TIZENEGY - Varázslatos

sziasztooook! ismét itt vagyok annyi idő után, végre! aki a csoportban benne van elolvasta, hogy szüneten voltam. sajna nem mindig vagyok írásra képes, nem a történettel meg az ihlettel vannak gondok, hanem velem. :D de ma már tudtam koncentrálni, jó kedvem is van, szóval hoztam nektek egy részt :)) legyetek türelmesek most velem, nagyon sokat jelentene!! tudjátok légyszíves, hogyha esetleg a megígért időpontra nem tudom hozni, vagy megint 1 hétig nincs, nem lustaságból van meg ilyenek. vagy időm nincs, vagy csak szimplán nem tartok ott lelkileg, hogy írjak. sajna ez van, nehéz időszakom van, de azért tartsatok ki mellettem :) 

most pedig jóóóóó olvasást, köszönöm annak, aki még itt van és nem hagyott itt! millió puszi!! ♥♥

Visszabaktattam a nappaliba, ahol Albert keresztbe tett lábakkal olvasta az aznapi újságot. Lehuppantam vele szembe a fotelbe, elterpeszkedtem, mintha otthon lennénk. Aztán kapcsoltam is, hogy nem kéne, és rögtön rendeztem magamat.

Albert felvonta a szemöldökét.

- Ahogy kényelmes - mondta, rám sem pillantva. - nem kiállításon vagy, hogy viselkedj.

- Már azt hittem. - vigyorogtam rá, és ellazultam, mint a katonai táborban, mikor a parancsok azt mondja: pihenj. Elszórakoztam a gondolataimon, észre sem vettem, hogy Albert engem pásztáz.

- Miért nem mész utána?

Ennyit kérdezett.

- Kukkoltál. - jelentettem ki. - nem szép dolog mások ügyébe beleavatkozni.

- Menj utána.

- Dehogy megyek - nevettem. - itt hagyott, ő baja.

- Baja? - tette le az újságot. Épp magyarázkodni akartam, mikor folytatta. - hm, és tényleg az övé lesz.

Na, ezt nem értettem.

- Mire gondolsz?

- Innen egy kilométerre fordulj jobbra, van ott egy ösvény. Menj végig rajta és megtalálod.

Megfagytam.

- Várj, most neked dolgozom, vagy Harrynek?

Albert elmosolyodott. Ebben a mosolyban ó Egek, minden benne volt. Céltudat, és magabiztosság. Mint aki csendesen mindent apró lépésre tud, hogy fog és kell alakulnia. Pár pillanatra megrémisztett. A székhez szögezett. A lábaim is megmerevedtek.

- Keresd meg őt. Ez lesz a mai feladatod.

- De…

- A főnököd vagyok, Olivia és azt kérem tőled a mai nap, hogy keresd meg.

- De miért? - álltam fel ingerülten. Vegyél vissza, Olivia. A humoros az volt, hogy bár a főnököm volt, mégis így fejezte ki magát: azt kérem tőled. Meg tudtam volna ölelni és püfölni egyszerre. Megölelni, mert a tisztelete lefegyverző volt és megpüfölni, hisz olyat kért tőlem, mi a komfortzónámon kívül volt.

Én nem futok fiúk után. Többet nem.

Semmiképp sem könyörgök nekik.

Ó, és semmiképp sem szeretek meg egyet sem, soha többé.

Rögtön megszólalt a hang a fejemben: pedig pont erre vágysz, ez az, amit éltet. Egyszer találsz egy olyan embert, aki elfogad és úgy szeret, ahogy Oliver szeretett volna… Rögtön meg is bukott az elméletem, hisz Oliver szeretete más lett volna.

Lehet nem is szerelemre vágysz?

Megráztam a fejemet, Albert konkrétan már csettintgetett előttem.

- Jól elkalandoztál. Tehát, megdolgozol a fizetésedért, vagy muszáj leszek más munkatársat keresnem?

Csípőre vágtam a kezeimet vigyorogva.

- Az előbb a főnököm voltál, most pedig munkatársak vagyunk?

Albert a szemeit forgatta.

- Csak menj, Olivia, mielőtt kirúglak. - mondta, humorral a tekintetében.

- Fizetésemelést kérek. - puffogtam magamban, de végül elindultam. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, megtorpantam és rápillantottam a vállam fölött. - miért olyan fontos, hogy jóban legyünk Harryvel?

Albert arckifejezése semmitmondó volt, majd csak mosolygott. Van az a mondás, hogy a legszebb, legvidámabb mosoly mögött lakozik valami sokkal mélyebb, és felemésztőbb. Mikor valójában azaz ember nem vidám, hanem épp ellenkezőleg. Sír.

Gyorsan ki is siettem a szobából, mielőtt elkezdem fejtegetni.

Ez az érzés kapott el, mikor Albert mosolyát láttam. Valószínűleg ismét csak rémeket látsz, Olivia.

Mi van, ha nem?

Albert túlzottan titokzatos. Neki dolgozom, mégis rám erőlteti a Harryvel való lógást. Először a tanuljak meg lovagolni, most meg menjek utána? Miért mennék? Persze kicsaholtam a semmibe, azt sem tudtam, merre vagyok, de minek? Mintha annyira vágyna a társaságomra! Valószínűleg ott hagy majd a francba, mint az előbb. A különbség az, hogy onnan vissza se találok majd - ha egyáltalán odatalálok. Felsóhajtottam.

- Legalább a nap süt, és csiripelnek a madarak. És te megint magadban beszélsz. Meghallgatom magam, milyen jó fej vagyok! - örömködtem, majd szét is néztem, nem-e hallott valaki.

A lényeg, hogy fogalmam sem volt, merre tartok. Honnan tudjam, mennyi azaz egy kilométer? Az oké, hogy 1000 méter, de nem számoltam. Majd a szemeimet is forgattam magamon és nevetni kezdtem.

- Hát ez jó. Felhívnálak Albert, ha tudnám a számod. Vagy meg van?

Meg akartam keresni a telefonomban, de akkor az orromba fúródott egy illat. Egy kellemes, hidegrázós, melengető virágillat. Megtorpantam, és ahogy a szél életre kapott, meglobogtatta a hajamat, még több, intenzívebb illatot magával hozva.

Meg kell tudnom, mi ez. Nem érdekel Harry, meg kell találnom ezt a virágot. Kár, hogy gőzöm sem volt, honnan jött. Előre indultam megint, majd csak kikötök valahol. A virág illata nem szűnt meg, tehát még jó irányba is tarthatok. Legalábbis gondoltam én.

Befordultam egy kis ösvényre, amerről megcsapott az illat. Még a szemeim is becsukódtak az élvezettől.

Aztán egy halk csobogásra lettem figyelmes. Egy patak lenne itt, vagy mi?

Pár méterrel beljebb, olyat pillanthattam meg, ami az álmaimnál is szebb volt. Az állam a földig esett, ahogy lenéztem a kis völgybe, mi telis tele volt hófehér virággal. Az ösvény egészen levitt a folyóhoz, meg a vízeséshez, aminek a hangját meghallottam. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni. Az erdő besűrűsödött, a fák, mintha az égig értek volna, fölöttem csak egy kis kerekségben lehetett az eget látni, sötét volt. Néhol betűzött a nap, ami elegendő fényt adott nekünk a látáshoz.

- Istenem, ez gyönyörű - suttogtam. Körbe fordultam, mosollyal az arcomon, kizárt dolog, hogy ez lehetséges. Anglia közepén, csak úgy, a semmiből! Bár Castle Comba-ra is azt hittem, egy szántóföld közepén van, na mindegy.

- Mit keresel itt? - jött a mély, monoton, dermesztő hang a hátam mögül. A tarkómon felállt a szőr, és magamban imádkozni kezdtem. Mi van, már hívő is vagy, Olivia? Megfordultam szép lassan, a tekintetünk egy forró ölelésben találkozott és elnyílt a szám. Harry félmeztelen volt, a haja összefogva, a bőre csillogott.

- Csak… nem bírtam ellenállni… mi ez a virág?

Harry vonásai meglágyultak és oldalra pillantott.

- Nem kellett volna ide jönnöd.

- Albert küldött utánad. - mondtam finoman.

Harry elnevette magát. De ez a nevetés nem mélyről jött. Felszínes volt és gúnyos.

- Persze, hogy ő.

- Mi ez a virág? - erősködtem. Leguggoltam és megérintettem a kis bogyókat rajta.

- Gyöngyvirág. - mondta csendesen, az arcom égett a tekintetétől, éreztem, hogy elvörösödök.

- Akkor azért olyan, mint egy gyöngysor - mondtam - persze nem olyan, mert ahhoz láncformájúnak kéne lennie, amit fel tudunk csato…

Szép lassan el is halkultam, mikor Harry arcán észrevettem a már-megint-sokat-beszél kifejezést.

Felálltam és körbepillantottam megint. Tényleg tele volt itt minden gyöngyvirággal. Sosem voltam a virágok híve, egy sem volt a szobámban otthon. Meg itt sem lesz. Anya fanatikus volt, mindig megvette az orchideáját különböző színekben, én meg meglocsolni is lusta voltam. Aztán ha rám hagyta volna őket, búcsút is inthetett volna nekik heteken belül. Vagy napokon. Meddig élnek meg ezek víz meg fény nélkül?

Egyáltalán minek gondolkodsz azon, hogy meddig élnek meg a növények víz nélkül, mikor Harry épp megáll előtted, oldalra biccentett fejjel és a szája mozog? Valószínűleg kérdezhetett valamit. Olivia, ideje kicsöppened a gyerekes világodból és kérdezni valamit. Vagy mi, Egek, válaszolni.

- Hogy mondtad?

- Vicces, mikor elmerülsz a fejedben.

- Nem merültem el.

- Csak elméláztál.

- Nem méláztam el. - tagadtam.

- Ne legyél ideges - nevetett. - árt a szépségednek.

- Nem vagyok ideges. - kaptam fel a vizet, és utáltam, úgy utáltam, hogy igaza van. - szóval a szépségemnek. - tereltem a témát. - a végén azt hiszem, tetszek.

- Ez egy amolyan mondás, Olivia. - zárta le a témát, és rögtön lángba borult az arcom.

Teljesen beégtem.

- Kizárt dolog, hogy ennyi virág nőjön egy ilyen kis területen. Meg Angliában?

- Miért ne nőhetne? - mormolta, és én követtem a lépteit. A kis folyó vagy patak felé tartottunk, ami mellett kőtömbök voltak, körülölelve élet dús, friss virággal.

Gyöngyvirággal.

Harry leült az egyik tömbre, a lábai épp, hogy nyaldosták a víz felszínét. De mintha ügyelt volna rá, hogy ne érjen a vízhez. Követtem a mozdulatait, csak én a partra térdeltem és az ujjaim begyét a hideg, erdei víz felszínén sétáltattam.

- Varázslatos hely - suttogtam, s továbbra is vízbe lógatott ujjakkal ütöttem fel a fejemet, a felettünk összefonódó lombkoronákat néztem. Csodálatos volt. Ilyet még nem látott ember, megesküszöm erre. Legalábbis az olyan apró nép egyike, mint én. Aki sehol nem járt még, és nem is nagyon fog.

A libabőr is végigsuhant rajtam, ahogy a szél felkerekedett körülöttünk, átszelte a kettőnk közötti távolságot, az orromat megütötte Harry bőrének csalogató illata és persze a virágé.

Csalogató…

Nem, nem csalogató. Ne dicsérd. Inkább büdös. Aztán jól égni is kezdtem megint, dehogy büdös. Na jó, inkább ne jellemezd tovább, Olivia.

- Kizárt dolog, hogy ez létezzen.

Harry elkapta a tekintetemet, a levegő is kiszorult a mellkasomból az intenzív, mély, sötét pillantásától. Az ajkaim elnyíltak, majd beszívtam idegesen a felsőt.

Azt hittem, nem lehet rosszabb, csak hát oda nézett. Ezzel az összes létező zsigeremet életre keltve.

- Nem sokan jártak még itt. - mondta aztán, másfelé pillantva. Mindenfelé, csak rám nem.

- De ez mesterséges, nem? Kizárt, hogy csak úgy ideteremjen… egy ilyen. - mutattam körbe, és közben megmosolyogtam a kis vízesés csobogását.

- Nem. Ez - húzódott félmosolyra az ajka - varázslatos.

Volt egy fajta él a hangjában, ahogy kiejtette az utolsó szót. Még a hideg is kirázott tőle, és nyelnem kellett.

- Miért rohantál el? - bukott ki belőlem, végül is emiatt kötöttem ki itt én is. Hah, mégis csak az ő hibája volt, amiért követtem. Mondjuk, ha hazamegyek, és nem állok le Alberttel, akkor nem lennék itt. Csak hát munkaidőben voltam… Olivia, koncentrálj.

- Miért kérdezel ennyit?

- Nem is kérdezek sokat. Te miért nem kérdezel?

- Már megint kérdeztél.

Kezdett felforrni az agyam.

- Te meg egyfolytában a monoton félholt hangodon beszélsz. Nem mondták még, hogy hiányzik belőle az élet?

Harry szemei megvillantak, egyből kisebbnek éreztem magam. Oly annyira elfeledkeztem magamról, hogy majd beleestem a vízbe.

- A francba - sziszegtem, és már késő volt visszaszívni a szitkozódást. Totál vizes lettem, és igen, Harry úgy nevetett, ahogyan még sosem hallottam. A kis völgy visszaverte a mély, szívdobogtató, gyönyörű nevetését, és én nekem gőzöm sem volt, miért tettem oda a szívdobogtató megjegyzést. Nem volt gyönyörű, meg miegymás. Csak nevetett, és kész.

De azok a gödrök…

- Térj már észhez - makogtam az orrom alatt, de továbbra is őt néztem. Ahogy az arca felvirágzik, és már tettem a vizes ruhámra, mert megnevetettem. Elmosolyodtam és ott ültünk, Harry röhögve, én meg mosolyogva, konkrétan, mint két idióta. De nem igazán számított, a végén már én is kacagtam saját magamon. Mindig tudtam, hogy béna vagyok, de hogy ennyire?

Aztán hirtelen indulatból fogtam, és lefröcsköltem Harryt.

Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még nevettünk, a másikban Harry felrángatott a földről, és morogni kezdett.

- Ne merd még egyszer.

Fogalmam sem volt, mi rosszat tettem. Azt hittem, ott helyben szörnyet hal. Remegett és lihegett. Megfogtam a kezét és megszorítottam.

- Hé, mi a baj?

Lecsukta a szemeit és hosszú, mély levegőkkel nyugtatta magát.

- Ne merd még egyszer. - ismételte magát.

- Nem fogom. Félsz a víztől?

Végtelenbe nyúló másodpercek múltán, végül megrázta a fejét. Igen, túl sokat kérdezek.

- Én jövök. Ki azaz Oliver és mi történt vele?

A kérdése sokként ért. Mintha lenyeltem volna a saját nyelvemet, levegőhöz sem jutottam. Hátráltam két lépést, csak hogy Harry elkapott a derekamnál fogva és visszahúzott. Először tökre intimnek tűnt volna, végül csak azért húzott vissza, nehogy megint beleessek a vízbe.

Lepillantottam a kezére, mi még mindig a derekamon volt. A tartása erős volt, határozott, csak egy különös dolog volt, még pedig a karján. Úgy állt rajta a szőr, mint az én tarkómon, hátamon, testemen.

Ahogy összepillantottunk, kiolvasta a tekintetemből a gondolataimat. Azon nyomban elengedett és elfordult.

- Legtöbb esetben két oka lehet. Az egyik pszichológiai, ha szorongsz. A másik pedig, a születéssel kapcsolatos komplikációk lehetnek.

- Te meg miről beszélsz? És igen, már megint kérdezek, mert fogalmam sincs mi a franc van?!

- Kezdelek kihozni a sodrodból, ismét. Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Ne játszd a hülyét.

- Nem tudom, képzeld, nem látok bele a fejedbe. - hadartam frusztráltan.

- Frusztrált vagy. - mosolygott szemtelenül.

- Nem vagyok frusztrált.

- Egy kicsit dadogsz, tehát kellemetlen témát hoztam fel.

- Nem d-dadogok. Jézus, dadogok! - csattantam fel, eddig észre sem vettem?!

Harry szorosan elém lépdelt, és az államnál fogva megemelte a fejemet. Amint rá figyeltem, rögtön el is engedett, mintha irtózna az érintésemtől.

- Gyerekkorod óta vagy diszkalkuliás?

- Mi a…

- Válaszolj, Olivia.

- Azt se tudod, miről beszélsz - nevettem egyre inkább idegesen.

- Kezeltettétek?

- Nem vagyok diszkalkuliás.

- 2x3?

- 6.

- 3x5?

- 15. - forgattam a szemeimet.

- 35x3?

Nyeltem egyet. Harmincszor hár…

- Harmincszor három, az kilencven - mondta pontosan azt, amit én fejben számolgattam. - ötször három, tizenöt. Összeadva, 105. - lesütöttem a fejemet. Hogy a fenébe tudta, hogyan számolom? - először le sem esett, mikor irányokat tévesztettél a folyosón. De amikor a kalóriákat számolgattad, volt egy sejtésem, ami a boltban beigazolódott.

- Elég, Harry.

- Nézz rám. - parancsolta kemény hangon, és én úgy tettem. A szemei közeliek voltak, a hangja elcsendesedett, megpuhult. - nincs ebben szégyellnivaló. - suttogta szinte. Miért suttog? Ne suttogjon.

- Nem beszélsz, de megfigyelsz? - kérdeztem ismét.

- Több mindent is megfigyeltem még. Mint például a nevetek hasonlóságát, Olívia, Oliver. Nem a barátod volt ő, ugye Olivia?

- Egek, mi ez, valami vallatás?

- Te jöttél ide, ne feledd. Ki volt Oliver?

- Túl sokat kérdezel - mondtam és már reszkettem. Az nem lehet, hogy ő mindent tud. Kivert a víz és éreztem. Ahogy felgyülemlik minden eddigi szunnyadó fájdalom. Ki akart buggyanni a torkomon, a bőrömön, a füleimen, mindenhol. Mintha fojtogattak volna.

- Szülési komplikációkra tippelek.

- Fejezd be, Harry.

Harry felsóhajtott és hátrált egyet.

- Sajnálom. Nem tudom, milyen érzés lehet elveszíteni egy ikertestvért.

- Senki se tudhatja - fordultam el tőle és futni kezdtem. Mielőtt előtte török össze és sírom el magam. A lábaim alig vittek.

- Nem te vagy a hibás, Olivia! - ordította utánam, de nem is figyeltem.

Mert ez nem igaz. Én voltam a hibás.

Ha én nem lettem volna, akkor Oliver túlélte volna, ez ezer százalék.

Én öltem meg.

És nem érdemlek megbocsájtás.