II./TIZENÖT ~ "A hiba"

sziasztoook! meghoztam a következőt. tudom hogy várjátok a bizonyos ígéretet, és meg is fogjátok kapni hamarosan!!! :) jó olvasást a részhez, köszönök mindent nektek <3 x

    Harry teljesen be volt kábulva.

Ittas vigyorát nem lehetett lelohasztani, nem mellesleg teljesen felcsigázott az elsuttogott szavaival a fülemben. Mikor arra kért, hogy bízzak benne, ő részegen is el tudja vezetni az autóját, elment az eszem. Beültem mellé. Kapaszkodtam az ajtóban, a lábaimmal pedig én fékeztem vele együtt, amikor egy stop táblához vagy lámpához értünk. A kezemet a szemeimre csúsztattam, amikor kerék csikorgatva álltunk meg, akkorát fékezett.

- Harry Styles! – ordítottam rá a nagy pánikban, míg ő csak halkan kuncogott rajtam. – ez nem vicces! Meg fogsz ölni mindkettőnket!

- Édes – babusgatott a mély érdes, mégis sármos hangjával – halhatatlan vagyok. 

Oké, egy pont oda. 

- De én nem – fontam össze a karjaimat és bár mérgesen néztem rá, ő szemmel láthatólag mindezt élvezte.

- Amelia – fúlt el pár perc után – ne nézz így rám. Annyi rosszat tudnék veled tenni, amikor ilyen idegesen nézel rám. 

Leesett az állam, főleg mert a testem jelzett: ő igen is szeretné! Lenézett az összeszorított combjaimra és nevetve haladt tovább az úton. Legalább is szeretett volna, azonban a rendőrautó szépen félre is állított minket. Jackpot! 

- Jó estét, biztos úr – mosolygott Harry a szempilláit rebesgetve.

- Kérem az igazolványokat – lehajolt és amikor meglátta a dicső Harry Stylest elpirult.

- Ó kérlek – forgattam a szemeimet – csak büntesse meg könyörgöm!

Harry rám sandított és ördögi játék furakodott a szája szélére. Leállította a motort és kiszállt. 

- Elnézést, hogy háborgatom az utazásukat.

Komolyan elnézést kér a rendőr Harrytől? Kiszálltam az autóból és a férfi mellé álltam.

- Tessék csak megbüntetni, megérdemli! 

Harry továbbra is szórakozottan pásztázott, nem szólt semmit sem. A rendőr megnézte az igazolványunkat, elővette a csekkfüzetét, amiből kihúzott az lapot.

- A kislányom nagy rajongója, aláírná neki, uram? 

És ennyi volt, Harryből kitört a diadalittas röhögés.

- Persze – bólogatott és ráírta a papírra, hogy „Legyél jó kislány, köszönök mindent, Harry” – tessék.

- Egy képet is csinálhatunk? 

A Range-nek dőlve fortyogtam. Pedig szerettem volna, ha megbünteti, nem mintha megérintené a pénztárcáját. 

- Természetesen, biztos úr – beálltak és fapofával képet kellett róluk csinálnom. Harry sompolyogva rázott kezet vele, majd a füléhez hajolt. Nem eléggé halkan suttogta ahhoz, hogy ne halljam – tudja van egy nagyon-nagyon Nagyon rossz lány, ott az ő – biccentett felém – nem rég testi kínzást hajtott rajtam végre – belepirultam, ó, de belepirultam – a rossz lányokat pedig büntetni kell, ugye? – a rendőr zavarban volt, de biccentett – elkérhetném a bilincsét? Van ott rengeteg, ahonnan az jött.

- Édes Istenem – az arcom égett és alig bírtam megállni a remegő térdeimen. Ez nem történik meg, nem történhet meg. – Harry…

- Köszönöm, további szép estét! 

- Önöknek is – a rendőr rám kacsintott! és továbbállt. 

   Beültünk az autóba és csendesen haladtunk tovább. Harry az ölében tartotta a bilincset, és akaján kifejezéstől majdnem kifordultam az autóból. A gondolataim ezerfelé vándoroltak. Te jó ég, mit akar velem tenni azzal? Ki fog bilincselni valahová? Nem, az nem lehet. Nem élném túl. Jézusom, mibe keveredtem. Harry, mint gondolatolvasó hátravetette a fejét és hallatni kezdte a hangját hangos, morgó röhögésben. Rettenetesen élvezte a helyzetet. Leparkoltunk a házához és szótlanul kullogtam előtte a világosbarna kövekből kirakott úton. Miután bementünk szép csendesen levettük a cipőnket, kabátunkat. Harry elhaladt mellettem, szándékosan érintve a csípőjével a fenekemet. Le voltam hajolva, hogy levegyem a harisnyámat. Nyeltem egyet, és csak rámosolyogtam. Viszonozta. Külön fürödtünk le, elsőnek én, és amíg fürdött küldtem egy üzenetet anyáéknak, hogy jól vagyok, Harrynél alszok. Holnap iskola és innen megyek. A francba, semmit sem tanultam. Ezt nem fogják jó néven venni, viszont ha szerencsém van – és miért ne lenne – akkor nem feleltetnek engem. Mammának is üzentem, hogy holnap suli után Spiritfallsba megyek és legyen ő is ott. Mindenképp beszélnem kellett vele saját magamról. 

- Tessék – adott egy fekete pólót, amit magamra húztam. Plusz egy boxert is, amitől ismét úgy néztem ki, mintha lemarták volna az arcomat. – szexi. 

Lefeküdt az ágyba, elnyúlt, hosszú lábait-kezeit kinyújtóztatta és megpaskolta maga mellett az ágyat. Ledőltem a puha párnákba és ő azonnali hatállyal a meleg testéhez húzott. Egyszerre sóhajtottunk fel a közelségtől. Ujjai megtalálták az államat, finoman cirógatott s majd belecsókolt a homlokomba. Örökre úgy tudtam volna maradni. Erős, biztonságot nyújtó karjai húztak, szorítottak magához, s én ugyanúgy tettem. A nyakamba fúrta az arcát, ahogy félig ráfeküdtem és a haját cirógattam. 

- Még mindig részeg vagy? – suttogtam. 

Éreztem a bőrömön, hogy elmosolyodik. 

- Most még jobban – mormolta és ahogy belecsókolt a nyakamba libabőr kúszott fel rajtam – megrészegítesz. 

A gyomrom összeszorult a szavaira, ezernyi csapkodó lepke ébredt fel benne és ez soha nem fog megszűnni többé már. Megcsókoltam az arcát, orrát, állát és miután összemosolyogtunk a száját is röviden. Legalábbis szerettem volna. Végtelenig érő ujjaival beleszántott a hajamba, megragadta és visszarántott a szájához. Lehunyt szemekkel élveztem, ahogy összedörzsöli az orrunkat. Eltűnt a wiskey a leheletéből, a mentolos csapódott nekem és az a pezsgő meleg, ami az egész testét uralta. Másik tenyere a hátamra simult, cirógatott, köröket rótt rá. Imádtam a karjaiban lenni. 

- Csókolj meg végre – könyörgött álmos hangon. 

És én engedelmeskedtem. Egyik oldalról a másikig puszilgattam végig lila telt kívánatos száját és mikor nyelvével engedélyt kért, megadtam. Teljesen magára húzott és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó esélye rá. Nyitott szemekkel néztem őt. Csókunk lassú volt, élvezetes és mély, nagyon mély. Szinte a torkomban éreztem a nyelvünk fájdalmasan kellemes vibrálását. Meghúztam a haját és ő belenyögött a számba. Gyönyörű volt az élvezettel itatott arca. Találkozott a tekintetünk, és nevetve húzódott el. 

- Komolyan engem néztél? – vonta össze a szemöldökét. Nevetve nyomtam az arcomat a nyakába. – Amelia.

- Ne nevess már – ütöttem meg a vállát.

- Szeretsz nézni közben? – sutyogta a fülemben – válaszolj, darling. 

A becézésére elolvadtam. Tudtam, hogy otthon vagyok a karjaiban és előtte nem kell szégyellnem semmit sem. 

- Igen – vallottam be, leharapva a számat. – szeretem nézni, hogy mit tudok belőled kiváltani. 

Elmosolyodott, gödröcskésen, vígan, érzelmekkel telve. Végem volt. 

- Szeretlek – mondta halkan. Napi ötször elmondja, mintha nem tudna betelni a szó jelentésével és azzal, amit valójában érez. Mivel kifejezéstelen maradtam, a kezemmel végigsimítottam a csupasz mellkason. Nézte a mozdulatomat, ahogy egészen le a hasáig érek. Kiszáradt a torkom, mikor a pelyhes szőréhez értem. Harry már nehezen lélegzett. – ne akarj megint felizgatni. 

- Megint?

- Mivel kegyetlenül ott hagytál a fájó férfiasságommal az autóban, muszáj volt gondoskodnom magamról – vádlón nézett rám.

Leesett az állam és a kezére néztem. Valahol féltékeny voltam a kezére. Ez normális egyáltalán?

- Hát jó – lepördültem róla és az ágy másik végébe vonultam.

- Most mi van? – nevetett – Amelia, nem szép dolog volt, amit csináltál – hátulról nekem simult. Csípője a fenekemhez ért, hatalmas lénye beborított és én nem is érezhettem volna magam jobban. Meleg ölelésében, szájával a nyakamon, fülemen, arcomon. – emlékezni akarok minden egyes pillanatra, amikor beváltom az ígéretemet, Amelia. Ne hidd, hogy ezzel vége van. - A figyelmeztetésétől összeszorítottam a lábaimat. – olyan szép leszel, amikor izzadtan, fáradtan, tehetetlenül fogsz könyörögni értem – sóhajtotta ábrándozva –és most jó éjt. 

Magához ölelt és elvárta tőlem, hogy az általa okozott feszültséggel a hasamban elaludjak. 

Ha már magában ez ilyen borzalmas érzés, mi lesz akkor, ha elkap? Ráadásul eldugta a bilincset. Nincs menekülésem. 

   Reggel nehézre ébredtem. A hátamon feküdtem, Harry feje pedig az emelkedő mellkasomon pihent. Karjait átszőtte rajtam és kapaszkodott belém. Halkan szuszogott. Elmosolyodtam, mindig így szeretnék felkelni. Beletúrtam a hajába és kuncogni kezdtem, mikor mormogott valami érthetetlent. Aztán a vállamba nyomta az arcát és tovább aludt. Mennem kellett iskolába, a telefonom jelezni is akart, de lekapcsoltam. Magamtól ébredtem fel, nem aludtam valami jól. Ráadásul sötét volt, nagyon sötét. Fél hét volt, de nem pirkadt. Lassan lefejtettem a karjait magamról, azonban mikor felültem visszarántott magához. 

- Hová szaladsz? – morogta álmosan – ne hagyj iiiiitt.

- Muszáj, suli van – nevetgélni kezdtem, mikor végigpuszilta az oldalamat, hasamat, mellkasomat. 

- És hol marad a reggeli szex? 

A szemeimet forgattam és lelöktem magamról.

- Mennem kell, még hazaugrok tiszta ruháért. 

- Felveheted az enyémet. Nagyon jól áll az ingem a magas sarkúddal – kacsintott, aztán úgy döntött elcsábít. A lábaim alá nyúlt, ledöntött az ágyra és széttárta a lábaimat – a reggeli a legfontosabb étkezés, ezt sose felejtsd el – állította, de valahogy már nem is tudtam figyelni rá, mikor már a belső combomat harapdálta. 

- Harry, engedj el. 

- Ühmm – nyögte fáradtan.

A hátam azonnal ívben feszült, mikor dolgozni kezdett rajtam. Komótos volt és nyugodt, a testem még nem volt teljesen ébren, a nyögéseim is elnyújtottak voltak. A haját ragadtam meg és a nevét suttogtam el. Szerettem, amikor ezt teszi velem. Nyelvének lagymatag mozgása megőrjített. Meg is emelkedtem, hogy gyorsítsam a tempót, de leszorított. A hasizmom megfeszült, forró voltam, felhevült.

- Harry – sóhajtoztam. Ördögien vigyorgott fel rám.

- Amelia – mormolta ellenem, ujjai a combomba süllyedtek. – közel vagy, ugye? – sóhajtozta, zöld szemei homályosak voltak. 

- Ó, igen, mindjárt, én… 

És akkor vége szakadt. Leestem az ágyra, nem bírtam elkapni a lélegzetemet, az egész testem lüktetett és ordított, hogy visszakapja az elvett játékot. Harry fölém hajolt és megcsókolt. Nyelve harcolt az enyém ellen és meg tudtam volna semmisülni, amikor a saját ízemet megéreztem. 

- Mhm – nevetett – minden oké?

- Harry, kérlek – a kezét lefelé irányítottam és mikor megérintett megörültem. 

- Szerintem meg tudsz vele birkózni – vette el a kezét, felállt és a szekrényében kezdett kutakodni. Reszkettem, észre sem vettem, hogy már a saját lábamat markolom, annyira tüzes volt az agyam. 

- Magadhoz ne merj nyúlni – elvette a kezemet és felállított. A térdeim elgyengültek és összecsuklottam volna, hogyha nem fog meg. – mély levegő, szépségem. 

- Utállak – néztem rá szúrós szemekkel. 

- Imádsz – susogta a számra és finoman megcsókolt. Amíg el nem löktem. Ő pedig jól kinevetett.

    A motorja hangjára mindenki felütötte a fejét. Amint elhagytuk a házát, a helyet, ahol megfeledkezhetek mindenről, eszembe jutottak a tegnap történtek. Erőt kellett vennem magamon. A kezemre néztem, már nem volt véres, de még mindig láttam szinte. Valami nem stimmelt velem. 

- Minden oké? – Harry megfogta az arcomat és méregetni kezdett. 

- P-persze. 

- Mikor tanulod már meg, hogy nem tudsz hazudni? – rázta a fejét – idegesen ver a szíved. 

- Utállak – mosolyogtam rá - nem kéne folyton hallgatóznod!

- Ha akarnám se tudnám nem hallani – lehajolt, és megcsókolt. Finom volt, andalító és automatikusan is megemelkedtem, hogy belé csimpaszkodjak. – mondd el mi a baj – súgta a csókunkba. Válaszul ismét elkaptam az ajkát. Erőszakosabban, minden erőmet beleadva, elmondva neki, hogy hiányozni fog a suliban. – minden oké odalent? – a pimasz mosolyát le akartam törölni.

- Persze – vontam vállat, pedig nem volt „minden oké”. 

- Akkor jó – visszaült a motorjára, bár a tekintete elmondta, hogy nem hagyta annyiban. Mármint a „mi a baj” témát. – csak halkan az órán – kacsintott és otthagyott. Néztem az útját, a hátát, motorját és legszívesebben kihagytam volna az iskolát. Eltűnt és minden gondom rám szakadt. 

   Rhys mellém ült, mert hiányzott a padtársam. Örömmel láttam, hogy rajzol, sajnos nem ruhákat, de az már nem számított. Mosolyt váltottunk és visszatértünk a saját csendünkbe. Szerencsésnek nem mondhatnám magamat, mert irodalomból kihívtak felelni. Négyest kaptam tanulás nélkül, de csak mert figyeltem az órán és könnyű volt az anyag. A többi óra laza volt, kivéve, hogy a telefonom folyamatosan pittyegett. Elképedve néztem Harry üzeneteit. 

’ Reggeliztél már? Nekem már nem kell’

Tudta, hogy megbolondít ezekkel. Még mindig zsibogott mindenem a reggeli visszavágása után. És ez még csak a kezdet volt, ahogy ő mondta. Viszont megköszöntem neki, hogy elvette a fejemet a délutánról. Miután nem feleltem, megint jött egy:

’ Milyen érzés, Zhamina? Tudom, hogy szereted ha így hívlak, felizgat, ugye?’

Felköhögtem hangosan, így mindenki rám nézett.

- Jól vagy? – megveregette a hátamat Rhys aggódva. 

- Persze – legyintettem – min ügyködsz? 

- Titok – mosolygott – délután mit csinálsz? 

- Nem jó, mammával találkozok, holnap egy mozi? 

- Belefér.

- Amelia és Rhys, jó lenne, ha nem dumálnák végig az órámat!

Így mindketten a saját füzetünkhöz fordultunk. Előttem termett Summer arca. Ahogy belevájtam a kést az oldalába. Összerezzentem. A legrosszabb az volt, hogy nem éreztem teljes megbánást. Láttam magam előtt a kíméletlen arcomat. Ez nem én vagyok. Tennem kell ellene valamit. Harry velem van és szeret, de talán még sem elég. Talán túl késő már? 

’ Tetszik ez a bilincs. Szépen kell majd viselkedned, hogy a ráncigálástól ne sebezze fel a csuklódat’

’ Harry, suliban vagyok, fejezd be’

Érezhetően felszökött a láz bennem. Majdnem lihegtem is. Amint visszanyertem az önkontrollt, jött a válasz:

’ Még se bánnád ha a lábaid között lennék most’

Ezzel a lendülettel kikapcsoltam a telefonomat. 

    Beültem Nado mellé az autóba. Fáradtnak tűnt és nyúzottnak. Nem is nagyon beszéltünk a köszönésen kívül. Az ujjával dobolt a kormányon, a zene úgy üvöltött a magnóból, hogy megsüketültem félig. Felháborodott, mikor lehalkítottam.

- Oké, miért kerülsz?

- Visszakapcsolnád, légy szíves?

- Nem – ráütöttem a kezére, mire elkapta az ujjamat erősen. 

- Foglalkozz magaddal, Amelia. Mikor lesz jogsid? Nem akarok sofőrködni már. 

Ma még oda is mennem kellett! Teljesen kiment a fejemből.

- Miért vagy ilyen bunkó velem? Egyfolytában lemondasz, pedig edzenünk kéne. Te vagy a „mesterem” vagy nem?

Nado vállat vont, és befordultunk az erdőbe. 

- Nincs rá szükséged – zárta le a témát. 

- De igen, szükségem van rá! – emeltem fel a hangomat – tegnap majdnem megölt egy vámpír.

Amint kijött, meg is bántam. Nado leállította a motort és rám meredt. Barnás-vöröses szemeiben ott ült valami, amit nem tudtam kiolvasni. Féltés, ijedtség, megbánás? Fogalmam sem volt. 

- Jól vagy? – halkította le a hangját. 

- Túléltem, hála a szerkentyűdnek a csizmámban – rámosolyogtam és végre, végre viszonozta. 

- Az jó, nagyon jó – bólogatott. Pár percre csendben ültünk. Ő kifelé nézett, én meg az ölembe lefelé. – nézd, Zhamina. Sajnálom, oké? Egy hülye vagyok, ennyi. Mi… mi folytathatjuk az edzést, ha szeretnéd? 

Megráztam a fejemet tanácstalanul. Nem tudom mi ütött belé, de én sem törtem magam túlságosan, hogy megértsem.

- Persze, szeretném.

- Oké – halványan mosolygott és a pillanatot a kapu nyitódása törte meg.

    Lebandukoltunk a völgybe. Ott meleg volt és nyár. Mintha a láthatatlan burok nem engedte volna a homályost befelé. Kivilágosodott végül, de olyan sűrű köd lett délutánra, hogy alig lehetett látni az utat. Nem értettem mi történik és reméltem, hogy itt választ kapok. Nevetve rohantam le a madaraimhoz, akik örömmel vették a látogatásomat. Letérdeltem és megsimogattam őket. 

- Petti – mamma hangja vidám volt, hogy láthat. Elé siettem és megöleltem boldogan – rég nem voltál nálunk. Elhanyagolod a kötelességeidet. 

Beharaptam a számat és csak bólogattam. Valahogy Harry visszaérkezésén kívül másra nem volt szükségem. Belé karoltam és lesétáltunk a vízesés felé. A sok színes fényfelhő megnyugtatott. A lelkek vízesése. Odáig magasodott, amíg a szem el sem lát. A színe égszínkék volt, és a szivárvány színei pedig virítottak benne. Lenyűgöző látvány volt. Nado is felénk jött, de a tűzgömb aranymadaráig sétált csak. Érdeklődve figyeltem őket. Nem beszéltek túlzottan, mert mintha a szemkontaktusból megértették volna egymást. 

- Mik ezek, mamma? 

- Neked is van állatod, jó esetben állat – nevetett az öreges hangján – amit fel kéne kutatnod, mert szükséged lesz rá idővel. De mivel nem vagy itt kedvesem, nem tudunk neked segíteni. 

- Mamma, szeretnék veled valamiről beszélni – érezhetően tereltem a témát. Ha az égiek is azt akarják, lesz „állatom”, de most ez nem számított – Nado mutatott nekem nyáron egy trükköt, hogy hogyan tudom irányítani az érzelmeimet, úgy mond elfojtani.

Mamma azonnal elengedett, szembe fordult velem, a vonásai mérgesek lettek.

- Hogy mondtad, Petti? – mielőtt válaszolhattam volna, folytatta – nagyon remélem, hogy a megmutatás alatt nem érted azt, hogy ki is próbáltad. 

- Nos én… - ez ennyire rossz lenne? Rögtön pánikolni kezdtem. 

Mamma megragadta a kezemet és a madaraimhoz vitt. 

- Beszélj hozzájuk – parancsolt rám. 

- É-én…

- Amelia, beszélj hozzájuk az Isten szerelmére – mamma sosem veszi a szájára Istent. 

- Kalapos – hajoltam le és a tollait simogatni kezdtem – Kalapos, minden oké veletek? 

Felhúztam az orromat, amikor még csak felém sem fordult. 

- Sejtettem – felelte mamma – elment a józan eszetek? – sziszegte – tönkreteheted a saját lelkedet! Ha nem tetted máris. Mégis mióta folyik ez? Nyár óta? 

- Elején mindig visszajött minden, de most már nem.

- Zhamina, a madaraid a hangodon keresztül, a hangrezgésedből éreznek mindent. A lelked kapcsolatban áll a testeddel. Az ujjaidban folyik, a lábaidban, a szemeidben még a hangodban is. Azért nem hallanak, mert mindent eltorlaszoltál. – az idős hölgyem teljesen kiborult. Csalódottan nézett rám és ettől lesüllyedt a gyomrom – látod, hogy milyen színesen ragyognak? – mutatott a vízesésre – a tiéd is ilyen volt, mostanra fogalmam sincs mivé vált. Sok mindentől függ. Van, akinek elenyészik, van, akinek fekete lesz, haragos és érzéketlen. Ez egy érték, Amelia, nem játszhatsz vele így!

- Nem tudok mit mondani – ideges lettem, dühös és észrevette. Az ujjam a tenyerembe vájódott és fel is szisszentem tőle.

- Megoldjuk, ne aggódj my Petti – megölelt és finoman simogatott. – megoldjuk. 

    Amint megnyugodtunk volna, hangos rekedt mély ordításra ütöttük fel a fejünket. Követtem a hangot, a szívem a torkomba ugrott, amikor egy fiút láttam a metamorfok kezei közt. Harcolt, dühöngött és vér folyt le a szemein. 

- Mi folyik itt?

A metamorfok gyülekezni kezdtek, mintha csak valami vásárra érkeztek volna. Az arcuk érzéketlen volt, bosszúéhes, és soha nem láttam őket ilyennek. Elengedtem mammát és rohanni kezdtem feléjük. 

- Engedjetek el! A francba Arine! Engedj el. 

- Megmondtam, hogy tűnj el! Megmondtam, hogy szívódj fel az életéből, figyelmeztettünk, nem?

A fogaim vacogni kezdtek, és nem, nem bírtam visszatartani a térdeim zizegését. Tolakodni kezdtem, martam az embereket körülöttem. És ott volt ő. A térdeire nyomva, hátrakulcsolt kezekkel, véres szemekkel. Megbénítva. Az állam leesett és a világ pörögni kezdett körülöttem, ahogy felismertem benne a férfit, aki megrendítette a világomat. Arine-re néztem, majd Rá, ismételtem a mozdulatot. 

- Nem tudtam elmenni Arine, te is tudod, hogy kibaszottul lehetetlen. 

Miről beszéltek? Mikor figyelmeztette? Egyáltalán miért figyelmeztette? Arine Harry mellé sétált és először az átkozott életben láttam megbánást a szemeiben. 

- Sajnálom, Styles. 

- Mit sajnálsz? – törtem ki a tömegből és mindketten felém kapták a fejüket. 

- Amelia – súgta Harry és leesett a feje a vállai közé. 

- Mit sajnálsz, Arine? – erélyesebben tettem fel ismét a kérdést. 

Arine rám mosolygott halványan. 

- Meglátogattuk a vámpírodat, még tavasszal. 

- A benzinkúton – röhögött Harry – a benzinkúton. Ennyire féltetek mi? Nyilvános helyet választottatok. 

- Figyelmeztettük, hogyha nem hátrál meg tőled, bele fog halni. 

- Mintha nem tudtam volna! 

- Fogd be, Harry – parancsoltam rá idegesen. A fejemben, az ereimben, mindenemben felbecsülhetetlen ideg tombolt. Tudtam, hogy valamit szerveznek! Tudtam és mégis elnéztem felette. 

- Megmondtuk neki, hogy előbb vagy utóbb inni fog belőled és akkor meg kell őt ölnünk. Ez így megy, Amelia. Nincs hold, nincsenek csillagok, az időjárás bebolondul, szerinted ez véletlen?

- Miről beszélsz? 

- Ti vagytok az oka. Az, hogy Harry életben van. Ez még csak a kezdet. Áradások, földrengések, lezuhannak a repülők, a hajók oktalanul elsüllyednek, mert a víz egyszer csak úgy dönt, hogy benyeli őket. Ez mind az univerzum műve. Az univerzum lelkének műve, a hajtómű. 

- Univerzum lelke? Na ne nevettess. 

Arine intett egyet a kezével a levegőben és akkor láttam meg. Minden egyes emberből, metamorfból, vámpírból egy arany szál csüngött ki, egészen fel az egekbe. Mintha marionett bábuként mozgattak volna minket. 

- Az univerzum hatalmas, Amelia. Ha egy ember vámpírrá válik azt jelenti, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el – Harryre pillantottam, zavart volt, mint én – ez az emberek büntetése, amit Ő talált ki. 

- Ő?

- Az univerzum lelke – sóhajtott fel – de ha megszületik egy halhatatlan, felborul a rend. Gondold el, mennyien lennének, ha nem lenne valami vagy valaki – mutatott ránk – akik megállítanák őket. Muszáj volt a természetnek kompenzálni a felülmúlhatatlant. Mi az emberek legnagyobb büntetése? Ha nem szeretik őket. A legnagyobb büntetés, ha a lelküket vesztik és szeretet nélkül élnek tovább. Magányosan. Amikor megtalálják a szerelmet, a szeretetet újra, mi a legnagyobb büntetés? Ha a szerelem öli meg őket, amit évekig kutattak.

- Istenem – fintorodtam el. Nem hittem a füleimnek. 

- Ez az ördögi kör, amiben nem lehet hiba. És Harry egy hiba, Amelia. Ez akkor lép érvénybe, ha iszik belőled. Amikor a lélek találkozik a gazdájával az univerzum tudja, hogy újabb halál érkezik, ami jelen esetben nem érkezett. 

Harryvel összekapcsolódott a tekintetünk. 

- Miért figyelmeztetted Harryt, Arine? 

- Mert Harry életeket ment – mondta halkan – mert olyat láttunk benne, amit másban nem. Ő különleges, de nem eléggé ahhoz, hogy elmeneküljön. Küzdenie kellett volna az életéért, de a halált választotta a te oldaladon. 

- Te idióta – mondtam Harrynek, aki csak mosolygott szelíden. 

- Szeretlek – formálta a szavakat a szája. 

- Amelia, sajnálom, de nem engedhetjük, hogy összeomoljon az univerzum. Mi vagyunk felelősek érte. Nagyon sajnálom Amelia, de meg kell ölnöd Harryt vagy mi tesszük meg. Ez az egyetlen módja, hogy helyre álljon a rend.