II./ÖT ~ "Melyikért kértél bocsánatot, Harry Styles?"

helló mindenki! meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá xx

    A tükröm küzdelmektől bűzlő akárkit mutatott előttem.

A házunk csendes volt, már mindenki aludt, így a tüdőm tikkadt zihálását akár az utcán is meglehetett volna hallani. A kezeimre néztem, amikkel tartottam magamat. Gyengék voltak. Én is az voltam. Nem metamorfhoz méltó egyed. Lecsuktam a szemeimet és mosott ruhától illatozó levegőt szippantottam be. A torkomhoz nyúltam, nem volt rajta seb, még is úgy éreztem most még inkább fáj, mint amikor kiállt a szívószál belőle. Fulladoztam és bár tudtam, hogy a feltörekvő intenzív, eddig fogdában rejtőző érzelmek okozzák, imádkozni tudtam volna, hogy elmúljon. 

„Én szeretlek téged”

A három szó egybefolyva visszhang körökkel toporzékolt a füleimben. Se szó se beszéd elrohantam a Fighterek házából. Gyáva vagy nem gyáva módra, de nem bírtam elviselni a szavak súlyát. Harry szavainak súlyát. Elég lett volna azt is feldolgoznom, hogy egyáltalán életben van és a véremmel olyan új, eddig kiszaggatott dolgokat szabadítottam rá, amikkel egyedül csak nem lehetetlenség lenne megbirkózni. Aztán ez szimplán a háttérbe szorult, amikor Harry eddig soha ki nem mondott – számára kimondhatatlan – vallomásával a földre tudott volna kényszeríteni. Hőhullámtól részegülve fordultam meg és hajtottam el onnan jó messzire. Egészen hazáig. Meg sem álltam, hátra sem néztem. Valami buszra pattantam fel, ami a nálam lévő pénzből elhozott három kilométerre tőlünk rakott le. Gyalogoltam abban a hitben, hogy mire hazaérek, megszűnik létezni a fojtogató lángolás a testemben. Reménykedve, hogy mire hazaérek, felébredek az álomból. Nem haltam meg és hoztak vissza az életbe Harry vérével. Nem tagadott meg a szervezetem minden mást az Ő vérén kívül. És nem láttam Harry zöld szemeiben a törést. A törést, ami minden bizonnyal a már nem dobogó szívének kivetülése lehetett. 

Te jó ég mi történik.

Három teljes hónapig jól megvoltam, sőt, több mint jobban. 

S akkor két napon belül meghalok, visszakapom Harryt, aki egy érzelmi roncs és olyat tett, ami miatt nem tudnék ismét mellette lenni. A másik meg az, hogy nem is lehetek. Mit mondok Arine-éknek? Liliana elrabolt és Harryhez vitt? Liliana kihangsúlyozta, hogy nem mondhatom el nekik, hogy Harry még mindig közöttünk jár. Nem értettem. Azt mondták a vérem megölte őt, és nem így lett. Valamit elhallgattak előlem, vagy csak paranoiás vagyok? 

    A telefonomért nyúltam, amikor a tarkómon felállt a szőr. Megszorult a levegőm is, mikor melengető érzés öntött el. Nem mertem ismét kinyitni a szemeimet. Hallucinálok, hallucinálsz, Amelia. Az elméletem rögtön megdőlt, amint hatalmas, forró tenyér simult a csuklómra. 

- Ne rohanj el tőlem – suttogta alig hallható hangon – miért hagytál ott? 

Többet nem találtam a lelki támaszomat. Nem tudtam arra összpontosítani, amit tanítottak nekem. Egyszer sikerült rátalálnom, de ha továbbra is hozzám ér el fogok veszni. 

- Harry, mit keresel itt? – fordultam meg és ellöktem a kezét. Szegényes próbálkozás volt, ugyanis erősebb volt. Hát persze, hogy erősebb. 

- Szükségem van rád – mormolta s egy szempillantás alatt előttem termett. Arca pár milliméterre volt az arcomtól és forró lehelete megcsapott. Elkábultam. Szédültem. Extázisba estem. Zöldellő szemei annyi ígéretet és reményt ágyaztak magukba, hogy muszáj volt félre néznem, különben elveszítem a fejemet. – nem válaszoltál a kérdésemre. 

A hangja elcsuklott, mintha próbálná visszafogni mindazt, amit egy jó órája kiöntött nekem. Egyenesen állt – viszonylag – és csak akkor rezzent össze egy jóleső sóhajjal, amikor a hajamba szagolt. Figyeltem, ahogy leszorítja a szemhéjait és apró mosolyra húzódnak az ajkai. Meg akartam ragadni a pillanatot, és kibújni a karja alatt. Egy kelletlen mozdulattal feltett a szekrényemre. Megbotránkozva pislogtam rá, ahogy a térdeim közé fúrta magát, két kezével fogva tart és közel hajol.

Vészesen közel.

Megfoglak-csókolni-közel. 

A szívem majd szétrobbant a mellkasomban, és utáltam, hogy a testem úgy reagál, mintha Ő lenne az egyetlen dolog az egész földön, ami elvehetné az összes problémámat. Tüzetesen végigmérte az arcomat s egyetlen ujjával a halántékomtól a fülem mögé simított. Megborzongtam, de nem mutattam.

- Mondd meg mi változott – sutyorogta – mondd meg Amelia, kérlek. Nem bírom, egyre rosszabb. Azt hittem… az fáj a legjobban, hogy meghaltál. Három hónapig ebben a tudatban éltem. Mikor… - megköszörülte a torkát – meglát-talak, Istenem. Mikor megláttalak a padlón feküdni és az utolsókat lélegezted. Előbb eltűrtem volna, hogy leveszik a fejemet. – Harry szavai ködösek voltak. Többször megállt a szavak között, mintha fájna a beszéd – de most… most, hogy itt vagy, és itt vagy, élsz – egy tenyerébe fogta az arcomat. Össze akarta érinteni a homlokunkat, de hátrébb vonakodtam. Egyszerűen a tarkómnál fogva magához húzott, mintha annyira szüksége lenne rá, mint a levegőre. Vagy az ő esetében a vérre. – magyarázat nélkül eltolsz. Muszáj válaszolnod a kérdésemre – nézett mélyen a szemeimbe.

   Elhallgatott. Én sem beszéltem. A szekrényen ültem, a kezeimen támaszkodva a hátam mögött és próbáltam elnyelni a kitüremkedő könnyeimet. A szavai lavinát indítottak el bennem. Azt hittem megöltem és itt van, él. Nem számít, hogy mit okoztam neki, mert mindent le lehet győzni, ha akarjuk. 

    De ez nem változtat a tényen, hogy ő mit okozott nekem.

- Már nem szeretsz? – fúlt el és az ujjai olyan erősen martak a szekrénybe, hogy megreccsent alattam. A világ megfordult körülöttem, amikor ismét sírni láttam. Miért akarom ennyire a karjaimba vonni és eltolni őt jó messzire egyszerre? Miért szakad szét a mellkasom a látványától, a fájdalmától, az érzelmeimtől, miközben a fejem, az agyam és a szívem egy része tele van a rémképekkel. Azzal a sok évvel, a felgyülemlő szenvedéssel, amit okozott nekem. Azt akartam mondani, hogy soha többet nem akarom látni, de nem ment. Harry lila ajkai megérintették az orromat, és már akkor tudtam, hogy úgy kell futnom, mint még soha. Mint akit üldöznek. Mint aki az életéért fut. A szivárgás végigfutott a gerincemen s mikor leheletünk keveredett a majdnem csókunktól elejtettem a könnyemet – miért sírsz? Istenem, Amelia, nem akarlak kényszeríteni, csak beszélj hozzám – eltolta magát és beleszántott a hajába. Most már remegett. Fel s alá járkált a szobában, kántálva mindenféle kérdést egymás után, fejét rázta, tépte a haját. Fájt. Fájt így látnom. Ily kilátástalanul ily nyughatatlanul. 

    De még jobban fájt, amit ő okozott nekem.

  A telefonomért nyúltam, tudtam, hogy egyetlen segítségem lehet. Nado-nak küldtem egy SOS jelet. Szükségem volt rá. Nem is rá, hanem arra, amit adhat nekem. Mielőtt elveszítem a fejemet. Mielőtt beleőrülök a végtelenségig feszíthető förtelmes kínzásba. 

- Kinek írtál? – torpant meg és szemeivel a telefonomat nézte. Aztán kitépte a kezemből és elnyílt szemekkel bámult rá a képernyőre – ki ez? Ki ez az Ignado? 

Arra számítottam volna, hogy elborul az agya. A régi Harry szemeiben jéghideg vakolatot látnék, füstölgő fejet. S most, most olyan halkan, olyan értetlenül, elveszetten tette fel az egyszerű kérdést. Az ujjai közül majdnem kicsúszott a telefon – kicsúszott, de elkapta – és nagyokat pislogva figyelte a három betűs üzenetemet. Lehajtottam a fejemet. Az ajkam még mindig bizsergett a közelségétől és gyűlöltem, hogy nem bírom eltűntetni.

- Harry – sóhajtottam, fel sem ismertem a hangomat. Lehuppantam a földre, elképesztett, hogy mily nagy hatással volt rám. A térdeim még mindig remegtek és elbicsaklottak, de Ő elkapott. A könyökömnél fogva megtartott.

- Mindig elkaplak – susogta s én fel tudtam volna sírni. Nem, nem csinálhatja ezt. Egyszerűen csak az arcába mondom, most és vége lesz. Elhúztam a kezemet és összefontam a karjaimat. Gyerünk, most elmondod Amelia és véget vetsz ennek. A gyomrom a torkomba ugrott és sokat nyeltem egymás után. Harry Nado nevét bámulta. Az arcvonulatai elárulták: valami megtört benne. – miatta nem kellek már? 

Ó, Istenem, csak ne beszélne így. Csak tudnám, hogy mennyire törhetné össze egyetlen szavam. Még nem szabadítottak rám olyan mértékű érzelemhadat, és valószínűleg nehéz lehet vele megbirkózni. 

- Kérlek, csak mondd az igazat – a telefonom leesett, mindketten a maga után hagyott útvonalat figyeltük. Aztán a csattanás. Szerencsére egyben maradt. – ha a-azt mo-mondod, ho-hogy – megállt és összeszedte magát pár másodperc alatt. – hogy mást szerettél meg, elfogadom.

Lefagytam.

Tessék?

- Tessék? – bukott ki belőlem. Azt hiszem pofán csaptak, vagy nem tudom. Biztos, hogy Harry Styles-al beszélek?

- Elfogadom – nézett a szemeimbe majd oldalra – megértem, hogy nem tudsz egy ilyennel együtt lenni. Aki ennyi embert megölt és bántott és…

Lehunytam a szemeimet.

„Annyi embert megölt”

„Annyi embert”

„Megölt”

- N-nekem me-menn-mennem kell – dadogtam és felkapva a telefonomat lerohantam a nappaliba, át a folyosón, ki az ajtón. Meg kellett kapaszkodnom a házunk falában, mert a levegő nem akart kijönni a tüdőmből. Erősen zihálni kezdtem, a körmeim felszakadtak és elengedtem egy könnycseppet. Valahogy elszédelegtem a kapuig, de Harry már ott is volt. 

- Kérlek beszéljük meg, beszélj hozzám – követte a lépteimet és láttam a szemeim sarkából, hogy hozzám nyúlna, azonban minden alkalommal visszasüllyedt mellé a keze. Az esti szél hűvösebb volt, az ősz hivatalosan is beteszi a lábát a városba. 

- Nem megy, Harry – álltam meg Nado autója mellett. Éreztem a tekintetét rajtunk. Hogy ezért mit fogok én kapni. – nem megy, én…

Beszálltam az autóba és ráordítottam Nadora, hogy azonnal induljunk. Harry nem jött utánunk. 

   Nado nem szólt egy darabig semmit sem. Az jelzőlámpa színes fénye rásütött az arcára. Ráncok feküdtek a homlokán és az ujjával idegesen dobolt a kormányon.

- Mióta tudod? – mormolta az orra alatt. Meglehetősen nyugodtnak tettette a hangszínét. 

- Mit?

- Ne álltass, Amelia – süllyesztette tekintetét az enyémbe – mióta tudod, hogy él a vámpírod? 

- Semmi örülök, hogy nem haltál meg? – nevettem kínosan - mióta megmentette az életemet, Ignado – hümmögött, mikor a teljes nevén szólítottam. Harry most azt gondolja, hogy emiatt a fiú miatt nem akarok a karjaiba omlani.

Minek gondolhat engem.

Jézusom.

És a legfontosabb: komolyan azt hiszi, hogy normális esetben egy másik fiúra tudnék ugrani utána? 

A francba, amint a közelembe jött egy reszkető csontváz voltam. Ha ez nem árulta el neki, akkor semmi sem. Harry nagyon különös lett. Amit mondott többet tett, mint meglepett. 

Eltudna engedni a boldogságomért?

Csak beszéd, hablaty, ne higgy neki – jött a hang a fejemben.

- Remélem tudod, hogy Arine-éknak nem fog tetszeni – mondta Nado, amint leparkoltunk. Kiszálltunk az autóból és a zsebeimbe csúsztattam a kezeimet. 

- Nem fognak sehogy sem érezni, ha nem tudják meg – röppentettem fel az ötletemet. Először rám meredt, majd hátra vetve a fejét hangosan kiröhögött. 

- Kizárt, hogy hazudjak Amelia. Ezt nem kérheted tőlem. Egyébként meg valahogy túlélted, még sem mondhatjuk, hogy Harry Potter varázsolt el.

Harry Potter.

Rögtön eszembe hozta Liliana-t és a gyerekes rajongását. Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam, ösztönösen. Szúrni kezdtek az emlékképek.

- Mit mosolyogsz? 

- Semmit – zártam le és kinyitva a kaput az arcába csaptam. Elnevette magát, majd ő is kinyitotta, de azért megdörzsölte az orrát. 

- Tüzes – vágta oda és kaján vigyorral végigmért – kár, azt hittem már megszabadulok tőled.

Elmosolyodtam és tovább baktattam.

- Akkor azért sírtál úgy, mint egy kislány – duruzsoltam neki cukkolódva. Felszegett orral, lenézően pislogott le rám.

- Ugyan, ne áltasd magad – vont vállat és egy pillanatra Liliana-t láttam benne – az öröm eluralkodott rajtam.

A fejemet ráztam. Mikor leértünk a völgyben senkit sem láttam. Mivel éjjel volt mindenki hazatért, egyébként nem is értettem miért ide jöttünk Nadoval. 

- Arine és Artzai kutatnak utánad, a többiek hazamentek. Szólni kéne nekik, hogy itt vagy.

- Ne – fogtam meg a kezét, és lenyomtam a telefonnal együtt a lábához – még ne. Nado, küzdenünk kell. 

- Mi? 

   Elindultam bele a sötétségbe. Szükségem volt rá most, mielőtt minden felborul. Ha ezer késsel is szurkálnának, nem érne fel azzal az ürességgel, amit érzek. Nem gondoltam volna, hogy a semmi ennyire tud perzselni. Nehezen vettem a levegőt, a lépteim is tompultak. Az összes érzelmem visszatérni látszott és ezt nem engedhettem. Nado azt hiszem megértette. Barnás-pirosas szemei megkomolyodva stíröltek, mikor elém állt és megfogta a vállaimat. 

- Még nem végeztünk – szögezte le, de nem érdekelt. Szükségem volt Nadora. Megállt előttem és felvette a láthatatlan álarcát. – mennyire?

- Nagyon – bólintott és ellazította magát. 

Nem akartam, hogy bármiből is maradjon.

Uralnom kellett magamat és nem hagyhattam, hogy elfajuljon. 

Mindenkinek sikerült, nekem is fog. Először csak pár fogással indítottunk. Nado szimplán a földhöz nyomott, fölöttem térdelt és a fülemhez hajolt.

- Lassú vagy. Egy metamorfnak jobb formában kell lennie. 

Összeszorítottam a fogaimat, és megfordultam hirtelen. Meglepte, főleg, hogy az arcunk két centire volt egymástól. Farkasszemet néztünk. Az övében harci ösztön volt, az enyémben pedig a vágy a felszabadulásra. 

- Gondolod? – suttogtam és a térdemmel egyszerűen ágyékon rúgtam. Felnyögött és elterült mellettem a füvön. 

- A francba – görnyedt össze. 

- Most te segítesz nekem, vagy én neked? Elég béna vagy. 

Nado felhördült, megragadta a csuklómat és lerántott a fűre. Felnyögtem a fájdalomtól. Fölém kerekedett, de azzal a mozdulattal páros lábbal lelöktem magamról. Valami nem stimmelt vele.

- Mit puhánykodsz?

Nado a szemeit forgatta. Mikor felálltunk le akartam porolni magamat, de akkor rántást éreztem. Majd ütést, erőset, a vállamon. Felszisszentem és a felkészületlenség dühében rámeresztettem a szemeimet. 

- Na mi van bébi? – vigyorodott el – mit puhánykodsz? 

Elnevette magát. 

- Ez így nem működik, az első alkalommal már a második másodpercben fel tudtalak volna képelni.

Nado hirtelen közelebb lépett, az arcom bevörösödött és elképedve vettem fel a szemkontaktust. 

- Lehet, hogy már nem is utálsz annyira, hm? – a fülemhez hajolt és egyik pillanatról a másikra nem tudtam mi történik. – épp ellenkezőleg, mi? Valld csak be, Amelia.

A kezét az arcomhoz emelte és meglepett a gyengéd érintése. Zihálni kezdtem. De nem az ó de nagyon jó érzéstől, hanem mert mi jogon mer hozzám érni, így. Aztán megragadott, és lelökött a földre, de félig megtartott. A fenekem belesajdult egy kicsit, fel sem fogtam mi történik, Nado már fölöttem hajolt. 

- Talán csak – motyogta és komoly arccal hajolt felém. – másképp kéne megközelíteni a dolgokat. - El akartam hajolni tőle. A vérem pumpálni kezdett a nyakamban, ahogy egyre idegesebb lettem. A vállánál fogva el akartam tolni, de erősebb volt. Rám vigyorgott. – ne hadakozz, te is akarod, tudom.

Kapálózni kezdtem és amikor hirtelen rányomta a száját az enyémre vége volt. A fejemet elöntötte a düh, minden egyes emlék nyoma, amit Harry tett velem. Fájt. Sírni tudtam volna. Nado szája puha volt én mégis dörzsölésnek éreztem. Püfölni kezdtem a hátát, marni, de ő még inkább hozzám simult. Leszorítottam a szemeimet, amikor megéreztem a nyelvét a felső ajkamon. Többé nem remegtem, nem éreztem fájdalmat, semmit sem, és ebbe belekapaszkodva megragadtam Nadot, magam alá gyűrtem és akkora csattanós pofonnal jutalmaztam, hogy ott maradtak az ujjaim nyomai az arcán. 

Oldalra fordult a feje, majd vissza felém. A szemei csillogni kezdtek és mintha elszívták volna belőle a keményfiút. Elvigyorodtam. Éreztem, hogy visszanyerem a tartásomat. Mint legelsőnek, amikor megmutatták hogyan tudom elzárni Harry lelke által okozott érzelmeimet. 

- Soha többé ne merd ezt tenni, különben a harmadik lábad bánja a dolgot – fenyegettem meg. 

- Mi van? – tárta szét a karjait – működött. - Lelökött magáról és leporolta magát – szívesen – vágta hozzám gúnyosan. 

- Nem kellett volna megcsókolnod hozzá – álltam fel.

- Mivel a harc nem igazán működött és mivel tudtam, hogy ki nem állhatsz, ezért ezt találtam a logikusnak. Nyugi – vont vállat – mosok fogat. - Elszűkültek a szemeim aztán hátra vetve a fejemet hangosan felnevettem. Problémamentesen. – vigyázz – hajolt közelebb – nehogy legközelebb már ez se legyen elegendő. 

Szemeimet forgattam.

- Egyébként mi ez? Oké, tudom uralni a lelkemet, amihez düh kell?

- Nem egészen düh – összepakolta a cuccait és elindult a kapu felé. Ja, hogy hazamegyünk. – a tanítód vagyok.

- Nem mondod – vágtam meglepett arcot. 

- Még sokat kell tanulnod. Ez, amit már másodszorra értünk el, csak egy kis „tehetségünk”. Mint a vámpíroknak a hallás, gyorsaság. Mi meg tudjuk szüntetni a testünk és a lelkünk kapcsolatát, de ahhoz fel kell fedeznünk azt, ami bennünk rejlik.

- Már megint ez a titkos hülyeség – sóhajtottam fáradtan.

- Amíg meg nem találtad, nem lesz teljes uralmad magad fölött. Megjelent a vámpírod és rögtön összeomlottál? Jobb lesz ha elkerülöd, mert megint ugyanoda jutsz.

- Téves – ingattam a fejemet – többet nem fogok. Egyébként ez azt jelenti, hogy veled fogom megtalálni ami bennem rejlik? Ne értsd félre, de ez… nevetséges.

Becsuktuk a kaput és Nado nem is fordított különösebb figyelmet a kérdésemre.

- Ó igazán? Itt az ideje bebizonyítani. Mi a francot keresel itt?

Harry állt az autó mellett. Lesokkolt, ugyanis ez a hely védve van, nem találhatják meg. 

- Miért voltál az erdőben vele? – sétált elém Harry és zaklatottnak tűnt. 

Hátrafordultam. Óh, hogy egy erdőnek látja az egészet. Okos. 

- Mert kedvem volt – vontam vállat és ki akartam kerülni, de visszahúzott. – nézd Harry, menj haza és keress magadnak valami… „veszélyes” lányt, tudod, akiket szeretsz.

Harry lesápadt. Pár percig ott állt és méregetett, majd Nadohoz fordult.

- Mit tettél vele?

- Semmit, semmit nem tett – mosolyogtam rá és hátráltam két lépést. 

- Gyere velem – fogta meg a kezemet – hazaviszlek. 

- Nem Harry – húztam el a kezemet. Zöld szemeiben könnyek gyűltek, így felsóhajtottam ismét. – Liliana tudod mit mondott egyszer nekem? Hogy ha egy bomba robbanna mellettem, azt se venném észre – tűnődtem el – na jó nem pont így mondta, de ez a lényeg. És tudod mit? - nevettem el magamat – átkozottul igaza volt. Annyi hónapig ittam a szavaidat és hittem neked – nyomtam az ujjamat a mellkasába. Harry meginogott és hallottam, hogy élesen szívja a levegőt – nem láttam. Vak voltam, elvakított a szerelem, ami hozzáteszem hamis. 

Harry arca lefagyott, a kezemért nyúlt kétségbeesetten, de nem számított. 

- Te jó Isten – túrtam a hajamba hitetlenkedve, ahogy visszagondoltam a naivitásomra – komolyan bedőltem mindennek. Bele sem gondoltam, hogy ki venne csak úgy meg magának egy indiai templomot. Egy énekes, egy sztár és egy templom. Jesszus, én meg azt hittem vallásos vagy? – ráztam a fejemet – nos, úgy néz ki valami bűntudat félét érezhettél, nem? – léptem elé és Harry már hadakozni kezdett. Kezdte kapisgálni. Helyes.

- Amelia, én…

- Tudod, azt hittem, hogy azért sírtál ott a szobában, azért roppantál össze, mert annyira felzaklatott a gyerekkorom meg, hogy szegény Ameliának orvoshoz kellett járni. Én hülye, nem láttam az erdőt a fától. Sírtál, én meg azt hittem azért, mert akkor nem tudtál megvédeni. Hogy is mondtad, várj, múltkor pedig feltudtam idézni „bocsáss meg nekem, könyörgöm bocsáss meg” – idézőjeleket rajzoltam a levegőbe – ja és „Annyira sajnálom, ha valaha bántottalak.”

Harry a tenyerébe temette az arcát. Rázkódott és nem vett levegőt. Azt mormolta „nem nem és nem”, de nem álltam le. 

- Szóval halljam, melyikért kértél valójában bocsánatot, mert megölted a kistestvéremet, és engem is meg akartál nyolc éves koromban? Vagy mert utána olyan sokk ért hogy éveket kellett orvoshoz járnom annyira nem voltam magamnál?

- Könyörgöm – megtámaszkodott a fatörzsben, majd lecsúszott a tövébe, beletúrt a hajába és előre-hátra dőlöngélt. – nem bírom, hagyd abba. Én nem… nem úgy volt, A-Amelia.

Nado megragadott és elhúzott tőle, mielőtt beszálltam az autóba még oda ordítottam:

- Melyikért kértél bocsánatot, Harry Styles?