II./HUSZONHÁROM ~ "Tökéletlenül tökéletes"

sziasztok! vége van a vizsgáknak, ami azt jelenti, hogy visszatértem! remélem mindenki jól van. :) jó olvasást hozzá, remélem tetszik. köszönök mindent! xx

    A fehér selyemnek döntöttem a fejemet, amit az ülésre terítettem mikor felszálltunk. Magánrepülőgép, felvágós. És egyben cseles is, hiszen így kizárt dolog, hogy tudjam hová tartottunk. Izgatottságtól szűkült gyomromat markolásztam, miközben néztem, ahogy Harry csendesen szuszog. Régen mindig is furcsálltam azokat az ömlengő párokat, akik azt állították: nem tudnának élni a másik nélkül. Mármint komolyan? Mitől alakulhat ki ekkorra függés, hogy ilyen elcsépelt, klisé gondolatokat szőhessen az ember agya? És akkor ott voltam én, egy repülőn, ki-tudja-hová tartva, bámulva azt a csodát, amit minden egyes nap megkérdőjelezek: vajon tényleg igazi? Ott van mellettem és nem csak a képzeletem szüleménye? Honnan tudhatnám, hogy nem borult el az elmém és megteremtettem magamnak a világot, ahol valaki azért szeret, ami vagyok? A Harryvel való kapcsolatom az elején érdekes volt. Féltem tőle és egyszerre kutattam azért az elérhetetlen, tudatlanságba taszított vékony fonálért, amivel megérthetném, mi ez a felháborító vonzás körülötte. Ő azaz ember-nem ember, aki mindvégig ott volt, még ha én ki is taszítottam őt. Vagyis próbáltam. Akkor is ott volt és nem futott el, amikor sírni látott. Mikor elsőnek láthatott teljesen belém, nem csupán a kibontakozó érzelmeimbe, hanem Engem látott. Nem ítélkezett. A mai napig elcsodálkozok azon, hogyan tud rám néha úgy nézni, mintha valami értékeset, valami elképesztőt látna? Mindig így tekint rám. Még amikor veszekszünk is, azok a tomboló lángok összeforrnak az enyémekkel. Pontosan ezért tudtuk túl tenni magunkat a tegnapi vitán és a héten.

    Egyek vagyunk.

    Eddig ketten voltunk s ez a szó valami sokkal szorosabba torkollott. Hihetetlen, hogy egy másoknak semmis szó, pár betűből álló kreálmány számunkra mégis valami többet, valami mélyebbet jelent. Soha az életemben nem éreztem magam ennyire közel valakihez. Főleg nem egy fiúhoz. Egy fiúhoz, aki megváltoztatta az életemet. Aki megmutatta nekem a lehetetlent. Aki feltárta a szemeimet és elrabolt, elkapott, nem enged el. A fiú, akinek látványa szebb volt, mint egy galériában kiállított festmény. 

    A fiú, akit szerettem. Mindenemmel. Azzal a kimúlhatatlan szenvedéllyel ott belül.

    A fiút, akivel Egyek vagyunk.

    - Miért nem alszol? – mormolta alig hallhatóan. Nem feleltem, csak teljesen felé fordultam, a kezemet az arcom alá csúsztattam és továbbra is tanulmányoztam őt. Ó, pedig álmomból felébresztve is milliméter pontossággal tudnám őt leírni. Azt a magas homlokot, mire rákókadnak a lusta, csokoládébarna fürtjei. Azokat a nevető ráncokat a szemei körül, mik mindig előbukkannak, akárhányszor csak kinevet az ügyetlenségemért. Vagy a szemeit. Ó, micsoda szemek. Néha világoszöldek, és esküszöm, ha úgy süt rá a fény, szürkék. Persze csak a kósza csóvák játékai mindig. De imádom. Ahogy a telt, lila ajkait, miket oly nagyon kóstolnám minden pillanatban. Legvégül a gödrei. Szó mi szó, ódákat tudnék róla zengeni. – tetszik, amit látsz? 

Husky mély hangja rántott vissza a valóságba. A pír ott ékeskedett az arcomon, a hallgatás mellett döntöttem még. Harry szemei ekkor kitárultak. Ezernyi watt csapást mérve ezzel rám. Puszta tekintetétől felállt a szőr a tarkómon. Eltelhetett egy perc, vagy inkább húsz, amíg egymást bámultuk. Intenzíven. Az idő elenyészik körülöttünk. Sötét íriszeitől nem lélegeztem. Hogy is tudtam volna. Harry már teljesen ébren volt, ezt az a kis féloldalas vigyora árulta el, mitől megperdült a szívem. – nos, lélegzetelállító vagyok úgy néz ki. – folytatta halkan, hangja rekedt az alvástól – Amelia, lélegezz darling, mielőtt mesterséges lélegeztetéshez kell folyamodnom – a gondolattól még tovább tartottam bent. Immáron szándékosan. Harry összevonta a szemöldökét – szeretnéd, mi? Hogy lelökjelek hosszában a székre?

Nyelnem kellett, miután levegőért kaptam. A tüdőm égett, még bírtam volna, viszont a szavaiba beleremegtem. Harry felsóhajtott. De ez a sóhaj nem volt hétköznapi. Ahogy a forró lehelete nekem csapódott, olvasni tudtam belőle. Jobban mondva éreztem? 

- Vasárnap óta – kezdett bele – vasárnap óta nem csókoltalak meg. - S a világ szép lassan oszlott el körülöttem, a sajátunk pedig felépült. Kívánkozó fújtatásommal egyetértettem. –gyere ide – alig volt több, egy vágyakozó suttogásnál. 

    Nem bírtam tovább. Alig fél méter volt közöttünk s mégis több fényévnek tűnt. Tegnap este együtt aludtunk, de mindketten még túl feszültek ahhoz, hogy közeledjünk. Reggel pedig rohantunk, s majd elaludtunk. A fáradtságom eltűnt, ahogy áthajolt az ülés felett. Annyira elkalandozott a tekintetem a száján, hogy elfelejtettem megmozdulni. Mit tesz velem? Átszeltem a távot, ujjai belefésültek a hajamba s már-már elégedetten mosolyogva vártam, hogy összeérjünk, de valami megállított. Még hozzá azaz erős szorítás a hajamban. Megmarkolta és a helyén tartotta a fejemet. Elnyílt szemekkel néztem rá. Könyörögve neki. Áhítozva utána. Oly közel s mégis túl messze. Illata nekem csapódott, a szétnyílt ajkai közül kiszökő mentollal egyaránt. 

- Annyira gyönyörű vagy, tudod, Amelia? – orrát az enyémhez dörgölte és félig lehunyt szemekkel nézte a számat. Végem volt. – nyisd szét a szád.

- É-én…

Megszerettem volna kérni, hogy ne játsszon. Az igazság az volt, hogy bármit tett velem, az tetszett. Ittam minden szavát. 

- Nézz rám, Zhamina – mormolt a nevemet s ettől felszökött a hő a testemben – ne csókolj meg, akármennyire is szeretnéd. 

- Harry – vinnyogtam alig hallhatóan. Meg akart kínozni, mint mindig. 

Ahogy hozzám hajolt, elnyílt a szám. Leszorított szemekkel kebelezte be az alsó ajkamat s húzta meg érzékien, mitől zihálásban törtem ki. Azonnal előre lendültem, csak, hogy a keze feltartott. Felszisszentem.

- Legyél jó, Zhamina.

Megnyalta az ajkát és újra elkapta. Csak ezennel meg is szívta finoman, nem tehettem a kibukó nyögésről. Belepirultam és már égtem. Mindenhol. A nyakamban éreztem a szívem heves, éles viszolygását. 

- Harry – nógattam. Vissza akartam fogni magamat, ámbár túl nagy volt a vágy. 

- Milyen nagyon szeretnéd, hogy megcsókoljalak? – búgta egy pimasz mosollyal, mi felért a szeméig. 

- Nagyon – motyogtam szinte elkeseredve. Jobb kezébe vette az államat, s mindketten néztük hüvelykujjának útját duzzadt ajkamon. 

- Nagyon? 

Harry olyan volt, mintha elveszett volna. Tekintete sötét volt, éhséggel eltelt. 

- Nagyon-nagyon. 

A fogamat nyomtam a pirosodott bőrömbe, úgy éreztem elájulok, mikor összedörzsölte a szánkat. Mikor már átlépte a tűrőképességem határát, elkaptam őt és megharaptam erősen. 

    Abban a pillanatban meggyengült a fogása és én nekinyomva magam kiéhezve csókoltam meg. Csak vele tudok ennyire elvonatkoztatni attól a személytől, aki vagyok belül. Aki nekimegy mindennek zavarában, aki folyton elpirul és aki önbizalomhiányban szenved. Harry kezei végigsimították a hátamat, ujjai a húsomba vájódtak a derekamon s majd egy laza mozdulattal áthúzott az ölébe. Nem gondolkodtam, mikor áttettem a lábamat két oldalára és belesimultam az ölébe. Nekitoltam az ülésnek és beletúrva a hajába kiélveztem annak hiányolt puhaságát. Feltúrta a pólómat s egyszerre szisszentünk fel, ahogy felforrósodott bőrünk összeért. Tenyere hatalmas volt, beterített. Mikor óvatosan bejutást kértem a szájába, belemart a fenekembe s ahogy találkozott a szánk, úgy simult össze a csípőnk is. Lenyeltem Harry nyögését, mitől nem csak az övé, az én mellkasom is berezonált. Reményvesztetten vetettem hátra a fejemet, szinte bepánikoltam, mikor nem csókolt tovább. 

- Már majdnem egy hete, hogy nem szeretkeztünk – a nyakamba morogta, meg kellett markolnom a vállait, amikor kiöltve a nyelvét végignyalta a torkomat, egy édes csókban lezárva azt az államon.

- Harry – súgtam a nevét, mert tudtam mennyire szereti. A kezei a combjaimra csúsztak. Még közelebb rántott magához, és megemelve a saját csípőjét elárasztott azzal a fullasztó akarással. Mindenhol. Az izmaim megfeszültek, a hasam összeugrott és elejtettem a hangomat. 

- Abba kell hagynod, Zhamina – lihegte a vállamba, oda fúrta az arcát, hallottam szakadozó levegővételeit. – túl csábító vagy. Érzed mennyire kívánlak? Végem van. - Beleszédültem. A mámorba. Az izzó viharba, mit Ő szított bennem. Arcát fogva ismét megcsókoltam. Nem tudtam eleget kapni belőle. Nem ment. S úgy tűnt ő sem. Beleszántott a hajamba és lehúzva magához oly mélyen, oly harcolva éreztem a nyelvét a nyelvem ellen. Amikor tenyere végigszántott a mellkasomon, a melleim között a testem tudta, hogyan reagáljon. Szép lassan követte kezének útját – azt akarod, hogy letépjem a ruháidat és itt mindenki szeme láttára beépítselek az ülésbe? – mikor a tekintetünk találkozott tudtam, hogy komolyan kérdezi. Képes lenne rá. Én is képes lennék. Ó Jézus, semmit sem akartam jobban, csak hogy lüktető bőrét érinthessem. Megragadta az altestemet és komótosan bírta körzésre saját maga ellen. Éreztem a szenzációs érzést, ahogy kemény nadrágja nekem feszült s én neki. – ezt akarod, ugye? – a fülemhez hajolt – tudod hányszor álmodtam róla, ahogy keményen viszlek magammal? Megbolondítasz.

- Harry – szóltam rá, mert azzal csak még jobban a bolondozás felé sürgetett.

- Remélem nem nyúltál magadhoz – dörmögte halkan és beszívtam egy éles levegőt. Hogy mi? Zavarba jöttem és kifeszültem. Harry elégedetten röhögött a bőrömre – mert én igen, sokszor. 

- H-Har…

- De nem volt elég, nem elég – végigsúrolta az állam vonalát az orrával és finoman cirógatott – amióta itt vagy semmi más nem tud kielégíteni.

A fülemre tettem a kezemet. Harry kinevetett szórakozottan. Tudta mit tesz velem, amikor ilyeneket ejt el előttem. A combjaim bizseregtek, minden idegvégződésemmel arra koncentráltam, hogy lenyugtassam magamat. A mellkasára hajtottam a fejemet s ő átölelt. Megcsókolta a fejem tetejét. Mikor azt hittem nem beszél többet erről, még azért elvetette, hogy érzi mennyire megindított engem. Mármint az orrával érezte. Teljesen kikészültem.

    - Harry, levehetem most már?

Türelmetlen voltam. Az utca zaja már eltörpült körülöttem, mondjuk egyébként sem hallottam sokat, mert Harry betapasztotta a füleimet is. Konkrétan se látni, se hallani nem hallhattam. Beöltöztetett egy segéd, kedves nő, aki fura akcentussal törte az angolt. Ismerősen furán. Harry hátamnak simult, és lassan elvette a kezét a fülemtől. Sutyogni kezdett.

- Nyisd ki a szemeidet, tamil szépségem.

A fáradtságomat legyűrte az izgalom. Húsz fok körül lehetett, a szél enyhén fújdogált. Harry levette a kendőt és lassan tártam ki őket. Nyeltem egyet, annyira izgultam, hogy ki sem mertem nyitni.

- Gyerünk, Zhamina.

Nem hittem a saját szemeimnek! Elnyílt a szám, amire rögtön rácsaptam a tenyeremet a megilletődöttségemben. A szívem viháncoló szaltót dobott, és rögtön, azon nyomban mosolyogni kezdtem. Harry mellém sétált, zsebre dugta a kezét és nézett maga elé.

- Wow – fütyült egyet és lenézett rám. Éreztem a tekintetét de nem bírtam másra nézni. 

    Káprázatos volt. Benyeltem a látványt. Ahogy két oldalt az út beölelte a középen lévő kis tavat. Ahogy a fazonra nyírt fák végigkísérték a turistákat a szemet gyönyörködtető, hófehér építményhez. Ahogy szinte a tornyai megkarcolták a mogorva eget, próbálva kis humort előcsalogatni belőle. Lenéztem a karomra, a libabőr végigkúszott rajtam. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Semmit sem változott. 

- Nem hiszem el, hogy idehoztál – lecsuktam a szemeimet. Remegni kezdtem az összegyülemlő érzésektől. 

- Nem megyünk közelebb? 

- Harry – ránéztem és könnyek gyűltek a szemeimbe. Rögtön lelankadt a mosolya.

- Baj van? Nem tetszik? Nem szereted? – a kezeibe fogta az arcomat, aggodalommal méregetett.

- Baj? Nem tetszik? – az arcomhoz csúsztattam a kezeimet – é-én… - dadogtam. Nem tudtam mást. Az érzés, ami elöntött leírhatatlan volt. – ki vagy te? Ki volt az, aki hozzám küldött? Mert én… hálát kell adnom érted. Istenem.

Harry kitört egy őszinte mosolyban és megpuszilta az orrom hegyét.

- Gyere, mindent látni akarok!

Mint egy kis gyerek úgy loholt előre. A telefonját elővette és lefényképezett mindent útközben. Lenéztem a földre. Felnéztem az égre. Beszívtam a piszkos levegőt.

Akármennyire is fejletlen volt, akármennyire is szegényes volt, de…

    Itthon voltam.

    Harry Styles hazahozott. 

    A leges legjobb meglepetés, amit valaha kaphattam. 

    Harry húsz méterre állt tőle a maga pompájában. A hajába belekapott a szél és összetúrta. Egy boldog mosoly ült a száján, mit muszáj volt viszonoznom. Úgy éreztem életre keltem. Akármennyire is voltam elégedett Londonnal, ez az, ahol születtem. Ahol felnevelkedtem. India. Indiában voltam. Az örömkönnyek elcsöppentek és futni kezdtem. Harry elrakta a telefonját és nevetve kapott el, felemelt és magához vonva megpördült velem.

- Köszönöm, Harry, nem tudom hogyan köszönhetném meg – a füle mögé bújtattam az arcomat s úgy mondtam. Még szorosabban szőtte körém a karjait.

- Szeretlek, Zhamina.

Mosolyom hangos nevetésben tört ki. 

- Ezer éve nem voltam itt! 

- Mekkora építmény – csodálkozott el Harry – sokat voltatok itt?

- Nem mondhatnám – vigyorogtam rá – akkor ezért kellett a szári! Istenem, mekkora buta vagyok. 

Harry vállat vont és közelebb hajolt. 

- Inkább mert megőrjít rajtad – kacsintott s én elpirultam.

- Gyerünk! 

Megfogtuk egymás kezét és őrültek módjára futottunk végig az emberek között, sűrű elnézések közepette. Voltak, akik megbámultak, s voltak, kik örültek a boldogságunknak. Ott állt előttünk. Fölénk magasodtak az egykori fehér, most már inkább elsárgult falai.

- Nem csoda, hogy a világ egyik csodája – Harry nevetett végignézve rajta.

- A Taj Mahal sosem okoz csalódást. 

Harry szorosabbra fogta a kezemet és elindultunk, együtt. 

    Már félhomály volt, amikor körüljártuk az épületet. A bejárata előtt kötöttünk ki, a lábaim sajogtak, de eszméletlen látványt nyújtott. Harry megállt előttem és összevonta a szemöldökét.

- Mi az? 

Feltűnt, hogy sokan megbámulnak minket. Nem foglalkoztam vele addig, míg le nem ültünk. Egy tamil és egy „fehér” ember. S a legjobb dolog, hogy büszke voltam rá. Elmondhatatlanul. 

- Kicsit bizarr, hogy ez egy sírhely, nem? 

- Tessék? – nevettem fel őszintén. 

- Semmi – csatlakozott hozzám a nevetésben. A kezét nyújtotta s maga elé húzott. Ott álltunk több száz emberrel körülöttünk, de valahogy mintha csak ketten lettünk volna. - Shah Jahan és Arjumand Banu Beg…

- Begammal – segítettem neki.

- Begammal szerelme még mindig itt él – súgta nekem és felnézett a Taj Mahalra – hogy is van a története? Megkérte Arhuman Shah-ot, hogy építtessen olyan építményt neki, amitől a neve örökre emlékezetes lesz. Hát így is lett, nem? – megfogta az arcomat, hogy simogathasson – mindenki emlékszik rájuk, az emberek megcsodálják ezt a fehér márványt. Megcsodálják őket is, a szerelmüket. 

Felsóhajtottam.

- Elvégezted a kutatást.

- Én is ezt akarom, Zhamina – vette halkabbra a hangját – akarok valamit, amitől emlékezetesek leszünk. 

Megakart ölni? Mert olyan gyorsan özönlött végig rajtam a forradalmias szerelem, hogy úgy hittem többet levegőhöz sem juthatok immáron. A szemeim csillogni kezdtek a könnyektől, és amikor letérdelt elém vigyorogva, ott mindenki szeme láttára, hátráltam egy pár lépést. 

- Mi-mit csinálsz?

- Kérdezd meg, Zhamina. 

- Tessék? – a világ megszűnt létezni körülöttem. Csak őt láttam. Előttem térdelve. Ragyogó szemekkel.

- Kérdezd meg – súgta nekem kérkedve. Beharaptam a számat. 

- De mi nem is vagyunk házasok – nevettem kínosan.

- Mi annál többek vagyunk – hangja rekedt lett, mély és csilingelő – sokkal többek.

Találkozott a tekintetünk és tudtam, hogy úgy van. Többek voltunk egy papírnál. Ennél erősebb kapcsolat nem lehetett volna senki és semmi között. Így hát engedtem a hagyománynak, amit fogalmam sem volt honnan tudott. 

- Harry, ha meghalok – kezdtem bele, a hangom remegett s ő bíztatott bólintásával – szeretsz annyira, hogyha meghalnék, egy síremléket építtetnél nekem?

Harry lehunyta a szemeit. A szívem majd ki szakadt a mellkasomból. Egyszerre voltam jéghideg s tűzforró. Szerettem őt. Isten látta lelkemet, szerettem. Mindenemmel. Igazán. És nem a fránya kapcsolatunk miatt. Hanem mert ő volt az, aki boldoggá tett. Az voltam, mérhetetlenül.

Felállt és megfogta a vállaimat.

- Amelia Knightley – sutyogta nekem – Isten a tanúnk rá, ha oda jutunk, hogy 90 évesen elvesznek téged tőlem, addig nem nyugszom, amíg egy ennél kiemelkedőbbet nem emeltetek neked. - A szám kettényílott. Nem jöttek a szavak. Pedig beszélni akartam. Elvesztem az őszinte zöldjében. Elolvadtam, a térdeim gyengévé váltak és belezuhantam a karjaiba. – szeretlek, Amelia. És nem azért, mert muszáj. Hanem mert rabul ejtettél. A francba, azt se tudom mit mondjak, teljesen megbolondulok érted. Nem akarom, hogy azt hidd ez nem igazi. Mert igazi, érzem. Te is érzed, ugye te is?

Bólintottam.

- Szeretlek, Harry Styles – súgtam és hozzá hajoltam. Meglepett, mikor elhúzódott.

- Indiában nincs nyilvános csókolózás, Zhamina – vetette oda kajánul.

Körülnéztem, mindenki minket bámult. Harry is észrevette és el akart húzódni.

- Nem érdekel – visszahúztam magamhoz és finoman megcsókoltam – lássa mindenki, hogy a tiéd vagyok. Egy brit úriemberé.

Harry elmosolyodott, magához rántott és megcsókolt. Bizonyítani akart? Nesze neked, Amelia!

    - Ne mocorogj már, jól áll a hajad! 

Harry beállított a fa mellé és le akart fényképezni. Kezdett már sötétedni, de a vaku a telefonján szerinte kikorrigálja majd.

- Harry, nem akarok képet csinálni.

- De én akarok. Gyerünk, bébi, had lássam azt a lehengerlő vigyort.

- Bébi? – döbbentem le és amikor megint elmozdultam, rám meredt komoran. Csak, hogy nekem túl vicces volt ahhoz, hogy komolyan vegyem. Próbáltam tartani magamat. Megint felemelte a telefonját, de mivel a szél az arcomba fújta a hajamat mozgolódtam. Nem szólt, csak feladva nézett rám. Nem uralkodtam többet magamon. Az arcát látva kitört belőlem az őszinte, boldog, határtalan nevetés. A hasamat fogva hallattam a hangom. Hogy min? Magam sem tudtam igazán. De jól esett. Tán azon nevettem, hogy mi minden történt, mennyire elveszett voltam, mégis akkor és ott, ott voltam a világ legtökéletesebb fiújával. Nekem tökéletes. Tökéletlenül tökéletes. Harry arca ellágyult és mosolyogni kezdett rajtam. Ott állt engem nézve s én a számhoz kapva a kezemet kuncogtam tovább. Harry elsütött, egy képet, vagy tízet, de nem bántam. – mit nézel? - A telefonjára kukkantottam. – mi ez a kép? Valahonnan ismerős. 

- Ez te vagy te lüke – rázta a fejét. Valóban én voltam, mindkét összevágott képen. Az egyiken a fotózáson, amire elvitt egyszer. Még Zara öltöztetett fel és segített nekünk. A másik pedig pár pillanattal ezelőtt készült. – mi a különbség a két kép között?

- A ruhám?

- Nem – mosolygott – nézd meg jobban. 

A bal oldalin épp felkaptam a tekintetemet a kamera felé. De rég volt már. A hajam hosszú volt, csak úgy lógott. Volt valami a képben. És volt, ami hiányzott róla. De nem tudtam teljesen megfejteni a rejtvényt.

- Azt hitted akkor, hogy rossz szándékkal vittelek oda, vagy nem tudom – mormolta – csak meg akartam mutatni neked, hogy milyen gyönyörű vagy – a pillangók csapkodtak a hasamban – de aztán kijöttek a képek és rájöttem, hogy nem vagy szép. Nem úgy, nem olyan szomorú szemekkel. Nem olyan… elzárkózva – az ujja megsimította a képernyőt – megesküdtem magamnak, hogy addig nem nyugszom, amíg eltűntetem azt a szomorúságot belőled. Megfogadtam magamnak, muszáj volt. Már akkor megindítottál bennem valamit, Amelia.

A jobb képre néztem. Meg van miért volt több. Az akkori képen fülig ért a szám, a szemeimig hatolt a mosolyom és boldognak tűntem. Elmosolyodtam. Nem lehet valódi ez a fiú, ilyen nincs.

- Sikerült, Harry – néztem a szemeibe – boldog vagyok. Miattad vagyok boldog. Köszönöm, Harry. Köszönöm, hogy boldoggá teszel.

Elrakta a telefonját és magához ölelt. A hajamba szagolt és éreztem, hogy megremeg. 

    Az égen piros fénycsávók jelentek meg. Messze innen, nem is érintve a föld légkörét szinte. 

- Gyere velem – súgta a fülembe. Vakon követtem őt. A már irritáló vigyort le sem lehetett volna törölni az arcomról. Kitárta a karjait és én belesimultam. – csukd be a szemeidet. 

Nem féltem. Nem tudtam mire készül, de bíztam benne. A mellkasába bújtam és hagytam, hogy vigyen. Valahová. Felfelé. 

- Ne ijedj meg – valami kemény, csúszóst tapogattam ki az ujjaimmal. 

- Te jó ég, Harry – nyögtem ki frusztráltan – le fogunk esni.

- Nem fogunk – biztosított. 

- Nem fogunk? A Taj Mahal tetején vagyunk!

- Feküdj le – leterült a domború márványra – gyere, innen még szebb. 

Körülnéztem. A Taj Mahal udvara lustán borult szét körülöttünk, a díszkivilágításában. Nem mertem egyenesen lenézni, mert rosszul is lehettem volna akár. Határozatlan mozdulatokkal csatlakoztam Harryhez. Kiterültem mellette s a látvány beszippantott. A piros fénycsóvák egymást követve hullottak le messzire tőlünk. Káprázatos volt, ahogy a gombóc felé, befelé egyre erősebb színátmenetet alkotott. Megéreztem Harry ujjait az ujjaim körül, rácsavarodtak s mindketten lepillantottunk oda. 

- Elég jó itt, nem?

- Mhm – doromboltam – de nem fogok 14 gyereket szülni, mint Arhuman. 

Harry arca lefagyott és ismét felnézett a borús, tüzes égre.

- Hé, mi a baj? – mellésodródtam és felém fordítottam a fejét – Harry?

Egy mély levegőt szívott be.

- Semmi, csak… csak tudod én nem tudnám azt megadni neked – mondta monoton hangon – családot. 

- Har..

- Azt akartam, még mindig akarom, hogy normális életed legyen. A jogosítványt, a hülyülés, Rhys, vásárlás, minden, ami beletartozik. – beletúrt a hajába, profilja is fenséges volt. – de a legnormálisabb dolgot sosem tudom megadni neked, Amelia. Családot, gyerek.

Wow, meglepődtem. Mármint azért, mert tényleg komolyan gondolta, hogy velem marad. Hiszen a jövőről gondolkodott. Megijesztett, mert még messze volt az, hogy „gyerek”.

- Harry, nézz rám.

Nem úgy tett. Szomorúak lettek a vonásai és rögtön el akartam venni. Beharaptam a számat. Elgondolkodtam a szavain. Egyszer akarok gyereket, majd, később, és ő nem tud, szóval a vámpírok nem tudnak nemzeni. Nem tudtam hirtelen mindez hogyan érintett. Jól? Rosszul? Semlegesen? Az arcába suttogtam. 

- Amikor eljön az ideje, foglalkozunk vele. Te vagy a legnormálisabb, leg nem normálisabb dolog az életemben. 

- Mondod ezt a Taj Mahal tetején, meteoresővel felettünk.

Elnevette magát s én csatlakoztam.

- Kérlek, ne gondolkodj ilyenen – a szájához hajoltam és megcsókoltam finoman. 

- Mhm – mormolta és beletúrt a hajamba, aztán végigsimított a nyakamon, le a karomig, mit megszorított és betúrta a nyelvét a számba. Lassú volt, érzéki és élvezetes. Mély. Végigszántott a testem vonalán s mikor kapkodtuk a levegőt, megragadta a lábamat és magára húzta. Szerettem, hogy mindig eltudunk feledkezni a külvilágról. 

- Mi volt ez? Nem érezted? – felütöttem a fejemet és körülnéztem.

- Nem igazán – a nyakamat csókolgatta lágyan. Megadtam magam neki és a haját tekergettem az ujjamra. – meg akarom ismerni a városodat. Tudni akarom hol nőttél fel. Hol voltál kislány.

- Igazán? 

- Mhm – vigyorgott – mindent tudni akarok rólad. 

- De… - megint éreztem a remegést. Mintha az épület megmozdult volna alattunk. Csak képzeled, Amelia! – de nem biztos, hogy tetszene. Nem az a fényűző hely, meg hát…

- Amelia, megmondtam, előttem semmit sem kell szégyellned. Azt sem, ahonnan jöttél. Oké?

Elmosolyodtam halványan.

- Oké. 

És akkor jött az újabb rengés. Harry szemei rám meredtek, majd a hangok irányába. Az emberek lent pánikolva rohantak össze-vissza, az útjukat sem tudva, ahogy felzendült alattunk a föld.

- Fö-földrengés? 

Minden olyan gyorsan történt. Felálltunk azonnal, hogy Harry levigyen róla, de süllyedni kezdett. 

- Harry! – ordítottam el magamat. Riadtan néztem rá, a világ felszólalt körülöttünk. Annyira lefagytam, azt sem tudtam mi történik. A Taj Mahal széle kettévált, oly erősségű volt a föld káromkodása. – Harry, kapd el a kezemet! Ugorj, ugorj fel! Istenem, le fog omlani!

Úgy éreztem oldalra lépek és a föld alám mozdul a lábammal együtt. Harry kezéért nyúltam.

- Menj hátrébb, Amelia.

Izzadtam, ziháltam és annyira féltem, hogy eleredtek a könnyeim patakokban. A Taj Mahalt amúgy is megviselte az időjárás, a szennyezés, na meg a hosszú idő. Egy ekkora földrengéstől ez is meginoghat. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezt mi hoztuk Indiára. 

- Harry, ugorj, könyörgöm.

Kettévált alattunk teljesen. Azt hittem elájulok, amikor dőlni kezdett az épület széle, Harryvel együtt. 

- Megyek, Zhamina – ordított s bár elrugaszkodott minden erejével, a keze elcsúszott az enyémtől.

    Néztem, ahogy háttal a földnek zuhan lefelé, az arcán félelem ült. A nevemet ordította, visszahangzott a fülemben, ahogy utána nyúltam, mintha elkaphatnám őt.

- Harry, ne!

És akkor földet ért. A fülemre tapasztottam a kezeimet és hisztérikusan ordítottam. A föld még mindig remegett. Harry esése alatt beszakadt a föld és felvette teste alakját. Mozdulatlan volt.

Mennyit evett? Ugye nem halhat bele mégis valami folytán? Miért nem mozdult már meg? Eleget evett ahhoz, hogy meggyógyuljon?

    Ott voltam a tetőn, egyedül, remegő Taj Mahal-al alattam, eszméletlen Harryvel, és felsikítottam, amikor alattam is kettényílt a márvány. Harry túléli a zuhanást, én azonban belehalok.