II./TIZENKILENC ~ "Keress meg, morcos fiú"

sziasztok! meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá és köszönöm a 210 rendszerest, wow! fantasztikusak vagytok, köszönöm. remélem minél többen leszünk <3333 imádlak titeket, köszönök mindent xx

     Órák után elköszöntem Rhystől, akit ismét le kellett mondanom Harry miatt.

Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki, azonban nem adott túl nagy hangot neki. Üzenetben megígértem neki, hogy holnap csak az övé vagyok. Egy smiley-val válaszolt, ami „blablázott”. Belevéstem a fejembe, hogy holnap Harry, Liliana, metamorf és minden más mentes napot tartok és Rhys-el leszek. De addig is, Harry. Ideges voltam annak ellenére, hogy nem az én érdekemben akartuk felkeresni Xavériát. Kiderítettük, hogy Maire lánya az egyik étterem felszolgálójaként dolgozik, a belvárosban. Harryt rögtön megérintette, hogy miért „csak” egy pincérnő. A fejébe vette, hogy fizetni fogja az iskolázottságát, ha kell. Teljesen belelendült ebbe az apáskodásba, holott kinézetileg csak egy 18 éves fiút láttak. Véleményem szerint előbb meg kell nézni, hogy kívülről milyennek látszik, egy-két szót beszélgetni vele és azok alapján eldönteni hogyan tovább. Megtorpantam a házunk előtt. 

Nem voltam kész a szüleimmel való találkozásra. A gyomrom azonnal kavarogni kezdett, és ha nem megyek tovább, tán kidobom a taccsot. A szívem nyugtalan volt, azonban nem annyira heves már. A tegnapi beszélgetés jót tett Harryvel, ámbár tudtam, hogy anyáékkal is szembe kell néznem. A kárral, amit okoztam. Teljesen kizártam őket és ocsmányul beszéltem velük. Ez nem rám vall. Mégis mit képzeltem magamról? Fájt, hogy váltak. Fájt, hogy nem téphettem ketté a papírokat, de reménykedtem benne, hogy mire elkészülnek, meggondolják magukat. Felsóhajtottam. A leheletem csípős füstfelhőként szállott fel a magasba s én néztem az útját. Mínusz öt fok volt, tegnap pedig plusz. Egy felhő sem volt az égen, ennek ellenére a napot nem lehetett látni. Mert nem volt. Csillagok sem. Hold sem. Pánikolhattam volna, de mi értelme? Tisztában voltam vele, hogy nincs rendben az univerzum. A Föld sem. Voltaképp semmi sem. De akkor és ott egyetlen egy személy járt a fejemben. Harry és a lelkiismeretének csökkentése. 

- Mit akarsz, Amelia? – Liliana hangszínéből tudtam, hogy forgatja a szemét. Elmosolyodtam. Jó volt hallani őt és tudni, hogy nem változott semmit sem.

- Találkozzunk a Big Bennél. 

- Nem érek rád. 

- Olyan tíz perc múlva? Felszállok egy buszra. – szándékosan nem vettem figyelembe mit mondott.

- Mondom nem érek rá – sóhajtotta unottan. 

- Öltözz fel, hideg van.

Rácsaptam a telefont és nevetve intettem le egy taxit. Nem buszozok, úgy döntöttem. Lejátszódott előttem Liliana elképedt arca, amint pityegni kezdett a telefon a kezében. London sem változott. Néha megfogalmazódtak bennem olyan kérdések, mint például az emberek ennyire vakok? Járnak-kelnek az utcán és tesznek magasra a körülöttük megformálódó veszélyre. Mert mi azok voltunk. Veszély és hatalom. A vámpíroknak hatalmuk volt a kezüknek s a metamorfokkal együtt veszélyt alkottak. Ha belegondolok én sem vettem észre akkoriban semmit sem. Vörös volt a szemem, de betudtam valami genetikai hibának. Na, nem mintha sokat tévedtem volna. Örültem azért, hogy ilyen szempontból tudatlanságban éltek. Többen nem lennének képesek feldolgozni és megbékélni a ténnyel, hogy létezik a természetfeletti. Én sem lettem volna képes, ha nem szeretek bele egybe. Emlékszem milyen rémült voltam. A csontomig hatolt a félelmem és végül a karjaiban kötöttem ki. Annak a karjaiban, aki a falat támasztotta a hátával és a telefonjába volt merülve. Két kézzel nyomkodta és halkan nevetett, valami vicceset olvashatott. A sofőr kezébe nyomtam a pénzt és lassan sétáltam Harry felé. 

     Kizárt dolog, hogy nem érzékelt. Akárhol vagyok, mintha minden érzékszerve rám tapadt volna és megszólalt a fejében a csengő: Amelia, Amelia, Amelia. A gondolattól zavarba jöttem és elpirultam s még hozzá sem értem. Nevetségesen szánalmas vagyok, de nem tehettem róla. Az, hogy több ezres tömegből tudta merre vagyok kecsegtető volt és egyben rémisztő is. Egy titkom sem lehetne előtte, na nem mintha akarnék is egyet. Mire odaértem Harryt körülvették a fotósok. Kérdezősködtek, a rajongókkal együtt. Harry a zsebébe csúsztatta a telefonját és mosolyogva osztogatott autogramot. Nekidőltem vállal a falnak és vigyorogva néztem őt. Nem tehettem róla, Harry olyan jelenség volt, akiről nehezen tudtál nem tudomást venni. Hosszú, vékony, modellek-is-megirigylik lábai végtelenbe nyúlóak voltak, soha nem értek véget, ahogy kecsesből szélesbe szökő felső teste sem. Valóban markáns vállai voltak. A kabátján keresztül is észrevehető volt a kidolgozott teste. Na meg persze az a szürke ejtett nyakú pulóver, amiből kikandikáltak a madarai. Felsóhajtottam, aztán még egyszer, mert a haja egy külön építmény volt. Sokszor elgondolkodtam rajta: ő valódi egyáltalán? Mert ha igen, akkor megkaptam a főnyereményt az élettől. Szerettem amilyen személlyé vált, és tetszett, amivel mindennap elkápráztat. Az a mosoly, gödröcskékkel és fehér colgate reklámos fogaival. Mikor boldog a szemei is belekapaszkodnak a mosolyába. Aztán a zöld szemei már csak hab volt a tortán. Annyira belefeledkeztem a látványába, hogy az elkattanó képeket észre sem vettem. 

- Hölgyem – Harry megfogta a kezemet, meghajolt és kezet csókolt. Természetesen egy hatalmas „awww” hangzott fel mögüle. Képek százai készültek, mozdulat sorozattal rólunk. Aztán a fülemhez hajolt – szégyentelen dolog levetkőztetni egy idegent a szemeivel. 

Az arcom lángolni kezdett és a nyakába temettem az arcomat. Harry halkan nevetett és végül a fejembe csókolt ráérősen. 

- Legalább ötven kép készült, ahogy megbámullak – súgtam neki – abba kell hagynod ezt. 

- Mit? – pislogott rám ártatlanul, mint aki nem tudja, hogy a puszta légzése is lányok millióit öli meg. Mosolyogva ráztam a fejemet és mikor tenyerét végigcsúsztatta a karomon, le a tenyeremhez, hogy összefonja az ujjainkat, felmelegedtem. Azaz ösztönös mozdulat, mihez nem tudok hozzászokni. Ránéztem, a szemeim minden bizonnyal csillogtak, mint mindig, mikor ránézek. – hogy telt a napod? 

     Kéz a kézben sétáltunk London zajos utcáin. A fotósok nem szálltak le rólunk. Harry átölelt a vállamnál fogva és a kabátjához húzott. 

- Ne foglalkozz velük, lekopnak mindjárt – mormolta a hajamba, ujjai erősen szorítottak a vállamnál. Belélegeztem az illatát. Arra gondoltam, hogy közel volt, de nem eléggé. Átkaroltam a derekát, a kabátja alá túrtam az ujjaimat, hogy érezzem a teste melegét. Harry felsóhajtott a torkában, meg nyelt is, az ádámcsutkája mozgott közben. – jó érzés – súgta a fülembe, ezzel csak ösztönözve. Harry feszült volt. El akartam lazítani. Az oldaláig merészkedtem fel, a bőre feszes volt, az izmok megfeszültek alatta. – szóval – köszörülte meg a torkát. Az utcán voltunk, de nem tudtam eleget kapni belőle. Mint aki nem csinált semmit, a vállára döntöttem a fejemet és idióta boldog mosolyomat küldtem a világ felé. – hogy telt a napod? 

Felnevettem. Ez a nevetés meglepően könnyed volt. Harry lenézett rám és figyelt engem közben, mosolyogva. 

- Csak nem baj van, Harry? – megnedvesítettem a számat, mert kiszáradt a merész tekintetétől. Ismét a fülemhez furakodott. 

- Majd akkor lesz baj, ha mindenki szeme láttára felakasztalak arra a fára és jól megbüntetlek a kínzásodért – hangja mély lett, rekedt és vággyal teli. Pontosan a tudatában volt vele, hogy mit tesz ez velem. A testem rögtön válaszolt is, próbáltam nem tudomást venni a szorult alhasammal. Túl hosszú időnek tűnt, hogy nem voltunk kettesben, együtt. Oké, csak pár napja, de mégis pár évnek tűnt. Harry olvasta a gondolataimat. Mindig tudta mi jár a fejemben, azzal magyarázta, hogy „az arcod mindent elmond nekem”. – csak nem baj van, Amelia? 

Szívesen letöröltem volna a szemtelen mosolyát, de Liliana megérkezett. 

- Mi volt az a fontos, amiért iderendeltél? Oh komolyan, már nyilvánosan is nyaljátok egymást? 

Harry sem igazán tudta hogyan került ide. Csupán én. Rámosolyogtam, elengedtem Harryt és belekaroltam Liliana-ba. 

- Engedj el – mondta.

- Ana-val meglátogatjuk Xavériát, és ha minden oké, akkor szólunk neked Harry.

- Engedj el – javasolta megint Liliana, mire én szorosabban fogtam. 

- Rendben, Harry? Nem akarlak fölöslegesen traktálni. Megígértem, hogy megnézzük, de félek több rosszat teszünk neked, mint jót. 

- Engedj el – Liliana harcolt és húzkodni, rángatni kezdett. Magamban jót nevettem rajta.

- Liliana mit szólsz? – fordultam felé.

- Ha nem engedsz el két másodpercen belül kitépem a lila tincsedet és betömöm a szádba. Ehhez mit szólsz? – vicsorgott rám.

- Látod, Ana is egyetért – Harryre pillantottam, aki magában fontolgatta az ötletet. 

- Esküszöm, Harry, ha még egyszer így hív nem érdekel, hogy a barátnőd. Megölöm.

Alig bírtam ki nevetés nélkül. 

- Szeretném őt látni, Amelia – mondta nyugodt hangon – nem lesz baj. Nem a te feladatot, hanem az enyém.

Nem hagytam, hogy eltántorítson. Pedig pár pillanatra annyi lett az önbizalmamnak. Nem, szedd össze magad! – parancsoltam magamra. 

- Elárulnátok, hogy mondjuk kiről van szó? – mosolygott Liliana és akkorát csapott a kezemre, hogy felszisszentem.

- Áú – löktem meg harciasan és összenéztünk. 

- Velem kezdesz? – vonta fel a szemöldökét – ne is fáradj, béna vagy.

Megint a szemét forgatta, de a humor ott volt a hangjában. 

- Inkább beadlak titeket a bölcsibe, és én elintézem – Harry kettőnk között váltogatta a tekintetét. 

Hozzá léptem és nevetve karoltam belé. Még kinyújtottam a nyelvemet Liliana-ra, aki fintorogni kezdett. 

- Mit keresek én itt? – kérdezte Liliana.

- Őt kérdezd – mosolygott le rám Harry.

- Kérlek Harry, csak hagy nézzünk be Liliana-val ketten. – aggódtam, hogy rosszabb helyzetben van a lány, mint várnánk és Harry agya elborul. – aztán bejössz te is.

- Nem is tudom, és ha a lány valami elmebeteg gyilkos és lemészárol titeket? – vonta fel a szemöldökét komolyan, az ajkai viszont mosolyra álltak. 

- Akkor bejössz és megmentesz – vigyorogtam.

- Ó Isten kérlek – tárta ki a karjait barátnőm és az égre nézett – mit vétettem?

Elnevettük magunkat Liliana tettetett fájdalmán. 

- Amelia, nem fogok kiborulni, sírni sem, nem lesz gond, oké? - kérlelően pislogtam rá, és vártam, hogy beleegyezzen. Harry a fejét rázta és tudtam, hogy nyert ügyem van – öt percet kaptok és bemegyek én is. Lábujjhegyre álltam, hogy megpusziljam az arcát. Mivel nem értem el, Harry lehajolt és inkább megcsókolt röviden. A probléma ott kezdődött, hogy sokszor nem tudok tőle megszabadulni. Így beletúrtam a hajába és a számnál tartottam. Harry ajkai elnyíltak, de mielőtt elmélyíthette volna a csókot a fotósok elárasztottak minket. 

- Uh – megnyaltam a számat és bevörösödve Liliana felé kajtattam. Még hallottam Harry „később folytatjuk” beszólását és a gyomromban ezernyi pillangó jelezte: alig várjuk!

     Liliana-nak elmeséltem útközben, hogy ki a lány, akit meglátogatunk. Rosszallóan hallgatta a tegnap történteket. Elárulta, hogy azért tűnt el tegnap, mert ő nem tudott segíteni rajtunk. Csak ketten oldhattuk meg. Viszont Maire és Harry látomásai aggasztották őt. Álljon be a sorba. 

- És én miért kellek? 

Az étterem sarkába ültünk le, az ablakhoz, ami padlótól plafonig ért. Azt a pacát tanulmányoztam rajta elbambulva, amíg Liliana fortyogott. 

- Mert Harry megbízik benned és törődik veled, és mert barátok vagytok – néztem a szemeibe. Tudtam, hogy Harry hallgatózik, és figyel minket. 

- Azért hívtál ide, mert Harry törődik velem? 

- Tudod – nevettem – elég béna vagy, Liliana. 

- Béna? – lesápadt. 

- Béna – bólintottam – Te törődsz Harryvel. 

Liliana ízlelgette a szavakat. Kíváncsi voltam, hogy leesik-e neki a nem régi beszélgetésünk. Az igazság az volt, hogy nem akartam őt bántani. Nem érez, de valami ott belül a lelketlen testében hozzáragasztotta őt Harryhez és eszem ágában sem volt ezt megszakítani. Nem akartam őt semmiből sem kihagyni és ez így volt rendjén. Így hát mosollyal vettem a káromkodását, mindent, amivel azt mutatta fontos neki Harry. Liliana hátradőlt a székében, engem méregetett és bár nem mondott semmit tudtam, hogy mit gondol. És nekem ennyi elég volt. 

- Hozhatok valamit?

Egy lehetetlenül magas, fekete hajú, napszemüveges lány sétált oda hozzánk. A hangja nem törődöm látszatát keltette, rágózott és elgyötörtnek tűnt. Mint aki 24 órája folyamatosan dolgozott. 

- Két vodkát – mosolygott Liliana. 

- Csak hülyéskedik – nevettem kínosan – két kólát.

- Most akkor mit? – sóhajtott ellenségesen.

Liliana megfogta a kezét hirtelen, kikereste a szemeit a sötét szemüveg mögött és így szólt:

- Két vodkát, és a ház vendégei vagyunk, nem? – mosolygott továbbra is. A szám leesett, ahogy a lány sarkon fordult és a pult mögé sétált. 

- Liliana! – csattantam fel – ezt nem csinálhatod meg az emberekkel – halkítottam le a hangomat. 

- Most mi van? Két feles vodkába senki sem hal bele, hagyjál már a nyavalygásoddal, Amelia. 

Dühösen fújtattam és motyogtam mindenféle érthetetlen dolgot. Harry nem tudom mit szólt hozzá, volt olyan sejtésem, hogy ellenezte. A lány két kólával tért vissza. 

- Tessék, egészségetekre – mosolygott gúnyosan.

Liliana ekkor felült a székében. A lányt követte a szemeivel, majd összenéztünk. 

- Amelia. 

- Tudom – megijedtem.

- Amelia belemásztam a fejébe, vagyis azt hittem – szűkültek össze a szemei – kólát hozott, vodka helyett. – először nem tudtam miért háborodott fel jobban: hogy kólát kapott vodka helyett, vagy hogy ellenállt az agyturkálásának. Liliana felállt a kólájával együtt és a pulthoz igyekezett.

- Liliana! – pattantam fel, jelenetet fog rendezni, jézusom! 

- Mi a neve? 

- Nem mondom el. 

Liliana megütötte a tarkómat.

- Ki vele, nem akarom bántani – közelebb hajolt – valamiért ellenállt nekem, tudnom kell miért. Ez nem normális, Amelia. Ha tudnak rólunk az veszélyt jelent ránk.

Nyeltem egyet. Ki lesz nagyobb veszélyben, Liliana, vagy Xavéria? Mindenképpen az utolsó.

- Hé, kislány – mosolygott – mi a neved?

- Xavéria? 

- Na ide figyelj, Xéna, én vodkát kértem és nem kólát! – a számhoz kaptam a kezemet. Xénát mondott? 

- Nem szolgálhatlak ki alkohollal, ez nem egy kocsma. 

A férfit néztem, ahogy kikukkantott a függöny mögül. Egy sármos fiú volt, Nado alkatú, irritáló zöld szemekkel. 

- Liliana – nyúltam utána, és mikor véletlenül hozzá értem a lányhoz egy lágy bizsergés vonaglott végig rajtam. Metamorf volt, valószínűleg még nem tudott róla. – menjünk. 

- Amel..

- Azt mondtam menjünk, ne haragudj a félreértésért, a barátnőm elfelejtette bevenni a nyugtatóját – forgattam a szemeimet megjátszva. Liliana horkantott egyet. 

     Kisüvítettünk az étteremből, Harry pedig előttünk termett.

- Mi volt ez? – dühösen bámult mindkettőnkre. – nem hiszem el, hogy nem tudtok normálisan viselkedni! Meg akartad szállni a fejét? Elment az eszed? – Harryben felment a pumpa, ökölbe szorultak a kezei – nekem kellett volna mennem! – meglepődtem, mikor nekem szegezte a szikrázó szemeit. 

- Én… - hátraléptem egyet. Miért engem hibáztatott? 

- Harry, higgadj már le – lökte meg őt Liliana – nem csináltunk semmit. 

- Ok nélkül támadtátok le – emelte a levegőbe a kezeit – leléptem.

- Harry! – szóltam utána, de Liliana megrázta a fejét. 

Teljesen megbénultam. Nem beszélt még velem így, sőt szerintem a barátnőmmel sem. Lehajtott fejjel sétáltam a szőkeség mellett. Nem hibáztattam őt. 

- Metamorf a lány, a csávó mellette pedig vámpír volt – magyaráztam lehangoltan. – de akkor megtudjuk akadályozni, hogy bejussatok a fejünkbe? 

Erről Arine-ék sem beszéltek.

- Oh, így már értem – sóhajtotta – bocs, hogy úgy neked ugrottam. Azt hittem tudnak rólunk vagy valami. Megijedtem. 

Liliana csak a vámpírokat féltette, de Harry miért akadt rám ki ennyire? A gyomromba kapaszkodott a szomorúság. 

- Harry nem mehet a közelükbe, gondold el. Ha bejelenti, hogy ő ölte meg az anyját a barátja nem áll le, míg agyon nem veri Harryt. Ha meg nem mondja el, a srác gyanakodni fog. Tapasztalatból mondom. Harry nem bírja elviselni, ha bárki a közelembe jön.

- Jogos – Liliana megütögette a vállamat egy fajta „nem lesz gond” gesztusként – lenyugszik majd. Túlteng benne a hülyeség – nevetett és én vele nevettem – rég buliztunk már együtt – sandított rám.

- Kizárt dolog, suli van holnap! – tiltakoztam.

- Unalmas, mint mindig. Na léptem.

- Megnézed őt? – reménykedtem s ő csak bólintott.

     Anyát a konyhában találtam, mikor hazaértem. Rám mosolygott, de lehalt az arcáról félúton. 

- Szia – leültem a székbe. Gombóc volt a torkomban. 

- Szia, Amelia – halk volt a hangja, mindinkább szomorkás. 

Tíz percig ott ültem, megköszöntem az ebédet – 4 órakor ebéd, semmi szokatlan – és bekanalaztam a levest. Erőt kellett vennem magamon. Vissza akartam kapni az aggódó anyukámat, jobban elbántam volna úgy vele, mint így.

- Sajnálom – törtem ki egy majdnem-sírásban. – ne haragudj, amiért olyan bunkó voltam veletek. Én… én nem tudom mi ütött belém – ó, dehogynem tudom – sa-sajnálom – sírtam. Hogy azért, mert ennyire megrendített, vagy mert kijött belőlem minden, nem tudom. 

- Ó kicsim – motyogta és megölelt, szorosan. – már rég megbocsátottam. Tudtam, hogy visszatérsz hozzánk. Annyira hiányoztál. 

- Ti is – súgtam.

Nem mondhattam el mindent neki, de sokat beszélgettünk. Már hét óra is volt, mire felálltunk a kanapéról. Duncan mosolyogva összeborzolta a hajamat és megcsókolta a fejemet. Beszélgettem anyával az iskoláról, a jogosítványról, meg Harryről is. Azt mondták szeretnék vacsorára meghívni őt. „Már mióta együtt vagytok, és még alig ismerjük”. Bárcsak elérném és tudnám, hogy még mindig együtt vagyunk – gondoltam magamban. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Most akkor ennyi volt? De miért lenne ennyi, csak összekaptunk. Vagyis mérges lett rám, ennyi. El sem hagyta magyarázni a dolgot. Lobbanékony lett mostanában, de ezt nem vártam tőle. Haragudott rám és én is rá. Háromszor kezdtem bele, hogy üzenek neki, de eldobtam a telefont. 

Legyen büszkeséged – jött a hang a fejemben. Igen, büszkeség. Mindenemmel szerettem őt, de nem fogok kúszni utána. Nem szabad.

De mi van, ha tényleg nem akar már? 

Megráztam a fejemet, be fogok kattanni. Inkább elővettem a telefont és ennyit szóltam Liliana-nak a telefonba. 

- Hová menjünk? 

     Megígértem anyuéknak, hogy hazajövök éjfél előtt. Nem akartak elengedni, de mivel féltek, hogy „visszaesek”, utamra engedtek. Elhúztam a számat, nem szabadott volna elengedniük, az lett volna a normális. Ismét egy emlékeztető arra, hogy mit tettem velük. Egy fekete harisnyát húztam fel egyébként, piros felsővel, semmi puccos, csillogó dolog rajta. Az öv dobta fel a mellem alatt, na meg a térdem fölé érő magassarkú csizmám. A hajamat felfogtam egy laza copfba és pár tincset leengedtem a vállamra. 

- Wow, úgy nézel ki mint egy… 

- Mint? – vigyorogtam Lilianara. 

- Ember.

- Kösz – biggyesztettem le az ajkamat. – azt hittem azt mondod, hogy jól nézek ki. 

- Édesem – mosolyogva megigazgatta a tincsemet, majd felvette a komor Liliana mindjárt-kitörök arcát – soha nem fogok ilyet mondani neked. 

- Ouch – hátráltam meg. 

- Jól jegyezd meg – emelte fel az ujját közénk – aki jól néz ki, az én vagyok. Te egy fél fokkal lejjebb vagy, mint én.

A szívemre tettem a kezemet. 

- Fél fokkal? Azt jelenti, hogy fél fokkal majdnem felértem Miss Vámpír Őnagyságához? Sírok, látod? Igazi könnyek – meghajoltam előtte újra és újra. Liliana úgy nézett rám, mintha egy bolondot látott volna. Aztán elnevette magát. 

- Nem viszlek sehová inkább.

Liliana fájdalmas arccal, de tűrte, hogy belékaroljak. Nevetve baktattam mellette és közben elmeséltem, hogy kibékültem anyuékkal. Liliana pedig elmesélte, hogy „kurvára nem érdekel megint miért bőgtél, de ha nem engedsz el tudni fogom következőnek miért fogsz”. Fel sem vettem. 

- Vegyünk egy vodkát – pillantottam arra a kis boltra ott a sarkon.

- Mi? Majd a buliban. 

- Nem-nem, vegyünk itt, gyere. 

Belement végül és egy üveg vodkával léptünk ki az útra. Felbontottam és a számhoz érintettem. Ismerős szag, íz, üveg, és hányingerem is lett. De legyűrtem. Akartam egy kis szabadságot mindentől és mindenkitől.

- És ha jön egy rendőr? – vigyorgott.

- Akkor elintézed.

Liliana felvonta a szemöldökét. 

- Nem azt mondtad, hogy ne turkáljak mások fejében?

Elgondolkodtam, majd vállat vontam.

- Az mára nem vonatkozik.

Már a felét megittuk, amikor a telefon csörgött. Harry volt az. 

’ Egy seggfej voltam, békítő szex :)?’

Felnyögtem és a zsebembe tettem vissza a telefont. 

- Harold volt – átlöktem a kezébe az üveget, és kilöttyent belőle egy kicsi.

- Ne pazarolj. Te… Haroldnak hívtad őt? – Liliana röhögött, hisztérikusan.

- Twitteren így hívják – nevettem én is. A látásom homályos lett, a fejem könnyű volt, meg a testem is. Mindenen mosolyogtam és úgy éreztem miénk a világ. 

’ Amelia, mi történt? Ugye nem esett bajod?’

Nem foglalkoztam Harryvel. Egymásba kapaszkodva énekeltük végig az utat a szórakozóhely felé. Szerencsére rendőrökkel nem találkoztunk. 

’ Mondd meg, hogy hol vagy. Nem vagy otthon. Áruld el, különben felkutatom az egész várost érted’

Beharaptam a számat. A vodka őrjítő forróságot gerjesztett bennem és be kellett vallanom, megköszöntem volna Harry közelségét. Minden értelemben.

’ Keress meg, morcos fiú’

     A helység hatalmas volt. Fiatalok hada ugrándozott és ordibálta a feltörekvő zenét a mélynyomóval erősített hangfalakból. A fülem zsibogott és a testembe furakodott a zene. Liliana-éba is. Ajkain vigyor ült, szőke haját meglobogtatta és a fiúk szemei azonnal megakadtak rajta. Ledobtuk a pultos srácnak a kabátunkat – természetesen ismerte őt Liliana – és kértünk egy koktélt. A fejem kóválygott. Felszabadult bennem minden és a jó kedv teljesen hatalmába kerített. A csípőmet mozgattam a széken, a tükörben láttam, hogy kipirultam és a szemeimen is lehetett látni az alkoholt. 

- Táncolj velem – egy hang jött a fülem mögül. Megfordultam és egy mosolygós fiút láttam mögöttem. Alacsony volt, ha felállok jó pár centivel lehagyom őt. Visszafordultam a koktélomhoz. Liliana egy férfival flörtölt. Harmincas lehetett, ingben volt, ami a nyakánál ki volt gombolva szexin. Jézusom, azt gondoltam, hogy „szexin”? Kék szemei összeillettek barátnőmével. Aki bekapta a meggyet és kihúzta a szájából a magot a szárával együtt. A férfi beindult láthatólag. Felszisszent, és erősen ráharapott az ajkára. Hirtelenjében megkívántam Harryt. Hol van már? A telefonomat néztem és azon járt az agyam, hogy megadom neki magam. De akkor egy intenzív, égető tekintetet éreztem meg a hátamon. Elájulok – gondoltam magamban. Felforrt és parázslott a bőröm. A lélegzetem a torkomon akadt. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam Ő az. Lenyeltem az utolsó kortyomat is és a tömegbe indultam. Nem néztem hátra, de reméltem, hogy követ. Pár pillanatra elbátortalanodtam. De csak addig, míg meg nem éreztem az alkohol következő hullámát. Légy csábító és tüzes. Felemeltem a kezemet és táncolni kezdtem. Nem érdekelt, hogy ügyetlen volt. Az sem, hogy megbámultak. Felvettem a zene ritmusát, ringatni kezdtem magamat és belemarva a hajgumimba szép lassan, érzékien vettem ki a hajamból. A kezeimet nem tudtam leengedni, mert a forradalmias simítás rajtuk megbabonázott. Elkábultam, ahogy a mellkasa nekinyomódott a hátamnak, forró lélegzete a nyakam bőre alá férkőzött. Beletúrt a hajamba és oldalra sodorta. Nem beszéltünk. Hagytuk, hogy a testünk tündököljön. Harry illata eltelített. Lila telt ajkai végigvonultak a nyakam ívén, ahogy oldalra feszítette a fejemet. Hevesen lélegzett. Hatalmas tenyerét a torkomba feszítette, hogy hátra buktassa a fejemet a vállára. 

- Gyönyörű vagy – morogta, s ahogy szája a fülcimpámat nyaldosta, keze végigvonult a testem vonalán. Úgy lélegeztem, ahogy diktálta. Úgy mozogtam, ahogy az alakja formálta. A melleim között átsiklott a keze, le a hasamig, ahol megszorítottam az ujjait. Ha tovább megy összeesek a karjaiban. – szóval morcos fiú? 

Nem tudtam válaszolni, alázattal adtam teret a szájának. Elvigyorodott és szétnyitva a száját kiöltötte nedves nyelvét, hogy felfalja vállamat. 

- Harry – sóhajtoztam, és ahogy belemart a csípőmre, válaszul, akaratlanul is hátralendítettem a fenekemet. Harry a torkában nyögött, férfiasan mélyen. 

- Had érintselek meg – kérte. 

- Emberek között vagyunk – nevettem kínosan. 

- Engedd el magad, Zhamina – dúdolta a nevemet, tudta, hogy ha így hív nincs visszaút. 

- Nem – megfogtam a kezét és levettem magamról. Még mindig ugyanúgy álltunk, nem mozogtunk. – kérj bocsánatot – emeltem fel a hangomat. 

Minden bátorságomat össze kellett szednem.

- Bocsánat – motyogta megadva magát, és keze rögtön a belső combomra futott. Ismét levettem onnan. Harry felsírt a fülembe és csípőjét előrelendítve mutatta mennyire türelmetlen. 

- Nem elég jó – fúltam el. Az alhasam görcsbe állt és a keze egyre csalogatóbb lett. – nem hagyhatsz csak úgy ott ok nélkül.

- Tudom.

- Biztos? – kérdeztem és a kezemmel hátranyúltam az övéhez. Megszorítva magamhoz húztam, hogy nekidörgölőzhessek. Belepirultam, mert tudtam mit csinálok és ettől kisebb lettem. De az alkohol erősebb volt. 

- Biztos – nem beszéd volt, tiszta élvezet, nyögés, akarat. 

- Nem hiszek neked – mormoltam.

- Istenem, nem tudom elmondani mennyire felizgat, amikor átveszed az irányítást – sóhajtozta a nyakamba és vezetni kezdett előre. Amíg a falnak nem tolt. 

- Mondd el mennyire sajnálod – a füléhez fordultam és megcsókoltam finoman. Harry reszketett mögöttem. Megzabolázó hőt bocsátott ki magából és a térdeim elgyengültek. Az ujjaimmal akartam a falba kapaszkodni, csak hogy túl kemény volt. Mármint a fal. 

- Elborult az agyam, Amelia. Sajnálom, soha többé nem fogok így beszélni veled – Harry megadva magát tört ki, hangjából sütött az őszinteség. Tudtam, hogy így is gondolja, de azért: 

- Nem tudom Harry – mormoltam és hátranyúlva a fenekébe markoltam. Most én remegtem meg. Beterített karjaival, magasztosan nagy felépítésével. 

- Kérlek – könyörgött, tényleg könyörgött. Lehajolt a számhoz és összeérintette az ajkainkat. Belélegeztem őt és ő is engem. A keze rögtön lesiklott a hasamon át a felhőm széléhez, felhúzta és amikor megéreztem ujja kínzó simítását kettényílt a szám a szája ellen és rásóhajtottam. Összekapcsolta a tekintetünket. Harry szemei elsötétültek, megteltek vággyal és morogni kezdett, amíg én elleheltem a nevét. – akarlak, Amelia.- Elmosolyodtam, és amikor nagyobb nyomást mért a lábaim közé felnyögtem. – haza akarlak vinni. De nem úgy, mint eddig – jelentette ki merev hangon. Oly vágy, oly felemésztő éhség sugárzott a hangvételéből, hogy csak attól össze tudtam volna omlani a karjaiban – bízol bennem? 

Miféle kérdés ez? 

- Igen. 

- Azt akarom, hogy ma este elengedd magad, Amelia. –a fülemhez hajolt és úgy beszélt – az alkohol segíteni fog, szépségem – folytatta – mert ma este azt akarom, hogy azt csináld, amit mondok. 

Nyeltem egyet.

- Harry… 

- Mostantól kezdve. Azt akarom, hogy hallgass végig. 

- Harry – sóhajtottam megint, mert elhúzta a kezét.

- Csend – emelte fel a hangját és végigkúszott a libabőr rajtam. El fogok ájulni tőle. – azt akarom, hogy figyelj rám, hallgass rám. Ha azt mondom, hogy nem élvezhetsz el, akkor nem fogsz elélvezni. – lefagytam. Összeszorítottam a szemeimet és próbáltam megkapaszkodni a falban – ha azt mondom, hogy ne türelmetlenkedj, akkor úgy teszel. Megértettük egymást? – kérdezte, de nem mertem beszélni. Azt mondta, hogy csendben legyek. Bólintottam és ő vigyorgott – jó kislány. – súgta – mert ma este, Amelia, nem fogsz tudni hozzám érni. – végigcsúsztatta a kezeit a csuklómra. Mindkettőre. – tehetetlen leszel ellenem, és azt tehetek veled, amit csak akarok.

Felnyögtem a szavaira. Nem csak a szenvedélytől, hanem a megilletődöttségtől is. Te jó ég, azonnal bevillant a bilincs, amit a rendőrtől kapott.