Harminckettedik Fejezet - DOBBANÁS

helló mindenki! megérkeztem a kövivel! nekem ez lett a kedvencem azt hiszem :))) jó olvasást hozzá, remélem nektek is tetszeni fog! <333xx

Bambán meredtem rá, ez volt a válaszom. Elvégre az nem létezik, hogy kiruccanunk megnézni valaki szívét.

Maximum, hogyha felvágjuk a testünket és bekukkantunk. Aztán az orvosnak magyarázhatják, hogy a hülye meg akarta nézni a szívét, ezért feltárta a mellkasát.

A vonat mozgott alattunk és egyre hidegebb lett. Számomra elég valótlan volt az egész. A lerobbant vonat csak úgy megindult, Harry szívéhez.

Egy vonat Harry szívéhez.

Hahaha. Haha.

Ha.

Nem bírtam nevetni, mert Harry túlságosan is komolyan nézett engem. Nyeltem egyet.

- Szóval azt mondod, vágjuk fel a mellkasod?

Harry hátra vetette a fejét és felnyögött unottan.

- Nézz körül, Fae. Nézz ki az ablakon.

Felsóhajtottam. Komolyan ezt játsszuk? Erőm sem volt elsétálni az ablakig. Szinte nekiestem, ahogy hirtelen fékezett a vonat. A vonat, ami le volt robbanva. A lerobbant vonat, ami megindult. Megindult Harry szívéhez. Rendben, bevonulok a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Vagy Harryt iratom be.

Mindenhol hófehérség volt. Mintha egy fehér lappal lettünk volna beborítva, csak azt láttuk. Csak hogy ez vakítóan fehér volt, rikított. Pislogtam is jó sokat.

- Oké, szóval leesett a hó Los Angelesben.

Harry mellkasa a hátamnak simult és a hűlt lehelete a nyakamnak csapódott. Felborzadtam. Pár pillanatra a szemeim is lecsukódtak.

- Nézd közelebbről, Fae - suttogta nekem óvatosan. Nyers volt a hangja, de nem annyira, mint általában. Felé fordítottam a fejemet és összesimult az orrunk. Találkozott a tekintetünk. Az övé üres volt, az enyém pedig zavart, hitetlen. Tükröződött az övében.

Figyeltem rá. Hallani akartam a hangot. Miért hallgat?

Az ablakra tapadtam még jobban. Jó sokat pislogtam, hogy élesítsem a látásomat. De nem láttam semmit. A nagy fehérséget, ennyi.

Aztán feltűnt valami. Mintha a fehér komorabb lett volta. Szürkébb. Nem jeges szürke, inkább piszkos szürke. Mikor a hó jéggé fagy össze, kitapossák, kikoptatják. Olyan volt. Egy hatalmas fal volt előttünk, és a vonat lassított.

Egy jóval fölénk tornyosuló, magányos, szürke fal.

- Mi ez, Harry?

A hangom megremegett. Jó kérdés, miért.

- Meg fogod látni, Fae.

- És ha nem akarom?

Harry megfogta a kezemet és meglepett, mikor összefonta az ujjainkat. Elnyíltak a szemeim. Ezt meg miért csinálta?

Mélyen a szemeimbe nézett. Elkapott. Képtelen lettem volna másfelé nézni.

- A te döntésed. Kövess, ha válaszokat akarsz.

Elengedte a kezemet hanyagul és a kabin ajtajához lépett. Kinyitotta és leugrott a vonatról.

Menni vagy nem menni.

Válaszok. Harryről. A francba, egy millió dollárért sem hagynám ki!

Alig mertem felnézni, miután leugrottam a vonatról. Egy valami tűnt fel: síri csend volt.

Azt várnánk, hogy kint a szél, az utcazaj, bármi, de megtöri a csendet. Semmi. A temetőben is nagyobb volt a zaj, mint ott. Elkapott a fojtogató érzés. Legyen már valami zaj az Isten szerelmére!

Felnéztem.

Harry ott állt a fal mellett, zsebekbe dugott kezekkel és csak nézett fölfelé.

A látvány rajzolnivaló volt. A jégfal, előtte Harry, görbe háttal, kusza hajjal, fekete szövetkabátban. Gyönyörű volt. Ha lehet ilyet mondani. Bármelyik alkotót megihlette volna.

Az egyik lába hajlítva volt és előrébb, mintha támasztaná magát, előre ne bukjon. Én kővé dermedtem. A csend miatt. Ez nem a filmbeli, viharelőtti csend volt. Ez a csonttörő, lélegzet visszafojtó, szívfagyasztó csend volt.

Mintha a világ legmélyebb lyukába kerültem volna, amin eluralkodott egy érzés.

Ez az érzés lehetett a világ legnyomasztóbb, legkerülendőbb, legsorvasztóbb érzése a világon. Ami képes az ember lelkét meggyilkolni.

Ez volt hát a magány.

Mellé akartam lépdelni, de éreztem a szemeim mögött gyülekezni valamit. Nem, nem, nyugalom Fae.

Nagy nehezen, de rávettem magam, hogy mellé lépdeljek. Harry lenézett rám, a szemei sötétek voltak. A maradék láng is kihunyt a szemeiből és én megfogtam a kezét. Muszáj volt.

- Mi ez a hely, Harry? - suttogtam.

Elmosolyodott.

- Mit gondolsz, mi ez?

Beszívtam az alsó ajkamat.

- Nem tudom, de nem akarnék itt élni.

Felnevetett. Harry valóban felnevetett. Hangosan. Az volt az egyetlen hang, amit hallani lehetett. Azt is elszippantotta a magány.

- Nekem mondod?

- Mondd el, hogy mi ez a fal.

Összeolvadt a tekintetünk ismét, pár végtelenbe nyúló másodpercre.

- Gyere velem.

Harry megindult balra, de a léptei nyomát sem lehetett hallani. Mintha a hely mindent megevett volna. Csoda, hogy beszélni tudtunk.

Utána mentem, mondanám, hogy halkan, de ugye semmi hangot nem adtunk ki. Tényleg, még a levegővételeinket sem lehetett hallani. Hideg volt, viszont nem fagytunk halálra. Nem egy északi sark volt. De akkor hogy kerül ide egy jégfal?

- Hitetlen vagy még?

- Nem is tudom.

- Várd ki a végét, Fae Wallace.

- Hogy kerülhettünk ide? Ez valami álom?

- Olyasmi, de valóság.

- Valós álom, nagyszerű.

- Sokat akarsz tudni egyszerre, tipikus emberi tulajdonság.

- Úgy beszélsz, mintha te nem lennél az.

Harry felhorkantott.

- De. Az vagyok, Fae - mondta gúnnyal a hangjában. Jó oké, kicsit felturbózott ember?

- Sokat drogozol.

- Te pedig sokat okoskodsz.

Felmorrantam. Ezt nem mondhatta komolyan.

- Komolyan, Harry, szerinted hány ember hinné mindezt el?

- Ezért kell látnod a saját szemeiddel.

A szemeimet forgattam.

- Most mondtad, hogy álom.

- Olyasmi. Azt mondtam, olyasmi. De itt vagy, valójában. Fel fogsz kelni a vonaton, és azt fogod érezni, hogy elaludtál.

- Mert bizonyára el is aludtam.

- Nem alszol. Itt vagy velem, de álomnak fog tűnni. Kivéve, ha nem.

Keresztrejtvény? Remek, Styles.

- Mit jelentsen az, kivéve, ha nem?

- Ezt fogjuk kideríteni - mosolygott rám a válla fölött. - mindjárt megérkezünk.

- Hová?

Harry nem válaszolt, ami felidegesített. Sietősebbre fogta a lépéseit, szerencsére az én lábaim sem voltak rövidek. Lépést tudtam vele tartani. Aztán egyszer csak megtorpant, én meg a hátába rohantam.

- Áú - motyogtam, és megsimogattam a homlokomat. Hogy ennek milyen kemény háta van!

- Nézz fel Fae és mondd el, hogy mit látsz.

Hát jó. Felnézek.

Olyan volt egyébként, mintha kilométereket jöttünk volna. De csak akkor esett le, hogy a fal kör alakú volt. Nem is kör, érdekes alakzata volt. Alul vékonyabb, és fölfelé szélesedett ki. Addig nyúlt, amíg a szem ellátott. Mintha egy felhőkarcoló előtt álltam volna. De ahogy egyre hosszabban bámultam fölfelé, kiélesedett a kép.

A tetején vastag nyúlványai voltak. Mintha csatlakozott volna valamihez. Nyeltem egyet. Oké, ez kezdett dermesztő lenni.

- Mit látsz?

- Valamihez rögzítve van a hegy?

- Nézd jobban.

Közelebb léptem. Teljes egészében végigmértem a falat, amin apró vékony, gyökérhez hasonló csíkok kúsztak fel rajta. A szám elnyílt. Nem is gyökér, inkább ér.

Ér.

Mint egy… na jó, inkább félrevetem ezt a hülyeséget.

Lehetetlen, hogy egy falnak emberi szív formája legyen.

A szívemet.

Hangzott Harry szava a fejemben. Akinek a tekintete horzsolta az arcomat.

- Álmodom.

- Mondd el, hogy mit látsz.

Pedig az volt. Egy szív, mi jégből formálódott ki. A szürkés színe arra engedett következtetni, hogy az évek javában megviselték. A szívem dörömbölni kezdett. Sürgetően.

- Egy szív alakú jéghegy? - találgattam óvatosan.

- A szívem, Fae.

Minden meg volt. A vastag erei, aorta és stb. Jézus Krisztus, Harry Styles szíve előtt álltam.

- Hogy lehetséges ez?

- Megijedtél már, Fae Wallace?

Igazság szerint? Nem.

- Megérinthetem?

Harry döbbenten köhintett fel.

- Megérinteni?

- Meg akarom érinteni a szívedet, Harry.

Nem tudom miért, de akkor hittem neki. Lehet álom, kitaláció, ki tudja mi. De a magány, az üresség, a hideg, mind klappolt. Pontosan ezeket éreztem Harrynél is.

- Nem hinném, hogy kivitelezhető.

Vállat vontam és közelebb léptem hozzá. Előre nyújtottam a kezemet és bár Harry vissza akart tartani, már késő volt. A tenyerem rásimult a tükörsima felületére és felziháltam.

Elkapott.

Egy gyomorba markoló, förtelmes érzés. Mintha kiszippantották volna belőlem az életet. A lábaim gyengék voltak és a földre zuhantam. Kiszívták belőlem a meleget. Éreztem, hogy megdermed bennem a vér, megfagy. Ránéztem a tenyeremre, még érintettem, de nem éreztem.

Miért nem érezem?

Harry kezét sem az arcomon. Csak észrevettem. Beszélt hozzám, de túl sok volt. Ahogy eláraszt. A sötétség. A jéghideg. A magány belém férkőzött és levegőért kellett kapnom.

Nem éreztem a külvilágot. Megbénultam. Csak bámultam Harry szívére és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam.

Vajon Harry ezt érzi?

Sorjában tört rám és nem bírtam elviselni. Úgy éreztem felrobbanok. Meg nem értettség. A vágyás az érintésre. A kívánkozás, hogy elfogadjanak. Azt akartam, hogy valaki úgy szeressen, ahogy vagyok. Azt akartam, hogy úgy csókoljanak, hogy érezzem. A lábujjaimig és vissza. Hogy sírhassak, ha úgy tartja kedvem. Hogy féltékeny legyek, ha a kiszemeltem mással van. Hogyha hozzáérek valakihez, gyengéd legyek.

Azt akartam, hogy szeressenek.

Hogy szerethessek.

Barát, család, egy másik fél. Csak szeretet legyen.

De nem így volt. Mintha kiölték volna belőlem a törődést. Hogyha Zayn nyakát elvágták volna épp előttem, nem izgatott volna. Sem Missy. Se senki. Olyan voltam, mint egy kővé dermedt jéghegy. Leszartam volna, ha meteor csapódik mellénk és belehalnak ezren. Harry keze idegen volt számomra. Valószínűleg a csókját se éreztem volna. Egyetlen érintését sem.

Istenem, mi történik velem?

Egyedül voltam az egész világban. Szeretet, barátok nélkül, érzéketlenül. Mert soha senki nem értene meg.

Nem bírtam tovább. Ordítani akartam. Valaki tegyen valamit, mert felrobbanok.

És akkor megszűnt.

Harry elrántotta a kezemet és én a földre támaszkodtam meg a két tenyeremmel. A fejem a vállaim közé esett.

- Fae, mi a fasz? - ordította el magát Harry. Éreztem mindent. Újra magam voltam. De ugyanakkor Harry nyomorát is.

Istenem, létezhet, hogy ez mind tényleg benne játszódott le?

Harry elém térdelt és a kezeibe vette az arcomat. Erősen. Nem fájt, de nem is gyengéd volt. Megértettem hát a viselkedését.

- Jól vagy? Mi a franc történt? Fae, te sírsz?

Csak akkor vettem észre, hogy egy kövér, forró krokodil könnycsepp végig gördül az arcomon.

- Miért sírsz?

- Éreztelek. Téged. Mindent - makogtam, és a könnyem leesett a földre, vagy ki tudja mi volt alattunk. Mondani akartam még valamit, de akkor fura dolog történt.

Piros csík húzódott végig, egészen a falig, mintha beitta volna a könnyemet.

Harry a mellkasához kapott és felnyögött. A jégfal megmozdult mellettünk. Oldalra dőltem és másztam hátrébb, annyira megijedtem. Felnéztem. A fal kidülledt, mintha lélegzet volna.

Csak akkor jöttem rá, hogy Harry szíve dobbant egyet.

- Mi a…

Harry totál zaklatottan meredt rám. Én is rá.

- A szíved, Harry. Érezted?

- Dobbant. Fae, az én szívem nem dobog.

- Emlékezni fogok rá? - csak ennyi volt a kérdésem. Harry szíve dobbant egyet a könnycseppemtől.

Ezt az életben nem akarom elfelejteni.

- Nem tudom, Fae. Ezt akarom kideríteni.

Lecsuktam a szemeimet.

- Nem akarom elfelejteni, Harry.

Harry mellém mászott és lehajolt, hogy a szemeimbe nézzen.

- Te sírtál értem.

- Én… nem tehetek róla. - kerültem a tekintetét. Nem szoktam sírni. Soha. Erős vagyok és nem sírós. - túl sok volt. Éreztem, amit te érzel nap, mint nap. Ki tette ezt veled?

- Fae, nem nagy szám. Már nem.

- Hogy mondhatod ezt? - förmedtem rá, és találkozott a tekintetünk. - emlékezni akarok rá, Harry.

- Fölösleges, Fae. Akármi is lesz, ez nem változtat rajtam.

- Fogd be a szádat, Harry Styles - belemartam a hajába és lehúztam magamhoz. Összesimult az orrunk. - emlékezni akarok rá, mert úgy akarlak elfogadni, ahogy vagy. És ha elfelejtem, akkor megint a sötétben leszek. Kurvára nem akarok többet ott lenni.

- El akartam feledtetni veled egy újabb problémát, de nem működött. Nincs rá garancia, hogy most épp fog-e vagy sem.

Beszívva éreztem magam. A fejem szédült. Harrytől és az érzéketlen, magánnyal borított életétől. Belém ivódott. Hiába ért véget, ott lappangott bennem. Fojtogatott.

Hirtelen jobbá akartam tenni Harry életét.

Mi a franc ütött belém? Nem vagyok érzelgős. Szinte nincsenek érzelmeim fiúk iránt. Akkor mégis mit csinálok?

- Akkor tegyél velem azt, amit akarsz. Itt és most.

- Tessék?

A hátára döntöttem Harryt és a hasára ültem. A feje mellett támaszkodtam meg és közel hajoltam a szájához.

- Ha elfelejtem, azt akarom, hogy emlékezz valamire.

- Mire?

Elmosolyodtam. Hogy honnan jött ez a mély, őszinte mosoly, nem tudom.

- Arra, hogy elfogadtak egyszer. - a kezét a hajamhoz húztam, rászorítottam a tenyerét és meghúztam a hajamat a kezével együtt. - nem akarok kapcsolatot, szerelmet, nem az én reszortom. De egy dolgot akarok itt és most.

Harry szemei sötétebbek lettek.

- Mit akarsz, Fae?

- A tiéd akarok lenni. Úgy, ahogyan neked jó. Durván, keményen, erősen, mert az vagy te.

- Fae.

- Nem, Harry. Tudni akarom, mi az, ami mindezek ellenére jó neked. Mondd el, mi az élvezet az érzéketlenséged ellenére?

Harry megmarkolta a hajamat és a fülemet a szájához vitte.

- Az orgazmusod, Fae Wallace.

Összerándult az alhasam.

- Vigyél fel a vonatra, Harry Styles.