II./HUSZONEGY ~ "Pánik"

sziasztok! meghoztam a következőt. jó olvasást x

    A péntek délelőttből mindössze kettő percünk volt hátra. Tekintetek hada tapadt rá felforrósodott arcomra, amitől még inkább elvesztem. A matematika tanárom a tanári asztalnál ült, irreálisan vékony lábait összefűzte, a kezeit pedig rajtuk pihentettek. Egy kerek szemüveget viselt, ormótlan kerettel és vastag üveggel benne. Helyettesítés, a legrosszabb. Főleg, hogy fogalma sem volt róla hol tartunk és ki hányadán állt a matekkal. Volt, aki perfekt volt, de az olyanok, mint én, örültünk, hogy meg tudtuk mondani mennyi hatszor hat. Oké, ez túlzás, mert erős hármas voltam belőle. De mivel nem számítottunk rá, hogy a lyukasóránkat elveszik tőlünk, nem tanultam rá. Így hát bénán billegtem előre-hátra, jobbra-balra, és szépen mosolyogtam. Ami inkább vicsorgás volt, mindegy. 

- Szóval?

- Nem tudom tanár úr – sóhajtottam zavaromban. Rhys nem figyel az órákon, de ott és akkor letette a rajzceruzáját és rám koncentrált. A szája mozogni kezdett, először nem értettem mit akar. Mikor leesett, hogy a megoldást súgja koncentrálni kezdtem erősen. Oly annyira, hogy akaratlanul is előrehajoltam. 

- Szóljon, ha görcs állt a nyakába, ez esetben az orvosi szobába küldöm – a tanár türelmetlen volt és a szarkazmusától végigvonult a röhögés az osztályon. Elvesztettem az utolsó maradék reményszálamat is, mikor bevillant a képlet. Aztán ugyanolyan gyorsan el is felejtettem. Rhys ajkai vigyorra pördültek és mikor a helyemre küldtek egyszerűen kinevetett. 

- Jó voltál, Lia – megveregette a vállamat és amíg én lapultam az óra második felében, ő rajzolgatott. A füzetembe húzogattam fölösleges vonalakat, kifejező volt, mert halálra untam magamat. Nem mellesleg oly hiány ült a mellkasomban, mibe néha muszáj volt belefeledkeznem.

    Harryt vasárnap óta nem láttam. Muszáj volt tanulnom, hogy ne hagyjam lesüllyedni az életem egyik fontos pillérét, az átlagomat. Egész héten dolgozatok voltak. Délelőtt suli, délután tanulás, este egy kis „trécselés” Harryvel, majd alvás. Személy szerint tudtam volna időt szakítani rá, egy-két órát egy-egy nap, de ő nem engedte. Elmondása szerint nem akarta, hogy a tanulás rovására menjen a kapcsolatunk és a szüleim ellenezzék őt. Akik mára amúgy meghívták vacsorára, de nem tud eljönni. Miért is tudna. Hiszen egész héten el volt foglalva. Akárhányszor hívtam nem vette fel, aztán este szinte mindig ugyanakkor visszahívott, beszéltünk öt percet és elküldött aludni. Tudtam, hogy nekem akart jót és ő el volt foglalva az sztár-vagyok életével. Promóciókon vettek részt, interjúztatták őket. Emlékszem rá kérdeztek, hogy „mi a helyzet Ameliával?”. Niall pedig rögtön terelte a témát. Csapatjáték volt az egész és ezt szerettem bennük. Harry nem volt hajlandó rólunk beszélni senkinek sem, szerinte ránk tartozik a kapcsolatunk és ezért hálát adtam neki. 

A megjelenő CD-jükről a legrockosabb számot kiválasztották, hogy a legújabb klipjüket leforgassák. Nem volt időnk egymásra és bár próbáltam ezzel jól ellenni, egyre nehezebben ment. Az első két nap elment, beszéltünk és tudtam, hogy kibírom. Aztán a hét utolsó munkanapjára már a Right Now-wal ébredtem. Egyébként is jó dal, de valahogy nagyon kettőnkre írták arra a hétre. Egész délelőtt azt hallgattam a szünetben. Rhys cukkolt is, azon kívül, hogy elterelte a figyelmemet. Nem voltam beteges szerelmes. Csupán volt egy rossz előérzetem, mit nem tudtam szavakba önteni. Harry nem volt jól, viszont akárhányszor kérdeztem az állapotáról rávágta, hogy kicsattan. Amit nem hittem. Maire és a lánya ott lógott a levegőben, na meg az erős képzelgései, amit a feje vetít ki neki. A lelkiismerete. 

- Hé, minden oké? – Rhys arra utalt, hogy megroppant a ceruza a kezemben.

- Persze – nevettem idegesen – minden a legnagyobb rendben – hazudtam, hiába. 

    Rhys óra után berángatott a női mosdóba, megállt az ajtóban és összefont karokkal méregetett. Nyeltem egyet. 

- Mit csinálsz? – érdeklődött felvonva a szemöldökét. 

- Hm? Oh, ja semmi, csak felcsúszott a felsőm.

A tükörbe néztem. Azt a pulóveremet választottam ki, ami leért a fenekem alá. Még így sem takart teljesen. Elhúztam a számat és kinyújtva húztam lejjebb. 

- Nem, Amelia, komolyan, mi a baj? – belépett mellém, megfogta a csuklóimat és mélyen nézett bele a szemeimbe. 

- Nincs semmi baj, nem értem miért gondolod, hogy baj van. Amúgy is ez a női mosdó, Rhys – kikerültem őt, és a folyosón csörtettem végig. A diákok úgy tettek, mintha nem is látnának. Lökdösődtek és testtől testig sodródtam végig az árral. A szekrényemhez nyúltam, csak hogy az ujjaim remegtek és elejtettem a kulcsot. Lehunytam a szemeimet és kifújtam egy rekedt levegőt. Mire ismét kinyitottam őket Rhys már kitárta az ajtaját. Elvette a táskámat, kipakolta a könyveket, majd a hétfői órarend szerint kiszedte a kellékeket. 

- Hétfőn nem jövök – súgtam az orrom alatt.

- Hogy-hogy? – csodálkozva nézett rám. Beharaptam a számat idegesen.

- Vagyis nem tudom, hogy jövök-e – éreztem, hogy a szívem hevesen vetekedik a mellkasommal. Le kellett volna nyugodnom, de a körülmények miatt képtelen voltam – elméletileg elutazunk Harryvel holnap reggel, de mivel nem hallottam róla nagyon egész héten, lehet csak én utazok el a világ végére – csaptam be a szekrényt. Aztán kivonultam az udvarra. Magam sem értettem mi történt. Ez most miért mondtam?

- Oké, kislány, hazakísérlek – Rhys átölelte a vállamat szorosan. A csizmám kopogása törte meg a szűk utca csendjét. Rhys bakancsa csak halvány nyöszörgést adott ki hozzám képest, na meg ő maga hosszú sóhajokat. Az ujjai köröket rajzoltak a kabátomra, előre meredt, pont, ahogy én is. Nem is beszéltünk vagy tíz percet, reméltem, hogy annyiban hagyja. Csak hogy ő Rhys volt. Jobban ismertem, mint a tenyeremet. – ki vele. És ne valami hülyeséggel próbálj megetetni, Amelia.

Nem becézett, ebből tudtam, hogy halálosan komolyan beszél.

- Fogalmam sincs – mormoltam.

- Mit jelent az, hogy fogalmad sincs? – nevetett hitetlenül – azt elhiszem, hogy fogalmad sem volt a matekról a suliban. De ezt nem veszem be. Szóval mi van? Összevesztetek? 

- Nem – mormoltam. 

- Akkor? A piros napok, vagy mi van? 

Elpirultam a kérdésére és a fejemet ráztam.

- Nem tudom, Rhys. 

- Hogyne tudnád, ismerlek már, nem kell a rizsa. 

- De tényleg nem tudom, hogy mi van – megálltam és széttártam a karjaimat – alig beszéltünk. Tudom, hogy dolgozott, én meg tanultam, de ez más. Érzem, Rhys. Olyan mintha… - beletúrtam a hajamba és fújtattam – egész héten volt ez a görcs a gyomromban.

- Menstruációs görcs? – vigyorgott.

- Rhys – figyelmeztető pillantást vetettem felé, s ő felemelte védekezésül a karjait – egyik pillanatban mintha egy halom boldogsághormonnal nyakon csaptak volna, aztán meg sírni kezdtem. Ültem az ágyon, tanultam és egyszerre csak izgatott lettem és nem tudom miért!

- Felizgultál a tankönyvre? – nevetett a fejét rázva. 

- Jézus – bevörösödtem és idegesen haraptam rá az arcom belső részére – nem úgy. Mintha valami történne és tökre várnám. Megbolondultam, ugye? 

Reményvesztetten néztem a barátomra, aki aztán már figyelmesen hallgatott. Elmosolyodott halványan és megölelt. Karjai biztonságot adtak, nagy levegőket véve a szívem is csillapodott egy kicsit. Próbáltam kezelni nyugtató nélkül. Egyre könnyebben megy, azonban a sírógörcseim gyakoribbak. Ha már csak volt barátnőm neve fellebben a fejemben, bepánikolok. Teljesen megtörtem, saját magamat sodortam ebbe az ingatag helyzetbe. 

- Sok minden ért téged, Lia – susogta a hajamba – Harry elfoglalt most, nem hiszem, hogy bármi lány dolog lenne a dologban.

- Lány dolog? – lefagytam. Valahogy erre nem is gondoltam. A felismerés rögtön pofán vágott, ziháltan lélegeztem.

- Hé, sh, nézz rám, minden oké – a kezeibe vette az arcomat – Lia, azt hittem erre gondoltál, ne haragudj. Figyelj ide, emlékszel még mit mondtam rólatok? – bólintottam – nem lesz semmi baj köztetek. Abba kell hagynod ezt. Nem gondolkodtál még rajta, hogy elkezded a gyógyszert?

- Nem vagyok őrült – morrantam fel.

- Te bolond – röhögött ki – nem ezt mondtam. Láttam, hogy magadon kívül vagy. Egész héten, rád sem ismerni. És megint húzogatod a felsődet. Nehogy azt hidd nem vettem észre. 

- Nem húzogatom.

- De igen – sóhajtotta fáradtan – semmi baj veled. Sem külsőleg, sem belsőleg. 

- Mi van, ha megunt? – esett le az állam rögtön. A kétely röpke perc alatt elborította az elmémet. Végiggondoltam az elmúlt heteket vele, túl jó volt minden, ha nem vesszük az univerzum részét. – Istenem, lehet tényleg ez van. Teret akart magának. Mindig együtt lógtunk. Egyébként se sok újat nyújtok neki, meg hát valljuk be nem vagyok nem szám.

- Oké – mondta Rhys. Megragadta a karomat és húzni kezdett. Elővette a telefonját és pötyögni kezdett. 

    Felidéztem azt az estét, amikor hazavitt a klubból. Álmaimban sem mertem volna gondolni, hogy mennyire irányítani tud engem. Nem csupán az érzéseimet, hanem az egész lényemet. Porlasztó volt és szenvedélyes. Úgy éreztem magam, mintha egy halom boldogságtablettát lenyeltem volna és soha nem lehet vége. Aztán felkeltünk és Harryt azóta nem láttam. A péntek volt az ötödik napja. Inkább az volt a probléma, hogy nem jelentkezett. A telefonhívásokat is erőltetettnek éreztem esténként. Megunt, Istenem, tényleg ennyi volt. Mi más lehet a magyarázat? Tudom, hogy nem egész nap forgattak és interjúztak. Ahogy én sem tanultam egész nap. 

- Itthon vannak a szüleid?

- Dolgoznak – gagyogtam a mit-törődöm arcommal. Leültem a kanapéra és csak kibámultam a fejemből. Még sosem voltam ilyen helyzetben. Mármint egy kapcsolatban. Kezdett nagyon is valóságosra váltani. Vicces, mert igazából hónapok óta ott voltunk egymásnak, egy-két kisebb, nagyobb kihagyással. De ilyen még nem történt. Volt, hogy Amerikába utazott, de skype-oltunk mindennap. Emlékszem megvárta, amíg elalszom, aztán kilépett belőle. Reggel pedig a fekete képernyőre ébredtem. Hogy kéne ezt kezelnem? Túlságosan kiborultam, és idiótán viselkedek, vagy jogos? A telefonom mentett meg az őrülettől. 

- Igen, tessék? - a hangom gyönge füstként jött ki belőlem.

- Hello, darling – a rekedt husky hangjától megpördült a szívem. De ugyanakkor össze is rezzentem. – milyen napod volt? 

- Én… - meg sem bírtam szólalni. Mit mondhattam volna? Hogy olyan elméletek szövődnek a fejemben róla, hogy a végén kibogozni sem lehet majd? Hirtelen könnyek gyűltek a szemeimbe. Rhys leült velem szembe és megfogta a kezemet, biztatásként. – jó volt, matekból megbukok – mondtam, és reméltem nem hallja ki a szakadozást a szavaimból.

- Miért sírsz? – jött rögtön a kérdés. Egy titok sem volt előtte, egy sem. 

- Nem sírok – nevettem idegesen – csak itt van Rhys, és nevettet. Jól megy a forgatás?

- Végeztünk – sóhajtotta és szinte láttam magam előtt, ahogy beletúr a hajába. Harry kimért volt, vagy csak hallucináltam? – este lesz egy Figther show, aztán utána megyek hozzád. Összepakoltál? 

- Fighter show? Liliana-ék is mennek?

- Persze – és engem miért nem hívsz? De nem mertem megkérdezni – alig várom a holnapot. 

- Én is.

- Nos, ez nem hangzott meggyőzően. Meggondoltad magad?

A háttérben hallottam Niall folytonos röhögését, ami megmosolyogtatott a könnyeim közepette. 

- Menj csak, várnak rád, akkor este – siettem letenni, mielőtt még inkább rám tör a szomorú húzás – szia. 

Amint lecsaptam a telefont elengedtem az érthetetlen könnyeimet. A mellkasom megfeszült, a hasam görcsölt és nem kaptam levegőt. De ténylegesen nem.

- Rhys – megszorítottam a karját. – nem… kapok… leve…

- A francba, Amelia! Nézz rám – megfogta a vállamat – lélegezz velem. Beszív, kifújt. 

Az ujjaim a húsába martak, a gondolat, hogy ott fogok megfulladni megrémített. A torkomhoz kaptam, mikor a tüdőm égni kezdett. 

    Aztán Rhyst oldalra rakták, Liliana ideges arca jelent meg előttem. Belenézett a szemeimbe és süllyedni kezdtem. Az agyam kikapcsolt, a végtagjaim nem remegtek, és újból tudtam levegőt venni. Izzadtan dőltem hátra a kanapén, kapaszkodtam a karfába. 

- Mi a franc volt ez? – értetlenkedett Rhys.

- Pánikroham, valószínűleg. Amelia, ideje bevenni a nyugtatót, mi váltotta ki egyáltalán? – összenéztek Rhys-al, aki csak megvonta a vállát. Nem akarta elmondani, amit becsültem benne, de Liliana úgyis kiszedi belőlünk. A mellkasom szúrása csillapodott, azonban fátyolosan láttam még jó pár percig. 

- Jól vagyok, jól vagyok, tényleg – ültem fel. Intenzív méregetéséből adódóan tudtam mire számíthatok.

- Neked elment az eszed – ült le Liliana – komolyan mondom mintha egy idegroncs elméjébe túrtam volna bele. 

- Beletúrtál? – érdeklődött Rhys.

- Megszakítottam az idióta gondolatait! 

- Liliana – kezdtem bele.

- Ne Liliana-zz nekem! – csattant fel – mi van ha nem érek ide? Nem veszel levegőt? Saját magaddal csinálod. Azt hiszed nem kapsz levegőt.

- Nem is kaptam.

- Mert beképzelted, ahogy azt a sok hülyeséget is Harryről. És mi van akkor, ha nem lógtatok egymás nyakán több napra? Ne nézz így rám, beleláttam a fejedbe, meg a borzalmas emberi, nyálas érzéseidbe. – felállt és a hátára lökte a szőke tincseit – elment az eszed. 

- Nem ment el! – a konyhába sétáltam és ittam egy pohár vizet. Jéghideg volt a felforrósodott torkom ellen. – én csak… tudom, hogy valami nincs rendben.

- Semmit sem tudsz, csak volt időd eleget gondolkodni ahhoz, hogy kihozd a legrosszabbat az egészből. Harry dolgozik, te meg tanulsz, ennyi. 

- Érdekes, hétvége van, Fighter show lesz, amin részt szoktunk venni. 

- Akkor gyere te is – tárta ki feladva a karjait. 

- Azt mondta este feljön – összekapcsoltam a tekintetünket. Liliana arcán végigfutott egy vége láthatatlan fintor. Nem hívott meg.

- Akkor eljössz velünk.

- Velünk?

- Igen, Rhys, jössz te is és kész. Ne rinyáljatok már – csapott a homlokára túljátszva a szerepét – emberek.

- Én… nem biztos, hogy nekem menne…

- Szólj rá, vagy lecsapom – fájdalmas arccal könyörgött a barátomnak. 

    Végül rábeszéltek, hogy menjek én is. Rhys izgatott volt, mert csak hallott róla, de nem látta. Egy farmert akartam felvenni a kötött pulcsimmal, viszont Liliana közölte, hogy ilyen hanyagul szó sem lehet róla, hogy mutatkozik velem. A tükörben nézegettem magamat. Elharaptam a feltörekvő ötletet is, hogy híztam. Kerültem a derekamat a tekintetemmel, de mindig oda estek a pillantásaim. Liliana-nak igaza volt, én csináltam ezt magammal. De mégis hogy akadályozhatnám meg? Harry fáradt volt, ezért nem beszéltünk sokat. Nyugi, Amelia, mély levegőt – mondogattam magamban, nem mintha segített volna. 

- Hűha – vigyorgott Rhys és füttyentett, mikor lejöttem a lépcsőn. Elpirultam és legyintettem egyet.

- Nem túl sok?

- Már megint kezdi – rohant el mellettem Liliana – mehetünk? Nem sokára kezdődik, késésben vagyunk. 

    Az úton idegesen tördeltem az ujjaimat. Rhys fogta meg a kezeimet, összefonta az ujjainkat, hogy lecsillapítson. A fülemhez hajolva suttogott: 

- Nem lesz gond, nyugi már.

Én ebben nem voltam biztos, de bólintottam. Harry ötödik üzenete is megérkezett. Nem bírtam rávenni magam, hogy megnézzem. Vajon mit fogok ott látni? Egy letört, szomorú Harryt? Akkor minden kétségemet kiszorítanám és bocsánatot kérnék. Nem is gondoltam erre. Kiszálltam az autóból és rögtön mosoly szökött az arcomra az ismerős kiáltások, fények, kivilágított út látványától. Rhys egy „wow”-t nyögött ki. A motorok zúgásától felszökött szinte az én adrenalinom is. Leértünk a sátorokhoz, ahol a közönség még izgatottan mocorgott az italokért, és a vattacukorért. Olyan volt, mint egy kis közösség, több ismerős arcot is láttam.

- Ne totyogjatok már, keressük meg Harryéket – Liliana előre csörtetett a tömegben. Az emberek több „hé”-t is ráordítottak, na nem mintha a szőke királynőt érdekelte volna. Követtük a léptei útját, míg nem a hátába nem ütköztem. – a másik irány. 

- Mi? – nevettem – elállnál az utamból? - Liliana megfordult és élénk vigyorával arra hajolt, amerre én. – oké, mit nem kéne látnom?

- Kasey-ék azok, nem akarom, hogy balhét okozzatok. 

- Ne hülyéskedj már – arrébb löktem szem forgatva – Kasey-vel semmi baj ne…

És a hangom szép lassan el is halt útközben. A sokktól nem tudtam mi történik pontosan. A lábaim gyökeret vertek a földbe, nem egészen biztos, hogy lélegeztem már, csak remegtem, de azt nagyon. Harry ott volt a kordonnak támaszkodva. Fekete motoros bakancsban, hozzá illő - új – fekete bőrkabát, alatta sötét pólóval, szűk farmerral. A hajában piros kendő volt, kezében cigi és sör. A pompájától el is aléltam volna, ha nincs mellette egy fekete hajú kiegészítő. Aki épp Harry füléhez hajolt, súgott neki valamit, erre hátra vetette a fejét és hangosan nevetett. A rekedt nevetése a szívemig hatolt, de nem kényeztette, hanem megtördelte. A szám szétnyílt, hogy mondjak valamit, nem jöttek a szavak. 

- Megölöm – morogta Rhys – de ez nem illegális vámpíroknak? Mármint elméletileg Harry csak Ameliához vonzódhat. 

- Illegális, seggfej? Ott a szótár a telefonomba, keresd ki mi a különbség az illegális meg a lehetetlen között. Addig majd én megölöm.

- Ne várj – motyogtam halkan és mintha Harry megérzett volna. Felkapta a fejét és az embereket nézte. Akartam, hogy lásson engem. Lássa, hogy mit tett. Megalázva éreztem magamat. Ha lehetetlen az egész, ha nem, ezért nem hívott engem. A tekintetünk találkozott. A könnyem előbuggyant és Liliana-ba kapaszkodtam meg. Kezdtem zihálni. Erősen. Elfordultam és törtetni kezdtem kifelé. Rhys a nyomomban, Liliana pedig ordított. Nem hallottam mit, de biztos voltam, hogy Harryre használta az összes olyan szót, mint „disznó” „undorító” „esztelen”. 

- Várj már, Lia – szólt Rhys, megfogott és magához rántott. Soha az életben nem ölelt olyan erősen, mint akkor. Az emberek dőlöngtek, elfoglalták a helyüket, mi meg ott álltunk. Amíg nem jött Harry.

- Amelia, hogy kerülsz ide? – megfogta a kezemet és finoman fordított magához. Az arca eltorzult, mikor rám nézett. A szemei elsötétültek. A szája szétnyílt. – mi történt? 

Rábámultam. Hosszan, ráérősen mértem fel az arcát. Aztán hogy mit tettem? Nevettem. Nevettem hangosan, majd halkan, aztán hisztérikusan. 

- Mi történt? Komolyan? 

- Liliana épp leordította a fejemet, amiért ezt tettem veled. Mit tettem veled? Jó lenne, ha megmagyaráznátok, mert elvesztem. 

- Haver, láttuk. – szólalt fel Rhys.

- Mit? – morgott, a hangja nem evilági mély. Olyan szorosan kapcsolta össze a tekintetünket, hogy mozdulni sem tudtam tőle. Pislogni sem. Csapdába estem. – mit láttál, Amelia? Mi az, amit láttál? 

- Tudod mit? – sóhajtottam fáradtan. Nem akartam még inkább ránk terelni a figyelmet – menj vissza, Harry. 

- Tessék? – elkapta a csuklómat és rám meredt – egy kukkot sem értek. Ide jössz váratlanul, aminek azt hiszem jobban megörültem, mint az egész shownak, erre Liliana leordít, te elsírod magad, és itt akarsz hagyni, azok után, hogy négy napig nem beszéltünk?

Lefagytam. 

- Tessék? 

- Én… én nem értem mi folyik itt – tekintete zavaros volt. 

- Bocs, biztos annyira berúgtál, hogy elfelejtetted a feketét a nyakadon lógni? – Rhys megkönnyítette a dolgomat, nem nekem kellett kimondani.

Harry elengedett és hátranézett. Mikor rám pillantott a szája mosolyogni kezdett, és mi meglepő, vele együtt a szemei is. Csak akkor mosolyog így, ha valamiért nagyon boldog.

- Féltékeny vagy, Amelia? – közelebb hajolt és tanulmányozni kezdett. 

- É-én… - hátrahőköltem. Hogy jutottunk el ide?

- Gyere, Xavéria biztosan emlékszik rátok a jelenetetek után. – megfogta a kezemet, de én elhúzódtam. 

- Xavéria? 

- Miért, mit gondoltál ki az? – ujjai a csuklómig siklottak – azt hitted mást hoztam ide helyetted? - Az arcán valódi döbbenet ötvöződött a szomorúsággal. – azt hittem bízunk egymásban. 

    Rhys ott hagyott minket, és ketten álltunk a füves részen, mit már megkormosított a hideg. Kerültem a tekintetét. Hülyének éreztem magam, de még sem annyira. Harry az állam alá nyúlt és gyengéden felemelte a fejemet. 

- Tudnod kéne, hogy Te vagy az egyetlen – suttogta megtört arccal – tudnod kéne. 

- Harry – megfogtam a kezét, lehunytam a szemeimet és szidtam magamat. Szidtam magam, amiért engedtem Nadonak beleavatkozni a lelkem irányításába. Amiért hónapokig elfojtottam mindent és amiért most kezdek összeomolni. Kinyitottam a szemeimet, puszta megbánással néztem rá. Bárcsak képes lettem volna beszéd nélkül tudatni vele, mennyire sajnálom. 

- Mennem kell – mondta és elvette a kezét. Megbántottam. 

- Harry – bocsánatot kellett kérnem tőle, de csak egy dolog járt a fejemben. – Xavéria csak úgy beleegyezett, hogy veled jöjjön?

- Miért ne? A hét többi napján is találkoztunk – vont vállat. 

-Ó – szóval azért nem keresett túlzottan.

- Ó? 

Félre kellett tennem a nyavalyámat. Nekem bűzlött valami. Nem tudtam mi, de bűzlött. 

- Vigyázz velük, Harry. Gondolkodj, miért egyezne csak úgy bele, mikor te is vámpír vagy? – az utolsó szót halkan ejtettem ki – ő egy metamorf, Harry. 

- És? Te is az vagy.

- Szóval én is csak egy metamorf vagyok? – kérdeztem vissza éllel a hangomban. 

- Amelia – az orrnyergét nyomta meg – tudod jól, hogy nem így értettem. Nem tudja még, egyébként sem árthat nekem. Ha amiatt aggódsz, hogy bármi is történt közöttünk, nem, nem történt. Tudod, még mindig csak hozzád vagyok képes vonzódni, ha nem felejtetted volna el.

Mondani akartam valamit, nem ment. A szám szétnyílt, egy hang sem jött ki. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Harry engem bámult, vonásai úgy lágyultak meg, ahogy kibuggyantak a könnyeim sorba. 

- Wow, Harry, ha megütöd, kevésbé fájna neki – Liliana karjával a háta mögé túrt. – azt hittem, hogy ti vagytok az „epic pár”. Nem hittem, hogy inkább nyűg, mint szerelem.

Telibe talált. Pontosan úgy éreztem. Mintha Harrynek valahol azt gondolná, hogy a kapocs miatt vagyunk együtt. Harry megragadta Liliana-t, és a fának tolta gyorsan, hevesen. 

- Fogd be, most az egyszer fogd be – dühöngött. Mint aki teljesen elvesztette önmagát. – Amelia – közeledett felém – te is tudod, hogy nem úgy értettem. Tudod, hogy szeretlek. 

    Lebegtem. A föld fölött, de nem a jó értelemben. A földre néztem, máshová nem bírtam. Rá semmiképp sem. Hallgattam a mentegetőzését, és valahol tudtam, hogy nem volt szándékos. Éreztem. Tudtam, hogy szeret. 

    De vajon ez a szerelem igazi volt?

    Felnéztem a szemeibe. Ott voltunk, ahonnan elindultunk. Ahol a hullámok megnyaldossák a sziklás partot. Ahol a nap összeér a vízzel. Ahol nincs semmi más, csak a szakadás. A szakadás, ami magával vonzza a kérdést, mi ott terjengett közöttünk végig. 

- Tudod – kezdtem bele – volt egy kicsi kis kíváncsiság bennem, hogy igazi-e az egész. 

- Micsoda? – Harry megfeszült – most nem érek rá! – ordított a háta mögé. – kezdjétek nélkülem. 

- Mindig tudni akartam, hogy ez a szerelem, az egész, létezne-e, ha nem lennél vámpír és nem lennék metamorf. 

- Könyörgöm, Amelia – lépett közelebb – nem így értettem. Csak… csak teljesen megőrjített ez az öt nap. Azt hittem, hogy te már nem…

Nem törődtem a mondandójával.

- Mi van, ha csak ez köt minket össze? – néztem rá és engedtem, hogy lehulljon a könnyem a földre. Nem hagyott hangot maga után, számomra mégis földrengésként hatot. Csak ketten voltunk ott. Egymással szemben álltunk. Reszkettem s ő fújtatott, a fejét rázva. Kérte, hogy ne fejezzem be, de muszáj volt. Szükségem volt rá, hogy kimondjam. Többé nem akartam hallgatni. Ő volt az, aki erre kért, aki elérte, hogy megnyíljak teljesen neki. – és most… most kiderült, Harry. Erre vártam, hogy jöjjön valami bizonyíték.

- Szóval erre vártál? – nevetett a hajába túrva. Az állkapcsa megrándult az idegtől – arra vártál, hogy valahogy kiderüljön, hogy az egész csak a kapocs része? Komolyan? Mert akkor wow, jól színészkedtél – felemelte a hangját, közelebb lépett. A szemei megvillantak, viszont nem tudott megijeszteni.

- Te mondtad Harry, hogy másra nem tudsz nézni, mert ez van közöttünk. És én sem. És ha nem lenne? Akkor másfelé kacsintgatnál, vagy mi? 

- És te? – kérdezett vissza – ne csak engem vegyél elő. Mi lenne, ha te kacsingatnál másfelé? 

- Ugyan. – elvetettem a lehetőséget – Harry, ha nem lenne ez közöttünk, valljuk be, felém se néztél volna. Tamil vagyok félig, irreálisan magas és nem olyan modell vagyok, mint akikkel együtt voltál.

Harry kezei ökölbe szorultak. 

- Tudod mit? Kibaszottul nem érdekel, hogy mit gondolsz erről. Én nem színészkedtem – ordított, az erei kidülledtek a nyakán, homlokán – volt egy nyelvbotlásom, amiből azt vetted le, hogy nem valódi a kapcsolatunk. Tudod mit? Kezdem azt gondolni én is, hogy tényleg nem az!

Megfordult és elviharzott, ezzel ott hagyva engem újabb könnyekkel az arcomon.