II./HÉT ~ "Barátok?"

helló mindenki! tegnap-ma összehoztam nektek egy részt. jó olvasást hozzá, remélem tetszik. köszönöm a majdnem 200 rendszerest, annyira örülök hogy egyre csak gyűlünk. köszöntöm az új olvasókat, nekik is jó olvasást a blogomhoz. imádlak titeket és köszönök mindent! szeretlek titekeeet, sok puszi <3 

    Nem túlzottan sokat aludtam az éjjel, talán négy órát.

Pontosan ezért, amikor a történelemkönyv helyett az irodalmat vittem be az órára, már nem tudtam csodálkozni. Hozzáteszem az is bezavart, hogy tegnap este miután Harry elengedett a fogadalma után – nem tudok mihez kezdeni vele – felmentem twitterre. Nos, nem is ez a része, ami nem hagyott aludni. Hanem, hogy a One Direction angol rajongói oldala még mindig fent van tartva. A tweetek nem voltak már annyira csipkelődőek, viszont volt egy olyan érzésem, hogy Summer volt az. Azóta nem láttam, hogy összeestem a Fighterek pincéjében. Tudtam, hogy él – vagy inkább reméltem – de nem voltam arra felkészülve, hogy a közel jövőben hallok róla bármit is. Több mint három hónap telt el és az igazat megvallva túltettem magam rajta. Nem csupán a tanulandóban lévő „tehetségemnek” köszönhetően, egyébként is. Tény, hogy nem volt jó a kapcsolatunk és tény, hogy Kasey-ék galád módon behatoltak az elméjébe. De egy megbánó pillantást azért vártam volna tőle. Rhys szerint nem tudta megbánni, hiszen kontrollálták. Ő utálta Summert. Jóban voltak régebben, de most nem tud máshogy állni hozzá. Én nem tudom hányadán állok vele, utálom, nem utálom. Abban biztos vagyok, hogy nem örülnék a találkozásnak.

   Aztán jött a hang. A szekrényemet azonnal becsaptam, tágult szemmel, verdeső szívvel néztem a folyosó végére, ahonnan annyit hallottam: „Édes Amelia”. Nekisimultam a szekrényemnek, amit meg is löktem egy kicsit a hévben és valami leesett a lábaimhoz. Szinte világított a fehér rózsa a saját pompájában. Felvéve a földről az ujjaimmal cirógattam a selymes szirmait, beleszagoltam és pár pillanatra belefeledkeztem az érzésbe. Amikor kinyitottam a szemeimet egy kósza pillanatra még Harry alakját is láttam a folyosó végén. A dörmögő hangja visszhangzott a folyosón, vagy inkább a fülemben. Mire megráztam a fejemet, eltűnt. Csak én maradtam és a fehér rózsa, meg a hallucinációm maradványai a fejemben. Kifújtam egy levegőt és beraktam a virágot a szekrényembe. 

   Rhys már a helyén ült a teremben, az utolsó előtti óránk következett, matematika. Leültem mellé és ráparancsoltam a szívemre, hogy ne ugrándozzon úgy, mintha ki akarna törni.

- Jól vagy? – hajolt közelebb és méregetni kezdett – vérvörös a fejed. 

- Persze-persze – habogtam, egyáltalán miért habogok? – itt a házi.

- Megcsináltam – húzta ki magát büszkén, és valószínűleg az arckifejezésem megnevetette őt – mi van, Lia? Utolsó év, érettségi meg ilyenek, jó lenne tanulni is nem?

- De.

Na jó, tényleg úgy néztem rá, mint aki szellemet lát. De hát Rhys sosem foglalkozott a házival, általában csak ruhákat tervezett helyette. Na nem mintha órákon nem azt csinálta volna. Elhelyezkedtem a székben, és relaxálni kezdtem. Lehunytam a szemeimet és dúdoltam az egyik rádióban hallott dalt, mert nem akart kimenni a fejemből. A poén az volt, hogy 1D szám volt. Aztán amikor már Harry hangját hallottam a fejemben, ahogy duruzsolni kezd kitártam a szemeimet, észre sem vettem, hogy bent tartottam a levegőt. 

- Jó napot kívánok – dübörgött a tanár a padlón. A csizmái kopogtak. Férfi volt, de ha nem tudom ezt nőnek hittem volna. És akkor felcsörrent a telefonom. – öt másodpercre van a tulajdonosnak kikapcsolni, különben elveszem évvégéig. 

Meglapultam és úgy tettem, mintha nem az enyém lett volna. Aztán mikor hátat fordított elővettem és megnéztem az üzenetemet. Nadotól jött:

’ Délután elkezdjük a kiképzésedet’

Rövid volt és lényegre törő, semmi kötözködés benne. Felsóhajtottam és lehalkítva a telefonomat belemerültem az órába.

   Az utolsó volt a legnehezebb. Rajz volt, ami Rhyst lekötötte, engem pedig nem. Fészkelődtem és folyton az a hülye rózsa járt a fejemben. Az órára pillantottam: fél órája is ennyit mutatott! Rettenetesen lassan telt az idő. Hátradőltem és az absztrakt akármimre néztem. Hát, inkább valami tekergő vonalnak tűnt, mint műalkotásnak. És akkor a telefonom újabb üzenetet mutatott.

’ Az órán figyelni, kisasszony’

A szívem rögtön a torkomba ugrott, ahogy Harry üzenetére meredtem. A szavai ott tolakodtak a fejemben, a vallomása, hogy nem ő ölte meg a húgomat és mamma félreinformáltsága. Nem tudtam, hogy kellene-e hinnem neki vagy sem. Túlságosan nehezen ment ez a nem érzek dolog. Ez nem olyan, mint a vámpíroknál. Ők alapból nem képesek rá, mi pedig csak kontrollálni tudjuk a velünk született lelket. És most teljesen az uralmam alatt volt, és reméltem, hogy így is marad. Arine-ék nem tudhatják meg, hogy életben van. Nem tudom milyen következményeket vonzana maga után. 

’ Aranyos vagy, amikor hadakozol. De vajon meddig fog tartani, Zhamina?’

Nyeltem egyet és el akartam tenni a telefont. Tényleg elakartam. Nagyon. Elszántan. Csak aztán mégis válaszoltam neki.

’ Szállj le rólam, suliban vagyok’

’ Tudom, látlak.’

Felütöttem a fejemet és akkor találkozott a tekintetünk. Na jó, pontosan nem tudtam, hogy tényleg egymás szemébe néztünk-e. Ott állt az út másik oldalán, az éj fekete motorjának támaszkodva. Lesápadtam és felköhögtem halkan. 

- Amelia is rajzol, ugye?

- igen, tanár úr.

 

’ És mit rajzolsz, Zhamina?’

A francba, hát persze, hogy mindent hallott.

’ Mit keresel itt? Meglátnak’

’ Várom a barátnőmet’

Amikor elnevettem magam, minden szempár rám szegeződött. Végül bocsánatot kértem és azzal magyaráztam, hogy valami megakadt a torkomon és igazából köhögés volt. Csak Harry ne kommentálta volna, csak ő ne. 

’ Az biztos, hogy megakadna a torkodon’

Belevörösödtem. Idegesen doboltam a lábammal és a rajzpapír fölé hajoltam. Nem tehettem róla, az altestem szégyenszemre bizseregni kezdett. Rhys kérdően nézett rám, de én csak leintettem. Folytattam a vonalat és a képernyőre pillantottam. 

’ Nézz ki’

A hajam előreomlott az arcomra, a kezemen támaszkodtam és megmakacsolva magamat nem néztem felé. Legalábbis azt hittem kibírom. Kikukucskáltam a hajtincseim között és a szám elnyílt a látottaktól. Tudta, hogy milyen elképesztően néz ki még mindig. Ezt sosem tagadtam és nem is tudnám. Látványosan szétcipzárazta a dzsekijét, beletúrt a hajába majd amikor a kezét a szájához emelte hozzáképzeltem – nem láttam odáig – hogy megnyalja az ujját. Ekkor már dobolt a vér a nyakamban. Megint köhögnöm kellett és szinte hallottam a magabiztos nevetését. Megint maga volt. Nem tudtam Liliana-ék mit tettek vele, de jobb állapotban volt. Ami perverz öntelt eszméletlenül sármos Harryt jelentett. Ami nekem nem tetszik, soha nem is tetszett, nem is fog – biztattam magamat. 

’ Ide érzem a vágyadat. Csak úgy tombolnak a hormonok a szép kis testedben’

   Örültem, hogy kicsengettek. Feltűnően lassan baktattam a szekrényig, szinte csiga lassan pakoltam be a szekrényembe. És még 5 percet kértem, hogy a mosdóba meneküljek. A tükörbe néztem, égett a fejem. Megigazítottam a virágos ruhámat, és megmozgattam a lábaimat a csizmámban, ami a térdem fölé ért. Fekete bőrdzseki volt rajtam, ami kihangsúlyozta a lila tincsemet a mellkasomon. Szeretnék egy hátsó kijáraton menni, ó, ha lett is volna! Belekaroltam Rhysbe, és kibaktattunk az iskolából. 

- Nocsak, a herceg előállt a hintójával – röhögött ki és el is vette a kezét tőlem. – bocs, nem akarom, hogy féltékeny legyen. - Visszahúztam a kezét és a lábujjaimra állva megpusziltam az arcát. Harry minden léptemet követte és hangos rekedt nevetéssel jelezte, hogy szánalmas a kikerülő akcióm. A motorja felzörgött alatta és mellénk érve rám mosolygott a gödröcskéket mutató mosolyával. A kabátja alatt kék inget viselt, ami ki volt gombolva a mellkasán. A szokásos bugyiszaggató kinézet, ami már nem működik rajtam. 

- Ülj fel, Zhamina – jelentette ki, de én csak tovább sétáltam Rhys mellett. Ismét kinevetett – ülj fel, különben muszáj leszek… kényszeríteni rá. 

Az utolsó két szót oly sejtetéssel mondta. Csábítással. Vagy csak én képzeltem bele? Képzelődök, legalább is az izgalommal feltöltődött testem. 

- Oké, én léptem – jelentette be Rhys, mint aki nem az én oldalamon állna éppen – ti ketten… áh. Mindegy. 

Figyeltem, ahogy elhajt mellőlünk és kettesben maradunk. Összefontam a karjaimat a mellkasomon.

- Nem fogsz békén hagyni, ugye? 

- Eltaláltad – vigyorgott leszállva a motorjáról. Közeledni kezdett felém, én meg mint egy menekülő állat, hátráltam. A szemeiben felvillant egy mélyről előtörő vad éhségérzet, ahogy végignézett rajtam. Beszívta az alsó ajkát és felsóhajtott. – gyönyörű vagy – suttogta és a hangja hirtelen megtört útközben. Zöld szemei pár pillanatra meginogtak, ahogy a teste is. Végigkövettem, ahogy rendbe rakja magát. – szeretném, ha velem jönnél.

- Kizárt dolog. 

Elmosolyodott.

- Mégis azt akarod, hogy kielégítselek – vont vállat – ez hogy van? 

Leesett állal pislogtam rá. Ez meg miről beszél? Felvonta az egyik szemöldökét és hátra vetve a fejét nevetni kezdett. Én meg csak néztem őt. Ahogy a korában megállt vámpír fiú szinte sugárzik a jókedvében és a világgal tudatva hangos zötykölődésben kinevet. 

- Nem tudom eldönteni melyik jobb, amikor piszkálódsz, vagy érzelmes vagy – hümmögtem. 

- Középút? – vigyorgott a kezét nyújtva. 

- Harry – az orrnyergemhez nyúltam – é-én nem akarom még egyszer elmondani, ez nem megy, oké? Nekem tilos veled találkoznom, másrészről nem is akarok. Ha engedek mindennek átkozottul fájni fog, jó? Nem tudom elfelejteni a múltat. Oké, nem ölted meg a húgomat, de miután megtámadtál hónapokig orvoshoz jártam. Orvoshoz, érted? Őrültnek neveztek és dilisnek, miattad. És még néha mindig an – nem bírtam befejezni attól az egyszerű mozdulatától, ami intimebb volt, mint bármi más. Megfogta a kezemet, felemelte és a csuklóm belső részére, a vékony bőrre egy finom csókot nyomott. Lesápadtam. Mit csinál? Lila, duzzadt száját ott tartotta és beszívta az illatomat. A torkomban akadt a levegő és megigézve néztem bele a szemeibe. 

- Tudom – mormolta a bőrömbe és felemelkedve túlságosan is közel hajolt hozzám. – joggal haragszol rám, utálsz, akármi. De megmondtam, addig nem nyugszom, amíg nem kárpótollak érte.

- Ezt nem lehet c-c-csak kárpótolni – dadogtam. 

- Azzal sem, hogy ha az örökkémet feltenném arra, hogy boldoggá tegyelek? – a fülemhez hajolt és én nekifeszültem a kerítésnek – ameddig élsz, a szolgálatodban lennék. És nem csak szexrabszolgaként…. 

A nyál összefutott a számban az utolsó szóra. Egy hatalmas „Te jó isten” felirat íródott az arcomra. Ezt mondják úgy, hogy szex a szavakkal. Vagy nincs is ilyen?

Nem tudtam válaszolni, nem akartam, nem olyan hamar. Kellett idő, hogy feldolgozzam a történteket. Féltem mi lesz ha engedek mindennek, és a vékony falam leomlásával visszatér minden szenvedésem mély nyoma.

   Amikorra magamhoz tértem Harry már a motoron ült és engem pedig húzott magával. 

- Csak gyere velem, jó? Mutatni akarok valamit.

Meglepett, hogy hezitáltam. A szemei megteltek reménnyel és tiszta könyörgése érződött a levegőben. 

- Haza kell mennem – jelentettem ki és eltorzult az arca. Láttam, hogy nagyot nyel és bólint. 

- Hazaviszlek – ajánlotta fel ellentmondást nem tűrő hangon. 

Amikor a háta mögé akartam ülni, hátra csúszott és mosolyogva kínálta fel a helyet előtte. Rámeredtem. Kizárt dolog, hogy átöleljen. 

- Sétálok – szűkültek össze a szemeim. Harry egyszerűen elkapta a csuklómat, majd a derekamat és felültetett a motorra. Oké, akkor hazavisz. Átettem a lábamat a motor másik oldalára és azzal a lendülettel felcsúszott a szoknyám. Hallottam Harry szisszenését, majd felköhintett és beindította a motort. Természetesen, ahogy előredőlt az erős mellkasa, karjai nekem simultak és burokként borított be hatalmas alakjával. Beharaptam a számat belül és erősen koncentráltam az útra. Nehéz volt, mert az arcát az enyém mellé hozta, a nyakától áradó férfias illat azonnal megütött és elfúltam tőle. Harry nem mondott semmit sem, viszont éreztem, ahogy szorosabban hozzám simul és ágyéka a fenekemnek feszül. 

Szédültem.

Kapaszkodni akartam, mert a közöttünk keletkezésben lévő vibrálás elkábított.

Az ujjaim elernyedtek a kormányon, és amikor forró leheletét a fülemen éreztem meg teljesen elengedtem. 

- Nem megyek túl gyorsan? – súgta, mintha nem szándékosan csinálná. A testem lángolt, az arcom bepirult és egy fejrázással válaszoltam. Alig vártam, hogy hazaérjünk és elszabadulhassak tőle. – meg akarom csókolni a füledet. – kimerevedtem, így a mellkasának feszültem és belőle kitört egy ismerős rekedt morgás – aztán a nyakadat. 

- Harry – parancsoltam rá dühösen, a hangom egyértelműen remegett már.

- Amelia – duruzsolta a fülembe és élvezte, hogy hatással van rám. Tartottam magamat, és elhajoltam tőle. Hűvös levegőt szívtam magamba. Nem hazatartottunk, amitől mérgelődni akartam, de lefoglalt a tény, hogy Harry tenyere rásimult a combomra. Hosszú, erős ujjai belemarkoltak és én rezzenéstelen arccal, csendben néztem. Aztán feljebb simult, mutató ujja szemtelen lassúsággal vonaglott végig a belső combomon, feltúrva a szoknyámat. 

- Harry – markoltam meg a kezét és el akartam húzni. Erősebb volt. Persze, hogy erősebb. – egy motoron vagyunk. 

Harry tenyere a hasamra simult és mivel menekülni nem tudtam tőle így nyert. A hátam a mellkasának simult és arcát belefúrta a vállamba. A levegő süvített körülöttünk, ahogy egyre gyorsabban hajtottunk. Nem nézett az útra és ettől pánikolni akartam, de ahogy ujja végigszaladt a lábaim között elképedten sírtam fel. 

- Harry!

Minden próbálkozásom hiábavaló volt. Nem számított, hogy a motoron voltunk. Arcátlanul kihasználta a helyzetemet. Megrándult arccal csaptam a kezére, a kormányra tettem, és halkan ziháltam.

   Az ismerős környezettel se tudtam foglalkozni. Lepattantam a motorról és dúlni-fúlni kezdtem.

- Hogy merészelted? Haza kellett volna vinned, erre te elrabolsz Isten tudja hová és bepróbálkozol! – emeltem fel a hangomat, bár igazából nem voltam olyan mérges. Korántsem. Harry a motorjának támaszkodott, karba tett kezekkel nézett rám. Nem mondott semmit. – vigyél haza most rögtön! Egyáltalán minek hoztál ide? Hogy ezt a hülye sétálóutcát mutogasd? Gyönyörű, most már mehetünk.

Aztán megragadta a vállamat, magához húzott és mélyen belenézett a szemeimbe. Elővettem a telefonomat, hogy hívhassam Nadot, vagy valakit. Ez nem történik meg. Nem nyúlt hozzám és legfőképp: nem akartam engedni neki. Aztán kikapta a kezemből és ahogy nézegette helyet cseréltünk. 

- Add vissza! – fújtattam mérgesen. – Harry, add vissza a telefonomat és vigyél haza!

- És ha nem? – mosolygott rám csillogó szemekkel – akkor… sikítasz?

Megütöttek a szavai, de pontosan nem tudom miért. 

- Kérlek Harry – sóhajtottam leküzdve. Ha a fenn hang nem ment, próbáltuk a másik végletet. Harry szélesebben mosolygott rám és közeledni kezdett. A motornak simultam, ahogy ő a fülemhez hajolt.

- Mondd ki még egyszer – hümmögte enyhe játékos éllel a hangszínében – mondd ki a nevemet. 

A lábujjaimtól elindult a forróság és mintha egy torony lettem volna, ami szép lassan elkezd dőlni. Bekábulva sóhajtoztam a morgó hangja miatt. 

- Nem mondom – hadakoztam a szemeimet forgatva. Felgyógyultam abból a bizsergető mámorból, amit a puszta közelsége rótt rám.

- Pedig… - húzta óvatos mosolyra a száját – megőrjít a nevem a szádból.

Eltoltam magamtól és akkor észrevettem hol vagyunk. Összenéztünk, szerencsére kilábaltam a melegségből, és a térdeim sem akartak elcsuklani alattam. Mivel édes mindegy volt, ezért elindultam lefelé a poros kis sétányon. Harry bakancsa ropogott mögöttem, éreztem a tekintetét magamon. Égetett.

   Elmosolyodtam, amikor leértünk a kis völgybe. A fák zöldültek már és a kis torony ugyanúgy állt ott, mint fél éve. A madarak röpködtek vígan, tovaszálltak a kékségbe, ami feltűnően rikított azon a napon. A nap sütött, csupán egy-két távoli felhő mutatta: itt bizony eső lesz később. Összevontam a szemöldökömet. Harry egy jó pár kilós zsákot hurcolt magával.

- Ez meg honnan van?

- Délelőtt itt hagytam – kacsintott rám és lerakta a fa tövébe. – gyere – belenyúlt és kiemelt egy maréknyi tápot. – szeretik. 

Megrökönyödve figyeltem, ahogy Harry feldobja a levegőbe– volt ebben száraz gyümölcs, sőt, giliszta, amivel táplálkoztak a madarak – és csörgő hangot adtak a betonon. És akkor történt, hogy a madarak egyként szegezték felénk a figyelmüket és szállni kezdtek, gyorsan, éhesen, már-már veszedelmesen. A szívem dörömbölt ezerrel, ahogy néztem Harryt a madarakkal, etette őket és azok mintha már megszokták volna a jelenlétét. Mellé sétáltam és én is eléjük dobtam egy marékkal. Ha beszélni tudtak volna, valószínűleg hálásan köszönték meg volna a törődést. Aztán Harryre néztem. Az arca nem mutatott csalafintaságot, inkább csak puszta örömöt. Mosolya a füléig ért, a gödrei még mélyebbek lettek és kezdtem megijedni attól a személytől, aki ott állt előttem a maga pompájában. Elnyeltem az érzelemhadat, ami ki akart törni belőlem, de nagyon fájdalmasan ment. Összeforrt a tekintetünk. 

- Miért? – kérdeztem halkan.

- Sokszor jártam ide – leült a fűbe, és megütögette maga mellett a helyet. Vonakodva, de leültem. – amikor azt mondták, hogy meghaltál kikeltem magamból. – vallotta be és nem mert rám nézni – kellett valami, amiben meg tudtam kapaszkodni. Mindig erről a helyről áradoztál és szükségem volt rá. Szükségem volt rád. – ekkor már összekapcsolta a pillantásunkat. Nem vettem levegőt, én sem mertem. – egy kis részem reménykedett benne, hogy élsz még, de Liliana-ék elég meggyőzőek tudnak lenni. Éjszakákat töltöttem itt – vont vállat. Kiszakított egy fűszálat és tépkedni kezdte. Egymással szemben ültünk törökülésben. – aztán felkerestem szervezeteket, akik hajlandóak lennének védett területté nyilvánítani ismét. - Eltátottam a számat, nem hittem a füleimnek. Kezdtem úgy érezni, hogy ez meg sem történik. – még nem jártam sikerrel, de nem adom fel. Etetem őket, ha szeretnéd, egyszer-kétszer átveheted a feladatot.

- Persze! – lelkesedtem be és Harry arca rögtön felvirágzott. Be is húztam a nyakamat, és viszonoztam a mosolyát. Csendesen ültünk ott szótlanul. Én néztem a madarakat és zavarba jöttem Harry bámulásától. Szinte éreztem, hogy mikor melyik részemet térképezi fel. Először a szemeim körül kezdett izzani a bőröm, majd az arcomon, és mikor az ajkaimnál, fészkelődni kezdtem.

   A következő pillanatban fölém hajolt, és én a megilletődöttségtől hátraestem. Fölöttem támaszkodott a kezeivel és csak nézett le rám. Lehunytam a szemeimet. 

- Szeretlek, Zhamina – tört ki egy reszketeg suttogásban. Mindenem forrni kezdett. Összerezzenve haraptam le a nyelvemet. 

Milyen különös.

Amikor elsőnek hozott ide, még egy fikarcnyit sem érzett.

S akkor és ott pedig kimondta azt a szót, amivel világot lehetne váltani. Az ő világát megváltani, felszabadítani. 

- Tudom, hogy sokat ártottam neked – emelte a kezét az arcomhoz. Elhúzódtam tőle, nem érinthetett meg. – de nem fogom hagyni, hogy elveszítsem a legjobb dolgot az egész létezésemben, megértetted? – határozott volt és férfias fölöttem. – nem számít hogyan, párként, vagy barátként.

A barátkéntra furán összeugrott a gyomrom. Tegnap azt mondta, hogy előhívja az érzéseimet, most meg barátságról beszél? 

- Barátként – ízlelgettem a szót. Harry legördült rólam, de az a mindentudó vigyor a szája szélén felháborított. Bárcsak belelátnék a fejébe.

- Barátként. 

Barátként.

Barátként.

Barátként.

Harry fejében is így visszhangzott a szürreális szó? Aztán nevetni kezdtem. Hátravetettem a fejemet és őszinte csengő röhögésemmel jeleztem neki mekkora képtelenség.

- Mi nem tudunk barátok lenni, Harry – mutattam rá és magamra – úgy értem még talán én neked, de te nekem? Aki egy motoron… - nem bírtam folytatni, mert éreztem a pirulásomat. 

Harry felvonta a szemöldökét.

- Az azért volt, mert már az udvarban is éreztem az illatodat – zavartan pislogtam rá, bár ne tettem volna – ne feledkezz meg róla, hogy azon kívül, hogy remek a szaglásom – pillantott a lábaim közé, amitől a torkomban akadt a levegő –a hormonjaid úgy tombolnak, mint egy 15 éves tinédzsernek. Arról meg nem én tehetek, hogy hozzád se érek csak beszélek és pocsolya van alattad.

Azt hiszem sokkhatás ért. A szavai oda hatottak, ahova akarta, hogy hassanak. Felhúztam a lábaimat, hogy összeszorítsam őket és a térdeimet átöleljem a karjaimmal.

- Tévedsz – forgattam a szemeimet nőies zavaromban, és piszkálni kezdtem a lila tincsemet. 

- Az orrom sosem hagy cserben.

- Harry! – csattantam fel. Ziháltam, izzadni kezdtem és olyan szánalmasan szégyenültem meg ismét, mint régebben. Összeszorított fogakkal vártam, hogy eltűnjön a vörösségem. – légy szíves ne beszélj arról, hogy…

- Hogy fel vagy izgulva? – vigyorodott el, és zöld szemei pajkosan csillogtak. – szívesen kielégítenélek, de a barátok nem csinálnak olyat. 

- Ez nevetséges, mi nem lehetünk barátok. 

- Zhamina, el vagyunk cseszve – konstatálta mély, halk hangon – ittam belőled és egy csöpögő érzelmes idiótává váltam. A barátaid tiltanak tőlem. Ezen kívül tönkretettem a gyerekkorodat, amit… - sóhajtott fel – jóvá akarok tenni. 

- Úgy, hogy nem érünk egymáshoz? – az irónia sütött a szavaimból. 

- Úgy, hogy barátok leszünk. Megismersz, lógunk együtt, ahogy mindenki szokta, mit tudom én, filmezünk, meg ilyenek, ahogy a haverok szokták. Így meg tudsz ismerni. 

Oh, szóval megismerni őt. 

- Ugyan Harry, ne áltasd magad, nem fog menni. 

- Neked vagy nekem? – hajolt közelebb.

- Neked – feleltem, mintha ez nyilvánvaló lenne.

- Kettőnk közül te vagy az, aki nem nyúl magához. Én előtted is magamhoz nyúlik – futatta le a kezét a csípőjéhez és pár pillanatra azt is elfelejtettem hol vagyunk. 

- H-Ha-Harry – dadogtam, vagy nyüszögtem, már nem tudom – nem lóghatunk együtt.

- Miért? – billentette oldalra a fejét és érdeklődve tanulmányozott. 

- Me-mert…

- Mert? 

- Mert nem – ráztam a fejemet. Te jó ég, hirtelen lepörgött előttem, ahogy saját magát…szóval, Istenem. 

- Nyugi, jól fogok viselkedni – mosolygott rám és amikor megint a fűbe döntött, fölém hajolt, le a számhoz bele kellett markolnom a fűbe. Attól, mert az érzelmeim valahol el voltak temetve, a testem kívánkozva reagált Harry közelségére. A gyomrom görcsös lett és levegőért kaptam. Aztán felállt és a kezét nyújtotta – benne vagy? 

Kellett tíz másodperc, mire észhez tértem. Végül felálltam magamtól, leporoltam a ruhámat. 

- Ez badarság.

- Lehet – vont vállat – de megláthatod a valódi énemet. Nem vagyok hajlandó elengedni téged, és nem érdekel, ha évekig várnom kell rá, hogy elnézd a történteket. Ahogy mondtad, a múltat nem lehet megváltoztatni, de van, amit elfelejteni sem. Elfogadom, úgy, hogy most felajánlom a barátságomat. – ismét a kezét nyújtotta. Elgondolkodtam. Igazából ez is egy esély arra, hogy bebizonyítsam másoknak és magamnak, hogy ami közöttünk volt csak a kapcsolatunk része. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán nem is szerettük egymást, vagy éppen ő nem engem.

És ha ez igaz?

Megfogtam a kezét, de nem megrázta, hanem magához húzott. Mélyen belenézett a szemeimbe.

- Semmi intim ölelés – jelentette ki.

Álltam a tekintetét. A szél is feltámadott körülöttünk, a hajamat az arcába csapta, mire kihúztam magamból egy értelmes választ.

- Semmi nekem simulás a motoron – szűkültek össze a szemeim. Nem láttam hova fog ez vezetni, de érdekesnek tűnt. 

- Semmi – megállt egy pillanatra és az ajkaimra pillantott. Puszta tekintetétől felduzzadtak. Ó jaj, mire vállalkozom? – csók – súgta, mintha maga sem hinné el. 

- Semmi szex – vigyorodtam el, mert tudtam ez mennyire fontos neki. 

Várjunk csak, egyáltalán kiből iszik? Zarából? Mindegy. Harry elkomorodott és bólintott.

- Egy darabig a kézimunka is működik – vont vállat – ezzel csak neked lesz gondod. 

Ördögi kuncogásától majdnem képen töröltem. Lehajolt a számhoz, forró lehelete megkarcolta a bőrömet, a térdeim gyengévé váltak és észre se vettem, hogy megkapaszkodtam benne. 

- Szóval barátok.

- Barátok – biccentett. 

- Nem azt mondtad, h-h-ho-hogy – szedd már össze magad! – eléred, ho-hogy…

Nem bírtam befejezni. Túl sok volt minden. A szavai, a közelsége és a lábaim közt pumpáló izgatottság. Teljes mértékben megrészegedtem. 

Harry a homlokomhoz hajolt és egy ártatlan – tényleg barátinak tűnő – puszit nyomott oda. Majd a bőröm ellen suttogott:

- Azt nem mondtam, hogy nem fogsz belém szeretni – mormolta, eltávolodott és elindult a motorja felé. Engem szó fosztottan hagyva.