II./HAT ~ "Egy szörnyeteg voltam, mielőtt találkoztunk"

sziasztok! végre sikerült írnom. bocsánat a sok halasztásért, de beadandók + zh-k stb. szerdán zh-zok, addig nem biztos hogy tudok hozni nektek részt. chaten értesítelek majd titeket + a csoportban. de most jó olvasást hozzá és köszönöm a türelmet <3

    A gép még öt percet mutatott.

Gyerünk, Amelia, sima ügy ez. Hogyan is tanultuk? Több tíz tábla fel volt sorolva előttem és összefolytak az emlékeimben felszökkenő megnevezések. Lehunytam a szemeimet és bő levegőt merítve jelöltem be az „A” pontot. Első megérzésem ez volt, úgy hogy ennek kell jónak lennie. Többen is bizonytalan voltam a teszt során. Lehet ezen az egyen múlik minden. Talán mégis a „B” lenne az? Nem, az „A”nak kell lennie. Nem fogom kijavítani, mert akkor tuti megbukok.

És ha az „A”-val bukok meg?

Tíz másodperc, kilenc, nyolc, hét, hat…

Bejelöltem az A-t és rányomtam a véglegesítésre. 

Nem akartam megbukni. Egyrészt mert mamma pénzével játszottam, másrészt pedig mert sokat foglalkoztam vele az elmúlt napokban, minden időmet felette. Nem mellesleg rá akarok térni a vezetés részére és nem a kresszel foglalkozni. Mondjuk előtte még ott van az egészségügy is, de az már semmi ehhez képest. Elfordultam és idegesen vigyorogtam rá El-re, aki ugyanúgy megfordult és nem mert ránézni az eredményekre.

- Háromra! – bólintott.

- Három, kettő, eg – ki sem mondtam, mindketten megfordultunk. El ujjongani kezdett, mert meglett neki a kressz, az én szám pedig lekonyult, mert 45 pontot írt ki a gép. 46tól van meg.

- Lássuk, Amelia – lépett hozzám Chris. Lehajolt mellém és hümmögött az eredményem láttán. Belenézett a vizsgámba és volt egy kérdés, amire nem válaszoltam. Az utolsó. Pedig tisztán emlékeztem, hogy bejelöltem és az előbb még ott is volt a pötty. – erre elfelejtettél válaszolni. Ezen múlik a pontod. 

- De én bejelöltem, Chris – háborodtam fel – emlékszem rá, hogy bejelöltem.

- És mit jelöltél? Lássuk megvan-e a vizsgád vagy sem – mosolygott rám kedvesen. Miért csinálja ezt? Megbuktam és kész, nem kéne velem fölösleges időt eltöltenie. Válaszolni akartam, de a torkomon akadtak a szavak. Az „A”-t akartam bejelölni, de a „B” is szimpatikus.

- Nos, én…

- Öt másodperced van, hogy mondj valamit – vonta fel a szemöldökét – gyerünk, Mia. 

Felsóhajtottam.

- Nos, én az „A”-t jelöltem be, de most inkább a „B”-t jelölném – gyorsan lepörgettem a válaszomat és Chris bólintott. Csak, hogy a kurzort nem a „B”-hez vitte, hanem az „A”-hoz. 

Azt akarja, hogy megbukjak!

Még több pénzt kaszálhatnak le rólam! Átlátok rajta.

Aztán a gép pityegett és az eredményem 46 pontot mutatott. Chris büszkén kihúzta magát és a kar fonva mosolygott rám továbbra is. Én pedig megnéztem egyszer, majd még egyszer és aztán harmadszorra is, hogy jól látok-e. Az első idióta megérzésem! 

    Még akkor is le voltam sokkolva, amikor Rhys ugrálni, integetni kezdett előttem. Hallottam a hangját, de hogy mit mondott? Arról fogalmam sem volt. 

- Lia a francba beszélj már – megrázta a vállaimat és mikor boldogan rápillantottam kiszélesedett a vigyora – na látod, mondtam én, mit rinyáltál? 

Magához vont és megdörzsölte a hátamat. Nevetve ugrottam a nyakába és megszorongattuk egymást ott az utca kellős közepén. 

- Engedd meg, hogy kijavítsalak – emeltem fel az ujjamat kettőnk közé – te azt mondtad, hogy ne törjek össze, ha megbukok, elsőre te is megbuktál.

- Hé – emelte fel a karjait – most mit hazudsz? Soha az életben nem állítottam ilyet – tette a tenyerét a mellkasára áll felháborodást tettetve – én profi sofőr vagyok.

- Csak szeretnéd – löktem meg a vállát nevetve. – megiszunk valamit?

- Nem randizol a fiúddal? Hogy is hívják? Pako? 

- Nado – szűkült szemekkel néztem őt – és nem a fiúm. 

- Persze-persze – röhögött ki és kinyitotta nekem az ajtót. 

A nap hétágra sütött Londonban, ami irritáló, mert kora reggel esett az eső és hűvösebb szél fújt. Így kabátban jöttem, viszont ott és akkor már melegem volt. Az időjárás kiszámíthatatlan, ez volt az egyetlen, amit gyűlöltem Angliában. Hiányoztak a meleg nappalok és éjszakák, bármelyik ország klímája elviselhetőbb lehet. Egy-két kivétellel. Finnországba valószínűleg nem költöznék, hogy napközben sötétbe menjünk iskolába, éjszaka pedig még sötétebbe aludjunk el csendesen. Bár az tény, hogy a sarki fényt megnézném.

- Min gondolkozol ennyire? 

- Finnországról – vágtam oda és összenevettünk.

- Nem rossz, meg akarod látogatni? Hogy megmondjam az őszintét, be sem engednének ilyen csizmákkal, a végén tönkretennéd a burkolatot. 

Pár pillanatra komorságot láttam a kékséges szemeiben, amit rögtön felváltott a humor.

- Kapd be – forgattam a szemeimet – nekem tetszenek, és ne gyere már mindig az öltözködésemmel. Nem a ruha teszi az embert.

- Látod, pontosan erről van szó – hintette el az infót, és inkább nem akartam kibontani. – mi van Harryvel?

- Kivel?

Rhys kuncogni kezdett.

- A másik barátoddal. 

- Befejeznéd? – mordultam rá – nincs barátom, Rhys. Ezt te tudod a legjobban és egyébként sem azért számoltam be neked Harryről, hogy aztán minden egyes alkalommal felhozd a nevét. Átmentem kresszen, nem örülhetnénk inkább ennek?

- Felőlem – emelte fel a kezeit védekezve – elviszlek kajálni. 

    A telefonom több üzenetet is mutatott Mammatól, Nadotól és Arinetől , a szüleimtől is, akik mind-mind gratulációjukkal halmoztak el. Egyenként válaszoltam nekik, és mikor el akartam tenni a telefont Harry neve bukkant fel a képernyőmre. Pár percig hezitáltam. Azóta nem láttam őt – három napja – hogy elmondtam neki mit tudtam meg róla. Otthagytuk őt és nem jelentkezett, amit nem bántam. Meg kellett erősítenem magamat és ahogy Nado mondta, bármikor megtörhet a vékony falam, amit felállítottunk. Főleg, ha Harry közelében vagyok. 

’ Gratulálok. H. x ’

Megráztam a fejemet és el akartam rakni a telefonomat. De aztán újabb üzenet jött.

’ Elteszed úgy a telefonodat, hogy egy köszönömöt sem kapok? Ugyan Zhamina, ennél jobban ismerlek. Elepedsz a vágytól, hogy mikor látsz újra’

Felköhögtem és felnevettem egyszerre. Ez valóban nem ismeri a határokat. Lehalkítottam a telefont és becsúsztattam a zsebembe. Rhys gyanakodó pillantásokat vetett felém. 

- Nando’s? Komolyan? Rhys, itt hagyjuk a vagyonunkat is.

- Én fizetek – vont vállat – és különben sem kell anyám kliensének a hülye pénze. Aztán átgondoltam a dolgot, és gondoltam meghívlak kajálni belőle.

Elnevettem magamat. Rhys lazán kezelte az édesanyja ügyeit, és irigyeltem is őt érte. Azonban ha jobban belenéztem a szemeibe – mint miután kiszálltam az autóból – láttam bennük a hiányt. Hiányzott neki az apja és elszomorította, hogy az anyja nem talál magának mást. Egy magányos fiatal nő, aki csinos és okos is. 

- Legszívesebben szétvernéd őt – mosolyogtam rá, miközben gyengéden megöleltem.

- Szeretem őket tiszta szívemből– mormolta szarkazmussal hintett hangon, és felnevettem megint. Megszorított közölve, hogy értékeli a támogatást – nem a ruha teszi az embert – mondta a fülembe megint, aztán ott hagyott. 

Amíg a grillezett csirkénket vártuk, próbáltam nem elővenni a telefonomat, ami egyfolytában rezgett. Nem adott ki hangot, de a combomon ott vibrált a készülék, ami az üzeneteket jelezte. 

- Nem nézed meg? 

- Nem – zártam le.

- Nem értem – terült el a kényelmes székben – itt van Harry és végre nem egy érzéketlen akárki, neked a karjaiba kéne omlanod. Tudod, olyan nyálasan szerelmesesen, mint a könyvekben.

- Ja, csak nem a könyvekben vagyunk. Mit érdekel ez téged?

Rhys az asztalra könyökölt. 

- Mert boldogtalan vagy nélküle – fúrta a tekintetét az enyémbe és esküszöm percek elteltek úgy, hogy nem lélegeztem. Ami fizikailag lehetetlen, de mégis úgy tűnt. Nyeltem egyet és legyintettem.

- Hozhatnánk már a kajánkat – morogtam és elővettem a telefonomat. 

’ Szoktál éjjelenként rám gondolni? Amikor egyedül vagy a szobádban és alig bírod ki, hogy magadhoz nyúlj…’

Lefagyott a mosolyom, a testem hülyén reagált, meg kellett mozdulnom a székemben.

’ A tehetséges ujjaid biztos jól fogják irányítani a kormányt, de mást is olyan jól irányítanak? Az enyémek sokkal jobban belé-’

- Mitől pirultál el ennyire? – röhögött Rhys, észre sem vettem, hogy kihozták az ebédünket. 

’ Örülök, hogy újra a régi vagy. Szállj le rólam, nem érdekelnek az üzeneteid’

Kellett pár pillanat, hogy visszatérjek a földre. Nem igazán akartam úgy érezni, mint aki repülni kezd, de hát nem sokat tehettem ellene. Aztán az ajtó kicsapódott és ismerős kisfiús nevetést hallottam. Vele párhuzamosan pedig egy határozott, éles női hangot. Kisebb is lettem rögtön. Lecsúsztam a székben és levegőt sem vettem. Ha nem beszélek, nem hallja meg a hangomat. Rhys követte a tekintetemet és az arckifejezése elárulta, hogy érti mire a felhajtásom.

- Fogd be Horan! 

- Hé, nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlannak találsz – tárta ki a karjait a szőke herceg, és bár a szavai pimaszok voltak, belepirult. 

- Ellenállhatatlannak találod te a seggemet! – fortyogott. És mikor Niall hozzátette, hogy „ó hát azt biztos” Liliana felsóhajtott és elmosolyodott. Nos, igen, tudni kell róla, hogy mielőtt kitörne, megjelenik az arcán az a mosoly. – Niall Beképzelt Horan, nem fogok veled lefeküdni, tartsd meg a mocskos pénzedet, attól mert egy popsztár vagy nem fekszik le eléd mindenki!

Ezzel csak az volt a baj, hogy paparazzi végigkövette a beszélgetésüket. Mi tudtuk, hogy poénkodnak, ők nem biztos. Liliana egyszerűen kivette a kezükből a kamerákat és szép nőies sikítással eltessékelte őket. Az étteremben mindenki meghúzta magát, ahogy a tündérkirálylány végigvonult az asztalok között, mintha valami kifutón menne. Rendeltek maguknak kaját – csak Niall, Liliana valami kávét kért – én pedig majdnem fellélegeztem, hogy nem vett észre. Majdnem.

- Amelia úgy ülsz ott, mintha mosdóba kéne menned, vagy beállt a nyakad szimplán? – billentette oldalra a fejét és a szemeiben valami mást ült, mint egyébként. Egy felém irányuló… harag? Mindenesetre megöleltem Niallt és megkérdeztem mi van mostanság velük.

- Eltűntél – húzta el a száját – hiányolunk a fiúkkal. 

Oh, szóval nem haragudnak rám? Vagy csak nem tudják? 

- Hétvégén összefuthatnánk – mosolyogtam rá halványan, mert nem tudtam hányadán állok velük. Hiányoztak, és bár kiesett három nap, semmit sem változott a hozzáállásom feléjük nézve. 

- Jó ötlet – vigyorgott csillogó kék szemekkel. 

- Horan, indulunk – dobolt a lábával a szőkeség. El akartam nyomni az éles szomorúságot, ami kezdett a hatalma alá keríteni. Liliana még csak rám sem nézett. 

- Akkor hívsz? – lelkesedett Niall, és én biztosítottam róla, hogy hívom. Leültem a székbe és magam elé bámultam. Lecsuktam a szemeimet és mély levegőket vettem. Mire kinyitottam a szemeimet eltűnt minden és újra mosolyogva néztem Rhysre. 

- Együnk. 

    Miután telefonon elmondtam Arine-nek, hogy nem vagyok hajlandó velük együttműködni, ha csak be nem avatnak a dolgokba, megtört és beleegyezett. Azt kérte, hogy hozzam el a madaraimat is. Szabadjára engedtem őket, miután mondtam nekik, hogy kövessenek. Nado csendesen vezette az autóját – remélem minél előbb meglesz a jogsim és nem kell sofőrködnie – egy szót sem beszéltünk nagyon. Mondjuk azóta, hogy akaratom ellenére megcsókolt még rosszabb lett a viszonyunk. Nem azt mondom, hogy undorodom tőle, egyáltalán nem, csak képtelen lennék hagyni, hogy romantikus módon rám nézzen vagy közeledjen hozzám. Azt még pláne nem, hogy én hozzá, vagy bárkihez. Elég volt belőle, talán soha nem fogok normális kapcsolatot találni senkivel sem. De hát egyébként is el van cseszve az életem már. A szüleim egyre távolodnak tőlem, vagy én tőlük, Mallan csak úgy van. Aztán kiderült, hogy valami átalakult abnormális lény vagyok, aki voltaképpen fikarcnyit sem tud arról, hogy mi a szándék vele. Oké, metamorf vagyok, Harry lelkével bennem, egy „háború” kellős közepére csöppentem, és? Mi lesz tovább? Gaizka szavai hangzottak a fejemben „Térj haza”. Otthon vagyok, talán, de akkor miért érzem mégis annyira idegennek az egészet? Szívesen megyek Spiritfall-ba, kedvesek velem, de mindent eltitkolnak. De ennek véget vetek. 

    Arine mosollyal az arcán fogadott minket, Artzai is mellette állt. Nado levágta a cuccát a házunk teraszára és egyszerűen kisétált az erdőbe. Utána néztem, nem tudtam mit kezdeni a nyomasztó érzéssel. Nem tehettem róla, valamiért azért zavar, hogy nem túlzottan sokat beszélünk. 

- Megérkeztek a madaraid is – mutatott az égre Arine.

- Előttük nincs elrejtve? 

- De nincs ám – rázta a fejét – sokat voltak itt, amíg nem tudtál rólunk. 

- Valóban? – csodálkoztam el.

- Gyere velem – belém karolt és sétálni kezdtünk, a vízesés felé. Arine hangja aggodalomról árulkodott, de inkább nem kérdeztem meg mi a baj. Felnézett az égre, fekete haja lobogott a szélben és sugárzó vörös szemei pedig csillogni kezdtek. A kedves mosolyától mindig elkap a nyugodtság. – soha nem gondolkodtál el azon, hogy miért pirosak a szemeid?

- Dehogynem – vontam vállat – zavart, mindenki megbámult. 

- Igen, ismerős – összemosolyogtunk – a vámpír lelkét tükrözi bennünk. Hordhatsz kontaktlencsét, ha szeretnél. Mi is azt tesszük, ha emberek közé megyünk csapatostul. Az embereknek feltűnne, hogy miért flangál tíz ember piros szemekkel a városban. 

Egy kis hatásszünetet tartottam. Szóval nem csak úgy szimplán vörösek a szemeink.

- Jó ötlet, nem is gondoltam rá igazából. 

- Nem tudjuk eltakarni a mivoltunkat, Amelia. Nem szabad magadat hibáztatnod, és legfőképpen nem sajnálnod magad. Nyűgnek tűnhet először, de ha elkezded felfedezni magadat – sóhajtotta álmodozva – élvezni fogod. 

- Felfedezni magam?

- Kis léptekben haladunk, jó? – bólintottam. Jobb, mint a semmi – látod azokat a színes fényfelhőket a vízben?

- Mik azok?

- Nézd meg közelebbről – bátorított, ahogy a kis hídra értünk. Alattunk is víz, mellettünk pedig a folyóba csobogott bele a jéghideg színekkel telített víztest. Koncentráltam, de nem tudtam kivenni belőlük semmit sem. Sárga, piros, kék, lila, narancssárga, a szivárvány minden színe és még több váltakozva hatoltak be a habokba, majd kitörtek. Aztán mintha halk nevetéseket hallottam volna. Nyeltem egyet és hallgatózni kezdtem. Nevetést és beszédeket is. Vékony, mély hang váltakozva csengett ki, a víz visszhangként jutatta el hozzánk mindezt. – mindegyik metamorfnak vannak terelői, mint neked is. Gaizka is egy volt közülük. A többi négy madár még felszabadításra vár, ezért hoztuk el őket ide. Nekem galambjaim voltak.

- Voltak?

- Voltak – sütötte le a fejét – már nincsenek velünk. 

Fájdalom rohant át az arcán, de rögtön el is tűnt. Úgy néz ki egy valamiben nagyon is hasonlítottunk: imádtuk a madarainkat. 

- Mindegy. Spiritfall az, amire a név is utal. A lelkek vízesése, ahol a metamorfok védelmezői összegyűlnek a gazdáikkal együtt. Ezek a színes fénycsóvák mind-mind lelkek. A fiatal metamorfoknak, mint amilyen te is vagy, még meg vannak a terelői. Amíg kell, addig itt vannak. Gaizka útja véget ért és ne okold magad. Egy szép nap mindegyik meghal, vagyis valójában nem meghal, hanem felszabadul. Az őseid lelke lakozik bennük, akik a vérvonaladból metamorfok voltak és felesküdtek arra, hogy segítenek téged. Amíg nem teljesedsz ki, nem tudnak pihenésre kerülni.

- Óh – rettentem el – akkor szabadítsuk fel! Miattam szenvednek?

- Nem szenvednek – nyugtatott Arine – örömmel teszik, szeretnek téged. A lélek örök, de nem a földön. Amíg itt vannak, nem tudnak nyugovóra térni.

- Amikor megöleltem Gaizkát… - lesütöttem a fejemet – túl jó volt, mármint tudod olyan… olyan…

- Otthonos? – vigyorgott – pontosan. 

- De Arine – gondolkodtam el. Valami nem stimmelt – ha mi vámpír lelkekkel születtünk, és az őseink, akik szintén metamorfok voltak, a saját lelkükkel tértek az állatainkba – elvesztettem a fonalat, de folytattam – mármint érted, akkor ez azt jelenti, hogy nekünk is van lelkünk? Valahol? Te jó ég, ugye nem valakiben? 

- Okos – mosolygott – nos, Amelia Knightley, pontosan ez az, amiről az utad fog szólni. Hogy megtaláld a saját lelkedet. 

    Bevezetésnek elfogadtam ennyit és elengedtem Arine-t az útjára. Őrzőéket Spiritfallban hagytam, mert rájöttem: azaz ő otthonuk. Ami el is szomorított, mert mindvégig azt hittem mellettem jól érzik magukat. Az őseim lelkei. Vigyáztak rám, erre soha nem gondoltam volna. Mennyi mindenen kellett keresztülmenniük miattam, de most ez lesz az én feladatom, hogy felszabadítsam őket. Ahhoz viszont „Meg kell találnom saját magamat”.

Mi a francot jelent az? 

Egyáltalán miért van olyan érzésem, hogy ennél ezért többről van szó. Hazafelé sem beszéltünk sokkal többet Nadoval, de talán így is volt a jó. Kitett engem az utcánk végén, mert szerettem volna sétálni. A parkba tartottam, amikor meghallottam a nevemet a hátam mögött. Mély rekedt hang, felállt a szőr a tarkómon, és az a tipikus brit akcentus. Most már követ is? 

- Mit akarsz, Harry? – fordultam meg és a meglepődöttségtől hátráltam két lépést, túl közel állt hozzám. 

- Beszélnünk kell, amit meg is írtam üzenetbe.

- Ja, nem láttam – vontam vállat és megfordultam, hogy otthagyom, de elkapta a csuklómat és visszahúzott magához. Zöldellő szemeit egy szintre hozta az enyémekkel, és úgy fürkészett sokáig. Más volt. A haját levágatta, göndör fürtjei fel voltak tolva a feje tetejére elől, és megborotválkozott. Jobban nézett ki, mint nem régiben. Olyan közel volt, hogy meleg lehelete megcirógatta az orromat. De csak dermedten álltam előtte, határozottan állva a szemkontaktust. 

- Nem én öltem meg a testvéredet – jelentette ki.

- Oké, ebből ennyi elég is volt – rángatni kezdtem a karomat, mert a testvérem hallatán megremegtem és menekülni akartam – ne merd a szádra venni, megértetted?

- De megpróbáltalak megölni téged – vallotta be és olyan ideg gyűlt össze bennem, hogy arcon vágtam. Csattant a tenyerem az arcán és rámordultam. Eddig is tudtam, de a szájából hallani… a szájából hallani megannyi elnyomott érzelemhadat akart előcsalogatni belőlem. Nem engedhettem. Arrébb löktem és futni kezdtem. Csak hogy előttem termett és hirtelen nekinyomott a fának. A lélegzetem elakadt, az övé is és egyszerre ziháltunk fel, ahogy erős izmos magas alakja az enyémnek nyomódott. – meg fogsz hallgatni.

- Nem, nem kell meghallgatnom téged – hadakoztam és próbáltam eltolni, de erősebb volt. Ütlegeltem a vállait, de mintha betonból lett volna, szerintem meg sem érezte. – engedj el – fúltam el és mérgesen villantottam rá a szemeimet. Harry zöld szemei mélyrehatóak voltak. Ahogy belenéztem pár percre elvesztem bennük akaratom ellenére is. Abbahagytam a verekedést és elgyengülve néztem a szemeit. Ha nem lettem volna önuralom alatt, valószínűleg elcsöppentek volna a könnyeim. Utáltam a szájából hallani a testvéremről és nem mellesleg magamról. Az arcomhoz emelte az ujjait és lágy utat jártak be a halántékomtól a fülem mögé.

- Amelia – suttogta elgyötört hangon. Már nem volt rideg és távoli. Ennél közelebbi soha nem volt és nem is lehetett volna. Mellkasa az enyémnek feszült ahogy bódultan engedte közel az arcát az enyémhez. Hagytam, hogy keveredjen a leheletünk egy ideig, azt is, hogy beletúrjon a hajamba – hiányzol, annyira hiányzol.

Leszorította a szemeit s eltorzult az arca az érzelmeitől. Remegni kezdett, de láttam, hogy uralni akarja a helyzetet. Kihasználtam ezt, és egy hirtelen mozdulattal fordítottam a helyzeten. Nekilöktem a fának és a mellkasán markolva a bőrkabátját tartottam őt ott. Harry meglepő módon mélyen nyögött fel a torkában, és ettől meginogtak a lábaim. Egymást nézve kapkodtuk a levegőt. Ő a röpke mozdulatomtól, én pedig az előtörő dührohamtól.

- Ne csináld, mert ez elég izgató – mormolta egy lassú mosolyra húzva az ajkait.

- Látom megtaláltad magadat, most már hagyj békén. Nem kell a magyarázatod, semmi sem kell tőled.

Otthagytam. Sietve kapkodtam a lábaimat egymás után, amíg végül a földön nem találtam magamat. Gyorsan, ütemesen és erőszakosan. Harry befektetett a fűbe, vagy inkább belenyomott a saját testével a lábaim között. Elnyílt szemekkel bámultam rá és ő is rám, ahogy összeért az altestünk. Belemarkolt a fűbe a fejem fölött és lehunyva a szemeit nagy levegőket szippantott be. 

- Istenem – súgta – milyen rég volt, hogy ilyen közel érezhettelek.

- Anélkül, hogy kényszerítenél – csípősnek akartam hangzani, de a hangom elfoszlott útközben. Kapálózni kezdtem, de elkapta a kezemet, letaszította a fűbe és morogva fonta össze rá az ujjait az enyémekre. Nem érdekelte, hogy el akartam húzni a kezemet, ott tartotta. 

- Ismertem Ethant, még mielőtt a Fightereket ismerhettem volna. Barátok voltunk. Az átváltozásunk nagyon közeli volt, Amelia. – a tenyerébe fogta az arcomat és rávett, hogy őt nézzem – aztán kiderült, hogy a húgod az ő gyilkosa. Nem sokat tudtam még rólatok csak annyit, hogy megölhettek minket. Persze eszemet vesztettem, nem gondolkodtam, egy újonc voltam és simán belementem bármibe, ami veszélyeztethette az életemet, vagy mondjuk egy barátét. Úgy volt, hogy elmegyek Ethan-el és segítek neki megölni a húgodat, de Amelia – szorította le a szemeit és a fejét rázta – semmi sem érdekelt egyik percről a másikra, még Ethan sem, a barátom sem! Otthagytam a szarban és nem mentem neki segíteni. Közöm nem volt a húgod halálához gyakorlatilag. Az tény, hogy a metamorfok láttak a helyszínen, jobban mondva a mamád. Minden metamorf születésénél ott vannak. Mindegy, végül kikötöttem a húgod halálos ágyánál, mert Ethan hívott, hogy bajban van. Mire odaértem Ethan eltűnt, nem is hallottam róla egészen a Fighterekig. 

- Miért hinnék neked? – szegeztem neki a logikus kérdést – hallod magad, Harry? Nem érdekel mennyire ki akarod magyarázni magadat. 

Mintha nem is hallotta volna, folytatta:

- Nyolc éves voltál, amikor először találkoztunk – suttogta egyre halkabban. – én is nyolc éves voltam. Azon a napon minden megváltozott. Nyolc éven keresztül irányíthatatlan voltam, nem érdekelt semmi sem, amíg nem találkoztam veled. Az évek teltével egyre inkább kezdett érdekelni, hogy ki vethet véget a paradicsomomnak. Hallhatatlan voltam, Amelia, érzelmek, bűnbánat nélkül, gyilkoltam, azt tettem, amit akartam. És tudtam, hogy ezt valaki elveheti tőlem – nézett mélyen a szemeimbe – Te. És akkor felkerestelek. Nyolc éves voltál, ahogy én is. Emlékszel, amikor mondtam, hogy Maxnek tíz év kellett ahhoz, hogy rendbe rakjon? Tizennyolc éves vámpír vagyok, ami annyit jelent, hogy nyolc évesen kellett Maxxel találkoznom. Így is volt. Miután majdnem megöltelek. – megrázta a fejét – ami erős kifejezés. – közelebb hajolt – mert szinte biztos vagyok benne, hogy amióta elsőnek találkoztunk, tíz éve, azóta a tiéd vagyok. Azóta szerettelek tudat alatt. 

Lefagytam és nyelnem is kellett. Nem engedhettem a szavakat eljutni belülre. 

- Ott álltál és az anyukádért kiabáltál. Aztán rám néztél és komolyan mint akit fejbe csaptak. Arra gondoltam hogyan tudhatna egy ilyen ártatlan szépség megölni bárkit is? Annyira gyönyörű voltál már kislányként is. És éreztem azt az erős vibrálást, mint most is. Még kicsi voltál, de megérintettél. Egy szörnyeteg voltam, mielőtt találkoztunk. Azután uralkodni akartam magamon, és nem ment egészen Maxig. Megígérte, hogyha kitanít, és kinevel ismét láthatlak. És nos, azóta érett nő lettél. A legszebb – mosolygott fájdalmasan –csak aztán a Fighterek védeni akartak. De leszartam, még mindig. Élek, nem öltél meg. És tudod mit? – hajolt közelebb – szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy elveszítsem ezt. 

- Nem tehetsz semmit – gagyogtam, túl sok volt az információ, szükségem volt pár lépés távolságra tőle, de még mindig tartott – nem szeretlek, Harry, nem érzem, semmit sem. Tudod ez a jó ebben az egészben. Csak egy kis trükk és hopp, nem érdekel semmi sem.

Harry elvigyorodott. Mint akit meg sem ütöttek a szavaim. 

- Az élet iróniája. Vicces, nem? – simította a hajamat és én elfordítottam a fejemet a tenyerétől – csak tudod hónapokon keresztül mellettem voltál úgy, hogy egy kibaszott érzelmes szót nem tudtam kimondani és úgy is szerettél. Most, hogy beléd verték ezt a sok hülyeséget és „nem érzel” azt hiszed lerázhatsz? – hajolt a fülemhez és morogni kezdtem harciasan – elérted, hogy szeressek Amelia. Én pedig el fogom érni, hogy újra belém szeress.