ÖT - Betolakodó

sziasztok! megjöttem a következő résszel! remélem mindenki jóóól van, és sokat pihent a hétvégén! imádlak titeket, soksok puszi, remélem tetszeni fog a történet! xx 

Első körben hülye pillangók kezdtek csapkodni a gyomromban, mik meg is haltak útközben, ahogy találkozott a tekintetem Harry-ével.

Nem kellett volna idejönnöd. Ez ját a fejemben, s ehhez társult még az a mélyzöld, borús, ezt-nem-hiszem-el arckifejezése.

- Nem tartom jó ötletnek - nehezen makogtam a szavakat, persze továbbra sem nézve másfelé.

- Harry matek tanár, azon kívül lovagolni is tanított. Kedvesem, az összes káprázatos helyet ismeri a falu körül, úgy, mint a tenyerét. Hidd el, jó móka lesz.

- Bárhogy jellemezném, csak úgy nem, hogy móka - futott ki belőlem, és mint legtöbbször, nem lehetett már visszaszívni. Harry felvonta egyik szemöldökét és a pokolba, szexibb volt, mint valaha.

Aztán az arcom égni is kezdett a ki nem mondott, meggondolatlan szavaktól.

- Azt hittem, szimpatikus neked Harry. - tette hozzá Albert. Na, erre mindketten felé néztünk.

- Tessék?

Albert az ártatlant tettette.

- Hát ezt mondtad, nem?

- Nem.

- Ó - biggyesztette le az ajkait. Az álnok! Most szándékosan szívózik velem? Minden bizonnyal. A szemében fény gyúlt hirtelen. Miért örülne ennyire, ha Harry tanítana? - nem baj, nekem szükségem van rá, hogy tudj lovagolni.

Rögtön eltörpültem a szavai miatt. Persze Albert nem fenyítésből mondta, hogy például elveszíthetem az állásomat. De szó mi szó, ő volt a főnököm és ha azt mondta, lovagoljak jövő hétre, akkor lovagolni fogok jövő hétre. Nem mintha így működne, azonban fejet hajtottam.

- Mikor kezdünk? - mosolyogtam erőltetetten Harryre.

***

A mai nap gyorsan eltelt, tekintve, hogy végigbeszélgettük az egészet. Albert nem vette szigorúan a napi nyolc óra munkát, délután kettőkor már szinte kitessékelt a házából. Kicsit kellemetlenül is érintett, annyi pénzt fizet nekem és előbb el is jöhetek? Cserébe elmentem a boltba és bevásároltam neki. Mindenféle egészséges terméket - legfőképp bioterméket - plusz zöldség. Legfőképp zsírszegény dolgokat vettem, hogy a koleszterinjét rendben tartsuk. Ezzel szemben figyelni kellett, hogy legyen energiája is.

Még olyan új voltam ebben és hát valljuk be, a google nagyon nagy segítség az elveszetteknek. Az iskolai tananyag szinte semmit sem ad ahhoz, hogy profi tanácsadó legyél.

Fura volt, hogy Albert nem fektetett olyan nagy hangsúlyt az evésre. Legalább háromszor próbáltam rábeszélni, hogy tárgyaljuk meg mikor hogy és mennyit, csak legyintett és témát váltott. A vészharangom egyből jelezni kezdett, valami nem volt oké. Persze lehetséges, hogy a túlontúl paranoiás énem képtelen túllépni az ilyen apróságokon, de hisz mégis csak ezért utaztam el ide, hogy a szakmámban dolgozzak.

Szakma, ha.

Azt hiszik Angliában olyan könnyű elhelyezkedni. Vannak jobb oktatórendszerek is, mint a miénk. Szerencsésen kifogtam a jó tanárokat - amire szükségem is volt, főleg a jószívűségükre - sokat segítettek. Nélkülük nem biztos, hogy megszerzem a diplomámat. Aztán álláskeresőben voltam, nem sok sikerrel. Voltam már minden, felszolgáló, sőt recepcióra is sikerült bekerülnöm. Egyik sem volt az én munkám.

Mondhatni Isteni csoda volt, hogy így alakult Betával.

Ahogy ott sétáltam Castle Combe utcáján és beszívtam a fáktól, nyártól friss levegőt, megmosolyogtatott egy gondolat. Nem is gondolat volt ez, mindinkább egy tény. Tény, ami meglepően felvillanyozta az „új életemet”. Még hozzá az, hogy Castle Combe-ban vagyok, kedves emberekkel körülvéve, jó fej nagyszülővel, és egy bombasztikus állással.

Ki az, akinek így összejöhet bármi is?

Már majdnem kijelentettem, hogy semmi sem tudja elrontani ezt az összképet. Csak hát ne jelent volna meg Harry és Nika, kézen fogva, ott a CD bolt előtt.

Megtorpantam és a vigyor lefagyott az arcomról. Milyen meglepő, a csodálatos délutánomba már csak a rikácsoló Nika csúnyíthatott bele.

Ne ítélkezz, Olivia, nem tudhatod, milyen ember.

Lecsuktam a szemeimet és elszámoltam magamban háromig. Egy, nem ítélkezel mások felett többé. Kettő, kihúzod magad, odaköszönsz és tovább sétálsz. Három, nincs három, mert majdnem nekem is jöttek a sietségükben.

- Sziasztok. - mondtam gyorsan, majd elhúztam mellettük. Harry még csak rám sem nézett, Nikával ellentétben. Egy lenéző, megalázó pillantást kaptam és ennyit tátogott: Betolakodó. Megint végigmért. Bakancsban volt - huszonöt fokban. - szaggatott rövidnadrágban, meg egy csőtopban. Igazi rosszlányos kinézete volt. A barna haja hosszan omlott le a hátára, a piros rúzsa pedig irritálóan jól állt neki.

A föld alá süllyedtem.

Hát ez jön be Harrynek?

Egek, Olivia, miért gondolkodsz ilyenen? Mit számít, mi tetszik Harrynek?

Ha végignéztem magamon és Nikán, láttam a különbséget. Ott a fényben még inkább. Kitűntem. Nem is csak villogtam közöttük, már-már vészjelző villogott a fejem fölött: én bizony nem közülük való vagyok.

Harryn egy világos, koptatott farmer volt, meg egy fekete trikó. Ami láttatni engedett egy kicsit a tetoválásából. Vajon mi lehet a hátára tetoválva?

Gyorsan megfordultam és már csak a dudálásra lettem figyelmes. A szám elnyílt, időm sem volt felfogni, mi történik.

A következő pillanatban hatalmas puffanással értem földet a hátamon, amibe belenyilallt a fájdalom, felnyögtem.

Miután az autó elhajtott, kiélesedett a látásom. Csak akkor tudatosult bennem - több dolog is - az út közepén álltam meg elmélkedni, és épp Harry feküdt rajtam, még hozzá a lábaim között. A két karja a fejem fölött volt és lihegve nézett le rám. A szemeiben tűz gyúlt, de nem azaz akarlak-tűz. Inkább a most megöllek tűz.

- Elment az eszed? El is üthettek volna. - emelte meg a mély monoton hangját. Azon kívül, hogy kisebb infarktusom volt, az illatát is beszippantottam hirtelen. - Olivia, hallasz?

Felállt és a kezét nyújtotta nekem.

Fellöktem magam a földről, leporoltam magam. A fájdalmam csöppnyi jelét sem mutattam ki. Felvettem a szemüvegemet, és kifújtam a levegő.

- Köszi, mármint a mentést. - dadogtam, megfordultam és eltűztem onnan. Nem pillantottam hátra, viszont a főnök lánnyal még találkoztam a bolt előtt. Kifújta a cigi füstöt, mi sűrű ködként szállt fel az amúgy tiszta levegőbe.

- Jól vagy?

- Most már szóba állsz velem? - bukott ki belőlem, a hangszínem többnyire bunkó volt. Eltorzult az arcom és rögtön bocsánatot is akartam kérni, ha alkalmam lett volna.

- Máskor ne az autó állj ki féltékenységedben. - elpöccintette a csikket, kacsintott, majd bement az ajtón. Az én állam pedig a földre zuhant.

Egész nap fel sem dolgoztam a történteket. Olyan jól indult a napom, kivéve a meztelenséget. Na, nem mintha nem tetszett volna, amit láttam. Mármint nem Úgy tetszik, hanem… na mindegy.

Egyébként reggel fel sem tűnt Harry tetkója. Lehet, most csináltatta? Érdekes.

Miért agyalsz rajta már megint?

Megráztam a fejemet és mindennel igyekeztem tevékenykedni, kivéve Harryvel. Felporszívóztam, főztem, mostam, meg ilyenek és az idő nem akart mozdulni este nyolcról. Mikor Betáék hazajöttek, le akartam menni hozzájuk, de az ajtófélfánál megtorpantam. Óvatosan hallgattam ki őket, lehet, csúnya dolog volt. A pillanatuk meghitt volt. Ahogy ketten ülnek, a borukat iszogatják és szerelmes csókot váltanak.

A torkom elszűkült.

Nem, nem törhetem meg ezt a jelenetet.

Felkaptam a kabátomat és halkan kiléptem az utcára. Valahová mennem kellett. Olyan volt, mintha klimaxolnék. Ennyi évesen szép lenne. Az egyik pillanatban olyan boldognak éreztem magam, mi szép lassan el is tűnt a délután folyamán. Gőzöm sincs, mi volt ez. Ja nem, hazugság. Pontosan tudtam mi ez, a hülye szokásos hangulatingadozásom.

Az emberek kedvesek voltak velem és tényleg, tetszett a munkám is. Akkor meg mi volt a baj?

Azon kaptam magam, hogy az erdőben bandukolok oda, ahol nem láttak szívesen. Megálltam egy fa mögött és nézelődtem csendesen. Csak az egyik szemem lógott ki a fa mögül, mégis elég volt ahhoz, hogy lássak.

Más volt a csapat. De komolyan.

Ott ültek a tűz körül, koccintottak a sörükkel és nevetgéltek.

- És amikor Zack leugrott a szakadékba? - röhögött Kane. - azt hittük, nem élte túl. Erre még csak a pólója sem szakadt ki?

Oké, biztosan részeg, ezért beszél ilyeneket.

- Kane, beszélhetnénk erről. - fortyogott Zack, és szinte odáig láttam, hogy forgatja a szemeit.

Miről beszéltek egyáltalán?

Felsóhajtottam. Ott álltam, mint egy kukkoló és kihallgattam őket. Ahogy mindenféle kalandról beszélgetnek, kiröhögik egymást, ökörködnek. Csupán akkor jöttem rá, ők mennyire, de mennyire ismerik egymást.

Már hogy is férkőzhetne be a szeretetükbe egy új, Londoni csitri? Mert az voltam. Egek, csak nézz végig magadon, Olivia. Szőke vagy, szemüveges és béna. Nagyon béna. Előbb jár a szád legtöbbször, mint ahogy az agyad kigondolja a szavakat. Ma majdnem elütöttek és még csak meg sem kottyant.

Nyeltem egyet. Mert akkor szóba kerültem én is.

- Mei, mi volt ez a dolog délután az új lánnyal?

Mei, hát ez a neve. Milyen szép ejtése van. Tetszett. Lerakta a sörét és az elnyomott csikket a kérdező fejének vágta.

- Semmi közöd hozzá, seggfej.

- Úgy hallottam, Harry mentette meg.

- Várható volt.

- Miért pártolja ennyire?

- Ó. - nevetett Kane. - szóval ezzel nem dicsekedett.

Harry hirtelen felállt és farkasszemet nézett vele. Kane eltörpült a nézése alatt. Majd fogta magát Harry és leült egy külön lévő, óriási kőre. Felhúzta a térdeit, rajtuk pihentette a könyökét. Nika persze ott sündörgött mellette. Nem értettem, miről beszélnek, de nyilván Harry elküldhette őt. Dúlva-fújva trappolt el tőle. Harry magányra vágyott.

Hátráltam egyet.

A szó hirtelen több értelmet nyert, mint kellett volna.

Ha már erről a hangulatváltozásról volt szó… még erősebb lett. Az ajkaim megremegtek, ahogy elővettem a telefonomat és a régi képeket nézegettem. Kínomban majdnem elnevettem magam. Ha ezt valaki látná, meg sem ismerne.

A torkom száraz lett, tikkadt és szűk. Alig kaptam levegőt, s belekapaszkodtam a fába. Nevetni kezdtem, de ez olyan hisztérikus nevetés volt. Az a fajta, amit nem más követ, mint az a könnycsepp ott a szemeim sarkában. Ott volt Aisha, Pete, és Laurel, akiket mind-mind ott hagytam Londonban. Néztem a képeket, ahol idióta fejet vágunk, vagy épp olyan helyen vagyunk, mi semmiképp sem biztonságos, s mégis otthon volt.

A szívem hevesen kezdett verni. Az űr egyre nagyobb lett.

Előttem lebegett a kép, ahogy Beta és Nelson mosolyognak egymásra, szeretve a másikat. A hideg kirázott és remegtem. Levettem a szemüvegemet és kitöröltem az idióta könnycseppet a szememből. Csak hát újak jöttek…

Aztán az előttem lévő csapatra pillantottam.

Kedves emberek, jó állás, örülnöm kéne, nem? Más a fellegekben lenne. Eljöttem otthonról, ahogy akarták. Van egy jó állásom, ahogy akarták. - meg én is.

A sötét fák beszippantottak magukkal, ahogy ott álltam és azt a képet néztem, amin anya van a mostohatesómmal.

Mindenem meg volt és még sem. Csak egy betolakodó voltam és a tudat egyre jobban kezdett gyilkolni belülről. Levegőért akartam kapni, de nem bírtam a sírástól. A számra tapasztottam a kezemet, hogy ne hallják meg. Megfordultam és szaladni kezdtem.

Hát ez volt azaz érzés, ami maga alá kerített, szép lassan, felépülve, amióta itt vagyok.

A barátaimtól szakítottak, Betáék életét felforgatom és az itt lakó fiatalok soha az életben nem fognak befogadni. Minden olyan szépnek, jónak tűnt, na majd én visszajövök és megmutatom! Legalább is akkor így gondoltam. Amíg bele nem szálltam a saját fejembe.

Maga alá kerített.

Azaz őrjítő, fojtogató érzés, ami felszántotta a bőrömet, csontig hatolva mélyre nyúló fájdalmat okozott és képtelen voltam mit kezdeni vele.

Mikor keresnél egy vállat, hogy megtámaszkodj rajta, felkaroljon, nevetésre bírjon, azt suttogja, minden oké lesz. Aztán arcon nyal a valóság: nincs ilyen ember. Egyedül vagy.

Egyedül voltam.

Egek, megint kezdődik.

Megálltam. Az erdőben csak a zihálásomat lehetett hallani, na meg a dobogó vért a fülemben. Elszámoltam háromig, ahogy tanították, nem működött. Semmi sem működött. Igyekeztem a jóra gondolni: van állásom, Beta jó fej, kedvesek az emberek. Van állásom, Beta jó fej, kedvesek az emberek. Ezt kántáltam már hangosan is, mint egy őrült. Nem javított semmin sem.

Nem, mert a magány fürge ujjai ott kopogtattak az ajtómon.

Aztán már nem sírtam. Egy csettintésre jött a válasz, szinte mindenre. Hiába van jó állásom, jó fej Beta és kedvesek az emberek, megérdemlem a sorsomat.

Megérdemlem a magányt.

Sőt, még ennél többet is.

Megérdemlem, hiszen csakis én tehetek Oliver haláláról, senki más.

Legalábbis én így neveztem őt el még akkoriban.