Negyvenedik Fejezet - ÜDV ITTHON

sziasztok :)) megjöttem a következővel, egy kis-nagy csattanóval! jó olvasást hozzá, puszillak titeket! xx 

Levegőért kapva ültem fel hirtelen. A zihálásomat hallottam csak, meg ahogy a madarak csapatostul felrepülnek a fák lombjai közül. A hideg is végigszántotta a testemet ott ülve, az erdő közepén.

Megdörzsöltem a szemeimet, hogy jól látok-e.

Oké, tényleg egy erdő közepén tértem magamhoz. Végignéztem magamon, majd meg is tapogattam.

Főleg a Hosszú, Vörös hajamat. Az ajkaimon automatikusan egy mosoly jelent meg. Itthon vagyok. Hazaértem, biztosan. Mondjuk az erdő nem volt ismerős, de az nem is lényeges. Biztos Los Angeles közepére repítettek egy erdőt. Nagyszerű ötlet, Fae.

Felálltam és leporoltam magam. Csak hát ne futott volna szép sorjában végig az agyamon minden egyes emlék.

Ahogy Harry a mágikus - nem mágikus vonatával elvisz a jégszívéhez. Ahogy megérintem és végiggördül az arcomon egy könnycsepp. A mellkasomhoz kaptam, mert éreztem.

Azt a belülről fakadó, több évtized alatt felgyülemlő, lélekgyilkos magányt. A szám elnyílt, de hang nem jött ki belőlem. Remegtem. A tarkómon felállt a szőr és azt akartam hogy Vegyék. El.

Vegyék el.

Azonnal, különben felemészt. Jézus Krisztus, sosem éreztem ilyet. Én nem érzek és nem érdekel semmi sem. De ezt igen. Ahogy végigsöpör rajtam és kicsordul tőle a kibaszott könnyem.

A földre zuhantam, a térdeimre. A szívem úgy vert, mintha legalábbis maratonit futottam volna. A hajam előre bukott és ott volt. A jeges érintés a tenyeremen, ahol megérintettem őt. Semmit sem láttam a bőrömön, de le volt fagyva. Emlékszem a saját esze vesztett kívánságomra. Hogy töröljék el ezt az érzést. Hogy tegyék meg nem történtté az egészet, mert túl sok volt.

És azzá is tették.

Komolyan én változtattam meg a jövőt? Meg nem történtté tettem az egészet. Wow, ez új. Harry ember lett, ezáltal nem kellett úgy élnie, ahogy.

- Fae - jött messziről a suttogás. A szél hozta magával, hogy körülöleljen és elnyerje a figyelmemet.

Felütöttem a fejemet. Egy kis ösvény volt előttem, amin körtáncot jártak a lehullott falevelek.

- Van ott valaki? - ordítottam a semmiségbe.

Meghaltam. Érdekes. Meghaltam Harryvel együtt. Mégis melyik nyálas romantikus filmből vettem ezt?

- Segíts - jött a könyörgő hang. Segíteni.

Felálltam a lábaimra és megindultam.

- Ki van ott? - szóltam vissza. Most mégis mihez kezdhetnék? Meghaltam, tehát ez vagy a mennyek, vagy a pokol. Inkább az utolsó, én meg a mennyország? Kizárt dolog.

A lábaim alatt puha volt a talaj, a lépteimet elnyelték a levelek. Arrébb lökdöstem a kiálló ágakat.

- Fae!

A suttogás egyre halványabb lett. Meg akartam kapaszkodni az utolsó visszhangban is, hogy tudjam merre menjek. Ideje kideríteni, hol vagyok.

- Megyek már. - mondtam hanyagul, mintha legalább is valamiféle túrán lennék.

Kezdett idegesíteni, hogy akármennyire is siettem, mintha egyre lassabban haladtam volna.

- Helló? - kiáltottam megint, de válasz sosem jött. Megtorpantam és felsóhajtottam. Körbefordultam. - már láttam ezt a fát.

Magas törzse volt és a koronája V alakban tornyosult fölém. Indák lógtak róla, simán fel lehetne másznom. Meg is tettem volna, ha nem esik le: körbe-körbe haladtam.

A hang elhallgatott, és egy helyben toporogtam szinte.

- Fae! - megugrottam a hangra. - Fae, segíts!

Nem suttogás volt már, hanem hangos, ordító rimánkodás. A szívem megugrott, megismertem a hangot.

A mély akcentusú hangot.

Rohantam. Nem érdekelt, hol vagyok, mi a teendő, mi fog történni velem. Esze vesztett módjára követtem a hangot és gőzöm sem volt miért ült pánik a szívemre.

- Harry?

- Itt vagyok - felelt és ott volt. Közelben. Megbotlottam egy kiálló gyökérben és felszakadt a bőr a kezemen, de tettem rá. Felpattantam és futottam tovább. Inkább nem kerestem magyarázatot a viselkedésemre, fölösleges volt.

Mert mikor megláttam őt egy fa tövébe csúszva, oldalra csuklott fejjel, izzadtan, nem számított már semmi más.

Mellé zuhantam és a kezeimbe vettem meleg arcát.

- Harry, nézz rám.

Nehezére esett kinyitni élénkzöld szemeit.

- Fae. - makogta, elcsukló hangon.

- Mi a baj?

Hülye kérdés, természetesen épp úgy festett, mint aki haldoklik.

A kézfejemre simította a tenyerét és mosolygott. A gödröcskés, gyermekies mosolyával. Hirtelen úgy nézett rám, mint még soha senki más.

Inkább nem fogalmaztam meg, mivel.

- Vörös a hajad. És hosszú - suttogta, majd beletúrt és a tarkómnál fogva hirtelen lerántott magához. Az orrunk összesimult s úgy mélyült el a szemkontaktus. A lehelete kihűlő félben volt, a szeméből a fény pedig kezdett kihunyni. - gyönyörű vagy.

Nyeltem egyet. Oké, ez fura volt. Mármint ilyet hallani valaki szájából. Nem, helyesbítek, az Ő szájából.

- Hozok segítséget, Harry.

- Haldoklom, Fae. - mosolygott rám keservesen. Éreztem. A melegségét átfutni a testemen. Mire észbe kaptam, a hüvelykujja az alsó ajkamon simított végig, majd egy másodpercre rá a szája is. Egyszerre tört fel belőlünk a halk sóhaj.

Finom volt.

Gyengéd.

Kényeztető és felemésztő.

A szájára hajoltam és megcsókoltam. A szánk összeforrt egy szoros csókban. Ez nem a hevességről, meg a nyelvről szólt. Másról. Mintha ez lett volna az utolsó kívánsága.

Ahogy elszakadtunk, a könnyem végigcsurgott az arcomon. Harry letörölte az ujjával.

A szemeimbe pillantott és úgy mormolta:

- Szeretlek, Fae.

Minden megszűnt létezni körülöttem. A szél, az erdő, a madarak. Csak azt az átkozott Sz betűs szót hallottam újra és újra. Csak őt láttam. Ahogy a tekintete elmesélte mit jelent ez a szó számára. Számunkra.

Beszélni szerettem volna. Csak hát cserbenhagytak a szavak. Pár pillanat elteltével felálltam.

- Hozok segítséget, Harry.

De ő csak mosolygott. Nem hitt ebben, nekem muszáj volt. Akárhová is keveredtünk, nem halhat itt meg.

- Tarts ki, visszajövök.

Rohanni kezdtem. Valaki csak volt már itt! Talán egy angyal vagy ördög, vicces. Tudtam, hogy nem otthon vagyunk. Meghaltunk. De a halál után is haldokolhatsz? Ennek semmi értelme nem volt.

- Van itt valaki? - mondtam a semmiségbe, reményt vesztve.

Reményt vesztve.

A vicc, hogy tényleg ez volt. Meg kellett őt mentenem, bármibe került. Csak ez járt a fejemben. Beletúrtam a hajamba, mikor megálltam kétségbeesve. Hiába futottam, ugyanoda lyukadtam ki. Ráadásul már Harryt sem találtam. Belerúgtam egy kőbe.

Felszisszentem.

Hát, ez nekem fájt jobban.

- Eltévedtél, Sexy?

Megugorva fordultam meg és ott volt. A fának dőlve a vállával, hozzátéve félmeztelenül. Összefonta a karjait a mellkasán és oldalra biccentett fejjel térképezett fel.

Említettem már, hogy nagyon is élt és virult? Ráadásul a tekintete olyan semmis volt és üres. Jeges. A hangjával együtt.

Mint az otthoni Harrynek.

- Ezt inkább tőled kérdezhetném. Fotózáson érzed magad?

Felvonta az egyik szemöldökét.

- Téged biztos nem fognak fotózni, botrányosan nézel ki.

Mert épp most láttalak haldokolni, seggfej!

Inkább elnyeltem a kitörésemet. Ez hogy volt lehetséges? Csak felpattant és hopp, a semmis Harryvé változott?

Kezdett fájni ettől a fejem.

- Oké, mi folyik itt?

- Semmi.

Elnevettem magam.

- Kösz a segítséget.

- Gyere ide.

Harry monoton hangja most kicsit parancsoló volt. Végigfutott a libabőr rajtam és nyelnem kellett. Nem volt szándékomban engedelmeskedni, de a lábaim másképp gondolták.

A cipőnk összeért, olyan közel álltam meg előtte. Hátra kellett biccentenem a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.

Harry keze abban a pillanatban a hajamban volt, megmarkolta a tincseimet és erőszakosan rántott meg. Fel kellett nyögnöm a fájdalomtól és a testemen eluralkodó élvezettől.

Egy valami nem változott: még mindig beteg vagy, Fae.

Harry szája az enyémen volt pillanatokon belül. Erőszakosan. Az ajkaim elnyíltak a levegőhiánytól, a nyelve pedig a számba szökött.

Határozottan.

Fájdalmasan szinte.

Minden élvezet magával vonzva.

Ebben semmi gyengédség nem volt, csak a tiszta akadékosság, erőteljesség és a felemelő vágykeltés.

A lábujjaimra akartam állni, de akkor a fának nyomott és felszisszentem. Ráharapott az ajkamra, és kibuggyant a vérem.

Aztán ahogy kinyitottam a szemeimet, Harry már nem volt ott. Csak így, egy csettintésre tűnt el, engem ott hagyva az inkább nem jellemezném - dolgaimmal.

Kilihegtem magam.

- Harry?

Hangos, rikácsoló nevetés jött a hátam mögül. Megfordultam, senkit sem véltem felfedezni.

- Ebből kezd elegem lenni. - mondtam és mintha pofán csaptak volna. Az a bizonyos hang velem együtt beszélt, ugyanezeket a szavakat. Mondhatnám, hogy lemásolt, vagy visszhang. De némi tolódásnak kellett volna lennie.

Nem volt.

Egy másodperc sem.

- Na jó, ez ijesztő - mondtam és megint megtörtént.  - ne szórakozz már!

Pont ugyanolyan hanglejtés, és hangerősség. Nyeltem egyet. Oké, tényleg megrémültem.

Megindultam az irányba, és amint kikerült előlem a vaskos fatörzs, három személyt is megpillantottam magam előtt. Valójában kettő volt, de még sem.

Egy fekete, báli ruhába öltözött nő állt nekem háttal, a földig takarta őt. Még így is lehetett látni a tollat, mi valószínűleg a hajából jött. Mi ez a beöltözősdi?

Két oldalán pedig Harry-ék álltak. Azért Harry-ék, mert hogy kettő volt belőle. Nekem balra állt a Harry, aki zsebébe dugta a kezét és lesütötte a fejét. Aki az imént még haldoklott, most meg ott áll egészségesen.

Jobbra pedig a félmeztelen, merev, érzelemmentes Harry.

Aztán a nő megfordult és vele együtt az egész világom.

- Helló, Fae. - vigyorgott vissza rám.

A nő arcának jobb oldalát - nekem bal oldalát - egy fekete maszk fedte, ami a szája fölé ért. Konkrétan az egyik szemét takarta el a füléig, orráig, hajtövéig. Abból át ki a toll, nem a hajából.

Említettem már, hogy vörös hosszú haja volt, mint nekem?

Na meg hogy pont ugyanúgy nézett ki?

Lényegében saját magamat láttam előttem, úgy, ahogy egyszer Harry lerajzolt. Maszkban.

Az állam a földig zuhant.

- Ez biztosan a pokol. - mondtam, az előbbi vitát magamban lezárva.

- Ó, ez rosszabb annál - nevetett. Így nevetnék? Elővette a két kezét a háta mögül, és a két Harry fejéhez emelte. Mindkét kezében fegyvert tartott. Hátráltam egy lépést, elkerekedtek a szemeim. - Válassz, Fae Wallace.

- T-tessék?

Dadogtam. Kurvára dadogtam. Mi. A. Franc.

- Azt kívántad, hogy más legyen Harry. Megkaptad. - egy ördögi vigyor húzódott az ajkaira. Ismertem ezt a mosolyt. Csattanós lesz. - ó ugyan Ariel, szedd már össze magad és nyisd ki azt a csinos szádat, nem érek rá holnapig.

- Fogd be, ribanc! - csattantam fel.

- Válassz. Melyik kell? - hajolt a jövőbeli Harryhez. - az érzelmes, hősszerelmes? Vagy, - dőlt a másikhoz. - a kemény, izgató, magányos Harrynk? Ugyan Fae, te is tudod, melyiket akarod.

Eléjük sétáltam. Nem féltem tőle. Saját magamtól. Közelebbről megnézve ledöbbentem. Fae maszkos szeme nevetett, és a jövőbeli Harry állt az oldalán.

A bal szeme pedig sírt. Folyton könnyen csurogtak végig az arcán. A magányos, Jégszívű Harry állt azon az oldalán.

Az arcomhoz hajolva sziszegett:

- Válassz.

Én még közelebb hajoltam.

- Nem.

Hátra vetette a fejét és röhögni kezdett. Mintha épp a leghumorosabb viccet mondtam volna el.

Istenem, én is ezt szoktam csinálni.

- Választanod kell, vagy mindkettőt megölöm, Fae.

- Miért csinálod ezt?

Megvonta a vállát.

- Unalomból?

- Te szemét - morogtam.

Mikor a két Harry fejéhez emelte a fegyvereket, mindkét kezem megindult feléjük. Nem kényszeríthet arra, hogy válasszak!

Ránéztem a Harryre, aki ismét eltátogta: szeretlek. A Harry, aki szabad, nem magányos és életvidám. Majd a másikra. A puszta tekintetétől megütött az a keserű magány, ott a szívem körül.

Farkasszemet néztem saját magammal.

Az egyik szemem örült a felszabadult Harrynek, a másik sírt a magányos, meggyötört Harryért. Milyen fura, Harry rajza életre kelt, akkoriban még csak értelmet sem nyert a rajz. Persze az egy kicsit másabb volt, de a lényege ugyanez volt.

Hogy lehetséges ez?

- Három. - kezdett bele Fae. - kettő.

- Nem tudok választani! - ordítottam el magam.

- Egy. - billentette oldalra a fejét és mindkét ravaszt meghúzta.

Addig hátráltam, amíg a fenekemre nem puhantam. A szívem vadult vert, ahogy a két Harry összerogyott előttem.

Nem kaptam levegőt.

Eldugultak a füleim.

Nem fogtam fel. Nem halhattak meg. Ez lenne a poklom, vagy mi a franc?

- Gratulálok, jól döntöttél - forgatta a szemeit. Miről beszélt? A lábaim közé térdelt egy lábával, és közel hajolt. Még magamhoz sem tértem, de már folytatta. - mindkettőt akarod, telhetetlen. Akárhogyan is változtatod meg a jövőt, mindig ott lesz Harry. Nem menekülhetsz előle.

- Nem menekültem - makogtam.

Elvigyorodott.

- Én te vagyok, nem tudsz átvágni engem. Már hogyne menekültél volna. Megijedtünk tőle. Tudod, amit éreztünk ott a szívénél, blabla. Nem futhatunk, és legfőképp Fae, tudod mit nem tehetünk?

- Mit?

- Nem menthetjük meg.

Nyeltem egyet.

- Hagyj békén.

- Tudod miért nem menthetjük meg?

Lecsuktam a szemeimet.

- Nem érdekel.

- Ó, dehogynem és el is árulom. Nem menthetjük meg, mert - a fülemhez hajolt. Nem észleltem mást, csak a halk légzését, meg ahogy elsuttogja a szavakat - mi tehetünk róla.

Ahogy kinyíltak a szemeim, otthon voltam. Felültem hirtelen és tényleg otthon voltam. A vasúti sínen ültem, hideg volt. Fáztam.

Mi a franc?

Csak egy megérzés volt. A hajam megvolt, a ruháim is normálisak voltak. A vasútállomás pedig a 2014-es állapotában volt. Hál Istennek.

Akkor még sem haltam meg?

Észhez sem tértem, kattanást hallottam a hátam mögül. Mint amikor kibiztosítanak egy fegyvert.

Felsóhajtottam.

- Nagyszerű. Hazajövök és le akarnak lőni egyből?

Elém sétált a támadóm. Hosszú lábak, sötét farmer, fölém tornyosuló 180 centi, és egy jeges szempár. Na meg a fegyver a kezében, amit a fejemhez tartott.

Harry volt az.

Készen arra, hogy lelőjön?

Mikor beszélt, korántsem volt hideg és távoli. Sütött a hangszínéből a tiszta megvetés, a gyűlölet.

- Üdv itthon, Fae.

akik régebb óta olvasnak tudják, hogy ettől még nem kell megijedni. az új olvasóknak üzenem: várjátok meg amíg kiderül úgy nagyjából minden! :D addig ne pánikoljatok, vagy utáljatok meg senkit sem! jó lesz, ígérem!! :)))