Huszonnégy - Üdv az életben, élőhalott.

Boldog Új Éveeeet!!! itt vagyok : ) remélem jól teltek az ünnepek! mindenki jót evett-ivott, bulizott vagy pihengetett :) jó olvasást nektek és köszönöm a sok türelmet :) <3 

ps. nem fogom abbahagyni, aki ettől félt, csak nehéz mindenre időt szakítani, és sajnos jelenleg a blog nem tud az elsők között szerepelni a legfontosabb listán :( pedig jó lenne ha ebből élhetnék :D na puszillak titeket x

Az emberek a hiány szó alatt általában a szexuális hiányra gondolnak. Azon kívül nekem másmilyen hiányom is volt. Meg sem próbáltam körbeírni, megmagyarázni saját magamnak azt, mi lehetetlen. Ez nem egy hétköznapi érzés. Azokkal tisztában vagyunk legtöbbször, jó esetben. De ezzel?

Mikor arra riadok éjjel, hogy remegek és sírok elkeseredetten. Álmodni nem álmodok, egyszerűen csak úgy a semmiből jön és kész, megtörténik. Visszafeküdni nincs kedvem, nem jön már álom a szememre. Bénán járkálok fel s alá, a pergő szívemmel igyekszek dűlőre jutni.

Hiány.

Ez minden, amit szavakba tudok önteni az elmúlt napokról. Bolyongok a nagyvilágban, se cél, se gondolat, semmi, csak a nagy elátkozott semmiség. Az agyban, szívben, a bőrömön, Jézus, a napjaimban. Mindenhol. Mintha valahol lenni akarnék, közben pedig a takaróm alá bújok, hogy megfutamodjak. A kiskutyám is eltűnt. Avery szerint elvittem valahová.

Én?

Elvittem és nem emlékszem, hova? Mindig sejtettem, hogy van valami beütése a csajnak, de hogy ekkora?

Miatta szomorú voltam, nem kérek még egy kiskutyát, őt akarom vissza.

Felsóhajtottam. Ott álltam az egyetemmel szemben és kérdeztem magamtól immáron századszorra a héten: mi a frászt keresek itt? Eljöttem otthonról, hogy aztán anyámmal megromoljon a kapcsolatom. Persze volt okom, csak hát mostanában felmerül a nyomasztó kérdés: megérte? Elmenekülni azért, hogy egyedül legyek?

- Szerintem adjunk neki vodkát - hallottam a hangot a fülembe mászni.

- Bastian.

- Pezsgő? Bor? Mitől jönne ki az emó korszakból?

- Hagyjad már.

- Ünneprontó.

Gertie és Bastian szívták egymás vérét mögöttem, egy kis mosolyt elengedtem. Persze, hogy nem voltam azért teljesen, totálisan egyedül.

- Lehet oda fagyott. Akkor hozzunk meleg vizet.

- Bastian.

- Igazad van, a vodka olvaszt is.

Elnevettem magam.

- Javíthatatlanok vagytok - fordultam meg és csípőre raktam a kezeimet. Bastian arcán már igen csak hosszú szőr volt, túllépte a szexi-kategóriájú borostát. Ez inkább a bugyi szaggató kinézet volt, főleg azokkal a szemekkel, sármmal és szöveggel. Irigylem a fiúkat, akikre szemet vet. Nem mindennap kapni ilyen értéket az élettől, mint ő.

- Szerinted is meg akar dugni, Gertie? - Bastian pofátlanul piszkos nyelve hozott vissza a valóvilágba.

- Fenékbe. - konstatálta Gertie.

- Hát, nem tudom, Szöszi, de az emókért nem vagyok oda. Tudod, punci, farok, mindkettő jöhet, de az emó? Hát..

- Az Emó? - nevettem. - az egy külön nemi szerv?

- Nem, az egy külön faj, fogadok, fekete hosszú szőrük van a lábuk között is.

Mindezt olyan hangosan részletezte, hogy többen is felénk fordultak. Bastian csak felhúzta a szemöldökét amolyan „Mi van?” stílusban. Nekünk teljesen természetessé vált, hogy részletezi a meleg aktusukat, vagy a farka méretét, mikor és hogy borotválja, milyen formára. Ez már nem perverzség, nincs olyan kategória, ahova besorolhatnám.

Ja de, Ő Bastian.

Aki akármennyire is üresnek érzem magam, minden egyes napomat bearanyozza.

- Na mi van, Szöszi? - karolta át a nyakamat és ketten csendben sétáltunk be a suliba, miután hanyagul vállat vonva közöltem, semmi extra, csak a szokásos nyomor.

Lehetséges az, hogyha túlélsz egy súlyos balesetet, utána mégis olyan, mintha meghaltál volna? Nem hiába hív Emónak Bastian, a tudatában voltam azzal, hogy szörnyen festettem. Külsőre toppon voltam, viszont a tükörbe nézve semmi mást nem láttam, mint egy félig holt embert. Aki ott hagyta a lelkét a balesetben.

Nem tudtam, hogyan kell örülni többé.

Nem tudtam, hogyan eshetne jól a kedvenc ételem többet. Egyszerűen csak nem ízlett semmi sem.

- Megint a fejedbe zuhantál - súgta Gertie, jól félbeszakítva a gondolatmenetemet. Szerencsére.

Felsóhajtottam.

- Köszi. - mosolyogtam rá, de ez a mosoly fájt. Nem úgy mozogtak az arcizmaim, ahogy ténylegesen szerettem volna. Először csak rossz volt az üresség, aztán felemésztett. Mára teljesen belegubóztam a kietlen semmiségbe.

A padban ülve tördeltem az ujjaimat. Túl voltam már két órán, gőzöm sem volt, miről szólt. Valamiből évközi dolgozatot is írtunk, kiderült, hogy épp megütötte az elégséges szintet. Upsz.

Gertie folyamatosan SMS-zett Louis-al, ők legalább boldogok voltak.

Csak azt nem értettem meg épp ésszel, hogy mi az, ami hiányzott az én boldogságomhoz. Mi az, ami csökkenthetné a hiányt a mellkasom bal oldalában.

Bastian és Gertie adták a hülyét, gőzük sem volt, miről beszéltem. Az elején azt hittem, titkolnak valamit. Mára rájöttem, beképzelek dolgokat. Elég erősen. Na, mindegy.

Anya válaszolt az e-mailemre, mindössze négy szót. Legalább méltatott a kommunikációra. Biztosan megutált, amiért nem kezelem jól a Némber helyzetét. Visszaküldtem egy mosolygós smiley-t, miért nem hat meg? Pillanatnyilag egy érzéketlen holtkórosnak érzem magam.

Az utolsó óra után az ebédlőben ültünk, eszegettünk csendben. Egy falat sem csúszott le, kidobtam a kukába. Kifelé menet az új igazgatónkat pillantottuk meg, ahogy az Előadóművészetek tanárunkkal beszélgetett. Meglepett, hogy nevetni láttam őket, Hade még át is karolta a nyakát, majd megütögette a vállát. Mintha apja-fia búcsút láthattunk volna körülbelül.

- Nagyon szexi ez az igazgató. - hümmögött Gertie. Le sem tudtam venni a szemeimet Harryről. - vagy a tanár. - súgta még. Annyira belemerültem, le sem esett, hogy nekem beszél.

Harry megfordult és felénk kezdett sétálni. Amint meglátott, megtorpant, viszonozta a szemkontaktust. A szám elnyílt egy halk lélegzetben, a szívem pedig pattogni kezdett a fülemnél. Az ujjaimat a tenyerembe fúrtam, menj már tovább, menj már tovább. Hátra túrta a haját, és úgy tett. Elsétált.

- Tetszik? - lökött meg Gertie.

- Nem.

- Ugyan Indiana, az egész iskola szerelmes Harrybe, előttem nem kell tagadni. Béna vagy. Miért nem hívod el randira?

Mi van?

- Mi van? - nevettem kínosan.

- Szerintem örülne neki. - mondta óvatosan.

- Menjünk órára.

- Még jó, hogy pont vele lesz. - dalolta örvendezve.

Megpróbáltam ellógni az órát, de Bastian akadékoskodva megragadott és bevitt a terembe. Szó szerint. Megemelt és cipelni kezdett.

Én pedig nevettem, vele együtt.

- Tegyél le Bastian!

- Nem mész sehová, eleget lógtál már. Itt a helyed. - bökte rám a mutatóujját.

Feszengve vártam, hogy beérjen végre. Csak hozzá kell szoknom a jelenlétéhez és ennyi. Képtelen voltam kiverni a fejemből őt. Nem, miután kijött a folyosóra és azokat mondta. Fel tudom idézni mai napig az arcát előttem. Minden egyes rezzenetét. Azt is, ahogy a könnycseppem lefolyik az arcomon. Az volt az utolsó, hogy éreztem bármit is.

- Sziasztok - jött a mély, rekedt köszönés, a karomon végigszaladt a libabőr. Nem győztem fészkelődni a székemben. - elolvastam az irományotokat.

Lepakolta szép komótosan a táskáját, a kabátját, a pulóverét az asztalra. Egy hófehér ing volt rajta, ujjai könyékig felgyűrve, a haja kócos volt, kicsit nőtt neki megint - Jézus, ennyire megfigyeled?

A torkomban gombóc keletkezett. Mint mindig, mikor megjelenik. A vér az arcomba fut, és kimelegszek. Mi. A. Franc. Utáltam, hogy engem nézett. Éreztem a tekintetét végigcsiklandozni az arcomon és én többet akartam. Rá akartam nézni és állni a tekintetét.

Totál megsemmisülök minden egyes óráján.

Ahogy összeakadt a tekintetünk, minden más megszűnt létezni a teremben körülöttünk. A zöld szemei világítottak, a szája szétnyílt, mintha küszködne a levegővel. Ahogy én. El akartam fordítani a fejemet, de nem.ment. Nem ment.

A fejem égni kezdett és utáltam, hogy a szája sarkába oda szökött egy mindentudó alattomos, szemtelen vigyor. Mintha tudná, hogy mivel küszködök. Ki ez a fiú? Tanár? Férfi? Miért kap el az a gondolat, hogy ő is valahol legbelül ugyanúgy érez?

- Szeretnék egy esszét kiemelni a sok közül. Csak random annyit kértem, hogy írjátok le ebben a pillanatban mit éreztek, gondoltok. Az egyik nagyon megfogott. Nem fogom a nevét mondani, de fel fogja ismerni. Engedjétek meg, hogy felolvassak belőle. Nem kell zavarba jönni, szigorúan közöttünk marad.

Leült az asztalra, kis terpeszre nyitotta a lábait és az ölébe ejtette a kezeit, és az esszét. Megköszörülte a torkát és kifújt egy mély levegőt.

- Jó kérdés, hogy mit érzek. Legfőképpen semmit. Szerintem nem vagy rá kíváncsi, de mivel úgyis úgy kell tennem, mintha írnék, hát tessék. Ordítani tudnék. Az incidens óta nem eszem, nem alszom, utálok ide járni és elegem van. Tudod milyen az, amikor úgy érzed, meghaltál? Hogy minden egyes éjjel, mikor lefekszel, azért imádkozol bárcsak meghaltál volna? Vagy meghalnál? Mikor örülnöd kéne az ajándéknak, hogy mégis csak élsz, mert dobpergés, túlélted! Túlélő vagy! Ki mondja ezt? Az orvosok? Túlélő vagy! Túlélő vagy! Túlélő vagy! Újra és újra ezt mondják, holott cseppet sem érzem ezt. - Harry közben engem figyelt, én pedig gyűlöltem. Ó, de utáltam őt. Ezt most miért kellett? - Az éjjelek és a nappalok összefolynak, nincs különbség köztük, ugyanolyan üres. Van egy kibaszott lyuk bennem, amit nem tudok hova tenni. Nem eszek, mert nincs íze a kajának. Nem hallgatok zenét, mert nem ad boldogságot. Mosolygok, miközben a könnyeim egymás után hullnak. Szerencsés vagy! Túlélő vagy! Kaptál egy második esélyt! De… - halkult el Harry hangja. - kérdem én, mire kaptam? Mi az, ami szerencséssé tesz? Az, hogy naponta a halálomat kívánom? A halál megmérgezi a lelket. Elvesz belőled valamit és csak a nagy átkozott hiányt hagyja. Szóval kérdezem én ismét, valóban szerencsés vagyok? Vagy csak egy bábu, akit visszarángattak az élők közé, nyomorulttá téve az oly dicső túlélést? Ezt senki sem értheti meg. Üdv az életben, élőhalott.

Néma csend uralkodott a teremben. Persze név nélkül is tudták, hogy én írtam. A fejem égni kezdett, forrni a dühtől. Ez most mire volt jó? Miért kellett felolvasni? Harry elkapta a tekintetemet, zöld szemei csillogtak, telis tele voltak szomorúsággal. Gertie és Bastian összenéztek, láttam a szemem sarkából. Krisztus, most meg tudták, hogyan érzek. Miért éreztem magam megszégyenítve?

Fel akartam pattanni a székemből, hogy elsiessek, ellenben a lábaim nem mozdultak. Azt hiszik, megőrültem. Biztosan. Másrészről pedig megkönnyebbültem. Hatalmas kő esett le a szívemről, gőzöm sincs, melyik részétől. Valószínűleg, mert végre meg tudták, mennyire jó visszatérni a szó szerinti halálból.

A tollammal szórakoztam csendben, amíg Harry magyarázott az órán. Meg sem hallottam a blablát, alig vártam, hogy vége legyen és elrohanhassak.

Úgy tűnt, ő sem képes koncentrálni teljes egészében, hiszen a tekintete végig égette az arcomat az államtól a homlokomig, egész hátralévő időben. Miért akartam megpofozni és nekilökni annak az asztalnak, neki préselni, beletúrni a hajába és hátra feszíteni a fejét. Morognék rá, de legszívesebben végigharapnám a szép bőrét. Jézus, más is látja, hogy ég az arcom? Nyeltem egyet.

Senki más nem vette ezt észre, csak a lényeg.

- Úgy látszik Indiana-t felcsigázta a művészettörténelem.

Mindenki elnevette magát, lejjebb csúsztam a székben. Lángolni kezdtem, ez volt a helyes kifejezés. Csupán akkor vettem észre, nagyban az ajkam szélét harapdáltam.

- Indie, hozzászólás? - billentette oldalra a fejét.

- Kapd be - morogtam idegesen.

 Beszívta az alsó ajkát.

- Mindenki előtt? - kérdezett vissza ártatlanul, mégis azzal a szemtelen hangnemével, amitől olvadozni kezdtek a lányok. - gyere ide ki, legyél kedves. - megráztam a fejemet. Harry az órájára nézett. - 10 perc van óra végéig, de egy óra múlva is itt leszünk akkor. Tik. Tak. - felült az asztalra. Gertie halkan nevetett, Bastian pedig felnyögött fájdalmasan.

- Miért kell ez - motyogta az orra alatt.

Mindenki más egyszerre „Nemár megint”-t nyögtek ki. Megint? Lemaradtam valamiről?

Teltek a percek, már húsz percnél tartottunk, mikor Gertie a fülemhez hajolt.

- Nem fog elengedni, amíg nem mész ki.

Harry egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. Hittem Gertie-nek, így hát felálltam és komótosan kisétáltam. Ne vedd észre a vonásait, sem a zöld élénk szemeit. Csak nézz úgy rá, mintha ő lenne a legszebb férfi a világon.

Krisztus, mi a pokol?

Legrondább, Indiana, legrondább!

Harry felém nyújtotta az esszémet, ami kicsúszott a kezemből. Köze sem volt ahhoz, hogy elállt a lélegzetem a mosolyától. Meg hát az ujjunk összesúrlódott, kellemes bizsergést hagyva maga után. Hideg volt az érintése, de valahol mégis oly meleg.

Lehajoltam és felvettem. Harry hümmögött.

- Szeretem a pirosat.

Furán néztem rá.

- Most már mehetünk?

- Persze. - vigyorgott kisfiúsan. - elmehetünk. - tette hozzá, majd kacsintott.

Mérgemben a táskámért kaptam és kirohantam onnan, egyenesen a mosdóba. Leraktam az esszémet a száraz részre, a kagylóra támaszkodtam és farkasszemet néztem magammal a tükörben. Mi ez az érzés, ami maga alá kerített? A vérem izzik a bőröm alatt, és legszívesebben magamba építeném Harryt, hogy sose szabadulhasson meg tőlem. Ez beteges. Átölelném, magamhoz kötözném és vinném őt mindenhová.

Istenem, én próbáltam ezt elkerülni, nem foglalkozni vele, de mikor jó kedvvel jön be, a mosolyával, még csak haragudni sem tudok rá. Főleg, hogy tudom miért olvasta fel az esszémet. Látta rajtam, hogy irritál mások kérdezősködése. Csodaként tekintettek rám, még esküszöm olyan lány is volt, aki átadta nekem a helyet, hátha rosszul leszek. Az egész iskola hallott róla, s nem féltek ennek hangot adni.

Rám sem mertek nézni, szégyenérzettel az arcukon hajtották le a fejüket a csoporttársaim. Nekik hazudtam a legtöbbet. Hogy milyen jó, meg jól vagyok, semmi különösebbet nem érzek. Meg a nagy frászt nem.

A WC fülkében jöttem rá, hogy piros bugyi volt rajtam. Felidéztem a teremben történteket. Csak akkor esett le. Valószínűleg szándékosan akarta, hogy leejtsem az irományomat és lecsekkoljon. Mondanom sem kell, vérpiros lettem.

- A szemét. - sziszegtem.

Miután kezet mostam, felfigyeltem valamire a papíromon. Azon az oldalon, ahol az írásom befejeződött. A második üres felén egy rajz volt.

Felemeltem.

A szám szétnyílt a gyönyörtől.

Egy meseszép virág volt rajta, ha helyesen ismertem fel egy Liliom. Dús, vaskos szirmokkal és porzókkal. Csupán a kontúr volt meg, sötéten kiemelve. Valójában szín sem kellett hozzá, hisz anélkül is megért egy misét.

Megmutattad, milyen érzés élni, had mutassam most meg én Neked.

Tudom, semmit sem értesz, de meg fogod.

Akarlak, Indiana.

Találkozz velem ma este az irodámban és mindent megmagyarázok.

H.