II./NEGYVENEGY ~ "A tökéletes terv"

sziasztok! meghoztam az utolsó részt! ezen kívül még lesz egy utószó természetesen! hát... jó olvasást hozzá és könyörgöm, még ne utáljatok nagyon! még nincs vége!!!!! jó olvasást! xx

    Segítettem anyának elmosogatni. Eltörölgettem, mosolyogva néztem, ahogy Mallan könyörög a szüleimnek, had menjen el ebbe a „szuperzsír discoba”. Megtöröltem a kezem a farmerembe, és összefont karokkal sétáltam hozzájuk.

- Mallan, a város másik oldalán van, teljesen megértem őket, hogy nem akarnak elengedni. 

- Kopj le, Amelia. 

Felmértem tesómnak az újdonsült haját. Meg nem csak azt. A sűrű szemöldökét, amit folyton szednie kellett, mert összenő. A majdnem fekete szemeit, és az elégült mosolyát, mi körül ráncok mélyednek el. Mindig is helyes fiú volt, de ez a pár hónap a javára formálta őt. Anya az orrnyergét morzsolta. Nem akart beleegyezni, de csak magára haragította volna. Megdörzsöltem a karját és biztatóan rámosolyogtam.

- Nem tudom mi lenne velem nélküled – sóhajtott fel fáradtan. Próbáltam nem figyelni az elszűkült torkomra.

- Beszélni szerettem volna veletek valamiről – erőt vettem magamon és Duncanhez vezettem anyámat. 

- Miről, Zhamina? – Duncan magához húzott és a fejemre adott egy csókot. Felnéztem rá. A szemei tiszta szeretetet sugalltak. Felnyúltam az arcához, majd egy puszit nyomtam rá. Duncant váratlanul érte, de végül elmosolyodott.

- Megbocsátok neked – néztem mélyen a szemeibe. Elnyílt a szája, szemei is – mindenért. 

Pár percig csak csendben meredt rám. Tudtam, hogy ezért imádkozott. Többször hallottam őt erről beszélni anyával. És őszintén? Többé nem haragudtam rá. Láttam hogy néz anyára, hogyan néznek egymásra. Nem akartam ezt bármivel is elrontani.

- K-köszönöm – dadogta végül és egy hosszú, szoros ölelésbe húzott. A vállába fúrtam az arcomat. Megígérted magadnak, hogy nem sírsz Amelia. Nem sírhatsz. 

- Nem akarom, hogy váljatok – anya kezét Duncanébe tettem és összeszorítottam őket. – nem válhattok el, szeretitek egymást. És Mall… És nekünk, szükségünk van rátok. 

Anyáék összenéztek. Leolvashatatlanul beszéltek egymással, szavak nélkül. Elléptem tőlük pár lépést, és hagytam, hogy Duncan a karjaiba húzza anyámat. A szívem felmelegedett és az örömkönnyeim kibuggyantak. Tán csak az én lökésemre volt szükségük, vagy talán még annyira sem. Pár hete úgy viselkedtek egymással, mint férj és feleség, még ha nem is voltam itthon. Szerintük igen is itthon voltam, Liliana jó munkát végzett velük. 

- Zhamina, elszaladnál a boltba?

Megtorpantam a lépcsőn. Boldog szemekkel pislogtak rám, amitől csak még inkább összetört a szívem. Bólintottam.

- P-persze, csak átöltözök. Í-írd össze, hogy mi kell. 

Felszaladtam a lépcsőn, hogy ne lássanak megtörni. Becsuktam a szobám ajtaját, nekidőltem és mély levegőt vettem. Menni fog. Mennie kell. A pulcsimba töröltem a szemeimet, majd a pénztárcámért siettem. Kivettem a pénzemet, felvettem egy másik nadrágot, és Mallanhoz lépdeltem. A szobájából üvöltött a zene. Metallica? Fogalmam sincs, de ordítottak benne. 

- Mallan! – az öklömmel vertem az ajtót. A zene lehalkult. 

- Mit akarsz, Amelia? – fintorogva nyitotta ki az ajtót. A kezébe nyomtam a pénzt és rámosolyogtam. 

- A klubba – vontam vállat – gondoltam jól jöhet.

Mallan úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Nem kértem a köszönetét, annál sokkal fiúsabb a gondolkodása, és büszkébb. Nem érdekelt, hogy nem szoktunk ölelkezni. Vigyorogva rántottam magamhoz és megszorongattam.

- A-Amelia, mi a franc van? Hé, eressz már el.

- Hát meg sem öleled a húgodat?

- Nem szándékoztam – kiegyengette a pólóját. Mielőtt bármit is levághatott volna, intettem neki.

- Megyek boltba, kell valami?

- Egy doboz óvszer! – ordította utánam, mire felnevettem.

- Meglesz!

   A kapuban még visszanéztem a házunkra, amit még mindig újítottak a földrengés után. Hallottam, hogy kattant a kapunk, bezárult mögöttem. Mély levegőt vettem, és egy mosolyt erőltettem magamra. Szeretlek titeket. A zsebembe csúsztattam anyám bevásárló listáját. Leintettem egy taxit, és elmondtam a címet, ahol Nado vár rám Liliana-val. Az ablakban megigazgattam a sminkemet, bár csak kontúrt raktam fel, elmosódott. A tenyeremmel kisimítottam a felsőmet, egyfolytában mosolyogtam. De ez a fájdalom a gyökereimig hatolt. Égetett. A taxisofőr meg is kérdezte, hogy minden rendben van. Én pedig rávágtam, hogy persze, már minden a legnagyobb rendben. Néztem Anglia városának házait. Az ujjammal megérintettem az üveget, és azt játszottam, hogy úgy mindegyik épületen, embereken, fákon végig tudok simítani. Elnevettem magam a gyerekességem miatt. Mikor megérkeztünk, kifizettem és kiszálltam. A szél belekapott a hajamba. A színes tincseimet baloldalra sodortam, hogy egy helyen legyenek. Többször megérdeklődték, hogy honnan szereztem ilyen színű festéket. Liliana a zsebébe dugta a kezeit, és nem nézett rám. Nado őt tanulmányozta. Neki mindig is volt ilyen képessége, hogy olvasni tudjon másokban. 

- Sziasztok – örömködve néztem rájuk – oké, mi ez a halálhangulat?

A kérdésemre Liliana éles tekintettel nézett rám. 

- Szóval miért vagyunk itt? – Nado felvonta a szemöldökét. – várunk még valakit?

- Igazából igen, Rhyst. Csak szerettem volna meginni veletek valamit? Az olyan nagy baj? 

Összefont karokkal vártam a válaszát. Nado szemei nem fénylettek. Mielőtt teljesen belelátott volna a fejembe, Liliana-ra néztem. Kerülte a tekintetemet. Még akkor is, mikor Rhys megérkezett.

- Mi ez a gyülekező? Osztálykirándulásra megyünk? – Rhys megcsókolta az arcomat, kezet fogott Nadoval, Lil-nek pedig elmorgott egy sziát. Nos, igen, ők bírják egymást, de csak tisztes távolságon belül.

- Olyan karamellás tejszínes kávét akarok inni – mutattam a táblára, mi a „nyitva” tábla fölé volt aggatva. 

Elindultam befelé, de fél füllel hallgattam még őket.

- Mi folyik itt? – Rhys gyanakodott.

- Liliana? – Nado faggatta őt, hátrapillantottam, összeakadt a tekintetünk. A zöld szemei kihívóak voltak. Ráparancsoltam, hogy tartsa a száját. 

- Nos – kezdett bele és egy röpke mosolyt küldött felém – Ameliának szeretethiánya van, mivel Harry másodszorra is lekoptatta őt. Ne nézzetek így rám, legszívesebben elhúznék innen a büdös francba, hogy ne tudjanak olyat kérni tőlem, amit kurvára nem akarok.

Nyeltem egyet, majd beléptem a kávézóba. 

   Rhys és Nado egyfolytában Liliana agyát húzták. Kiparodizálták az új kabátját, sőt, Rhys azzal is próbálkozott, hogy „véletlenül leönti” annyira rossz. A szőke hercegnő többször rácsapott a fejére, amitől jól láthatólag megszédült a felvágott nyelvű meleg barátom. Halkan kuncogtam rajtuk, miközben kavargattam a kávémat. Nado pár perce már engem bámult. Szakadatlanul. Felforrt a vérem tőle, ideges lettem. Reméltem, hogy nem lát belém. 

- Mi az? – mosolyogtam rá szelíden.

- Beszélhetnénk? 

Bólintottam. Ha nemet mondok, tuti, hogy kicsapja a balhét. Útközben megpusziltam Rhys fejét, csakúgy, mire rám kacsintott és játékosan rávágott a fenekemre. A mosdók felé mentünk, megfogta a kezemet és maga felé fordított.

- Mi folyik itt? És ne mondd, hogy semmit, mert látom rajtatok. Egy szót sem szóltál, csak próbáltál nevetni. 

- Már jól sem érezhetem magamat? – forgattam a szemeimet – ugyan, Nado, nem minden Harryről szól. Semmi bajom.

Hazudtam. Őszintén reméltem, hogy ügyesen hazudtam. Bár Harryék mindig azt mondták, hogy pocsék vagyok benne. 

- Amelia – a hangszíne gyengédebb lett, szinte könyörgő – mondd, hogy semmi hülyeséget nem tervezel. Kérlek. 

Megütöttek a szavai. A barnásvöröses szemeinek lágysága. Mint aki őszintén féltett. Közelebb léptem hozzá és a kezeimbe vettem az arcát. Lecsukta a szemeit és felsóhajtott. 

- Csináltam én valaha is hülyeséget? – nevettem.

- Ne akard, hogy erre válaszoljak.

A kezei megfogták a derekamat és magához húzott. Fura volt. Nem éreztem, hogy fel tudnék robbanni mellette többé, de volt valami. Valami édeskés csalogatás, ami miatt összesimítottam az orrunkat. 

- Minden oké lesz, Nado, megígérem – mormoltam neki. 

- Könyörgöm, csak gondolkozz, mielőtt bármit teszel, oké? Itt vagyunk, segítünk. Nem érdekel, hogy Harry mellett vagy. H-ha ő boldoggá tesz, akkor leszarom, hogy mit akarok. Csak kérlek, maradj biztonságban. 

- Megígérem –félig legalább is. De ezt már csak magamban tettem hozzá. Megöleltem Nadot, az állát a fejemre támasztotta – tudod, ha tetszik neked Liliana – óvatosan kezdtem bele – é-én nem akarok az utatokba állni. 

Pár másodpercre néma csönd lett. Majd sóhajtott.

- Könnyen lemondtál rólam – viccelt, humorral tekintetében. 

- Nem mondtam le rólad. Ha veled találkozok először… biztos vagyok benne, hogy mások lennének az érzéseim. – vagy nem. Nem tudtam. De az biztos, hogy bele tudnék szeretni és ezt tudatni akartam vele. 

Nado megrázta a fejét és elhúzódott. Láttam, hogy a zavarát akarja leplezni.

- Ideje visszamennünk.

   Rhys ölében ültem és a haját piszkálgattam. 

- Túl rövid lett. Nem lehet beletúrni – biggyesztettem le az ajkamat.

- Beletúrnál, mi? – pimasz vigyorára megütöttem a vállát – most mi van? A meleg fiúk vonzók, tudom. Nem kell titkolnod a mélyen elnyomott szerelmedet irántam.

Elnevettem magam hangosan és megöleltem. Rhys viszonozta, körém szőtte a karját és a vállamba puszilt finoman. Hiányozni fogsz. A válla fölött a tekintetem Nadoéval találkozott. A francba, ugye nem hallotta, hogy mit mondtam neki? Rám mosolygott, amitől megnyugodtam. Rémeket látsz, Amelia. Meg kell nyugodnod. 

- Ideje mennem. Anya vár a bevásárlással.

- Kis kitérőt tettél előtte? 

- Nos, azt nem mondtam nekik, hogy mikor megyek haza – vontam vállat. Liliana felpattant és felhúzta a kabátot. Idegesnek tűnt. 

- Én léptem – jelentette ki.

- Ne kísérjelek el? – ajánlotta fel Nado ránézve. Nem tagadhattam, egy kis féltékenységet éreztem. De rögtön elsöpörtem. Rám pillantott még, mintha azt kérdezné „ugye nem gond?”, de csak rákacsintottam. 

- Nem, kösz – megütötte Nado vállát és kihúzott az étteremből, az asztalon hagyva a pénzt. Még megöleltem Rhyst és a mellkasába bújtam.

- Minden rendben? – súgta a fülembe – valami nyomaszt.

- Dehogy, semmi. Csak tudod még nem hevertem ki a történteket. 

Keserű volt a szám íze a sok hazugságtól. De nem tudhattak semmit sem. Főképp nem Nado. Kizárt dolog, hogy nem próbálna megakadályozni. Elköszöntem tőlük és néztem, ahogy szétszélednek az utcákon. Elöntött a szomorúság. De nem engedtem el a könnyemet, nem tehettem. 

   Liliana Harry házának falához dőlt háttal, összeszőtt karokkal.

- Lenyűgöző volt az alakításod – mormolta rideg hangon. 

- Sietnünk kell – elővettem a kulcsomat és besétáltam. Harry illata megcsapott, amint beléptem. Beszívtam és elmosolyodtam. Barátnőm elkapta a karomat.

- Biztos vagy ebben? – nézett mélyen, közelről a szemeimbe.

- Liliana – vettem mély levegőt – muszáj tudnom, hogy velem vagy ebben. Kérlek, meg kell tenned ezt érte. Harryért. 

- Nem tudom. Ez őrültség, kell lennie másik útnak. 

- Nincsen.

   A tükörben nézegettem magamat. Megigazgattam még a kontyba fogott hajamat, és az ezüstláncot körülötte.

- Itt van – mondta Liliana és megbújt a vendégszobában.

Még mondani akartam neki, hogyha szólok, akkor jöjjön. De gondoltam tud róla. Kinyílt az ajtó, a szívem pedig ezerrel verni kezdett Harry jelenlétére.

- Mi folyik itt? – mormolta, majd kiléptem a konyhába. Gyertyákat gyújtottunk meg Lilianaval, mi szerinte fölösleges, szerintem romantikus. Lekapcsoltuk a lámpákat, és csak azok világították be a lakást. Mikor megtalált engem, rámosolyogtam. Végighúztam a tenyeremet az itt érdes, ott puha, csipkézett anyagon. Harry szemei tetőtől talpig feltérképeztek, beittak. Éreztem, hogy az arcom vörössé feslik. Feketében volt, zakóban és ingben, ahogy terveztük. – A-amelia – dadogta – n-nem sz-szabadna it lenned.

Elé sétáltam, a magas sarkúm csattogását lehetett csak hallani, na meg Harry egyre fokozódó lélegzetvételeit. 

- Vacsorázz velem.

- Nem lehetsz komoly, ugye? Azok után, ami történt, hogy mersz idejönni? Amelia, el kell me..

Az ajkaira nyomtam az ujjamat. Oldalra néztem, bele a tükörbe. Ott álltunk megint, én száriban, ő pedig zakóban. A tükörben rámosolyogtam, felemeltem a kezemet, és vártam, hogy rásimítsa az övét. Harry hezitált. Láttam az undort rajta. Gyűlölte magát s én egy percre sem tudtam volna őt gyűlölni. 

- A gyönyörű vámpír és a lelketlen tamil – mormoltam az orrom alatt. Harry arca eltorzult, mikor összeérintette a tenyerünket. 

- Hogy mondtad?

- Vacsorázz velem.

- Nem lehet. El kell menned, Amelia. Percek kérdése és… - a hátam mögé nézett, a szemei leszorultak. – itt vannak. 

- Tudom, shhh – a nyakába csimpaszkodtam, lehúztam magamhoz és megcsókoltam. Röviden, gyengéden, de minden pillanatát élveztem. Megfogtam a kezét é vezetni kezdtem. Leültettem az asztalhoz, az ö részéhez bort tettem, mivel tudtam, hogy nem eszik. A késemet az asztal közepére csúsztattam, miután felvagdaltam a húst. Harryt méregettem. Többször nyelt. Volt, hogy rám nézett, a hátam mögé, majd a késre. Felemeltem a poharamat és lassan kortyoltam. – emlékszel, amikor a hajóra vittél? – az emlékekre felsóhajtottam könnyedén.

- Amelia – hangja figyelmeztető volt. Izzadni kezdett, a nyakán kidülledtek az erek. 

- Akkor mondtam elsőnek, hogy szeretlek – vigyorogtam rá – és elfutottál tőlem. Emlékszel?

Harry lehunyta a szemeit. A szája szélé felkunkorodott parányira. Biccentett. 

- Gyáva voltam.

- Tökéletes voltál. Most is az vagy.

Harry kínosan röhögött bele a szavaimba.

- Menned kell – ahogy rám nézett, a zöld szemei sötétebbek lettek. A szívem ugrott egyet, de tovább mosolyogtam. Mikor a tekintete a késre esett, folytattam.

- Az volt az egyik legszebb pillanat, mikor viszonoztad, Harry – megragadta az asztal sarkait, mintha vissza akarná fogni magát – de annál nem voltam boldogabb, mikor mindketten ki tudtuk mondani egymásnak. 

Harry szemei rám meredtek. A szemöldöke összeszűkült és halk morgás hagyta el a torkát. 

- El. kell. menned – a hangja már nem evilági volt. Letettem a poharamat, felálltam és szembenéztem vele.

- Nem. 

Harry rácsapott az asztalra. Felborult minden rajta, összerezzentem, de gyorsan kisimítottam a vonásaimat. 

- Megmondtam, hogy ne zaklass tovább. – egyenesen a szemeimbe mondta. Már nekem. Már nem Ameliához beszélt. Visszatartottam a könnyeimet. Ó Harry, mit tettem veled. Amikor felkapta végre a kést, hátrálni kezdtem. Egyetlen egy másodpercre sem néztem el róla. Közeledni kezdett felém. Felborított mindent, mi az útjába került. A léptei hangosan dübörögtek a padlón. Erősen markolta a kést, aminek az éle felém irányult. Nekiütköztem a falnak. Harry szemei már nem láttak meg többé. Nem észleltek. Én tehetek róla. – tűnj. el – parancsolta rám – tűnj el, miattad bántottam Ameliát. Megöllek, Istenemre mondom megöllek, ha nem tűnsz el innen.

Elmosolyodtam, mire még inkább elborult az agya. 

- Kinevetsz? – felemelte a kést, nem torpantam meg. Álltam a tekintetét. Tovább mosolyogtam. Őszintén mosolyogtam. Amikor felém legyintette, az éle két centivel állt meg a mellkasomtól. A szívem a torkomba ugrott, leszorítottam a szemeimet és halk nyüszítés tört ki belőlem. – Amelia, ó Istenem – Harry hangja megtört, elveszett volt és hátrálni kezdett. Átesett a kanapén, és mászni kezdett a kezein. 

- Semmi baj, Harry – sétáltam felé és a kezemet nyújtottam. Remegtem. Kerülgetett a sírás. 

- Mennem kell, Istenem, mennem kell. – a hajába túrt és kétségbeesett zöldellő szempárral meredt rám. – majdnem... nem… Mennem kell.

- Liliana – ordítottam el magamat. Harry arca lefagyott. A szája szétnyílt.

- Mit csinálsz? – kérdezte a lábaira állva. Hátra lépett egy lépést. A vendégszoba kinyílt, Liliana pedig ott állt öt méterrel mellettünk. 

- Csináld – szóltam rá. 

- Amelia – Liliana hangja megakadt a torkában.

- Azt mondtam csináld – emeltem fel a hangomat. Harry a fejét rázta tehetetlenül, váltogatta közöttünk a pillantásait. A mellkasom szúrt. 

- Vége lesz, Harry. Vége lesz, ígérem – a könnyem lefolytak az arcomon. Egyetlen egy kövér, forró könnycsepp. Olyan nehéz volt, hogy szinte hallottam a padlón dobbanni. 

- Amelia, szeretlek. Szeretlek – ismételte és az ajtó felé sietett.

De aztán megtorpant. Liliana kimerevedett és Harryre koncentrált. Harry megrázta a fejét, majd még egyszer. Aztán hátra nézett a válla fölött. Ismét sötéten. Elvigyorodott ördögien és felém hajtott. 

„Azt akarom, hogy belemássz a fejébe, Liliana”

    A szám elnyílt, mikor felkapta a kést. Lehunytam a szemeimet. 

- Szeretlek, Harry – suttogtam még egyszer utoljára.

- NEM – ordította el magát Harry. Ránéztem. – Liliana, mit csinálsz?

- Liliana, ne hagyd abba – parancsoltam rá. 

Harry zihálni kezdett. Küzdött Liliana ellen, annyira küzdött, hogy a kést belevágta a saját combjába.

- Nem.foglak.bántani. – morogta, de más késő volt. Elmosolyodtam. 

„Mindig is ez volt a végzeted”

„Tudni akarod mi az igazi átka Harry Stylesnek? Hogy miután megtalál téged, beléd szeressen. És hogy aztán elpusztítsa az egyetlen jó dolgot a nyomorult életében. Téged. Te vagy az átka”

„El kell érned, hogy megöljön Liliana. Mássz bele a fejébe és ültesd el a gondolatot, ha küzdeni akar ellene. Akarnia kell. Ez az egyetlen módja”

    Mikor nyitottam a szemeimet, Harry belemártotta a kést a mellkasomba. A szám elnyílt, minden lelassult. A homályos látásommal Lilianara néztem, aki elfordult és eltakarta az arcát. Majd Harryre. Akinek az arca szép lassan változott el. Lecsúsztam a sarokba. Jéghideg lett a testem. A könnyem kibuggyant, mi keveredett a számból előtörő vérrel. Itt a vége. 

   Már nincs senki, aki visszahozzon. Nem hozhatnak vissza. Ez a végzetem. Ez volt az egyetlen módja. Harrynek be kellett végeznie az átkát, hogy megszabadulhasson tőle. 

   Felszabadul a halálommal.

- NEM. – a kés leesett mellém, Harry is a térdeire – nem. Amelia, szerelmem, nézz rám, kérlek – az érintése már érzéketlen volt számomra. A szemeim hátracsuklottak, de őt akartam látni utoljára – nem hagyhatsz el. Nézz rám, kérlek, könyörgöm – Harry zokogni kezdett, a kezembe temette az arcát, rázkódott. – LILIANA CSINÁLJ MÁR VALAMIT! – ordította. 

- H-Har…

Már nem bírtam beszélni. A hideg eluralkodott a testemen. Itt volt, a halál, éreztem. Harry megfogta a vállaimat és rázni kezdett.

- Be ne merd csukni a szemeidet – előhúzta a telefonját. Az ujja remegett a képernyőn – vegyék már fel az Istene szerelmére! Amelia, ne merj meghalni nekem, megértetted? 

- Harry, vége van – Liliana odasétált hozzánk. A fejem oldalra esett. A vérem kibugyogott a mellkasomból. 

- NINCS VÉGE. Akkor vele megyek én is.

Felállt. Csapkodni kezdett. Az egész szoba romokban hevert tíz másodpercen belül. Felköhögtem, de már csak a vörös lötty jött belőlem. Liliana megfogta Harryt, és a falhoz vágta. Elájult. Lehajolt hozzám.

- Megmentetted őt, Amelia Knightley – súgta, a karjaiba vett. A karjaim, kezeim lelógtak a levegőben, a fejem is. Már csak másodperceim voltak hátra. Liliana lefektetett Harry mellé. Olyan szép volt. Magammal viszem a gyönyörű vonásait. A mosolyát. A szemeit. A hangját. A szerelmét. 

- Szere – nyögködtem, egy utolsót rázott rajtam az élet. Liliana levegőért kapott, mikor elejtette első könnyét –tlek…

„Miután vége van, Liliana, törölj ki a családom fejéből. Rhyséból is. Nem akarom, hogy miattam szenvedjenek. Ez az utolsó kívánságom.”

Harry kezéért akartam nyúlni, de már nem bírtam. Így hát Liliana tette a kezemet Harryére, és összekulcsolta az ujjainkat. Elmosolyodtam még, mielőtt leesett a fejem és eltávozott belőlem az élet. Immáron véglegesen.

Így lettem hát a tökéletes csapdából, a tökéletes terv.