II./ HUSZONHAT ~ "Egyikük nem tért vissza"

sziasztok! meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá és boldog szülinapot a mi egyetlen Styles-unknak! :) x

     Lenéztem az állítólagos barátom, az állítólagos szerelmével a szemeiben. 

A legelső gondolatom az volt, hogy lezuhanok mellé, átölelem és elsuttogom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. De valami más vette át a hatalmat felettem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy pofán csapjam. Éreztem saját magamon, hogy eltávolodok, messzire tőle. És nem csak a lépteimmel. Hanem legbelül. A szemeim égtek, valószínűleg szikrákat is tudtam volna szórni velük. Elfordultam, mert képtelen voltam tovább szembe nézni vele. Harry hangja törékeny volt a füleimben. Szólítgatott, elkeseredve. Arine-re pillantottam, mammára és Artzaira, apró biccentéssel jeleztem, hogy kövessenek. Rá sem néztem Harryre, csak kivonultam. A lépteim merész dobogásokkal jelezték a bennem egyre csak növekvő idegességet. Leléptem a puha földre, besüppedt a cipőm talpa. Eső eshetett. De az lehetetlen, itt mindig nyár van.

- Zhamina, próbálom megérteni az aggodalmadat – kezdett bele Artzai. Csodáltam, hogy egyáltalán szóba állt velem és nem ítélt egyből halálbüntetésre.

- Nézzétek – szembe néztem velük – tudom, hogy nem ezt akarták nekem. Senki sem, lényegében egy nagy csalódás vagyok, mert hátat fordítottam a fajtámnak. Én nem akartam ezt. Nem akartam gyilkosok mellé állni. És nem csak azért, mert szeretem Harryt. Kaseyt egyenesen megvetettem, de amikor odajutottunk, hogy meghal, nem ment. Nincs meg bennem, oké? Törvényt szegtem, haszontalan vagyok, és a fejetekre hoztam a világvégét. Értem, nem kell ecsetelni. – mindhárman rám meredtek, szófosztottan – mindent értek. Utáltok, és higgyétek el, az érzés kölcsönös is lehet, ha képesek vagytok elvenni egy ártatlan életét.

- Nem utálunk – mondta gyorsan Arine. Szemeiben fényt láttam. 

- Ártatlant? A vámpírok nem ártatlanok. Megbocsáthatatlan bűnt követek el, ez jutatta őket oda, ahol most állnak. 

- Mindegy – zártam le a témát, mielőtt kizökkent az egyensúlyomból – ki kell találnunk valami megoldást. Arine, biztos van valami, amivel megtörhetjük az egészet? Egy kis kapu. Nem hiszem el, hogy csak úgy összeomlik minden körülöttünk, mert Harry és én együtt vagyunk. 

- Ha lenne, elmondanám – Artzai villanó szemekkel nézett rá, mint aki dühös, hogy segíteni akar. – sajnálom, Zhamina. 

- Mi van ezzel az univerzum lelkével? Ez egy ember, vagy mi? Egyáltalán hogy léphetnénk kapcsolatba vele?

Artzai soha nem hallott nevetést hallatott. Elért a tüdejéig, megrázkódtatta a vállait és kiült a szeméig. 

- Tudod, ha nem ellenkeztél volna az elejétől fogva, most nem tennél fel ennyi buta kérdést. Semmit sem tudsz rólunk, mert nem akartál részt venni benne. Itt hagytad a mamádat, a barátaidat, és Nado-t is, aki segíthetne megtalálnod saját magadat. Annyi minden van, amit nem tudsz. Amivel hatalmasabb lehetnél, mint a barátod, Harry. 

- Nem akarok erősebb lenni nála. Azt akarom, hogy mondjátok meg hogy léphetek kapcsolatba vele. Csak van valami, amivel rendbe lehetne tenni az egészet.

- Zhamina, az univerzum lelke nem egy ember, akivel bájcseveghetsz egy forró tejes tea mellett. 

A mérgem csak még inkább gyűlt. Mamma gondolkodóba esett. Láttam az arcán, hogy valamin töri a fejét. 

- Engedjétek el Harryt – sóhajtottam a hajamba szántva – engedjétek el, és helyrehozom. A helyrehozás alatt azt értésétek, amit érteni kell. 

Határozottnak tűntem, bár belül lebegtem. Csodálkoztam, hogy a térdeim nem adták még fel a harcot. A könnyeim sem. Ott álltam, bátorsággal kiállva a saját fajom ellen.

- Nem tehetjük, a vámpírnak halnia kell.

- Artzai – lépett elé Arine – nem láttad mi történt? Ha megölöd Harryt, Zhamina is belehalhat. Ami Harryvel történik, vele is megtörténik. Túl szoros lett a kapcsolatuk, nem tudhatjuk meddig terjedt ki az egész. 

- Akkor meghal a lány is – rám nézett, csöppnyi hezitálás sem ült szemeiben – ő hozta ezt saját magára, vállalja hát a következményeket.

- Ezt viszont én nem engedhetem – mamma mellém állt, szemei dühben forogtak.

- Casia, lépj félre. 

- Nem. Artzai, ő az unokám, a vérem. Hibázott, de rendbe akarja tenni. Adnunk kell neki egy esélyt. 

- Az egyetlen módja, ha Zhamina veszi el a vámpír életét. Akkor túlélheti – folytatta Arine – különben belül fogja a vámpír halála megemészteni őt is. Sajnálom – súgta nekem és láttam, hogy valódi könnyek gyűltek a szemébe. Nem is értettem mi történik. Arine tényleg együtt érzést tanúsított? 

- Menj, hozd a vámpírt. – utasított Mamma, aki farkasszemet nézett Artzaival. 

    Lassú, óvatos léptekkel közeledtem az ajtóhoz. Harry mögé lépve leszedtem róla a kötelet, a körmeim felszakadtak az erős csomó miatt. Felsegítettem őt, a tekintete égette az arcbőrömet, nem akartam ránézni. Még nem. Amíg nem csillapodok.

- Amelia képes rá. Már nem az, aki régen volt. Erősebb, mint gondolnád, Artzai. Már nem Zhamina, az én kicsi kis Zhaminám. – mamma tisztelettel és büszkeséggel beszélt rólam. Melengette a mellkasomat. – adjunk neki időt. Bíznunk kell benne, hogy helyesen dönt.

Mi? Tuti, hogy nem érek hozzá Harryhez. 

- A te lelkeden szárad, Casia. 

Mamma elhessegetett minket. Még mielőtt elrohantunk volna, Arine-hez léptem, és megöleltem. Halkan suttogtam egy köszönömöt a fülébe, szorítása erősebb lett és a vállamon éreztem, hogy bólint. 

    A kapun kívül Liliana várt minket. Föl s lejárkált, szőke haja libegett mögötte.

- Hál Istennek – morrant fel – miért vagy meztelen, Styles?

A hátán mély vágások voltak, lila, véraláfutások kísérték végig a farcsontjától, fel egészen a nyakáig. Harry legyőzöttnek, és fáradtnak tűnt. Még sem hatott meg annyira, hogy a karjaiba boruljak. Nem ott és nem akkor. 

- Amelia – fájdalomtól tikkadt hangja belém hatolt. A szívemig. Megdobogtatta. – mondj valamit, kérlek.

- Mi a franc történt? Elárulná valaki?

- Petti, kitalálunk valamit – Mamma magához húzott és megsimította a hajamat – vidd haza és ápoljátok le. Én addig elvégzem, amit el kell.

Meg akartam kérdezni, hogy miért segít Harrynek. De tudtam, hogy miattam. Láttam a feltétlen szeretetet a tekintetében. És ettől boldog voltam. 

- Ugye nem lesz bajod? Artzai…

- Artzai keményfejű, de jó ember. Csak fél. Legyen nálad a telefon. my little Petti.

Elmosolyodtam, szerettem, mikor így hívott. Néztem, ahogy beszáll az autójába, és elhajt tőlünk. Liliana Harryvel társalgott és a hátát nézte.

- Jobb lesz, ha elviszünk enni. Lassan gyógyulnak a sebeid. Miért gyógyulnak ilyen lassan? 

Harry ellökte Liliana kezét, és felém sietett. Megállt előttem s mikor ránéztem, mélyen összekapcsolta a tekintetünket. Könyörgött. Mindenével könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Soha nem gondoltam volna, hogy lesz ennyi bátorságom. De megtettem. A tenyerem csattanó hangot hagyott maga után az erdőben, visszhangzott. Harry arca vörös lett, oldalra esett a feje, kezével a kipirosodott bőrét súrolta.

- Oké, ezt megérdemeltem.

- Wow, ezt megismételnéd? A feléről lemaradtam – lelkesedett be Liliana, mindketten rámeredtünk – mi van? Amelia és a megütök valakit? Kezdem azt hinni átmentünk Agatha Christie-be! Csak gyilkosság helyett, a mi drága Ameliénk agyát fejtjük meg. 

Elmosolyodtam halványan. 

- Fogd be, Ana! 

Liliana fogcsikorgatva forgatta a szemeit. 

- Dugulj el, Taj Mahal.

Elvörösödtem és megráztam a fejemet. Harry egész végig engem nézett, le sem vette rólam a szemeit. 

- Menj és gyógyulj meg, addig lecsillapodom.

Ki akartam kerülni, de lefogott. Magához húzott, majdnem összeért a homlokunk, oly közelről tanulmányozott. 

- Tényleg nem érdekel, hogy ők a családod? Hátat fordítasz nekik végleg, miattam?

- Nem vagy olyan pozícióban, hogy kérdezz. 

    Harry elment rendbe tenni magát, és megbeszéltük, hogy találkozunk az egyik klubban este. Már nyolc óra volt, másnap iskola, de nem éreztem magam kompatibilisnek hozzá. Hogy mehetnék be holnap reggel nyolcra, amikor a világ felfordul körülöttünk? Mit kéne tennem? Megölni Harryt? Emlékszem a legelejétől fogva ezt hajtogatták. Hogy Nekem kell őt megölnöm. Senki más nem teheti meg, csak én? Ilyen mélyre süllyedt a kapcsolatunk. Meghalni sem tudunk egymás nélkül. Ez azért rémisztő. Eddig nem törődtem ezzel, mert túl szép volt, túl bensőséges, s valahogy eszem ágában sem volt abba belegondolni, hogy ennek hátulütője is lehet. Persze Harry képzelgésein kívül. Valamit ki kellett találnunk. Bíztam mammában. Hátha ki tud valamit okoskodni.

- Jól vagy, anya? – bebújtam mellé az ágyba és befészkeltem magam a karjába.

- Jobban. Hová vagy így kirittyentve? 

- Találkozok a barátaimmal.

- Amelia Knightley, holnap iskola van. Elengedtelek a barátoddal a hétvégére, kihagytad a hétfőt. Sehová nem mész!

Felsóhajtottam. Igaza volt. Csak hogy most élet-halálkérdése volt, vagy inkább a Föld fennmaradása volt a tét.

- Csak egy óra, megígérem. Egyébként is jegyzeteket kapok – keserű íz költözött a nyelvemre, nem szerettem neki hazudni.

- Csak egy óra – adta meg magát, miután 5 percig néztünk farkasszemet. – és Harry nem alszik itt. 

Elvörösödtem szégyenemben.

- Nem alszik – motyogtam, megcsókoltam a homlokát és elköszöntem tőle. A konyhában Duncan itta a szokásos este teáját.

- Hová-hová?

- Anya már elengedett, jegyzetekért megyek. 

Fürkésző tekintet lövellt felém, de végül rábólintott. 

    Liliana várt rám a kapuban. Egy fekete bmw-je volt, pink neonnal díszítve. Elnevettem magamat.

- Komolyan, Liliana? Hogy néz már ki.

- Ne nevesd ki Edwardot.

A számra csaptam a kezemet. 

- Edwardnak nevezted el a kocsidat. – bólintott tök természetesen – Edwardnak nevezted el a kocsidat, a Twilightos vámpír után. 

- Amelia, ülj be, nem érek rá erre.

- Edwardnak nevezted el a kocsidat, amin rózsaszín neonfény van.

Nem bírtam tovább, hangos röhögésben törtem ki. 

- Edward mindenkit leköröz! – ütögette meg a tetejét, majd megsimogatta. Még jobban röhögtem. – ne legyél szánalmas, a jogsidat is félbehagytad.

- Nem félbehagytam, csak fontosabb dolgaink is vannak, mint például megmenteni az univerzumot.

- Hah – horkantott fel Liliana.

A jármű halkan dorombolt alattunk. Liliana mosollyal az ajkai szegletén ecsetelte, hogy milyen jó vétel is volt. Aztán megmagyarázta, hogy igazából nem vette, hanem ajándék volt. Ami annyit jelentett, hogy az eladó fejébe túrva megértette vele, hogy miért is annyira fontos odaadnia neki ezt a csodát. Lehetetlen egy nő volt. 

- Szóval akkor mi a terv?

- Mamma hívását várom, azt mondta kutatni fog valami megoldás után – vontam vállat – nem hagyhatjuk, hogy romba dőljön az egész világ. 

- Eddig sem érdekelt – mintha pofán csaptak volna.

- Tessék?

- Ne haragudjatok meg, de láttátok, hogy mi megy körülöttetek, mégis a saját kis elcsépelt világotokban éltetek. Most már viselnetek kell a következményeket. 

- Kösz, ez aztán biztató.

- Ez nem biztató, ez a tény. Ennek nem kéne biztatónak lennie. Nézd, nem tudom, hogy miért pont nálatok jött ez elő. Nem értem, hogy miért most. Sajnálom, oké? Dea metamorfoknak igazuk van, tennetek kell ez ellen. Csak ketten harcolhatjátok ki.

Ketten. Mindig csak ketten.

- Tudom – suttogtam s bár fájtak a szavai, igaza volt. Felelőtlenek voltunk. Reméltem, hogy még nem túl késő rendbe tenni.

    Niall felkiáltott, amikor hirtelen ráugrottam hátulról. Hátranézett rám és rögtön kivirult az arca.

- Amy, de jó újra látni. – vigyorgott és megölelgetett, miután lerakott. – wáó, nos, te, megváltoztál.

Égni kezdett az arcom. Ha tudná mennyire. 

- Minden oké veletek? A többiek?

- Zayn Perrievel lóg, Louis El-el, Liam pedig Sophia-val.

Bár mosolygott, mint egy jó lakott óvodás, láttam rajta, hogy magányos volt. Nem mutatta, de így volt. 

- Horan, az utamban állsz!

Liliana összefont karokkal csapkodta a cipőjét a padlóhoz. Niall fehér arca lángra borult, Liliana puszta hangjától.

- Hercegnő, hát hol a hintó? 

- Előbb a herceg kéne, aki nyilvánvalóan nincs itt – vigyorgott le rá diadalittasan. 

- Mit kérsz inni? – sóhajtotta Niall feladva a szócsatát máris – mit kértek?

- Nem bánjátok ha itt hagylak titeket? – Liliana szűkült, fenyegető szemei viccesek voltak – megkeresem Harryt.

Grimmy és Ed a DJ pultnál álltak, és valamin nagyon jót szórakoztak. 

- Amelia, édesem, hát megérkeztél? Épp időben! Kezdődik a show! – kacsintott rám Grimmy, a karja alá húzott. Követtem a tekintetüket. Grimmy konkrétan rázkódott a visszatartott röhögéstől, ezzel engem is rángatva. A szám elnyílt, a szemeim kidülledtek, mikor Harry egy szál semmiben mászott fel a DJ pult mögé. Mintha semmi sem történt volna, a fejére rakta a fülhallgatót, és keverni kezdett. 

- Miért nem mész és segítesz rá egy kicsit? Elég lenne hozzászólnod és rögtön dorombolna a lompos.

- Te jó ég – szóltam rá Grimmyre, aki összenevetett Ed-el.

- Bocsi, édes, de ezt nem hagyhattuk ki. Harry elvesztette a fogadást, és most teljesíti a ráeső részét.

- Milyen fogadás?

Erre még jobban röhögni kezdtek. Harry rám kacsintott fentről, a mikrofont a szájához emelte. 

- Jó estét hölgyeim és uraim, remélem jól érzitek magatokat, akkor csapjunk oda neki! – vigyorgott, arca piros volt, látszott, hogy ivott már – és üdvözlöm a barátnőmet, a gyönyörűséges Ameliát! Amelia, bébi, integess. 

Lesütöttem a fejemet. Nem tudtam, hogy melyik hozott jobban zavarba: hogy Harry ott fent állt meztelenül, vagy hogy mindenki engem nézett. 

- Elárulnátok, hogy mi volt a fogadás?

- Kérdezd meg – ütögette meg a vállamat Ed és tovább álltak. 

Harry megpróbált felcsalogatni, de inkább kihagytam. Az este lassan telt, iszogattam a koktélomat, és megittam két vodkát. De nem akartam túlzásba vinni. Harry három órát végigzenélt, mikor bejelentette, hogy utolsó számot keveri, elnéztem a mosdóba. 

    Visszafelé sokkoló látvány fogadott. A falnál Liliana volt, becsuklott a térde, ahogy hátradőlt. A feje mellett Niall támaszkodott és a fülébe suttogott. A számhoz kaptam a kezemet. Meg sem bírtam szólalni. Te jó ég, Niall megunta és megmondja végre neki, hogy mit érez? Azt hittem, hogy nem akarja erőltetni. Liliana elvégre nem érez semmit sem, még sem lökte el. Nem egyből. Felém küldött egy „segítség” tekintetet, de inkább elsurrantam és esélyt adtam Niallnek. A pulthoz mentem, és akkor már a barátom is megjelent, a maga meztelen pompájában.

- Hölgyem – vigyorgott rám részegen, s felemelve a kezét belecsókolt a tenyerembe.

- Harry, öltözz fel – képedtem el teljesen.

A fülemhez hajolt.

- Semmi olyan, amit még nem láttál.

A wiskey és mentol keveredett a leheletében. Felsóhajtottam, ahogy csupasz mellkasa a vállamhoz ért. Andalító volt közelsége. 

- De ők még nem látták – mutattam körben. Bámuló lányok hadát láthattuk. Szinte csorgott a nyáluk.

- Ki akarsz sajátítani, hm? – beleharapott a fülembe érzékien s én felszisszentettem.

- Tudod – toltam el – még mindig haragszok. – Harry ajka lekunkorodott. Olyan volt a kócos fürtjeivel, csillogó, rimánkodó szemeivel, mint egy kisgyerek. – nem hiszem el, hogy képes lettél volna mindent feladni, Harry. 

- Miért, te nem gondoltál rá, fent a repülőn?

- Jézusom az más. Nem mentem volna el a hátad mögött a metamorfokhoz, hogy öljenek meg. Nem hiszem el, hogy ide jutottunk.

- Nem mentél volna? - leült a bárszékbe és a lábai közé húzott. Nem hittem el, hogy még mindig meztelen. Ez csak egy vicc lehet.

- Nem öltöznél fel?

- Nem lehet, fogadást vesztettem – nevetett mély husky hangján – nyugi, nem fog bántani – pillantott az ölébe és én megcsaptam őt.

- Harry!

- Bocsi – mosolygott gödröcskésen – Amelia, egyre rosszabb az egész. Tudom, hülye húzás volt, de kétségbeestem. Azt hittem tényleg megölöd magad. A te életed értékesebb, mint az enyém.

- Badarság.

- Valóban? Szerintem nem. Én… én nem tudom mihez kezdenék nélküled. Mikor láttam, hogy leszú… - megrázta a fejét – jézusom, kimondani sem bírom.

Harry ajkai remegtek, ahogy az ujjai is az arcomon. A dühöm csillapodott, de azért nem adtam még meg neki magam.

- Soha többé ne menj a hátam mögé így. 

- Rendben, főnök – szalutált – most már kaphatok egy csókot?

Fejingatva löktem el magamat tőle, mire elkapta a csuklómat és berántott az ölébe. 

- Csak egy picit – csücsörített gyerekesen – egy ici picit.

- Nem is tudom, hogy megérdemled-e – ártatlanul rebegtettem a szempilláimat.

- Ezt ne csináld – a hangja hirtelen mélyebb lett és éhesebb. – meztelen vagyok, és ha így nézel rám nem sokára állni is fogok.

A szám elnyílt a piszkos szavaitól. Nem tudok hozzászokni. De ezzel ellentétben nem tagadhattam, hogy elég intenzív hatással volt rám. 

    Mielőtt megcsókolhatott volna, a telefon rezegni kezdett. 

- Mamma az, maradj itt és öltözz fel, jövök mindjárt!

- Ne menjek veled? – állt fel mellém aggódva.

- Így? Ne – nevettem s egy gyors csókot nyomtam az álla hegyére. Harry felsóhajtott és beletúrt a hajamba, majd az ujjaival átfésülte édesen.

- Siess vissza – duruzsolta összesimítva az orrunkat. Átjárt a melegség s a forró szenvedélyes szerelem. Bólintottam és az ajtóhoz siettem. 

- Mamma? Találtál valamit?

- Petti? Petti nagyon rosszul hallak!

- Várj – futottam vagy harminc métert a privát partytól. – most?

- Most már jó. Zhamina, sikerült beszéltem Iniyannal. Azt mondta hallott olyanról, akik egyszer fel akarták kutatni az univerzum lelkét. Mániákusak volt és tudáséhesek. Ki akartak tűnni az emberek közül. Hittek a természetfelettiben, holott nem volt bizonyítékuk. Bizonyítani akarták, hogy valami más mozgatja a bolygókat, a Naprendszert, a Földünket is. 

- Bizonyították?

- Nem tudjuk – suttogta, itt jött a csattanó – csak az egyikük tért haza, Zhamina. Nem tudni hogyan, mikor rátalálták csontig át volt fagyva, eszméletlen volt. Három hónap kómából ébredt fel, de az agya már nem úgy működött, ahogy kellett volna. A saját nevét sem tudta megmondani.

- Istenem.

- Nem akarom, hogy bajod essen. 

- És valami elképzelés, hogy hol találhatom meg? 

Mamma elkeseredetten sóhajtott. 

- A mítoszok szerint ott lelheted meg az eredendőt, ahol a Nap részecskéi behatolnak a Föld légkörébe.

- Tessék? Ez valami találós kérdés? 

- Senki sem tudja, hogy mi található ott. Ha egyáltalán megtalálható. Jól átgondoltad, hogy ezt akarod?

Lecsuktam a szemeimet.

- Van más lehetőségünk? 

- Te is tudod, hogy van – hangja halk volt, s bár nem akarta kimondani, muszáj volt.

Harry kicsapta az ajtót, már fel volt öltözve. A szemei megtaláltak engem, gyorsan elköszöntem mammától. Most mi lesz? Kaptunk egy találós kérdést, plusz egy okot, ami miatt meg kéne hátrálnunk. Ki tudja mire lelnénk rá. Vagy mi történne velünk. 

- Minden rendben? – lehajolt, hogy elkapja a tekintetemet – mit mondott? 

- Véletlenül nem tudod hol hatolnak be a Nap részecskéi a Földbe? – sóhajtottam fáradt mosollyal. Zavartan pislogott rám. – ez az a kérdés, amit meg kell fejtenünk, ha meg akarjuk találni, ami ezt teszi velünk.

- H-hogyan? 

- Cselekednünk kell. Nem ülhetünk a seggünkön, Harry. 

- Tudom.

Megölelt és az arcát a nyakamba fúrta.

- Tennünk kell valamit. Nem tudom, hogy egyáltalán hogyan kommunikálhatnánk vele. Mi az, vele porfelhő? Vagy ki tudja? Lehet sok kis részecskéből álló akármi.

- Amelia, nyugodj meg.

- Mi lesz velünk, Harry? – néztem a szemeibe. Összenyomta a homlokunkat és egytől egyig megpuszilta az ujjaimat. 

- Mivel egyikünk sem öli meg magát, egymást meg végképp nem, ezért megkeressük az Óz, a varázslót, és megmondjuk neki, hogy hagyjon békén minket. – összenevettünk – kitaláljuk, Amelia. Ott a Range Roverem, beülünk és elindulunk. 

Felsóhajtottam. Ketten egy autóban utazni és felkeresni a legnagyobb ellenségünket. Nem hangzik annyira rosszul, mint kéne. 

Csak az ne szökött volna a fejembe: „Egyikük nem tért vissza”.