Vonzódás II. évad ~ Prológus

helló mindenki! hoztam egy hosszabb részletet, még Harryről nem túl sokat tudtunk meg, de türelmet kérek hozzá, úgyis kiderül mi van hamarosan. jó olvasást xx

     Ha minden csontomat eltörnék, az sem fájna jobban. 

Először csak a fejem fájdult bele, mert annyit agyaltam az úton, hogy végül belehasított a szúrás. Aztán a mellkasomban kezdődött. A szívemen, ereimen, végtagjaimon át, minden egyes porcikám elvonyította a legfájdalmasabb siratódalt, ami létezik. A tarkómra tettem a kezemet, ott és a nyakamon éreztem a pulzusomat, rettenetes tempóban zakatolt a szívem. Fájt, minden egyes verése. Mintha ezzel akarna emlékeztetni, hogy ez mind az én hibám. Nem, a bűntudat csak később jött. Előbb fuldokolni kezdtem, s miután lefogtak és rám parancsoltak, hogy lélegezzek, levegőhöz jutottam. Két percre. Aztán összezuhantam a kisbusz egyik sarkában és a térdemre hajtottam a fejemet. Azért imádkoztam, hogy ez egy rossz álom legyen. A legrosszabb. Kitépném a hajamat egyenként, de az sem változtatna a tényen, hogy egy autóba tuszkolva visznek el kitudja hová, miután megöltem az egyetlen létező személyt az életemben, aki a legjobban számított. A mellkasomba öklöztem, és halkan nyöszörögtem, mert egyszerűen a görcsöt nem bírtam kiszedni onnan. Mintha a szívem legvastagabb ere elszorult volna és lassan belehalok az elégedetlenségébe. 

Meghalt. Harry meghalt. Megöltem. 

Nem, és ha nem halt meg, csak bemesélik? 

De láttam. Láttam, ahogy levegő után kap, vérzik a szeme és aztán ott fekszik az ágyon, mint egy darab fa. Édes Istenem. A Fighterek tudták? Tudták, hogy a vére egyfajta méreg Harry számára és majdnem elkerülhetetlen, hogy rátukmáljam magamat? Meg kellett volna állítaniuk. Végleg. Mérges voltam Gaizkára. A kínzó gyötrés mellett számomra felismerhetetlen dühöt éreztem. Fel fogok robbanni. Visszahoztak, hogy megöljem. Ez volt a terv, a csapda, én voltam a csapda és Harry mit sem tudva róla ivott belőlem. 

Vagy tudta? 

Emlékszem, említették nekem is, neki is, hogy én vagyok a gyilkosa. Harry nem vett róla tudomást. Te jó ég, Harry mellettem maradt annak ellenére, hogy mire vagyok-voltam képes? De akkor miért ivott belőlem? Nem akart, de mégis megtette. Túl borús minden és nem bírok gondolkodni. El akarok aludni. Örökre. Nem fogok tudni ezzel a bűntudattal élni. Megöltem őt, Harryt, a fiút, akit szeretek. Mindennél jobban. 

Én öltem meg.

Nem más.

Remegek.

A kezem vérzett, amiért belevágtam az autó vaslemezébe. 

- Arine, mit csinálunk vele? – egy érdes hang törte meg a szipogásomat. 

- Ne érj hozzám – sziszegtem a fogaim között. Beletúrtam a hajamba és képes lettem volna harapni. Foggal-körömmel harcoltam, bármit megtennék, csak vegyék el ezt a hihetetlen ürességet. 

- Semmi baj, Amelia – Arine, legalábbis így szólították, lehajolt elém és a mosolya kedves volt. Ijesztőnek kellett volna, de valahogy nyugalmat sugallt felém – nem az ellenségeid vagyunk. 

A dühöm pillanatokon belül visszatért. 

- Engedjetek el, haza akarok menni. Harryhez. 

Nem mintha nem lenne magától értetendő, hogy Harry volt az otthonom. A busz megállt, és az ajtó kitárult. A pupilláim rögtön nagyra tágultak a beszűrődő irritálóan gyönyörű fénycsóvától. A férfiak egytől eddig kiugrottak a buszból és én egyedül maradtam Arine-nel. Igazából nem voltam hajlandó elfogadni, hogy Harry meghalt. Nem halt meg, éreztem, valahogy érezném, nem? Él, élnie kell. Amikor Arine hozzám ért, elütöttem a kezét, ellöktem és rohanni kezdtem. Na jó, szerettem volna, mert egy vállas, magas férfi fölém magasodva a karjaiba zárt. 

- Harciasabb, mint gondoltam – mosolygott le rám. Nem lehetett több harmincnál. Az álla karakteresen széles volt, a szemei vörösek voltak, de nem élénken. Miért van mindenkinek vörös szeme? – ne félj, a nevem Artzai, nem fogunk bántani. 

- Engedjen el – sírtam hangosan – könyörgöm, semmit nem vétettem, csak had menjek haza. Látni akarom őt. 

A férfi szemeiben megváltozott valami. Azt hiszem együttérzés öntötte el az arcát. Miért érez együtt? 

- Látnod kell valakit – folytatta – meg fogsz érteni mindent. Mi nem az ellenségeid vagyunk. A családod.

- Hah – nevettem fel kínosan és a mellkasát püföltem – engedj el akármi a neved, különben…

- Tüzes – nevetett és összeborzolta a hajamat. Az izmos karjai miatt képtelen voltam mozdulni tőle. 

   Próbáltam karmolni, harapni – tényleg harapni – semmi sem működött. Nem hittem volna, hogy ennyi mindent ki tudnak belőlem hozni. Harry mellett dühös voltam, mellettük pedig harcias. Harry nevére felfordult a gyomrom és hányhatnékom volt. Szedd össze magad, Harry nem halott. Ő halhatatlan, egy méreg vagy akármi nem hat rá. A lábaimra állítottak, és mire egy három méter magas, fehér fából faragott kapuhoz értünk, teljesen lemerültem. A vállaim fölött hátrapillantottam, de körbevettek. Arine mellettem állt, éj fekete haja kócosan bukott rá a hátára, vállaira, mellkasára, az orra tűnt fel, ami kerekebb volt, mint a briteknek. Minek hoztak ide? 

- Üdvözöllek Spiritfall-ban – mosolygott rám, és a szemei izgatottságtól csillogtak. Körülnéztem. Vörös szemek mindenhol. Halványabbak, élénkebbek, sötétek és világosak. Már-már rózsaszínes is volt. Mi a franc? A kapu fülszaggató nyikorgásban zördült fel. Nem mertem lépni, mintha egy határ lenne a józanész és a sérült elme között. Végül belöktek és uramatyám. Ha azt mondtam, hogy a csillagos égnél, Indiánál, a Taj Mahalnál és így tovább nem láttam még szebbet, most örömmel cáfolnám meg. Az állam leesett, még levegőt sem vettem, mintha bármelyik pillanatban elszalaszthatnám akár egy másodperc lélegzettel is a beszívandó tájat. Nem csak, hogy minden megszűnt létezni, düh, méreg, fájdalom, de olyasmit éreztem, amit még soha. Elernyedtem és beszippantva a levegőben sziporkázó színes füstgömböket, elmerültem a felszabadulás megtestesült ölelésében. Sejtelmem sincs, hogy mi lelt engem. Komolyan. Tengerben fürödtem és a könnyeim leszáradtak, ahogy egy aranysárga jött le hozzám, keringőt rótt körülöttem és megcirógatott. Azonnal elöntött egy fura, mindennél hatalmasabb érzés: a szeretet. A fák előttem völgyben terjeszkedtek el, mély volt, a völgy mélyén pedig kis faházikók voltak itt-ott össze-vissza. Egy kavicsos-földes út vezetett le, de a lábaim nem mozdultak alattam. Szembe velem pedig volt egy már-már égig érő hegy, aminek elején széles vízesés zuhant bele az alatta ágaskodó folyóba. A víztestben mindenféle színek úszkáltak. Nem hittem a szemeimnek. Az egész hely egy színskála volt, gyönyörű, lélegzetelállító. 

- Látom tetszik – mosolygott Arine – gyere lejjebb. 

- É-én – ráztam a fejemet – nem mehetek, haza kell mennem.

- Itthon vagy – kókadtak le az ajkai – ez lesz az otthonod, Zhamina.

Összerezzentem a nevemre. Harry hangján hallottam és ettől eltűnt az összes nyugovás belőlem. Ziháltam és a könnyeimet akartam üdvözölni, de már nem jöttek. Harry nem halt meg. Ne sírj, nem halt meg. – nyugtattam magamat. Mire észhez kaptam, már félúton voltunk. 

- Gyönyörű, nem? – sóhajtotta minden odaadásával. Csöppet sem volt rémisztő, nem úgy, mint az álmomban. 

- Miért vagyok itt? Mi ez a hely?

- Ez a hely – sóhajtotta és feltűnt, hogy a házakból ki-kikukucskálnak fiúk, lányok, nem tudtam őket megkülönböztetni messziről. – ezt a helyet több évig alakítottuk ki olyanná, amilyen most.

- Ez még London?

Arine elnevette magát és bólogatott.

- Inkább Anglia, határa, de senki sem tud róla. Nem engedjük, hogy tudják – helyesbített feltéve az ujját, és amikor meghallottam egy ismerős hangot, megfordult velem a világ. Megpördültem a tengelyem körül és figyeltem, ahogy közeledik felém. Te jó ég, ez lehetséges? Mi a franc folyik itt? Hogy került ide?

- Eṉ pēraṉ, tavaṟaviṭṭār, sweetie. 

- Pāṭṭi? Mi-mit keresel itt? 

- Hát semmi bajod – vont a karjaiba és szorosan ölelt, alig kaptam levegőt – semmi baj, most már minden rendben lesz, Peṭṭi.

- Nem értek semmit, mamma – sírtam a mellkasába magamat – miért vagyok itt? Miért raboltak el? Hol van Harry? Miért mondják azt, hogy me…

És akkor leesett valami. Mama tudja, hogy Harryék mik is valójában?

- Gyere, sétálj velem, Eṉ pēraṉ. 

    Arine ránk mosolygott, aztán letért az útról és az egyik házhoz tartott. Mama jelenléte levett egy súlyt a vállamról, de aggasztott is. Mit keres itt? Mi ez a hely? Ilyen nem létezik. Bár tekintve, hogy vámpírok vannak, már nem biztos, hogy csodálkoznom kéne. 

- Mik ezek a porfelhők?

Rám mosolygott. 

- Mindent a maga idejében, kedvesem – a karját belefonta az enyémbe és úgy vezetett a füvön. Meleg volt, nem-Londonosan-meleg. Mintha egy másik világba kerültünk volna. Faházak voltak felállítva az erdős részre, a rétre, az út mellett a vízesésénél, nem hittem a szemeimnek. 

- Látnom kell Harryt, tudnom kell, hogy jól van.

Mamma felsóhajtott. Bosszankodás ült ki az arcára. 

- A vámpírod meghalt, Zhamina – nézett bele a szemeimbe – ezen nem tudsz változtatni. 

- Nem – ráztam a fejemet – tudom, hogy nem halt meg. 

Szánakozó arckifejezéssel simította el a hajamat. 

- Sajnálom, gyermekem. Ennek így kellett lennie. 

- Hogy kerültél ide? Honnan tudtál róluk? – tereltem a témát. Nem mesélik be, hogy Harry halott. 

- Nézz körül – tárta szét a karjait – mit látsz? 

- Embereket. Felnevetett.

- Jobban hasonlítotok, mint gondolnád. 

Az srác éppen rögbit játszott egy másikkal, és hallottam, hogy félig azt hiszem olaszul, és félig angolul beszélt. Összevontam a szemöldökömet. Az elején pontosan én is így beszéltem. Félig tamilul, félig angolul. 

- Félvérek? 

Bólintott. 

- Egy véget nem érő harc közepébe csöppentél, my Pētti.

Harc? Milyen harc? Lefagytam. 

- Nem értem. 

- Megfogod, idővel – sóhajtott – hogyha elnyered a bizalmukat, mindent elmondhatok. De addig… - a ráncos homlokán sűrítette össze a mélyedéseket – nem mondhatok sokat. 

- Mik vagytok ti? – húzódtam el – vadászok? Vámpírokat öltök? 

Ezt onnan vettem, hogy kardok, kések, mindenféle harceszközök össze voltak gyűjtve az egyik tornácon. Elhúzódtam és összefontam a karjaimat, megálltam és a fejemet ráztam. Ezt nem hiszem el.

- Zhamina, nem vagyunk vadászok. Túlélésért küzdünk. 

- Ők nem bántanak senkit sem – mormoltam és a nagymamám szemöldöke magasra szaladt, majdnem fel a hajáig. 

- Valóban? 

- Harry nem. Nem tudom, hogy mi ez a beteg játék, de… 

Hirtelen egy tűzvörös, izzó fénycsóva szállt rá a vállamra. Hátrahőköltem, de az nem ijedt meg. Elkerekedtek a szemeim, mert a vörös porfoltból egy madárforma kerekedett ki. Narancs, aranysárga színű, kivéve fejét és nyakát, ahol kék és zöld volt, valamint piros színei is voltak, ha jobban megnéztem. Bent akadt a levegőm, nem égetett, mégis lángolt a vállamon. 

- Óh, úgy látom ki is választottak- rötyögött mamma – már csak a madár tulajdonosa kell. 

- Mik ezek, mama? – beleérintettem az ujjamat a fényébe, bizseregni kezdett az ujjbegyem. 

- Mindent a maga idejében – mosolygott. 

És akkor meghallottam egy zörgő hangot. Oké, túlzás ezt mondani, de tényleg felállt a hátamon is a szőr. Hangos léptekkel közeledett valaki mögöttem, és összerezzentem a kérkedő hangjára. 

- Mégis hova száll… óh – fura akcentusa volt, pontosan meg nem mondtam volna, hogy a brit mivel keveredett. – hello. 

Egy magas fiú állt előttem, rövid hajjal, hatalmas, barna szemekkel, amikben vörös színek több árnyalatban úszkáltak. Ő is úgy meglepődött, ahogy én. A madarát nézte, majd engem. Felvonta a szemöldökét, és a tekintete úgy kúszott végig rajtam, mintha valami idegen lennék. Zavarba jöttem, mert csak egy köntös volt rajtam többnyire. Elfordultam, nagymamám a fiúra mosolygott, majd rám.

- Zhamina, ő itt Ignado, ő lesz a mestered.

Kitört belőlem a röhögés. Kínos volt, fájdalmas, mert Harryhez akartam menni és nem engedtek, és felettébb szarkasztikus. 

- Na persze. Mama, nekem nincs időm erre.

- Az idő az, amiből rengeteg van. Meg fog tanítani mindenre, az állata eldöntötte – a madárhoz nyúlt – szép, aranymadár? Felettébb különös választás. 

- Választás? Mi van?

Kezdtem elveszni. Valami végtelenbe nyúló harc, aranymadár, ez a… srác, nagymama, Harry, akiről egy szót sem tudok. A hely szépsége, ragyogása kezdett irritáló lenni. Haza akartam menni. A fiú lazán elmosolyodott mamára, de amikor rám nézett inkább nem mondott semmit. Kinyújtotta a karját és a fényállata, vagy mi, a karjára ült. 

- A következő pár hónapban Nado fog veled foglalkozni, kedves fiú, majd meglátod – csillantak fel a szemei, de másra sem tudtam gondolni, csak Harryre.

- Harryt akarom. – tiltakoztam – nem érdekel ez a hely, a hülye harc, én nem harcolok. Pláne nem velük, szeretem őket.

- Az nem volt igazi, Pētti. Ami a vámpír és a megteremtett metamorfja között jön létre, hamis. Nem igazi, hidd el, el fog múlni.

Hogy mije között? Meta mi? Nem valódi? Már pedig nem az ő szíve áll lángokban, a tudattól, hogy meghalhatott a vámpírom. 

- Metamorf? 

- Később – bólintott.

- Nem vagyok..e-ember? 

- Dehogyisnem, drágám – legyintett – mielőtt elmondom neked a történetedet, meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nem fogod elkürtölni világgá. Nem szabad, tilos, ha megtudják a vámpírok, katasztrófa lenne… 

Nyeltem egyet. Mi ez a titokzatoskodás? Túlélés? Miért ölnének meg? Szükségem van Harryre. 

Mama előhúzott egy papiruszhoz hasonló összepörgetett, régi, salátapapírt a zsebéből. A kezembe nyomta. 

„Első törvény:

Tisztelet, család és őszinteség. A három erényt tilos elfelejteni. A metamorfok soha nem hagyják cserben a másikat, és nem támadnak egymásra. A metamorfok kiállnak egymásért, segítik egymást, és a harcban nem ismernek félelmet. A társunk védelme mindenekfelett. Egy metamorfot sem hagyunk hátra. Egységben az erő, a metamorfok soha nem fordulnak a családjuk ellen. Az otthonunk titokban tartása kötelező, a védelme érdekében minden metamorf a saját életét áldozhatja. Tilos hazudni a vezetőknek. Tilos az otthonunk kárára cselekedni. A metamorfok felesküdtek a világ tisztítására, a vámpíroknak meg kell halniuk. Ha egy metamorf a vámpírok mellé áll, valamint megszegi a mivoltunk megőrzésére tett esküt, a kártól függően száműzésre, kitagadásra, valamint azonnali kivégzésre ítéljük.

Tilos a vámpíroknak és a metamorfoknak bármilyen kapcsolatot is táplálniuk.”

Eldobtam a papírt.

- Hazamegyek. Én erre nem esküdök fel, ez nonszensz, mégis mit képzelnek? A vámpírok semmit sem tettek, Kaseyék Harryt védték tőlem, átkozottul jogosan!

Nagymama a vállaimra tette a kezeit és belenézett a szemeimbe. 

- Amit most mondok, Zhamina, meg fog változtatni mindent. Az érzéseidet a vámpírod iránt, mindent. Fájni fog, és előre sajnálom. De tudnod kell. Nyolc szó, Zhamina - hajolt a fülemhez – nyolc szó és teljesen üdvözölhetünk Spiritfallban. 

Na persze, semmivel sem tudná elvenni az érzéseimet Iránta. 

Bent tartottam a levegőmet, amíg ő rekedtes, öreges hangján elsuttogta azt a bizonyos nyolc szót…