II./ TÍZ - "Miért nem maradtál távol, Harry?"

sziasztok! :) hoztam egy rövid részt! szerdán még vizsgázok de aztán szünet van, úgy hogy minden visszatérhet a régi kerékvágásba! :) jó olvasást hozzá, remélem tetszik, és köszönök mindent Nektek! xx

    Harry kezei megállapodtak jó pár percre az arcomon. 

Csukott szemekkel vártam a válaszát, vagy bármi nyugtató jellegű reakciót, mert úgy éreztem elvesztem. Eddig ki akartam zárni mindent és mindenkit, aztán erre jön Ő, megkér rá, hogy felejtsem el a hülyeségemet és térjek vissza. Én pedig valószínűleg úgy tennék. Emlékszem sokszor járt a fejemben: mi lenne ha Harry érezne és maga mögött tudná hagyni a múltat? Sokszor álmodtam arról, hogy minden másképp van és megkaphatom tőle azt, amire minden lány vágyik. Hogy fontos szavakat suttogjanak a fülükbe. Meg is kaptam, csak, hogy az élet valahogy közbevágott és az arcomba nyomta az igazságot. Amikor mamma elmondta mit tett Harry ideges voltam. Feldúlt. Idegbeteg. Persze miután napokat sírtam és fölöslegesen kérdezgettem miért? Ő volt az első, akit megszerettem. Megszeretsz valakit, aztán rájössz, hogy azok a ”kicsi” elvétett ócsárlások és sértő szavak rögtön eltörpülnek az idegenek szájából. Mert a szeretetted valami sokkal rosszabbat tett. Meg akartam szabadulni a fojtó érzéstől, az égető fájdalomtól, ami napokon-heteken keresztül a mellkasomban volt. Nado volt az, aki látta min megyek keresztül. A tanítása során többször rajta kapott, hogy sírok. Aztán jött a váltás. Megmutatta a lelkünk uralmának parányi, de hasznos részét. A függőjévé váltam. Az érzésnek, hogy semmi nem érdekel, ami Harryvel kapcsolatos. Meg a többiekkel. Túltettem magamat anyámék válási tragédiáján, azon, hogy Harry meg akart ölni – akkor még úgy tudtam – mindenen. Nem számított semmi sem. Addig a pillanatig, hogy megláttam őt. A göndör haját lenőve, borostás elgyötört arcát, haldokló testét. Elfutottam, de igen is megérintett. Ezért futottam hát. Mert nem doboghatott úgy a szívem, mint egy szerelmes tinédzsernek azért a fiúért, aki tönkretette az életemet. Majd Harry elmondta az igazságot – az Ő igazságát. Hívője leszek, vagy sem? Már az vagyok. Akkor az voltam, amikor megláttam a zöld szemei robbanó igazságát. Csak, hogy mindez idő alatt az uralmamat fenntartottam. Vagyis azt hittem, hogy én tartottam fent. Harry szavalása valahogy elragadó volt. Magamra emlékeztetett. Sőt, mintha tükörbe néztem volna. Láttam benne saját magamat, ahogy küzdök érte. Most mintha ő küzdött volna értem. A szavai elárulták ezt nekem. Az volt az a pillanat, amikor keresgélni kezdtem magamban. Bármit, akármit, de tényleg.

      Semmi. 

     Etuvum.*

  Aztán Harry elkezdett tolni, egészen míg a falnak nem ütközött a hátam. Hazudnék, ha azt mondanám nem reménykedtem benne, hogy megcsókol. Mert reménykedtem. Mindig is túl erős volt a vonzás hozzá, most még erősebb. Ez, hogy a házában vagyunk, főz nekem, TV-t nézünk és próbálunk közös nevezőre jutni? Valamit meg kellett volna, hogy indítson bennem. Még sem érzem. A francba, nem érzem. 

- Nézz rám – suttogta rekedt hangon és én engedelmeskedtem. Harry nem volt ijesztő, amikor zöld szemei fényleni kezdtek, elvilágosodtak és a bűvöletébe estem. Az izmaim ellazultak, teljesen a kemény vakolatnak simultak, az agyam kikapcsolt. Mintha beszippantottak volna. A szívem lenyugodott, sőt, szerintem abnormálisan lassan vert, a kezem hideg is lett tőle, mintha a keringésem is megváltozott volna. Egy halk dal pendült fel a fejemben, amit nem tudtam hová tenni. Dúdolás volt, de biztosra vettem, hogy mondanivalója is volt, azonban süket voltam a betűkre. Harry szemei jobbak voltak, többek, mélyebbek, igézően gyönyörűek. Már nem tudtam mit csinál, hol vagyunk, a fejem üres lett és bizsergett a bőröm. És mikor azt hittem még el is mosolyodok a fenséges csalogatástól, Harry felordított, a fejéhez kapott, és a térdeire rogyott. Pár pillanatig még ugyanoda néztem, a szemek helyett a plafonra és amikor újra levegőt vettem kitisztult a fejem.

- Harry – ordítottam és leestem mellé. Torkaszakadtából ordított, mint akinek csonttörő fájdalmai vannak. Remegett, előre-hátradőlt és lerázta magáról a kezemet, amikor az ölembe akartam vonni. Kezdtem bepánikolni. Megfogtam a vállait – Harry mondd el mi a baj! – remegtem az idegességtől. Fel akartam állítani, de nem hagyta. Aztán mint amikor lekapcsolják a villanyt: volt egy kattanás benne és kidőlt. – Istenem – kaptam a számhoz és féle hajolva csak néztem őt. Hátha felébred és vége van. Ellazult és csak ott feküdt, mint aki… Nem mertem kimondani magamban sem. A szívéhez akartam hajolni ösztönösen, mindig elfelejtem, hogy ő nem ember, hanem annál sokkal több. A szájához nyomtam a fülemet és mint akit ellöktek tőle, hátraugrottam.

    Nem lélegzett. 

    A telefonomért nyúltam és ráordítottam Lilianara, hogy azonnali hatállyal jöjjön ide. Először poénkodott, de amikor kihallotta a komolyságot a hangomból rám csapta a telefont. Idegesen járkáltam föl s alá, nem mertem Harryre nézni, különben elveszítem a józan eszemet is. Harry vámpír, halhatatlan, nem tudja őt rajtam kívül megölni senki sem – bár én sem öltem meg, ezt a részét nem értettem. Az ajtó kicsapódott, Liliana pedig egy szál rövid ujjas felsőbe besétált. 

- Mi az Isten történt? – sétált Harry fölé és úgy örültem neki, mint egy orvosnak, aki meglátogatja a beteget. – Amelia, bökd ki különben leveszem a fejedet.

- É-én n-nem tudom – nyeltem egyet – egyszer csak fényleni kezdtek a szemei és én meg magamon kívül estem. Aztán csak összeesett. Liliana mi folyik itt? 

Liliana abban a pillanatban kiegyensúlyozott lett és a feszültsége elmúlt. Az arca tükrözi a hangulatváltozásait. A szemeit forgatta és arrébb lökte Harry lábát hanyagul.

- Az idióta – sóhajtotta – hülye idióta szerencsétlen, kávét? - Lefagyva néztem, ahogy a konyhába sétál és feltesz egy kávét. Megfordult, összerakta a lábait keresztbe és rám mosolygott. – olyan béna vagy. 

- Most mi van?

- Semmi – mosolya szélesedett – csak szeretlek bénának hívni. 

- Liliana! Elmondanád mi a franc folyik itt? – dühödtem be. Liliana ellökte magát a pulttól, de mivel lejött a kávé, előbb megcsinálta magának és kortyolgatta. Harry ott feküdt a földön, nem lélegzett ő meg kávézik! Aztán a szőkeség elém sétált és méregetni kezdett. A lélegzetemet is bent tartottam, na, ő valahogy ijesztő volt olyan közelről. Komor vonásai, és a tény, hogy bármelyik pillanatban leordíthat, a frászt hozza rám mindig. 

Liliana halkan beszélt.

- Pontosan ez – mondta csendesen – te vagy a gond. 

- É-én? – hőköltem hátra meglepve. 

- Úgy öltözöl, mint valami hamis magazincica. Csúnyán beszélsz és visszapofázol. Arról nem is beszélve, hogy ha azt mondom megfojtom a szüleidet teszel rá. – elgondolkodtam a szavain. Ez hogy jött ahhoz, ami Harryvel történt? – AMELIA! – ordított rám – mondom most megyek és megfojtom a szüleidet!

- Ez hogy jön Harryhez? – ráztam a fejemet értetlenül. 

Liliana elfintorodott. 

- Még a szemhéjad sem rebben. 

Liliana komótosan megitta a kávéját, nem beszélt, de magában tuti biztos, hogy vívódott valamin. Ezt onnan tudtam, hogy a szája szélén lévő ráncok elmélyedtek. Komolyan mintha motyogna magában, néha félelmetes volt.

    Aztán halk nyöszörgést hallottunk. 

Harry felé kaptam a fejemet és akkora megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, az egész ház belezengett. A szívemhez kaptam és egy mosoly ült a számra.

- Ouch – kapott a mellkasához és felült. Bambán váltogatta a tekintetét közöttünk. Egy jó húsz percre ki volt ütve. – mi történt?

- Idióta voltál.

- Más szó nincs a szótáradban, Liliana? – feltápászkodott és beletúrt a hajába, hogy oldalra simítsa. Egyébként a mozdulatot értékeltem volna tekintve, hogy iszonyatosan jól festett kócos „most keltem fel” hajjal. Hozzárohantam, először hezitáltam, de végül megöleltem. Harryt váratlanul érte, kis idő elteltével azonban karjait körém fonta és viszonozta. Hosszú, erőteljes végtagjai gyengéden öleltek és a fejét az enyém mellé engedte le – jól vagyok – suttogta, nyugtatva, ugyanis a szívem ezerrel kalapált. Erre még jobban magamhoz vontam és belőle feltört egy rekedt sóhaj. Arcát a hajamba fúrta és az ujjai óvatos cirógatásokkal járták be a hátamat. – mit keresel itt, Lil? 

- A barátnőd felhívott, hogy meghaltál. Ami nevetséges, mert halhatatlan vagy – Harry nem óvatoskodott tovább, belemart a hátamba és egy milliméternyi hely sem fért el a testünk között. A mellkasomon éreztem az övét, ahogy ki-besüpped légzésekor. 

- Mi történt? – motyogtam elveszve az illatának fürdőjében. 

- Mégis mit képzeltél, curly head? 

Harry nem felelt, csak megfogta a kezemet és Liliana-hoz vezetett. Leültetett a székre és egy lágy csókot nyomott a homlokomra. Ott tartotta a száját, rögtön zsibogni kezdett a bőröm a bőre alatt. Észre sem vettem, hogy kapaszkodok a derekában, csupán mikor zihálását hallhattam. 

- Később szeressétek egymást, elárulnátok mi folyik itt? – dobolt a lábával Liliana, ennek ellenére nem tudtam elengedni. 

- Úgy megijesztettél – összeszorított szemekkel sziszegtem, annyira önkívületbe ejtett, hogy Liliana morgása valahogy eltörpült. 

- Nem szabadulsz meg a – hajolt a fülemhez – barátodtól. 

Szem forgatva löktem el és ő nevetve nyúlt a kávéért, hogy öntsön magának.

- Szóval kávét isztok? 

- Meg wiskeyt – kacsintott a göndör hajú. Nem látszott rajta, hogy pár perccel ezelőtt ki volt ütve. 

- Szóval elárulod, hogy mégis hogy képzelted, hogy lecsekkolod Ameliát?

Harry kerülte a tekintetemet jól láthatóan. Farkasszemet néztek, mintha ott sem lennék, aztán felsóhajtott. 

- Mert elvesztettem a fejemet, most mit mondjak? Megijesztett, amit mondott.

- Mit mondtál? – zöld szemei elől elsöpörte a szőke haját. Sosem tudok hozzászokni, hogy a vámpíroknak milyen zöldek a szemei. Egytől egyig. 

- Nos én… - zavaromban a lila tincsemet piszkálgattam. – egyáltalán miért vagy alulöltözött?

- Mert harminc fok van kint, és ne tereld a témát.

Harminc fok? Az előbb szakadt a hó. Na jó, egy órája. De Harminc fok?

- Mert nem tudom, valahogy másnak érzem magam – elharaptam az utolsó szavakat – de biztos hülyeség. Harry – melléjük álltam és megfogtam a karját - áruld el mi történt.

- Semmi Amelia – akarta lezárni, és ezzel felszökött bennem az idegesség. Mostanában könnyebben dühbe gurulok. 

- Áruld csak el neki – ösztönözte őt a barátnőnk – mondd el neki, hogy olyan kibaszott hülye voltál, hogy az erődet használtad rajta annak ellenére, hogy nem lehet.

- Mi az, hogy nem lehet? – pislogtam egyet, majd még egyet. 

- Szerinted miért nekem kellett megváltoztatnom a történéseket a fejedben és miért nem Harry tette? Harry miért tudta anyukádékat jobb belátásra bírni, de téged nem? Akármi volt, Harry felhívott és a rád vonatkozó munkát én végeztem. Amikor Kasey megharapott engem hívott, hogy térítselek jobb belátásra, mert ő neki tilos. 

- Mint a Twilightban? – vigyorogtam Liliana-ra, és bár pár pillanatra felcsillantak a szemei lerázta magáról.

- Annyi különbséggel, hogy Harry fél órára „meghal”, ha használja rajtad. 

Lehunytam a szemeimet. Ez nonszensz volt. Mi volt ez, valami elcseszett büntetés? Aztán észre sem vettem, de pofon vágtam Harryt. Csattant, de nem volt nagy. 

- Ezt meg miért kaptam? – nyíltak el a szemei, Liliana azonban jót kuncogott rajta.

- Elment a maradék eszed is? Hogy használhattad rajtam, amikor tudtad mit okoz neked? 

- Ugyan Amelia, Harry ugyanolyan naiv hülye, mint te. Arról se tudtuk lebeszélni, hogy veled találkozzon, pedig tudta, hogy mit okozhatsz neki.

Harry arcán több minden átfutott. Kétségek, a múlt töredékei és az a melengető nézés, amitől normális esetben megindulna a hőség a lábujjaimtól. 

- Tudtad, hogy kárt okozhatok neked és te a közelembe jöttél. – erre eddig nem gondoltam igazából. Így, hogy szembesítettek vele fogalmam sem volt mit tegyek az új infóval. – miért, Harry? Miért nem maradtál távol? 

Harry oldalra pillantott és beszívta az alsó ajkát. Forgatta a gyűrűt az ujján. 

- Mert – kezdett bele, aztán Liliana-ra nézett. 

- Kaptok öt percet – forgatta a szemeit és már ott sem volt. 

    A székre ültem fel és vártam Harry válaszát. 

Harry a lábaim közé állt és a fülem mögé simította egy hajtincsemet. Olyan gyöngéd, törődő érzés volt, az érintésébe nyomtam az arcomat. Harry felsóhajtott és a fejem mellett két oldalt támaszkodott meg a szék támláján. Az arca leheletnyire volt az enyémtől, a gyomrom görcsben volt már és kábultan andalogtam a forróságtól, ami közöttünk tombolt. Régebb óta a földön él, mint én, mégis oly fiatalnak tűnt. Oly káprázatosnak, oly… eget rengetően gyönyörűnek. 

- Éveken keresztül hurcoltam magammal azt az emléket, amit hagytál bennem kiskorodban – suttogta lecsukva a szemeit – minden egyes évben ugyanazon a napon felkerestem a helyszínt, hogy láthassalak és felidézhesselek. Amit adtál nekem akkor, Amelia. De egy idő után nem volt elég és rettegtem attól, hogy elveszítem. Elveszítem az emlékedet. Kislány voltál és féltél tőlem, de a tekinteted, a hangod, mindened elkapott ott és nekem végem volt évekig. Várnom kellett, hogy teljesen rendbe jöjjek és láthassalak. Kasey meg akarta akadályozni, tudta mire készülök, de látnom kellett téged. – eszembe jutott a „látnom kell őt” eddig nem értetendő kijelentése – „érezni” akartam megint mindent és úgy is volt. Onnantól kezdve nem érdekeltek a következmények. Amelia, nem érdekelt, hogy eltűnök mint a többiek. Ha addig veled lehetek és tapasztalhatom azt az ártatlanságodat, tisztaságodat, amivel megmentettél… nekem mindent megért. Most is megér mindent, nem számít mibe kerül – egy kezével megsimította az államat és a szemeimbe nézett – nem érdekel mi lesz a sorsom, mert amíg megengedik, hogy veled legyek és érezhessem amit adsz nekem addig boldog leszek. Ha évszázadokig is kell élnem utána nélküled, boldog leszek mert voltál nekem. Vagy nekem. Ha pedig eltűnök, vagy bármi más – mosolyodott el – boldog leszek, mert megteremtettek nekem. Megteremtettelek saját magamnak. 

Nem tudom mi ütött belém. Komolyan. Annyira felszökött bennem az összes létező energia, szikra, hő, elködösítették az agyamat és muszáj volt. Csak egy kicsit. Különben beleőrültem volna, ha nem érezhettem volna a száját az enyémen. Röviden csúsztattam össze az ajkainkat, a szavai oda hatoltak, ahová kellett. Remegtem, szédültem és meg kellett kapaszkodnom valamiben. Harry volt az. A támaszom. Meglepte, de nem húzódott el. Nem volt heves, nyelv nélküli, csak egymás száját érintettük, de elég volt. Harry tartott engem, én pedig kapaszkodtam belé. Testileg. Lelkileg. 

- Harry, nem tudom mi a baj velem – súgtam – én akarom ezt. A barátságot, ezt a beszélgetést, mindent. Meg akarlak ismerni még jobban, de… - el voltam bűvölve.

- De? – kapkodta a levegőt, még mindig az ártatlan csók hatása alatt voltunk.

- De segítened kell rajtam – szánalmasan hangzott, de nem érdekelt – tudom, hogy te képes vagy rá. Érd el, hogy… - nyöszörögtem, mert a szavak förtelmesen ismerősnek hangzottak az elcseszett párhuzamban – érd el, hogy érezzek Harry ismét teljesen. Érd el, hogy ismét szeresselek.

*Evutum = semmi :)