TIZENEGY - Varázslatos

sziasztooook! ismét itt vagyok annyi idő után, végre! aki a csoportban benne van elolvasta, hogy szüneten voltam. sajna nem mindig vagyok írásra képes, nem a történettel meg az ihlettel vannak gondok, hanem velem. :D de ma már tudtam koncentrálni, jó kedvem is van, szóval hoztam nektek egy részt :)) legyetek türelmesek most velem, nagyon sokat jelentene!! tudjátok légyszíves, hogyha esetleg a megígért időpontra nem tudom hozni, vagy megint 1 hétig nincs, nem lustaságból van meg ilyenek. vagy időm nincs, vagy csak szimplán nem tartok ott lelkileg, hogy írjak. sajna ez van, nehéz időszakom van, de azért tartsatok ki mellettem :) 

most pedig jóóóóó olvasást, köszönöm annak, aki még itt van és nem hagyott itt! millió puszi!! ♥♥

Visszabaktattam a nappaliba, ahol Albert keresztbe tett lábakkal olvasta az aznapi újságot. Lehuppantam vele szembe a fotelbe, elterpeszkedtem, mintha otthon lennénk. Aztán kapcsoltam is, hogy nem kéne, és rögtön rendeztem magamat.

Albert felvonta a szemöldökét.

- Ahogy kényelmes - mondta, rám sem pillantva. - nem kiállításon vagy, hogy viselkedj.

- Már azt hittem. - vigyorogtam rá, és ellazultam, mint a katonai táborban, mikor a parancsok azt mondja: pihenj. Elszórakoztam a gondolataimon, észre sem vettem, hogy Albert engem pásztáz.

- Miért nem mész utána?

Ennyit kérdezett.

- Kukkoltál. - jelentettem ki. - nem szép dolog mások ügyébe beleavatkozni.

- Menj utána.

- Dehogy megyek - nevettem. - itt hagyott, ő baja.

- Baja? - tette le az újságot. Épp magyarázkodni akartam, mikor folytatta. - hm, és tényleg az övé lesz.

Na, ezt nem értettem.

- Mire gondolsz?

- Innen egy kilométerre fordulj jobbra, van ott egy ösvény. Menj végig rajta és megtalálod.

Megfagytam.

- Várj, most neked dolgozom, vagy Harrynek?

Albert elmosolyodott. Ebben a mosolyban ó Egek, minden benne volt. Céltudat, és magabiztosság. Mint aki csendesen mindent apró lépésre tud, hogy fog és kell alakulnia. Pár pillanatra megrémisztett. A székhez szögezett. A lábaim is megmerevedtek.

- Keresd meg őt. Ez lesz a mai feladatod.

- De…

- A főnököd vagyok, Olivia és azt kérem tőled a mai nap, hogy keresd meg.

- De miért? - álltam fel ingerülten. Vegyél vissza, Olivia. A humoros az volt, hogy bár a főnököm volt, mégis így fejezte ki magát: azt kérem tőled. Meg tudtam volna ölelni és püfölni egyszerre. Megölelni, mert a tisztelete lefegyverző volt és megpüfölni, hisz olyat kért tőlem, mi a komfortzónámon kívül volt.

Én nem futok fiúk után. Többet nem.

Semmiképp sem könyörgök nekik.

Ó, és semmiképp sem szeretek meg egyet sem, soha többé.

Rögtön megszólalt a hang a fejemben: pedig pont erre vágysz, ez az, amit éltet. Egyszer találsz egy olyan embert, aki elfogad és úgy szeret, ahogy Oliver szeretett volna… Rögtön meg is bukott az elméletem, hisz Oliver szeretete más lett volna.

Lehet nem is szerelemre vágysz?

Megráztam a fejemet, Albert konkrétan már csettintgetett előttem.

- Jól elkalandoztál. Tehát, megdolgozol a fizetésedért, vagy muszáj leszek más munkatársat keresnem?

Csípőre vágtam a kezeimet vigyorogva.

- Az előbb a főnököm voltál, most pedig munkatársak vagyunk?

Albert a szemeit forgatta.

- Csak menj, Olivia, mielőtt kirúglak. - mondta, humorral a tekintetében.

- Fizetésemelést kérek. - puffogtam magamban, de végül elindultam. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, megtorpantam és rápillantottam a vállam fölött. - miért olyan fontos, hogy jóban legyünk Harryvel?

Albert arckifejezése semmitmondó volt, majd csak mosolygott. Van az a mondás, hogy a legszebb, legvidámabb mosoly mögött lakozik valami sokkal mélyebb, és felemésztőbb. Mikor valójában azaz ember nem vidám, hanem épp ellenkezőleg. Sír.

Gyorsan ki is siettem a szobából, mielőtt elkezdem fejtegetni.

Ez az érzés kapott el, mikor Albert mosolyát láttam. Valószínűleg ismét csak rémeket látsz, Olivia.

Mi van, ha nem?

Albert túlzottan titokzatos. Neki dolgozom, mégis rám erőlteti a Harryvel való lógást. Először a tanuljak meg lovagolni, most meg menjek utána? Miért mennék? Persze kicsaholtam a semmibe, azt sem tudtam, merre vagyok, de minek? Mintha annyira vágyna a társaságomra! Valószínűleg ott hagy majd a francba, mint az előbb. A különbség az, hogy onnan vissza se találok majd - ha egyáltalán odatalálok. Felsóhajtottam.

- Legalább a nap süt, és csiripelnek a madarak. És te megint magadban beszélsz. Meghallgatom magam, milyen jó fej vagyok! - örömködtem, majd szét is néztem, nem-e hallott valaki.

A lényeg, hogy fogalmam sem volt, merre tartok. Honnan tudjam, mennyi azaz egy kilométer? Az oké, hogy 1000 méter, de nem számoltam. Majd a szemeimet is forgattam magamon és nevetni kezdtem.

- Hát ez jó. Felhívnálak Albert, ha tudnám a számod. Vagy meg van?

Meg akartam keresni a telefonomban, de akkor az orromba fúródott egy illat. Egy kellemes, hidegrázós, melengető virágillat. Megtorpantam, és ahogy a szél életre kapott, meglobogtatta a hajamat, még több, intenzívebb illatot magával hozva.

Meg kell tudnom, mi ez. Nem érdekel Harry, meg kell találnom ezt a virágot. Kár, hogy gőzöm sem volt, honnan jött. Előre indultam megint, majd csak kikötök valahol. A virág illata nem szűnt meg, tehát még jó irányba is tarthatok. Legalábbis gondoltam én.

Befordultam egy kis ösvényre, amerről megcsapott az illat. Még a szemeim is becsukódtak az élvezettől.

Aztán egy halk csobogásra lettem figyelmes. Egy patak lenne itt, vagy mi?

Pár méterrel beljebb, olyat pillanthattam meg, ami az álmaimnál is szebb volt. Az állam a földig esett, ahogy lenéztem a kis völgybe, mi telis tele volt hófehér virággal. Az ösvény egészen levitt a folyóhoz, meg a vízeséshez, aminek a hangját meghallottam. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni. Az erdő besűrűsödött, a fák, mintha az égig értek volna, fölöttem csak egy kis kerekségben lehetett az eget látni, sötét volt. Néhol betűzött a nap, ami elegendő fényt adott nekünk a látáshoz.

- Istenem, ez gyönyörű - suttogtam. Körbe fordultam, mosollyal az arcomon, kizárt dolog, hogy ez lehetséges. Anglia közepén, csak úgy, a semmiből! Bár Castle Comba-ra is azt hittem, egy szántóföld közepén van, na mindegy.

- Mit keresel itt? - jött a mély, monoton, dermesztő hang a hátam mögül. A tarkómon felállt a szőr, és magamban imádkozni kezdtem. Mi van, már hívő is vagy, Olivia? Megfordultam szép lassan, a tekintetünk egy forró ölelésben találkozott és elnyílt a szám. Harry félmeztelen volt, a haja összefogva, a bőre csillogott.

- Csak… nem bírtam ellenállni… mi ez a virág?

Harry vonásai meglágyultak és oldalra pillantott.

- Nem kellett volna ide jönnöd.

- Albert küldött utánad. - mondtam finoman.

Harry elnevette magát. De ez a nevetés nem mélyről jött. Felszínes volt és gúnyos.

- Persze, hogy ő.

- Mi ez a virág? - erősködtem. Leguggoltam és megérintettem a kis bogyókat rajta.

- Gyöngyvirág. - mondta csendesen, az arcom égett a tekintetétől, éreztem, hogy elvörösödök.

- Akkor azért olyan, mint egy gyöngysor - mondtam - persze nem olyan, mert ahhoz láncformájúnak kéne lennie, amit fel tudunk csato…

Szép lassan el is halkultam, mikor Harry arcán észrevettem a már-megint-sokat-beszél kifejezést.

Felálltam és körbepillantottam megint. Tényleg tele volt itt minden gyöngyvirággal. Sosem voltam a virágok híve, egy sem volt a szobámban otthon. Meg itt sem lesz. Anya fanatikus volt, mindig megvette az orchideáját különböző színekben, én meg meglocsolni is lusta voltam. Aztán ha rám hagyta volna őket, búcsút is inthetett volna nekik heteken belül. Vagy napokon. Meddig élnek meg ezek víz meg fény nélkül?

Egyáltalán minek gondolkodsz azon, hogy meddig élnek meg a növények víz nélkül, mikor Harry épp megáll előtted, oldalra biccentett fejjel és a szája mozog? Valószínűleg kérdezhetett valamit. Olivia, ideje kicsöppened a gyerekes világodból és kérdezni valamit. Vagy mi, Egek, válaszolni.

- Hogy mondtad?

- Vicces, mikor elmerülsz a fejedben.

- Nem merültem el.

- Csak elméláztál.

- Nem méláztam el. - tagadtam.

- Ne legyél ideges - nevetett. - árt a szépségednek.

- Nem vagyok ideges. - kaptam fel a vizet, és utáltam, úgy utáltam, hogy igaza van. - szóval a szépségemnek. - tereltem a témát. - a végén azt hiszem, tetszek.

- Ez egy amolyan mondás, Olivia. - zárta le a témát, és rögtön lángba borult az arcom.

Teljesen beégtem.

- Kizárt dolog, hogy ennyi virág nőjön egy ilyen kis területen. Meg Angliában?

- Miért ne nőhetne? - mormolta, és én követtem a lépteit. A kis folyó vagy patak felé tartottunk, ami mellett kőtömbök voltak, körülölelve élet dús, friss virággal.

Gyöngyvirággal.

Harry leült az egyik tömbre, a lábai épp, hogy nyaldosták a víz felszínét. De mintha ügyelt volna rá, hogy ne érjen a vízhez. Követtem a mozdulatait, csak én a partra térdeltem és az ujjaim begyét a hideg, erdei víz felszínén sétáltattam.

- Varázslatos hely - suttogtam, s továbbra is vízbe lógatott ujjakkal ütöttem fel a fejemet, a felettünk összefonódó lombkoronákat néztem. Csodálatos volt. Ilyet még nem látott ember, megesküszöm erre. Legalábbis az olyan apró nép egyike, mint én. Aki sehol nem járt még, és nem is nagyon fog.

A libabőr is végigsuhant rajtam, ahogy a szél felkerekedett körülöttünk, átszelte a kettőnk közötti távolságot, az orromat megütötte Harry bőrének csalogató illata és persze a virágé.

Csalogató…

Nem, nem csalogató. Ne dicsérd. Inkább büdös. Aztán jól égni is kezdtem megint, dehogy büdös. Na jó, inkább ne jellemezd tovább, Olivia.

- Kizárt dolog, hogy ez létezzen.

Harry elkapta a tekintetemet, a levegő is kiszorult a mellkasomból az intenzív, mély, sötét pillantásától. Az ajkaim elnyíltak, majd beszívtam idegesen a felsőt.

Azt hittem, nem lehet rosszabb, csak hát oda nézett. Ezzel az összes létező zsigeremet életre keltve.

- Nem sokan jártak még itt. - mondta aztán, másfelé pillantva. Mindenfelé, csak rám nem.

- De ez mesterséges, nem? Kizárt, hogy csak úgy ideteremjen… egy ilyen. - mutattam körbe, és közben megmosolyogtam a kis vízesés csobogását.

- Nem. Ez - húzódott félmosolyra az ajka - varázslatos.

Volt egy fajta él a hangjában, ahogy kiejtette az utolsó szót. Még a hideg is kirázott tőle, és nyelnem kellett.

- Miért rohantál el? - bukott ki belőlem, végül is emiatt kötöttem ki itt én is. Hah, mégis csak az ő hibája volt, amiért követtem. Mondjuk, ha hazamegyek, és nem állok le Alberttel, akkor nem lennék itt. Csak hát munkaidőben voltam… Olivia, koncentrálj.

- Miért kérdezel ennyit?

- Nem is kérdezek sokat. Te miért nem kérdezel?

- Már megint kérdeztél.

Kezdett felforrni az agyam.

- Te meg egyfolytában a monoton félholt hangodon beszélsz. Nem mondták még, hogy hiányzik belőle az élet?

Harry szemei megvillantak, egyből kisebbnek éreztem magam. Oly annyira elfeledkeztem magamról, hogy majd beleestem a vízbe.

- A francba - sziszegtem, és már késő volt visszaszívni a szitkozódást. Totál vizes lettem, és igen, Harry úgy nevetett, ahogyan még sosem hallottam. A kis völgy visszaverte a mély, szívdobogtató, gyönyörű nevetését, és én nekem gőzöm sem volt, miért tettem oda a szívdobogtató megjegyzést. Nem volt gyönyörű, meg miegymás. Csak nevetett, és kész.

De azok a gödrök…

- Térj már észhez - makogtam az orrom alatt, de továbbra is őt néztem. Ahogy az arca felvirágzik, és már tettem a vizes ruhámra, mert megnevetettem. Elmosolyodtam és ott ültünk, Harry röhögve, én meg mosolyogva, konkrétan, mint két idióta. De nem igazán számított, a végén már én is kacagtam saját magamon. Mindig tudtam, hogy béna vagyok, de hogy ennyire?

Aztán hirtelen indulatból fogtam, és lefröcsköltem Harryt.

Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még nevettünk, a másikban Harry felrángatott a földről, és morogni kezdett.

- Ne merd még egyszer.

Fogalmam sem volt, mi rosszat tettem. Azt hittem, ott helyben szörnyet hal. Remegett és lihegett. Megfogtam a kezét és megszorítottam.

- Hé, mi a baj?

Lecsukta a szemeit és hosszú, mély levegőkkel nyugtatta magát.

- Ne merd még egyszer. - ismételte magát.

- Nem fogom. Félsz a víztől?

Végtelenbe nyúló másodpercek múltán, végül megrázta a fejét. Igen, túl sokat kérdezek.

- Én jövök. Ki azaz Oliver és mi történt vele?

A kérdése sokként ért. Mintha lenyeltem volna a saját nyelvemet, levegőhöz sem jutottam. Hátráltam két lépést, csak hogy Harry elkapott a derekamnál fogva és visszahúzott. Először tökre intimnek tűnt volna, végül csak azért húzott vissza, nehogy megint beleessek a vízbe.

Lepillantottam a kezére, mi még mindig a derekamon volt. A tartása erős volt, határozott, csak egy különös dolog volt, még pedig a karján. Úgy állt rajta a szőr, mint az én tarkómon, hátamon, testemen.

Ahogy összepillantottunk, kiolvasta a tekintetemből a gondolataimat. Azon nyomban elengedett és elfordult.

- Legtöbb esetben két oka lehet. Az egyik pszichológiai, ha szorongsz. A másik pedig, a születéssel kapcsolatos komplikációk lehetnek.

- Te meg miről beszélsz? És igen, már megint kérdezek, mert fogalmam sincs mi a franc van?!

- Kezdelek kihozni a sodrodból, ismét. Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Ne játszd a hülyét.

- Nem tudom, képzeld, nem látok bele a fejedbe. - hadartam frusztráltan.

- Frusztrált vagy. - mosolygott szemtelenül.

- Nem vagyok frusztrált.

- Egy kicsit dadogsz, tehát kellemetlen témát hoztam fel.

- Nem d-dadogok. Jézus, dadogok! - csattantam fel, eddig észre sem vettem?!

Harry szorosan elém lépdelt, és az államnál fogva megemelte a fejemet. Amint rá figyeltem, rögtön el is engedett, mintha irtózna az érintésemtől.

- Gyerekkorod óta vagy diszkalkuliás?

- Mi a…

- Válaszolj, Olivia.

- Azt se tudod, miről beszélsz - nevettem egyre inkább idegesen.

- Kezeltettétek?

- Nem vagyok diszkalkuliás.

- 2x3?

- 6.

- 3x5?

- 15. - forgattam a szemeimet.

- 35x3?

Nyeltem egyet. Harmincszor hár…

- Harmincszor három, az kilencven - mondta pontosan azt, amit én fejben számolgattam. - ötször három, tizenöt. Összeadva, 105. - lesütöttem a fejemet. Hogy a fenébe tudta, hogyan számolom? - először le sem esett, mikor irányokat tévesztettél a folyosón. De amikor a kalóriákat számolgattad, volt egy sejtésem, ami a boltban beigazolódott.

- Elég, Harry.

- Nézz rám. - parancsolta kemény hangon, és én úgy tettem. A szemei közeliek voltak, a hangja elcsendesedett, megpuhult. - nincs ebben szégyellnivaló. - suttogta szinte. Miért suttog? Ne suttogjon.

- Nem beszélsz, de megfigyelsz? - kérdeztem ismét.

- Több mindent is megfigyeltem még. Mint például a nevetek hasonlóságát, Olívia, Oliver. Nem a barátod volt ő, ugye Olivia?

- Egek, mi ez, valami vallatás?

- Te jöttél ide, ne feledd. Ki volt Oliver?

- Túl sokat kérdezel - mondtam és már reszkettem. Az nem lehet, hogy ő mindent tud. Kivert a víz és éreztem. Ahogy felgyülemlik minden eddigi szunnyadó fájdalom. Ki akart buggyanni a torkomon, a bőrömön, a füleimen, mindenhol. Mintha fojtogattak volna.

- Szülési komplikációkra tippelek.

- Fejezd be, Harry.

Harry felsóhajtott és hátrált egyet.

- Sajnálom. Nem tudom, milyen érzés lehet elveszíteni egy ikertestvért.

- Senki se tudhatja - fordultam el tőle és futni kezdtem. Mielőtt előtte török össze és sírom el magam. A lábaim alig vittek.

- Nem te vagy a hibás, Olivia! - ordította utánam, de nem is figyeltem.

Mert ez nem igaz. Én voltam a hibás.

Ha én nem lettem volna, akkor Oliver túlélte volna, ez ezer százalék.

Én öltem meg.

És nem érdemlek megbocsájtás. 

TÍZ - Mondj igent az életnek!

sziasztok! meghoztam a hétvégi részt nektek! ha minden jól megy, holnap is kaptok :))) kellemes hétvégét nektek, imádlak titeket és tényleg köszönöm, hogy itt vagytok! az életem nagy része vagytok!! ♥

Farkasszemet néztünk.

Átlagos helyzetben el is nevettem volna magam, mert hát farkasszemet nézni egy kutyával, vagy ki tudja, farkassal. Igen, mert a farkasok szabadon szaladgálnak Castle Combe-ban. Jól van, Olivia. A szívem egyre hevesebben pörgött és hirtelen azért imádkoztam, éljem túl a mai napot.

Ami egyébként badarság, mindenki túlélt már egy kutyaharapást. De mi van, ha ez egy veszett kutya? A szemeimet forgattam. Csak morgott, nem támadott. Valószínűleg ugyanúgy megijedt tőlem, mint én tőle.

Mély levegőt vettem.

Nem fogok félni egy kutyától és semmiképp sem imádkozok az életemért. Mi lett belőlem, hívő? Elröhögtem magam, mire hangosabban mordult fel. Megugrott a szívem, de tettem egy lépést felé.

- Gyere ide - suttogtam neki. Merész voltam, habár az ujjaim remegtek. Mert hát közben lehajoltam és előre nyújtottam a kezemet. Fura volt a hirtelenjében megváltozott hozzáállásom. Mindig is szerettem az állatokat, bár egyes fajokat csak távolról. - semmi baj, nem bántalak.

Leguggoltam a bokor előtt. Elhallgatott. Halk toporgást hallottam bentről, a bokorból. Lehet, most készül rám ugrani. Ne ijedj meg, Olivia.

Elkezdtem kifejtegetni az ujjaimmal az ágakat, az utca végén is hallhatták a zajos légzésemet, na meg a szívverésemet.

- Tudod. - kezdtem bele - kívülről annyit látnának, hogy beszélek a bokorhoz. Bolondnak néznének, de nem érdekel. Ha meg akartál volna harapni, már megtetted volna. - biztattam, vagy inkább magamat. Logika volt benne, talán. Kicsit. Na jó, gőzöm sem volt, mit akartam, de egy biztos: - látni akarlak.

Mire kibogoztam az ágakat, már csak egy árnyat láttam, tovatűnni az éjszakában. Egy hófehér árnyat.

Elfutott. Elfutott tőlem?

A fenekemre zuhantam hátra és nevetni kezdtem. Hangosan, gyomorrázóan, ami szép lassan egy megkönnyebbült sóhajjá változott. Egek, komolyan szembe akartam nézni azzal az állattal? Még ilyet sem hozott ki belőlem az adrenalin! Erre, nem hogy megtámad, de elmenekül?

- Gyermekem, mit csinálsz a földön? Elestél?

Beta aggódva szaladt felém, gyorsan a lábaimra is álltam.

- Semmi gond, nem estem el.

- Akkor miért ültél le a földre? - kérdezte meglepve. Hát, ez egy jó kérdés, amit minden normális ember feltenne az ő helyében.

- Mert egy kutya volt a bokorban. - feleltem egész egyszerűen.

- Egy kutya? - csodálkozott el. - és ezért ültél le a földre?

- Hát, morgott. - mondtam bénán.

- És nem jöttél be? Meg is haraphatott volna.

- Meg akartam nézni. Ha meg akart volna támadni, megtette volna. Amint lehajoltam hozzá, elszaladt.

Beta arca elmondhatatlan volt. Valahol a megkönnyebbülés és az ez normális? közé tehető. Hát, akkor jó éjt nekünk.

***

Másnap reggel fél hétkor Alberték konyhájában tüsténkedtem. Csak a konyhai alkalmazottak voltak fen, a ház urai még vízszintesben voltak. Már harmadszorra ásítottam, mikor mellém raktak egy bögre nagy kávét.

- Idd meg. - mosolygott Tanika, a szakácsnő. - jót fog tenni. Miért jöttél be ilyen korán?

- Kárpótolni akarom a kimaradt napokat.

- Albert tudta, hogy visszajössz.

Felsóhajtottam, majd belekortyoltam a kávémba.

- Albert többet tud, mind gondolnánk. - futott ki belőlem. - úgy értem, nagyon okosnak tűnik, bölcsnek. Nem hangoztatja, de látni a szemein.

- Ő a megfigyelő típus. - bólogatott. - igazad van, pedig csak párszor találkoztál vele.

- Mióta dolgozol itt?

- Amióta az eszemet tudom. - kacagott jó kedvűen. Tanika egy duci, alacsony, mosolygós hölgy volt, akinek a szíve nagyobb lehetett, mint én magam. Ezt jól megmondtam. A lényeg, hogy pár szóváltás után rádöbbentem, léteznek még önzetlen, szimplán jó lelkű emberek. - mikor még a felesége is élt… - halkult el, mintha rosszat mondott volna. Kínos csend telepedett ránk, csak a halk szürcsölésem szakította félbe azt.

- Szeretsz itt lenni. - tereltem a témát.

Miközben arról mesélt, mennyit változtak az idők a tizenöt év alatt, mit Alberték mellett töltött, elővettem a friss narancsot, és a facsaróért kutattam. Tanika kisegített, így elkezdtem facsarni a friss narancslevet.

Reggelire rostdúsabb barnakenyeret hozattam, sok zöldséggel és zsírszegény felvágottal. Meg rengeteg szőlőt, ami sok vitamint és ásványi anyagokat is tartalmaz. Még neten olvastam az egyik beadandómnál, hogy mennyire hasznos a diétákban, főleg szívbetegeknek. Igaz, a házi dolgozatom nem szívbetegekről szólt, de valahogy odakeveredtem. Szokásom, főleg a tumoros témákra rátalálni.

Miután Tanika ott hagyott, hogy a saját dolgát végezze, a kalóriákat kezdtem számolgatni. A homlokomon gyöngyözni kezdett az izzadtság, hál Istennek egyedül voltam.

- 175 van egy szeletben, akkor mondjuk, megeszik kettőt, nem, inkább hármat, számoljunk hárommal. Magadban beszélsz, semmi gond - nevettem zavartan, de azért még körülnéztem gyorsan. - háromszor 175, Egek. - nyeltem egyet és az ujjaimon kezdtem számolgatni. - háromszor 100, az háromszáz, plusz 75… - leszorítottam a szemeimet, gyerünk, Olivia, menni fog ez. Leírtam a papírra a 300-at. - háromszor 75 az… egyszer hetven az hetven, kétszer hetven az 140, plusz hetven 210. Megy ez. - vigyorogtam és leírtam, hogy plusz 210. - plusz háromszor öt az tizenöt, egyenlő…

- 525. - sétált be Harry a konyhába, egy szál rövidnadrágban, és trikóban. A számban összefutott a nyál, de lepleztem. - mi azaz 525?

Végigkövettem, ahogy kiönti Albert frissen facsart narancsléjét, Albert bögréjébe. Felvontam a szemöldökömet, mire oldalra billentette a fejét.

- Az nem a tiéd volt.

- Rá volt írva a neved? - nézett a pohárra. - nem látom.

A szemeimet forgattam.

- Mindegy.

- Mi azaz 525?

- Miért érdekel? - álltam fel, újabb narancsokat vettem elő, hogy kifacsarjam.

- Nagyon küszködtél vele. - mondta lassan, a tekintete perzselte az arcomat. Nem, nem fogsz elvörösödni, Oli… Egek, totál vörös lettem. - kíváncsi vagyok, mit számoltál ennyire pontosan.

Megadtam magam egy sóhaj kíséretében.

- Hogy mennyi kalória van három szelet barna kenyérben.

Harry homloka ráncos lett. Ránézett a barna kenyérre, majd vissza rám.

- És szerinted 525 van három szeletben? - esett le az álla. - az azt jelentené, hogyha 1000 kalóriát szabsz meg Albertnek, akkor a nap további részében vízen meg paradicsomon élne. Biztos, hogy jól számoltad?

- Ez hülyeség. - bukott ki belőlem. Vagy még sem. Egek, 525 kalória az rengeteg, fel sem tűnt. Nyeltem egyet. - vagy nem - halkult el a hangom. Harry a pultnak támaszkodott, a mellkasán összefonta a karjait és tüzetesen engem vizslatott. Minél tovább agyaltam rajta, annál inkább tudatosult bennem: igaza van. A tarkómon kúszott végig a hő, hogy aztán totál idióta alma vörössé fesse az arcomat. Harry tekintete pedig végig is járt rajta, zöld szemeiben szórakozottság ült. Sőt mi több, az ajkai szélére egy kis vigyor is felkunkorodott. Hirtelen azon kaptam magam, hogy én is leutánzom a halovány vigyorát. Amíg észbe nem kaptam és torok köszörülve számolgattam tovább a kalóriákat. Legalább is szerettem volna, ha Harry nem áll fölém és nézi, amit csinálok. Egyre inkább zavarba jöttem, és már azt a fonalat is elvesztettem, amit nagyon nehezen megtaláltam.

Dobolni kezdtem a lábammal.

- Ideges vagy?

- Nem.

- Frusztrált.

- Nem vagyok frusztrált.

- Okos vagy.

- Nem vagyok okos. - vágtam vissza és ott volt, az a halk nevetés, ami kitört a torkán. A szemközti üvegszekrényben tükröződött a fejem, ennél pirosabb nem is lehettem volna. - nagyon vicces. - motyogtam szem forgatva, de mikor tovább hallgattam a nevetését, felmelegedtem tőle és csatlakoztam hozzá. Harry szemei csillogtak és hirtelen olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú. Csak akkor vettem észre. Azokat a hosszú, mély gödröket az arcán. Elhalt a nevetésem és csak néztem őt. Egek, gyönyörű volt. A haja ki volt engedve, laza fürtökben omlott le a tarkójára, bele a szemeibe, főleg ahogy rázkódott a nevetéstől. Mintha megfeledkezett volna magáról, és gyerek módjára csőbe húzott, mint az óvodában. De megérte. Megérte, hogy bár nem sok ideje ismertem őt, ilyennek még nem láttam.

Olyan felszabadultnak.

Fiatalnak.

Önfeledtnek.

Csak mosolyogtam. Már nem a zavarom miatt volt olyan melegem. Inkább a látványa miatt. Az ajkaim szétnyíltak, majd beszívtam a felsőt. Harry észrevette, hogy bámulom őt és engem nem érdekelt. Nem tudott érdekelni. A tekintetünk hosszú, végtelenbe nyúló pillanatokig összeolvadt és megszűnt a világ létezni körülöttem. Csak őt láttam. Az egyre komolyabb vonásait, a pillantását a szájamon és az álla rángatózását. Annyira elmerültünk a pillanatban, hogy Albert köhintésétől mindketten megugrottunk.

- Jó reggelt a fiataloknak - sétált be fütyörészve, és egy elégedett vigyor ült az arcán.

Harry rápillantott, majd rám sem hederítve többet, kisétált a konyhából.

- 10 perc múlva találkozunk a kertben. - mondta még nekem végül, aztán ott hagyott.

- Értettem, kapitány - utánoztam az orrom alatt a hangsúlyát, amin Albert igen csak jól szórakozott.

- Örülök, hogy előbb visszajöttél, mint számítottam rá.

- Honnan tudtad, hogy visszajövök?

Leült és belekortyolt a narancslébe.

- Ez Isteni. Csak tudtam. Kipihented magad?

- Nem voltam fáradt.

- Azt hittem, nem bírod a munkát - mosolygott szemtelenül, és viszonoztam, bár elkeserítettek a szavai. Valóban úgy tűnt? Nem lennék képes fentartani magamat, ahogy azt anya hiszi? Elszűkült a torkom. Oké, ezt így nem jelentette ki. - rosszat mondtam.

- Nem.

Elmosolyodott.

- Amilyen őszinte vagy, annyira nem tudsz hazudni. Szóval mindenben őszinte vagy kivéve, ha a magánéletedről van szó.

Kikerekedtek a szemeim.

- Őszinte vagyok. Kegyes őszinte.

- Az nem kegyes hazug?

- Én kegyes őszinte vagyok. - nevettem. - az én életemről senki sem akar tudni. Nem is akarok fárasztani vele senkit sem.

- Miért fárasztanál vele olyasvalakit, aki törődik veled? Aki szeret, azt érdekli, mi rejlik benned, mi nyomaszt, miért nevetsz, vagy épp siratsz. Aki szeret, az figyel, hallgat.

Elhallgattam én is. Rámeredtem, a szavai ott keringtek bennem, beszippantottak, és még a toll is kicsúszott az ujjaim közül.

- Rátapintottam a lényegre. - rázta a fejét. - meg foglak ismerni, Olivia. Együtt fogunk szórakozni, és jól fogjuk magunkat érezni egy darabig. De egy valamit tudok - nézett mélyen a szemeimbe. - nagyon hasonlítotok az unokámmal, több közös dolog van bennetek, mint gondolnád.

- Közös? Nem hinném - nevettem hülyén, még hogy közös. Mégis mi lenne közös?

- Bizony, és még egy valamit tudok.

- Mi az?

- Hogy a falnál áll és hallgatózik.

- Nem hallgatóztam. Jössz, Olivia?

Felpattantam, de azért még forgattam a szemeimet Albertnek. Aki csak egy jót röhögött rajtunk, majd kacsintott.

Futnom kellett Harry után, egyébként is két méteres lábai voltak, és még gyorsan is ment. Mire utolértem, lihegtem egy sort. Kivezette Lucyt és megálltak előttem. Pislogni sem volt időm, Harry már fent volt rajta. Lazán, ügyesen és sietősen. Majd a kezét nyújtotta nekem.

- Mit csinálsz? - dadogtam értetlenül.

- Ki fogunk lovagolni.

- Mi? - röhögtem. - nem fogunk lovagolni.

- Olivia, fogd meg a kezem.

- Nem fogom.

Harry kifújt egy éles levegőt.

- Egész nap elvitatkoznék veled, de akkor sosem fogsz meg tanulni lovagolni.

 A kezére pillantottam, majd a ló hátára. Gyanakodóan fel a szemeibe, majd megint Lucyra.

- Nem hagyom, hogy bajod essen. - mormolta monoton, mély hangon és valamiért megindult bennem egy érzés. Bizalmat sejtetet. Nem bízhatok benne! Mi van, ha leejt? Ledob? Leesek útközben és ott hagy? Elvégre gyilkosnak nevezett! Na jó, attól ő nem az, nem akar megölni.

- Olivia, szállj ki a fejedből egy percre és mondj igent az életnek. - mondta hirtelen. Találkozott a tekintetünk. Nem ment. Ahhoz meg kellett volna benne bíznom. Mondj igent az életnek. Mondjak igent neki. - gyerünk Olivia, élj egy kicsit. Ne félj az ismeretlentől.

De nem szálltam fel. Nem mertem. Nem is a lótól féltem, inkább tőle. Pedig akartam, és még sem. Lecsuktam a szemeimet, a fenébe.

Harry leugrott a lóról és elém állt. Szorosan.

- Tudom, mit mondtam. - mondta csendesen. - és…

Felnéztem rá, a zöld szemei tele voltak valamivel. Küzdelemmel talán. A keze ökölben, az álla rángatózott. Mi volt a baja? Megnyalta az ajkait és lecsukta a szemeit.

Úgy beszélt, hogy nem nézett a szemeimbe.

- Nem tudom, mi történt veled, szemét dolog volt annak nevezni téged, aminek. Szóval, bocs.

Annyira megleptek a szavai, levegőt sem vettem. Harry nem bírt a szemeimbe nézni, mikor bocsánatot kért. Nem értettem. De hirtelen olyan törékenynek tűnt, el is felejtettem a bűnét.

Egy bugyuta gondolattól fogva megfogtam az arcát egyik kezemmel. Rögtön kitárultak a szemei. Meg is merevedtem tőle, mit csinálok? Lepillantott a kezemre, majd vissza a szemeimbe. A nap sugara átsuhant az arcunk között, végigcikázva az ujjaimon, megvakítva minket.

Filmbe illő jelenet lett volna, ha nem löki el a kezemet, ül fel a lóra és vágtat el egyedül.

Csak egy valami nem hagyott nyughatni azon kívül, hogy lerázott.

Volt valami különös a tekintetében. Amit egyébként nem néznél ki belőle.

Egy magas, helyes, határozott férfi, félelemmel a szemében.

Harry félt volna tőlem? 

KILENC - Kutya

sziasztok! megérkeztem a következővel, jó olvasást hozzá. remélem jól mennek az érettségik :) szorítok nektek! puszi xx 

Kane olyan biztos volt magában. A tekintete ösztökélni akart arra, hogy ne essek le ott rögtön a székről, az asztal alá.

Kihúzta az ujját és hátra dőlt a székben, ölébe ejtette a kezeit.

- Thorn, micsoda meglepetés. - vigyorgott rá az összes fogát megmutatva. - hogy vagy? - kérdezte egész egyszerűen, és én alig bírtam elfojtani a röhögésemet. A szájához emelte a turmixot és szürcsölni kezdett. Totál nevetséges volt a helyzet, főleg, hogy Harry arca kifejezéstelen volt. Nem volt mérges, vagy miegymás. Inkább csak úgy volt.

- Kane, mit csinálsz itt ezzel? - érdeklődött Nika.

- Ezzel? - lepődött meg Kane és a turmixra nézett. - ezt… nem inni kell? Rosszul tudtam?

Nika a szemeit forgatta.

- Oliviara gondoltam.

- Ja, hogy Vele mit csinálok, miért nem ezt kérdezted? - röhögött a tarkóját vakarva. - hát nem tudom, minek látszik?

Én csendben ültem és nem szóltam bele. Inkább nem részletezném Nika kinézetét. A bakancsát, fekete szakadt rövidnadrágját, a tört fehér trikójával, na meg a dús barna hosszú hajával. Ennyit arról, hogy nem részletezem. Úgy nézett ki, mint aki épp most lépett ki egy magazinból és megtépték őt a rajongói. Gyönyörű volt, csak hát a ruhái…

- Várj, majd én elmondom - dőlt előre Kane, a mosolya a füléig ért, a szemei szemtelenül csillogni kezdtek. - épp úgy látszik, Harry bele akar kotnyeleskedni a randinkba.   

Nika szemöldöke az egekbe szaladt és Istenem, nem tehettem arról a kis nevetésről, mi kitört belőlem. Természetesen mindhármuk szempárja megtalált engem.

- Bocsánat, csak a turmix - emeltem meg a kezemet, már-már valóban bocsánat kérően.

- Tehát, mi járatban erre? - Kane el akarta terelni rólam a figyelmüket. Ennyire észrevehető, hogy mindjárt a föld alá süllyedek? Főleg Nika lealacsonyító nézése alatt.

- Erre jártunk. - felelte lazán Harry.

- Érdekes. - hümmögött Kane. - biztosan semmi köze ahhoz, hogy láttad a kocsimat kint.

- Nem tudom, milyen kocsid van.

- Igazán? - nevetett. - mert a Chev-el jöttem, tudod, amit tőled vettem?

Gól. Egy-null Kane-nek. Csendes harcot vívtak ketten, amíg mi lányok, nos hát, csak úgy voltunk. Legalább is én. Összekevertem a turmixomat, elkaptam az áfonyadarabot belőle és bekaptam. Mondanom sem kell, hogy ezt a mozdulatot Harry is végigkövette.

- Kane, beszélnünk kéne. - mormolta Harry.

- Most?

- Nem, holnap - vágta rá Harry rögtön.

- Akkor ráérünk - legyintett pimaszul, újabb nevetést fojtottam el. Kane akkora bolond tud lenni.

- Kane.

- Jó, Nika, marad. - bökött rá a mutatóujjával.

- Nem vagyok a kutyád.

- Ja. Mindegy, gyakorlásnak jó volt - kacsintott rá, az én vállaim pedig rázkódni kezdtek.

Leléptek a fiúk, csak ketten maradtunk a féltékeny barátnővel. Nem értettem. Miért volt féltékeny, mikor Harry az ő barátja volt? Nem az enyém. Nem mintha akarnám barátnak, Egek, Isten ments, szó sincs róla. Barátot sem. Aztán jött is rögtön az ellenzéki párt a fejemben: Hazugság.

Nem hazugság, csak kegyes füllentés. Egyre megy, Olivia. Most pedig itt az ideje kiszállni a fejedből, ugyanis Nika helyet foglalt veled szemben és kérdezett valamit. Az ajkai mozgását láttam, a hangja viszont nem jutott el hozzám.

- Tessék?

- Miért jöttél Castle Combe-ba?

A kérdés egyszerű volt és normál hangerőben tette fel. Meg is lepett, hogy így is tud hozzám beszélni.

- Dolgozni?

- Akkor miért hagytad ott a munkahelyed? Anyudék nagyon büszkék lehetnek rád.

És ott volt. A gúny és a vele kezdeményezett fojtó érzet ott a torkomban. A gyomromban rögtön megfordult a turmix és kifelé akart kívánkozni. Farkasszemet néztünk, hosszan. Nem, Olivia, kizárod a sértő szavakat és mosolyogsz. Úgy is tettem.

Ez a mosoly az összes maradandó erőmet elszívta. Az arcizmaim is belefájdultak. De ott volt, mindent leplezve.

- Én legalább próbálkozok, és nem a barátom pénzéből élek. - bukott ki belőlem teljesen őszintén. Az igazat megvallva, nem ítélkeztem. Ez sem előítélet volt, csak szimpla megfigyelés. Ahogy mindenre meghívatja magát, hordozgatja őt Harry és még ki tudja mit vetet magának.

Nika szemei dühben forogtak, és az asztalra csapott egyet. Megugrottam, de akkor berontottak a fiúk.

- Nincs cicaharc, hölgyek. - köszörülte meg a torkát Kane. - Olivia, most megyünk.

- Hová? - csodálkoztam el.

- Titok.

Oh.

Gyorsan felálltam, hogy minél előbb elhúzhassunk, csak hát a táskám beleakadt a szék sarkába és az egész tartalma kiömlött a földre.

Ami amúgy nem lett volna megalázó. Ha mondjuk egy-két dolog ne hullott volna ki belőle.

Kane elröhögte magát.

- Bébi, látom, mindenre gondoltál.

Égni kezdett az egész arcom, meg a tarkóm is.

Nelson, ha hazaérek, kinyírlak! Tényleg beledugott egy óvszert a táskámba. Ami Harry cipőjének orra elé esett.

Kifújtam egy levegőt. Egek, csak ezt éljem túl. Leguggoltam és óvatosan érte nyúltam. Gondoltam rá, hogy ott hagyom. De hát még sem hagyhatod ott a fogadó kellős közepén!

Beszívtam a felső ajkamat, és összeszorított szemekkel vettem fel.

- Úgy csinálsz, mintha még nem fogtál volna ilyet. - Harry dörmögött az orra alatt, mellkasból, rekedten. Felpillantottam rá, a tekintetünk összefonódott, kiszorította belőlem a levegőt.

Miért van az, mikor csakis nekem szenteli a figyelmét, teljesen besötétül az agyam ép része? Mármint sem beszélni, még csak lélegezni sem bírtam. Mintha beszipolyozott volna egy érthetetlen vonzás. Felé.

De akkor a fülemben felcsendült a Gy betűs szó az ő hangján. Rögtön kizökkentem a mámorból.

- Mert mi felénk nem használunk ilyet - vágtam rá, mintha olyan okos, ütős szöveggel álltam volna elő.

Aztán csak leesett, miért néznek rám furán.

- Úgy értem - nevettem zavartan. - persze, hogy használunk. Védekezünk. Mert hát fontos a biztonságos szex, mikor hagyom már abba? - kérdeztem inkább magamtól, mint tőlük.

Kane röhögve szedte össze a cuccaimat, az asztalra rakott le pénzt és kihúzott onnan. A friss levegőn pedig fellélegezhettem.

- Te aztán tudod, hogyan égesd be magad, kislány

- Soha többé nem akarom ide betenni a lábam.

Figyeltem, ahogy Kane vihogni kezd jóízűen a nyomoromon, és nem tehettem róla, csatlakoznom kellett hozzá. Együtt, röhögve indultunk az autója felé.

- Szóval hová kell mennünk?

- Igazából sehová - sóhajtott fel, a zsebeibe dugta a kezeit. - nem akartam, hogy Nika elrontsa az egészet.

- Meg Harry.

- Meg Harry - ismételte óvatosan. - nem szimpatikus neked? - pillantott le rám.

Felhorkantottam.

- Ez komoly kérdés?

- Komoly. - mondta és ajtót nyitott nekem.

Mivel valóban úgy is hangzott, elgondolkodtam rajta. Szimpatikus lenne-e?

Kane beindította a motort és csak úgy kocsikáztunk a faluban. Semmi komoly egy idézőjeles randin, és pont ettől volt jó.

 - Nem mondanám, hogy igen, azt sem, hogy nem. Elég kevés időt töltöttem vele ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le róla. Bár el kell mondjam, megmogyoróznám szívesen, amiért szemét volt velem.

- Megmogyoróznád? Az meg mégis mit jelent? Megsimogatod a heréit?

Kikerekedtek a szemeim.

- Tessék?

- Nekem erről az jutott eszembe, bocs, ha másra gondoltál.

- Azt jelenti, hogy jól tökön rúgnám.

- Ó, az merőben más. - röhögött. - mit csinált?

- Semmi komolyat.

- A semmi komoly miatt nem akarnád elvenni a férfiasságát.

- Nem venném el, csak kicsit megcirógatnám. Mármint nem úgy - magyarázkodtam. Nagyszerű, Olivia. Ügyes vagy. - érezd az iróniát.

- Érzem, bébi - húzogatta a szemöldökét. - de komolyan. Mit mondott?

- Gyilkosnak hívott, ami igaz is, de mégis…

- Várj. - taposott bele a fékbe és ha nem vagyok bekötve, lefejelem a műszerfalat. - bocs. Mit mondtál?

- Semmit.

- Ó nem, hófehérke, ha elkezded, fejezd is be. Csak úgy, mint az ágyban. Ha feldühíted, nyugtasd is meg.

- Feldühíted?

- Felállítod.

Ráharaptam a nyelvemre.

- Értem. Érdekes kifejezéseket használsz.

- Most mondjam, hogyha áll mint a cövek, verd ki jó alaposan? - billentette oldalra a fejét, nekem pedig totálisan végem lett. A szám szétnyílt és olyan zavarba jöttem, a föld alá süllyedtem.

- Inkább ne, légyszi.

- Én is így gondoltam. - vigyorgott, majd ismét diplomatikusra váltott. - miért nevezett annak, aminek? Jobban mondva, miért hívod magad gyilkosnak? Csak hogy tudjam, miért hívom ki perceken belül a rendőröket. - nyúlt a telefonjáért. Megfeszültem és rögtön szabadkozni akartam. Csak hát jók kiröhögött, már megint. Újra elindultunk, a házunk felé. - nyugi, Olivia. Csak vicceltem. Nyilvánvaló, hogy a légynek sem tudnál ártani, nem hogy megölni bármit vagy bárkit. Valami nagy félreértés lehet itt.

Minek mondtam el egyáltalán neki? Nem akartam bizalmat érezni bárki iránt sem, ráadásul alig ismerem őt! Semmit sem tudok róla, még is az a kutakodó szempár egyfajta biztonságérzetet sugallt felém.

- Nem félreértés. - suttogtam.

Kane megérintette a kézfejemet s lágyan cirógatni kezdte.

- Nem kell elmondanod semmit sem, nem ismerjük egymást. De egyet biztosan tudok.

- Mit?

- Nem vagy az a valami. Tuti, hogy nem. A szem a lélek tükre, a te szemeid nem bűnről árulkodnak.

- Nem árulkodnak ezek semmiről sem. - zártam le, vagyis szerettem volna.

- De igen. - mondta, csak nekem, halkan. - gyászról, fájdalomról.

Csend telepedett ránk. Valóban ennyit olvasott volna csupán a szemeimből?

Kane felsóhajtott, majd elröhögte magát.

- Mi olyan vicces?

- Az élet.

Mikor rá akartam kérdezni, mire érti, ismét felcsörrent a telefonja. Rápillantott a képernyőjére és felsóhajtott.

- Most mennem kell. Sajnálom, hogy így alakult. De megismételhetnénk.

- Jól éreztem magam, még ha rövid is volt. - vallottam be.

- Én is. - mosolygott. Pár pillanatra csendben maradtunk, majd folytatta. - tartogasd még azt az óvszert.

Rögtön égni kezdett a nyakam.

- Ne is említsd. Nelson tette bele, az hittem, csak viccelt, de ha hazaérek lesz egy-két keresetlen szavam hozzá.

- Ne szívd mellre, jó poén volt. - bökte meg a vállam, odapillantottam, majd vissza a szemeibe.

Lehet, csak felfújom, de rámondanám, na jó, nem mondanám, de talán mintha mégis… na jó, elkalandoztunk egymás tekintetében hosszasan. Hirtelen melegebb is lett egy-két fokkal, zavaromban egyik szeméből a másikba néztem, majd le az ölembe.

- Jó éjt, Kane. - suttogtam csendesen.

- Jó éjt, Olivia. - mondta, én pedig kiszálltam.

Figyeltem, ahogy a Chev egyre távolodik az éjszaka sötétjében és azt kívántam, bárcsak hosszabbra nyúlhatott volna az este.

Kár, hogy el kellett szaladnia. Vajon ki hívhatta és zaklatta fel őt ennyire?

Nem, Olivia, ne agyalj. Csak egy jó délután - kora este volt, nevettünk, meg beszélgettünk is kicsit.

Ha azt vesszük, mióta is nem vették el az eszemet a múltamról? Még Oliverről is majdnem meséltem neki! Na jó, ahhoz még kellett volna jó pár óra - hét - év, de…

- Ki van ott? - ugrottam meg, mikor megzörrent mögöttem a bokor. Egek, hallotta ezt más is?

Persze, te vagy egyedül az utcán, ki más hallhatta még volna?

A szemeimet forgattam, de akkor már egy fúró hang is jött. Nem, nem fúró. Inkább morgó. A szívem hevesen verni kezdett és hátrálni kezdtem.

Egy kutya lehetett. Egy mérges kutya, akinek a szemei megvillantak az utcai lámpában. A bot megreccsent, én pedig neki ütköztem a hátammal, valószínűleg a falba. Semmi mást nem lehetett hallani, csupán a zihálásomat, hirtelenjében minden fakó némaságba borult körülöttem. A lámpa villogni kezdett fölöttem. Be kéne futnom a házba, de megbénultam. Totálisan. Gyökeret vertek a lábaim.

Ó Istenem, csak most legyél mellettem és ne támadjon meg. 

NYOLC - Randi

sziasztok! meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá. sok sikert az érettségizőknek!!! minden oké lesz, én tudom :)) szorítok nektek! sok puszi x

Gondban voltam.

Az én jelenlegi nagy gondom annyit foglalt magában, hogy gőzöm sem volt mit vegyek fel estére. Nem is igazán este volt a mi „találkozónk”. Kane valahonnan megszerezte a telefonszámomat és írt egy smst, hogy hatra itt van értem.

Tehát a probléma ott kezdődött, hogy nem akartam kihívó lenni, de visszafogott sem. A ruháimat pedig csak ebbe a két kategóriába sorolhatnám. Elhúztam a számat, az ajtón lévő kopogás szakított meg az elmélkedésben.

- Szerintem a fekete ingedben menj, - sétált mellém Beta mosolyogva. Megigazgatta a hajamat és megszorította a vállamat. - Kane jó fiú, ismerem a szüleit.

- Te kit nem ismersz? - kérdeztem őszintén, amin csak nevetett.

- Igaz. De jó emberek, Kane is az. Kenyérre lehet kenni.

- Hát nem egy Harry.

Beta felvonta a szemöldökét és én azon nyomban megbántam a szavaimat.

- Elmondod, mi történt vele? Miatta nem mész vissza dolgozni? Ne értsd félre, kereshetünk másik munkahelyet is, ha nem ak…

- Visszamegyek.

Beta mélyen belenézett a szemeimbe, ezzel teljesen belém fojtva a levegőt. Egek, mintha a lelkembe látna.

- Mondd el, mi történt.

- Miért érdekel? - bukott ki belőlem. - mármint ne haragudj, nem megbántani akarlak.

- Nincs itt édesanyád, kell valaki, aki figyel rád.

Elnevettem magam. Ez a nevetés mélyről jött, felszabadító volt s egyben mardosó.

- Értem. És köszönöm, tényleg. De minden rendben.

Miért akaratoskodik ennyire? Biztos anya beszélt neki valamit megint. Szokása, hogy telebeszélje mások fejét, és konkrétan ugyanazokat a szavakat hallod az emberektől, mint ami anya agyában megfordul. A baj csak ott kezdődik, hogy nem tartja meg a fejében, egyszerűen mindenkinek képes megosztani a családi gondjainkat.

Beta megfogta a kezemet és az ágyra húzott. A vékony, törékeny ujjaival lágyan cirógatta meg a kézfejemet.

- Csak saját magadat tudod felszabadítani, Olivia. - suttogta nekem. - nem baj, ha szükséged van térre. De tudd megszabni a határt a szükséges, és a már szükségtelen között. Itt nem ismer senki sem, új barátokat szerezhetsz és - mosolyodott el. - nem találhattál volna erre jobb embert, mint Kane.

Valamiért nagyon ajnározta Kane-t. Komolyan ilyen jó ember lenne?

- Szabad vagyok.

- Nem a fizikai szabadságról beszéltem - egyetlen ujját a halántékomhoz, majd a szívemhez érintette. - el kell őt engedned, gyermekem.

- Elengedni… - motyogtam az orrom alatt. Ez a szó az, ami nem fért meg a szótáramban.

- Elengedni.

- Hogy engedhetném el, mikor én vettem el tőle az életet? - pillantottam a szemeibe, a hangom mély volt, monoton és rá sem ismertem. Beta szemöldöke pedig a haja alá szaladt.

- Hogy mondtad?

- Semmi. - álltam fel. -  a fekete ingben megyek, köszi a tippet.

Beta a hátam mögé állt, maga felé fordított és megütköztem a könnyes szemében.

- Meg ne halljam ezt még egyszer, megértetted? - emelte meg a hangját, hátráltam is egy lépést. - nem tudom, hogyan vetted ezt a fejedbe, de nem tűröm, hogy magadat hibáztasd.

Kukán álltam előtte és nem feleltem. Hirtelen fojtogató lett a szoba, mintha egyre kisebb s kisebb lett volna körülöttem. Nyelni akartam, az sem ment. Beta szemében olyasvalamit láttam, amivel nem lehetett mit kezdeni. Legalább is nekem. Lepillantottam a kezére, mi az enyémet tartotta, majd vissza a meleg, törődést sugalló szemébe.

- Én… nekem készülnöm kell.

Beta bólintott.

- Egy dolgot véss alaposan a fejedbe, Olivia. - a fülem mögé simította a hajamat. - nem otthon vagy. Nem London-otthon vagy.

- London-otthon. - nevettünk össze.

- De itt… itt itthon leszel. Itthon fogod érezni magad, meglátod. Nem tudom, milyen a kapcsolatod Jasminnal. Én nem fogom elviselni, hogy lekoptass. - vigyorgott - mindenről tudni akarok. Meg akarlak ismerni, és meg is foglak.

- Ezt vegyem fenyegetésnek? - billentettem oldalra a fejemet játékosan.

- Akár. - bólintott. - most pedig készülj.

Végül felvettem a fekete inget, meg egy sima csőnadrágot, szandállal. Átlagos öltözet, kicsit felturbózva a loknikban vállamra omló hajammal, erősebb sminkemmel.

Lesétáltam a lépcsőn, ahol Nelson füttyentett egyet.

- Ezt nevezem. Az óvszert beleraktam a táskába.

Az arcom lángra lobbant.

- T-tessék? - makogtam. Jaj ne, csak a szex témát ne.

- Ha esetleg kéne - kacsintott.

- Nel, - lökte őt meg Beta. - tartsd a nyelved a szádban.

- Inkább máshová tartanám - kacsintott rá.

- Mennem kell - hajtottam le a vörös fejemet, felkaptam a táskámat és kirohantam. Úgy szó szerint. Még ott hangzottak a fejemben Nelson szavai, mikor Kane megállt előttem kocsival. Nos, számíthattam volna egy kisebb fajtára, mondjuk egy Trabantra, ami épp szétesőben van előtte. Nem, neki egy méregdrága Chevrolettel kellett beállítania. Kinyitotta nekem belülről az ajtót és rám mosolygott.

Meglepett a mosolya. Nem az a felszínes, vedd fel a szexi fehérneműdet mosoly volt. Inkább egy a meleg, üdvözlő, örülök, hogy újra találkozunk fajta volt.

- Beülsz, vagy besegítselek? - vigyorgott a kormány mögül. Kellett pár hosszú másodperc, amíg észhez tértem.

Beültem, és hirtelen azt se tudtam, jól ülök-e. Nem Olivia, egy drága autóban máshogy kell ülni, ne hülyéskedj már. A szemeimet forgattam a gondolataimon, becsatoltam magam.

- Szexi - kacsintott rám játékosan, és kinevetett, mikor elvörösödtem.

- Abbahagynád ezt a szexizést? Nem áll jól.

A szívéhez tette az öklét.

- Most szörnyen megbántottál, Hófehérke. Nem is tudom, talán kiszállhatnál inkább.

Alig bírtam elfojtani a vigyoromat.

- Igaz, le is tudtuk a randinkat.

A kilincshez nyúltam szép lassan.

- Szóval randi. - hümmögött. - mondtam már, ne hajts rám, van barátnőm.

És ennyi volt, elnevettem magam.

- Nekem is van barátom.

Kane elkapta a tekintetemet, mélyen, fojtogatóan mélyen.

- Tudom.

Pár végtelenbe nyúló pillanatig csend volt. Meg még egy kicsit. Aztán egyszerre lélegeztünk fel.

- Amúgy nincs, nem is akarok.

- Megértem, ezek a férfiak - legyintett, elindította a kocsit és komótosan folydogáltunk végig Castle Combe utcáin.

Kínos volt a csend. Mintha egyikőnk se tudott volna mit mondani. Csupán remélni mertem, nem ilyen lesz végig, különben hazarohanok. Na jó, nyilván nem rohantam volna el, ott hagyva szerencsétlen fiút. Viszont az, hogy egy légy zümmögés is nagyobb zajt csapott, mint mi ketten, a gázos kategóriába volt sorolható.

Kane leállította az autót, pár percig ott ültünk némán. Aztán egyszer csak felém fordult és a kezét nyújtotta.

- Szia, Kane Westgate vagyok, 28 éves, autószerelő és hivatásos szexista.

Elkerekedtek a szemeim, szerintem az arcomról minden leolvasható volt. Kane hátra vetette a fejét és szakadni kezdett a röhögéstől.

- Kislány, nem akarlak megerőszakolni, csak vicceltem. Azért nem beszéltem az úton, mert gondolkodtam. Vajon melyik énemet mutassam be? - tűnődött. - az édes kisfiút, vagy a harcias - vágott szigorú, kemény fejet. - robotzsaru énemet?

- Az elsőre voksolnék.

Elmosolyodott.

- Sejtettem. De komolyan, szeretem a szexet, de nem az erőszakosat.

- Oké. - nevettem zavaromban, miért beszélünk a szexről?

Kane közelebb hajolt. Olyan közel, hogy megcsapott a parfümjének finom illata. Eddig nem is észleltem, miért pont most?

- Zavar a szex téma, ugye? - kérdezte óvatosan. Most erre mit mondhatnék?

- Nem. - hazudtam, rögtön égetni kezdte a nyelvemet a kis füllentés is. Már hogyne zavarna, azt se tudtam, ki ő, és rögtön szex?

- Hazug. - vigyorgott. - na, gyere, majd csak később szexelünk akkor. - kacsintott.

Nagy nehezen kiszálltam az autóból, a lábaim is összegabalyodtak, oly nagyon koncentráltam a normális légzésre.

Nem az, hogy prűd voltam. Kicsit sem. Viszont nyilvánosan, főleg egy idegennel, nem szerettem ilyenekről beszélni.

Meg úgy általában sem. Senkivel és pont.

Leültünk az egyik asztalhoz, ami többnyire zárt volt, az ablak is távol volt tőlünk. Keresztbe raktam a lábaimat és megigazgattam a szemüvegemet.

Kane lazán foglalt helyet velem szemben, az asztal tetején pihentette az összekulcsolt kezeit és engem vizslatott. Mindenféle pillantottam: az ölembe, a kezére, a saját kezemre, a pultosra, a pultra, még a női mosdót is kifigyeltem, csak ne kelljen rá néznem. Egek Olivia, ennyit a barátszerzésről.

- Nem eszlek meg, Olivia. - mondta, se gúny, se játék többé a hangjában. - csak beszélgessünk. Vagy mit tudom én, érezzük jól magunkat.

- Nem tudom jól érezni magamat. - szökött ki a számon. - mármint nem veled, hanem úgy átlagosan. Ne is figyelj rám.

Felvonta egyik szemöldökét.

- Mikor kapcsolódtál ki utoljára?

Jó kérdés. Úgy egy éve?

- Hónapokkal ezelőtt. - vontam vállat.

- Miért, mit csináltál eddig? Egy fiatal, gyönyörű lány vagy. Szórakoznod kéne, nem befordulni.

- Nem fordultam be. - zártam le. Legalábbis akartam.

- Akkor?

- Akkor semmi, és te autószerelő vagy? Ki sem néztem volna, hogy 28 vagy.

- Jó arcápolót használok - mosolygott pimaszul. Wow, még húsznál is fiatalabbnak tűnt. Eszméletlen, hogy lassan harminc lesz. - amúgy csak 27 vagyok, de hamarosan 28.

- Szóval szereted öregíteni magad.

- Van, hogy a személyimet is elkérik még.

- Na ne! - esett le az állam. - pedig legalább negyvenet mondanék rád, főleg így borostásan.

Mert borostája is volt, csak akkor vettem észre.

Kane végigsimított az arcán.

- A lányok buknak rá - mormolta csábítóan, én pedig lefelé pillantottam. - ne aggódj már, nem nyomulni akarok. Figyelj, tudom, milyen újnak lenni. Tapasztalatból.

- Igen?

- Öt éve jöttem ide.

- Szóval csak becsaptál - nevettem hitetlenül.

- Én jöttem utoljára ide, azóta nem volt új korunkbeli. Nehéz a beilleszkedés, nem fogadnak el senkit sem.

- Akkor te miért vagy itt velem?

Megvonta a vállát.

- Ilyen vagyok. Általában én szoktam a verekedéseknél is rendet tenni.

- Akkor te vagy a józanész a csapatban. - kuncogtam, és kezdtem feloldódni.

- Olyasmi. Nem bírtam tovább nézni, hogy egyedül lófrálsz a városban.

- Tehát szánalomból hívtál meg. - konstatáltam egész egyszerűen. - így már mindjárt jobb.

- Ne ironizálj, nem szánalomból. Együttérzésből, és mert jó fej nőnek tűnsz.

- Sziasztok, mit hozhatok? - állt mellénk a pincér, egy kis papír fecnivel meg tollal.

- Nekem narancsos turmix lesz, próbáld ki az áfonyásat, az a legjobb.

- Akkor egy áfonyás turmixot - mosolyogtam fel a fiúra.

- Egy narancsos és egy áfonyás turmix rendel, rögtön hozom. Más valamit kértek még?

- Nem, köszönjük.

Kane telefonja csörögni kezdett, láttam, hogy hezitál, felvegye, vagy ne.

- Csak nyugodtan. - mosolyogtam.

- Nem kéne.

Zavart volt, és feszültebb lett. Rá akartam kérdezni, és hát ki is jött belőlem a kérdés, mint a vízfolyás.

- Ki volt az? - elvettem a turmixomat, és megkóstoltam. Keresztbe álltak a szemeim, oly nagyon finom volt. - Istenem, ez felér egy orgazmussal. - hümmögtem megfeledkezve magamról. Mikor kinyitottam a szemeimet, Kane szórakozott arcában ütköztem meg.

- Ilyen, mikor orgazmusod van? Elég könnyű lehet téged kielégíteni.

Egek, hirtelen negyven fokra emelkedett volna a hőmérséklet? Leraktam a turmixot. Ha földrengés lett volna körülöttünk, akkor se jött volna ki belőlem hang. Sikítani sem bírtam volna. Oda szegezett a helyemre a perverzségével, a tarkóm égni kezdett.

Ezt csak azzal fokozta, mikor előre hajolt, és a hüvelykujjával az ajkaim széléhez nyúlt. Olyan gyorsan történt, fel sem fogtam, mi történik.

- Viselkedj természetesen - suttogta nekem és először nem értettem, miért. Az ujja olyan ráérősen, lágyan simította le a habot a számról, mintha egy kéjes táncra hívna az éjszaka közepén. A szám elnyílt, a levegőm bent akadt és megéreztem. Azt a sürgető tekintetet nem messze tőlünk, alig várta, hogy észrevegyük őket. De Kane ráért. Meg hát én is. Lesimította rólam és nem az, hogy a szalvétába törölte volna. Bele nyomta a számba, engem totálisan lesokkolva. A tekintete azt sugallta: nyald már le, az enyém meg: mi a francot csinálsz?

Aztán jött a hang is immáron mellőlünk közvetlenül.

- Leülhetünk? 

HÉT - Mély kihívás

helló bébik! meghoztam a részt nektek. remélem tetszeni fog, ja és bocsánat a gépelési hibákért, hiába olvasom át kétszer, annyira ismerem a szöveget, hogy nem veszem észre :/ azért remélem nem ront bele a dolgokba nagyon. jó olvasást! 

A haja szőke volt, fürtökben omlott le a vállaira, a mosolya szomorú és keveset mondó, halott. Minden egyes pillantása kiszipolyozta belőlem azt a kevéske életet, mit érezhettem még magamban egyáltalán.

A végtagjaim nehezek voltak, valószínűleg a szívem súlya tükröződött bennük. Felemeltem a jobb kezemet, és ő is úgy tett a ballal, pontosan ugyanolyan tempóban, ahogyan én. Mintha épp tükörbe néznék, még a kinézetünk is hasonló volt. Oldalra léptem egyet, ő is úgy tett. Minden egyes apró rezzenésünk a megszólalásig hasonlított, sőt mi több, ugyanaz volt. Két ember, és még is egy és ugyanaz. Elmosolyodtam.

Ez a mosoly a lelkemig romlott volt. Ahol az összes jó cselekedet köddé válik, semmit sem ér. Csak az a gyomormardosó bűntudat lapul ott, na meg a tény, hogy mit tettem. Lecsuktam a szemeimet. A sóhajom száraz volt, bántotta a torkomat. Mikor ismét szembe néztem a lelkiismeretemmel, ő már nem utánozott. Előttem volt. A cipőnk orra összeért. Oly nagyon közel állt meg, hogy a lehelete égette az arcomat, ahogy elsuttogta:

Gyilkos.

Erre a szóra tértem magamhoz az ágyamban. A hajamba túrva néztem körbe a szobában, egyedül voltam. Mégis úgy éreztem: figyeltek.

A szél befújta a függönyt a szobába, odarohantam, hogy bezárjam. De az éjszakai, rikító hold fénye nem hagyott mozdulni. A párkányra támaszkodva, farkasszemet néztem vele és engedtem, hogy a könnyem az arcomra tapadt hajamat áztassa.

A hűvös szellőtől libabőrös lettem, még sem fáztam.

Két nap telt el, hogy nem mentem vissza Albert házába. Elindultam, viszont képtelen voltam a CD bolttól tovább jutni. A torkom olyan nagyon összeszűkült, már csak a gondolatra is, hogy lássam Őt, inkább megfordultam és menekültem.

Menekülni.

Vicces, hogy egész életemben menekültem, pontosan azért, amit Harry mondott. Ami vagyok. Békésen érkeztem meg Castle Combe-ba, aztán alig egy hét, és minden felborult. Albert valószínűleg nem szívlel, amiért rögtön az első héten cserbenhagytam őt. Harryről ne is beszéljünk. Betáék pedig anyával konzultálnak napi háromszor. Megijedtek, pedig nem kellene. Semmi bajom, komolyan. Csupán egy kis pillanatnyi elmezavar, minden emberrel megesik, hogy a múltja kísért a jelenében, meg az esetleges jövőjében.

Belebámultam az erdőbe, és megütköztem valamiben. Képtelen lennék meghatározni a pontos mi voltját. Lehet, egy fa volt az. Emberi alakkal.

Elnevettem magam. Emberi alakú fa, jól elszórakoztatod magad, Olivia. De lehet, fa alakú ember. Nem. Egek, éjjel három óra van. Ideje lenne nyugovóra térni, csak hát nem megy. Ha elalszok, álmodom, és ha álmodom… csak az álmokat ne, könyörgöm. Bármi mást elviselek, csak azokat az izzasztó álmokat nem.

Ezért inkább bekapcsoltam a TV-t és egy órán keresztül kapcsolgattam. Aztán arra lettem figyelmes, hogy valaki elveszi a távirányítót a kezemből.

Felriadtam, a nap már hétágra sütött, nyújtóztam egyet.

- Jó reggelt. - mosolyogtam Betára, aki fáradtan viszonozta.

- Jobb, mint neked. - helyet foglalt mellettem és megfogta a kezemet. - kérsz egy nyugtató teát?

Felvontam a szemöldökömet.

- Le akarsz szedálni?

- Hogy mit csinálni? - nevetett jó kedvűen. - nem, csak rád férne. Vagy kávét?

- Egy pohár tejet?

- Egy pohár tej rendel. Felhozom.

- Lemegyek én. De miért nem dolgozol? - billentettem oldalra a fejemet.

- Nem kellett ma mennem. - legyintett. - úgy döntöttem, csinálhatnánk egy csajos napot. Mit szólsz?

- Tökéletes lesz. - vigyorogtam rá őszintén. - hívd Nelsont is egy manikűrre.

- Hallottam! - ordított a folyosóról, mi pedig összeröhögtünk.

- Lefürdök és megyek. Sietek.

- Csak nyugodtan, kedvesem.

A forró zuhany lágyan egyengette a felforrósodott testemet. Komótosan dörzsöltem a hajamba a sampont, minden egyes percet kihasználtam. Közben folyton Alberten járt az eszem. Most vajon mit gondolhat rólam? Idegesített és elszomorított egy időben a helyzet. Azért jöttem ide, hogy dolgozzak. Erre ez a balf… tehát ő, teljesen elrontott mindent. Minek kell neki pont Albert unokájának lennie? Nem, ez nem a sors, meg egyéb lányos bolondságok. Még hogy sors!

És ha az?

Lehet, pont vele és pont most kellett találkoznom.

Nem, nem. Nincs sors. Harry egy gyönyörű szörnyeteg, semmi több. Gyönyörűt mondtam volna? Taszítót akartam, mindegy.

Megszárítottam a hajamat, egy piros ruhát kaptam magamra, mi túl sokat mutatott a combomból. Oké, combközépig ért, de itt az emberek azt is a „túlzott” kategóriába sorolják. Túlzottan ki van öltözve. Ilyen ruháim voltak, és mivel már nincs állásom, nincs miből újat vennem.

Anya is biztosan jól leírt magában. Még egy munkát sem tud megtartani, egy hétig sem.

Megráztam a fejemet. Elég volt ebből, Olivia. Össze kell szedned magad, elég volt az önsanyargatásból. Alapozóval takartam a lila karikáimat, csak hát azon is átütött. Nem mintha számítana. Nem fognak megtörni, nem ezért raktam össze magam hónapokkal ezelőtt.

Nagyon ingatag, Beta, vigyázz vele.

Képes depresszióba esni.

A munka nem az erőssége.

Nem olyan, mint a mostohatestvére.

Anyám szavai ott hangzottak a fejemben. Kihallgattam a Betával való beszélgetésüket, nem szép dolog, viszont tudatában kellett lennem vele. Nem változott semmit sem. Hiába a skype beszélgetéseknek, meg a hiányzol azért üzeneteknek. Csak mosolyognom kellett rajta. Kifestettem magam, előkotortam a legtökéletesebb mosolyomat és lebattyogtam Betáékhoz.

Megtorpantam az ajtóban, hogy ne zavarjam az édes pillanataikat. Nelson fiatalabb volt, még sem ütközik meg rajtuk az ember szeme. Olyan furán festenek együtt, s mégis sugárzik róluk a boldogság. Nem vettem tudomást a szívem szorításáról, inkább megfordultam, hogy teret adhassak nekik.

- Sehová nem mész, királylány. - jött Nelson csipkelődő hangja. - idd csak meg a tejedet.

Csendesen iszogattam az italomat, ők pedig a napi teendőket beszélték. Elkaptam egy halk suttogást, és nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

- Beta, miattam ne maradj itthon.

- Nem miattad maradok, kedvesem.

Elmosolyodtam.

- Nem lesz bajom, sírni sem fogok. Sőt, kinyírni sem fogom magam.

Beta kezében megállt a kanál és szétnyílt ajkakkal meredt rám. A szemei sarkában könny gyülekezett. Hát, ez rossz vicc volt.

- Beta…

- Nem hagylak egyedül, vita lezárva.

Hát jó. Anya természetesen minden baklövésemről beszámolhatott, a legrosszabbra készítették fel őket. Nem volt gond velem, már nem. Meg tanultam együtt élni a hibáimmal - már amelyikkel - és nem leplezni őket őrült badarságokkal.

- Nem vagyok csecsemő, sem elmebeteg. Magam is el tudok menni lányos napra, kérlek Beta. - váltogattam a pillantásaimat közöttük. A szemeimből süthetett a könyörgés. - szükségem van rá.

Összenéztek Nelsonnal és magamban elmondtam egy sor mi Atyánkat, hogy belemenjenek. Valóban jó lett volna csak úgy elmenni, vásárolgatni - a maradék pénzemből - és csak úgy lenni.

- Már sokat javultam. - folytattam a meggyőző hadjáratomat. - anyától is megkérdezheted, hogy ilyenkor a legjobban magamra van szükségem.

És megint itt vagyunk. Már én is úgy beszéltem, mintha legalább is beteg lennék. Szó sem volt róla, csak hajlamos voltam a befordulásra. Valószínűleg a sok agyalásom szüleménye is lehetett, vagy épp a múlté. Na mindegy is, mert mikor felsóhajtottak egyszerre, a vigyorom a colgate reklámba is bevágható lett volna.

- Ha szükséged van ránk, azonnal hívj.

- Megleszek. - bizonygattam immáron századszorra, és úgy is lesz.

Délelőtt úgy döntöttem, saját magamra szánok egy kis időt. Megcsináltam a szemöldökömet, vágtam a hajam végéből - magamnak szoktam és nem csilli-villi fodrásszal, ahogy Ők gondolják - pakolást tettem az arcomra, kivasaltam a hajamat, megcsináltam a körmeimet.

Csak az enyémek nem nőnek meg hosszúra?

Én aztán akármit szedhetek rá, vitamint, külön körömre is, semmit sem ér. Betörik, a felső réteg pedig leválik. Úgy hogy inkább lereszeltem és kifestettem.

Délutánra kivettem a borítékomból némi pénzt, amit költésre szántam. Nem akartam túlzásokba esni, ráadásul a munkámmal sem tudtam, mi lesz. Nem mentem be és ezzel valószínűleg elástam magam Albert előtt. Felsóhajtottam. Már megszoktam.

Bedugtam a fülhallgatót a füleimbe és úgy indultam útnak. A nap felmelegítette a testemet, kellemes idő volt, csak a szél ne döntött volna úgy, hogy megzavar néha-néha. Feldobtam a napszemüvegemet, és kifújtam egy mélyről előtörő levegőt.

Lenémítottam a telefonomat, nem akartam senkivel sem beszélni.

Az első utam egy cukrászdába vezetett.

Istenem, imádtam sütit enni. Nem is enni, egyenesen falni. Vettem három szeletet, és magamhoz kaptam a hetilapot a másik asztalról. Körülnéztem, nem jön-e valaki érte. Megvontam a vállamat, majd visszaadom, ha igen.

A krémes süti szétomlott a számban, a szemeim keresztbe álltak, olyan ízletes volt. Kihagytam az első oldalt, valami hülye statisztikai cuccok voltak rajta. Olvastam egy kis divat cikket, sztárosat, aztán egy írásnál megakadt a villa a számban.

Albertről volt benne egy kép, és az elvesztett feleségéről nyilatkozott. Hirtelen elment a kedvem a süteménytől. Félretoltam, megigazítottam a szemüvegemet és figyelmesen olvastam végig.

„A feleségem halála óriási tragédia volt nekem, és a családjának. Megesküdtem, hogy addig nem hagyom el ezt a világot, amíg meg nem találom a gyilkosát.”

A szemem sarkában összegyűlt egy könnycsepp, mit rögtön le is töröltem. A szívem zakatolt Albertért, és azon nyomban oda akartam rohanni hozzá, hogy esedezzek a bocsánatáért. De mégis mit szólna, ha a nyakába omolnék a meghalt feleségének híre hallatán?

El kellett indulnom valamerre. Az újságot pedig ott hagytam.

A bevásárlóközpont felé lépdeltem, ami legalább háromszor kisebb volt, mint Londonban. De jó pont, amiért ide is építettek üzleteket, ahol ruhákat tudsz vásárolni. Megoldhatták volna annyival, hogy utazz el egy nagyvárosba és vásárolj ott.

Vettem egy kosarat és körülpillantottam. Kívülről sokkal kisebbnek tűnt az üzlet, belülről pedig el sem láttam a végéig. A fehérneműknél kezdtem, jött is rögtön a hang mögülem:

- A pirosat vedd, az szexi.

Kane jellegzetes hangját bárhol megismerném.

- Jól állna rajtad, főleg a csipkés tanga - vigyorogtam rá a vállam fölött.

- De csak ha te hordod a melltartó részét, - hajolt közelebb - bugyi nélkül. - suttogta csak nekem, az én arcom pedig totál vörössé feslett. Zavaromban inkább másfelé néztem, pont bele Harry arcába. Aki egyébként megállt a mozdulatában és minket pásztázott. A szemei sötétek voltak, az álla pedig rángatózni kezdett. Amíg Nika a nyakába nem mászott és majdnem megerőszakolta ott helyben. Na jó, szép is lett volna, ha ott helyben kiteríti és rámászik a… szóval na, képletesen értetted, Olivia, maradjunk ennyiben.

Ledobtam a fehérneműt, és a feketéhez nyúltam.

- Naa, had vegyem akkor meg neked. - állt mellém Kane és lógatta előttem a bugyit. Ennek elment az esze.

- Nem kell, Kane - nevettem az orrom alatt.

- A fekete is jól állna, de a piros az tüzes - búgta nekem sejtetően, igyekeztem a zavaromat leplezni, de hát Harry tekintete lyukat vájt a hátamba, Kane pedig itt zagyvált nekem össze-vissza mindenféle badarságot. Inkább betettem a kosaramba, és a szememet forgattam Kane elégedett arcán. Egyébként is azt akartam megvenni, csak nem az ő jelenlétükben.

A nadrágokhoz léptem, volt elég rövidnadrágom, de muszáj volt valamit néznem. A hátam mögött ott röhögcséltek, persze, hogy akkor jönnek vásárolgatni, mikor én. Csak nekem lehet ekkora szerencsém. Felsóhajtottam. Nyugi Olivia, lenyeled és kész, mint általában.

Egy gyönyörű szép mosolyt festettem az arcomra és úgy mentem tovább a felsőkhöz. Találtam egy hófehér, csipkés hátú felsőt, mély dekoltázzsal.

- Hát, nem is tudom - mormoltam. Persze hordtam ilyeneket, de az ára nem tetszett. Nem szabadott túlköltekeznem, de annyira tetszett rajtam, mikor felpróbáltam, a kosaramba raktam.

A fülkéből kifelé menet, összeütköztem Nikával. Aki jól el is ejtette a szűk csőnadrágot, amit fel akart próbálni.

- Jobban odafigyelhetnél, hová lépsz.

Visszaszívtam: talán ha nem hordanád fenn ennyire az orrod, akkor látnál előre is, nem csak a plafont!

- Ne haragudj, nem akartam.

- Persze, hogy nem. Ahogy a barátomat se akarod.

Elnevettem magam. Olyan hirtelen jött, őszintén és mélyről, mindenki ránk figyelt.

- A barátodat? Nagy ívben tesz rád, csak te hiszed, hogy a barátod. - bukott ki belőlem, a szemeim elkerekedtek. Na, ezt nem kellett volna. Visszaszívni, visszaszívni, már nem lehetett. Nika a csípőjére vágta a kezét.

- Mit tudsz te rólunk? - kérdezte, egészen emberi hangon. Nagyobb felhajtást képzeltem el. - semmit. Törődj a magad dolgával.

Igaza is volt. Épp ezért biccentettem és a pénztárhoz igyekeztem. Ideje megszabadulni a fojtogató társaságtól.

És csak akkor jött a pénztár. Egek, hol a pénztárcám? Beálltam, két lány volt előttem. Halkan beszélgettek és mosolyt is küldtek nekem. Még köszöntek is kedvesen. Jól esett, hogy végre valaki normális emberként tekint rám.

A lábammal topogni kezdtem, mintha egy másoknak hallhatatlan ritmust követtem volna. A saját lelkem ritmusát. Elmenni innen, csak ez járt a fejemben.

A szemeim sarkából láttam, hogy hány nő megfordul Harry után. Aki épp egy fekete pólót nézegetett. Rögtön elöntött a düh. Még bizsergett a tenyerem a pofontól. Egek, de jól esett. Sosem hittem volna, hogy egy pofon ennyire megnyugtathat. Nem azért, mert így vezetném le az általános, mindennapi stresszt. Inkább azt a mérhetetlen mérget és sérelmet, amit a szavai okoztak.

Gyilkos.

A fenébe, ha nem lenne igaz, még lenne is okom felháborodni.

Csak hát más, ismeretlen szájából ilyet hallani több mint eltipró. Mintha bele látott volna a sötét lelkembe és az arcomba vágta volna a ronda igazságot. Igyekeztem nem felidézni megint Oliver képét előttem, de csak őt láttam. Ami jó nagy badarság, hogy is láthatnám őt? Maximum, ha átmentem médiumba. Nem is lenne rossz, vagy ha a szellemekkel suttogókból a főhősnő adottságával rendelkeznék… Vihetnének a bolondok házába, egyrészt, mert ilyen nem létezik, másrészt, elvenném a saját életem, ha látnom kéne őt. Szellemként.

Képtelen lennék elviselni.

- Kisasszony?

A pénztáros fiú hangjára tértem vissza a valóságba, a tenyerem izzadt volt.

- Bocsánat, csak beszippantot… ez téged nem érdekel, nyilván. - mosolyogtam, kedvesen viszonozta.

- Semmi gond. Ez így 15 font lesz összesen.

Kinyitottam a pénztárcámat és néztem a sok aprómat. A nagy részét odaadtam nagyobb pénzben, viszont aprót is akartam. Elkezdtem számolgatni, a sor pedig egyre nagyobb lett a hátam mögött. A homlokomon gyöngyözni kezdett a verejték.

- Segítsek? - kérdezte minden gúny nélkül. Nyeltem egyet. Természetesen a mögöttem lévő tömeg Harryéket foglalta magában.

- Nem kell, köszi. Csak… számolgatok.

- De szívesen segítek, ha…

- Nem kell. - tudtam le gyorsan. - megoldom. - mosolyogtam idegesen. Nem igaz, Olivia, már megint?

Aztán egy kéz előjött a hátam mögül, kivette a megfelelő pénzmennyiséget és odaadta a srácnak. Elvettem a szatyromat és le akartam lépni onnan minél előbb.

- Várj már, Ollie. - Kane volt az, mély levegőt vettem.

- Igen?

- Mi történt? - állt meg előttem és beletúrt a sötét, sűrű, rövid hajába. - azt hittem, elsírod magad.

- Dehogy.

- Úgy tűnt.

- Egek, ilyen béna voltam? - suttogtam elképedve magamon, mire Kane elvigyorodott.

- Aranyos voltál. Másnak is vannak problémái a számokkal, ne aggódd túl.

- Nekem nincsenek. - hadartam gyorsan, ha Harry meghallja és elmondja Albertnek, végem van. Egy táplálkozási tanácsadónak nem igazán előnyös. - csak elgondolkodtam.

- Mi lenne, ha egy turmixon gondolkodnál el, mondjuk velem?

A földig esett az állam, és nem csak az enyém. Harry megtorpant mellettünk, közel, nagyon közel. Éreztem a testéből áradó forróságot, az enyémben is felszökött a hő.

- H-hogyan? - dadogtam, teljesen falhoz szegezett a kérdésével.

- Jól hallottad. - mosolygott és megigazgatta az előre bukó hajamat. Tekintetemmel követtem a mozdulatát, túl kába voltam, hogy felfogjam, mit kérdez. - mondjuk ma este. Van egy cukrászda, Isteni sütik vannak meg turmixok.

Végszóra korogni kezdett a gyomrom, Kane pedig elégedetten vigyorgott.

- Kane. - jött a mély parancs mögülem. - indulunk.

Harry már az ajtónál volt, Nika próbálta elrángatni onnan, de nem mozdult. Minket bámult, folyamatosan. Igézően. A földre szegezett, a tarkóm pedig lángolni kezdett. Nem beszélve arról, hogy az arcom színe a tűzpiros almáéval lehetett hasonló.

Kane megindult a barátja felé, de még megfordult és kitárta a karjait.

- Na mi van, hófehérke? Eljössz, vagy sem?

- De van barátnőd, nem? - vágtam csípőre a kezeimet játékosan. Kane kacsintott egyet.

- Valami szexiset vegyél fel. Vagy inkább ne vegyél fel semmit sem, az lesz a legjobb. - vigyorgott, mint egy jól lakott óvodás, majd ott hagyott minket.

Azért minket, mert Harryvel jó pár percig farkasszemet néztünk. A tekintete mély volt. Egy mély kihívás, amitől felborzadt a bőröm és beszívtam a felső ajkamat. Rögtön oda nézett.

Lepleztem, hogy mit indított el bennem, mikor a számat bámulta, szakadatlanul. Nem izgatott. Mert a dühöm felülkerekedett mindezen.

Így hát rámosolyogtam.

- Holnap reggel nyolckor számíthat rám Albert. - mondtam még Harrynek és jól ott hagytam egyedül álldogálni. Legalábbis akartam.

- Nem mehetsz el Kane-el. - felelte mogorván, megszűnt a monoton brit akcentus.

Azt hitte, megszabadult tőlem. Már csak azért sem. A hangulatingadozásaimnak köszönhetően, újra erőre kaptam, Harry ölni akaró tekintetét látva. Nem tetszett neki, hogy Kane érdeklődik irántam? Felborítanám a bandája rendjét, és betolakodnék?

Mi másért ellenezte volna…

Már a cikket olvasva tudtam, vissza kell mennem Alberthez.

De így, hogy Harryt ennyire fel tudtam bosszantani, ezer százalékra tudtam, visszatérek. Ó, és elmegyek Kane-el. Miért ne mennék? Ideje barátkoznom, vagy mi. Betáék ennek csak örülni fognak. Hogy én mennyire örülök, az más kérdés. Majd fogok.

- Egy valamit jegyezz meg rólam, Harry. - álltam még meg előtte. - nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak és mit ne. Most pedig mennem kell - igazgattam meg a szemüvegemet és eszméletlenül büszke voltam magamra, amiért nem törtem meg előtte. Nem hatott meg a gyilkos szó, mi végig ott keringett a szemeiben. - el kell készülnöm, mire Kane eljön értem.

És ezzel szépen ott is hagytam, had rángatózzon az álla úgy, ahogy akar.