II./HUSZONÖT ~ "Rosszak vagyunk egymásnak"

sziasztok! meghoztam a következőt! kicsit reménytelennek tűnhet a helyzet, de ne adjuk fel :) remélem tetszik továbbra is, jó olvasást, muchlove xx

    Ha megkérdezik tőlem, hogy pontosan mit éreztem legbelül, nem tudtam volna szavakba önteni.

Ott ültem Harry magánrepülőgépének mosdójában, a falnak dőlve, lecsúszva a sarkaimra és harcoltam a könnyeimmel. Nem sok volt hátra, hogy kitörjek. Fogalmam sem volt mit is jelentene az, de nem túl jót. Az egész testem remegett. Nem a megszokott módon, ez több volt. Valami ott legbelül inogott bennem. Alig várta, hogy kiszabaduljon. A látásom homályos volt, egyik pillanatról a másikra tovatűntek a boldog pillanatok. A sötétbe zuhantam. Előre hátra dőlöngéltem, meg akartam fejteni a fejemben elvetett találós kérdést. A választ a kérdésre. A kérdésre, mi nem is volt felfedve előttem. Csak őt láttam. Harryt, ahogy tekintete felért a gyásszal, azzal a gyökerekig hatoló fájdalommal, a kétségbeeséssel. Ott álltam megveszve a magyarázatáért, s ő csak azt hajtogatta, hogy ő a hibás. Hogy jogosan hibáztatom. 

    Soha nem hibáztattam őt. 

    Akármi is történik körülöttünk, nem az ő hibája. A kettőnké. Mindig a kettőnké. Hogy is gondolhatta, hogy valaha ráhárítom a felelősséget, mikor ugyanazt tettem, mint ő? Belemerültünk a saját kis világunkba és élveztük egymás társaságát. Elrepültünk Indiába, felbecsülhetetlen boldogággal ajándékozott meg. Annyi mindent véghez akartunk vinni ott. Meglátogatni az ott hagyott városomat, a barátaimat – már akik még szóba álltak volna velem – elnézni a Gangeszhez, ahová sokszor zarándokoltunk. Hordani a szárikat, amiket Harry vásárolt nekem. Kéz a kézben csak járni, kelni, bandukolni. De ez nem jutott ki nekünk és őszintén? Nem is kellene már. Nem, miután Harry olyannal vádolt meg, amit el sem követtem. Ezernyi kérdést vet fel maga után s az összesre tudom a választ. Az én hibám. Csakis az enyém. Mert hagytam, hogy igyon belőlem. Hagytam, hogy újabb mérget szívjon magába. Engem. A mérget. Mert az vagyok neki. Hogyan is gondolhattam! Tönkreteszem az egyetlen dolgot az életemben, ami számít. Tönkreteszem őt, Harryt. 

- Nem, nem – motyogtam beleszántva a hajamba. Addig húztam, amíg egy marék a kezemben nem maradt. Bárcsak visszapörgethetném az időt és megakadályozhatnám. Az egyszerűbb megoldást választottuk. Tettem volna rá, ha beleszakadtam volna a törött kezem szúrásába. El kellett volna cipelnem, addig erőlködni, amíg bele nem egyezik. – a francba!

És a könnyeim azzal a gondolattal szépen útnak is indultak. Csak reméltem Harry aludt még. Felálltam és a csapra támaszkodva a tükörbe néztem. Nem láttam mást, csak egy összetört szörnyeteget. Ez voltam. Gyilkos talán. Mi van, ha ezzel visszafordíthatatlan károkat okoztam? S a legrosszabb, hogy ez a pánik, mi bármelyik percben eluralkodhat rajtam, nem tőlem jött. Harrytől. Percekig tanulmányoztam, feldolgoztam s átrágtam magam a saját érzelmeimen. Én nem pánikoltam. Én undorodtam. Magamtól. Az egésztől. Harry viszont pánikolt. Láttam a szemeiben, a testbeszédén, a fáradt, győzködő mosolyán. Aztán csak úgy a semmiből felvetődött bennem egy kérdés: 

    Ha nem léteznék többé, véget érne a rémálom? 

    Mi van, ha nem feltétlenül Harrynek kéne meghalnia, hanem például nekem? 

Az én életem majdnem jelentéktelen az övéhez képest. Harry annyi jót tett a világgal, próbálva kompenzálni a rosszat. Nekem semmi hasznom, ellentétben vele. Talán akkor abbamaradna az univerzum gyűlölködése. Harry kínjai is. Leestem a térdeimre és zokogni kezdtem. Csendesen, hogy ne hallja senki sem. Minden figyelmen kívül hagyott következmény most a felszínre törni látszik. Tíz perc után már nem tudtam miért is hullatom a könnyeimet. Csak úgy. Hátha jobb lesz. Aztán egy ordítást hallottam. Összerezzentem s a falhoz mászva nekidőltem. Össze kellett szednem magamat s még sem találtam meg hozzá az erőmet. Féltem, hogy Harry kezd széthullani, erősnek kellett lennem érte. Ha másért nem is, akkor Érte.

- Amelia, nyisd ki az ajtót! - Harry hangja rekedt volt az alvástól. Szólásra nyitottam a számat, csupán a szavak akadtak el útközben – mit csinálsz ott? Ha egy percen belül nem nyitod ki az ajtót rád verem!

Nyeltem egyet. Tudtam, hogy igazat beszél. Képes lenne betörni, csak, hogy lássa mi történik idebent. 

– Mindjárt megyek – feleltem, és mindenemmel reméltem, nem hallotta meg a sírás okozta szakadozásokat a hangomban. 

- Ki kell jönnöd onnan, most. 

Parancsoló volt, másodpercek teltével nőtt a dühe. A lábaimra álltam és megmostam az arcomat. A szemem vörös volt az íriszem körül. Kizárt, hogy el tudom takarni előle. 

- Háromig számolok – morogta – egy. 

- Harry, csak egy perc.

- Kettő.

Mi dúlhatta fel őt ennyire? Mielőtt kimondta volna a hármat, kitártam az ajtót. 

    Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban a másik állapotán. Harry szemei vérben voltak, és elkaptam egy utolsó könnycseppet az arcán. Hátra is léptem egyet a sokkban. 

- Mi történt? – elé léptem és letöröltem a forró nedvességet. Harry elkapta a csuklómat és erőszakosan ott tartotta a kezemet. Magához rántott és leszorította a szemeit. Az állkapcsa rángatózott és nehezen lélegzett.

- Azt álmodtam öt perccel ezelőtt, hogy – még szorosabban vont magához. – hogy megölöd magad. - A szám kettényílt és hitetlenül meredtem rá. Miért álmodna ilyet? – tudnom kell, hogy mit csináltál odabent. Jobb ha elmondod, mintha a saját szemeimmel látom. Hidd el, jobb lesz, ha elmondod az igazat.

- H-Harry – dadogtam lefagyva. 

- Azon kívül, hogy sírtál. Mit csináltál? – aztán már nem dühöt éreztem belőle áradni. Hanem a könyörgést, a rimánkodást, hogy meghazudtoljam az álmát.

- Harry, a közelében sem voltam annak, amit álmodtál, csak…

- Csak? – összekapcsolta a tekintetünket. Valóban meg volt rémülve, rettegett. 

- Csak átgondoltam a történteket, ennyi.

- És a gondolataid között fel sem merült, hogy esetleg a te hibád, ugye? Vagy hogy mi lenne, ha te például nem lennél?

Wow. Harry rátrafált az egészre. Mit mondhattam volna neki? Nem állhattam elő az igazsággal, még ha tudtam, hogy úgyis kiszűri az ellenkezőjét.

- Nem, Harry, ne butáskodj.

Harry úgy tűnt megnyugodott. Elengedte a kezemet és a falhoz lépve nekitámasztotta a homlokát. 

- Annyi idő után, még mindig nem tanultad meg, hogy hallom az átkozott szívverésedet. Kihagy egy ütemet, ha hazudsz. Miért? Miért hazudsz? – inkább magától kérdezte, mint tőlem. Halkan. Elveszve.

Hirtelen utáltam, hogy ennyire érezzük egymást. Mintha semmi titkom nem lehetett volna előtte. 

- Mert az én hibám – tártam szét a karjaimat – mert az én hibám. 

Papagájként ismételgettem. A fejemben is. Csak ez volt benne, semmi más. Harry belevágott a falba az öklével. Gyorsan történt minden, fel sem fogtam, s már az utastérben voltunk, lenyomott a székre, fölém hajolt és hangosan zihált. 

- Mondd ki még egyszer és esküszöm… - a keze ökölben volt. Az ere kidülledt a homlokán. Az alkarján is.

- Harry, nyugodj le.

- Hogy a francba tudnék lenyugodni, amikor ilyeneket beszélsz? A kibaszott életbe! Hogy fordulhatott meg a fejedben, hogy megölöd magad?

- Nem gondoltam erre, Harry, nem pontosan ezt – súgtam oldalra nézve. 

- Ne merj sírni, megértetted? – emelte fel a hangját. – nézz rám. 

Mikor nem cselekedtem az akarata szerint, ismét megkért, ezennel lágyabb hangon.

- É-én, én csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha én nem lennék? Megszűnnének a katasztrófák? Jobban lennél? – Harry ellökte magát tőlem és beleszántott a hajába. – nem akarok erre gondolni, de nem megy. Harry, láttam, hogy mit tett veled a vérem. Napról napra csak ezt látom, tudod milyen érzés ez nekem? – lehalkítottam a beszédemet, és elengedtem újabb könnyemet – amióta csak ittál belőlem, nem vagy jól. És ne próbálj meg azzal jönni, hogy ha melletted vagyok, akkor jobb! Nem jobb! Hát nem látod? Megjelenünk Indiában, és mindenhol földrengés volt. Ne, ne akarj megszakítani – emeltem fel a kezemet – had fejezzem be. Megsérültél, Harry. Miattam sérültél meg! Mert ott azon az estén rá kényszerítettelek, hogy igyál belőlem! És azóta minden csak egyre rosszabb. Leestél és nem gyógyultál. Azt mondtad nincs más lehetőséged, és engedtem, hogy igyál belőlem. Én hülye, hogy hihettem, hogy minden oké lesz? – lesütöttem a fejemet – hülye voltam.

- Mindketten azok voltunk – suttogta Harry – de együtt voltunk azok, és nem te. Azt hittem túl vagyunk azon, hogy saját magunkat hibáztatjuk.

- Én próbálok, Harry, de nem megy – mormoltam és a tenyerembe temettem az arcomat – nem megy. 

Harry a térdeire esett előttem, hallottam a súlyának koppanását. Gyengéd ujjaival elhúzta a karjaimat és közre fogta az arcomat. 

- Ne tedd ezt, Amelia – susogta alig hallhatóan – ne tedd ezt velünk, velem – zöld íriszei közelebbiek nem is lehettek volna. A remény és a szerelme összeolvadva ragyogott bennük – ne hagyj el.

Valahogy megértettem őt. Lehet azért, mert lehetetlenül mélyen szerettem őt, vagy a kapcsolatunk miatt. De tudtam mire céloz. A bőrömön éreztem a lelketlen fiú szerelmének kapaszkodását. 

Mindhiába a küzdelmemnek. Nem tudtam lepergetni magamról őt. Nem tudom, hogy valaha képes lennék-e feladni őt.

- Annyira rossz vagyok neked, Harry.

Elmosolyodott, megkönnyebbülten.

- Rosszak vagyunk egymásnak, ez teszi izgalmassá, nem? – összenevettünk, bár mindkettőnket kirázott a hideg tőle. 

    Izgalmassá, veszélyessé, kimúlhatatlanná. 

    Habár Harry karjaiban biztonságban éreztem magamat, az agyam egyfolytában kattogott. Még akkor is, mikor leszálltunk a repülőről. A rajongók valahogy megtudták – mint az FBI, komolyan csodáltam őket – hogy mikor érkezünk. Harry nem szeretett volna egyedül hagyni. Láttam az arcán, hogy két tűz között volt. Elküldtem autogramot osztogatni. Elővettem a telefonomat, és üzentem Liliana-nak. 

„Itthon vagyunk. Beszélnünk kell Harryről.” 

Amint elraktam volna, jött is a válasz. 

„Nem érek rád, bocsi” 

Elnevettem magamat. Ez azt jelentette, hogy már úton is van. 

„Hozz egy üveg vodkát, szükségem van rá” 

    Harry megfogta a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat. A paparazzi ezernyi képet csinált, lehajtottam a fejemet, hogy a hajam lepelként hulljon körém.

- Amelia, kérhetünk egy mosolyt? 

Mikor magamra erőltettem egyet, a néger srác rávágta a kamera mögül, hogy biztos foghúzásról jöttem. Alig tudtam rábeszélni Harryt, hogy ne szóljon vissza. Mindketten ingerültek voltunk és fáradtak az úttól. 

- Megyek anyához – közöltem, ahogy beültem az odarendelt autóba. Harry hallgatag volt és csak bólintott. – mi a baj? 

- Semmi – megrázta a fejét és követtem a tekintetét.

London szét volt esve. Több helyen a főút meg volt repedve, és házakat kellett renoválni a tragédia bekövetkezte után. Felsóhajtottam és lecsúsztam az ülésben. 

- Anyát hazaengedték ma reggel. Ellátták a sérüléseit, de ágyhoz kötötték egy hétre. Enyhe agyrázkódása van, kapott rá gyógyszert is. Harry figyelsz rám? - Harry tekintete üveges lett. Pont úgy, mint ott a Taj Mahalnál. Az ölébe ültem gyorsan és a kezeimbe vettem az arcát. – nézz rám, Harry.

- É-én…

- Nézz rám, semmi baj, itt vagyok, velem vagy – és igen, elkapott a csontig hatoló pánik. A nyakába bújtattam a fejemet és oly szorosan öleltem, egy hajszál sem fért volna közénk. Pár pillanatig mereven ült, de aztán körém fonta a karjait és a vállamhoz bújt.

- Sajnálom – ártatlan kisfiúként hangzottak a szavai. Aki nem találja az otthonát. A szívem majd ki pattant a torkomon. 

- Gyere velem, nem akarom, hogy egyedül legyél.

- Mennem kell, ma délutánra hozták a találkozót a többiekkel is, mivel hazajöttünk – belesóhajtott a nyakamba, mire rögtön kiült a libabőr – jól leszek. 

Bárcsak el tudnám hinni.

- Felhívsz, ha odaérsz? – suttogtam a szájára. Tekintete leesett az ajkaimra, egy vágyakozó remegés futott végig mindkettőnkön. 

- Fel – hajolt közelebb, de még nem engedtem, hogy megcsókoljon.

- Meg ha végeztetek, akkor is – nógattam tovább. Nem engedtem az akaratomból.

- Akkor is, most már megcsókolhatlak végre?

És ott is volt a pimasz, kunkori mosoly a szája mosoly. Ami felmelegített s egyben zavarba hozott. Az arcom lángolni kezdett, ahogy összedörzsölte lágyan a szánkat. A gyomromban ismét köszönthettem a pillangó hadseregemet. A tarkójánál beletúrtam a göndör tincseibe és a nevét súgva rimánkodtam érte. Harry oldalra biccentette a fejét, s a nyakamhoz hajolva apró csapásokat hagyott rajta. Nem volt sietős, nem támadott le. Csak olyan pillanat volt kettőnk között, mit sosem szeretnék megszakítani. Az állam vonalát simogatta a hüvelykujja, a lila, máris duzzadt szája pedig az arccsontomon ólálkodott. Minden egyes érintésére szomjaztam. Nem tudtam eleget kapni a selymes hajából, az illatából. Úgy am blokk belőle. Mikor végre rá talált a számra egyszerre sóhajtottunk fel a rég várt megkönnyebbüléstől. Mindkét kezével cirógatott, elégedetten csuktam be a szemeimet, amikor finoman harapta meg alsó ajkamat. Mozdulatai csábítóak voltak és egyben lehengerlően gyengédek. Búcsúzóak és várakozóak, szenvedélyesek és egyben szerelmesek. Elnyílt a szánk egymás ellen s útközben találkozott a nyelvünk, ahogy elmélyült a csókunk. Lassan. Kiélvezve egymást. Világ megfordítóan. Reszketegen. 

- Megérkeztünk, hölgyem.

Még egy utolsó csókot nyomtam a szájára és kiszálltam az autóból, a csomagjaimat kivettem a csomagtartóból és halvány mosollyal integettem Harrynek a láthatáromig. 

    Délután hatra járt az idő, mikor Liliana átjött. Bár csak vicceltem, de tényleg hozott vodkát. Nem állt szándékomban inni. Főleg, hogy anyát kellett gondozni. Egész délután aludt. Nem tudtunk sokat beszélgetni. Elmondtam, hogy Indiába vitt el Harry és hogy ott is földrengés volt. Mallan nem szokott megölelni sokszor. De mikor hazaértem megtette. Aztán mikor rájött, hogy mit csinált, el is engedett. Végignézett rajtam és biccentett. Neki ez volt a „örülök, hogy nem esett bajod”, szavak nélkül. Liliana ledobta magát az ágyamra.

- Mi van Harryvel? 

Belevágott a közepébe, szokás szerint. Csatlakoztam mellé, és úgy döntöttem nem köntörfalazok.

- Mondhatjuk úgy is, hogy összeomlott a Taj Mahal, leesett róla és ivott belőlem.

- Hogy mi? – rögtön felállt és körülbelül ordított – elment az eszetek? Mégis hogy képzeltétek? Nem volt senki a közelben, akiből ehetett volna? Egyáltalán minek kellett ennie belőled, meggyógyul anélkül is.

Liliana-nak tökre természetes volt, hogy leomlott a Taj Mahal.

- Nem gyógyult – ráztam a fejemet – azt mondta nem evett eleget. Szerinted egy természeti katasztrófa alatt ki járkál a Taj Mahalnál? Mindenki megőrült és rohanni kezdett. A belváros 20 perc járásra van, el volt törve a kezem. Megpróbáltam megemelni, de nem ment, Liliana – felnéztem rá, harcoltam a bőgés ellen. Nem sírhatok mindenért! – Harry azt mondta azaz egyedüli megoldás. És én… én..

- Te bepánikoltál és hagytad. Nagyszerű.

- Liliana – megnedvesítettem száraz torkomat – Harry rosszabbul van.

- Persze, hogy rosszabbul van – csattant fel – mennyire rosszabbul?

- Lát… dolgokat, amik nem történnek meg. Egyszer csak elkezdte mondani, hogy tudja, hogy az ő hibája. É-én szerintem azt hitte, hogy hibáztatom. Badarságokat beszélt.

Liliana felsóhajtott és meghúzta a vodkás üveget. Mikor felém nyújtotta csak megráztam a fejemet.

- Szerinted megszűnne az egész, ha én.. nem lennék?

Liliana megállt a mozdulataiban. Rég óta nem látott sokkot láttam a szemeiben.

- Tessék?

- Szerinted megszű..

- Hallottalak, Amelia. Szerintem itt nem Harry az, aki megőrült, hanem te. Meg akarsz halni? Segítek.

Oké, kicsit megijesztett a komolysága. 

- Kösz – nevettem kínosan.

- Kurvára segítesz Harrynek, ha ezen töröd a fejedet. 

- Nem tudok nem erre gondolni. Miattam ilyen.

- Te pedig miatta vagy metamorf, tessék, bumm, valami változás? Nincs. - Felálltam az ágyról és az ablakomhoz sétáltam. Tényleg megőrülnék? – őrült vagy, ha azt hiszed Harry hagyná, hogy ilyenekre gondolkodj.

- Már tudja.

- És?

- Kiakadt – mosolyogtam rá. – de ez nem folytatódhat. Véget kell vetni ennek. Nem csak az egész univerzumos dolognak, hanem… hanem nekünk is.

- Mire célzol ezzel? – felvonta a szemöldökét, mikor felé fordultam. – nem old meg semmit, ha szétmentek. Nyakig benne vagytok és veletek együtt az egész világ. 

- Arine-ék szerint Harrynek meg kell halnia ahhoz, hogy abbamaradjon. De Harry nem halhat meg. És é..

A következő pillanatban üvegcsörrenést hallottam, erős ütést éreztem a hátamon, fogást a torkomon. Liliana kivágott mindkettőnket az ablakon. Persze nem estem, vitt magával. A szőkeség szemei villámokat szórtak, a zöld íriszei élénkebbek lettek, a fogaival pedig rám vicsorgott. Nem tagadom, megállt bennem az ütő is. Úgy szorította a torkomat, hogy nem kaptam levegőt. Az agyam, tüdőm, nem jutott oxigénhez, mozogni nem bírtam, mert lefogott. Tehetetlen voltam s tudtam, hogy pár pillanat, és megfulladok.

- Ezt akarod? – hangja nem evilági volt. Mély és távoli – meghalni? Érzed, Amelia? A szívverésed most gyors, de nem sokára lelassul. Ha elég sokáig tartalak így, nem csak elájulsz, de meg is halsz. Milyen érzés? Ezt akarod? Most nem vagy olyan nagylány, ugye?

- Lil.. 

A látásom szürke lett és kapálózni sem tudtam már. Aztán elengedett. Levegőért kapva köhögtem, remegtem és lecsordult a könnyem. Soha nem láttam még így. Soha nem rémisztett meg ennyire. 

- Rohadtul össze kell szedned magad, mert az önfeláldozásod sehová sem vezet. 

Bólintottam egy gyorsat. A nyakamat fogtam, amin minden bizonnyal rajta maradnak az ujjainak a nyomai. Rögtön azután, hogy magamhoz tértem, egy intenzív nyomás költözött a mellkasomban. Odakaptam, és zihálni kezdtem.

- Mi van? Azért ennyire nem ijedhettél meg?

- Harry – morogtam – valami történik vele. 

Liliana a telefonjához nyúlt, de Harry nem válaszolt. Süket volt a másik oldala. Aztán az enyém felcsörrent. Mamma volt az.

- Igen? 

- Petti, ide kell jönnöd. 

- Mi történt? 

Liliana felrántott a földről és figyelmesen hallgatta ő is mamma mondanivalóját.

- A vámpírod, Harry. Épp most hozták be Artzai-ék. 

Meg sem hallgattam tovább. Levágtam a telefont a földre és Liliana-ra néztem.

- Meglátogatjuk Spiritfallst! 

    Mire odaértünk a kapuhoz, fortyogott bennem a düh. Liliana elengedett, de megtorpant.

- Mi az?

- Nem látok semmit sem – nézett a szemeimbe – elrejtik előlünk, Amelia. Csak az láthatja, akit engednek.

Liliana ujjai is ökölben voltak.

- Valahogy csak be tudlak juttatni.

Elővettem a kártyámat a zsebemből, végighúztam az olvasón, kattant egyet és kinyílt.

- Így sem látod?

- Azt láttam, hogy a levegőben hadonászol – rázta a fejét – Amelia, hé – elém lépett és megfogta a vállaimat – menj és mentsd meg. 

Liliana hangszíne ott és akkor esdeklő volt. Láttam az aggályát szemeiben. Bólintottam.

- Nem fognak hozzáérni, megígérem.

Liliana bízott bennem, jobban, mint én magamban.

Futásnak eredtem lefelé a dombon. Nem éreztem többé a nyugtató meleget. 

- Hol van? – fújtatva löktem meg Nadot, aki nagy szemekkel pislogott rám – mondjátok meg azonnal, hogy hová vitték.

- Zhamina..

- Ne Zhaminázz nekem! Áruld el, különben felgyújtok itt mindent – el sem hittem, hogy kijöttek belőlem ezek a szavak. Valami forrót éreztem a bőröm alatt sercegni. Nem tudtam mi az pontosan, de ki akart bújni. 

- A tárgyalóteremben.

Nem mondtam többet, csak rohantam. Tiszta erőmből. Fel a lépcsőn, át a folyosón és kopogtam az ajtón. Hallottam Artzai hangját. Hallottam egy csattanást, s mintha engem vágtak volna meg. Felordítottam és a térdeimre estem. Lüktetett a hátam, pedig hozzám sem értek. Az ajtó kinyílt és Arine nagy szemekkel nézett rám. 

- Zhamina? 

- N-ne é-érj hozzám. 

Felálltam óvatosan és bebotorkáltam a terembe. Artzai, Arine, mamma és Harry volt bent. Artzai kezében bőrostor volt, felemelte és újra rácsapott Harry hátára. Megint a földre estem. Harry helyett én ordítottam. Izzadtam, és esküszöm vérezni is tudtam volna.

- Hagyd abba! – szólalt fel mamma.

- Artzai! – Arine elkiáltotta magát – hagyd abba, Zhaminát is bántod!

Nem tudtam pontosan mit éreztem. Harry fájdalmát? De akkor miért nem éreztem, mikor a Taj Mahalnál lezuhant? 

- Hagyd abba – kikaptam a kezéből a két méteres kínzóeszközt – hogy mered. 

Artzai szemei égették az enyémeket. 

- Zhami…

- Nem – emeltem fel a hangomat – ne merjetek hozzáérni. Nem ő tehet róla. Akkor engem is vinnetek kell vele! Gyerünk, most már nem olyan nagy a szátok?

Mindhárman elképedtek a fenyegetőzésemtől, én is, Harry is. Ahogy nőtt a dühöm, úgy perzselődött a bőröm, egyre jobban. 

- Amelia – Harry hangja halk volt – nézz rám.

Nem tettem úgy.

- A múltkori nem volt elég? 

- Zhamina, a világ összeomlik körülöttünk – suttogta Arine lesütve a fejét. Már korántsem virágoztak annyira, nem a szemeimben.

- Akkor kitalálunk valamit. Nem érdekel, de nem ölünk meg senkit sem.

- A barátodat kérdezd – sóhajtott fel Artzai – elvégre ő keresett fel minket. Próbáltam kiszedni belőle, hogy milyen tervet tartogat a fejében. Meg sem próbált ellenállni, Zhamina. 

- Hogyan? – hátráltam egyet – hazudsz.

Artzai és Arine egyszerre kezdtek el magyarázkodni, de az egyedüli hang Harryé volt, amit meg is hallottam.

- Azon gondolkodtál, hogy nélküled megoldódna minden. Ezzel álmodtam, Amelia, éreztelek. A tárgyaláson láttam, ahogy bejössz a terembe, egy késsel a kezedben, azt ordítod, hogy az én hibám és leszúrod magad. É-én…é-én nem hagyhatom, Amelia. Véget kell vetned ennek, könyörgöm, nem bírom látni. Fejezd be – nézett fel rám – ölj meg. Vége lesz mindennek, Amelia. Mindennek.