II./HÁROM ~ "Hallucinálok?"

sziasztok. meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá, remélem mindenki jól van xx

    Nehéz voltam és a fél karom lezsibbadt.

Semmi másra nem emlékszek, csak hogy Liliana felé egy kést dobtak, belefúródott a mellkasomba és összeestem. Nem, hazudok, emlékszem a fájdalomra. Először csak azon a ponton égetett és szúrt, aztán az egész testem felett átvette az uralmat. Valami puhán feküdtem, a tenyerem alatt lágy anyagot éreztem, párnát a fejem alatt és friss mosópor illatot. Köhögni akartam, az inger erős volt, de túlságosan féltem a fájdalomtól ahhoz, hogy engedjek neki. Így elfojtottam. A nyugodt környezet ellenére mégis úgy éreztem, hogy tűzön fekszem. Az ujjbegyeim, lábujjaim égetni tudtak volna, ha megérintek valamit. Meg akartam mozdulni, de az erőm tovaszállva hagyott ott a feltehetőleges ágyon nyüszögni. Miért vagyok még egyáltalán életben? Vérszagot éreztem, ami minden bizonnyal belőlem származhatott. 

- Shh, édes Amelia, minden rendben lesz – a husky mély dörmögő hangtól összerezzentem, és ennek köszönhetően felsírtam a fájdalomtól. Álmodom? Lágy tenyér simult az arcomra, amit jéghideg törölköző követett a homlokomon. – ne hagyj el, tarts ki – suttogta s a lehelete hideg volt az arcomon. Valószínűleg ez összefüggésben lehetett azzal, hogy lángokban állt minden porcikám. 

Kinyitottam a szemeimet. Ó, Istenem, még ez is mennyi energiába telt bele. Nehezek voltak és konkrétan a szemgolyómon éreztem a nedves forró vonaglását a szemhéjamnak. 

- H-hol v-vagyok – krákogtam és a hangom szépen el is hagyott útközben. Szép volt, ó, hogyan is tudtam elfelejteni az arcvonásainak gyönyörű formába való vonulatát. A férfias orrát, amit kettő pompás zöld szem zárt körül. A magas homlokot, amit göndör hajtincsek takartak be, ha ő úgy akarta. Az illatát, ami felért a világmindenség legkülönlegesebb ízlésvilág keverékével. Beszippantottam hosszan, mélyen és elmerültem a gyönyör tengerében. – te meghaltál.

- Shhh, ne erőlködj, kiscsillag – a fülembe duruzsolta, ahogy mellém feküdt és a törölközővel ápolta lázas testemet. – nézz rám –kérlelt halkan, a hangja már-már ittas könyörgésbe torkollott s mikor a tekintetünk találkozott elvesztem. Érzelmek hada akart kitüremkedni belőlem és bár harcoltam ellenük, a könnyem lecsordogált az arctövemig. 

- Miért vagy itt? 

Ujja az állam alá siklott és komótos utat járt be az állkapcsom és a halántékom között. Érintése jól esett, úgy éreztem lehűlök tőle és jobban lehetek. 

- Mert ezt akartad – mondotta és bár nem értettem őt, ráhagytam. Nem volt elegendő energiám gondolkodásra pazarolni. – pihenj, Zhamina, melletted maradok.

- Nem maradhatsz, Harry – sóhajtoztam – menj el, kérlek.

- Artzai hol van már? – jött a hang nem messze tőlünk – szükségünk van az ellenszerre, különben belehal.

- Csak hagyjátok, hogy meggyógyítsam. Kurvára leszarom, hogy mi folyik közöttünk. 

- Kizárt dolog – jött a reszelős hang. 

- Ugyan muchacho, hűtsd le magad, Amelia nem fog dugni veled – Liliana hangjától megkönnyebbülhettem. Ismét kinyitottam a szemeimet és Harry már nem volt ott. A nyugodt érzés megszűnt és ismét ott volt a fájdalom. – ég a láztól, és reszket. Bele fog halni és ezt nem fogom engedni. 

- Mit számít neked egy metamorf élete? – hurrogta le Nado, felismertem a hangját – menj oda ahonnan jöttél, vámpír, mielőtt a két kezemmel öllek meg. 

Liliana sikító nevetésétől el akartam mosolyodni és egyszerre eltűnni onnan. Mi folyik itt? 

- Hol van H-Ha-Harry? – dadogtam jól hallhatóan. Nem néztek felém, Nado és Liliana farkasszemet nézve álltak egymással szemben. Magas bronzszínű falak vettek körül, képek, díszletek és mindenféle csecse-becse nélkül, egy ablak, és rajta egy fakó függöny volt a szobában. – Liliana. 

A szőkeség rám villantotta már elsötétült szemeit, amik elgyengültek amint rám nézett. 

- Na mi van Am, citromba haraptál? – vigyorogva térdelt le mellém. A keze hideg volt a homlokomon. – lángolsz, a francba.

- Jól vagyok – biztosítottam.

- Tudom – bólintott – ezért beszéltél az előbb Harryvel, aki meghalt három hónapja.

Ouch, elfintorodtam. A következő pillanatban Liliana hátradőlt a szoba közepére, legalábbis úgy tűnt. A lábaira állt emberi szemnek irreálisan gyorsan és fújtatva a falnak lökte Nadot. 

- Ne érj hozzá, vámpír. Artzai megérkezik és kidob innen a francba.

- Szeretném azt látni – röhögte arcon őt Liliana –ha még egyszer hozzám nyúlsz, felrúgom a herédet a gyomrodba. Ezt vedd figyelmeztetésnek.

Nado elnevette magát, a kezét megfogva köhintett egyet és eldobta magáról. Megragadta a vállát, megfordult vele és a falnak nyomta. Test-test ellen, nem tudtam követni az eseményeket, mert leragadtak a szemeim. 

    Egy kis idő elteltével már nem fájt, de tényleg. 

Sőt mi több, bizsergett és nevetni tudtam volna. Mint akit bedrogoztak. Felemeltem a kezeimet és az ujjaimat kezdtem el megszámolni. 

- Mit csinálsz? – hallottam a mély dörmögő nevetést. Oldalra pillantottam, Harry a hátán feküdt, göndör fürtjei pedig a feje alá hullottak. Gödröcskés vigyorral nézte, ahogy egyenként merevítem ki az ujjaimat. 

- Még sosem számoltam meg őket – csatlakoztam a nevetéséhez. Őt néztem. Nem éreztem dühöt és fullasztó utálatot, talán mert tudtam, hogy nem sok van hátra. Elvégre Harryt képzelem el a legutolsó pillanataimban. 

- Őrült vagy – pillantott le rám, és amikor észrevette, hogy őt nézem megakadt a lélegzete. Felém fordult és végtelenbe nyúló pillanatokig bámultuk egymást. Szerettem volna tudni mi folyik a fejében, de túlságosan intenzív volt a szemkontaktusunk ahhoz, hogy megtörjem. Mikor a pillantása lesiklott a szájamra megborzongtam és egy nevetséges nyöszörgés tört ki belőlem. Lehunyta a szemeit és felsóhajtott. Ebben a sóhajban a világ összegyűjtött fájdalma szerepet kapott. Felemeltem a kezemet és megsimítottam az arcát. Dorombolva nyomta magát hozzám s mikor belecsókolt a tenyerembe ezernyi pillangók csapdosása ütötte meg a füleimet. Felpillantottam, már nem a szobában voltunk, valahol máshol. Az égen bárányfelhők simultak el, virágillat volt és meleg. Jobban voltam, több mint jobban. Harry felpattant és a kezét nyújtotta – gyere velem. 

Kétkedve ragadtam meg a kezét s mikor felrántott a mellkasának ütköztem. Komolyan elfelejtettünk levegőt venni. Lenéztem, ahol találkozott a mellkasunk, mikor levegőért kapott, kinyomódott a mellkasa és még inkább nekem feszült. 

- Szerettelek, Harry – súgtam neki és bár visszatartottam volna a kitörésemet. Harry a kezeibe vette az arcomat és elérte, hogy ránézzek. Zöld szemei megteltek bánattal, de gyorsan fel is gyógyult belőle. Olyan közel hajolt, hogy a leheletünk keveredett és felszállt a langyos szellőbe kapaszkodva. Félig lehunyt szemekkel simította össze az orrunkat. 

- Nézzünk szét – javasolta, mikor azt hittem megcsókol már.

Összefűzte az ujjainkat és sétálni kezdtünk a ropogós fűben. A hajam lobogott mögöttem és ugrándozva nevettem, amikor a szöcskék-tücskök táncot kezdtek róni körülöttünk. Harry engem nézett és szemem sarkából láttam megszokott mosolyát. Elengedtem a kezét és már majdnem el tudtam érni a napot az ujjvégemmel. 

- Hol vagyunk? – pillantottam rá – mi ez a hely? 

Megvonta a vállát.

- Te hoztál ide.

- Mhm – vigyorogtam – kapj el – súgtam neki és megvillant a szemében a kihívás. 

   Rohanni kezdtem újult erőmből telve, a nevetésünk eggyé válva visszhangzott a fák tükrében. Nem éreztem többet bosszúságot, a mellkasomban megszűnt a fájdalom és örömmel vettem a nap kényeztetését. 

- Csak kapjalak el – kiáltotta utánam szórakozottan.

- Mit kapok akkor? – a hangom furán csábító volt és csipkelődő. 

És akkor hirtelen előttem termett, beleütköztem és röhögve estünk fel. 

- Áú – tettetett fájdalommal meredt rám. 

- Én puhára estem – haraptam be az ajkamat, ami már azóta duzzadt volt, hogy ránézett. Harry beletúrt a hajamba, egészen fel a tarkómig és mosolyogva figyelte, ahogy előrebukik ismét.

- Örökké tudnálak így nézni – súgta elködösült tekintettel. Hüvelykujját az alsó ajkamra hozta és óvatosan cirógatta. Figyeltem, ahogy megnyalja a sajátját és lényegesen megváltozott a levegő körülöttünk. Főleg, amikor váratlanul ledöntött a puha fűbe, fölém kerekedett és testét a lábaim közé fúrta. Lenézett rám, én pedig fel rá. Szavak nélkül beszélgettünk. Felszökött pulzusomra nyomta az ujját a nyakamon, kitapogatta és morogni kezdett az orra alatt – gyönyörű vagy, káprázatos. 

Beletúrtam csokoládébarna tincseibe és meghúztam finoman. Hiányzott, ahogy elveszik minden egyes ujjam benne. Ahogy a selymes tapintása libabőrt varázsol rám, s ahogy a szikrák pattognak közöttünk. Lehajolt és összeérintette vágyakozó szánkat. 

- Istenem – suttogtam elkápráztatva, az érzés, ami átjárt földöntúli volt. A testem újjá éledt, ahogy a szívem darabjait mágnesként húzta össze alig-csókjával. Bele sóhajtott a számba és fűbe markolt a fejem mellett. Egyszerre nyílt meg a mennyek kapuja és a föld alattam, ahogy elhúzódott és kivárta, míg utána tartok. Kívánkozva, esdekelve érte. Elmosolyodott diadalittasan, és visszanyomva a földre összeforrasztotta a szájunkat. Automatikusan nekifeszültem s ő végigsimította hatalmas tenyerét a testem vonalán. Megszorította az államat és engedelmességet követelve akarta a nyelvét a nyelvemhez fúrni. Már én is a gyökerekben kapaszkodtam. Izzottam, szédültem és sírni tudtam volna a gyönyör gyors hullámaitól, puszta csókjától. Egyszerre vonaglottunk ott a semmi közepén. Mikor sikerült elmélyítenie a csókot legyűrtem a földre és fölé kerekedve mosolyogtam bele a csókunkba. 

- A tiéd vagyok – mormolta összeszorítva a szemeit, ezzel felemésztő hatalmat adva a kezembe. A csípőjére ültem, megremegtem, ahogy a fenekembe markolva húzott még közelebb magához. Egy milliméternyi szabad hely sem volt közöttünk, mikor ráfeküdtem és éhesen szívtam be a nyelvét. Bele nyögött a számba és ismét ő terített le engem. Majd én őt. S így folytatódott tovább s tovább, végig a fűben, élvezve egymást. 

   - Meg fogok halni? – motyogtam fáradtan elterülve. Harry fölém könyökölt és sétáltatni kezdte két ujját a hasamon – csak kitaláltalak, ugye? Nem is vagy itt? 

Ahogy ezt kimondtam Harry halványulni kezdett. Megrémültem és utána akartam kapni, de már késő volt. Még utoljára össze akarta simítani a tenyerünket, ahogy mindig is. Szemeiben búslakodás ült és lekonyult szájának két oldala.

- Ne felejts el, kiscsillag – suttogta s a szívem megpördült bennem.

- Ne menj el!! – kiáltottam el magamat. 

- Itt vagyok, csss – megráztam a fejemet. 

Ahogy újra kinyitottam a szemeimet, ismerős illat, ismerős falak, ismerős szoba. Te jó ég, mi folyik itt? 

- Nado? – makogtam értetlenül. 

- Felgyullad, Arine – ordította Nado és akkor vettem észre, hogy tartja a kezemet. – nem lesz gond, nyugi – arca komor volt, ráncolta a homlokát. Valami ült a szemeiben, de nem tudtam kivenni mi. 

Artzai a kezét tette Nado vállára és visszahúzta őt. Leguggolt mellém és kínos mosollyal nézett végig rajtam. Majd a tenyerébe temette az arcát. Visszatért a hőfok, a mellkasi szúrás, reszketés, és véget nem érő fájdalom. Csak felfokozottan. Mozdulni se tudtam, már lassan a légzés is nehezen ment. 

- Nem kellett volna így történnie, Amelia. Miért álltál a kés elé? Túl késő, az ellenszer nem hat már. 

- Mi az, hogy nem hat? - hördült fel Arine és kicsapódott az ajtó. 

- Gyermekem – mamma ült le az ágyra és ijedten, halálra rémülten nézett rám – oh Kaṭavuḷ, my Pētti. 

- Nem tehetünk érte semmit, Casia. 

Fura volt a rendes nevét hallani. Anyát róla nevezték el, de nagymama nem használta már ezt a megszólítást. Vagy csak nekem nem rémlik? Ó Jézus, forog a plafon. 

- Mi történt velem? – egyenként, sziszegve ejtettem ki a szavakat. Testi és lassan már lelki kínzással jártak. 

- Hallucinál és kezdi elveszteni az emlékezetét. Ez mind a méreg hatása, a francba, annak a vámpírnak kellett volna elkapnia, nem Zhaminának.

- Ez mind az én hibám – Nado a sarokba ült le, lecsúszott a fal tövébe és nehézkesen lélegzett. Aztán nem jutottam levegőhöz. Felemelkedve kapni akartam oxigénért, de nem jött. Kidülledtek az ereim, de mintha a torkomat elvágták volna. 

- A francba – Artzai arrébb tessékelte mammát – hozzatok kést és egy szívószálat. Elzárja a légcsövét, fel kell metszenünk!

Rángatóztam és kezdett besötétülni minden.

- Azt már nem – Artzai arrébb repült, Liliana beleharapott a csuklójába és a számhoz nyomta – igyál, Amelia. Gyerünk, meggyógyulsz.

A metamorfok egy emberként ugatták „Nem”, de már mindegy volt. Mozdulatlanná váltak, ahogy beszívtam a vérét. Megbillegtette a fejemet, felültetett és valahogy lecsurgott a vér. Éreztem, hogy megfulladok. A tüdőm szúrni kezdett, elégedetlenül kapálózott valami kis kapaszkodóba, de már vége volt. Liliana vére úgy köszöntött vissza a földre, ahogy lement.

Kihánytam. 

- Mi a – ámult el Liliana és eltávolodott az ágyamtól. Artzai mellettem termett, lenyomott az ágyra és a kést a torkomhoz nyomta.

- Nézz rám – parancsolta – nézz rám, fájni fog, de túléled. Ha nem tesszük meg, akkor megfulladsz.

Hallgattam őt, de a szemeim már lecsukódtak. A végtagjaim nem mozdultak és ordítani sem tudtam, amikor felmetszette a torkomat. Egyik pillanatról a másikra levegőhöz jutott a tüdőm, de egy fehér-véres szívószál állt ki a nyakamból. Leizzadtam és sírtam. Miért nem halok már meg, nem bírom elviselni, ahogy szép apránként visz el innen a halál. 

   Ott feküdtem az ágyon félholtként. A lélegzetvételeim inkább már hörgésnek hangzottak. Már nem tudtam felmérni a fájdalmat. Egy tízes skálán húszat mondanék. Megőrjített és nem tehettem ellene semmit sem. Láttam az arcukon a tehetetlenséget. A késen minden bizonnyal az a szer lehetett, amit vámpírokon használnak. Őket lebénítják, minket megölnek, nagyszerű. Szóval akkor meghalok másodszorra is, de immáron nem lesz, aki megmentsen. 

- Tarts ki – szorította meg a kezemet mamma – valamit kitalálnak, Artzai dolgozik rajta. Nem hagyunk meghalni.

Elmosolyodtam, bár inkább keserű arcrándulás volt. Mamma felállt és elhagyta a szobát. Nado, Liliana és én maradtunk. Az utóbbi felém tartott és lenézett rám.

- Elviszlek innen – jelentette ki egyszerűen – ki fogod bírni az utat, megértetted? Tudok valakit, aki megmenthet. 

- N-ne.. ha-hag.. 

Meg akartam kérni, hogy hagyjon itt és menjen vissza a családjához, mielőtt kivégzik őt. A feszültség tapintható volt, de Arine-ék valahogy megkímélték őt eddig. Talán mert két másodperc alatt kitekerhetné a nyakukat, az összeszedetlenség és a gyászuk közben. 

- Pofán vágjalak? Ne játszd meg itt nekem a haldokló szende szüzet, mert esküszöm…

- Meg-ölsz? 

Liliana a szemeit forgatta. 

- Nem hagyom, hogy elvidd – állt fel Nado. Ismét szembe álltak egymással. Liliana felnyögött. 

- A latinvérűek mind ilyen nyavalyás szerelmeshősök? 

- Olasz, igazából – mosolyodott el öntelten – és a szőke cicavámpírok mind ilyen nagy tudású beképzelt csitrik?

Ouch. Liliana ahelyett, hogy kiborult volna, egyszerűen kinevette.

- Na megmondom mi lesz muchacho – bökte mellkason – most elviszem Ameliát, mivel nem fogom engedni, hogy meghaljon mártírként. Leszarom ha aztán lelövik vagy valami, nem izgat. De értem nem fog meghalni. 

Nado felháborodott a szavain, de én csak jót szórakoztam rajta. Előbb meghalna, mint hogy bevallja, törődik velem. 

- Azt már nem – fonta össze a karjait – engem is kinyírnak, ha elengedem veled, egy… vámpírral – a lenéző hangsúlytól megborzongtam. 

- Te akartad.

Aztán egyik pillanatról a másikra Liliana a székhez kötözte őt egy vastag, kormos kötéllel. 

- Valamit elfelejtettem – törte a fejét Liliana, és amikor Nado el akarta ordítani magát csettintett, és pofán csapta. Majd Arine kendőjével betömte a száját – kussol a kutya. 

   Liliana a karjaiban vitt el a motelből. Leugrott velem az ablakon és a gyorsaságával kijuttatott onnan. Tudtam, hogy kapni fogok érte és igazából szólni szerettem volna nekik, nyomatékosítani, hogy ettől függetlenül velük vagyok, de nem volt lehetőségem. Nado barnás-vöröses szemei árulkodóak voltak. Egy részt arról, hogy ennek következményei lesznek, másrészt a mélységes bűntudatáról.

Miért érez bűntudatot, amikor nem ő tehet róla? 

Ez volt az első alkalom, hogy valami emberi szándékot láttam benne felém nézve. Nem akarta, hogy meghalljak, még ha igazából nagy gondot és felelősséget jelentek neki. Nem ő tehetett róla, vagy igen? Ködösek voltak az emlékeim. 

- Lélegezz, Amelia – szólt rám Liliana és a szemei megvillantak, amikor reszelősen szívtam be a hűvös levegőt. Megrázta a fejét – hülye, idióta, szánalmas ember. Miért akartál volna megmenteni? Most már egy vagy közülük, tudnom kellett volna, hogy így lesz. A francba a hülye bizalmammal, amit beléd fektettem. Ellenszegültem a családom ellen, mert láttam benned valamit, erre itt vagyunk. Metamorf, chhh – ciccegett és keserű íz öntötte el a számat. 

Szívesen elmondtam volna neki, hogy nem volt részem a barátja halálában, legalább is nem úgy. Annak ellenére, amit Harry tett, és ha újra csinálhatnám, nem engedném neki, hogy igyon belőlem. Valószínűleg el sem jutnánk olyan szintre. Az utálatom Harry iránt nem csillapodott. Később talán felszívódik, de amit tett, arra nincs enyhítő magyarázat. 

- Mit keres ez itt? – Ethan volt az. Oops, bevitt engem a Fighterek birodalmába. 

- Fogd be, Ethan. 

- Nem viheted a közelébe – állt elénk, és azzal a lendülettel Liliana fél kézzel arrébb rakta.

- Kurvára nem mondhatod meg mit csinálhatok. 

Lehunytam a szemeimet. A vámpírok körülvettek minket. Kört kialakítva ordibáltak Liliana-ra, aki egyre jobban szorított és védett engem. Miért kerít ilyen nagy feneket az életemnek? Ha odadobna az éhes kutyáknak, előbb túl lennénk rajta, és megszabadulnának tőlem. 

   Amíg Liliana viaskodott, én már nem lélegeztem. Ki kéne rántani a szívószálat a torkomból és feladni. Túl csábító a halál a fájdalmamhoz képest. 

Valóban ilyen gyenge vagyok?

Amint oda érünk, hogy gyötrődés, egyből feladom és inkább meghalok?

Vonzz magával, a sötétség és az andalító lebegés minden problémám nélkül. Minél kevesebbre csökkentem a lélegzetvételeim számát, annál jobban enyhítem a tüdőm visongását. Kibírom, kibírom – ismételgettem magamnak, és felnéztem a szőke harcos nőre. A szemei sötétek voltak, hangja nem e világian mély, karjai öleltek, tartottak, biztonságot sugallva. Aztán a tömeg kettévált és győzedelmes mosollyal az arcán vitt végig a folyosón. Egy csigalépcsőre tértünk fel, a karom már lógott a levegőben. 

- Még pár méter, ne add fel, Amelia Knightley, különben a másvilágon kísérteni foglak. 

Elmosolyodtam, próbáltam, erősen, de fájt az arcizmom. Az életem utolsó darabkáit fújtam ki az oxigénnel. Megálltunk egy régi vasajtó előtt. Rozsdás volt, régi ősminták lehettek rajta, ebben sem voltam biztos, hiszen a szemeim fel-felakadtak és a látásom semmissé vált. Az ajtó kinyílott, keményet éreztem a hátamon, ahogy lefektetett a padlóra. A fejem oldalra bukott, a szemeim le voltak szorítva. Másodperceim lehettek hátra. 

- Ébredj – motyogta Liliana – nézz rám, kell a segítséged.

- Menj el – nyűszített és akkor kipattantak a szemeim. A szívem hiába, hogy lassan vert, akkor és ott dühösen kalimpálni kezdett. 

- Amelia az, Harry. Haldoklik.

Hallucinálok?