II./NYOLC ~ " Kizárt dolog, hogy lásson olyan gyengének "

helló mindenki! ahogy ígértem most hoztam egy hosszú részt. ahogy írtam a csoportban is, nem voltam jól szerda óta. örököltem ilyen vérnyomásos cuccot és a szívem nagyon ver napok óta. holnap tudok menni orvoshoz, úgy hogy ott majd elintéznek már végre :) ezt most megírtam mert kellett a kikapcs gomb. jó olvasást hozzá! x

ps. : még mindig építem Amelia és Harry kapcsolatát, akinek esetleg elege lenne belőle. nem húzásból meg idegtépésből van így, egyszerűen kell nekik, hogy még jobban megismerjék egymást. együtt lesznek, sok szerelmes jelenetük is lesz, de addig még van egy útjuk. Harrynek meg pláne, de majd meglátjuk. akinek az idegesítő, nem muszáj olvasni. rossz ezt mondani, de tényleg nem kényszer. akik ismernek tudják, hogy nem hülyeséget csinálok. nem csak szex terén lesz szükségük egymásra... hanem olyan téren is ami most következik. ezért kell ez az egész. na ezt gondoltam leírom :) innentől mindenki eldönti, hogy hogy áll Ameliához meg az egészhez. nem akarom minden résznél elmagyarázni ezt. nem kell félni, ők együtt lesznek szép lassan. 

    Arra riadtam fel, hogy iszonyatos hideg van.
Lehetetlenül hideg. Egyébként is össze-vissza volt az időjárás Londonban. De ez, hogy már szinte látszódik a leheletem a saját szobámban? A nyakamig húztam a takarót és elordítottam anya nevét, hogy mégis mi folyik itt. A kazán bedöglött elmondása szerint, és arra kért, hogy nézzek ki az ablakon azonnal. A lábaim még zsibbadtak és kótyagos volt a fejem, amikor a talpaim csattantak a parkettán. Ki kéne már takarítani – egyáltalán miért gondolkoztam ilyenen? Magamra vettem a hófehér köntösömet, amin egy idegen folt ólálkodott. Mallan már megint az én köntösömet használta törlőrongyként. A zuhanyzóban szokása, hogy megragadja a tiszta puha anyagot és megtörli benne a kezeit vagy éppen a padlót. Épp felkaptam volna a vizet, amikor egy szürreális kép vonta el a figyelmemet. Mivel nem hittem a szemeimnek, ezért odarohantam az ablakhoz, szinte letéptem a függönyt, és csak bámultam. Pislogtam egyet, majd még egyet, azonban harmadszorra is ott volt. A telefonom csipogott egyet, Rhys hívott. Lerohantam a lépcsőn és kicsapva az ajtót a papucsom alatt ropogott a hó.
Mármint hó.
Az a fehér, tapadós, lábnyomokat mutató massza, ami lehull az égből.
Szeptemberben.
Londonban.
Szeptemberben.
Ezt már mondtam, mindegy.
- Mi történik? – tártam ki a karjaimat anyáék felé, de akkor egy hatalmas hógolyó elkapta a nyakamat. Felsikkantottam a jéghideg nedves érintéstől, ami beesett a mellkasomhoz. – Mallan!
Ő csak jót nevetett rajtam, aztán elvetette magát és hó angyalkát csinált.
Londonban.
Felvettem a telefont, mert Rhys harmadszorra hívott.
- Jesszus, látod mekkora hó van? Nem kell menni suliba, megállt a közlekedés!
- Inkább érzem – motyogtam felsóhajtva.
- Tessék? Nem hallak jól, Lia? Ott vagy még?
- Ez lehetetlen! Londonban nem esik egy éjjel alatt fél méteres hó!
- De látod mégis, hugi – lökött meg a csípőjével Mallan és lesöpörte a hajáról az olvadt havat.
Vitatkoztam volna, hogy még mindig én vagyok az öregebb, viszont szavakhoz se jutottam. Ott álltam a verandánkon és néztem, ahogy hatalmas pelyhekben hullik a hó zavartalanul. A szél sem kopogott be hozzánk, a meleg esős időt felcserélte a hideg havas. Londonban.
- Zhamina, gyere be lányom, mert odafagysz.

    Becsuktam az ajtót mögöttem, elvettem a hajgumit a szekrényről és felfogtam a fejem tetejére. Akkor nincs iskola ma. Rhys nem próbált meg visszahívni, megszakadt a vonal. Leültem az asztalhoz és a pirítósért nyúltam, a bögre kávémért és lassan kortyolgattam. A TV tele volt az érthetetlen mennyiségű és váratlan érkező hóeséssel. Máris több baleset volt, szerencsére csak összecsúszások. Felszisszentem, mert megégette a nyelvemet a forró lötty. A napi újságot olvasgattam, amíg anyáék beszélgettek. Duncan épp arról számolt be, hogy mennyi munkája lenne, de nem fog – nem tud – bejutni a munkahelyére. Anyának épp szabadnapja volt.
- Valahogy el kell jutnom a boltba, nincs itthon semmi sem – sóhajtozta reménytelenül. Először úgy tettem, mint aki nem hallja, végül megszólaltam.
- Elmegyek – álltam a lábaimra. Jó ürügy volt, addig sem kell itthon ülnöm. Frusztrált a túlzottan jó színjátékuk. Tudtam, hogy mire készülnek és nem akartam a részese lenni. - írj listát.
- Amelia, nem mehetsz egyedül ilyen hóesésben! – szólt rám Duncan, én már a tízedik lépcsőfoknál tartottam. Egy meleg zuhany után ismét a csörgő telefonomhoz nyúltam. A gyomrom összeszűkült a név láttán és a szívem a torkomba ugrott. Te jó ég, abba kell hagynom ezt a szánalmas viselkedést. Határozottan elhúztam az ujjamat a kijelzőn.
- Szia, Harry – mondtam leülve az ágyra.
- Jó reggelt, Zhamina. - Megütött. Oké, hozzá voltam szokva a nagyon mély, nagyon rekedt hangjához, de úgy tűnt, mint aki most ébredt fel. Reggeli „álmos vagyok még” hangjától nyelnem kellett. Nem mellesleg olyan diplomatikusan beszélt hozzám, ami még a barát hangnemet sem ütötte meg. – hogy aludtál?
- Tíz perce keltem körülbelül arra, hogy hideg van és hó! Harry, hó, Londonban? - Harry valamit nyöszörgött a másik oldalon, mintha a torkát köszörülné. Ahogy végigfutott a pillantásom magamon elvörösödtem. Jó kérdés, hogy miért. Igazából nem látott, de mégis úgy éreztem, hogy lát. És ettől zavarba jöttem. Megint. Nem jöhetek zavarba.
- Nos – köhintett egyet – igen.
- Igen? – elnevettem magamat. Kicsit fura volt vele telefonon beszélgetni. Pláne, hogy nem valami csípős megjegyzéssel indított. Meg nem is folytatta. Mi bajom van?
- Megszerettem volna kérdezni, hogy mit csinálsz ma? Mivel töltöd a napot? – a számhoz kaptam a kezemet és alig bírtam ki, hogy ne nevessek. Úgy éreztem magam, mint aki egy komédiába került. – Amelia?
- Nos – köszörültem a torkomat és minden erőlködésem, hogy fapofát vágjak hozzá, nagy természetességgel kudarcba fulladt. – mivel nem megyek – gyorsan befejeztem, mielőtt elszóltam volna magamat. Spiritfall titkos hely, Harrynek sem fedhetem fel. Mi az, hogy neki sem? Senki sem, nem jöhetett fel opcióként. – szóval suliba, ezért elmegyek most boltba és utána egész nap Twilight-ot fogok nézni.
Harry felnyögött a telefonba.
- Twilightot? Te is oda vagy azért a hülyeségért?
Valójában Liliana miatt akartam megnézni. De ezt inkább nem mondtam neki.
- Persze, Edward olyan szexi vámpír – mondtam gyorsan és összeszorított fogakkal vártam a reakcióját. „Szexi”, mondhatni rosszul hangzott a számból. Egyébként a farkas fiú tetszett, Lautner, de Harrynek azt nem kell tudnia.
- Mi szexi van benne? – szinte láttam, hogy grimaszol – a csávó úgy néz ki, mint akin átment az úthenger. Láttad a szemeit? Vámpír vagy macska? Nem mindegy.
- Edward férfias! – szóltam vissza rögtön.
- Férfias? – röhögött ki zengő hangon – amikor nyávog, hogy nem tudok nélküled élni Bella?
- Az egy szép… szerelmes történet – háborodtam fel és olyanról vitatkoztam vele, amit még nem is láttam, Jézusom.
- Az, szerelmes – ironizált – az öregek élénkebben szexelnek, mint ők az utolsó részben!
Összeszökött a vér az arcomban és idegesen csavargattam az ujjamra a lila tincsemet. Mikor észrevettem magam a tükörben, azonnali hatállyal hagytam abba.
- Szóval láttad!
- Hülyéskedsz? Liliana megnézette velem az összes részt, kétszer! – fájdalmas volt a hangszíne, amin el kellett mosolyodnom, majd halkan elnevettem magam. – most kinevetsz?
- Nem, dehogy – tiltakoztam és közben a szekrényhez sétáltam. Nem is volt meleg pulcsim nagyon, na meg hótaposóm sem. El kell mennem vásárolni. De kivel? A kérdésre majdnem elszomorodtam, közel álltam hozzá, de nem jött az érzés. Miért nem jött?
- Amelia! – Harry parancsolóan szólítgatott – mi a franc van? Miért ver így a szíved? Mi történt?
Megráztam a fejemet.
- Semmi, semmi, most lerakom, vásárolnom kell.
- Kizárt dolog, hogy ilyen időben kimenj.
Elmosolyodtam.
- Miért, mit tehet ellene a nagy Harry Styles? Bezár? – a hangom meglepően csipkelődően hangzott és szemtelennek. Harry kuncogott halkan.
- Ha most ott lennék megbüntetnélek ezért a megszólalásért – a hangja szórakozott volt, de a nyál mégis összefutott a számban. A szívem megugrott bennem és beharaptam az ajkamat erősen. – tudod – törte meg a csendet – ha most nem barátok lennék talán életre kelteném a szexi fantáziádat, és kikötöznélek az ágyhoz. Még nem csináltam, de ahogy hallom bejönne.
Hát, azt nem mondanám, hogy „bejön”, de a zihálásom és a tény, hogy megkapaszkodtam a szekrényben árulkodó volt. H-ho-hogy k-kikötözni?
- Csak vicceltem, Amelia. Természetesen arra gondoltam, hogy leszidnálak és elkísérnélek. Nem kell mindig rosszra gondolni! – az nem feltétlenül rossz! Aztán mikor Harry röhögni kezdett rájöttem, hogy hangosan is kimondtam. Égés, égés halomszámra. – délután eljössz hozzám? Gondoltam összeütök valamit. Elég hideg van, inkább ne menjünk ki. Most mennem kell megbeszélésre.
- Megbeszélésre?
- Majd hívlak. Ne menj ki egyedül, Amelia!

   Még néztem a telefont, miután lerakta. Megbeszélés? Három hónapig nyáron minden meghívást visszamondtak Harry „állapota” miatt, valami betegségre támaszkodva. Ennyit tudtam róla, és most megbeszélés? Te jó ég, ha napvilágra jön nekem annyi. Megtudják, hogy él. Mi fog történni velem akkor? És a legrosszabb, mi fog történni Vele?

   Felhúztam egy harisnyát, meg azt a sötét farmeremet, amit még akkor vettem, hogy ideérkeztem. Le is cserélhettem, mert nagy volt. A tükör előtt állva nézegettem magamat és amikor pár pillanatra elszörnyülködtem a derekam nagyságán, elléptem a tükörtől. Nem esek vissza abba az állapotba, így nem fogok ilyenen gondolkodni. Melegen öltöztem fel – már amennyire a ruhatáram engedte. Hó Londonban? Ráadásul félméteres? Erre senki sem volt felkészülve és megmerem kockáztatni, hogy az üzletek sem. Miközben lent felhúztam a csizmámat, amiben talán nem bukok orra az első méterben, hallottam anya hangját. Sírt és zaklatott volt. Halkan az ajtóhoz topogtam, és elbújtam, hogy ne lássanak.
- Duncan nincs más megoldás – szipogta – teljesen kifordult magából, hol van az én Zhaminám?
- Ez London, Casia, más környezet, más emberekkel, és ő most ér el ahhoz, hogy kicsapongjon. Visszatért ne aggódj.
Komolyan úgy beszélgetnek, mintha nem tudnánk, hogy válni akarnak?
- Nem Duncan, vissza akarok menni, haza, az lesz a legjobb neki.
Aztán minden elsötétült előttem. Távolodni kezdtem szép lassan, és a fejemet rázva váltogattam a pillantásomat közöttük és az ajtó között. Elmenni? Vissza, Indiába? Meggondoltam ott és akkor, hogy berontsak rájuk és kicsapjam a balhét, de a második alternatívát választottam. Kiléptem a házból és olyan erősen nyomtam be, hogy hallják. Kizárt dolog, hogy elköltözzünk. Az elején kapva a lehetőségen mentem volna vissza a legelső géppel, de most. Most mindenem itt van. Már ha van olyanom, hogy „mindenem”.
Igen is van! – dulakodtam magamban, és a telefonomat néztem. Sírni akartam volna, de esküszöm, a könnyek nem jöttek. Mintha minden érzékszervem felmondta volna a szolgálatot. És ez nem a hidegtől volt. Nem is azért, mert megbénultam. Ott vannak nekem a fiúk, Rhys, Arine-ék, Harry és… és az a személy, akire most szükségem van.
- Liliana, tudom, hogy most utálsz. Valószínűleg megérdemlem nem tudom, elmegyek a központba és keresek valami plázát. Kérlek hívj fel és megmondom merre vagyok, beszélni akarok veled. – hagytam az üzenetrögzítőjén.

   Két órán keresztül járkáltam tétlenül a plázában. A vicc az volt, hogy sehol sem láttam meleg bakancsot, vagy amivel ki lehetne bírni ezt az őrült időt. Az üzletekben felhangosított rádió bemondta, hogy Amerikában viszont 40 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, amíg itt nálunk még több havazás várható. A hét végére ha így folytatja, elérheti a három métert is.
Három méter!
Mi az, hogy három méter? Egyáltalán létezik ilyen? A közlekedés megfagyott, az üzletekben ragadtak az emberek, akik még be tudtak jönni. Az egész város kihalt lett, csak a gyerekek játszadoznak az utcákon. Ők örülnek legalább. A csizmákat nézegettem, volt egy, ami prémes volt belülről, inkább bakancsnak mondanám, barna volt, és a csatokat sötétbarna bőr fogta körül. Jól nézett ki és miután felpróbáltam meg is vettem. Az ára borzasztó volt, el is fordultam, amikor lehúzta a fiatal hölgy a bankkártyámról a pénzemet. Amint át akartam baktatni a szemközti boltba, hogy megnézzem azt a vörös pufis kabátot, félmosolyra húzódtak az ajkaim. Éles, csattogó hangok hangzottak fel a folyosón, egy-két, egy-két, ütemesen, bárhol megismerném a járását. Felé fordultam. Nos, nem csoda, hogy mindenki tekintetét magával vonzotta. Szőke haja fürtökbe volt göndörítve, és egy bézs színű sapka alá tuszkolta be. Ugyanolyan színű kesztyű és sál, amit betakart a hófehér, szűk, derekat kihangsúlyozó szövetkabát. Lábán éj fekete tűsarkú volt, úgy vonult végig a plázán, mintha egy magazinból lépett volna ki, a kifutóra. Járása magasztos volt, tartása fennköltes és ragyogott.
- Mi a francért hívtál ide ebben a havazásban? Eszednél vagy? Meg egyáltalán miért van fél méteres hó? Mi van az univerzum besokallt? – Liliana rám meredt és folytatta – miért mosolyogsz úgy, mint egy fogyatékos? Letöröljem a képedről ezt az örömöt vagy… - amin felemelte a kezét, hogy imitáljon (remélhetőleg imitáljon) nekifutottam és megöleltem. Szorosan. El sem engedtem. Lilianaból valami „mi a” „ö” „oh” nyögések szaladtak ki. Miután nem dobott el, még egy puszit is akartam neki adni. Na, akkor megragadta a vállamat és ráépített a padra elfintorodta. Semmi puszi, értettem. – nincs időm a szánalmas hülyeségeidre, én most leléptem.

   Néztem, ahogy fenék rázva tipeg el tőlem hosszú lábaival, majd megtorpan. Elfojtottam a mosolyomat és fapofát vágtam. Megint elindult, megint megállt, és ezt háromszor eljátszotta. Majd megint előttem kötött ki.
- Mi van? – ez emberi nyelven annyit jelent: mi történt veled? Liliana komor tekintete alatt egyre kisebbnek éreztem magam. Beszívta a látványomat, szívverésemet, beszkennelt, hogy megtudjon valamit.
- Jössz velem kabátot venni? – pislogtam rá ártatlanul. Az arcvonásai ellágyultak, és felsóhajtott.
- Jó nem bánom, közben meg elmagyarázod mi a fene van veled. Mi ez a haj? – lógatta meg a tincseimet – meg a csizma? Öltözködés? Ki vagy te egyáltalán?
Elnevettem magam és bár hadakozott, ütlegelt, átkozódott, belékaroltam. Elejtett ilyen „ne érj hozzám, mert leszedem a karodat” „a fejedet is” „esküszöm a szívedet is, ha nem szállsz le rólam”. Végül belenyugodott, legalább is azt hittem. Az első adandó alkalommal kitette elém a lábát, én meg behasaltam az üzletbe. Így érkeztem meg a kabátomért. Egy pirosat vettem. Vitatkoztunk, én a pufisat akartam, Liliana pedig a szövetkabátot. Neki az volt „élete kabátja” elmondása szerint. Végül beadtam a derekamat, mert slankított és meleg is volt. Leültünk a kávézóba, és rendeltünk kettő hosszú kávét. Előredőlt a székben, összekulcsolta a kezeit. Kivallatáson éreztem magamat.
- Halljam, mi van veled?
- Miért nem beszéltél velem? – tértem a legelső dologra, ami eszembe jutott.
- Mert egy idióta vagy, és idiótákkal nem foglalkozok.
- Most mégis itt vagy – mosolyogtam rá. A szemeit forgatta és hátradőlt.
- Mert idióta vagyok – rázta a fejét és egy fél vigyort kaptam tőle. – nézd, én nem tudok sokat ezekről a… akármik is vagytok. Harry él, te meg ellököd, most meg barátok vagytok? Mi a franc. Mindhárman tudjuk, hogy első találkozáskor az ágyban köttök ki. Ti nem barátok vagytok, hanem két gyerekes hülye.
- Liliana – megnyomtam az orrnyergemet – Harry megpróbált megölni.
Liliana arcvonásai olyan élesek lettek és sötétek, amilyennek még nem láttam.
- Mikor? Miért nem szóltál róla?
- Nem, nem most – nyugtattam meg – kiskoromban. Nem tudtál róla?
- Nem, nem tudtam.
- Az hogy lehet? Azt hittem mindent tudtok egymásról.
- Én is – vonta meg a vállát – miért próbált megölni? Ezt ő mondta vagy kitalálták a barátaid?
Elnyeltem a késztetést, hogy a szarkazmusát leszóljam a hangjában.
- Elmondott mindent. – elmeséltem neki, amit Harry mondott nekem. Liliana felhorkantott és „ezt nem hiszem el”-ket mondogatott hangosan.
- Megértelek – kortyolt a kávéjába, amit időközben kihoztak. Lefagytam.
- Komolyan? Azt hittem megrázol és azt mondod mekkora szánalmas hülye vagyok, mert az a múltban történt stb.
- Azt nem mondtam, hogy nem vagy szánalmas hülye – mosolygott – figyelj, megértem. Láttam, hogy milyen vagy és ezt az egész visszahúzódás, kövér vagyok, félek mindentől hülyeséget neki köszönheted. Harry felelős ezért, és - tárta ki a karjait – melletted állok ebben.
Elmosolyodtam. Nem, tulajdonképpen vigyorogtam bután, mert nem hittem a füleimnek.
- Köszönöm, hogy megértesz.
- Nem vagy te buta – bólintott – buta lettél volna, ha rögtön a karjaiba omlasz. Harry nem volt magánál akkoriban, mármint nem ez a Harry volt. Ivott, cigizett, minden éjjel klubbokba járt. Ezzel kezdődött, ahogy elmesélte. Öldökölt meg ilyenek, de ezt tudod.
- Igen és ezzel nem tudok mit kezdeni. A múltban volt. De amikor az én múltam összekötődött az övével, és befolyásolja a jövőmet, a jelenemet…
- Tudom – biccentett röviden és komoran. – nem kell magyarázkodnod. Harrynek kárpótolnia kell, ha lehetséges. Egyébként fura módon jól van, túl jól. Mit tettél vele?
Elpirultam.
- Semmit sem, azt hittem te segítettél neki legyőznie a… bűntudatot.
- Nem fogadta el – szűkültek össze a szemei – valami nem stimmel. Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk?



Harry szemszöge:


   Jól el lett baszva a megbeszélés.
Nem érdekel különösebben, hogy mennyi időt maradtam távol és hogy ez mikkel járt. Mennyi lemondott fellépéssel, interjúval és stb. A menedzser konkrétan felborította az asztalt, amikor közöltem, hogy visszajövök. Oké, örült neki, és nem ezért rombolta szét az irodát. Hanem mert nem árultam el, hogy a kicseszett lelkiismeretemet próbáltam három hónapig ápolni. Na, meg hogy elvesztettem az életem egyetlen nőjét. Akkor azt hittem legalább is. Mégis ki akart volna kiállni a színpadra és megjátszani, hogy tök jó minden? Arról nem is beszélve, hogy állni nem tudtam néha úgy remegtem. Egy kész rom voltam. Ha kitettek volna a kukába és a szeméttelepre visznek arra sem figyeltem volna fel. Durva volt, még mindig az néha. Egy hét múlva megkezdődnek az előkészületek, a próbák a fellépésekre. Az albumunk sok országban elsőként debütált, ideje lesz előadni egy-kettőt belőle. Bevágtam az ajtót magam mögött, lerúgtam a cipőimet, kabátomat, sálamat.

   Látni akarom őt. Semmi más nem hajt, csak hogy mellettem legyen és lássam azt a gyönyörű arcát. A vörös szemeit, amikkel olyan heves tüzet gyújt bennem, hogy néha megijedek a saját gondolataimtól is. Ez most elcseszettül más. Eddig is tudtam, hogy szeretem őt, de most, hogy érzem is. Ilyen intenzív, szétszaggató nyomást még nem tapasztaltam. Akárhányszor rám néz lángra lobban a mellkasom és amikor megérint? Isten látja nem bennem létező lelkemet, hogy az egész bőröm, minden egyes halott sejtem életre kel. Régebben nyálas badarságnak neveztem volna, de már nem. Ez van. Képes lennék tűzbe nyúlni érte, sőt, lefejeztetném magam, ha kéne. Volt, hogy arra ébredtem, hogy meghaltam érte. És a legijesztőbb: meg sem rémisztett. Ez így nagy hülyeségnek tűnhet, de így volt. Felkeltem és arra a következtetésre jutottam: bárhol és bármikor. Ha arra kerülne a sor, egy másodpercig sem gondolkodnék rajta.
Na, ezt nevezik hirtelen jött mennykőcsapásnak.

   Szükségem volt egy forró zuhanyra. Mindent felfokozottan éreztem, így a vízcseppek egy-egy vibrálásnak értek fel. Masszíroztak, és felmelegítettek. De legjobban csak Amelia látványa tud felme - inkább felforrósítani. Három hónapon keresztül minden egyes eltöltött pillanatunkat felidéztem. A fogadalmam még mindig áll, ahogy lassan a férfiasságom is, ha továbbra is rá gondolok. A legerősebb kép az, amikor alattam vonaglik. Próbálta uralni a teste fájdalmát és rám koncentrált, és Jézusisten, mindennél szexibb volt. Azt hittem szétrobban a testrészem, ha nem jut el a megelégedettség szintjére. Olyan lassan, borzasztóan lassan kapcsoltam össze magunkat. Még mindig érzem az ízét a nyelvemen, ujjamon, mindenem. Végem van. A falnak kellett támaszkodnom, mert a térdeim rángatózni kezdtek. A vállaim közé hajtottam a fejemet és mély levegőket vettem. Nem mintha vissza tudnám hívni a véremet a kőkemény merevedésemből. Szükségem volt valami kis felszabadulásra, különben elveszítem a fejemet. Belemarkoltam a csempébe – próbáltam, és néztem, ahogy a mellkasomon, csípőmön végigvonaglik a víz, oda le, ahol nagy gondok vannak. Meg a hajamról is rácsöppent. Felszisszentem és végül feladtam a küzdelmet. Levittem a kezemet és elképzeltem azt a pillanatot, amikor belémerültem. Szentséges Isten, még csak háromszor húztam végig a kezemet magamon, de majdnem elmentem tőle. Lelassítottam és mély levegőket vettem. A fejem zsibogott és megrészegedtem az előttem feltáruló Ameliától, ahogy alattam fekszik és mikor rám néz…
Felnyögtem.
Mélyen, rekedten és nem érdekelt ki hall.
A zihálásom hangos volt és verejtékeztem is volna, ha a víz nem mossa le. Megrándultam és beharaptam az ajkamat. Hátra vetve a fejemet lendítettem előre a csípőmet, hogy a saját kezemet hágjam meg. A kezem helyébe Amelia szűk, forró, nedves testét képzeltem és a világom véget ért. Csillagokat láttam és elvigyorodtam, amikor meghallottam Liliana hangját kívülről.
- Amelia – nyögtem jól hallhatóan, kéjesen, amennyire egy férfitől telik. A zuhanyzónak csapódott a hátam és már nem fogtam vissza magam. Gyorsan jutattam el magam a gyönyör felsőfokára és közben az én pompás barátom nevét hajtogattam jól hallhatóan.

   Kellett jó pár perc, hogy összeszedjem magam. A törölközőt a derekamra csavartam, megtöröltem a hajamat és kiléptem a fürdőből. Ott álltak mindketten, Liliana undorral az arcán nézett el rólam. Amelia pedig vérvörös volt. Le volt fagyva és eltátott szájjal nézett rám. Még csak nem is pislogott.
- Sziasztok – intettem mosolyogva. Még jó, hogy reggel összepakoltam, miután hazaértem. Este elég rendetlenül hagytuk itt a lakásomat. – mi járatban?
Amelia szakadozottan lélegzett és láttam, hogy kapaszkodik a kanapéban.
- Mondd meg te maszturbálós barátom – vicsorgott Liliana – jót szórakoztál? Azt hittem Amelia is ott van veled.
- Nem volt – görbült le a szám és Ameliára néztem – sajnos. Minden oké? – rákacsintottam, mert éreztem, hogy rendesen fel van izgulva a lány.
- P-pe-persze.
Szerettem, amikor dadog, mert ilyenkor ideges volt. Tőlem volt ideges. Persze csak jó értelemben. Ledobtam a törölközőmet látványosan és a boxeremért nyúltam.
- Na ne már, senki sem kíváncsi a farkadra Harry Styles, főleg nem arra a kis gilisztára.
- Kérdezd meg Ameliát mennyire kicsi – úgy döntöttem még inkább zavarba hozom, bár le kellett állnom, mert nem ebben állapodtunk meg.
- Harry! – mordult fel az említett és elfordult. Hallottam, hogy mély levegőket vesz. Inkább nem mentem közel hozzá, mert az illata túlságosan csalogató volt.
- Na jó, én megyek – Liliana és Amelia összenéztek mindentudóan. Mit beszéltek ugyan ezek? – nekem mára elég volt a showból. Majd hívj – paskolta meg Am vállát és magunkra hagyott.

   Amelia toporgott egy helyben és nem tudta mit csináljon. Nos, én sem. Fura volt. Legszívesebben azonnal a karjaimba húznám. Ez lesz életem leghosszabb pár hete, hónapja. Meddig kell majd visszafognom magam?
- Teát? – mosolyogtam rá – teljesen átfagytál.
Feltekertem a fűtést és a vízforralóhoz léptem. Ugyanott állt és meg sem szólalt. A szíve idegesen vert. Bekapcsoltam a CD lejátszómat, régi darab volt, épp az 1975 egyik számát játszotta.
- Nyugodtan leülhetsz amúgy – szóltam oda vigyorogva – Amelia?
- É-én…
Megfogtam a kezét és a bárszékhez húztam. Figyeltem, ahogy felül rá és legszívesebben elmondtam volna neki, hogy rám üljön fel így, de nem tettem. Vissza kellett fognom magam, pláne, hogy a tenyere az enyémen olyan szikrákat szórt szét bennem, hogy elmagyarázni sem tudnám a jelentőségüket.
- Nézhetnénk valamit? – béna voltam ilyen téren. Fogalmam sincs hogy viszonyuljak hozzá barátként. A karjaimba akarom húzni, hogy enyhüljön a több hónapos szenvedésem. De az én szenvedésem az övével fel sem ért.
- Harry – megfogta a kezemet és magához húzott. Merész ötlet volt, mert elakadt mindkettőnk lélegzete és üresen bámultunk egymás szemeibe. A szíve ezerrel robotolt, én pedig bizseregtem ott, ahol megérintett. Szent ég, ez meddig fog így folytatódni? – szóval…
- Szóval? – halkítottam le a hangomat és egy lépést hátráltam. Elárasztott az illata, a lábai között lévő vágyakozás, mindene. Úgy éreztem magam, mint aki kilátástalanul barangol a világban. Az Ő világában, és nem lelhetek teljesen Rá.
- Hogy vagy, Harry? Tudom, hogy sok volt neked, hogy ittál belőlem és szóval tudod… és..
Megfeszültek az izmaim. Legjobb lesz, ha nem térünk rá erre az útra.
- Megvagyok, kezelem – mosolyogtam rá hamisan – tényleg, Amelia ne törd magad ezen.
- De..
- De semmi, jó? – a füle mögé simítottam a haját és észre sem vettem. A torka mintha összeszűkült volna és az ajkai megremegtek. Jó pont, hogy így reagál. Azt jelenti, hogy nem veszett el a remény. Tovább időztem el a füle mögött és halk sóhaj bukott ki belőle, amitől meg is szégyenült, láttam rajta.
- Nem, Harry – lökte el a kezemet és felállt. A pulthoz sétált, neki támaszkodott a két karjával és engem kémlelt. Ez Liliana ötlete volt, vagy az övé? Nem hagyott békén a szőkeség és most Ameliát is rám állította? Összeesküdtek. – tudni akarom, hogy jól vagy-e.
- Jól vagyok, édes Amelia – mormoltam neki határozottan, hogy elhiggye.
- Akkor bizonyítsd be – farkasszemet néztünk és hirtelen több ötlet is megfordult a fejemben.
A legelső, hogy eltörlöm azt a kétkedést az arcáról és addig csókolom, amíg levegőért nem kapunk. A másikat pedig kimondtam.
- Azt akarod, hogy pakoljalak fel a pultra és tegyelek a magamévá most rögtön? A barátok nem csinálnak ilyet, Amelia – dörmögtem, és az ujjamat a kabátos karján sétáltattam fel, le, fel, le. Behunyta a szemeit pár pillanatra. Túl könnyű volt elgyengíteni. Néha tényleg megijedek, hogy kárt tehetek benne. Mikor össze-vissza beüti magát, mert zavarba hozom például. Amúgy meg nem szabadna hozzá érnem így, el is húzódtam. Nehezebb, mint gondoltam. A bőre egyszerűen vonzza az enyémet.
- H-Harry – sugdolózta erőtlenül – Harry, hagyd abba! Mondd el, hogy mi történt veled vagy elmegyek.
Lefagytam. Valószínűleg tudta jól, hogy nem bírnám elviselni, ha itt hagyna megint. Amikor rám nézett az elszántság mellett mást is láttam. Ami mellkason rúgott. Fájt, égetett, szúrt, és térdre akart kényszeríteni.
Nem bírom elviselni.
El akarom törölni a szemeiből a múlt emlékeit.
Akárhányszor ránézek látom bennük azt a szenvedést, amit okoztam neki és ez kezd felemészteni.
Össze kell szednem magam, kizárt dolog, hogy lásson olyan gyengének. Mély levegőket vettem és ezt mondtam:
- Meg tanultam kezelni. Futni járok, kondizni és boxolni is. – vallottam be a féligazságot – mindennap reggel futok, délután kondizok, este ha van erőm boxolok. Segít.
Kizárt dolog, hogy a második felét is elmondjam. Lehetetlen megbirkóznom vele, az elvárásaimat is felülmúlta az egész. De nem mondhatom el neki, hogy min kell néha keresztülmennem. Ami eddig kiépült közöttünk, valószínűleg rögtön lerombolódna.