II. / KETTŐ ~ "Meg kéne tanulnod néha befogni a szádat"

helló mindenki. itt a második rész. nem sokára lesz szó Harryől, meg hogy mi van Ameliával is. legyetek türelemmel, fölösleges még most felháborodni szerintem. el lesz magyarázva minden és csak annyit mondok, hogy az egész kimenetele jó lesz. jó olvasást x 

   Amiről álmodtam, az maga volt a tűzforró. 

Az ujjaim vége parázslott és világított egyszerre. Valami ki akart furakodni belőlem, hogy a napvilágra kerülve mutatassa meg a végzetét és porrá égessen minket. Éreztem, de tényleg. Ott voltam, és még sem voltam ott. Kívülről láttam magamat. Mint amikor rövid zuhanyt veszel, tűzforró vízzel. A bőröd kipirosodik, és vörös fátyolként fedi be minden centiméteredet. Éget, sziszegsz, mert fáj, és egyben élvezed, mert a hideg tél bekövetkeztével mindennél jobban esik egy meleg fürdő. Valami ilyesmi lehetett. Megrémisztett és egyszerre kápráztatott el a láng végigvonaglása a karjaimon. Wow, nem fájt. Pedig azt hittem, hogy a következő lépés tényleg az lesz, hogy iszonyatos fájdalmak között sikítok fel. Piros voltam, de egyben valami felemelő tétova érzés is maga alá kerített. Lecsukott szemekkel mosolyogtam bele a semmiségbe és az égnek emelve a kezemet végigfolyattam magamon. Valószínűleg ez a pokol, vagy mi más lehet még tűzfüggöny alá parancsolva? Felsóhajtottam, a szenes szag beáramlott az orromon. Égett húst kellett volna kiszimatolnom, de ez inkább a föld, fáj, bokrok együttes siralmát írta le. Aztán jött egy hang. 

„Elfelejtettél”

Távoli volt, de a tüzem lobogó lángjaiból elszívták az oxigént és csillapodni kezdtek. Akartam és nem akartam elengedni őket. Izzott és kecsegtetett, égetett és lehűtött. Fura volt, mint minden más az életemben. Izzadtan keltem fel az ágyamban, valószínűleg elszundítottam a maradék óráimban. A lüktető fejemhez kaptam, a légzésem egyenletlen volt. Felvettem a földről a poharamat és lehúztam a vizet. Micsoda egy álom volt, kár, hogy a hangot nem igazán sikerült felismernem, ami kihúzott belőle. Az ágyra puhantam, a fejem mellé engedtem a kezeimet, könyök hajlítva és csak feküdtem. A plafon közelibbnek tűnt, mint mielőtt elaludtam. Sőt, a szobám falai is egyre közelebb ólálkodtak hozzám. Vajon egy szép napon ara ébredek, hogy egy alig pár centis helységben kapálózok az elfogyott oxigéntől? 

   Jó pár perc után lépteket hallottam kintről. Az órára néztem, nyolcat mutatott. Ideje volt felkelni. Lófarokba fogtam a hajzuhatagomat, azt a nadrágot vettem fel, amit nem rég vásároltunk Eguskina-val. Nem akartam a nagymamám pénzét elkölteni, de meggyőződése volt, hogy sok dologra szükségem van. Állítása szerint évek óta gyűjtögette nekem a pénzt, hogy mikor eljön az én napom, akkor legyen miből vásárolnom. A ruhák és szépségszereken kívül a jogosítványomat is fizeti, na meg a fegyvereimet, amiből még csak az íjjal ismerkedhettem meg. Szerettem az íjamat, bár Nado szerint egy késsel, vagy rendes fegyverrel jobban jártam volna. Nem volt szándékomban soha bántani akárkit sem. Képtelen lennék rá. Ha önvédelemre kerül a sor, megvédem magam. Pontosan ezért tanulom a fogásokat, bár egy vámpírral szemben nem sokat használ. Arine szerint erre vannak a fegyverek, hogy lassítsuk őket. Azon kívül, hogy izgultam mibe fognak beavatni, féltem. Nagyon féltem. Felvettem a lapos, szegecses, trendi csizmámat, vastag zokniz húztam bele, mert esténként igen csak lehűl a levegő. Az ősz beköszöntével a fák kezdenek színpompába borulni, pár hét múlva már a leheletünket is lehet majd látni.

- Hát ti? - Öntöttem egy kávét magamnak. A telefonom három nem fogadott hívást mutatott anyától. Amikor megtudták, hogy mama visszatért a szájukat húzogatták, de végül lenyugodtak. - Miért néztek úgy, mint akik szellemet láttak?

- Nos, mert úgy öt perce ordítást hallottunk tőled? -  Elcsodálkoztam. Én ugyan nem ordítottam. - Minden oké? Azt hittük valaki bánt.

Nado hosszan kémlelt, de ő nem mondott semmit sem. Nyeltem egyet kelletlenül és megdöntöttem a kávémat. 

- Én nem sikítottam -Tényleg úgy bámultak rám, mintha valaki rossz skizofrén lennék - Most keltem fel srácok. Mik ezek a fegyverek? Le akartok lőni? Elmosolyodtam halványan, azonban ők röghöz kötve pislogtak rám. 

- Szívatsz, ugye? 

- Nem, nem szívat - Nado ledobta a kését és ellépett mellettem. Mogorva volt és felvette a mit-érdekel arckifejezését. 

   A mosogatóba raktam a London Eye-os bögrémet. Első látásra szerelem volt. Egy éjjeli látkép volt rányomtatva, a kerék kék gömbökkel ki volt világítva, tél volt, és pár millis hó is volt akkor. Vajon ezen a télen kapunk havat? Örülnék neki. Nadot néztem, aki fekete farmernadrágot vett fel, hozzá illő bakanccsal, és egy lógós szürke pulóvert. Ez volt az első, hogy farmerben láttam. Az övébe bele volt ragadva a pulcsijának az alja, és kilátszódott a két pont a feneke fölött. Megráztam a fejemet, és bár reméltem, hogy nem feltűnően csodálkoztam el a farmerján, az égető tekintete mindent elárult. Pár percig rábámultam. Komoly volt, és mintha átlátott volna rajtam. De az igazat mondtam, én ugyan nem ordítottam. 

- Nem kéne körülnézni? Hátha valakinek baja esett.

- Te Nado, lehet valakit elrejtett a falban.

   Kerbasi jót szórakozott amúgy, csak a barátja nem nevetett vele. Nyeltem egyet, és mielőtt kiléphettem volna a házból Nado megragadta a kezemet és elkezdett kifelé húzni. A pánik, ami lesújtott rám félelmetes volt. A szívem nem emberi sebességgel ugrott fel a torkomba, kivert a víz és zihálni kezdtem. Nem beszélve arról, hogy a térdeim összeütköztek a béna járásomban.

- Engedj el-  Próbáltam elhúzni a könyökömet, de nem engedett el - Komolyan Nado, azonnal engedj el, külö-. Elengedett. Megálltunk a füves placcon és összefonva a karjait engem méregetett. Megszabadultam a mellkasomat nyomó erőtől. Te jó ég, mi volt ez? 

- Ideje legyűrnöd a földre - Amint lesápadva rámeredtem, öntelt mosolyra húzta az ajkait - Nocsak, mi ez a nézés? Nem azt kértem, hogy fektess le mindenki szeme láttára. 

- Barom. -Sziszegtem, még mindig magamon kívül voltam. A fülem zúgott és legszívesebben visszabújtam volna az ágyba. Nado akkor érintett meg először. Persze előtte is megfogott, vagy valami, de az mind csupán a tanítás része volt. Most pedig saját magától. Az érzés, ami rám tört, nos, hogy is mondjam, sokkoló volt. - Tudod, hogy megy a fogás és le tudlak gyűrni. - Persze csak saját magam helyzetét akartam könnyíteni. Igazából nem akartam, hogy hozzám érjen. Vagyis úgy senki más. 

Nado hátra vetette a fejét röhögése közben, reszelős hangjától felállt a szőr a tarkómon.

- Na ne mondd - A hangja kihívástól csöpögött - Gyerünk, Ragazza, lássam mit tudsz. 

   Még magamhoz sem tértem, Nado ökle felém lendült. Elhajoltam és felháborodva meredtem rá.
- Figyelmeztethettél volna - Válaszul ismét felém lökte a kezét. Elhajoltam, újra és újra, amíg nem szuszogva nem hátráltam pár lépést - Elég már - Annyira kilendített az ütememből, hogy elfelejtettem elkapni az alkarját. Nem, az igazat megvallva többet nem akartam hozzáérni. Soha többet. - Nado - Megemeltem a hangomat, de ő megint felém vágott. Ez alkalommal azonban nem hajoltam el. Elkaptam az öklét, a testem és a bal karom alá szorítottam, erősen, hogy ne tudja elhúzni. Mindketten megálltunk és farkasszemet néztünk. Nem tudtam mi játszódik le a csökönyös fejében, de nem is érdekelt. Azonnal a karja alá csúsztattam a csuklómat, és kifelé kezdtem tolni. Minden energiámat belefektettem, az izmai megfeszültek és láttam, hogy pár pillanatra meginog és megmozdul a karja. Aha, azt hittem én. Belenéztem a barna-vöröslő szemeibe és próbáltam kutatni bennük. Nado összevonta a szemöldökét és közelebb hajolt. Az arcunk jó tíz centire volt egymásétól, de így is éreztem a meleg leheletét körém szökni. Azt hittem mondani akar valamit, de akkor elkapta a karomat, kifordította, ezzel engem is megfordítva. A hátam a mellkasának csapódott. - A francba, ez miért volt jó? 

Nado lehajolt a fülemhez. 

- Ilyen könnyű elterelni a figyelmedet, Amelia. A vámpír meggyengülve is okos, meglátja a hezitálásodat és leveszi a fejedet. - Felszisszentem, és minél előbb ki akartam törni az érintéséből. Menekülni tőle, semmi mást nem akartam jobban. Elengedett és a karomat markolgattam. - Mellettem maradsz végig, mielőtt kinyírnak.

- Na persze - Kínosan felnevettem, és a fejemet rázogattam - Felejtsd el. 

- Akkor nem jössz - Emelte fel a hangját és elérte, hogy figyeljek rá. Pár pillanatig intenzív tekintetét próbáltam állni, morgolódtam és kikerülve őt elléptem onnan. 

   Még mit nem! Nem fogja megmondani, hogy mit csináljak, csak mert ő a „mesterem” én meg a „tanonca”. Vicces, hogy tudnék neki jó pár órát tanítani a tisztességes viselkedésről és a nőkkel való illemről. Elmormoltam egy bunkót az orrom alatt, és ezt egy röpke lassú mély taps törte meg. Artzai meleg mosollyal üdvözölt és megpaskolta a hátamat. Elmondása szerint ügyes voltam, azonban a lesz ez még jobb is megszólalása mindent elmondott. Három hónapja gyakoroljuk a fogásokat, de még mindig meg tud törni. Hiába hozakodtam fel „de ő fiú és erősebb” variációval, nem használt. Szerintük a magunkból merített erőből, a testünkből és lelkünkből áradó szellemi erő miatt vagyunk képesek küzdeni. Néha elgondolkodok, hogy nekem van-e olyanom. Felvettem a telefonomat és tárcsáztam anyát. Elmondtam neki, hogy élek, semmi bajom, mamával vagyok és tőle megyek suliba. Elkezdett rikácsolni, hogy mégis mit képzelek magamról és azonnal elmennek értem. Próbáltam megnyugtatni, és azon kaptam magam, hogy megígérem neki többet nem fordul elő. Aztán elráztam ezt a fejemből és annyit mondtam „Holnap találkozunk”. 

   A tükörbe néztem. A lila hajtincsemet simogattam és lehunyva a szemeimet meggyőztem magam, hogy helyes amit csinálok. Nem hagytam megtörni magamat. Erős, független nő vagyok, ahogy mama mondta. Nem fog semmi sem befolyásolni, olyanok meg pláne nem, akik nem tudnak rólam egy fikarcnyit sem. Ez az én életem, ennek kell lennie. Ide sodort az élet. 

- Kész vagy, my Petti? - Alig bírtam lenyelni a gombócot a torkomban. Mama felé fordultam és biccentettem. Mivel ő nem szándékozik jönni a korából adódóan, elköszöntem tőle és szívesen fogadtam a jó kívánságait. - Vigyázz magadra és ne feledd, hogy ki vagy.

   Miért hozakodnak fel ezzel állandóan? Ez van, ezt terítették elém és ha nem csinálom, egyedül maradok. Az gyászoszlop előtt gyülekeztünk, – már négy van belőlük, azon metamorfok neve kerül rá fel, akik az életüket vesztették a vámpírok ellen. – elbámészkodtam a fölém magasodó, szélein csúcsosra faragott fehér fa oszlopon. Mennyi név, mennyi áldozat a fajtámból. A „fajtámból”. Hihetetlen, hogy van egy fajom. Mármint, most, hogy tudatában vagyok annak, hogy egy vámpírlélek lakozik bennem, nem tudom, hogy érzek efelől. Akkor nekem nincs lelkem? Én is oly lelketlen vagyok, mint maga a vámpírom? Hetekig azon agyaltam, hogy vajon akkor az összes érzésem hamis volt? Lelketlen vagyok. Több hasonlóság volt bennünk… vele, mint gondoltam volna. 

- Készen álltok? - Ez a kérdés inkább nekem szólt, mint a többieknek. 

   Beültem a kisbuszba, többel mentünk, Nado természetesen az én buszomat választotta. Beült a sarokba és a fegyverét nézegette. Lazán a térdére dobta a könyökét, az autó falának döntötte a fejét és lecsukta a szemeit. Arra gondoltam, amikor megfogta a könyökömet. Az arcát néztem. Miért éreztem úgy, hogy ha tovább fog felrobbanok belülről? Nem, ez nem az a meghalok-mert-hozzámért érzés volt. Ez valami más. Minél előbb el akartam tüntetni a tapintását, az ujjlenyomatait magamról. Kezdek bekattanni? Aztán Nado felütötte a fejét és találkozott a tekintetünk. Mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem. Elpillantottam és a karomhoz kaptam, amit kicsavart. Mi fog rám várni? Egyáltalán hová megyünk? Miért éreztem totál lebénulva magamat? 

- A lány neve Tia, huszonkettő éves és négy hónapja tart a kapcsolatuk - Artzai jelentette be a csendet megtörve. Hallgattam őt, de nem jutottam keresztül a gondolataimon. Zsongott a fejem. - Kemen tartja őt figyelemmel. Már a vacsoránál tartanak. 

- Vacsoránál? - Kíváncsivá tettek. Miféle vacsora? Artzai rám mosolygott és bólintott. 

- Nem kell félned, Amelia. Nem lesz baj. 

   Ezt egyébként előszeretettel ismételték, mintha valami óvodás lennék, és nem tudnám felfogni a dolgok jelentőségét. A legnagyobb baj az volt, hogy nem féltem. Mármint úgy tényleg nem. Egy pillanatra konkrétan megijesztett. De aztán elkergettem a fölösleges kételyeimet. Fél órát utaztunk, aztán kiszálltunk az autóból. Egy barackszínű családi ház előtt parkoltunk le. Ügyetlenül lökődtem jobbra-balra, mivel mindenki tudta mi hogyan folyik és hogy egyébként mit is fogunk ott kezdeni. Nado a kezembe nyomott egy kést.

- Az íjadra nem lesz szükséged. Ehhez nem kell nagy tudás, csak szúrsz és kész. -Úgy magyarázta, mintha az tök természetes lenne. - Csak önvédelemből, Amelia. Önvédelem, nem támadsz fölöslegesen. 

- Jó. Nem mintha bármi szándékom is lenne akárkit leszúrni. Összerezzentem, erős vagy Amelia, emlékezz. 

- Az úton tovább haladtok egyenesen, a harmadik elágazásnál jobbra, és az utca végén találtok egy házat, aminek az oldalát épp felújítják. Nem tudjátok elvéteni -Óh, hogy nem is ehhez a házhoz érkeztünk - Nem állhatunk meg közvetlenül a ház előtt, Amelia - Artzai rám mosolygott nyugtatóul -Menj Nadoval, vigyázni fog rád.

   Nem vitatkoztam, sok értelmét nem láttam. A csizmám halkan tocsogott az eső áztatta aszfalton. A hold feljött és ránk világított. Nem tudtam eldönteni: felhívná ránk a figyelmüket, vagy utat akar nekünk mutatni. Lecsuktam a szemeimet és ahogy kifújtam egy mély levegőt a leheletem felszállt hűvös porfelhőként. 

- Félsz? - Nado rám pillantott, de csak pár pillanatra. Amikor felbotlottam értem nyúlt, de rögtön lehurrogtam. - Bocs, hogy megfogtalak? -Tán jogos volt a lenéző pillantása. Mi a franc bajom volt? 

- Mit keresünk itt?
- Meglátod 

- Nado! - A fogaim között szívtam be egy kis oxigént. Hideg volt, a tüdőmnek sem tetszett - Mire kell számítanom? 

- Jó esetben semmire -Vigyorodott el, folytatásra állt a szája - De mivel a jó esetet ellőtték nálad…

- Nálam?

   Morrantott valamit, de mivel befordultunk az említett útra, csendben kellett maradnunk. Pár perc elteltével megláttam a házat is. Nem tehettem róla, a szívem a torkomban kalimpált és idegesen gyűrögettem az ujjaimat. Jobbra-balra néztem, a földre, a lépteim elnyúltak és vissza akartam fordulni. Aztán megéreztem egy erős szorítást a vállamon.

- Nem fog bajod esni - Nado biztosított a szemeimbe nézve. Nem tudtam levegőt venni. - Nem engedem, hogy bajod essen, oké? Csak koncentrálj. 

- Nem kell a pátyolgatásod -Tiltakoztam rögtön és nagy meglepetésemre elnevette magát. 

- Oké, akkor rohanj fejjel a falnak. 

   A hátsó ajtón mentünk be, lábujjhegyen, kíváncsi lettem volna, hogy honnan tudtak a rejtett ajtóról. Inkább nem kérdeztem. Öten kint maradtak, hogy őrt álljanak, mi pedig, Artzai, Arine, Nado, három kigyúrt agyú és persze én, felmentünk a lépcsőn. Nado majd levette a fejemet, amikor megreccsent alattam a lépcső és azzal szórakoztatta magát, hogy a hatalmas fenekemet nem bírja el és le fog szakadni. Lenéztem rá és szándékosan azt bámulta, amiről szót ejtett. Reméltem, hogy nem látja a bevörösödött fejemet. Majdnem elbuktam, de tartottam magamat. Artzai feltette a kezét, a karjába ütköztem, de ő csak rám mosolygott. Ezek a metamorfok annyira békések voltak és mosolygósak, nem értem mit keresünk itt ezek alapján? Aztán meghallottam egy ismerős női hangot.

- Azt akarom, hogy igyál belőlem - A szoba felé pillantottam és te jó ég, elszégyelltem magam, de nem tudtam levenni a szemeimet róluk. A pulzusomat éreztem lüktetni a nyakamban, ahogy közelebb lépdeltünk. Az ajtó résnyire volt nyitva és láttam, ahogy Kasey és Tia épp… ó igen, szeretkeznek. A számhoz kaptam a tenyeremet és megkapaszkodtam egy karban. A világ összeomlott körülöttem és ha nem fognak meg a reszkető térdeim miatt összezuhanok. Kasey olyan áhítatos pillantásokkal nézett Tiára, mint akkor Ő rám. Tia pedig kéjtől elfúlva akarta, hogy igyon belőle. Ledermedtem. Össze akartam tartani magamat, de nem voltam rá képes. Ziháltam és a vinnyogás majdnem kifutott belőlem. Megragadták a vállaimat és a falhoz szorítottak. Nado sötét szemekkel nézett rám. De a barna szemeket átvették a zöldek. A rövid hajat a hosszú göndör fürtök. A mérges, parancsoló pillantásokat a forró, szenvedélyes, érzelmekkel telik. Lehunytam a szemeimet és a hátam a falnak ütközött, ahogy vacogni kezdtem. Minden lejátszódott előttem. Ahogy fölöttem mozog óvatosan, lassan, vigyázva rám, ahogy mélyreható tekintete elkapja az enyémet és suttog a fülembe. A hangjától elcsuklottak a térdeim, de Nado tartott. Kasey és Tia helyett magunkat láttam. Te jó ég. Nem tudom mi ütött belém, de elkiáltottam magamat. Hangosan. Nem tudtam visszafogni magamat. Nem tudom mit mondtam. Nem is érdekelt. Akármennyire utáltam Kaseyt azért, amit velünk tett, nem bírtam volna végignézni a halálát. Onnantól kezdve minden összefolyt. Valaki megragadott és hurcolni kezdett. Le a lépcsőn, ki az ajtón és akkor olyat láttam, ami megfagyasztotta a szívemet.

   A két csapat egymás ellen harcolt. Ott álltam és bár hallottam Nado hangját engem szólítgatni, nem jutott el az agyamig. Lebénulva figyeltem, ahogy a metamorfok összecsapnak a vámpírokkal. Fegyverek sültek el, vámpírok a földre terültek sebzetten. Metamorfok is. Felismertem az egyiket. Hosszú szőke haj lobogott a levegőben, ordított és csípős kommentekkel illette az enyéimet. A lábaim elindultak és valószínűleg azt sem bántam volna, ha megharapnak. A teljes sokkhatás áldozata lettem. Felé lépkedtem, öntudatomon kívül, el-elhajoltam a dulakodóktól, és bár meglöktek, rám morrantak, nem számított. Megálltam a szőkeség mellett, és ahogy letörölve a száját felállt, rám nézett, találkozott a tekintetünk, a melegség elöntött száz irányba. Mintha elvágták volna a torkomat. Nem tudtam beszélni. Elvigyorodott. 

- A jó szokások sosem múlnak el. Látom még mindig kibaszottul szánalmas vagy’

- Liliana - A hangom elhalt.

- Ne Liliánázz nekem. Rám se nézz, te… te… Tán ez volt az első alkalom, hogy belebukott a saját mondókájába. - Nincs mit mondanom neked többé. 

Legalább tudtam hányadán állunk. Egyébként sem lehettem volna a közelében, hogyha akarok tartozni valahová. Felsóhajtottam, mellbeszúrás volt Liliana lesajnáló arcát látnom. 

- Sajnálom - Törtem ki végül - Elvesztetted őt. 

Liliana hangosan, rikácsolva nevetett fel.
- A kurva életbe, Amelia! Úgy beszélsz, mintha te átkozottul nem vesztetted volna el. De várj, hé, hiszen megölted. Te ölted meg - Elmosolyodtam. Ez az egy dolog nem tudott eljutni hozzám, a bűntudat.- Mi a francot mosolyogsz? Ez neked mosolyognivaló? 

- Arról beszélhetnénk, hogy ki kinek a –.  Ledermedtem, minden olyan gyorsan történt. Liliana le volt foglalva az átkozódásommal. Semmi időm nem volt arra, hogy figyelmeztessem. Megfogtam Lilianat, arrébb löktem és a következő pillanatban egy éles szúrást éreztem a mellkasomban. A kés baloldalra fúródott. Lepillantottam, a levegő kiszorult belőlem. Kemenre néztem, a látásom homályosodni kezdett, az ajkaim elnyíltak és kicsúszott alólam a föld. 

- A rohadt életbe - Liliana rémült arccal esett le mellém - A francba Amelia, nézz rám, hé, ne csukd be a szemeidet.

Elmosolyodtam amennyire erőmből tellett.

- Liliana - Felköhögtem - Meg kéne tanulnod néha… befogni a szádat - Liliana fájdalmasan elnevette magát.

- Kussolj az Isten szerelmére.

   És mikor a karjaiba vont behunytam a szemeimet, engedtem, hogy beszívjon a ringatás. Hideg volt, jéghideg. De örömmel mondtam igent neki. Képtelen lettem volna engedni, hogy bántsák Lilianat.