II./TIZENNYOLC ~ "Véget vetünk kettőnknek"

sziasztok! meghoztam a következőt, remélem tetszik. köszönök mindent Nektek <3 használjátok ki az utolsó napot :/ hülye suli... jó olvasást xx

    Liliana idegbeteg módjára járkált fel s alá. 

Még mindig Summeren járt a fejem. A gyerekkoromtól csak ő volt rosszabb. A saját barátnőm. A volt barátnőm. Nem elég, hogy akkoriban Kasey-ék oldalát fogta és kést szúrt a hátamba galádul, most engem okolt mindenért.

Várjunk.

Tényleg én vagyok az oka? Lehet én vagyok. A szívem hevesebben kezdett verni, tudtam, hogy nagy levegőket kellett volna vennem, nem ment. Kiszorult az oxigén, a szemeim pedig le. Láttam magam előtt a bosszúéhes arcát, élve marcangolt volna szét és nevetett volna a tetemem felett. Hogy történt ez? Mindennek én vagyok az oka. Ha Harry soha nem harap meg, ha nem akarom, hogy megharapjon, mindez nem történik meg. Harrynek nem kéne saját maga ellen harcolnia, nem emésztené magát mindenért és bár rideg lenne, de összeszedett. Ha én nem lennék, minden másképp lenne. Bárcsak visszafordíthatnám az időt és újragondolnám az egészet. „De akkor nem lenne veled”- jött a hang a fejemben. Nem lenne velem. Harry nélkül lenni. Nem megtapasztalni azt, amit adott. Nem érezni őt mellettem. Nem csókolhatnám. Nem érinthetném. Üres lennék. Egyedül. Magányosan. 

- Amelia – hallottam Liliana kiemelkedően magas hangját – koncentrálj. Nincs semmi baj.

- Nem lehet visszaforgatni az időt? – pislogtam rá és valahol megértettem értelmetlen arckifejezését.

- Miről beszélsz már megint? – ásított unottan.

- Te is hibás vagy – álltam fel – ha nem engedted volna meg, hogy a közelembe jöjjön – ujjammal mellkason ütöttem – ha nem biztatod ez mind nem történik meg. 

- Na jó – sóhajtott – fogd be, mert Harry épp ki tu…

- De legjobban én vagyok a hibás – ültem vissza és üvegesen előrenéztem – ha nem csábítom őt el, nem ragaszkodik hozzám, külön utakon mentünk volna… nem halok meg kétszer, nem találkozok a metamorfokkal.

- Amelia, abbahagytad? – megfogta a vállamat és megrángatott – hagyd abba, ne omolj össze, oké? Koncentrálj! Hallasz? Kon-cen-trálj! – az arcomba üvöltött, még sem hallottam.

- Summer sem változott volna át – suttogtam – nem akart volna megölni. Harrynek semmi baja lenne és lehet más nőkkel lenne, de nem ilyen összetörten.

Aztán a következő, amit tudok: hatalmas csattanás, morgás, szitkozódás, a jobb arcom égett és balra volt csavarodva a nyakam.

- Na, köszönöm, hogy meghallgatsz – rám mosolygott, miközben megtörölte a kezét. 

- Megütöttél? – pislogtam nagyokat. 

- Teljesen magadon kívül estél. Figyelj rám, Harry részegen motorozik valahol, aminek nem lesz jó vége. Hiába vannak kibaszott jó reflexei, hiába halhatatlan, nem a testi épsége miatt aggódok. Emlékszel, hogy mondtam rosszul kezeli az egészet? Három nap alatt az ember nem nyeli le hány ember vére tapad a kezéhez. Gondolkozz, Amelia. Gondolkozz egy kicsit. 

Lecsuktam a szemeimet. Félre kellett tennem az előző gondolatokat. Sóhajtottam és a homlokomhoz nyúltam.

- Az álom.

- Milyen álom? Mit nem mondtál el nekem, Amelia Knightley? 

- Múltkor, mikor nála aludtam – halkítottam le a hangomat – éjjel rosszat álmodott, valami Maire-rel. 

Lilina arcáról a határozottság szép lassan lelankadt. A szemei sötétek lettek. Sőt mi több, sötéten semmisek, elhagyatottak. Komolyan mondom ha nem tudnám, hogy nem érez fájdalomnak titulálnám. 

- Meg kell keresnünk őt – mormolta – megkeresem. Te eléggé ingatag vagy.

- Ki az a Maire? – éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom – Liliana, mondd meg ki az.

- Harry múltja – zárta le ennyivel.

- Szóval Harry múltja, remek. Csodálatos. Hiszen a volt barátnőjével álmodik és egyfolytában bocsánatot kér tőle.

Liliana elnevette magát. Csengett az egész szoba. 

- Féltékeny vagy. – nem kérdés volt, kijelentés. Kisebbnek éreztem magam minden másodperc elteltével. Zavarba jöttem és nem bírtam a szemeibe nézni. Meg kellett emberelnem magam. Visszajöttek az érzelmek, de nem akarok ugyanolyan esetlen lenni. Gyerünk, Amelia. Belenéztem a szemeibe. 

- Veled megyek.

- Ó nem, harcias hercegnő, itt maradsz és pihensz. Harry engem vesz elő, amiért nem maradtál nyugton.

- Nincs szükségem pihenésre – néztem rá fél-magabiztosan – ha itt maradok azért leszek rosszul, mert nem tudom mi van Harryvel. Kell a figyelem elterelés, mert már az öngyilkosságon gondolkoztam – hintettem el a hamis infót. Valahogy meg kellett győznöm Lilianat. Jó tudni, hogy elő tudtam hívni az Ameliát, akivé fejlődtem. 

- Nyomás – hessegetett az ablakig és én mosolyogva engedelmeskedtem neki.

    Felhívtam Rhys, hogy tud-e segíteni a környéket végigkutatni. Sajnos valami anya-kliens dolga volt, ami elől nem tudott menekülni. Nem is firtattam tovább. Megnéztük a Fighterek lakosztálya körüli utakat, a madárrezervátumot – ami még nem lett az sajnálatos módon – sőt, Maxhez is ellátogattunk. Megérdeklődtem a kislány, Bogyó sorsát, akivel még hónapokkal ezelőtt találkoztam. Örömmel vettem, hogy egészséges lett, mint a makk és visszakerült a családjához. Még egy fotót is mutatott róla. Harryt sehol sem találtuk. A telefonja süket volt. Amíg arra az útra nem tértünk, ahol egyszer őrültek módjára száguldozott velem a földes utakon. Liliana megállt. El kellett kapnom a lélegzetemet, mert a vámpírgyorsasághoz nem voltam hozzászokva. A számhoz kaptam a kezemet. Egy férfi terült az úton. A motor mellette füstölgött. Megmozdulni sem tudtam, gyökeret vertek a lábaim és a szívem máris a torkomba ugrott. Aztán mikor láttam, hogy a szájához emeli a füstölgő kezét megkönnyebbülten sóhajtottam. Nem mintha nem lenne hallhatatlan. Számomra mindig sebezhető marad. 

- Cigizik? – sokkolódtam le.

- És itt is vagyunk megint – forgatta a szemeit Liliana. Harry mély rekedt hangja felzördült az úton. Énekelt. De sokkal inkább volt egy megtört állat nyüszítése, mint ének. A szívem beleroskadt szomorú dallamába. Biztosan hallott minket, de azért csendesen sétáltam felé. Az általa kifújt füst karikában formálódott meg fölötte, majd a szél belekapott és összemaszatolva szállította el onnan. Letérdeltem a fejéhez és fölé hajoltam. A hajam előrebukott az arcára. Hümmögött egyet és ujjaival végigfésülte a zuhatagot. 

- Álmodom? – meg akartam szólalni, de gyorsan folytatta is – biztos álmodom, mert az én Ameliám otthon fekszik, betegen. – a tekintetünk találkozott. Harry mosolygott. De ez a mosoly legyőzött volt. A szívem szakadt meg tőle. – miattam. Az én hibám, hogy ez történt vele. 

- Harry, én vagyok az, itt vagyok – súgtam neki lehajolva, de kigördült alólam. 

- Hagyj – felállt és tovaintett a kezével – fel kéne hívnom Liliana-t, hogy mi van vele – komor volt, aztán elnevette magát. Nevetése éles volt és semmis – de mivel tönkrement a telefonom nem tudom felhívni. Na meg a motorom, szegény – gyászolva méregette, és megint röhögött. 

- Be vagy rúgva, Harry – hozzásétáltam és megfogtam a kezét. 

Harry rám nézett. Zöld szemei csillogtak tán a könnyektől. 

- Milyen szép vagy még így is – felemelte a kezét és a fülem mögé sodorta a hajamat – gyönyörű. Az én tamil szépségem, akit tönkretettem. 

A keze leesett, meg az én állam is. 

- Ez nem igaz, én vagyok a hibás – hátráltam egy lépést. Liliana nem avatkozott bele. 

- Csak egy álom vagy, vagy szellem nem tudom, ne beszélj ilyeneket. Az én Ameliám nem hibás semmiben!

Felsóhajtottam.

- De az vagyok.

Harry kinevetett.

- Tudod mi a legrosszabb? Hogy itt vagyok beállva, mint a cövek, szívom ezt a szart, ő meg otthon fekszik magán kívül. – mutatott magára – miattam, érted? – az arca rideg lett, zöld szemei sötétek voltak és fortyogott – miattam lett ilyen! – belerúgott a motorjába, ami átrepült vagy tíz métert. Aztán megint nevetett, igazából egy kicsit megijesztett – tudod mi a vicces? Hogy heteken keresztül abba az elcseszett pubba jártam Grimmyvel. Csutak részegre ittuk magunkat, meg rágyújtottam, meg nőkkel voltam – a torkom kiszáradt. Nem, csak a pia beszél belőle. – egyik nőről a másikra mentem és ittam belőlük. Megkérdezte, hogy hogy kezelem, meg Liliana is. Mit mondtam volna nekik? – a zsebébe csúsztatta a kezeit és röhögött – szia, Amelia, épp most jöttem haza egy buliból segg részegen, ittam vagy hat nőből, de hidd el nem értem hozzájuk. Elhitte volna? Nem, mert miért is hinné el.

- Harry – felé nyúltam. Igazat mondott és ebben nem kételkedtem. 

- Egy gyáva szar alak vagyok – rázta a fejét – nem mertem elmondani neked, hogy muszáj valahogy csökkentenem a rohadt lelkiismeretemet, különben eluralkodik rajtam. Féltem, egy gyáva senki vagyok. Féltem, hogy elhagysz. Pedig azt kéne. Csak a rosszat hozom rád.

Kezdtem úgy érezni, hogy most már tényleg hozzám beszél. Egyenesen a szemeimbe nézett. 

- A francokat! – törtem ki, ideges lettem és dobáltam a kezeimet a levegőbe – fejezd be! Az én hibám, hát nem látod? – ordítottam rá, a könnyeim patakzottak az arcomon – ha nem csábítalak el nem ismerkedtünk volna meg, nem követelem tőled, hogy igyál belőlem és nem lennél ilyen… megtört. Folytattad volna az életedet más nőkkel és kész! – elegem volt, hogy magát hibáztatja, mikor az enyém volt. 

- Elcsábítottál? – mosolygott. 

- Nem tudtál ellenállni nekem, mert azzal születtem, ami vonz hozzám. Ez az átkozott vonzódás az őrületbe kerget! Nem szabadott volna megtörténnie. El kellett volna rohannod tőlem. Az én hibám. Az enyém – sírógörcsöt kaptam. Elfordultam és zihálva néztem bele a semmibe. Liliana eltűnt, magunkra hagyott. Valószínűleg nem is olyan nagy baj, ha ezt nem nézi végig.

    Nem nézi végig, ahogy véget vetünk mindennek. Véget vetünk kettőnknek.

    - Tudod mit? Igen, lehet a te hibád. De csak utánam. Olyat tettem, amire kurvára nem emlékszek. Mi lehetett az a dolog, hogy ezzé tett engem, Amelia? Az én hibám, mert akkoriban tettem valamit, ami megteremtett engem és téged. Saját magamat sodortam bele, és ezzel téged is. Hát nem érted? Minden az én hibám!

- Az egész univerzum összeomlik miattunk, Harry – mondtam halkan. – távol kellett volna maradnod. 

- Tudom – mondta halkan. 

- Nemet kellett volna mondanom neked. Nem kellett volna engednem, hogy megcsókolj, mert akkor az egész világomat romba döntötted. Egy csókoddal. – visszaemlékeztem. Az érzésre. A felemelő, lüktető szenvedélyre, mi fellángolt bennem a pillanatban, hogy összeért a szánk. Összeestem belülről. Zokogtam és elkezdtem sétálni el tőle, mert ha ott maradok beleőrülök. 

- De nem bántam meg – ordított utánam s én nagy sóhajjal tovább mentem – nem bántam meg, hogy nem maradtam távol. – hangjában sürgető kétségbeesés volt. Mintha félt volna, hogy elmegyek és vége van – akármi is történt az szebb volt mindennél. Többet adtál nekem, mint eddig bárki. 

Megálltam. Elmosolyodtam fájdalmasan. 

- Vice versa – mosolyogtam továbbra is. Fájt, égetett és nem az, hogy ennyire elcseszettek vagyunk. Hanem a gondolat, hogy egy napot is távol legyek tőle. A gyomromba mart a félelem. A hiányától való félelem. 

- Nem bántam meg, hogy ittam belőled és érezni tudom mindezt – megfordultam bátortalanul. Összekapcsolta a tekintetünket jó tíz méterrel tőlem távolabb – amit adsz nekem. Ezt a… ezt a természetfeletti érzést – elmosolyodott fájdalmasan – egy percre sem bánom, hogy összeomlik minden a világon – összenevettünk – és egy – lépett közelebb – másodpercre sem bánom, hogy szeretlek, Amelia. 

A szívem ugrott egyet a vallomására. A könnyeim még sietősebben jöttek és úgy éreztem repülni tudnék. Elnevettem magam.

- Harry mit művelünk? – kérdeztem tőle, ahogy közelebb vittek hozzá a lépteim. 

- Fogalmam sincs – súgta és szemei egyre elteltek vággyal a közeledtemmel. 

- Saját magunkat hibáztatjuk és védjük a másikat – felemeltük a kezünket s mikor összeért a tenyerünk kettőnk között, felsóhajtottunk egyszerre. Mint mindig, Mint régen. Mint most. Mint örökre. 

- Holott mindketten hibásak vagyunk – felnevettünk. 

- Ezek nem mi vagyunk, Harry – ráztam a fejemet s ő megfogva az arcomat közel hajolt hozzám. – mi sosem adjuk fel.

- Soha – leheletünk keveredett, forrón szállt fel az éjszakába – ketten vagyunk benne, Amelia. Sajnálom, hogy egy pillanatra elfelejtettem.

- Mindketten elfelejtettük – helyesbítettem és a legédesebb, leghosszabb, legszeretetteljesebb csókkal zárta le a vitánkat. Ami nem is volt vita, csak a történtek túlzott átbeszélése. 

    A motort hazavitte kettő kerek perc alatt, én addig várakoztam rá. Miután megérkezett a házához vettük az irányt. Másnap suli, de előtte fontosabb dolgunk volt. Lehajítottunk mindent az előszobába, Harry forró teát csinált és az kanapéra ültünk le a bögrékkel a kezünkben. Egymással szemben, törökülésben. 

- Tudnunk kell beszélni a dolgokról – kezdtem bele – emlékszel, hogy azt mondtad barátok vagyunk? 

- Extrákkal – vigyorgott szemtelenül és örültem, hogy visszatért a pimaszsága. Lesütöttem a fejemet, mert égni kezdett és megszégyenültem. Harry felemelte az államnál fogva – szeretem ezt látni – mormolta – hogy ilyen szégyenlős vagy. Mondjuk eléggé izgató, de..

- Harry – nyeltem egyet, és megráztam a fejemet. Kinevetett szórakozottan. 

- Bocs – vont vállat – de muszáj beszélgetnünk? Tudod, még mindig ingerült vagyok és valahogy le kéne vezetni.

- Harry Styles – csattantam fel s ő nem hogy megijedt, a szemei elsötétültek. 

- Megmondtam, hogy ne hívj a teljes nevemen – letette a bögrét és közeledni kezdett felém – arra késztet, hogy kikösselek az ágyhoz és visszaadjam a kocsis esetet.

A lábaim összeszorultak, a torkom is és nem vettem levegőt. Harry konkrétan rám szólt, hogy lélegezzek végre. 

- Summer megpróbált megölni – összeszorított szemekkel kezdtem bele gyorsan. Harry megmerevedett és leült a kanapéra. 

- Tessék? – hangja mély volt. Ugrásra kész. 

- Amikor a klubba mentünk érted – lesütöttem a fejemet, a vádló szemeitől kedvem lett volna elbújni. Üdv itthon, Amelia! – hazafelé menet felhívott Kasey, hogy figyelmeztessen. Késő volt, Summer megtalált és megharapott. Harry, Summer vámpír lett. 

- Tudom – hangja távoli lett – a francba, az idióták! – állt fel – mégis mit képzeltek? Megmondtam nekik, hogy tűntessék el a közeledből!

- Tudtál róla? 

- Persze, hogy tudtam! Az én szobámba zárták őt be, Amelia. Nem akartam elmondani, mert tudtam, hogy meg fog viselni. Jobb lett volna ha soha nem tudod meg – rázta a fejét. 

- Harry – nyúltam a kezéért, mert remegett. – nyugodj meg, a véred, amit adtál még egyszer meggyógyított. 

- Ez nem mentség arra, hogy eltitkold előlem! – nézett rám – miért nem mondtad el, Amelia? 

Nyeltem egyet. Majd még egyet. A hajamba túrtam, megmarkoltam és előre-hátra dőlöngéltem. A szívem megint játszadozott velem. Nehezebben vettem a levegőt, mire Harry magához húzott. 

- Nézz rám, Amelia – súgta – elmondhatod nekem bármi is az. 

- É-én… - ziháltam. 

- Nyugodj meg, minden rendben, veled vagyok – megcsókolt finoman, röviden. Lila puha szája nyugtató volt és kellemesen meleg. – mondd el, darling. 

A mellkasába fúrtam a fejemet. Illata elkápráztatott. 

- Mert leszúrtam őt – hadartam minél gyorsabban, hogy előbb túl legyek rajta. Azt hittem Harry megfeszül majd, vagy ellök és magyarázatot kér. De csak megölelt. Védelmezően.

- Csak védted magad – sutyorogta a fülembe – nem a te hibád.

- Megtámadott, a barátnőm – ismét sírni kezdtem. Nem bírtam visszatartani. Áradatként özönlött ki belőlem, összevizezve Harry pólóját. Aki a hajamat simogatta, csókolta és ringatott. – a barátnőm – ismételtem megint. Sokáig nem mondtunk semmit sem. Harry tudta jól, hogy erre nem lehet mit mondani. Azzal segített a legtöbbet, hogy ott volt nekem. 

- Kasey miért hívott fel? – kérdezte, miután lenyugodtam.

- Mert tartozott nekem szerinte. Amikor még úgy tudtam, hogy meghaltál elmentünk egy „bevetésre”- zárójeleket rajzoltam a levegőbe – nem mondta neked? Különös. Kasey majdnem ivott Tia véréből, de nem bírtam nézni. Belegondoltam, hogy veled mit tettem, megöltelek és akármennyi rosszat tett nekünk Kasey, a halált senki sem érdemli.

Harry arca ellágyult és homlokon csókolt. 

- Ezt abba kell hagynod – morogta sóhajtozva.

- Mit? – vigyorogtam, ahogy az ölébe húzott. 

- Mindig olyat mondasz, meg teszel, amitől még inkább beléd szeretek – nézett rám pajkos szemekkel és én nevettem rajta. 

    Át akartam ölelni a nyakát, de Harry tekintete a hátam mögé siklott. És ott is maradt.

- Harry, mi a baj? – az arcát cirógattam. Pár pillanatra, mintha nem lett volna velem többé. – Harry? 

- É-én – nézett vissza rám – sajnálom.

- Mondd el mi az.

- Látom őt – mondta pár perc csend után. 

- Maire-t? – kérdeztem rögtön. Egyszerűen éreztem, hogy róla van szó. Bólintott.

- Itt van, most is – a nyakamba nyomta a fejét. Az izmai megfeszültek, nehezebben lélegzett. 

- Látod őt? – sokkolódtam le teljesen. Mi az, hogy látja őt?

- Miután életben maradtam – nézett mélyen a szemeimbe – és azt hittem meghaltál elkezdtem kicsapongani. Öltem, megint. – elhúzódtam tőle egy kicsit. Megütött a dolog az igazat megvallva – tudom, undorodsz tőlem.

- Folytasd – fogtam meg az arcát és a hüvelykujjammal cirógattam az arcát.

- Aztán egyszer meglátogattál az álmomban és azt mondtad nem ezt akarod nekem. Hogy álljak le és nézzek szembe a tényekkel. Az élet megy tovább. – hitetlenül nevetett – nélküled. Nem értetted meg, hogy nem megy tovább. Nyálasnak hangzik, de nem megy, Amelia. Nem ment, és most se menne, érted ezt? Mivé lennék nélküled? Ha nem lennél itt valószínűleg alkoholhoz nyúlnék, nőkből innék, buliznák, és öldökölnék. Te vagy az, aki jobbá tesz. – elmosolyodtam. 

- Vice versa, Harry. Kb egy senki voltam előtted.

- Ne mondd ezt – figyelmeztetett.

- De tényleg. A múltamban éltem. Aztán jöttél te, a tényleges múltam, ironikus nem? Beleszerettem a múltamba, abba, aki miatt mindez történt. – Harry elfordította a fejét, de én visszahúztam őt – és aki megmentett belőle – mosolyogtam rá – megmentettél. Te vagy az egyik tartó cölöpöm, és én Harry – sóhajtottam – megbocsátok neked. Érzem, hogy megbocsátottam – és tényleg így volt. A súly lesöprődött a vállamról és a szívem is egységesebben dobolt. 

- Hogyan bocsáthatnál meg nekem? – lecsukta a szép szemeit. 

- Mert nem élhetünk utálatban, Harry. Meg kell tanulnunk megbocsátani, különben megkeseredünk. És én nem akarok megkeseredni. Az egész kapcsolatunk erről szól. És megbocsátok.

    Harry arca kivirágzott. A mosolya a szemeit is megérintette, gödröcskéket varázsolt az arcára és nevetve ölelt meg. A nyakamba duruzsolta mennyire köszöni, és hogy úgy érzi megkönnyebbült. Én is megkönnyebbültem.

- Mondd el a többit is, mi történt, miután álmodtál rólam? 

- Hallgattam rád, vagyis próbáltam. Bezárkóztam utána a padlásra és megbolondítottak a saját gondolataim. Az emlékek rólad, rólunk. Teljesen összeomlottam. Felkerestem a közös helyeinket. Annyira fájt, Amelia, annyira fájt. 

- Shh – csitítottam. Harry összeszedte magát. 

- Miután megint visszakaptalak és láttam, hogy mi lett veled… magamat hibáztattam. Teljesen összezuhantam. Liliana a tanú rá, őrültségeket akartam tenni, de megállított. Aztán elkezdtem inni, cigizni és nőkkel nyugtattam le magamat. Kérlek hinned kell nekem, hozzájuk sem értem. Nem tudtam volna, mert téged láttalak bennük. Mellettük, mellettem. Elvetted az eszemet. Kikészültem. De jobban lettem, egészen mostanáig.

Nem tudtam mit mondjak. Elnyeltem a féltékenységet és arra koncentráltam, hogy végre beszél hozzám. Megbeszéljük. Elszomorított, hogy idáig fajult a helyzete.

- Mikor mondtad, hogy Maire-el álmodtam nem emlékeztem rá. De aztán megint álmodtam vele, a halával, arra viszont már emlékeztem. Ma este megjelent a szobámban. Láttam őt és nem álmodtam. Nagyon megijedtem, ezért szálltam motorra. Szükségem volt az adrenalinra, amit nem kaptam mióta a Fighterekkel nem vagyok jóban. Megjelent előttem az úton és felborultam. Azt hajtogatja, hogy eljönnek értem. 

A szemeiben mérő ijedtség volt. Harryt nem láttam még olyan tehetetlennek. Magabiztos volt, erőteljében lévő fiú, akkor és ott mégis oly elveszett.

- Kik, Harry? 

- Akiket megöltem – súgta és a hátam mögé nézett. Lezárta a szemeit – menj el. Menj el – emelte fel a hangját.

- Nézz rám, Harry – fogtam közre az arcát – nézz rám, nincs ott senki. 

- Nem. Ott van, engem akarnak.

- Ez azért van, mert megint ittál a véremből – magyaráztam neki – a lelkiismereted játszik veled, Harry. Nincs ott, nem árthat neked.

- Nem, nem, ne érj hozzá – nyíltak el a szemei – téged akar bántani.

- Nem bánthat, nem tud, csak itt létezik – tettem a kezemet a mellkasára – el kell engedned őket. Már más ember vagy, más vagy, nem az, aki voltál. Mondd el ki ő.

- Amikor még – nézett a lány felé. 

- Nézz rám. 

- Amikor még ember voltam – pillantott a szemeimbe és mintha szégyen ült volna az övében– ő volt az egyetlen lány az életemben. Maire. 

- Oh.

Ó ugyan, Amelia! Neked is volt „első szerelmed”, aki kihasznált, megalázott, stb, de mégis volt – bíztattam magamat. 

- Ő nem olyan volt, mint te. Ami nekünk van az más. Maire gyerekszerelem volt, aztán mindketten felnőttünk. Tartottuk a kapcsolatot. És… Istenem, gyereke is lett fiatalon – a kezeibe temette az arcát – és én elvettem az anyját a gyerektől. Megöltem őt, Amelia. Ő volt a legelső áldozatom. Hogy tehettem ezt? Csak az útban volt és én megöltem, mert éhes voltam. Nem gondolkodtam, nem ismertem szinte fel, pedig fel kellett volna. 

    Tartottam őt a karjaiban. A mellkasomhoz húztam őt és ringattam. Valaki más egy szörnyetegnek gondolta volna, amiért ezt tette. Be kellett vallanom, engem is megrendített. Hiszen ártatlanokat ölt meg. Főleg egy gyerekes anyát. Mi lehetett azzal a kislánnyal? Néztem a karjaimban zokogó Harryt. A lelkének érintése teljesen összekuszálta a fejét. Hirtelen minden gondom eltűnt. Eltörpült az övéje mellett. Harryre sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szörnyeteg. Mennyi kisgyerek életét mentette meg? Kórházról kórházra jár és ha gyógyíthatatlan beteget talál, a kezelésébe veszi. Ez volt az én Harrym és nem az, aki egyszer volt. Mindenkinek volt múltja. Az övé sötétebb, mint másoké. S én vagy elfogadtam, vagy elmenekültem. 

     Egyiket sem választottam.

- Mi lenne, ha felkeresnénk? – súgtam neki. 

- Kit? – felpillantott rám.

- Maire gyerekét. Megnézni, hogy mi van vele és hátha tudnánk neki segíteni. 

Harry úgy nézett rám, mintha földönkívüli lennék.

- És miért akarnád felkeresni, Amelia? Miért bajlódnál ennyit vele?

- Mert szeretlek és mert segíteni akarok neked – összenyomtam az orrunkat – ezt akarom. Segíteni neked, ahogy csak tudok. Keressük meg, és jobban leszel. 

Harry hitetlenkedve rázta a fejét és nevetve temette arcát a kezeibe.

- Meg sem érdemellek. 

Ujjaimat végigszőttem a göndör tincsein és mosolyogva emeltem fel a fejét.

- Nos? Velem jössz? Mert én megyek – vontam vállat. – szeretnél jönni?

Harry felsóhajtott megadva magát.

- Igen, szeretnék.