II./KILENC ~ "Ott van az a szikra"

sziasztook! :) végre sikerült írnom! még nem érzem 100%-osan magam, a jobb karom útközben szívózni kezdett velem. tovább akartam írni, hosszabbat, de nem engedte. úgy hogy nem erőltettem. de cserébe hétvégén is kaptok részt :) lassan kibontakozik már a második évad is, kicsit lassú még de majd beindul szépen :) jó olvasást, remélem tetszik és köszönöm a majdnem 200 rendszerest, meg a sok szép szót. szeretlek titeket <333 x

   A széken ültem és néztem, ahogy Harry viaskodik magában.

Amióta betekintetést nyerhetett, nos, mondjuk úgy belém, a lelkébe, több minden változott, mint valaha is gondolhattam volna. Az arcára minden érzelem kiül és a szavai – ha nem figyel oda – tocsognak az érzelmektől. Fura volt őt így látnom és egyben pozitív is. Zöld szemei ragyogtak, amikor csak rám nézett. A mosolya nem volt többé távoli – azt hiszem ha akarna sem tudna elfutni többé – hanem gödröcskés volt és a szemei is mosolyogtak. Valójában ő volt az egyik leggyönyörűbb, leg élettel telibb teremtmény, akit valaha láttam. Na jó, még talán Liliana. 

- Amelia? – integetett előttem lesöpörve magáról az elmúlt pár percet.

- Hm? – ütöttem fel a fejemet, mert valahogy még mindig borsódzott a bőröm, pedig hozzám sem ért csupán a kabáton keresztül. 

- Vetkőzz le – sóhajtotta a fejét rázva – már kellemesen meleg van. 

A hátam mögé állt és hosszú ujjaival készségesen lesegítette rólam a kabátot. Bárcsak ne értek volna hozzá a nyakamhoz az ujjbegyei. Apró, ám élénk szikrák futottak végig rajtam és be kellett harapnom a számat belül, hogy ne sóhajtsam el magamat. Közel volt hozzám, de még sem eléggé. Lecsuktam a szemeimet, és megfeszülten vártam meg, amíg lehúzza rólam teljesen. Harry megköszörülte a torkát, kikerült és a fogasra akasztotta. Felvett egy hófehér pólót és egy melegítőnadrágot. Inkább nem akartam kifejteni magamban, hogy mennyire kihangsúlyozta a fenekét, vagy éppen az első fertályt is. Lepillantottam az ujjaimra. Kínos volt, mert nem tudtam mit mondani. A pultnak támaszkodott háttal, keresztbe rakta a lábait-kezeit és összekapcsolta a tekintetünket. Szimpla szemkontaktus volt, de a szívem egyre hevesebben vert, amitől el akartam volna ásni magamat, ugyanis mindent hall. Harry nem mondott semmit sem, csak azt vettem észre, hogy a következő pillanatban a számra esik a tekintete. A torkomon akadt a levegő és a körmeim a tenyerembe mélyedtek. Mielőtt elfordulhattam volna, a teafőzőhöz fordult, vizet öntött bele és gyümölcsös teafüvet adott hozzá. Nekitámaszkodott a pultnak, így a karjain megfeszült a póló. Miért veszek mindig ilyeneket észre? – tettem fel a kérdést és megrántottam a vállamon a pulóveremet. Harry mélyet sóhajtott. 

- Fura nem? – mormolta nem nézve felém. – három hónapja annyira más volt minden. 

   Leugrottam a lábaimra és a mosogatóhoz lépdeltem. Valamit csinálnom kellett, hogy lekössem magam. Harry összevonta a szemöldökeit és nézte, ahogy forró vizet engedek az edényekre. 

- Az is fura, hogy nem eszel, de annyi pohár és tányér van itt piszkosan, mintha egy hadsereg lett volna itt.

Harry elnevetve magát megvakarva a tarkóját.

- Voltak vendégeim – vallotta be és összenéztünk. A testem és az agyam teljesen másképp reagált. Az utóbbi mindenképp távol akart tartani tőle, az előző pedig épp ellenkezőleg. – arra értettem, hogy ezek előtt, mielőtt azt hittük meghalt a másik – elfintorodott és az én mellkasom is összeszorult – majdnem jó volt minden. Te és én – halkította le a hangját és átpasszolt egy tányért nekem. – együtt. 

Rásandítottam fél szemmel.

- Ez nem éppen baráti beszélgetés – mosolyogtam rá és amikor az arcára kiült egy könnyebbült, gödröcskés, szinte világító mosoly, majdnem elolvadtam. Harry fölém magasodott jóval és a hosszú szempillái alól nézett le rám. 

- Muszáj erről beszélnünk, Amelia, mindenről – mormolta – ami történt, ami történik most veled – megemelkedtek a vállai, ahogy ismét mély levegőt szívott be – szükségem van rá, hogy működjön. Te is így gondolod? Mondd, hogy így gondolod.

A vizet néztem, ami komótosan folydogált bele a markomba. Nem tudtam mit akarok. Nem tudtam mi volt ez. Az volt a legszörnyűbb, hogy egyszerűen nem éreztem semmit sem. Csak úgy voltam. 

- Azt mondták nekem – rossz volt kimondani a megannyi közös emlékünk után – hogy ami közöttünk volt az nem volt igazi. – gyáva voltam. Nem néztem rá, hanem fog csikorgatva vártam némi választ tőle. De nem jött. Egy mukkanás sem. Csak az egyre gyorsuló lélegzetvételeit hallottam. – Harr – nem engedte befejezni.

- Akkor nem érezném úgy, hogy képes lennék mindent megtenni érted – ingerült lett, a hangja rekedtebb és erőszakosabb – nem akarnék másképp közeledni hozzád, és bevállalni annak az esélyét, hogy nemet mondasz. 

- Sajnálom, Harry, nem akartalak felzaklatni – fordultam felé rögtön, de ő csak legyintett. A kanapéhoz lépett, leült rá és idegesebben dobolt a lábával. Visszafordultam a csaphoz és lesütött fejjel folytattam a mosogatást. Eltelt egy perc, kettő, majd még egy és még mindig ugyanaz az edény volt a kezemben. A francba! Nem is akartam neki ezt mondani, akkor meg miért futott ki belőlem? Nem hittem a saját füleimnek. Tudtam, hogy egyébként is labilis – ki kell derítenem hogyan „kezeli”- és most az arcába mondtam ezt. Utálni akartam magam, de nem ment. 

Mi a fene?

- Amelia – a hangja messziről jött és te jó Isten, olyan mélyrehatóan rekedt volt, hogy kiesett minden a kezemből. Amint megfordultam, hogy visszakérdezzek előttem termett. Olyan gyorsan, emberi szemekkel nem láthatóan, hogy a pulzusom az egekbe ugrott. Az arcom majdnem nekiütközött az övének, ahogy lehajolt és elkapta a tekintetemet. Félig lehunyt szemekkel nézett le rám s én elnyílt szemekkel fel rá.

A szívem kihagyott akkora ütemet, hogy szinte én is hallottam. 

Harry jól láthatóan elfojtotta a levegőjét, így kidülledt a mellkasa. 

Ott álltunk a konyha közepén remegő vérrel a nyakamban és a közelsége, a hirtelen csapása egy másik élénk világba lökött. Elnyíltak az ajkaim, ahogy a térdeim is ellágyultak. Majdnem elcsuklottam és valami dadogó motyogást hallattam. Egy szót sem mondtunk, de a leheletünk keveredése mindent elárult. Felfokozottan forró volt és én kezdtem beleszédülni. Amikor tekintete már a szájamon járt hátra kellett nyúlnom, mert túl sok volt. Túl sok volt a közelsége, mellkasa a mellkasomon, orra majdnem az orromon. Szándékosan csinálta és bár akartam volna távolodni, megbabonázott. 

- H-Harry – dadogtam el a nevét s mint egy diadalittas mosollyal kifújta a bent tartott levegőjét. Nekem csapódott mentolos lehelete és ahogy még közelebb jött a pultnak nyomódtam. 

- Amelia – mondta ki a nevemet mindenféle fűszerezés nélkül, de tisztábban, mint bármikor. Szeretetteljesebben, mint eddig. A nyelvemen ott érlelődött egy szó, mert azt akartam, hogy megcsókoljon. Előbukkantak az emlékek, és ezek még inkább csak a fejem kábaságát okozták. Bent akartam tartani azt az egy szót, amitől felborul a világ is körülöttem. Küzdeni akartam a késztetéssel, hogy magamhoz húzzam és rátapasszam a számat a szájára. Dideregve kapkodtam a levegőt, láztól reszketve hanyatlott hátra a fejem és megtettem:

- Kérlek – halt el a hangom, puszta tekintetére hullámoztam és lebegtem. Hozzám sem ért, de eltiport. Főleg az a mosoly ott előttem, nekem szánva. A mindentudó, győzedelmes, Harry Styles szemtelen mosoly.

- Ott van az a szikra – lehajolt, de amint összeért volna a szánk elhajolt a fejem mellettem. 

   Mondanom sem kell milyen szakadozottan lélegeztem utána. A tusfürdője még az orromba szállt a pólójának mosópor illatával keveredve. Még a nyakam is fájt úgy lüktetett a vérem. 

- Nem vagy éhes? – mosolygott rám szelíden, és én legszívesebben letöröltem volna az elégedett vigyorát az arcáról. 

- Nem – forgattam a szemeimet. – tudom, hogy nem egy vámpírtól kéne megkérdeznem, de nincs véletlenül fájdalomcsillapítód?

Felkaptam a táskámat és a mosdó után nézelődtem. A hasam eszméletlenül görcsölni kezdett. 

- Mid fáj? – fagyott le az arca és aggodalmasan méregetett – a fejed? Miért fáj a fejed? 

- Harry, nyugi – fogtam meg a kezét, mert komolyan azt hittem pánikolni fog – csak, fáj a…

Éreztem, hogy bepirulok. Inkább megkerestem a mosdót, és aztán felszabadultabban jöttem ki ismét vissza hozzá. A falnak dőltem és figyeltem, ahogy tevékenykedik a konyhában. A falnak fektettem a fejemet és csak figyeltem őt. Beszívta az alsó ajkát, miközben koncentrált és valamit dúdolgatott. Kötényt tett a dereka köré és tojást ütött bele a serpenyőbe. Nem tudtam levenni róla a szemeimet. A haját egy hajpánttal hátratúrta, azonban egy-két göndör tincs így is lelógott a homlokába és az arcához. Az a mosoly az arcára égett és nem úgy tűnt, hogy egy hamar lesöprődik róla. Felsóhajtottam, és természetesen ő ezt meghallva felém kapta a fejét. Kiszélesedett a vigyora és kacsintott egyet.

- Ott a gyógyszer az asztalon, minden oké? Csinálok neked ebédet.

Egy pohár vízzel leöblítettem a fehér pirulát és reménykedtem benne, hogy hamar hatni fog, különben az ágyra szédülök. Melléállva néztem, ahogy tüsténkedik, miközben a cd lejátszó újabb számra váltott. Harry énekelni kezdett, lila telt ajkai megformálták a szavakat és csak rájuk, meg a hangjára tudtam koncentrálni. 

- Szeretsz főzni?

- Szeretek – bólogatott – de azt nem jelenti, hogy tudok is – nevetett és én vele nevettem. – egy-két dolgot talán, megragadt bennem… a múltból.

Pár pillanatra előre bámult, elmerült a gondolataiban, muszáj volt megérintenem. Megszorítottam a karját és bátorító jelzéseket küldtem felé. Ismét rám kacsintott és megforgatta a tojást. Elléptem mellőle és körülnéztem a házában. 

   Pontosan az volt, amire számítottam. Magas fehér semmitmondó falak, mogyoróbarna, simára polírozott bútorokkal, egy-két képpel a sarokba hányva, egy hatalmas TV – vagy 200 centis a falon, wow – két sporttáska a földön, ruhák össze-vissza. Karba tettem a kezemet és az ujjaimmal a polcokat simítottam meg. Egyedül ágaskodtak a szekrényekben, arra várva, hogy feltöltsék emlékekkel. Elhúzott szájjal léptem az ablakhoz, fölnéztem, egy függöny is jó lenne ide. 

- Elég… elhagyatott? - a hangja felé fordultam. A vállát az ajtófélfának döntötte és úgy nézett engem. Elpirultam intenzív tekintetétől.

- Hiányoznak a fotók. A ház ahol voltunk ott csomó könyved volt, itt meg semmi.

Harry a zsebébe dugta a kezeit és az ablakhoz sétált mellém. Görnyedt háttal bambult ki az ablakon. Szerettem volna a fejébe látni.

- Üres, mint én. – szólalt meg egy idő után. Csak ne lett volna annyi keserűség a hangjában. Bárcsak hanyag lett volna és nem törődöm megint, mert az a tömérdek fájdalom vihart szított bennem. 

- Ne mondd ezt – léptem közelebb – nem vagy üres, több van benned, mint a legtöbb emberben.

Harry rám mosolygott.

- Így gondolod?

- Harry – fogtam meg a kezét és elértem, hogy felém forduljon. Annyi mindent akartam mondani. Legbelül tomboltam. El akartam mondani, hogy mennyire jó ember valójában, amit tesz a gyerekekért, másokért, értem, és hogy szívesen megismerném azt a fiút, aki volt a vámpírsága előtt. Mielőtt elvették a lelkét. 

Mielőtt elvettem a lelkét.

A gondolatra összerezzentem.

Mi van, ha én vettem el? De hogy vehettem volna el! Badarság. 

- Tudom Amelia, hogy egy hasznavehetetlen, mondjuk ki, szörnyeteg vagyok, mert az vagyok. Erre ítéltek és ez ellen nem tudok mit tenni. – imádkoztam, hogy vegyen levegőt, különben megfullad – senkinek sem vagyok jó. Mindenkinek csak a rosszat csinálom, neked is. Neked, Amelia, akit… - esett le a feje és nem érdekelt, miben egyeztünk meg, megfogtam az arcát és elértem, hogy rám nézzen.

- Shhh – csitítottam, a szemei megteltek könnyekkel és elcsodálkoztam, amikor belekapaszkodott a falba. – butaságokat beszélsz. 

- Nem, Amelia, tudom, hogy így van. Annyi embert… megöltem –csuklott el a hangja és elvette a kezeimet az arcáról. A szemei távolba meredtek és a torka rángatózott, ahogy szipogott. Annyira lesokkolt, hogy ott álltam bénán és néztem, ahogy a konyhába baktat. Kinéztem az ablakon, ami egy forgalmas utcára adott rálátást. 

    Mire magamhoz tértem, már a kanapén ült és vigyorgott. 

- Gyere, beraktam egy filmet, amíg te fiúkat néztél az utcán kint – vetette oda és én felvontam a szemöldökömet. 

- Mivel szabad vagyok, ezért megengedett, nem?- huppantam le a kanapéra, és össze is görnyedtem, belehasított a hasamba. Harry elém csúsztatta a tányért, meglepő módon Isteni illata volt. A gond csak ott kezdődött, hogy nem voltam éhes. 

- Mi a baj, Amelia? Miért görnyedsz össze? Baj van? – mellém csúszott és lehajolt, hogy a szemeimbe nézhessen. Az arcom égni kezdett és nem mertem ránézni. Most mit mondhatnék? Hogy a gyógyszer nem éppen vált a hasznomra és nos, hogy fogalmazzam meg? – ha nem mondod meg, akkor képes vagyok orvoshoz vinni. 

Felpattant a kanapéról és a csípőjére tette a kezét. Nyeltem egyet, biztos, hogy nem fogom elmondani neki. Kiegyenesedtem és elvettem a tányért. Nem csak görcsöltem, már a fejem is fájt. Törökülésbe akartam ülni, de az nem szolgált volna előnyömre. 

- Nézzük a filmet, milyen film?

- Előbb elmondod, hogy mi is a bajod – leguggolt elém és zöld szemei valódi ijedtséget mutattak – nekem bármit elmondhatsz, tudod. 

- Tudom, de ez… Harry, nem akarok róla beszélni – a vérnyomásom már a kétszázat is verhette. Pirultam, ideges voltam, de nem tehettem róla. 

- Amelia – sóhajtotta és leült mellém a kanapéra. A két kezébe fogta az enyémet és rám mosolygott biztatóan. – ha nem azt akarod mondani, hogy amiatt a fiú miatt van gyomorgörcsöd, akit láttál az utcán, akkor bökd ki.

Elnevettem magam halkan, milyen fiú? 

- Semmi bajom, csak tudod – a kezeimbe temettem az arcomat, szánalmasnak éreztem magamat – tudod, ezek női dolgok.

Éreztem a tekintetét magamon hosszú pillanatokon keresztül, majd ennyit mondott:

- Oh.

- Oh? – sápadtam le. Mosolya kedves volt és megértő.

- Szükséged van valamire? Csoki? Torta? Jégkrém? Tampon? - Az utolsóra elnyíltak a szemeim és a torkomon rekedt a levegő – tampon, tudod, amivel bedugo…

- Ó Jézus Harry – löktem meg és ő jóízűen kinevetett. A kanapé másik részére húzódtam. – nagyon jól néz ki, de nem baj ha később eszem meg?

- Ki fog hűlni – fenyegetett játékosan. Az arcomat nézve végül megadta magát – biztos nem kérsz valamit?

- Ki ne mondd még egyszer – emeltem fel a kezemet és ő csak röhögve bekapcsolta a TV-t.

   A film első felére csöppet sem tudtam koncentrálni. Fiatalokról szólt, hogy rosszban vannak a szülőkkel és kicsaponganak. Összegubóztam, és próbáltam figyelni, de nehezemre esett. Harry többször felém pillantott, de amikor ránéztem ő elkapta a tekintetét. Beharaptam az ajkamat és ismét a filmre néztem. Majd én következtem. Felé pillantottam. Néztem fenséges, figyelmet kiérdemlő profilját, elmerültem benne, de amikor felém fordult elkapta a tekintetemet. Gyerekes izgalom gyúlt a gyomromban, mintha még nem ismerném őt, fura volt, új, és izgalmas. Amikor ismét felé fordultam, ő már engem nézett. Egymást kutattuk perceken keresztül, szótlanul. Pár pillanatra rá megragadta a csuklómat és berántott az ölébe. A fejemet a lábaira nyomta és tenyerét a hasamra tette. 

- Elvenném a fájdalmadat, ha tehetném – suttogta le nekem és ujjaival körözni kezdett a hasamon. Álltam sokáig a tekintetét és szép lassan ellazultam a cirógatására. A TV felé fordítottam a fejemet, és épp a főszereplő kiscsaj az anyukájával veszekedett.

- Nem tetszik a film – sóhajtottam és a karjára pillantottam. Csak akkor vettem észre a rózsa tetoválását. Felemeltem a kezemet és végigrajzoltam az ujjaimmal a kontúrját. – ez gyönyörű – suttogtam és pár pillanatra elöntött a melegség, hogyha a jelentésére gondoltam. 

- A nyáron csináltattam – halkította le a hangját – amikor azt hittem… - Megráztam a fejemet és megszorítottam a kezét. Egyszerre sóhajtottunk fel és összemosolyogtunk. Azonban az arca komorrá váltott át. – mi van a szüleiddel? 

Lefagytam.

- Tessék? 

- Tudom, hogy nem vagytok jóban és hogy válni akarnak. Csak tudni szeretném hogyan viseled, Amelia – a fülem mögé simította a hajamat. Felültem, nem akartam erről beszélni.

- Akkor erről szólt ez az egész? A film meg minden?

- Mi? Nem, dehogy! – rázta a fejét – Amelia, csak beszélgetni akarok veled, mert tudom, hogy nyomaszt. 

- Nem nyomaszt – mondtam az igazat.

Harry felvonta a szemöldökét. Felállt és felhúzott maga elé. 

- Hazudsz –jelentette ki és a szívemre pillantott. Az arca eltorzult és felnyögött mogorván. – mi a franc? Az Amelia akit én ismerek mindent megtenne, hogy ne váljanak el. Vagy éppen sírna, vagy bármi, csak nem hidegülne el!

Hidegülne el, hidegülne el, hidegülne el – ott visszhangzott a füleimben. 

- De én nem...

- Tudod mit okozol nekik ezzel? Ellököd őket magadtól, a családodat, akiket szeretsz. – a kezeibe vette az arcomat – gyerünk, darling – sutyogta édes hangon – akármit is tettek veled, tettél, légy jó és fordítsd vissza. Ne válaszd a könnyebb utat, édes Amelia. 

Küszködve néztem egyik szeméből a másikba, a hangja leért a szívemig, de egyszerűen nem ment.

- É-én… nem megy, Harry – hunytam le a szemeimet. Akárhogyan is akartam volna bármit előhívni, nem ment. – úgy érzem nem bírom visszafordítani.