II./ HUSZONKETTŐ ~ "Kapu"

helló mindenki! meghoztam a következőt. jó olvasást, remélem még tetszik nektek :) xx

Harry szemszöge

    Semmi sem volt fogható az ürességhez, ami elöntött.

Amint sarkon fordultam, hogy ott hagyjam őt rögtön meg is bántam. Annyira mérges lettem. Éreztem végigiramlani a vénáimban, szétterjedt minden porcikámban, a morgó állatias hangok megijesztették a vendégeinket. Végem volt. Minden egyes léptem megrezegtette a földet alattam. Nem tudtam mit tegyek. A kezeim remegtek. A levegő luxus volt, nem is próbálkoztam hozzá jutni. Belemartam a hajamba, rögtön utána a kordonba kapaszkodtam, lehajtottam a fejemet és próbáltam lélegezni. Egy pár erős próbálkozás után gyenge zihálásba kapaszkodtam, és a tüdőm felszabadulhatott. idegesítettek az emberek körülöttem. A Fighterek is. Liliana nevetése is mellettem. Xaviéra is. Amint lehunytam a szemeimet Amelia kisírt szemei jelentek meg előttem, a hangja a fülembe vánszorgott diadalittasan. 

„Mi van ha csak ez köt minket össze?”

    - A francba! – dühöngtem és megfogva a kordont a közönség lába elé dobtam. Rám meredtek és ijedt hangot adtak ki. Konkrétan az sem érdekelt volna, ha sikítanak. Rájuk néztem, valószínűleg azzal a ne-szólj-hozzám ábrázatommal, meg sem mertek mukkanni. Megfordultam. Egyszer fent voltam, aztán lent. A hangulatingadozásaim kibírhatatlanokká kezdtek válni. Úgy vártam, hogy végre a karjaimba vehessem őt, erre abban sem voltam biztos, hogy többet megtehetem. A gondolatra reszketni kezdtem. Az egész kibaszott testem lángokban állt, egy irányíthatatlan tűzbomba, ami bármikor szétterjedhet. 

- Haver, nyugodj le, mi történt? 

- Ne érj hozzám – szavanként sziszegtem az arcába. 

- A pályára kéne menned, Styles – csapott hátba Kasey. Olyan átkozottul idegesített az arrogáns mosolya, hogy megragadtam a kezét, kifordítottam és roppant a csontja – a francba Harry! Eltörted a kezemet! – rám nézett elképedt arccal.

- Ha még egyszer hozzám érsz a nyakadat is kitöröm – nem beszéltem hangosan. Ez volt az a hangsúly, amiből nem csak az emberek, de a vámpírok is elkönyveltek ijesztőnek. Nem láttam. Nem éreztem. Nem voltam képes mozdulni. Kibaszottul várnom kellett öt napot rá, és ezalatt kezdtem elveszíteni saját magamat. Egy érzelmi szemétdomb voltam nélküle.

    Elkaptam a motoromat, rápattantam és a maximumra gyorsulva száguldottam végig az aszfalton. Nem izgatott, hogy nincs rajtam védőfelszerelés. A tűz lángra lobbant a motor hátulján és a tömeg őrjöngeni kezdett. Az adrenalin megrészegítette az elmémet. Lecsuktam a szemeimet. Az elmúlt napok hosszadalmas fáradalmai elárasztottak. Rá sem ismertem magamra. Az egyik percben izgatott voltam, mert Xaviéra igent mondott a találkozásunkra. Aztán meg sírni kezdtem, mert eszembe jutott Amelia és a hiánya. Fogalmam sincs mi folyik körülöttem, de utáltam. Utáltam, hogyha nincs mellettem azt sem tudom kivagyok többé. Utáltam, hogy Maire folyamatosan a fejemben van és már új áldozataim is beköszöntöttek hozzám. Utáltam, hogy nem tudtam kezelni, mert nem volt ott az egyetlen erőforrásom. Aki megnyugtatott és elhitette velem, hogy minden oké lesz. El akartam tűntetni azt az égető forradalmat a mellkasomban, ami azóta ott lapul, hogy otthagytam őt. Üres voltam és érzéketlen. Annyira érzéketlen, hogy mikor felborultam és égni kezdett a ruhám meg sem éreztem. Az úton feküdtem, a motorom messzire csúszott mellőlem és a csillagtalan eget bámultam. Minden gondolatomat felemésztette. És amikor megkérdőjelezett minket? Azok után, amin együtt keresztülmentünk? Visszakívántam a lelketlen állapotomat, mert az is tűrhetőbb lett volna, mint az a hasító fájdalom ott legbelül, valahol az eldugott lelketlen testemben. Nem sokszor éreztem fájdalmat. De ott és akkor hullámokban törtek rám. Bár lehet azért is, mert megégtem egy-két helyen. Fura volt, mert körülbelül semmit se éreztem a bőrömből. Fölém hajoltak többen is, a fülemig eljutott a hangjuk, de ha akartam sem tudtam volna kibogozni a mondandójukat. Nem is érdekelt. Liliana fölém hajolt és ijedten motyogott, ordibált, szokásához híven. Nem törődtem vele. Megmozdítottak és hurcolni kezdtek. A kezeim lógtak, a fejem is, és lekényszerítettek a szemeimet. Nem akartam látni. 

    Megemésztett a felbukkanó szempár, ami kapaszkodó volt és egyszerre távolodó. Elhitte a badarságot, amit a fejébe vett. Abba kellett hagynom a felidézését, mert szét fogok rúgni valamit. Rég voltam annyira dühös. Beférkőzött az elmém legmélyebb bugyrába és nem hagyott nyughatni. 

- Elment az esze, teljesen megbolondult, ezt nem hiszem el. Hozzatok valami láncot, hogy kiszögeljem valahová és addig üssem, amíg észhez nem tér.

Egy csuklót nyomtak a számhoz. Összerezzentem, éreztem a forró vér ízét a számon s még bele sem haraptam. Felnéztem a semmis tekintetre, csak lebámult rám és várta, hogy olyat tegyek vele, mire öt perc múlva nem fog emlékezni. Eltoltam és felültem. Felszisszentem. A lábaim és a hasamon tátongó lyuk égető volt. Nem akartam véget vetni neki, örültem, hogy valami elvonja a figyelmemet a mardosó szúrásról a szívem helyén. 

- Egyél, Styles, különben én etetlek meg – Liliana elém állt és akkorát csattant a tenyere az arcomon, bevisszhangozta a sátrat – Jézus Isten, teljesen elment az eszed? Neked halálvágyad van, vagy mi?

Elnevettem magam.

- Még mindig nem tudunk meghalni.

- Leszarom, érted? Leszarom, hogy mindig ezzel a magyarázattal jössz! Nem ülhetsz fel a motorra ilyen állapotban! Azt hiszed nem tudom, hogy direkt csúsztattad ki a kerekét? Ennél nem is lehetett volna nyilvánvalóbb!

- Nem érdekelsz – a szakadt kabátomért nyúltam, de elvette tőlem – Liliana, egyszer az életben, csak egyszer, maradj csendben! Nem tudsz semmit sem, oké? 

- Szóval nem? – vigyorgott.

- Nem – emeltem fel a hangomat. 

- Ugyan Styles, mindenki tudja milyen kibaszott szerelmes vagy, nem kell a show.

Elpattant az utolsó maradandó türelmem szála is. Megragadtam őt, nekitoltam a sátor oldalához, majdnem kiestünk rajta. 

- Senkinek nincs fogalma róla, hogy milyen! Oké? Még csak közelében sem lehettek annak, min kell keresztül mennem! Mit néztek? – ordítottam a többiekre – kezdek bekattanni – néztem Liliana szemeibe – látom a halott áldozataimat. Először az álmaimban, majd most már itt körülöttem is. Épp Nicholas mered rám tíz méterre tőlem és arra feni a fogát, hogyan öljön meg úgy, hogy nem tud hozzám érni.

- Har…

- Fogalmad sincs róla milyen arra ébredni. Túlvészelni a kibaszott napot anélkül, hogy bele ne őrülnék. Nem bírom, nem bírom tovább. És tudod mit? Igen. Nyálas mesébe illő szerelmes vagyok, de ő az egyetlen ember, aki mellett nem érzem magam őrültnek. És ez az ember épp most vágta hozzám, hogy szerinte az egész nem valódi! 

    Eltávolodtam Liliana-tól. Alig bírtam elkapni a lélegzetemet s bár pár kiló felszabadult rólam, még mindig nehéz voltam. Kiürült a sátor és csak mi voltunk bent. Liliana szellemként vizslatott engem sötétzöld szemeivel. A szája elnyílt, mondani akart valamit, nem tudott. Megráztam a fejemet és kínosan nevetve, a levegőbe emeltem a kezeimet, majd leejtettem.

- Végem van. – mondtam egyszerűen – vége van. 

- Miről beszélsz? – kérdezte halkan. 

- Én.. é-én nem tudom – beleszántottam a hajamba. 

- Harry, meg kell gyógyulnod, menjél és igyál, aztán keresd meg Ameliát.

- Kizárt – nevettem. Miért nevettem? 

- Mi az, hogy kizárt?

- Nem tudok… nem tudom – néztem rá széttárt kezekkel – nem tudok most vele lenni, ránézni. Látni azokat a szemeket. 

- Harry. 

- Komolyan, Liliana. Épp csak kezdek lenyugodni, nem szeretném szétszedni az egész mindenséget.

- Nézz rám, Harry – Liliana olyat tett, amit már nagyon régóta nem. A kezeibe fogta az arcomat. Vonásai bizakodóak voltak. Azon pillanatok egyike, amiket nem enged senkinek, hogy lássák. Csak én. Tudtam, hogy ez egy fontos jelenet és nem lehettem bunkó. Pedig nem volt kedvem ahhoz – erősnek kell lenned. Elhiszem, nem tudom milyen, de elhiszem, hogy rossz. – Liliana hangja nem volt érzelgős, hogy is lehetne. Rideg volt és távoli, mint minden vámpíré. Viszont benne volt valami. Valami megfogható. Valami más, mivel megbabonázott és hittem neki. Nem volt más választásom. Elhallgatott. Az ujjai leestek rólam és pár pillanatra a sarokba meredt. Mikor reagáltam volna, így beszélt: - sajnálom.

- Mit sajnálsz?

- Mindketten magatokat hibáztatjátok, mikor én voltam. 

- Miről beszélsz? – ráztam meg a fejemet.

- Én voltam az, aki támogatta az egészet. Emlékszel, amikor először szóltam közbe? – elmosolyodott halványan – mikor leordítottam Amelia fejét a folyosón. Eléggé meg volt ijedve, azt hittem bepisil. – nevetett – Annyira kapaszkodtam Hozzá. Benne éltem, Harry, sokáig – lepillantott a földre és vállat vont. A saját metamorfjáról beszélt. Letörten. Minden idegszálam elgyengült és teljesen megdöbbentem. – láttam Ameliában őt, ugyanolyan volt. Nem tudom mit gondoltam, azt hittem ha támogatlak titeket visszakapok belőle valamennyit. Önzőnek hangzik tudom, de…

- Megértem – könnyítettem a helyzetén – hidd el, én aztán megértem.

- Tévedtem veletek kapcsolatban, Harry – nézett rám komolyan. Elnyíltak a szemeim, mégis mit ért azon, hogy tévedett? – a közelében sem vagytok annak, amik mi voltunk. Elhagyott engem, Harry – nézett bele a szemeimbe és esküszöm, ha nem remegett bele a lábam, mikor megláttam a könnyét! Liliana-nak. Lehetetlen. Liliana nem sír. Liliana nem érez. – miután ittam belőle, elhagyott.

- Hogyan? – hőköltem hátra. Mi az, hogy ivott belőle? – ittál belőle?

- Senkinek sem mondhatod el, Harry. Nem szabad tudniuk.

- Jézus, tudod, hogy mindennek füle van itt? 

    Megfogtam a kezét és elmentünk onnan. Vissza sem néztem. Előtte persze ittam a lányból, aki felajánlotta magát, megköszöntem neki és megváltoztattam a történéseket a fejében. Liliana magas sarkúja kopogott mellettem. Nem mertem megszólalni, féltem elillan a pillanat. Mármint, Jézusom, hogy titkolhatta el ezt előlem? 

- Nyugodtan ordíts le, Harry.

- Én csak… miért nem mondtad el?

- Legszívesebben kitörölném az egészet, curly head – mosolygott rám féloldalasan – nem volt több egy cseppnél. Szinte alig értem a lelkemhez, de képes vagyok sírni és érezni pár dolgot. Nem sokat, de egy kicsit. Minél többet iszol, érintkezel a lelkeddel, annál többet kapsz. Amelia gondolom nem mondta, hogy látott sírni. – megráztam a fejemet – hát persze, amilyen naiv és béna nem esett le neki – hallatta hangját – fent a hídon. Beszéltem neki róla és eluralkodott rajtam, ennyi. Képes vagyok sírni, Harry – megfogta a kezemet és megszorította – ezért vagy ennyire fontos nekem. Harry, sajnálom.

- Wow – döbbentem le - ne sértődj meg, de ez fura tőled – összenevettünk.

- Ugye? – sóhajtott – volt dolgom a metamorfokkal is. Bujkáltam sokáig.

- Mindig elfelejtem mennyivel öregebb vagy nálam – mosolyogtam rá s ő viszonozta.

- Harry, elhagyott engem, pedig ó de nagy kötelék volt közöttünk – megállított és megmarkolta a vállaimat – a kötelék, ami köztetek is volt, de elhagyott. Mert valószínűleg még sem függtünk annyira egymástól. 

- Mit akarsz ezzel mondani? 

- A metamorfok sem tudnak mindent. Ti még mindig a nyálas szerelmes undorító burkotokban vagytok – forgatta a szemeit – lehet, hogy van oka a köteléknek, de Harry – lehelte zsebre dobva a kezeit – nem mondhatom neked, hogy valódi teljesen, mert én sem tudom. Csak azt, amit tapasztaltam és látok. És ti ketten szánalmasan kitartotok egymás mellett. 

- Tudom – vetettem oda egy halvány vigyort – de ő nem látja. Egész héten kitaszított engem. Valami változott. 

- Akkor menj oda és tudd meg, hogy mi az. 

- Velem kell jönnöd, mert ha elfajul a helyzet, le kell állítanod. Nem tudom kezelni a dühömet.

Amelia szemszöge

    Üresség.

Ez volt a tökéletes szó, amit kerestem órák óta. Amikor ott hagyott, valami legbelül belőlem is kiszakadt. Butaságnak hangzik, vagy sem, így éreztem. A végtagjaim szörnyen nehezek voltak, vonszoltam magam egészen hazáig. Rhys nem mondott sokat mellettem, csak hazakísért és kézszorításával támogatott. Harry agya elborult és nem tudtam nem hibáztatni magamat. Amint megkérdőjeleztem magunkat és elfordult tőlem, megbántam azon nyomban. Pedig nem kellett volna, hisz a feltételezés jogos volt. Mi van, ha ez a pár nap különlét csak megerősítette az elméletemet? Ha távolság kettőnk között segített, hogy tisztán lássunk. Rhys sem egyetértését, sem ellenvetését nem fejtette ki. Ez volt a legmegfelelőbb reakció. A csend. Csend volt mindenhol. Nem csupán az éjleple alatt, bennem is. Az agyamat megbénította az a felismerhetetlen érzés, mi belül keringett. Beivódott az ereimbe és végighatolt a testem legmélyébe, a középpontba, a szívemhez. 

    A hiány.

    Harry hiánya. Őrültségnek hangzik, de így éreztem. Hirtelen elkapott a pánik, mikor beugrott: lehet vége van? Végem van. Végünk. Nem veszekedtünk eddig és halvány lila gőzöm sem volt hogyan kezeljem. Vannak párok, átlagos életet bonyolító párok, akik közt egy vita elvész. Vagy épp ellenkezőleg s kettémarja az érzelmeket. Bárcsak mi is apró semmiségen kaptunk volna össze és nem olyanon, mint a valóság. Mert a valóság az, hogy elvesztem. Eltűnni látszok a tudatlanságban, a vállunkra söprődő, egyre csak tornyosuló problémától s a megoldhatatlantól. 

- Hé, bekísérlek – súgta halkan. Rhys levette a kabátomat és óvatosan lépkedtünk fel a lépcsőn. Lerogytam az ágyra és nagyot sóhajtottam. Rhys letérdelt elém és szomorú mosollyal fogta meg a kezemet. – rendben leszel? Tudod egy összeveszés nem a világ vége.

- Tudom. – füllentettem, mert nem így éreztem. 

- Naa – kezébe vette az arcomat és biggyesztett ajkakkal cirógatott – lenyugszik majd, meg te is, és megbeszélitek.

- Ezen nincs mit megbeszélni – az ölemben nyugvó kezeimre néztem – ő ezt érzi, beigazolódott. Így indultam neki, Rhys. Mammáék megmondták, hogy nem volt igazi, de nem hittem nekik. 

- És már igen? – vonta össze a szemöldökét.

- Én… én nem tudom. Igazinak tűnik. De most, hogy kiborult a bili nem tudom már. 

Rhys beletúrt a hajába mély sóhajjal kísérve. Nem mondott semmit, csak elkezdett levetkőzni.

- Öltözz át, alvásra van szükséged.

- Itt maradsz? – mosolyra húzódtak az ajkaim. Bólintott és ledobta magát az ágyamban, egy szál boxerben. Tátva maradt a szám. 

- Nem jössz? – nevetett – zavar a férfias testem? – végigsimított magán és rángatózó vállal, nevetve nyúltam a pizsamámért. Kedvem sem volt lefürödni, erőm sem. Bebújtam a takaró alá, az oldalunkon feküdtünk egymást nézve. Rhys megsimogatta az arcomat, amire le kellett hunynom a szemeimet. Jól esett a törődése. – aludj bébi, szükséged van rá.

- Bébi? – csodálkozva néztem rá. Megvakarta borostás arcát és vállat vont.

- Most mit titkoljuk a szerelmünket, édes? Ketten vagyunk – vigyorgott és összeborzolta a hajamat. Röhögve elkaptam a kezét és fölé kerekedve széttúrtam a haját. – hé, a hajamhoz nem érünk! – figyelmeztetett s én tovább kuncogva dörzsöltem a fejét finoman. Rhys engem nézett, mosolyogva, mikor lenéztem rá nem tudtam nem elgondolkodni, milyen férfias lett. Értem azt én a baráti, oh-mennyit-változott módon. Az arca komolyabb, férfiasabb lett a kis szőrtől az arcán, állán. Megsüllyedtek a szeme körüli ráncok és szemei szürkébe torkolltak. – hm, most úgy nézel rám, mint aki mindjárt felfal?!

- Rhys – forgattam a szemeimet és ő szórakozottan megcsípte a karomat. Aztán megragadott és lenyomott az ágyra. Lepillantott rám.

- Tudod, ha nem férfiakra izgulnék Harry előtt lecsaptam volna rád.

Azt hittem hülyéskedik, azonban szemei mást mondtak el.

- Valóban? 

- Amelia, fogalmad sincs róla, hogy milyen hatással vagy a fiúkra. – aztán mielőtt túlságosan drámai jelenetet alakíthattunk volna, csiklandozni kezdett. Összerezzenve visítottam alatta, arcom kipirult, a hajam összeborzolódott. 

- Hagyd abba. Rhys!

Úgy gondolta halálra kínoz a kezeivel. Rhys előtt nem szégyelltem magamat. Képtelen lettem volna azok után, amit értem tett. Ő volt, aki felkarolt az első évben és úgy állt hozzám, mintha nem lennének vörösek a szemeim, nem lennék indiai. 

    Lihegve feküdtem le a matracra és ő mellém dőlt. Ujjai elkapták az enyémeket és cirógatni kezdtek. 

- Az igazat mondtam, Amelia. A fiúk, akiknek van szemük, utánad fordulnak. Nem is egyet láttam már – húzta fél vigyorra ajkait.

- Ezt csak azért mondod, hogy jobban érezzem magamat.

- Ilyennel vádolsz? – tette a szívéhez a kezét. – szíven döftél – hangszíne magas lett és levegőért kapott színjátszásában. 

- Hívom a mentőket! – felültem és a szívéhez téve a kezemet ál-szívmasszázst adtam neki. Rhys megragadta a karomat és valamit mondani akart.

- Amelia – sziszegte – azt hiszem kettőt látok belőled. 

Alig bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Mik az utolsó szavaid? 

- Most komolyan ezt kérdezted? – elnevette magát hitetlenül, az arcára téve a tenyerét – ilyet nem kérdezünk az haldokló embertől!

- Bocsi – leomlottam a mellkasára és örömmel vettem ölelését. 

- Mesterséges lélegeztetést kellett volna alkalmaznod. 

Felpillantottam rá, a szemeiben kihívás volt és játék.

- Kizárt – ráztam a fejemet.

- Mi van? Nem csókolnád le a meleg barátodat, ha haldokolna? Ezt a szívemre veszem Amelia Knightley.

- Rhys, nem haldokolsz.

- És ha haldokolnék? Tudod sokkal jobban csókolok, mint a barátod. 

Egy pillanatra elsavanyodott az arca, amiért felhozta őt. De nem törődtem vele, figyelmen kívül hagytam a szívem ritmusának kihagyását. 

- Gondolod? 

- A melegek jól csókolnak, kiválóan – vont vállat – meg az ágyban is jók. 

- Harrynél nem vagy jobb – kicsúszott a számon, mire rácsaptam a tenyeremet. Rhys hümmögött, aztán hirtelen maga alá fordított. 

- Akkor bebizonyítom – lehajolt hozzám, és bár komolynak akart tűnni, láttam rajta, hogy bármelyik percben elröhögheti magát. Csücsöríteni kezdett, ficánkoltam alatta, jobbra-balra forgattam a fejemet, a szája követte az enyémet. – nem kérsz egy kis forró csókot? 

- Rhys – megmarkoltam a vállait, rángatóztam a visszatartott röhögéstől. Mikor megfogta az arcomat és közelíteni kezdett, leszorítottam a szemeimet. Aztán mikor a leheletét éreztem az orromon, nem bírtam tovább. Kitört belőlem a szakadatlan röhögés. Ez a röhögés elérte a szemeimet, a szívemet, a lábaimat is. Mindenemet. Feloldódtam és nem bírtam abbahagyni. Akkor meg csak még inkább rákezdtem, amikor egy ártatlan puszit nyomott a számra. Összenéztünk pár pillanatra, tágult szemekkel majd kitört belőlünk egyszerre a vihogás. Az ágy rázkódott velünk együtt és csak reméltem, hogy anyámékat nem keltettük fel. 

- Őrültek vagyunk – konstatáltam levegőhöz kapva. 

- Na, ugye, hogy szerelmes lettél belém? Bocsi bébi, de nem izgulok a pi…

Rátettem a kezemet a szájára, teljesen zavarba hozott és inkább nem szerettem volna hallani, oly nyíltan.

    Rhys a karjaiba akart húzni, amikor kopogást hallottam az ablakon. Harry ott guggolt a párkányon.

- Beengedsz? – hallottam a morgó hangját. Nem tűnt épp jó kedvűnek. 

Felálltam az ágyról és odasétáltam hozzá. Egy mély levegőt vettem előtte, még akkor sem fújtam ki, mikor már bent volt. Rhys is felkelt, megvakarta a tarkóját. Harry szemei feltérképezték őt tüzetesen. Az álla megugrott. Azonnal elszégyelltem magamat. Tudtam milyennek nézhetett ki az ő szemeiben. Ott voltam egy fekete shortban, gyűrött fehér pólóban, borzolt hajjal, zihált fejjel. Míg Rhys egy szál boxerben álldogált. Jót nevetve magában. 

- Mi folyik itt? – Harry tekintete visszaesett rám. 

- Épp szexelni akartunk – vetette oda Rhys, és bár ne szólalt volna meg. Még mindig bennem volt a humor, uralkodnom kellett magamon. 

- Vond vissza, mielőtt kidoblak az ablakon – mosolygott rá Harry. De az a mosoly. Vérfagyasztó volt. 

- Rhys – hozzásétáltam. Útközben Harry megfogta a vállamat, de kibújtam az érintése alól. – köszönök mindent. Sokat jelent. 

Harry felhördült. 

- Komolyan? Itt vagyok én is – tárta ki a karjait.

- Nyugi haver, már itt sem vagyok. – Rhys hozzám dőlt, mindkettőnk szájára sunyi vigyor ült ki. Tekintete Harryt kereste, mikor megcsókolta a fejem tetejét. Aki felmordult és idegesen lépett mögém. – élvezetes este volt.

Megcsaptam a vállát a fejemet ringatva. Elment az esze, Harry így is majd szétrobbant. 

- Menj – nyitotta ki neki az ajtót sürgetve – most. 

- Harry, nem teheted őt csak úgy ki – fontam össze a karjaimat a mellkasomon. 

- Ó, de igen, amikor a barátnőmmel szórakozik. 

- Istenem – az orrnyergemet nyomkodtam. Sosem tanulja meg, hogy ez nem olyan kapcsolat kettőnk között? 

- Nyugi Am, a csókunkat nem látta – mondta halkan.

- A mit? – Harry karja leesett a teste mellé. A mellkasa hevesen emelkedett. Ujjai ökölbe szorultak. 

- Bizony – vigyorgott rá – nem tudom kitől tanulta, de wow, benned aztán van szenvedély – rám kacsintott. Szándékosan hergelte. Szemei elmondták, hogy csak vissza akarja adni neki az éjszakát. Tudtuk, hogy Harry reménytelenül féltékeny volt Rhysra, annak ellenére, hogy tudott a beállítottságáról. – örülök, hogy kiegyenesedtem és újra a nők érdekelnek.

Tovább feszítette a húrt még utoljára az ajtónál. Aztán rám pillantott a válla fölött, majd Harryre. Aki uralkodott magán, vagyis próbálkozott. Rhys olyat tett, amitől leesett az állam. Megcsapta Harry fenekét és röhögve sétált ki a szobából. 

- Istenem – elfordultam és nevetni kezdtem. 

- Szia, szépfiú – szólt még fel, hallottuk, ahogy csukódik a bejárati ajtónk. 

    Nem fordultam Harry felé. Nem akartam, hogy megint elöntsön az a szaggató érzés. Leültem az ágyamra, törökülésbe húztam a lábaimat és ki-be lélegeztem. Harry nekidőlt az ajtónak, zsebébe dugta a kezeit, tekintete lyukat vájt az arcomba. Egy ideig nem beszéltünk, végül ő törte meg a ránk telepedő halotti csöndet.

- Remélem csak viccelt a tökfilkó – hangvétele gyengédebb volt, nyugodtabb.

- Persze, Harry – felnéztem rá, ámbár sokáig nem bírtam elviselni a látványát. Mintha leszakadna a fél oldalam. Az egyik felem. 

- Sajnálom, hogy úgy beszéltem veled, Amelia. 

- Hát, én is sajnálom – hangomban volt egy él, min nem tudtam uralkodni. 

- Miért is veszekedünk, amúgy? Mármint én nem értem. Semmit sem értek.

- É-én… 

Harry ellökte magát az ajtótól és elém lépkedett. Lenyúlt, felemelte a fejemet és egy finom babusgató mozdulattal, hüvelykujja végigsimított az alsó ajkamon.

- Mondd el – súgta kérlelve. Megfogta a kezeimet és felhúzott. Szemtől szembe kerülve vele még nehezebb volt. De valahogy jöttek a szavak. Nyíltan, nem tartva vissza semmit. 

- Fogalmam sincs hogy lyukadtunk ki oda.

- Nekem sem – beszívta az alsó ajkát, és sóhajával megemelkedtek a vállai is. 

- Az igazi ok nem ez volt.

- Tudom – mormolta elkapva a fejét. Kíváncsivá tett. 

- Azt hittem nem jössz többet – vallottam be szánalmasan.

- Tessék? – elcsodálkozva pislogott rám – nem vagyok megbolondulva, nem olyan értelemben. Érted vagyok megbolondulva. Kizárt dolog, hogy úszni hagyjam. Nem tudnám. Lehetetlen, oké? - A gyomromban újraéledtek a pillangók, de meg is öltem őket, nem volt ilyen egyszerű. – ez csak egy veszekedés volt, Jézus, Amelia, ne csináld ezt. Mindenki veszekedik, minket sem kerülhetett el. Nem fogok elvonulni egy vita miatt, ne butáskodj.

A shortomat piszkáltam, de biccentettem.

- Mi volt ez a hét, Harry? – magamat is megleptem azzal a legyőzött hangszínnel.

- Mondd meg te. – összevonta a karjait és nem nézett rám. Az ablakon bámult ki. Vonásai a szomorúság csónakjában eveztek. 

- Én? – hőköltem hátra – én mondjam meg, amikor egész héten felém se néztél? 

A düh azonnal megnőtt bennem, ismét. Összefontam a karjaimat, mert remegni kezdtem. Nem akartam, hogy lássa. 

- Én nem néztem feléd? – nevetett hitetlenül – én nem néztem felé– magyarázta a levegőnek mellette. 

- Dolgoztál, Harry, és ezt megértem. Én pedig tanultam. Köszönöm, hogy figyeltél rá és nem vontad el a figyelmemet. De csak úgy mondom, azzal még inkább elvontad, hogy leráztál esténként. 

- Leráztalak? 

Harry erei kidülledtek. Kezdett rémisztően ideges lenni, s én még sem ijedtem meg tőle.

- Igen, leráztál. Meg sem hívtál a show-tokra! Ha Liliana nem hív el, akkor nem megyek el. 

- És akkor nem veszekedtünk volna.

Komolyan ezt mondta?

- Eltolódott volna – elfordultam és az ablakomhoz sétáltam. – aztán megérkezem és azt látom, hogy Xaviéra rajtad lóg. Majd azt mondod, hogy egész héten vele voltál. 

- És?

- És? – fordultam meg – egész héten úgy éreztem, hogy ellöksz magadtól. Nem csak az, hogy nem kerestél. Ökölnyi görcs volt a hasamban, mert féltem, hogy valami történt veled. Aztán rájöttem, hogy Liliana már riadóztatott volna. 

- Amel..

- Aztán kiderül, hogy egész héten azzal a lánnyal voltál, és tudomást sem vettél rólam.

- Tudod mit? – emelte fel a hangját – igen vele voltam. A francba, vele voltam, mert úgy éreztem teljesen ellöksz magadtól. Azt hittem térre van szükséged, mert túl sok volt az egész, sokat voltunk együtt és beleuntál. Egész héten a kibaszott telefont néztem, hogy írsz-e, hívsz-e, de semmi, Amelia. Kezdtem megőrülni tőle. Nem aludtam, ittam, mint egy alkoholista, mert azzal el tudtam viselni a hülye képzelgéseimet! – kifújt egy levegőt.

Közbevágtam.

- Nem hívtalak, mert azt hittem meguntad az egészet! – ordítottam és nem érdekelt, hogy anyáék felkelnek. – egy sztár vagy, Harry. Akárkit megkaphatsz és én… jézusom, tudod mire gondoltam mielőtt megláttalak Xaviérával? Hogy más nővel vagy! Igen, erre gondoltam. És bumm, megláttalak és fájt Harry. Fájt, érted ezt?

- Nem érted, hogy nem akarok mást rajtad kívül? Nem nem tudok másra ránézni, egyszerűen nem akarok! Ember vagy, Amelia, a francba, ma már az is eszembe jutott, hogy mással töltötted a hetet. – felnyögtem hitetlenül – miért ne? Nem járna vele annyi gond, mint velem. Igen, izgatott voltam, mert végre könnyíthettem magamon Xaviérával, na nem mintha nélküled sokat használt volna! Főleg, hogy utána úgy bőgtem, mint egy kislány. 

    Csendben lettünk pár percre. Kapkodva a levegőt bámultunk egymásra, emésztettük egymás szavait. 

- Amelia, minden rendben kislányom?

- Persze, anya, ne haragudjatok, menj vissza aludni.

- Kiabálást hallottam – hangja álmos volt.

- Csak a TV volt, úgy maradt és ráfeküdtem a kapcsolóra.

- Biztos? Nem úgy hangzott.

- Anya, menj aludni – utasítottam ingerülten, végül visszaballagott a szobájába. 

Aztán a következő pillanatban meglebbent a függöny, szelet is éreztem, meg Liliana-t láttam a szobában.

- Folytassátok csak – biccentett, elkényelmesedve az ágyon. 

- Fáradt vagyok – sóhajtottam feladva a harcot. Nem jutottunk dűlőre. Ő mondta a magáét, én az enyémet.

- Addig nem fekszel le, amíg meg nem beszéljük! – Harry megfogta a kezemet és magához húzott. Zöld tekintete dúslakodott a haragban. 

- Harry, fáradt vagyok, éjjel három van és nincs kedvem tovább veszekedni. 

- Szóval nincs kedved veszekedni? Rhys-al mégis itt hempergőztél az ágyban. 

Liliana felkuncogott és kíváncsian néztünk rá.

- Bocs, gyerekek, de ez vicces. Folytassátok, popcorn nincs? 

- Liliana, légy szíves, menj el – sziszegte Harry az orra alatt. 

- Oké – felpattant és az ablakhoz lépett – akkor nem mondom el mi a probléma. 

Harry fáradtan morrant fel.

- Mondjad, mi a probléma? Nehogy kipukkadj a sok tudástól.

- Áh, nem tudom, megéri ez nekem? – vigyorgott ránk. Mikor látta, hogy nincs kedvünk a bolondozásához ismét helyet foglalt – veszekedtek, de nem figyeltek egymásra. Ez a probléma.

- Wow – nevettem fel – köszönjük a tanácsot?

- Te idióta – szúrós szemekkel intett le – üljetek le. Mindketten. Elegem van már, hogy én irányítalak titeket. El kéne mennem megkeresni Will Smith-t és megkérdezni, hogyan lehetnék a randiguru. 

Liliana maga elé meredve elképzelte magát a „randiguruként”. Elmosolyodtam rajta, másra már nem voltam képes. 

- Liliana – csettintgetett Harry – várunk.

Harry az ablakomba ült, én meg le a földre. A könyökömet támasztottam a combjaimra, a tenyeremmel meg az államat. Igyekeztem nem elaludni. 

- Amelia, drágám – mosolygott rám szarkasztikusan – mondd el, amit elmondtál nekem, miután ott hagyott Harry.

- Mi ez, valami terápia? – horkantott fel Harry.

- Fogd be, épp megmentelek titeket saját magatoktól. 

Nagy levegőt vettem és ledaráltam.

- Egyedül voltam, Harry eltaszított, azt hittem megunt, aztán ma már arra is gondoltam, hogy mással van. Hiányzott, és pánik rohamom is lett. Nem nagy ügy. Azt hittem ennyi volt és bejelenti, hogy nem megyünk sehová és ennyi volt. Aztán meg Harry elszólta magát, hogy csak a kötelék miatt van velem, amivel beigazolódott a gyanúm meg mammáék „jóslata”. 

- Badarság – nézett rám Harry, mélyen elkapva a tekintetemet – nem valódi? Nem valódi, ahogy érzek irántad? Nem tudom Amelia, hogy mivel tudnám még neked bebizonyítani, hogy te kellesz nekem. Annyi hét, hónap után még mindig kételkedsz?

- Kuss már – legyintette le Liliana – még valami?

- Ennyi. Aludhatok?

- Harry? Mondd el te mit éreztél.

- Nem fogok pszichológusosat játszani, meg párkapcsolati tanácsadósat sem. Amelia nem bízik bennem, itt van a probléma. 

- Akkor még egyszer mondom. Mondd el, hogy mi volt a héten. Mindent, ismételd meg. Kihallgattalak titeket - büszkén meglegyintette a haját – és valami elkerülte a figyelmeteket.

- Micsoda? – kérdeztük egyszerre. Összepillantottunk Harryvel, aki hosszú idők óta először rám mosolygott. Elpirultam és lesütöttem a fejemet. 

- Hogy is volt? Izgatott voltál Xaviéra miatt, aztán elsírtad magad? – vonta fel a szemöldökét és rám pillantott. 

- Olyasmi. Rám tört, nyugodtan röhögj ki. Paranoiás voltam, oké? Próbáltam kezelni az egész holtakat látok dolgot, de nem bírtam másra koncentrálni, csak rá – mutatott rám és a fejét csóválta, felröhögött kínosan. – biztosra vettem, hogy megunt és teret akar. Annyi időt voltunk együtt és ezért nem hívtam őt. Ezért nem hívtalak – végül találkoztak a pillantásaink – éreztem, hogy valami hiány van bennem, de nem akartalak rákényszeríteni semmire. Nem hívtál. Már az is eszembe jutott, hogy van valaki más. Mire gondolhattam volna? 

- És akkor ki nem bízik kiben? 

- Jézus, nem tehettem róla – tárta ki a karjait – nem tudtam, hogy mi van.

- Szerinted én tudtam? Ültem az ágyon és nem értettem miért izgulok. Azt hittem megéreztem, hogy végre jössz, de nem történt semmi.

- Majd sírtál – folytatta Liliana. – még mindig nem esik le?

Mindketten ránéztünk. 

- Nem? – kérdezett vissza Harry.

- Idióták. Rhys azt mondta neked, hogy nincs lány a dologban, rögtön ezen kezdtél gondolkodni. Aztán már Harry is erre gondolt. A nagy veszekedésben észre sem vettétek, mi? Mindketten odáig vagytok a másikért, de a fejetekbe vettétek, hogy megcsaljátok egymást, meg meguntátok a másikat. Meg tér kell, meg mit tudom én. Döntsétek el, hogy ki érezte előbb melyiket.

- Mi van? – ráztam meg a fejemet. 

- Oh – mondta Harry, egy végtelenbe kapaszkodó perc után – az lehetséges? 

- A ti helyzetetekben? Lehetséges, szerintem – vont vállat – történni kellett valami olyannak, amivel teljesen megnyíltatok egymásnak testileg és lelkileg.

- Istenem - Harry nevetni kezdett, hisztérikusan. Hátra vetette a fejét és a homlokára tette a tenyerét – persze, hogy történt. 

Ahogy néztem őket összeraktam a megbeszélteket. Mindketten ugyanazt gondoltuk a másikról. Én, hogy ő unt meg, ő lehet mással, és nem kellek már neki. Ő pedig ugyanezeket rólam. Mondani akartam valamit, ketté is nyílt a szám, de nem jöttek a szavak. 

- Csak hallgattalak titeket lentről, ugyanazt vágtátok egymáshoz. Ennek csak kell jelentenie valamit. 

- Szóval, ugyanazt gondoltuk, mert…?

- Mert nem tudom? – vont vállat barátnőm – biztos kinyitották a kis kapudat a fejedben, és érzitek egymás… érzelmeit? Nem tudom. 

- Kapumat? De hogy? 

Harry elvigyorodott. Felvonta a szemöldökét és lepillantott a csuklómra. Ami még zöld-sárga volt egy kis helyen. Felköhögtem és rámeredtem.

- Kizárt, Harry. Ne is gondolj erre.

- Miért ne? – Liliana egyszer rám, majd rá pillantott – irányítottam a testedet.

- Ó te jó – sikkantott Liliana – vámpír szex? A legjobb!

Elvörösödtem és túlságosan megszégyenültem ahhoz, hogy rájuk nézzek.

- Mi más lenne a magyarázat, Amelia? – Harry elém bicegett, felrántott és a kezeibe vette az arcomat – beengedtél, átadtad magad nekem. Úgy látszik, hogy ide is beengedtél teljesen – a szívemhez nyomta a tenyerét és könnyebbülve mosolygott – saját magunkat kergettük ebbe bele. Te éreztél engem, én meg téged. 

- Ehhez nincs gyomrom – Liliana az ablakhoz sétált.

- Várj – összenéztünk és bólintottam – köszönöm. 

- Mint mindig – legyintett és eltrillázott. 

Harry lehajolt hozzám, meleg lehelete selyemként pátyolgatta a szájamat. Tekintete mély érzelmekkel volt eltelve. 

- Olyan, mintha egyek lennék, Amelia – súgta nekem, és nevetett boldogan. Lekerült az összes súly a vállamról, nem hittem a füleimnek – Egyek vagyunk.