Harminckilencedik Fejezet - EGYÜTT

sziasztok! meghoztam a következőt, remélem jól vagytok :) jó olvasást a részhez, millió puszi 

Lassan közelítettem meg a vasúti síneket. Már a messzi távolból láttam őt. Ott térdelt a sínek közepén, a feje a vállai közé esett, mintha romokban lett volna.

A torkomba gombóc nőtt, a szívem vadul lüktetett, majd ki szakadt a mellkasomból. Sosem éreztem magam ilyen elveszettnek. Ez nem volt rám jellemző. Oké, valójában magamra sem ismertem.

És nem csak a rövid, barna hajam miatt. Vagy az elveszett emlékek miatt.

Ez nem én voltam. Törődtem, de nem reagáltam túl. Nem voltam szerelmes, nem is ismertem, nem is akartam. Főképp nem adtam be a derekamat és mentem hozzá feleségül Jet-hez.

Ott álltam, meztelen. Nem a szó perverz értelmében. Mintha kitépték volna belőlem az igazi Fae-t, és egy érzelmes senkivel helyettesítettek volna.

Ahogy közelebb értem hozzá, már hallottam a zihálását. Piros sapkát viselt, fekete szövetkabátot, bakancsot, amibe beletűrte a szűk nadrágját. Hátulról is észbontóan nézett ki, csak a hangja ne lett volna oly annyira… Megtört.

Hozzá akartam érni, de akkor beszélni kezdett.

- Tudom, hogy itt vagy - suttogta, a hangja egy lágy, gördülő érintés volt a nyakamon. Felborzadtam és megrebesgette a szívemet. Mi. A. Franc.

Nem beszéltem.

Elé sétáltam és leguggoltam elé. Harry szemei csukva voltak, sőt mi több, össze voltak szorítva. Vacogott, hallottam a fogait összeütközni.

- Ne nyisd ki a szemeid - mondtam neki halkan. A hanglejtésem mély és komor. Nem akartam, hogy rám nézzem. Nem így. Nem ilyen formában. Valami történt velünk és az a valami kétségbeejtő volt. Elnyomott.

A kezemet az arcához vittem és a hüvelykujjam lassú utat járt be az álla vonalán. Harry felsóhajtott, megkönnyebbülten. Nem is, inkább felszabadultan. Az érintésembe simult.

- Ne tűnj el megint. - kérte, és ez valóban kérés volt. Rá sem ismertem. Épp meg akartam szólalni, de hangos rikácsolásra lettem figyelmes.

Aztán a saját ágyamban keltem fel. Leizzadva, doboló szívvel és remegő ujjakkal. Végigtapogattam magamon, minden a régi volt. A régi barna rövid haj. Nyeltem egyet.

Fura volt.

Mintha pár percre nem találtam volna a helyemet. Jet-re pillantottam, aki félmeztelen feküdt és szuszogott mellettem. A szája apróra volt szétnyílva, békés volt. Meg is mosolyogtam az idillbe illő látványt. Jet kettő közöttünk mormolt. A két férfi az életemben.

Valahogy égette ez a kijelentés a nyelvemet.

Felkeltem és a konyhában megittam egy pohár vizet. A pultra támaszkodtam, a kezeim remegtek alattam. Egy szemhunyásnyit sem aludtam már egy hete. Azóta az incidens óta. Folyamatosan álmodok. Harryvel és a vasúttal.

Elnevettem magam halkan.

Múlt éjjel egy nagy jeges szívvel álmodtam, amit megérintettem, majd elsírtam magam. A fura az volt, hogy a sírás oly mélyről jött, oly intenzív fájdalommal, hogy bőgve keltem fel.

Igen én, bőgve.

Minden egyes könnycsepp forró volt, égetett. Elborzadtam a gondolatra is. Valami nem stimmelt velem.

Egész éjjel sétáltam céltalanul. Egy szál semmiben. Nem izgatott, hogy a csontomig hatolt a hideg. Ki akartam tisztítani a fejemet, de képtelen voltam. Az emlékezetembe égett Harry Styles kibaszott látványa.

Az erek a mellkasán, a szíve felé. Nem mellesleg, azóta nem láttam. Mégis mit jelentsen az, hogy a halála örökre fog szólni?

Mintha elhinné a saját szavait! Oké, nem emlékszek a jelenemre, de az is lehet mondjuk, bedrogoztak.

Nem baj Fae, hogy ezt te sem hiszed el legbelül.

Lehet, hogy nem kellett volna őrült módjára elmenekülnöm tőle. Miután persze minden őrült, agyilag beteg pszichopatának elhordtam. De kérdem én, egy átlagos, normális ember - már pedig annak tartom magam - hogyan máshogy reagálhatna minderre? Azt is kinézem belőle, hogy csak festék volt, vagy ki tudja. Talán a cégemet akarja lenyúlni. Nem mintha nehéz dolga lenne, tekintve a diplomámat meg a hozzátartozó tudásomat.

Mindegy.

Megtorpantam, mikor elém hullott egy papír. A semmiből. Senki sem volt az utcán, csend volt, csupán az utcai lámpák rezgését lehetett hallani.

Felvettem a papírt, amin egy rajz volt. A rajzon egy nő volt, válltól fölfelé. Tökéletesen kidolgozott kulcscsontok, arcforma, haj, csak hát az arca. Sem száj, szem orr, semmi.

Csak egy maszk, ami levált az arcáról.

Nyeltem egyet. Oké, ez érdekes. Honnan a francból esett le elém? Eldobtam a lapot. Inkább nem gondoltam arra, hogy az arcformája hasonlított az enyémhez. Nem, kizárt dolog.

Tovább sétáltam, még inkább dideregtem. Pár sarokra voltam már csak otthonról, mikor rám esett valami.

Kinyitottam a tenyeremet és hagytam, hogy a vörös, tündöklő rózsaszirmok elárasszanak. A szám elnyílt, mert szólni akartam. Csak hát nem ment.

Ez nem olyan rózsa volt, mint amit a kis virágboltban megveszel. Ez élénk volt, élettel telt, szinte már-már kibökte a szemeidet, úgy világított.

A torkom kitikkadt, és zavartan néztem körbe. Ezt más is látta, ugye? Vagy csak lazán képzelődök?

Talán valami hallucinogén esett a vizembe.

Persze, bele esett a csövekbe, Fae.

A ruhabolt üvegébe belenéztem és hirtelen egy vörös, hosszú hajú nő pislogott vissza rám. Megfogdostam magam. Rövid volt.

Újra belenéztem és valóban rövid volt. Kezdtem megkattanni, ebben biztos voltam.  Csöpörögni kezdett az eső is körülöttem. Vagy már azt is csak képzeltem? A fázásom azonban megcsappant, ettől függetlenül sietősebbre vettem a sétát. A rózsa eltűnt, a rajzzal együtt. Én pedig biztosra vettem, hogy megkattantam, mikor halk kuncogást hallottam mögülem.

Megugrottam, viszont mögöttem senki sem volt. Aztán már a nevemet is hallottam.

- Ne küzdj Fae, te is akarod.

Elnyíltak az ajkaim. Ó te jó Isten, ez Harry hangja volt. Elhessegettem a fejemből.

Csak. Képzelődsz. Semmi több.

Fuss már, Fae. Menj haza és aludj, a heti három nyolc óra alvás összesen nem tett jót neked.

- Hová szeretnél menni?

- El a közeledből.

Az én hangom volt. Akkor történt, hogy követni kezdtem a hangomat. Tettem rá, hogy bolondnak néznek. Ez én voltam. Csak felismerem már a saját hangomat.

Meg Harry-ét is.

 - Hát nem jöttél még rá? Nem szökhetsz el előlem.

Pont ekkor értem oda. Ott voltunk. Harryvel. Egy szobában. Oké, hogy került egy szoba az utca közepére?

Akkora pofont levágtam Harrynek, hogy még én is kiköptem egy wow-ot. Harry feje oldalra rándult. Amíg rá nem épített a billiárd asztalra, s én felnyögtem a fájdalomtól.

A lábaim összeszorultak és éreztem, hogy megindul bennem egy idegen bizsergető, kívánatos érzés. Egyszerre szakadt fel Fae-ből és belőlem a levegő. Oké, ez elég skizofrénesen hangzott, mindegy.

Távolodni kezdtem.

Ez nem a valóság.

Elfordultam és futni kezdtem. A rózsaeső ismét neki kezdett, plusz újabb rajzok hullottak a kezemben. Egy rajz egy üres, semmis alakról, arc nélkül. Vagy egy másik egy lányról, aki a kanapén alszik, nyugisan, bár a rajz még befejezetlen volt.

Én voltam az. Hogy lehettem én?

Megálltam és a térdemre támaszkodva lihegni kezdtem. Elborult az elmém, mi más lehetne erre a magyarázat? A halántékomat dörzsöltem és elszámoltam háromig.

Egy.

Kettő.

Három.

Égni kezdett a szám. Mintha épp szétcsókolták volna, duzzadt vörösre. Már nem sok volt hazáig. Ott vége lesz mindennek. Csak Jet karjaiba kell borulnom és minden oké lesz.

Istenem, mi a francért lett keserű a szám Jet nevének gondolatára?

Felfutottam a lépcsőnkön, mikor kopogást hallottam. Megtorpantam és figyeltem, ahogy kilépek idegesen a lakásomból, és a szemközti ajtón dörömbölök.

-  A beszéd nem az erősséged, mi? Ugyan, legyél jó szomszéd és mondd el nekem, mi a faszért kell éjjel háromkor üvöltetni a zenét?  Az egy dolog, hogy kisebb pornográfia folyik a lakásodban és esküszöm, engem nem zavar, ha évente egyszer kapsz egy kis etyepetyét, mert valljuk be… undorítóan nézel ki és nem beszélsz.

- Haz, béb, légyszi gyere és nyalj ki, had sikítsak még egyet hajnali négyig - nyávogtam vissza elég hangosan. - Haz béb, lehalkítanád a zenét és végre elhal…

Harry konkrétan rám csapta az ajtót.

Hallottam Fae gondolatait. Nem, nem is hallottam. A fejemben voltak. Hogy addig fogja „tolerálni” őt, amíg térden csúszva bocsánatot nem kér.

A rákövetkező pillanatban én jöttem ki az ajtón, sötét kapucnis pulcsiban. A kapucnit az arcomba húztam és úgy vágtattam ki a házból. Haza kellett volna mennem, tudtam jól.

De nem tettem.

Követtem a saját lépéseim nyomát, még a levegővételemet is bent tartottam, míg tudtam. Nem mintha hallhatna. Mindegy. Azért vigyáztam a lépteimre is.

Saját magamat követtem, hát ez jó.

A vasúthoz tartottunk, efelől csöppnyi kétségem sem volt. Egyre jobban verdesett a szívem, és a végén már a levegőt is kapkodtam magamban.

Lemerevedtem, mikor megláttam őket. Magunkat. Harryvel. Ahogy körém fonja a karjait és elhúz a sebes vonat elől. A számhoz kaptam a kezemmel, a szemeim kikerekedtek.

Néztem, ahogy lerántom magamhoz és megcsókolom. A szám égett. A bőröm pezsgett. A testem bizseregve lángolt, éreztem.

Minden egyes pillanatát az első csókunknak.

Hirtelen én voltam a kapucnis Fae és kívülről néztem magunkat. Ahogy faljuk egymást.

A világ megfordult körülöttem, mikor kitisztult a látásom és ott volt. Harry a síneken. Ott térdelt, a kezeivel a köveket markolta, homloka a hideg földre tapadt.

Megráztam a fejemet. A távolból vonat hőbörgést hallottam.

- Oké, egy újabb álom. - mondogattam magamnak. Úgy sem engedi végignézni, akármi is lesz a következő.

Vártam. Hogy Harry felálljon és eltűnjön onnan a fenébe. Vagy hogy vörös hosszú hajú Fae feltűnjön és megmentse. Ez egy álom, és ott nem halhat meg Harry.

Hirtelen megcsapott valami.

Nem halhat meg Harry.

Ha a jég eléri a szívemet, meghalok. Örökre szól.

Elöntött a magány. Jézus Isten, mi történik? Végigszántotta az egész testemet, hogy belehasítson a szívembe és kitörjön belőlem egy hosszú, reszelős zihálás. Miért nem történik már valami?

A lábaim megindultak, annak ellenére is, hogy ez csak egy újabb álom lehetett. Egy hallucináció. Közbe tudnék lépni? Elvégre is az én fejemben van.

- Harry. - mondtam halkan a nevét, de nem halott. A vonat már láthatáron belül volt. A fényei jeleztek és én rohantam.

A legcsekélyebb fogalmam sem volt, mi a franc folyik itt. Mik voltak azok? Kitalációk? Emlékképek? Mi ez a borzalmas érzés, ami maga alá kerített? Ez nem lehetett a saját érzelmem, ahhoz túl összetett volt, túl mély.

Túl régi.

Mintha évtizedek óta egyedül éltem volna. Törődés, barátok nélkül. Üresen. Fagyosan. Befordulva.

- Harry, mit csinálsz? - letérdeltem elé, és mikor megérintettem, rádöbbentem, ez a valóság.

Ott térdeltünk a sínek közepén, a vonat a hátam mögött közeledett.

- Harry!

Hozzáértem, de azonnal elkaptam a kezeimet. Harry jéghideg volt. Ahogy felütötte a fejét, megütköztem a kékes bőrében. A szája szélén mintha zúzmara lett volna.

Ahogy összekapcsolódott a tekintetünk, láttam a szemében egy újabb látomást.

Emléket.

Az emléket, mikor megérintettem őt. A szívét. A könnyemet. A fülemben pedig hallottam az egyetlen egy, gyönyörű dobbanását.

A szememben könnyek gyülekeztek.

- Menj el, Fae - súgta nekem. - mindketten meghalunk. Élned kell.

A hangja egy jeges nyalás volt a tarkómon. Felborzadtam. Többet nem volt melengető és játékos. Egy husky merev hang, amit oly nagyon ismertem már.

- Miattam kerültünk ide, Harry.

- Menj el, Fae.

- Te mondtad, hogy én kreáltam ezt. Hogy változtathatok rajta? Mondd meg.

- Nem tudsz.

Ebbe nem nyugodtam bele. Emlékeztem és még sem. Nem csak láttam az emlékeket, de éreztem is.

Igaznak kellett lennie.

- Nem hagylak itt meghalni.

Felálltam és fel akartam húzni. De meg sem bírtam mozdítani, mintha kőből lett volna a teste.

- Nem bírok mozogni, Fae.

- Azzal akarod megoldani, hogy elütteted magad? - ordítottam el magam. Pánikoltam, ez új volt.

Belekapaszkodtam a karjába és félre akartam húzni. A vonat dudált, és farkasszemet néztem vele. Itt van. Harry mozdíthatatlan volt.

Harry megemelte a fejét, lecsukta a szemeit és várt.

Ott fog meghalni, ha nem teszek valamit.

Azt mondta Harry, hogy ez az én jövőm, én alkottam. Gőzöm sincs, mi igaz és mi nem.

Én juttattam ide Harry. Meg magamat. Hogy megmentsem őt? De ezzel nem megmentettem, hanem megöltem őt.

- Mit csinálsz, Fae? - Harry hangját már alig hallottam. Letérdeltem elé és megfogtam az arcát, a bőréhez fagyott a tenyerem szinte.

- Azt nem mondtad, mi történik, ha mindketten meghalunk ebben a jelenben.

- Fae.

Fenyegető akart lenni, de nem ment neki. Mindenre emlékeztem. Tudtam, hogy azok az emlékeim voltak.

Ott térdeltünk a síneken a sötétben, és a vonat ott volt a sarkunkban.

Lecsuktam a szemeimet. Egyszer leugrott a vonat elé, aztán kimentett előle. Majd megcsókolt mellette. Vagy én őt, részletkérdés. 

Most ideje volt együtt meghalni a síneken.