fortyogtam tovább, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedett. Az elképedés megszűnt, felváltotta a szín tiszta düh.

- Az igazat mondtam. - emelte fel a kezeit. - Indiana, kérlek, nézz rám. - ismételte most kedves hangon. Még inkább szította a tüzet. Ismét arcon csaptam.

Legalábbis akartam. Csak hát elkapta a karomat, elém lépett és velem megfordult a világ. Annyira meg akartam verni és egyszerre… Egyszerre…

A karomat a fejem mellé szorította, pont annyira erősen, hogy ne fájjon.

- Megverhetsz, ha attól jobb lesz. - duruzsolta nekem, totál higgadtan. Egy cseppet sem háborodott fel, hogy pofozgatom. Ezzel csak még inkább dühítve engem. - de  hadd mondjam ki. - kérte.

A szemeimet forgattam.

Ő volt az.

Aki szépen kiölt belőlem mindent. Szó szerint. Egy verés ezt nem fogja visszaadni.

- Sajnálom, Indiana. - mondta halkan, csak nekem. Alig hallhatóan. A szavai mélyről jöttek, szinte éreztem azt az érzést, amivel beszélt. Ami maga alá kerítette a tekintetét. A meleg leheletét. Az egyre puhuló érintését. - tévedsz.

- Meg se szólaltam. - néztem rá bután.

Elmosolyodott. De ez a mosoly a füléig felért, az egész lénye vigyorgott. Miért melegedtem fel ettől a gyerekes ábrázattól?

- Tudom, mire gondolsz. De nem akarom, hogy megbocsáss.

Felnyögtem.

- Persze.

- Komolyan - engedett el és felegyenesedett előttem. - tudod mit akarok?

- Mit?

Pimaszság csillogott a szemében.

- Felkapni és elrabolni.

Beleütöttem a karjába. Meg sem kottyant neki.

- Lefektetni az ágyba és addig nézni messziről, amíg nem könyörögsz a békéért és - nyelt egyet. Én is. - hogy üljek melléd.

Elé álltam és meglöktem. Erősen. Idegből.

- Nem csak leülni. Föléd hajolni. - folytatta s a lábaim egyre gyengébben tartottak. Ismét bele boxoltam a mellkasába. - megsimítani az arcodat, a szép kecses nyakadat, de mással nem nyúlnék hozzád.

- Nem? - futott ki belőlem csalódottan, a következő lökésem erőtlenebb volt. A meleg végigfutkosott a végtagjaimon, az arcomig, hogy kipirosodjak.

Megrázta a fejét.

- Nem, amíg nem kéred.

Megremegtem. Az utolsó lendülettel neki löktem a tanári asztalnak. Harry levegőért kapott, már koránt sem bántottam.

- Amíg nem kérem? - kérdeztem vissza elhaló hangon.

- Nem nyúlok nőhöz, ha nem akarja.

Elnevettem magam. De ez a nevetés elfúlt útközben. A szívem a fejemben robogott

- Soha?

- Soha.  

- Ez volt a terved?

- Mi?

- Hogy majd arra kérlek, nyúlj hozzám? - billentettem oldalra a fejemet.

- Te kérdezted, mit akarok. Nem szeretek hazudni. - vont vállat hanyagul. Hogy az a… szemtelen igazságmondó mindenit! - sőt, - lépett szorosan elém. Egy ujjal sem ért hozzám. - a tökéletes érzékemnek köszönhetően levágom, ha valaki hazudik, rögtön.

Bemutattam neki.

- Mit mondd a tökéletes érzéked?

Harry elvigyorodott. Lassan, észveszejtő tempóban hajolt a fülemhez. Éreztem, hogy az orra eltúrja a hajamat a fülemtől. A lehelete meleg volt az arcomon.

- Azért mutattad fel az ujjadat, hogy tövig bekapjam és megmasszírozzam a nyelvemmel. - mondta szép komótosan, rekedtes hangon. A szám elnyílt, de a szavak a nyelvemen ragadtak. Krisztus. Ennek meg mi baja?

Nem, nekem mi bajom.

Szakadozva tudtam már csak levegőt venni.

Az előbb meg akartam fojtani a méregtől, most pedig szét akarom verni, mert ezt csinálja velem.

- Ez nem változtat a tényen, hogy megöltél. - búgtam neki vissza.

- Nem, de nem is tagadtad le.

Égés. Vérvörös lehettem.

- Verj meg. Dühöngj. Utálj. Megérdemlem, ha nem beszélsz velem többet. Csak had legyek a közeledben. Vigyázni akarok rád. Bárcsak megbocsájtana, és elölről kezdhetnénk.

- Elölről kezdhetnénk? - kérdeztem vissza megdöbbenve.

- Hm? - értetlenkedett.

- Azt mondtad.

- Nem mondtam ilyet. - meredt rám zavartan.

Akkor ezt már csak odaképzeltem. Nagyszerű.

- Idő. Kell idő.

Harry bólintott. Elindultam az ajtó felé, de utánam szólt.

- Ezt elhagytad. - állt fel a földről, szorosan előttem. Én pedig azt is elfelejtettem, merre vagyok hirtelen.  

Egy ujjnyi táv sem volt köztünk. Túl szorosan álltam meg hozzá. Ahogy felegyenesedett, az orrunk súrlódott és velem megfordult a világ. A szívem repdesett a mellkasomban. Főleg, mikor beletűzte a hajamba azt a liliomot, amit papíron kaptam tőle először. Az ujjai lágyan súroltak, és én azon kaptam magam, hogy a szájához hajolok.

Hirtelen felindulásból. Eszemet vesztve.

De a kísértés ellenállhatatlan volt.

A szemeim lecsukódtak, ahogy összesimultak finoman ajkaink. Harry lélegzete elakadt, csak úgy, mint az enyém.  Ott álltunk totál megbénulva. Mozdulatlanul.

Ő hozzám sem ért.

Én pedig bele akartam kapaszkodni, mikor megindult alattam a talaj. Éreztem, ahogy szép lassan kikapcsol az agyam és átveszi a hűvösséget valami gyengéd melegség. Rá is sóhajtottam a szájára. Olyan hívogató volt. Beleremegtem. Felállt a szőr a tarkómon.

Közelebb araszoltam, hogy finoman bekaphassam az alsó puha, telt ajkát. Az a nedves, finom szája…

Harry felmordult, én pedig szinte nyüszítettem. Többet akartam.

Azt akartam, hogy megcsókoljon. Mélyen. Forrón. Feszítően. Akaratosan. Jézus Krisztus, mi történik.

Meg kellett fognom az arcát. Rá akartam kényszeríteni. Úgy kellett a csókja, mint a gyógyszer. Az a csendes érzés, mi megindult bennem, amint hozzá értem.

Csábítottam. Dörzsöltem az orrát, az alsó ajkát, bekaptam, szívtam, de csak összeszorított szemekkel tűrte.

Amikor levegőért kapva kinyitotta a száját, nem bírtam ki, bele kellett nyalnom. Megcsókolnom. Forrón, émelyítően. Konkrétan megerőszakoltam, de nem érdekelt.

Mert mikor pár pillanatra összeért forrón a nyelvünk, megszűnt létezni a sötét.

Csend lett.

Minden egyes mérgezett gondolat. Intenzívebben éltem át a virág illatát a hajamban, vagy Harry férfias parfümjét. A terem melegségét, vagy a teste közelségét.

- Halljam. - mondta.

- Ne mondd, hogy nem csókolóztunk már. - dadogtam halkan. - akkor is kérnem kellett?

Harry mélyen nézett a szemembe.

- Most kell. Halljam.

Kitisztult a fejem. Kérni, hogy csókoljon meg? Hogy megérintsen? Na persze.

- Nincs azaz indok, amiért én kérlelni foglak bármi ilyenre. - adtam vissza a virágot. Az egész szívem belesajdult. Akartam. Ó, de nagyon akartam. Őt.

- Hazug. - mondta még mindentudóan.

Ott hagytam. Megálltam a folyosón, hogy fellélegezhessek.

Fura volt.

Csend. Így tudnám leírni. 

Elhalkította a hangokat.

Mintha azaz ember lehelhetné belém vissza az életet, aki egyszer elvette.