II./ TIZENHAT ~ "Lángokban álltam"

sziasztok! itt az új év első része, jó olvasást! xx

     Kedvem lett volna elbújni valahol a világon, ahol senki sem találhat rám.

Elmenekülni a nonszensz elől. Itt hagyni mindent, megfogni Harry kezét és addig rohanni, ahol csak ketten lehetünk egy másik, szebb valóságban. Utáltam. Utáltam, hogy ott kellett lennem, hogy Harry térdel előttem és tudja mi várrá. Hirtelen azt is utáltam, hogy egyáltalán felkeresett és egymásba szerettünk. Utáltam, hogy vámpír, én meg egy metamorf vagyok. Utáltam, hogy a lelkével születtem és utáltam a következményeket. Meg még egy csomó utálomot fel tudtam volna sorolni, de belefáradtam. Belefáradtam az egészbe. Miért kellett ennek így lennie? Miért nem folytathattuk azt a boldog burkot, ami körénk szövődött és csak mi voltunk? Miért kell Arine-éknek erről az elbaltázott univerzum hülyeségről beszélnie hirtelenjében? Miért kellett Harryt idehozniuk és bizonyítaniuk valamit, ami egyébként nagyban eltér az én világnézetemtől. Tőlem jöhet akármi. Hurrikán, földrengés, apokalipszis, kizárt dolog, hogy hozzáérjek Harryhez, az meg pláne, hogy Ők egy ujjukkal is bántalmazzák. 

- Nem – jelentettem ki egész egyszerűen. Elszakítottam a tekintetemet Harryről és belenéztem Arine vörös szemeibe.

Arine felsóhajtott, megnyomkodta az orrnyergét és úgy beszélt.

- Hogyan? 

- Azt mondtam, hogy nem. 

A metamorfok még csak levegőt sem vettek. Egyik sem. Halál csend telepedett rájuk, az állatok is elhallgattak és ha megfordulnék, a fejemet tettem volna rá, hogy a fényfelhők is megálltak. Mindenki engem nézett, majd összesutyogták azt a szót, amivel kifejeztem a tiszta válaszomat. 

- Kizárt dolog, hogy hozzáérjetek – mutattam le Harryre, aki egyébként a nevemet hajtogatta, készségesen ignoráltam. Aztán amikor oda akartam lépni Harryhez, két erős fogást éreztem a karjaimon. Elképedve néztem hátra, az egyik Nado volt, a másik pedig egy újonc. Még nem láttam őt arrafelé. – engedjetek el.

- Sajnálom, Amelia – sütötte le a fejét Arine. Artzai lépett elém. Jóval fölém magasodott, magassága megüthette a két métert is. Farkasszemet néztünk. Először azt gondoltam, hogy lesújtó, gyilkos pillantásokkal ajándékoz meg, nem így történt. Szemei melegek voltak, együtt érzőek és egyben csalódottak. 

- Megszegted a legelső törtvényünket, Zhamina – kiejtése tiszta volt, minden egyes szó vége csengett – Arine kikövetelte neked a második esélyt, bízott benne, hogy a mi oldalunkat fognád, nem így történt. 

- Artzai, csak egy kislány – lépett oda mamma, és elém rakta a kezét – tudod jól, hogy a vámpírnak nem tud ellent mondani. 

- Felesküdött rá, Casia.

Mamma elém állt védelmezőül. 

- Nem hagyom, hogy a véremet bántsd, Artzai. 

- Nincs más választásod.

- Engedjetek el – lenéztem a kezükre és kezdtem nagyon dühbe gurulni. Fájt a szorításuk és akármennyire is rángatóztam, hozzájuk képest egy gyenge senki voltam. Harryre néztem. A szemei kezdtek elsötétülni, az erek a nyakán kigubbadtak és ordított, hogy engedjenek el engem. 

- Vegyétek le róla a kezeiteket – megpróbálta szétfeszíteni a vasláncot a kezén, úgy tűnt Harry erejét meggyengítették. – esküszöm ha bántjátok kiszabadulok és egyenként szedem le a fejeteket. 

Harry hangja más volt, szeme is, testtartása is. Ledőlt a földre és rángatni kezdte a kezét. Csak, hogy Arine-ék rögtön a földre nyomták a súlyukkal. Néztem, ahogy harcol ellenük, miközben engem a másik irányba hurcoltak el. Oly tehetetlenül feküdt ott hatalmas, erőteljes lényéhez képest. A szemeivel engem keresett és a nevemet szólítgatta. 

- Mit fogtok tenni vele? – emeltem fel a hangomat és a gondolatra beleszúrt valami a mellkasomba. – mit fogtok tennie vele? – s ez már ordítás volt. Torkom szakadtából kiáltottam Harryért, de soha nem jött a válasz. A bőröm égett. A torkom kiszáradt. A szívem pedig gyorsabban vert, mint valaha. Fogalmam sem volt mi lesz a következő, de nem fog baja esni. Nem fogom engedni.

   Házi őrizetben voltam. Még hozzá nem mással, mint magával Nadoval. A szobába voltam bezárva, fel s alá járkáltam. 

- Nem hiszem el, hogy tényleg ez történik – morogtam rekedt hangon. 

- Ki fog lyukadni a padló alattad – Nado szemtelen hanghordozása még inkább az idegbetegségemet támogatta. Beletúrtam a hajamba, az ajtónak döntöttem a homlokomat. Pár pillanat múlva már ütögettem a fejemet az ajtóba. Aztán az ablakra pillantottam. Odalépkedtem és el is kezdtem volna kinyitni, de akkor az ajtóm kitárult – én nem tenném, Amelia. 

- Óh, szóval most már Amelia vagyok?

Nado nehezen lélegzett. Felsóhajtott és megvakarta a tarkóját. 

- Sajnálom, oké? Nem tudtam mit tehettem volna. Ha ellenszegülök, kitagadnak.

- Szóval akkor engem is kitagadnak? – vontam fel a szemöldökömet.

- Törvényt szegtél, Amelia. – bejött, becsukta az ajtót és leült az ágyamra. Mivel nem voltam futás pozícióban, óvatos, kimért mozdulatokkal helyet foglaltam mellette – nem történt még ilyen. Persze volt, hogy közülünk valaki nem tudott ellenállni a másik felének, de végül bevégezte a vámpír. Nem szabad az oldalát fogntod, Amelia – a kezemért nyúlt, rögtön elhúzódtam – tudom, hogy nem szabadna ilye kérniük. 

Meglepődtem a szavain. Nado barnásvöröses szemei a szobám falát nézték. Közel volt, ő mégis oly messzire bámult, ameddig én el sem láthattam volna. 

- Mi történt a te vámpíroddal? – vettem halkabbra a hangomat. Menekülnöm kellett volna, azonban ott tartott valami. Nado pillanatok erejéig elveszettnek tűnt. Eddig soha nem látott érzelmek gyűlhettek össze benne. – Nado? 

Megfogtam a kezét. Először megugrott, majd rám mosolygott. Bólintott egyet, elnyúlt az ágyamon, és a széles hátát a falnak döntötte. 

- Gyönyörű volt – kezdett bele – élettel teli. Komolyan, olyan színű haj nem létezett, mint neki volt – nevetett a gondolataiba merülve és én vele nevettem. Örültem, hogy nem veszekedünk – volt amikor vörös volt, de sötétben barna, derékig érő. Be volt zárkózva és amint ivott belőlem megismerhettem teljesen. Visszahúzódó volt, törékeny és ember – sóhajtotta – ki akartam verni a fejemből, hogy mennyire hasonlított rád. – leesett az állam – mármint a természeted. Ugyanaz, komolyan. Megijesztett. 

- Akkor azért voltál olyan bunkó.

- A bunkónak a közelében sem jártam – meglökött finoman a vállamnál mosolyogva – aztán meghalt. Meg kellett ölniük. 

- Hagytad megölni őt? 

Nado elkapta a fejét és láttam, hogy eltorzul az arca az emlékektől. 

- Nem hagytam – morogta – de mire észbe kaptam, vége volt. 

Sokáig csendesen ültünk és feldolgoztuk mindketten a hallottakat. Tudtam, hogy valami nem stimmel vele, amikor a közelembe kerül. Az elején egy igazi „úriember” volt, piszkált és kinevetett. Sőt, segíteni sem segített sokat. Aztán valahogy volt egy fordulat. Amikor megcsókolt. Persze nem olyan-olyan csók volt. Ó a francba, hát persze, hogy nem olyan volt. Az én részemről. Rögtön kisebb lettem az ágyon és beharaptam az ajkamat. 

- El sem búcsúzhattam – súgta még, majd felállt és az ajtóhoz sétált. 

- Nado – felpattantam és megfogtam a kezét. A tekintete oda esett, ahol érintkeztünk. Zavaromban rögtön vissza is húzódtam, amit csak megmosolygott. – én szóval, csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy nem köszönhettél el tőle. 

- Sajnálod? – vonta össze a szemöldökét, nem tudom mire értette. Habár engem is megütött, hogy sajnálom. Mármint az egy érzés, vagy mi, nem? 

- Tudom, hogy nem kérhetlek ilyenre, de nekem muszáj… muszáj látnom őt. Ha igaz amit mondtál, akkor Harryt is meg akarják ölni. Meg fogják ölni. Én… én elfogadom ezt – hazudtam nemes egyszerűséggel – mármint, nem tudok ellene mit tenni nem? – gyerünk Amelia, megy jobban is a hazudás! – én… én csak beszélni akarok még vele. 

Nado arca kisimult és elernyedt a teste is. Nem szólt semmit, csak kivonult a szobából. Rám csukta az ajtót. 

    Ott álltam lefagyva. Azt hittem megérti és elenged hozzá? Dühöm befurakodott a vénáimba is, beleütöttem a falba és nem érdekelt a fájdalom sem. Zihálva lélegeztem, lecsúsztam a fal tövébe és a kezeimbe temettem az arcomat. Nem történik meg, nem történik meg, nem történik meg. Hajtogattam egy órán keresztül is, ez sem változtatott a tényen, hogy Harry kivégzésre kerül. A falnak döntöttem a fejemet. Lecsuktam a szemeimet és azért imádkoztam, hogy elhullajthassam a könnyeimet. Sírni akartam. Bömbölni. Azt akartam, hogy fájjon. Aztán elnevettem magam. Az emberek kerülik, én pedig vágyom rá. Milyen hülye voltam! Ezerszer jobb gyötrődni, mint semmit sem érezni. Hibáztathattam volna Ignadot, mi értelme, amikor én akartam? Gyáva voltam, amiért elmenekültem a múlt elől. Ez volt a jellemző rám. Egy gyáva alak voltam és vagyok is. Itt ülök tehetetlenül ebben az átkozott szobában és sírni sem tudok! – dühöngtem magamban. 

- Amelia, sírj már – parancsoltam erőszakosan saját magamra. Beleütöttem a padlóba egyszer. Majd még egyszer és még legalább ötöt. A csontom reccsent, fájt, de nem érdekelt. Még mindig nem érdekelt. Felálltam. Fel s alá járkálva felhozakodtam a régi emlékekkel. Felidéztem, ahogy Harry kislánykoromban a falnak szorít és meg akar támadni. Semmi. Nem éreztem többé a szükségletét, hogy féljek. Emlékeztem továbbá az évekre, mikor a székbe ültem, és a pszichológusomra pislogtam üresen. Semmi. A szemeim sem rebbentek. Hiába hozakodtam fel bármivel is, nem ment. Aztán ajtócsapódást hallottam. Hangosat. 

    Kidugtam a fejemet a nappalihoz, mert hogy nyitva maradt az ajtóm. 

- Nado? – mosolyogtam, hiszen tudtam nem véletlen alakult így minden. A papíron az állt „A rét menti házban tartják őt. Arine-ék összehívtak mindenkit, egy őr van, sok szerencsét”. Jegyzet magamnak: ne felejtsem el megölelni őt. 

Egy őr állt a házam előtt. Elhúztam a számat, valamit ki kellett találnom. Lehajoltam és megfogva egy követ kidobtam messzire a fák közé. Az őr megriadt. Egy harmincas férfi lehetett. Amíg ő elindult a másik irányba, én kiosontam a házból vigyázva, hogy halkan zárjak be magam után. Aztán rohanni kezdtem. A nap már nem sütött olyan élénken, kezdett esteledni. A szívem őrült, mert láthatom őt, és szomorú volt, mert elképzelésem sem volt hogyan mentem őt meg. Lelapultam a ház oldalához. „Harry” halkan mormoltam a nevét. Tudtam, hogy hallani fog. Reméltem. Kikukucskáltam az ajtóhoz, az a fiatal srác állt ott Artzai-al, aki nem rég csatlakozhatott hozzánk. Hozzájuk. Már nem tudom idetartoztam-e valaha. Artzai elsétált a tárgyaló teremhez és egyedül maradtam az újonccal. Egyszerűen csak kisétáltam elé. A szemei megtaláltak engem.

- Mit keresel itt? Nem szabadna itt lenned – mondta halkan. 

- Nem akarsz kiabálni segítségért? – játszottam a döbbentet. Vállat vont. 

- Mindjárt jönnek érte úgyis – ellépett az ajtótól egy örömteli vigyorral – tessék.

Gyanakodva léptem az ajtó felé. Fél szemmel a srácot néztem, hogy mégis mikor akar leszerelni. 

- Menj csak, Artzai figyelmeztetett, hogy jössz. 

Ouch, valóban? A férfi vagy ennyire okos és belelát a fejembe, vagy van egy besúgónk. De Nado nem árulna el. Szerintem kikövetkeztethető, hogy az életemet is feltenném az övéért.

Feltenném? – jött a hang a fejemben. 

Feltenném, válaszoltam saját magamnak. 

- Harry?

- Amelia – hallottam a hangját a szobából. – jól vagy? Bántottak? Én esküszöm, hogy…

- Nem Harry jól vagyok – biztosítottam, rángatni kezdtem az ajtót – be van zárva. Ki tudod törni?

- Le vagyok láncolva – mondta egyhangúan – menj el innen Amelia. Nem kell végignézned, tudtam, hogy mire vállalkozom.

- Ne merj elbúcsúzni.

- Menj el, darling – gyengéd hanghordozásától kirázott a hideg – kérlek. 

Harry hangja rekedt volt, mély és védelmező.

- Kizárt dolog, hogy itt hagyjalak. 

- Muszáj, szépségem – tudtam, hogy mosolyog. Biztos voltam benne – valahogy leromboljuk a világot ketten, tudod. 

Hallottam, hogy jönnek. Artzai hangját kilométerekről megismertem volna. A szívem egyre gyorsabban vert, kivert a víz és utolsó erőmből is, de ráztam az ajtót. 

- Állj fel, Harry! Ne hagyd el magad, hallod? Harcolj. 

- Megitattak a véreddel, Amelia. – tessék? – nem tudok harcolni. 

- A véremmel? Hogyan? 

Hogy a francba tudtak vért venni tőlem anélkül, hogy tudtam volna róla? 

    Minden olyan gyorsan történt. Egyik percben még ott álltam és beszélt hozzám Harry, a következőben pedig kinyílt az ajtó és mindenki ott volt. Kiabáltam Harry nevét és kértem őket, hogy ne bántsák őt, nem hallgattak meg. Annyira kétségbeestem, hogy behúztam a fiúnak, aki lefogott. Rohanni kezdtem Harry felé, elütöttem a kezeket, mindhiába. Megfogták őt és vinni kezdték. Néztem, ahogy összetörten mozgatja maga alatt a lábait. Hátranézett rám, kacsintott és tovább ment. Még csak nem is küzdött. 

- Petti – mamma megfogta a kezemet, arcán fájdalom ült – próbáltam segíteni rajta. 

- Mi fog történni vele? – kérdeztem reszketeg hangon.

- Az egyetlen módja, hogy megöljük, a lefejezés.

És akkor elpattant valami. A mellkasom kifeszült, az ujjbegyeim is felforrósodtak, az űr kezdett megtöltődni bennem. Elnyílt szájjal néztem Harry útját. Nem állhattam csak ott. Cselekednem kellett. Futni kezdtem utánuk, ahogyan csak a lábaim bírták. Halvány lila gőzöm sem volt mit fogok tenni. A fejem kóválygott, lesüllyedt a gyomrom és nehezebbnek éreztem magam. Mintha több hónapos súlyt visszatettek volna a vállaimra. 

- Arine! Artzai! Ne bántsátok! 

Harryt ledöntötték a fára. Látszott a kivágott törzsön, hogy több vér folyt ott, mint amennyit el tudtam volna képzelni. Ezek gyilkosok voltak. Harry le volt bénítva, én pedig a látványtól voltam mozdulatlan. 

- Vigyétek őt innen el, nem kell látnia. 

- Nem, nem fogok látni semmit – kitörtem a tömegből és Harryhez futottam. Megfogtam az arcát és belenéztem a szemeibe. Azt hinné az ember, hogy a halál közeledtével félelmet látnánk az áldozat szemeiben. Nem az Övében. Annyi szeretetet sugárzott felém, hogy muszáj volt megtörnöm. Elnehezedtem. Ott térdeltem előtte, és éreztem, hogy megindul a könnyem, végiggurul az arcomon és egy nagy levegőért kaptam. Zihálva bámultam rá zavartan. Összerezzentem a tudattól, hogy mire készülnek. Sírtam és a fejemet ráztam. Féltem, reszkettem, ki akartam őt juttatni, és még sem volt társam benne. Felállítottak és arrébb hurcoltak. Lecsuktam a szemeimet. Meg kellett mentenem és még sem volt módja. Vacogtam. A fogaim összekoccantak és miután minden erőm elfogyott a harchoz, feladtam. De nem a Harryért vívott harcot. Próbáltam elérni őt az elmémmel. Észhez téríteni. Azt mondani neki, hogy szedje össze magát, mert Ketten vagyunk ellenük. S ketten mindenre képesek lehetünk. De Harry nem hallott meg és ettől pánikolni kezdtem. Erősen összepontosítottam Harryre, a megmentésére, mindennel ezt akartam. Oda se mertem nézni. Forró égetést éreztem a testem minden porcikáján. Mintha lángokban álltam volna.

    Óh, lángokban is álltam.

    Mindenki engem nézett és Harryt, ahogy mellé lépek és köré fonódok. Már ketten égtünk a lángjaimban. Nem tudom mi volt ez, de nem fájt. Nekünk nem. Csak immitált tűz volt? Nem is számított, mert a többiek nem mertek a közelünkbe jönni. Harry felállt és a segítségemmel eltéptük a láncot. Úgy tűnt visszanyerte az erejét. Aztán ráparancsoltam.

- Menj Harry – súgtam neki, amíg mindenki más béna volt– megyek én is.

- Nem hagylak itt – makacs volt, mint mindig.

- Két perc és megyek utánad – bólintott, mert hitt nekem. – Harry! – szóltam utána s ő megfordult. Rámosolyogtam. – szeretlek. 

Harry szája elnyílt, csodálkozva, megfeszültek az izmai és beleremegett. De miután sürgetni kezdtem el is tűnt onnan szempillantás alatt. 

- Amelia – a tűz eltűnt körülöttem. Mamma volt az – olyan büszke vagyok rád.

Mindenki lefagyott és úgy nézett rám, mintha szellemet láttak volna.

- Ne menjetek a közelébe! – sóhajtottam fáradtan.

Megfordultam és ott hagytam őket, hogy élvezzék a meglepetésem erejét. Mi volt ez? Az „állatom”? Vagy mi a fene?

- Amelia – Arine elkapta a kezemet – kérlek gyere vissza, Harry bántani fog.

- Tessék? – nevettem ki.

- Ha elkezdődik, akkor nem fogod tudni megállítani.

- Mi kezdődik el Arine? 

- Az álmok. A képzelgések – súgta – egy idő után túl sok lesz neki a lelkiismerete és mielőtt beleőrül, kioltja a forrását. 

- Ez hülyeség, Harry nem bántana. 

Ellöktem a kezét, megfordultam és mielőtt megállíthattak volna elrohantam. Harry nem fog bántani. De inkább az álmát nem említettem meg.