II./HUSZONNÉGY ~ "Legfenségesebb s egyben legijesztőbb érzés."

sziasztok! meghoztam a következő részt. köszöntöm az új olvasókat. és köszönöm a kedves szavakat, akik írtak/írnak nekem. mindig elolvasom és mindig nagyra értékelem! szóval köszönöm nekik, és mindenkinek, hogy olvassátok! remélem továbbra is tetszik, jó olvasást x

    Ott térdeltem a Taj Mahal tetején és könyörögtem valami útmutatásért.

A márványra fektettem a fejemet, az homlokomon éreztem a dühöngő világ figyelmeztetését. Úgy tűnt soha nem lesz vége. A repedés megállt mellettem, azonban csak egy hajszálon múlott a lezuhanásom. Harry eszméletlen volt. Ez még inkább csak megijesztett. Nem tud meghalni, Amelia – jött a hang a fejemben. Egyszerre ködösítették el a gondolataimat: a rengő kéreg alattunk, a világ egyik csodájának rezgő építménye én alattam, a tudat, hogy le fogok zuhanni s senki nem ment meg, és Harry. Figyeltem a repedés közeledtét felém ismét. Ha elér hozzám, én is Harry mellett kötök ki. Csak hogy holtan. Kizárt dolog, hogy túléljem. Ha már halott vagyok, Harry vére nem hozhatna vissza. 

    Cselekednem kellett.

    Remegő lábaimra álltam s bár az egyensúlyozó képességem cserbenhagyni látszott, nem estem el megint. Nem eshettem el. Behunytam a szemeimet, halk nyöszörgő hangok hagyták el a számat, na meg a sikongatások, mikor megmozdult alattam minden. A szívemhez raktam a kezemet és mélyeket lélegeztem. Harrynek szüksége van rád, Amelia! Nincs itt az ideje, hogy összezuhanj! Nem akarsz meghalni, nem itt és nem most. Harry oldalán öregedsz meg és nem a zuhanás fog a mélybe taszítani. Meg tudod csinálni, ugorj!

    A szemeimmel követtem a mélyre törő, egyre csak közeledő cikázó vonalat. 

- Egy, - elsöpörtem az arcomból a hajamat – kettő – lecsuktam a szemeimet. Nem engedtem meg az idegrázásnak, hogy megállítson. – három.

Elrugaszkodtam. A lábaim alatt nem volt más, csak a levegő. Oda sem mertem nézni hol érek földet. Felsikítottam és mikor a lábaim keserűen landoltak a márványon, hátranéztem. Átugrottam. Abban a pillanatban szakadt le a Taj Mahal oldala, s vele zuhantam volna én is. Megcsináltam. Egy kínkeserves mosoly ült ki az arcomra, mi rögtön tovatűnt és sikoltásba torkollott, amikor is a hátamra estem a rengéstől. Aztán vége volt. Mint egy záródalként csorbult fel egy enyhébb zördülés, és aztán nyugovóra tért a világ. A zihálásom nem nyughatott. Elvettem a kezemet az arcomtól, hogy szétnézhessek. A magasságtól hányingerem lett és szédültem. 

- Harry – kiáltottam el magamat. Egyszer, majd még egyszer, mindhiába. Harry eszméletlen maradt s a könnyeim záporozni kezdtek. Meg az eső is, az eddig nem is látott felhőkből. Mégis mit tehetnék a Taj Mahal tetején? A kis kupola fele volt már csak meg, az oldala teljesen megrongálódott. Az a kis eresz, amibe épp hogy belefért a lábam mozgott alattam. Az olykor dicső síremlék most megsínylette az általunk hozott veszedelmet. Minden miattunk volt. Mi hoztuk Indiára. El kellett hessegetnem ezt egyenlőre, mielőtt zokogni kezdek. Le kellett jutnom Harryhez. És ahhoz, hogy lejussak: ugranom kellett. Átmásztam óvatosan a belső oldalára, ahonnan már szinte csak egy karnyújtásnyira volt a hatalmas homlokzatú főemelvény. Legalább tizenöt méterre volt az elsárgult folyosó, amit kívülről nem lehet látni, a magas felvont falak miatt. Oké, tizenöt méter, mi bajom eshet? Eltörik a lábam, vagy a kezem. Még mindig jobb, mint ott dekkolni, amíg nem ér ode a tűzoltóság. Akiknek nagyobb problémájuk is lehetett, mint a Taj Mahal. Soha nem volt ekkora földrengés Indiában. Lehet szólnom kellett volna a kormánynak, „Helló, Amelia vagyok, eljövök a barátommal Indiába, az univerzum utánunk-van-barátommal. Készüljenek súlyos természeti katasztrófára”. Egy: nem tudtam, hogy idejövünk. Kettő: miért pont most? Miért nem várhatott addig a kitöréssel, amíg mondjuk, – de akkor meg Londonban történik meg. Ennek semmi értelme. Vagy így vagy úgy, vagy itt, vagy ott, de be kellett következnie. 

- Koncentrálj – utasítottam magamat és egy fojtott ordítással rugaszkodtam el. A levegő az arcomba csapódott, az esőt nem is éreztem az izzó bőrömön. Tovább tartott, mint a számításaim szerint. A térdeimen, kezeimen értem földet és akkor hallottam valamit. Aztán meg éreztem is. A karomba éles fájdalom költözött. – áú! – és már kezdett is vörösödni, dagadni. Eltört. Kibuggyant a könnyem, nem is csak a fájdalomtól. Miért kellett egy ilyen gyönyörű napnak ilyen szörnyű véget adni? Annyira boldogok voltunk, még soha életemben nem éreztem olyat. Aztán bumm, közbeszóltak. Soha nem lesz happy endem. Nincs megírva nekem és ez kezd egyre nyilvánvalóbb lenni. 

    Felkecmeregtem és körülnéztem. Idegesen kóvályogtam a kiépített erkélyen, amiről egyébként nem lehetett lelátni. Na nem mintha erre találták volna ki. Egy ajtót találtam, ami be volt zárva. A zárra fonva az ujjaimat rázni kezdtem. Félretettem a karom lüktetését. Nem szabadott, hogy fájjon. Ez csak egy csonttörés, Harrynek sokkal rosszabb az állapota.

    Harry.

    Istenem, ne engedd, hogy baja legyen.

    Belerúgtam az ajtóba, de egyszerűen nem mozdult. Vajon mennyit ülök majd a börtönben, amiért betörtem a Taj Mahalba? Megfogtam a poroltót, és püfölni kezdtem. Nem érdekelt, hogy a riasztórendszer naprakészen állt. Minden erőmet beletettem és nyögő hangokkal harcoltam ellene. Nos, nem éppen kinyílott, hanem berepedt és lehullott egy márványdarab a kilincsről. Egy életen át dolgozhatnék azért a pénzért, hogy kifizethessem a kárt, amit okoztam. Mondjuk más lenne a helyzet, ha nem omlott volna le a fél épület. Átnyúltam a résen, és lenyomtam a kilincset. Az ajtó kitárult, persze, hogy belülről nyitható. Lerohantam a lépcsőn, ami csigaként vonult végig le a síremlék belsejébe. A főbejárat teljesen megrongálódott, át kellett furakodnom a maradványokon. Felsebezte a bőrömet, beakadt a hajam s felszisszentem. A lábaim tompába mentek. Mindenem szinte. Véreztem több helyen, az energiám képes lett volna elhagyni, ha engedem. Egy erős lökéssel eltuszkoltam az utamba tolakodót, és kirohantam az épületből. 

    Kijutottam.

   Igaz mindenem sebes, a kezem eltört, de kijutottam. Aztán egy visszhangzó csattanással a Taj Mahal bejárata leomlott. A számhoz kaptam a kezemet. Annyi éven át őrizték s mi romba döntöttünk a szerelem ihlette emlékhelyet. Lesütöttem a fejemet és felsóhajtottam. Majd el is nyíltak a szemeim.

- Harry – ordítottam és rohanni kezdtem. A térdeim kattogtak, egyébként sem volt jó, ráadásul az edzést is abbahagytam. Az ugrándozás pedig csak rátett egy lapáttal. 

   Harry ugyanúgy feküdt ott. Mellérogytam és küzdve a lélegzetemmel csak bámultam rá. Elképedve. Ijedten. Te jó ég, úgy éreztem kiszippantják belőlem az életet. 

- Harry – szóltam rá – Harry, kelj fel!

Megfogtam az arcát. Nem látszott, hogy vérzett volna valahol is. A pánik azon nyomban bekebelezett, ahogy a szájához hajoltam és nem lélegzett. 

- Nem – hátralöktem magam és mellé ülve csak bámultam rá. – nem halhattál meg, halhatatlan vagy. Harry – nevettem a könnyeim közepette – Harry ez nem jó móka, kelj fel, hallod? 

De Harry nem válaszolt. Csak feküdt. Már nem csak a szíve volt hallott, a tüdeje is. A mellkasára esve belekapaszkodtam és hisztérikusan sírni kezdtem, rángatott az elkeseredett segítségkérésem. Mellé feküdtem és a nyakába fúrtam az arcomat. Az illata megnyugtatott volna. A teste közelsége is. A szívem tempója kiakasztotta volna a kardiológust. Szinte éreztem, hogy minden veréssel egy újabb darab porlad el belőle. 

- Nyisd ki a szemeidet, Harry, könyörgöm – az arcához simítottam arcomat, a hajába kapaszkodva reszkettem. – tudom, hogy hallasz. Gyere hozzám, kérlek.

Pillanatok percekbe torkolltak s percek majdnem fél órába. Vártam rá. A feje mellett könyököltem s az arcát cirógattam. Még úgy is káprázatos volt. Az arca koszos volt, a lila ajkai pedig duzzadtak. Az eső pedig hullott ránk. Mennydörgés s villámcsapások hada kísérte a természeti katasztrófát. Az sem érdekelt volna, ha belém csap egy. Lehet meg sem érzem attól az ürességtől, mi bennem kerekedett. Lehajoltam és egy reszketeg csókot hagytam a száján. Ott tartottam magam s hívogatóan cirógattam össze ajkainkat. Már a füvet markoltam. Görcsösen akartam valamit tenni, de hova mehettem volna? Az orvosok nem segíthettek rajta. Egyedül maradtam vele. Inkább törtem volna el még egy végtagomat, mint hogy így lássam őt. Ily csendesen, ily… holtan.

    Aztán lepördültem róla ijedtemben, ahogy Harry szemei kidülledtek és levegőért kapott. 

- Istenem, Harry – a kezembe vettem az arcát, megkönnyebbülten. – jól vagy? Istenem, azt hittem meghaltál. Harry, mondj valamit.

- A k-a…

- Tessék? Nem értem.

- A karom, Amelia – nyögte minden fájdalommal hangjában – rajta térdelsz.

- Oh – elhúzódtam és a kezeimbe temettem az arcomat. Már nem tudtam miért bőgök megint. Csak úgy tettem. 

- Zhamina – suttogta nekem, vártam, hogy megölel, de nem tette. – nézz rám, darling. Zhamina.

- Nem, nem megy.

- Semmi baj, Zhamina, semmi baj.

- Azt hi-hitt-t-tem, h-ho-ho-ogy..

- Shhh, ne sírj, nem bírlak sírni látni. 

- Menjünk el innen, könyörgöm – a karom leesett mellém. Szúrt. 

- Én…én nem tudok mozdulni – nyögött fel – minden csontom eltört. A gerincem is. 

- H-hogyan? – mellé térdeltem és végignéztem rajta. 

- Azért voltam eszméletlen eddig, mert nem ettem és nem tudok meggyógyulni. – hangja halk volt s rekedt. Alig hallható. 

Felálltam és körülnéztem.

- Kell valakinek itt lennie, akiből ehetsz!

- Amelia, gyere ide. 

- Nem-nem, nem engedem, nem akarom, hogy fájdalmaid legyenek.

- Gyere ide, csak rád van most szükségem – a könyörgésétől elolvadt a szívem. Lecsuktam a szemeimet és visszarogyva a nyakához bújtam. – jó kislány. 

- Elviszlek innen, nincs itt senki, de nem messze innen találunk embereket. 

- Nem tudok mozdulni, te pedig nem vagy elég erős hozzá. Maradj itt, pár óra múlva talán helyre jövök.

- Pár óra? – nevettem legyőzötten – nem, Harry.

    Felálltam és a hónaljába kapaszkodtam hátulról. Felszisszentem, és Harry visszaesett a földre. 

- A francba – dühöngtem – működj már!

- Mi van a karoddal? – felnézett rám, de kerültem a tekintetét.

- Jól van. Elviszlek innen, nem számít mibe kerül.

- Gyere ide, Zhamina – parancsoló volt s nem bírtam nemet mondani. – eltört? Hogy kerültél le ide, onnan fentről?

- É-én… - nyeltem egyet – én azt hittem, hogy meghaltál és… és nem tudtam megvárni, amíg jönnek a tűzoltók. Le kellett… ugranom. 

- Leugrani? Honnan? – szemei kidülledtek és elnyíltak az ajkai.

- Nem onnan fentről. Betörtem a Taj Mahalba – közöltem büszkén.

Harry szemei ellágyultak és felsóhajtott. 

- Buta vagy – súgta – tudod jól, hogy nem halok meg.

- Tudom, én csak… - lesütöttem a fejemet – megrémisztett a gondolat, hogy esetleg többé mi nem… én…

- Gyere ide – nógatott s óvatosan melléfeküdtem. – félek. 

Harry nem sokszor mondd ilyet. Nem kellett megkérdeznem, mert éreztem a félelmét. Éreztem, hogy pontosan arra gondol, mint én. Hogy ez még csak a kezdet volt.

- Én is – súgtam. – engedd meg, hogy elvigyelek innen.

Ott feküdtünk szótlanul. Harry haját cirógattam s ő behunyt szemekkel élvezte azt. Vártam, hogy történjen valami, az egyetlen, ami történt: Harry egyre fehérebb lett.

- Harry, beszélj hozzám.

- Semmi baj, Zhamina – mondta s mintha már nem bírta volna kinyitni a szemeit – a testem hibernálódik. 

- Tessék? – ültem fel – hogy mered azt mondani, hogy semmi baj? 

- Nézz rám – kérte s utolsó erejéből kinyitotta a szemeit – vérhez kell jutnom. 

Bólintottam és fel akartam állni, hogy elvigyem onnan. Menni fog. Ha három részre törik is a karom, menni fog. Nem engedem, hogy baja essen még jobban.

- Nem, Amelia, nem tudsz elvinni innen. Hallom a tűzoltókat, fél órán belül ideérnek. Nem szabad, hogy meglássanak. Hogy felfedezzenek.

Leomlottam mellé megtörten és a tenyerembe temettem az arcomat. Fáradt voltam s tehetetlen.

- Mit tegyek, Harry? Elmegyek a városba és idehívok valakit.

- Tudod jól, hogy nem fog senki sem segíteni. Mindenki bepánikolt. Bízol bennem, Amelia?

Ez meg milyen kérdés volt?

- Az életemet is rád bíznám, Harry.

Elmosolyodott halványan.

- Akkor gyere ide, érezni akarom az illatodat. - Lehajoltam hozzá s egy lágy csókot nyomtam a szájára. Harry beszívta az ajkát, mintha ízlelné a csókomat. Ezernyi hő bomba robbant szét bennem, puszta látványától. – gyere közelebb – suttogta, s még közelebb hajoltam. Az arcát a hajamba fúrta, belélegzett, s én is belélegeztem őt. Puha szája a nyakamon landolt, lágy, vesztegető csókot nyomott a bőrömre, mitől felsóhajtottam. – csukd be a szemeidet és lélegezz mélyeket.

Úgy tettem, ahogy parancsolta. Egészen addig, míg meg nem éreztem a fogának karcolását. Rögtön elhúzódtam elképedve.

- Megőrültél? – emeltem fel a hangomat – nem ihatsz belőlem, Harry. Kizárt dolog.

- Nem foglak bántani – ígérte meg.

- Azt hiszed ettől félek? – csattantam fel – nem ihatsz belőlem, nem vagy jól, mi lesz ha megint iszol belőlem? É-én, nem tudnám elviselni, hogy miattam..

- Nézz rám, darling – a becézése lágy dallamként hagyta el a száját – ez az egyetlen módja. Nem lesz bajom, megígérem neked. Minden rendben lesz.

- Hazudsz – fordítottam el a fejemet – é-én, képes vagyok rá. Elviszlek innen.

- Amelia, el van törve a kezed, mégis hogy képzeled, hogy elcipelsz innen? Ha nem lenne eltörve sem tudnál időben eljuttatni a városba. Meg sem tudlak gyógyítani, mert csak nem megdermedt bennem a vér. Nézz szembe a tényekkel, vagy kapok egy adag lelkiismeretet még, vagy itt maradok. Vizsgálatok alá vetnek majd, laboratóriumi patkány leszek, ezt akarod?

- Nem – sütöttem le a fejemet s elejtettem újabb könnyemet – nem. 

- Ne sírj, édes Amelia. Szeretlek, annyira szeretlek – mondotta, amíg lehajoltam hozzá ismét – szükségem van rá. 

    Felpillantottam, senki sem volt a láthatáron. Igaza volt, messze voltunk az emberektől. 

- Mi lesz a következményekkel? – mormoltam az orrom alatt. Nem tetszett ez az egész. Utáltam, hogy ez volt az utolsó lehetőségünk. 

- Kitaláljuk, Amelia. Amíg mellettem vagy, elég erős leszek hozzá, hogy kibírjam. Velem maradsz? Velem maradsz, Amelia? 

Lehunytam a szemeimet. Nem is lélegeztem már. Hogyan is kérdezhetett ilyet? Nem tudnék nélküle élni. Nem tudnék.

- Az utolsó leheletemig – néztem a szemeibe s a szájához engedtem a nyakamat. 

Beletúrtam Harry hajába, hogy bíztatásomat s engedélyemet adjam neki. Egyszerre öntött el a jéghideg szúrás, s a forróság, mert Harry belém vájta a fogait. Kimerevedtem és felnyögtem a fájdalomtól. Éreztem rajta, hogy próbál minél kevesebb fájdalmat okozni. Az igazság az volt, hogy ahogy egyre többször szívott bele a nyakamba, annál jobban öntött el az izgalom. A vérem felpezsdült, a szívem hevesen harcolt a mellkasomban, s ahogy meghúztam a haját, bele nyögött a nyakamba. Harry keze végigvándorolt a hátamon, belemarkolt a fenekembe s magára húzott. Helytelen vagy sem, éreztem a belső combomon, hogy milyen hatással van rá az egész. Meg rám is. Apró reccsenéseket hallottam, mintha Harry csontjai helyrekerültek volna. S a következő, amit tudtam, hogy Harry nekivág a falnak felhevülten, morogva és szenvedélyes kéjjel rám meredve. 

A szemeiből kibuggyant a véres könny, letörölte és rám mosolygott. Az egyik karja még lógott, és vonszolta a másik lábát. 

- Tudom, hogy nem épp alkalmas, de akarlak. – ismét a nyakamnak rontott. Ezennel forróbban, határozottabban, s már képes volt felkapni az ölébe. A Taj Mahal romjainak nyomott neki, merev ágyéka nekem nyomódott. A forradalmias szívásának ütemére lökte altestét az enyém ellen, újra s újra, míg nem felnyögtem az elkápráztató gyönyörtől.

- Harry, nem szabad. Mindjárt jönnek és… jézusom van róla fogalmad h-hol va..

Elakadt a lélegzetemet, ahogy feltűrte a szárimat a derekamig s egy erős mozdulattal fúrta feszes nadrágját a lábaim közé.

- Nem tudok uralkodni magamon – végignyalta a nyakamat, amin végigfolyt a vérem – nem veled, Zhamina. Nem veled – suttogta s megcsókolt. Az ajkunk azonnal szétnyílt, hogy elkaphassuk egymás nedves nyelvét. Az egész testem tűzben forgott, ahogy kicsatolta az övét, lehúzta a sliccét, meg a nadrágját is a bokszerjével. Sosem gondoltam volna, hogy eljön az a nap, amikor Harry belőlem eszik. Amikor oly annyira elválaszthatatlanok leszünk, mint akkor és ott. Beletúrtam a hajába és elnyílt a szám a szája ellen, ahogy belém hatolt. – Istenem – zihálta s hátrahúzva a fejemet falni kezdte a nyakamat. Mások felháborodtak volna, amiért egy katasztrófa közepén szeretkezünk a Taj Mahal romjaiban. De nem mi. Harry élt és ha ez kellett neki, hogy felépüljön, egye fene. Na nem mintha nem élveztem volna minden egyes lassú, kínzóan mély mozdulatát. Megragadta a csípőmet, s ahogy élesen mozdult felém, maga felé rántott. A szám egy „o”-t formált, mikor szinte már a hasamban éreztem őt. Harry a nyakamhoz hajolt s ismét inni kezdett belőlem. Nem éreztem annál érzékibbet, annál izgatóbbat, annál gyönyörűbbet életemben. Ahogy a testünk egy ütemre vonaglik egymás ellen, s ahogy issza a véremet, ezzel elvéve az utolsó józan gondolatomat is. A vihar pedig tombolt körülöttünk, eláztatva a ruhánkat, bőrünket is. Belemarkoltam a fenekébe, mire felnyögött, az a nyögés a mellkasában rezonált, végig a torkán. Akaratosak voltunk és éhesek. 

- Harry – sóhajtoztam kéjesen, mikor már úgy éreztem elájulok a felfokozott gyönyörtől. A gyomromban a görcs kirobbanni készült, éreztem a gerincemben, bepödörte a lábujjaimat is. 

- Szeretlek, Amelia – lihegte, ahogy összesimította a homlokunkat. Zöld szemei ködösek voltak, ahogy az enyémek is. A levegő a torkában akadt s egy rekedt mély nyögéssel merült el az élvezetében rögtön azután, hogy én kirobbantam. Ez volt az emberi fantáziát is felülmúló legfenségesebb s egyben legijesztőbb érzés. Harry ivott belőlem. 

Harry szemszöge

    Amelia friss, édes vére a hatalma alá kerített. 

Nem olyan volt, mint amikor pár csepp vért kaptam tőle. Ez más volt. Intimebb. Ahogy elárasztotta az akarat s a vágy ötvöződése a testemet, az agyamat, s csak arra tudtam gondolni, hogy a magamévá teszem. Nem úgy, mint azokkal a lányokkal, kikből ittam. Valahogy képes voltam rá, hogy megálljam. Valószínűleg az Ameliához kötött szoros érzelmeim miatt. De amikor Amelia nyakához hajoltam és megéreztem a vérében pezsgő hormonok mennyországát? Nem mellesleg, a szavai, a puszta szerelme dőlt belőle. Lemászott a Taj Mahalról, mert azt hitte meghaltam. Ki képes ilyenre? Eltörni a saját kezét? Le voltam sokkolva s egyben lenyűgözve, mire képes értem ez a lány? S a másik kérdés: hogy leszek képes feldolgozni a csak egyre növő, életemet gyökerestől felforgató szerelmemet iránta? Mikor azt hittem ennél már nem lehet mélyrehatóbb, mindig tesz valamit. Nehéz megbirkóznom ezzel. Nem tettek meg értem ennyit, mint egy a lány. Soha. Nem nézték rám így, nem beszéltek velem így, és ember, fogalmam sem volt mi történik velem. Muszáj volt innom belőle, és nem azért, mert féltem. Leszartam volna, ha rájönnek mi vagyok. Nem érdekelt volna. De az, hogy valószínűleg az egész kettőnk miatt történik, az viszont rávett arra, hogy kocáztassak. Nem engedhetem, hogy hibernálódjak és ne tudjak Amelia mellett lenni. Ne tudjam megvédeni őt. A francba, kibaszottul nem érdekelt semmi, mert megijedtem, hogy nem láthatom őt többé. Egy szánalmas alak vagyok, de ez van. Valószínűleg megbirkóznék a többi áldozataim megjelenésével, minthogy ne lássam őt többet. De ezt inkább nem árultam el neki, férfi vagyok, és nem egy nő. Pedig néha úgy éreztem magamat lassan. Teljesen megbolondított. 

 

    Néztem, ahogy megtörli a száját. Megfogtam a kezét és már nem sziszegett. 

- Fáj még?

Amelia megrázta a fejét, de nem mondott többet. Tudni akartam, hogy mire gondol. 

- Megijesztettelek? Bántottalak? – nem akartam úgy hangzani, mint aki rimánkodik a nemleges válaszért, de valahogy mégis úgy bukott ki belőlem.

- Dehogy – rám mosolygott, viszont a mosolya nem volt őszinte. 

- Mondd el mire gondolsz – magamhoz húztam s belélegeztem a hajának sampon illatát. Megcirógattam az arcát, s felütöttem a fejét óvatosan, hogy rám nézzen. – mondd el.

- M-mi f-f-og – dadogott, mert ideges volt. Magamhoz öleltem és belecsókoltam a feje tetejébe. Magas volt, de még így is elveszett az én magasságom mellett. – mi fog történni veled?

Elmosolyodtam halványan. Mindig ez van. Nem maga, hanem mások miatt aggódik. Jellemzően.

- Semmi. Nézzük meg mi történt a városban.

    Amelia csendes volt, amikor Agra városába értünk be. Az emberek megviselt arccal vigasztalták a szeretteiket, érezni lehetett a fájdalmukat. 

- Kérsz valamit? Szükséged van valamire? – halkan morogtam a fülébe, ezzel kizökkentve a gondolataiból. Tudtam, hogy miattam rágódik, de nem éreztem semmi különlegeset. Azon kívül, hogy egy jót szeretkeztünk és a vére felpezsdített. Rég éreztem olyan késztetést, mint Ameliánál. Képtelen lettem volna visszafogni magamat. Lehet, hogy nem is lesz következménye. Mármint már párszor ittam belőle, na jó kétszer, most mit jelenthet még egy alkalom? Többen látogatnak meg. Na nem mintha hozzá tudnék szokni a halottakhoz körülöttem. Álmomban, ébrenlétemben, akárhová megyek követnek. Bár akkor és ott egy sem volt. Ez lehet jót jelenthet. 

- Istenem, Harry, nézd – a kezemnél fogva húzni kezdett. A bolt üvegfala be volt törve, egy TV volt a túloldalán, ami csíkozottan, de beszámolt a tényekről.

- … és a földrengés erőssége az egész világ terültén károkat okozott. A szakembereink szerint utórengések is várhatók. Fokozottan kérjük önöket, hogy vigyázzanak az utcákon, és otthonukban. Ilyet még nem látott a történelem. 

    Amelia összerezzent a karomban. Hál Istennek az adó angol volt és én is értettem. Rögtön a Telefonjáért kutatott, aminek berepedt a képernyője.

- Fel kell hívnom anyuékat – zihálta.

- Nyugodj meg, Amelia.

- Nem, nem, nem és ha bajuk esett? – a szemeimbe nézett – tudnom kell, hogy jól vannak. 

Az ujjai remegtek és majdnem elejtette a telefonját. Felsóhajtottam és kivettem a kezéből, hogy kikeressem az édesanyja számát. Benyomta a tárcsázás gombot és visszaadtam neki. Amelia félrevonult pár méterrel, de azért hallgatóztam.

- Apa? Éreztétek a földr… hogyan? – a hangja elhalt és láttam, hogy megbillen az egyensúlyában. Mellésiettem és megtartottam őt. – súlyos? 

Lehunytam a szemeimet. Ez nem történik meg. Az édesanyja volt kórházban, hallottam az apja letört hangját. Az orrnyergemet nyomkodtam és próbáltam nem feldühödni. Ezt nem hiszem el.

Amelia lerakta a telefonját, a zsebébe csúsztatta és csak előre nézett ki a fejéből. 

- Mi történt? 

- Anya… a házunk szétrepedt és a plafon anyára esett – a torkában akadtak a szavak. Fátyolosan nézett előre és mikor megláttam a könnyét az arcán, elveszetten nyúltam érte, hogy letöröljem.

- Rendbe fog jönni – legalábbis reméltem.

Aztán Amelia rám nézett.

- Nem, nem fog rendbe jönni – szemei, hangszíne távoli volt, mivel teljesen meghökkentett – ez mind a te hibád.

- H-ho-hogyan? – hátráltam egy lépést. 

- Erős ütést kapott a fejére – magyarázta – ez a te hibád. Minden a te hibád, Harry. A földrengés, anyám balesete… 

A mellkasom összeszűkült. Amelia gyűlölettel nézett rám és ettől azt hittem a földre rogyok. Vissza akartam tartani a könnyeimet, de ott voltak a szemeim sarkában.

- Lehet igazuk volt Arine-éknek, és meg kellett volna öljelek – mondta egyenesen a szemeimbe nézve s nekem végem volt. A térdeim elgyengültek. Nem az fájt, amit mondott. Mert igaza volt. Mindig is tudtam, hogy nem szabadna élnem már. Hogy megállítsam az egészet, Arine-éknek meg kellett volna ölniük. De hallani pont Amelia szájából?

    A földre estem és a hajamba fúrtam az ujjaimat.

- Tudom, Amelia, annyira sajnálom, az én hibám.

- Mi? Nem, dehogy Harry, Istenem, nézz rám – Amelia hangja más lett hirtelen – nem a te hibád, Harry. Nézz rám.

A szemei könnyekben voltak és korántsem olyan utálattal néztek rám, mint az előbb.

- Nem lesz baj, anya túléli – az arcomhoz nyúlt és letörölte a könnyemet – nem a te hibád, ne gondold ezt, könyörgöm.

Amelia a karjaiba vont, de az ölelést képtelen voltam viszonozni. Mi a franc? Kezdek megőrülni.