2016. november 28., hétfő

HUSZONHÁROM - Tökéletes büntetés

sziasztok! kicsit későn, de hoztam egy részt! már nem sokat látok, lehet a szokásosnál több gépelési hiba van benne, bocsánat. :( :) jó olvasást, puszillak titeket xx

ui. nem kell megijedni a végétől, a kapcsolatuk most fog elmélyülni úgy, ahogy annak kell :) 




Ezt hogyan magyarázzák meg?
Hogy kerültem ide?
A végtagjaimba kezdett visszatérni az élet, éreztem. A melegség felkúszott a lábszáramon, végig a csípőm mentén, a gerincemen borsódzott a bőröm, a tarkóm forrósodott. Meg kellett támaszkodnom, mikor leugrottam az asztalról, meginogott alattam a talaj.
- Mi a…
Körbenéztem, valóban ott vagyok, amire gondolok? Kizárt dolog, hogy a hullaházban lennék, ugye ez egy rossz tréfa, a legrosszabbik fajtából. A lábamon lógó fehér cédulára pillantottam, egy név állt rajta. A mellkasomra tapasztottam a tenyeremet: éltem. Hát dobog a szívem, nem halljátok? Betölti az egész termet. Hogy hihették azt, hogy meghaltam. Nem, nem, ez csak egy rémálom.
Az ajtóra nyúltam, keresnem kellett valakit. Egy rendőrt, hogy feljelenthessem az itteni hírhedt orvosokat.
Végigcsoszogtam a jéghideg kőn, kutatva valaki után. Csak nem egyedül vagyok ide bent. Mindezek alatt csakis a történteken járt az agyam. Semmire sem emlékeztem.
- Helló? - a hangom rekedt volt, elhalt félúton. Többször meg kellett köszörülnöm a torkomat, annyira fájt, hogy sziszegtem.
- Kisasszony? Kisasszony, mit keres kint az éjszak… te jóságos Isten.
Egy nővér állt mögöttem, akivel aztán farkasszemet néztem. Tátott szája elé emelte a tenyerét, sápadt volt, valószínűleg az ájulás szélén volt. Lehet, hogy én is.
- Én… hol vagyok?
Tompa fájást éreztem a fejem tetején. Aztán megláttam magam a szemközti üvegajtóban, nem kristálytisztán, de pont eleget. Ott álltam anyaszült meztelen, makulátlan testtel, hófehér bőrrel. Mint aki szó szerint a halálból tért vissza, zombiként, vagy nem is tudom. Egek.
Mielőtt rosszul lehettem volna, karok fogtak meg és ültettek tolószékben. „Istenem”, „Rémisztő”, „Mint a filmekben”, „Ez lehetetlen, halott volt”, - mindenféle jelzőket hallottam körülöttem, a legjobban ez tetszett: Ez Isten keze volt.
Az, Isten keze.

***

Hogy mivel jár, ha hetekig kimaradsz a nagy betűs Élet és Világ történéseiből? Én ugyan nem tudom, válaszolni sem tudok, tekintve a „sérülésemet”. Csak azt árulná el valaki, hogyan szerezhettem olyan sebeket, aminek semmi fizikai nyoma nincsen? Egy hetet csak azért tartottak bent, hogy vizsgálatokat végezzenek el rajtam, plusz még egy hét, miután rájöttek: semmi bajom és ez lehetetlen. Szerintem meg az lehetetlen, hogy balesetem volt valaha is.
Balesetem? Meg kivel? Én autóba sem ülök nagyon, nem hogy balesetem legyen.
A lényeg, hogy még egy hét pihi után - azaz összesen három - visszatértem az egyetemre. Hozzáteszem: sajnos.
Hogy miért?
Úgy néztek, mintha szellemet láttak volna. A mondás aktuális az én esetemben, hisz az újságban is szerepelt a lány, aki a szó szoros értelmében a halálból tért vissza. Ez van, valaki az énekhangjával válik híressé, én meg az újjászületéssel. Hah.
Megtorpantam a park kellős közepén és elszámoltam magamban ötig. Aztán még egyszer, majd még egyszer. Kezdett a düh úrrá lenni rajtam, amíg meg nem hallottam a hangot. A hangot, amitől minden mérgem elszállt.
- Indiana!
Megfordultam és Gertie abban a pillanatban a nyakamban volt.
- Áú.
- Basszus, el sem hiszem, ne haragudj. Végre itt vagy! - Gertie arcán őszinte örömet láttam, a szemei ragyogtak és elnevettem magam, mikor még egyszer magához rántott. - jól nézel ki, jó ez a hajszín.
- Nem tudom, nem túl sötét? - húztam ki egy tincset magam elé és figyeltem a méz szőke sötétebb árnyalatát.
- Nekem jobban tetszik, mint az előző. Egyébként is új külső kell az újszülöttnek. - lökött meg óvatosan és elvigyorodtam. Gertie nem verte nagydobra a dolgot - előttem. Persze magában biztosan százszor áttaglalta, hogyan történhetett ez meg, ellenben nekem nem beszélt róla. Megkönnyítette a dolgomat.
Én a mai napig állítom, hogy nem küzdöttek eléggé az életemért és csak úgy kitoltak a hullaházba, miközben még éltem. Természetesen ezt az elméletemet senkivel sem osztottam meg, hisz legbelül én is tudtam: ez nem így működik. Ennél sokkal összetettebb.

Az egyetlen legőszintébb vallomásom saját magamnak is, mit csupán egyszer voltam hajlandó bevallani: saját magam is rettegtem az igazságtól.

Így csak félresöpörtem és úgy tettem, mint akit nem rettentenek el a történtek.
- Szöszi. - ölelt meg Bastian is. Az ujjait a hajamba fúrta, az arcomat pedig a kabátjába nyomta erősen, még sem bántam. - soha. többet. ne csinálj ilyet - suttogta a fülembe, éreztem még a kabátján keresztül is, hogy gyorsan ver a szíve.
Felegyenesedtem és bele néztem a szemébe. A zöldes-kékes írisze melegséggel volt telve, és minél tovább néztem, annál otthonosabban éreztem magam köztük végre. A fejem tompa fájása megint előjött, ahogy Bastiant figyeltem. Volt egy fura érzésem, mintha valamit elfelejtettem volna vele kapcsolatban. Hiába gyötörtem magamat miatta, nem jutott eszembe. Inkább a barátjáról kérdeztem.
- Alex?
- Meg van.
Felsóhajtottam.
- Kidobtad, mi? Mondtam, hogy ne tedd! Bastian!
- Nem dobtam ki, nyugi már, csipkerózsika, most keltél fel és már nagy a szád.
Bastiant kezdte zavarni a bámulásom, mi nem volt csoda, mégsem bírtam megállni. Nagyon rossz érzésem támadt, de a mosolya elkergette azt.
- Na, gyere, Szösz, vár a zene. - búgta sejtelmesen, inkább nem képzeltem ebbe semmit sem.
Az első órán igyekeztem megtalálni magam ismét a világban, bár úgy nehéz volt, hogy a tekintetekkel kellett megküzdenem órákon keresztül. Gertie elveszett a szünetekben Louis-al, Bastiannek pedig a másik szárnyban volt órája.
Szóval szünetben ott ültem, mint egy darab fa, a tátongó ürességgel a nyakamban. Felsóhajtottam. Mondhatni hiányérzetem volt. Figyeltem a diákokat, nevettek, tanultak, boldogok voltak, mindannyian céllal, én meg ott ültem egy magam, és tanakodtam a nagy semmin.
Na, mindegy.
Az óra rémunalmas volt, a fejfájásom végre csillapodott, azt ígérték elmúlik és örüljek, hogy ennyivel megúsztam. Azt mondták, tropára tört az autó, amiben ültem. Egy karc sem volt a bőrömön, ez azért igen csak érdekes.
- Indiana, hallasz? - bökdösött Gertie. - az igazgató hívat az irodába.
- Az igazgató? - pislogtam.
- Új a diri, biztos a kimaradásodról akar beszélni veled.
- Ó, igen, megyek.
Összepakoltam és az irodája felé vettem az irányt. De meg kellett kérdeznem háromszor, mire a helyes folyosóra tévedtem.
Két hete, hogy a régi igazgatónk balesetben meghalt. Valószínűleg az új diri hallott az újraszületésemről, és ki szeretne faggatni.
Inkább nem kopogok, hanem hazarohanok. Ehhez nincs kedvem. Örülök, hogy kiengedtek a kórházból, mint kiderült egy másik börtönbe szabadultam be.
- Tessék. - jött egy mély, akcentussal telt hang bentről.
Az ajtó nyikorgott, ahogy beléptem. Nem tudom miért, de a szívem úgy hajrázott, mint egy leopárd rohanás közben. Még a víz is kivert, fene tudja miért.
- Hivatott, uram.
Egy nem túl magas alak állt az asztal túlsó részén, háttal nekem. Bőrkabát, világosbarna haj, egy-egy tincs göndör fürtben végződött. A kabát feszült a kidolgozott felső testén, a sötét farmere lezser volt a lábain. Lassan fordult meg, hogy szembe nézhessen velem.
Gőzöm sincs miért, de a tekintetünk találkozására hátrálnom kellett egy lépést. A szája jobb szélére kiült egy félelmetesen pimasz vigyor, a zöldes-barnás szemei csillogva néztek rám, már-már örülve, hogy látnak.
Hány éves lehetett, 30-35 max? Hogy lehet egy ilyen fiatal férfi az egyetem ideiglenes igazgatója?
- Indiana, foglaljon helyet. - mutatott a székre. Kettős érzésem támadt. Egyrészt a szívem idegesen kalimpált, mintha fenyegetve érezném magam. Másrészt a kedves hangjától kezdtem feloldódni. - hallottam a szörnyű balesetedről, sajnálattal hallottam.
- Túléltem. - tártam ki a karjaimat, mire elnevette magát.
A nevetése fenyítő volt, hatalmat sugárzó. Mégis mikor leült velem szembe és rám mosolygott, elszállt a gondolat.
- Még szerencse, egy ilyen fiatal lányért kár lett volna. Csak tudni szerettem volna, hogy minden rendben-e, Indiana. Ha bármi baj van, az orvosi rendelő bármikor nyitva áll, az irodám is. Ha bárki mást mondd, szólj nekem - hajolt közelebb, és lehalkította a szavait, mintha titkosat szeretne súgni, csak kettőnknek. - az árulókat sehol sem szeretik. - mondta, én pedig nem lélegeztem.
Olyan mélyen fúrta a tekintetét az enyémbe, pár pillanatra elfeledkeztem arról, merre vagyok. Kikerekedtek a szemeim, és kínosan mosolyogtam, most erre mit mondjak?
- Rendben, köszönöm.
Bólintott.
- Mondták, hogy megsérült a fejed.
- Néha fáj még.
- Emlékezet?
- Homályos egy-két dolog. De most, mennem kéne, így is le vagyok maradva.
- Lepattintod az igazgatódat? - tárta szét a karjait s hirtelen fojtogatni kezdtek a szavai, mintha épp rám parancsolna: maradj a helyeden, különben kényszerítelek. - vicceltem. Menj csak.
- Viszlát. Mr…
- Hade, neked csak Hade. - mosolygott, kinyitottam az ajtót, de mielőtt még kiléptem volna, utánam szólt. - ó, és Indiana?
- Igen? - fordultam felé.
- Vigyázz az emlékekre - emelte rám az ujját. - sokszor pont azt veszítjük el, amelyik létfontosságú. - hangsúlyozta az utolsó szót, abban a pillanatban mentem neki egy kemény mellkasnak.
- Bocsánat. - nem néztem rá, el akartam tűnni, nem volt szimpatikus.
- Mr. Styles, jöjjön csak be. - hallottam még, aztán visszasiettem a terembe.

***

Egész utolsó szünetemben az igazgatón járt az eszem. Gertie izgatottan várta az Előadóművészetek óránkat - gőzöm sincs, miért - szerinte izgalmas lesz, hogy újra ott leszek. Hát, szerintem meg ugyanolyan lesz, mint szokott. A kérdés, hogy mit jelent a „mint szokott” kifejezés.
- Ez a fiatal faszi hogy került az igazgató helyére? - tört ki belőlem a kérdés. Bastian rám pillantott kérdőn, ellenben nem felelt. Mintha pontosan ugyanezen témával foglalkozott volna. Gertie vállat vont.
- A lányok örülnek neki.
- Persze, hogy örülnek. - forgatta a szemét Bastian. - bottal sem piszkálnám meg.
Elfojtottam a nevetést.
- Neked a lányokat kell elvileg. - pillantott rá mindentudóan Gertie. Láttam a kettejük közti szemkontaktust, az nem lehet… Gertie rájött? Vártam Bastian őszinte válaszadását, ehelyett csendben maradt. Na, ez volt a különös!
Rá meredtem értetlenül, de csak a telefonjáért nyúlt.
Ajtócsapásra riadtunk fel.
- Jézus, Harry nem tudott volna szólni?!
Ellöktem magam a padtól és követtem Gertie lépteit.
- Nem minden tanár kiabál, hogy elkezdődött az óra - szóltam utána.
A terem hirtelen szűkös lett, ahogy becsuktam az ajtót. Megtorpantam pár pillanatra a tanári asztalnak háttal. Csak nekem lett ilyen melegem?
A szívem ismeretlen táncba kezdett, ahogy szép lassan megfordultam. Mások is látják, hogy vörös az arcom? Nem mertem felpillantani. Pedig mindenki engem vizslatott. Vártam a kérdéseket, helyette azonban síri csöndet kaptam. A lépteim súlya alatt ropogott a padló, a légzésem hangos volt, kiegyensúlyozatlan. Ahogy elsétáltam a tanári előtt, a jobb oldalamat végigjárta a cirógató melegség. Siettem a helyemre, mielőtt rám szólnak.
Leültem, idegesített Bastian és Gertie pásztázása, hangot azonban nem adtam neki. Láttam fél oldalasan, hogy összenéznek, Bastian felsóhajtott és megvakarta a tarkóját.
Elkezdtem egy dátumot a lapra biggyeszteni, mást úgy sem írnék rá.
- Nyissátok ki a könyvet a 103. oldalon. - jött a rekedt, vontatott, fájdalmasan mély hang elölről. A tollra fagyott a két ujjam, olyan erősen szorítottam, hogy a hegye lyukat vájt a papírba.
- Mi a… - dadogtam idegesen, de megfagytam. A teremben csak azt a hangot hallottam. Újra s újra felcsendülni.
Leraktam és megnyomkodtam az ujjaimat, egészen az ujjbegyemig. Megráztam őket, s megint elkezdtem írni.
- Jól vagy? - súgta Gertie.
- Persze.
Csak kivert a víz és hirtelen olyan szomorúság kapott el, hogy sírni tudtam volna.
- Szeretném, ha feldolgoznátok ezt a fejezetet csendben a helyeteken.
- Harry!
- Mondd, Liv.
- Azt ígérted, hogy ma gyakorlatot veszünk.
A tanár úr felsóhajtott.
- A következő órán, nem várt dolog miatt elhalasztom.
- Nem várt dolog mi - mondta Gertie mellettem.
- Hogy mondtad, Gertie?
- Semmi, tanár úr.
- Dolgozzatok.
Úgy tettünk. Én legalábbis szó szerint úgy tettem, mert az ujjaim felmondták a szolgálatot. Addig erőlködtem, amíg szétpattant a kezemben a toll, le a földre az egyik darabja. Fújtattam.
Mi a franc történik.
Hirtelen nehézkesen ment a levegővétel. Mindez lehetséges mellékhatása a fejfájásomnak, ami erősödött az óra kezdete óta.
Fél szemmel láttam, hogy leguggolnak a tollért mellettem. Aztán felnyújtja nekem. Letehette volna az asztalra, ehelyett várt. Gertie megbökött oldalról. Miért nem bírtam ránézni?
Esküszöm, valami legbelül fojtogatott. Ha jellemeznem kéne, szégyenérzetként írnám le.
Hogyan érezhetnék szégyenérzetet olyasvalaki miatt, akit nem is ismerek?
- Nézz rám. - könyörgött csendesen. A szívem pedig szaltót vetett a mellkasomban. Krisztus, miért forr a levegő körülöttem? A tarkómon végigcsurgott az izzadtságcsepp. Mióta beléptem ide, nem bírtam felfedezni az ismeretlen arcát egy megmagyarázhatatlan érzet miatt.
De mikor ránéztem végül?
Mintha egyenes a napba néztem volna. A forró izzógömbbe, mi felforrósít és megéget egyszerre. Mi nélkül nincs nyár, jó kedv és boldogság. A zöld ragyogó szemeiben mély, könnyfakasztó szomorúság ült, könyörgött, imádkozott nekem, hogy ne utasítsam el. A haja rövid volt, kócos, a szemei alatt sötétlila karikák, mint aki napok, hetek óta nem aludt.
Lecsukta a szemeit, és fellélegzett.
- El sem his… - megrázta a fejét. Lerakta a tollat az asztalra, mint aki kapcsolt, hogy hol vagyunk. Felállt, s még rám pillantott.
Ki se kell fejtenem, hogy mindenki minket bámult. Gertie mosolygott csendesen, jó kérdés, minek örült. Én feszültebbnél is feszültebb voltam.
Mi a fene volt ez?
Az nem kifejezés, hogy kimelegedtem. Szóltam Harrynek, hogy kimegyek a mosdóba, rosszul éreztem magam.
Becsuktam magam mögött az ajtót, remélve, hogy fellélegezhetek. De akkor megint csukódott az ajtó, a vér a fülemben dobogott erőteljesen.
- Indiana. - a hangja oly mélyen hatolt a fülembe, kábítóan, ismerősen, mégis ismeretlenül. Kirázott a hideg s hirtelen még többet akartam belőle. A tenyerem is folyt a verejték. - Krisztus, Indiana, el sem hiszem, hogy… - megfogta a csuklómat, s a bőröm izzani kezdett azon a ponton.
Oly közel voltunk…
Olyan nagyon közel.
A parfümje körbekerített, bódult voltam. Mi. A. Pokol. Ez.
- Nézz rám, Indie - parancsolt rám. Ott álltunk ketten a folyosón, a légzésünk egy ütemet vett fel, hangos volt, beharangozta az iskola falait. Lihegtem, ez volt a legjobb kifejezés.
Ahogy az állam alá nyúlt és megbiccentette a fejemet, a tekintetünk összeforrt egy lassú táncban. A szám szétnyílt, Istenem, nem normális dolgokat érzek.
Miért szerettem volna belemarni a hajába, magamhoz rántani, hogy aztán soha többet ne engedhessem el? Magamnak akartam szorítani, a hátába vájni az ujjaimat és mindezt addig csinálni, míg a nevemet nem sóhajtja?
Harry tekintete elsötétedett, halk sóhaj szökött ki a szájából.
A hüvelykujja végigsimította az alsó ajkamat, én pedig szét akartam robbanni. Ökölbe szorult a kezem, rá kellett harapnom a számra.
- Ez hihetetlen, hogy itt vagy.
Beszélni akartam. Esküszöm, de minden hang a nyelvemen rekedt. Megijedtem saját magamtól.
- Én…
- Én nem várom el, hogy megbocsáss, Indiana. Ez maga az égi csoda, hogy itt vagy. El sem tudod hinni, mit éltem át. Most meg megjelensz az órámon, ez… Krisztus, álmodok? Végre egyszer nem egy rémálom, hanem a valaha legszebb? - suttogta. - tudod mennyiszer kívántam, hogy besétálj a terembe? Mikor megtudtam, hogy elveszítettelek, feladtam az életemet. De itt vagy - nevetett örömében. - itt vagy, Istenem, tényleg… itt vagy.
Hátráltam egy lépést.
- Ne haragudj, de… fogalmam sincs, miről beszélsz, Harry, ugye? - vakartam meg a tarkómat.
Harry mosolya lefagyott az arcáról, a zöld szemeiből kihalt a boldogság. A kezei leestek a teste mellé, mintha pofán csapták volna.
- Nem ismersz meg? - kérdezte akadozó hangon.
- Én… nem hiszem. - ráztam meg a fejemet. - sajnálom, azt mondták az orvosok, elmúlik. A baleset okozta.
- Óh. - mosolygott fájdalmasan. - semmi baj, megérdemlem. - pillantott a szemembe. - visszakaptalak, de nem lehetsz az enyémre végre. A tökéletes büntetés. - közelebb lépett hozzám. Halkan suttogott. - egyszer mondtam neked, hogy nincs miért élnem. Megtaláltam az értelmet. - a mosolya ott volt, szomorúbb, mint bárki másé. - azért fogok élni, hogy valamikor egyszer elnyerhessem a bocsánatodat, Indiana. - mormolta, majd megfordult és ott hagyott.

Csak akkor vettem észre a forró könnycseppemet végiggördülni az arcomon.

2016. november 19., szombat

HUSZONKETTŐ - Áruló

sziasztok! meghoztam a kövi részt :) jó olvasást hozzá! remélem tetszik, kellemes hétvégét nektek ♥♥ xx




Jéghideg tapintásra ébredtem.
A szemeim nehézkesek voltak, fáradtság öntött el, kimerültség. Megdörzsöltem az arcomat. Az oldalamról a hátamra gördültem és fellélegeztem.
Azt álmodtam, hogy Harry-vel veszekedünk és eszét vesztett módon kezdett vezetni az utcákon, át az autók között. Aztán nagy bumm volt, és mindketten meghaltunk. Egy őrült, félelmetes álom volt, még a végtagjaim is belesajogtak. Ideje lenne felkelnem, túl nedves az ágyam, beleizzadtam. Hideg is volt, ki kapcsolta le a fűtést?
Kiabálni akartam Harrynek, hogy vegye fel, de a torkomon egyetlen egy apró hang sem jött ki. Mi a… Megköszörültem, de úgy sem volt jobb. Na jó, keljünk fel.
Felnyomtam magam az ágyamra támaszkodva, ami ráadásul csúszós is volt, érdes. Felültem és többször kellett pislognom, hogy észhez térjek.
Megváltozott a szobám. Hol voltak a színek? Minden fakó volt, egy nincstelen fekete lyuk, amitől depressziós lesz az ember. Elfintorodtam, berúgtam és valaki másnál lennék? Jó lenne, ha a hangom nem ment volna el és tudnék érdeklődni, hátha van is valaki a közelben.
A lábaimra állva kicsit megszédültem, nem volt vészes, kibírható. A puha takarók helyett egy széthasznált matrac volt, párna és lepedő nélkül. Komolyan ezen kellett aludnom? Felsóhajtottam. Szerintem sosem ihattam még ennyit.
Nevetni akartam magamon, csak hát cseppet sem volt humoros. Elvégre ki tudja, hol vagyok. A talpam alatt ropogott a zord szürke parketta, minden színt kiszipolyoztak a szobából.
- Halló? - nyöszörögtem halkan, ezt senki sem hallaná meg. Kezdtem frusztrált lenni. Kiléptem a szobából, várva, hogy előszobába érkezem, ehelyett a puszta kopár semmiségbe cseppentem. Hátra pillantottam elképedve: mintha kettévágták volna a házat a szobám ajtajától kezdve, mi a franc.
Fázni kezdtem, de az adrenalin miatt hamar elmúlt. Két választásom volt: ott maradok totál értetlenül, vagy elindulok és meg tudom, hol a francban vagyok.
A másodikat választottam, csak kikötök valahol.
Még jó, hogy a vastagabb csizmám volt rajtam, mint az álmomban, mikor meghaltam. A mocsárban jól jött, ráadásul be sem ázott. Ja igen, említettem, hogy pár perc séta után egy mocsár közepén találtam magam?
Hiába igyekeztem a szélén kikerülni a nedves, vizes trutyit, büdös volt, gusztustalan és nyálkás. Csúszkálva botorkáltam, elfúltam a levegővétel közben, mintha hegyet másztam volna.
A legfurább, legrémisztőbb dolog az egészben: halál csend volt.
Szó szerint.
Sem egy madárcsicsergés, vagy szélfúvás. Mintha minden és mindenki engem figyelt volna, vagy épp várakoztak. Jó kérdés, hogy mire. Nem mertem körülpillantani. Csak menj tovább és minden rendben lesz. Úgy is tettem.
A csontjaimig hatolt a reszketés, igyekeztem nem foglalkozni vele. A nap nem sütött, felhők nem voltak az égen. Szürke volt minden. A mocsárnak sem volt zöldes, filmbe illő színe, inkább olyan… sötét, szürke, semmilyen. Mint a fáknak, mik korhadóban voltak.
Meg kellett állnom. Miért volt az, hogy semmi sem üldözött, mégis a szívem úgy pörgött, mintha életveszélyben lennék? Nem volt ott semmi. Egy lélek sem rajtam kívül. Sem egy állat, tán élő növény sem.

Talán pontosan ez volt az elrettentő. Minden halott volt. Rajtam kívül.

Borsódzni kezdett a hátam a gondolatra, és a felismerésre. Cseppet sem vagyok jó helyen, végképp nem otthon, Londonban. Elmosolyodtam, otthon? Ó igen, London már az otthonom volt. Pedig csak kis idő telt el azóta, hogy ott vagyok. Voltam. Krisztus, hol vagyok?
Körbenéztem, többet nem tagadhattam a valóságot. Hova kerültem? Mi történt? Felsóhajtottam a gyötrelemtől. Épp el akartam indulni, mikor a nevemet hallottam.
- Indiana - jött a suttogás, de vajon honnan?
- K-ki az? - ordítani akartam, de a hangok a nyelvem hegyén maradtak. Képtelen voltam a normális beszédre. A pulzusom a fülemben vert.
- Indiana. - szólított megint. Közelről. Senkit sem láttam körülöttem, csak a nagy kietlen tájat, a mocsárral, és a szürkeséggel. - Indiana.
- Ki van ott?
Mérgemben előre léptem, bele a mocsárba. Ki akartam sietni onnan, de nem engedett el. A lábaim a földbe gyökereztek s a nevem újra felhangzott.
Immáron tudtam, honnan jön.
A mocsárból. A közepéből.
Ó, nem, azt már nem. Ki akartam lépni, engedj már ki, a fenébe! De nem mehettem. Bezzeg azt engedte, hogy beljebb lépjek. Mi ez, mágikus mocsár? Nevetni támadt kedvem, amíg húzni nem kezdett a hang befelé. A lábaim maguktól eredtek meg, befelé a mocsár közepébe.
Besétáltam.
Szép lassan lepett el a fejem tetejéig, hát így ér véget a történetem? Lecsuktam a szemeimet, s hagytam, hogy elsodorjon a sötétség.

A következő pillanatban óriásit estem a fenekemre. Felkészültem a fulladásra, minden egyéb másra, kivéve a kemény talajra. Egy földalatti alagútban voltam. Mi. A. Franc.
Halvány fény világított a legvégén, ami kis biztonságot sugallt felém. Legalább nem volt teljesen sötét. Óvatosan lépkedtem előre, halk rágcsálások közepette.
- Mondd, hogy nem patkány - suttogtam remegve a félelemtől. - legalább a hangom visszajött.
A falnak tapadva botorkáltam. Rothadó hús szag keringett az alagútban, a gyomrom felfordult tőle, meg kellett állnom, hogy elmúljon a hányinger.
A számra tapasztottam a kezemet, elszámoltam háromig úgy, hogy nem lélegeztem. Felesleges volt minden erőlködés, lehajolva elhánytam magam.
- Undorító - köhögtem, letörölve a kibuggyanó könnyemet. Kellett jó pár perc, amíg összeszedtem magam. Inkább a mocsárszag, mint ez.
Hangos rikácsoló nevetésekre lettem figyelmes. Elbújtam az egyik beugró résben.
- Adj nekem is belőle.
- Telhetetlen, ő az enyém.
- Ribi. - röhögött a két árny, ami elsétált mellettem. Levegőt sem vettem, nehogy lebukjak.
Miután eltűntek, folytattam az utamat. Ez már nem félelem volt, amit éreztem. Zsibbadni kezdtem a szívem förtelmes hajszolásától, a könnyem pedig végigcsurgott az arcomon. Miért vagyok itt? Valaki adjon választ. Mi történt? Vissza akartam kerülni Londonba és nem itt lenni. Látni akartam Őt megint. Harryt.
Harry.
Gondolj rá. A zöld szemeire. A pimasz vigyorára, a szexi hangjára és a palacsintájára. Azaz átkozottul sós, ehetetlen tészta, de mégis megettem, hisz ő csinálta.
- Anaxandra, add ide! Ne játssz az étellel!
A falnak simulva figyeltem őket. A nőket szakadt ruhában. Volt, aki gyerekkel játszott, volt, aki épp vizet hozott, vagy a kőkanapén ülve csak úgy volt. Kik voltak ezek?
- Te mit keresel itt? - jött a hang mögülem, minden egyes szempár rám tapadt.
És velem megfordult az egész világ.
A kezem ökölbe szorult, most légy bátor Indiana. Megfordultam óvatosan, hogy szembe nézzek egy barna hajú, fanyar arcú, sápadt nővel. A szemében üresség volt, meg még valami más. Nem mertem volna fogadni rá, hogy mi volt az.
Kitártam a karjaimat.
- Jó kérdés.
Halál csend lett. Egy nesz sem volt. Semmi. Zéró. Kivétel az én verdeső szívem zaját és a szakadozó lélegzetvételemet. Most végem van. Közelebb lépett, s én hátráltam. Ezt egészen addig csináltuk, amíg a kör közepére nem értem.
- Hiba volt ide jönnöd.
- Hidd el, nem ez volt a vágyam. - vágtam vissza, mi a francról beszél? Ismer?
Összesúgtak mögöttem, én csak a barna hajú nőre figyeltem. Minél tovább tartottam a szemkontaktust, annál kisebbnek éreztem magam. Főképp mert ráismertem a tekintetére: szín tiszta gyűlölet ült bennük.
Felém.
Gyűlöl? Engem? Nem is ismert.
- Te áruló! - rontott nekem az egyik nő, és a torkomnál fogva megragadott, megemelt a puszta kezével. Próbáltam leszedni rólam, de túl erős volt.
- Engedj el! - sziszegtem, a levegő kiszorult a tüdőmből.
- Hogy merészeled betenni ide a lábadat, azok után, amit tettél? Mindenki hallott rólad. - egymás után hangzott fel a szó: Áruló. Én? Áruló?
- Te összekeversz valakivel. - köhögtem, a fejem vörösödni kezdett. Meg fog fojtani.
- Hogy is hívod magad most?
- Indiana - röhögött a másik mögöttem.
Újabb könny jött ki a szememből, a kezére nyúltam megint, ami a torkomat szorította. Mindhiába, meg fog ölni.
Amíg nem jött egy reszelős, mély hang mögülünk.
- Elég legyen.
Abban a pillanatban elengedett, a földön landoltam. Köhögni kezdtem ösztönösen. A vér szép lassan megindult az agyam felé.
A nők visszavonultak a helyükre és lehajtották a fejüket, megszeppenve.
- Elég legyen a fölösleges cseverészésből, hölgyeim. - cipőropogás, halk léptek, félelmet generáló hanglejtés. Nem akartam látni, ki az. Biztos nem a mennyből jöttek le segítséget nyújtani. Az ösztöneim rosszat sugalltak, nagyon rosszat. - állj fel, kedvesem. - nem feleltem. Örültem a levegőnek. - azt mondtam, kelj fel.
Nem kellett megemelnie a hangját, hogy pillanatok alatt a lábaimra álljak.
- Fordulj felém és nézz rám. Tudd, hogy kivel beszélsz. - De nem akartam. Nem akartam látni, hogy ki az. - ez nem kívánságműsor.
Elnyíltak a szemeim. Hallja a gondolataimat? Halkan nevetett. Jézus Krisztus, ez a nevetés…
Halálra rémisztett. Túllépte a gonosz kategóriát. A hátamon felállt a szőr.
- Mindent látok, mindent hallok. Szóval, fordulj meg és nézz rám, mielőtt megbánod azt is, hogy létezel. - mondta kedvesen. Hát jó, nem tehettem mást.
Megfordultam szép lassan. Az őszintét megvallva egy szakadt ruhás, gusztustalan, nagydarab férfire számítottam, aki kihasználja az itteni nőket. Ehelyett…
Az ajkaim szétnyíltak, mikor megpillantottam a világ egyik legvonzóbb alakját, akivel találkozhattam. Tetőtől talpig felmértem a szemeimmel. Ő nem a Harry kategória volt. Nem szexiséget, vonzalmat és szenvedélyt sugallt, inkább szigort, sötétséget és rettegést. Maga volt a sötét lovag az éjszakában a fekete nadrágjával, bőrdzsekijével. Lazán a zsebébe hányta a kezeit, a rövid barna haja itt-ott fürtben végződött, Harry hajához még sem ért fel.
Zöld szemeiből áradt a sötétség, a félelemkeltés és a hatalom. Igen, így tudtam volna körbeírni őt. Maga volt a hatalom.
- Most, hogy megint találkoztunk, hogy vagy? - kérdezte úgy a semmiből, lazán.
- Mi van?
- Azt kérdeztem, hogy érzed magad most, hogy meghaltál.
A döbbenet ülhetett ki az arcomra.
- T-tessék?
Elnevette magát.
- Gyakorlatilag nem haltál meg tekintve, hogy halhatatlan vagy. De jelen állás szerint csak egy rongybaba vagy, élet nélkül - rajzolt idézőjeleket a levegőbe.
Elnevettem magam.
- Oké, álmodok. Most már tuti.
- Vicces, hogy egész végig ezzel nyugtattad magad, mióta itt vagy, Indiana. - közelebb sétált hozzám, egy helyben maradtam. Nem félemlíthet meg. Az arca mogorva volt. Körbe járt engem, a kezei még mindig zsebben. Hümmögött, szívta a fogát közben, és meglepő vigyorral tért vissza elém. - nem hiába te voltál a kedvencem mindig. Amíg persze el nem árultál.
A vigyora lefagyott az arcáról, megrándult az idegtől. Nyeltem.
- Oké, elárulod, hogy mit keresek itt? Meg ki vagy te?
- Meghaltál.
- Oké. Szóval ez a menny nem lehet, csak a pokol.
Mindenki felnevetett szórakozottan, egy emberként. Maga a zord lovag is előttem. A plafonra tekintve röhögött, mintha életem legjobb poénját nyögtem volna ki.
- Ez jó volt. Indiana szívem, te sosem fogsz a mennyországba kerülni.
Letagadtam magam előtt is, hogy összeszorult a szívem.
- Akkor a pokolban vagyok?
- És én vagyok Lucifer? - vigyorgott rám szemtelenül. - a humorérzéked megmaradt. Ne alacsonyíts le. - förmedt rám.
- Bocs - emeltem fel a kezeimet. Remélem legalább Harry a mennyekbe került, ha arra a sorsra jutott, mint én.
A férfi elém lépett. Bent tartottam a levegőt, miközben álltam a tekintetét. Nem volt sokkal magasabb tőlem, mégis ijesztő volt a különbség közöttünk.
- Jellemző. - nyögte ki halkan. - most is rá gondolsz. Eláruljak neked egy titkot? - a fülemhez hajolt, lehunytam a szemeimet. Biztos olyat tettél, ami miatt ezt érdemled. Ha ez a sorsod, bátran nézz vele szembe. Ne félj, megölni már nem tud. - Harry is itt van. - suttogta, s én felnyögtem a fájdalomtól.
A vállamra nyúlt és hirtelen átkerültünk egy másik helységbe. Ahol csak ketten voltunk.
Legalábbis elsőre azt hittem.
Egy férfi térdelt a földön, nekem háttal.
- Tudod mi a vicces az egészben, Indiana? Jó név amúgy, tetszik - kacsintott rám. - hogy mindig ugyanoda lyukadsz ki.
Én csak a férfit vizslattam. A haja nem olyan volt, mint Harryé. Ettől függetlenül nem nyugodtam meg.
- Halvány lila gőzöm sincs miről beszélsz.
- Szánalmas nézni az erőlködésedet, komolyan. Úgyis tudod, hogy az enyém lesz. De te ennek ellenére mindig, de mindig ellenállsz. - sóhajtott fel és a fejét rázta. - komolyan ez kell neked? Most nézd meg szegény gyereket, miattad van ott. - mutatott a férfire. - nézd meg, ki az. - sürgetett, és izgalom ült ki az arcára.
Leguggoltam mellé. Összerezzentem, mikor megláttam a láncokat a véres csuklóin. Vészesen hasonlított oldalról az egyik jó barátomra. A mellkasom összeszorult, kérlek, ne nézz rám.
- Fuss, Indiana - suttogta, és megismertem. Ó, de megismertem. A számhoz kaptam a kezemet. Mikor rám pillantott, a szemeiben fájdalom ült. - hagyj cserben megint. - mondta még Bastian.
- Én… én nem hagylak. - dadogtam. Kezdtem mérges lenni, mikor a nevét-nem tudom férfi röhögni kezdett. Felálltam és neki iramodtam. - engedd el őt, nem tudom ki vagy, de engedd.el.
Elkapta a csuklómat és roppanásig szorította. Felszisszentem.
- Ne emelj még egyszer kezet rám, Te vagy az, aki hátat fordított nekünk. - billentette oldalra a fejét. - ennek ellenére eltekintek a ballépésedtől és megbocsájtok, ha nekem adod őt.
- Kit?
Elmosolyodott.
- Fordulj meg - súgta az arcomba.
Úgy tettem. Már azt hittem nem lephet meg semmi sem. Mikor azt mondta, hogy Ő is itt van, nem éppen erre számítottam.
A neve kifutott a számon.
Közelebb lépkedtem hozzá, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Mibe keveredtem. Mi volt ez. Vártam, hogy felébredjek, és Harry ott várjon a palacsintájával. Ehelyett ott volt a falba vájt üvegkoporsóban. A kezei a teste mellett, mintha csak állt volna csukott szemmel kivéve, hogy nem lélegzett. Lebegett nyugodtan, eszméletlenül. Öntudatlanul.
- Ki vagy te? - fordultam meg. - ki. vagy.? Mit akarsz?
Ott állt zsebekbe tett kezekkel, öntelt vigyorra húzta az ajkait.
- Az, aki hajlandó megbocsájtani egy feltétellel - bökött Harryre. - hozd el őt nekem teljes egészében, és visszatérhetsz hozzánk.
- Neked elment az eszed. Miért akarnék ide jönni? - mutattam körbe nevetve. Ez valami vicc.
- Nagyon jó munkát végeztél, be kell vallanom. Az ég egy adta világon semmire sem emlékszel. - rázta a fejét. - de jó úton haladsz, Indiana. A legjobbon. Sétálj végig rajta és tedd, amire születtél. Végre egyszer tegyél róla, hogy Harry ide kerüljön hozzám teljesen és megbocsájtok. Sebastian megmenekül és mindenki boldog. Ha nem - emelte fel ujját a levegőbe - találkozol a rosszabbik oldalammal és Indiana - vigyorgott rám csillogó szemekkel. - nem akarsz vele találkozni. - hirtelen előttem termett. - hamarosan találkozunk, kedvesem. - simította meg finoman az államat.

Levegő után kapva tértem magamhoz, felültem az ágyon, a takaró leesett rólam. Meztelen voltam és fáztam.
Körülpillantottam, miközben kontrollálni akartam a légzésemet.

A hullaház fehér asztalán tértem magamhoz. 

2016. november 14., hétfő

HUSZONEGY - Felismerés a szemében.


sziasztok! VÉGRE ITT ! :D el sem hiszem komolyan. durva hetek voltak. de jó hírem van, megérte a keresgélés, új állásom lesz november 28.ától. nyugisabb napokat fog jelenteni, legalábbis ami a hétköznapokat illeti! húhhh :) 
na de meghoztam a következő részt. őszintén nem így tervezem, mikor befejeztem az előző részt, de ahogy most elkezdtem írni a részt, és ide lyukadtam ki, rájöttem, hogy tökéletes lesz. ez így sokkal brutálisabb lesz, főleg Harry része miatt :P na meg Indiana miatt is. annyit ígérhetek, hogy Harry és Indiana kapcsolata most fog elkezdődni igazán. eddig csak tötyögtünk, amolyan 20 résznyi bevezetőcske volt, mint egy könyvben is általában. de most belecsapunk abba a részbe, ami az én blogjaimat jellemzi :) misztikum misztikum hátán! remélem tetszeni fog! jó olvasást, a héten jelentkezem még! xx 





Egy varázslatos női hang.
A dallama csábító volt, fenséges, borsódzni kezdett tőle a hátam. Figyeltem, füleltem élesen, honnan jött, de nem jöttem rá. Körbe-körbe forogtam, mindhiába, a hang mindenhol ott volt.
Az égben, a fűben, a fában, és a levegőben. Benne volt a világkerekség összes létező elemében. A szellő hullámokban sodorta felém a káprázatos női hangot, teljesen a hatalmába kerítve. Követtem hát a vége láthatatlant, hisz ki tudja honnan jött, vagy egyáltalán létezett-e. Meg akartam kaparintani, hogy egész nap csak hallgathassam. A mosolyom őszinte volt, hirtelen otthon éreztem magam. Melegem lett és a kellemes lágy érzet átjárta a testemet. Annyira, de annyira nyugodt… bágyadt, még a kopár tájat is szemet gyönyörködtetővé festette.
Beszívtam az alsó ajkamat, már csak Ő kéne ide.
A gondolatomra azonban megszűnt létezni az ének. Vagy csak képzeltem, de tényleg elhalkult, amint Ő jutott eszembe.
A világ körülöttem összeomolni látszott. A virágok elhervadtak, a fák pedig korhadásnak indultak. Az eget beborította a sötét, dühös-fekete felhő, feltámadott a szél, fáztam.
Hogyan változhatott át egy ilyen csoda valami borzalommá egyik percről a másikra?
Futni akartam, de egy ismerős hang szólítgatása kihúzott a rémálomból.

- Indie, kelj fel, semmi baj. - egy lágy simítást éreztem az arcomon. Harryn akadtak meg a szemeim, amint magamhoz tértem. Lendületből ültem fel, hogy szétnézve konstatáljam: ismét csak egy álom volt. - csurom víz vagy, - kezdett bele idegesen, majd rám terítette a pokrócot. - jól vagy?
- Teljesen. Rossz álom.
- Mondta Angus. - sóhajtott fel, csak akkor éreztem meg a finom illatot. Az ágyam szélére pillantottam. Egy nagy tálca reggeli volt rajta, teával. A szívem furán dobbant meg, mikor Harry zavartan vakarta meg a tarkóját. - csináltam reggelit neked, bár én nem ennék belőle.
Egymásra néztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés.
- Azért egy próbát megér.
Magam elé vettem, és miközben a villáért nyúltam, arra gondoltam, Harry egy ideje nem beszélt a fura halál dolgairól. Sőt mi több, már-már kivirultnak tűnt egy-két percre. A szemei alatt a karikák lilák voltak, mint aki nem aludt jól. Ahhoz képest fel nem lehetett kelteni az éjszaka.
A számhoz emeltem a tojást, és csak reménykedtem, hogy ehető. Finoman megrágtam és lenyeltem.
Azon nyomban nyúltam a teáért, hogy leöblítsem. Eszméletlen sós volt.
- Jézus, nem akartalak megmérgezni esküszöm.
Nyeltem egy nagyot, de a második falatért nyúltam. Annyira éhes voltam, hogy tettem rá, mennyire sós. Megettem az egészet, bár igaz a felénél egy második bögre teáért ment le Harry.
Kiterültem az ágyon és a hasamat simogattam, mint egy jól lakott óvodás.
- Ehető volt, úgy látom. - vigyorgott rám szemtelenül.
- Hiányzott ez a vigyor. - bukott ki belőlem, a szemeim elnyíltak és inkább a plafonra szegeztem a tekintetemet. - ehető volt, ja, bár kevesebb sót használj.
- Benne lennék az édesben is. - mondta, majd folytatta, amit nem tudtam hova tenni. - akár szó szerint.
Az arcán megjelent a mély gödör, a szemei pedig pajkosan ragyogtak rám. Nem értettem, hogy milyen édesben lenne benne szó szerint, de inkább ráhagytam.
- Fel kéne kelni, dél van. - a telefonomra pillantottam, egy újabb email jött anyutól. Harry követte a tekintetemet.
- Szomorú vagy miatta? - kérdezte halkan Harry.
- Hm? - pillantottam rá, mintha nem hallottam volna.
- Anyud miatt.
Felsóhajtottam.
- Mondhatni.
Harry az ablakhoz sétált, a háta mögé tette a kezeit és hosszasan bámult ki a fejéből. Egy szót sem szólt hosszas ideig, elrejtőzött a saját kis világában, én is így tettem hát. Hiányzott anya, hogy megint olyan legyen a kapcsolatunk, mint régen. De rá kell jönnöm idővel: sosem lesz már az igazi.
Nem, amíg az a némber ott van mellette. Akitől futhatok, de nem menekülhetek. A múltam.
- Öltözz fel, mutatok valamit.
Nem kérdeztem, csak tettem, amit kért.
Meleg ruhát öltöttem magamra, miután lezuhanyoztam. Szörnyen leizzadtam az éjszakától, fura volt nem Vele álmodni egy rémálomban.
Be kellett adnom valahogy Harrynek, hogy jövő héten iskola. Gertie-t ezer éve nem láttam és őszintén szólva, rettentően hiányzott. De előbb megvártam, hogy mit szeretne mutatni.
Az autóban csendesek voltunk mindketten, Angus küldött süteményt az útra, úgy ettem, mintha nem most reggeliztem volna. Reggeli, ebéd, összefolynak, mint a napok. Titkon Harry arcára pillantgattam.
A napokban megismertem őt és egyszerre még sem.
Láttam őt mosolyogni, kiborulni az elején, véres kezekkel. Aztán a tanúja lehettem, ahogy eszi a sós palacsintát, majd ő próbálja kisütni. Ott voltam, mikor aludt és figyeltem őt. Olyan közel volt hozzám a napokban és mégis: messzebb, mint bárki más.
A merev, kifejezéstelen hétköznapjaiba engem sem tud teljesen beengedi. Emlékszem még mire vállalkoztam, megpróbálom megmutatni neki, miért érdemes életben maradnia. Próbálkozok azzal, hogy beleképzeljem magam az életébe, elfogadni a beteg elméjének képzeteit és eddig működött. Mintha pozitívumnak tekintené, hogy valaki hisz neki - legalább is igyekszik.
Mégis olyan űr tátong közöttünk, akármennyire is próbálnám áthidalni, úgy sem fog teljesen beengedni. Valószínűleg én sem őt. Szóval ez így patt helyzet.
- Min töröd a kis fejed? - érdeklődött finoman.
- Rajtad. - reagáltam nyíltan.
- A tanár-diák kapcsolatunknak nem tesz jót, hogy rólam fantáziálsz.
A szemeimet forgattam.
- Szerintem meg jót tett neki ez a pár nap.
- Ezt hogy érted? - fordult felém.
- Az utat, Harry! - szóltam rá.
- Hogy értetted ezt?
Jó kérdés. Nyeltem egyet és lazán vállat vontam.
- Jó… barátok lettünk, nem?
Harry pár másodpercnyi csúsztatással reagált.
- Barátok.
Jó, ez igen csak hamisan hangzik tekintve, hogy valami vonz hozzá, Isten tudja micsoda. De hogyan fogalmazhatnám meg?
Miután kiszálltunk az autóból, azt válaszoltam, ami maga volt a szín tiszta igazság.
- Rosszul esett, hogy az éjjel kopogtam hozzád, kiabáltam, és ajtót sem nyitottál. Azt hittem, van valaki a szobámban és valami hülye módon csak arra vártam, hogy át gyere és megnyugtass. De te ajtót sem nyitottál.
Harry megállt, nem követte a lépteimet. Vele szembe fordultam. A földre vetette a tekintetét, úgy állt ott, mint egy ártatlan kisgyerek, ki rosszat tett önhibáján kívül.
- Sajnálom. N-nem… h-hallottam.
Elnevettem magam.
- Nem baj, spongyát rá.
- Komolyan nem hallottam, mert… mindegy. Nem értheted. Senki sem értheti.
Bólintottam.
- Tudom, semmi baj, nem haragszok. Megmutatod, hova jöttünk?
Harry elmosolyodott halványan.
- Gyere.
Úgy tettem. Minden lépését követtem. Kicsit megrekedtem a tényleges valóság és Harry valósága között. Tán pont ez az, ami miatt nem érzem őt teljesen magam mellett. De úgy Istenigazából. Hisz itt van, beszélgetünk, csókolóztunk is, de mégis… A betegsége talán az oka, vagy az élet okozta zavar az elméjében.
A fölött már el is tekintek, hogy a tanárom. Nem ez a legnagyobb problémája a kialakult helyzetnek. Mindig vártam arra, hogy én is megkapjam, amit a legtöbb nő. A gondtalan, szép - nyálas - boldogsággal telt szerelmet. Vad kalandot, jó szexet, nevetést, és mindig is irdatlan vonzódásként képzeltem ezt el. Csak hát a Némber a múltamban sokszor megálljt int. A szex meg nem köt le, pedig annak jónak kéne lennie.
- Hol vagyunk? - megálltam az út mellett álldogáló fa és Harry között.
Mivel nem válaszolt sokáig, követtem a tekintetét. Egy csodaszép, sötét hajú nőt pillantottam meg egy iroda ablakban. Épp valamit nagyon számolt, arca tele gonddal és teherrel. A homlokát kaparta meg gyötrelmében, majd félre csapott mindent és a tenyerébe temette az arcát.
Harry az órájára pillantott, majd elmosolyodott. A nő hirtelen felállt és eltűnt. Visszatért egy hatalmas rózsacsokorral, amibe beleszagolt, a mosolya varázslatos volt. Szívdobogtató. Messziről láttam, hogy sír. A kövér könnycseppek végigfolyhattak arcán, egyenként elmondva a saját kis szívszaggató történetüket. Az én szemeim is könnyesek lettek.
- Ki ő, Harry? - kérdeztem halkan, de ő nem válaszolt, csak bámulta. Meg sem mozdult, szinte levegőt sem vett.
Úgy nézett rá, mint az egyetlen kincsére a világon. Mintha valaki nagyon fontosat és felbecsülhetetlent néznénk ott és akkor.
A nő elővette a telefonját, mintha várt volna valamire. Valamire, ami sosem fog eljönni. A szívem szakadt bele.
- Gyerünk. - mondta rideg hangon, majd megfordult és elindult.
Követtem őt gyorsan, elé vágtam és megállítottam.
- Harry, hova rohansz? Mi volt ez?
- Csak menjünk haza, Indie, kérlek.
A zöld szemei sötétek voltak, sírni akartak, csak hát nem tudtak.
- Ki volt az?
- Anne. - súgta, majd beszállt az autóba.
Gőzöm sem volt, ki azaz Anne, de mielőtt ott hagy, beültem én is. Harry sebesen hajtott végig az utcákon, méregből, és hiába fenyegettem, hogy tarkón verem, nem hatotta meg. Csak hajtott és nyomta a pedált, mintha attól jobb lenne.
Majd padlóféket nyomva megálltunk, a műszerfalnak kenődtem volna, ha a biztonsági öv nem fog meg.
- Elment az eszed. - lihegtem.
- Örülj, hogy te tarthatod a kapcsolatod anyukáddal. Tök mindegy, hogy telefon, e-mail, vagy vele élsz. De beszélhetsz vele. Nem mindenkinek adatott meg ez a lehetőség.
Csak akkor esett le hát.
Anne volt az anyukája.
Csendben maradtam. Legalábbis akartam, csak hát előbb jár a szám, mint az eszem.
- Miért nem mentél oda hozzá?
Elnevette magát.
- Hidd el, Indiana, nem akar látni.
- Dehogynem akar, miattad sírt úgy!
- Inkább sírjon, mint szégyenkezzen.
Leesett az állam.
- Szégyenkezzen? - suttogtam.
- Egy csődtömeg a fia, Indiana. Elég kárt okoztam nekik, amíg nevelniük kellett. A pszichológus csak egy dolog volt, mikor elsőnek a kezembe kaptam a bicskámat - nézett mereven a szemembe - előtte.
- M-mi?
Elfordult.
- Semmi. Hazamegyünk.
- Nem megyünk - kaptam rá a kormányra. - hallani akarom.
- Nincs mit hallani, Indiana. Hazamegyünk.
- Nem. Elegem van ezekből a hablatyokból, hallani akarok valami igazit végre a szádból, mint pl az anyukádról. Nem arról, hogy nem tudsz meghalni, meg a többi badarság, hanem hogy mi történt veled, miért vagy beteg.
Harry szemei elkerekedtek. Csak akkor jöttem rá, mit tettem.
Harry megfogta a csuklómat, ellökte a kormányról - erősen, nagyon erősen. - Beindította az autót és vezetni kezdett.
Őrült módjára, mint aki nem fél a sebességtől.

Mint aki nem fél a haláltól.  

- Harry! Lassíts!
Nem válaszolt. Az adrenalinom az egekben volt a vérnyomásommal együtt, a könnyeim pedig potyogni kezdtek. Istenem, csak érjünk haza épségben, nem mertem a mutatóra nézni. Mennyivel mehettünk? 120? 180? Inkább a második.
Lecsuktam a szemeimet, a Range motorja felnyögött alattunk, többel mehettünk, mint valaha képzeltem volna, hogy menni fogok autóval.
- Harry, meg fogsz ölni minket! Könyörgök, Harry! - könyörögtem neki, Harry totál sokkban volt. Nem reagált semmire. Lebetegeztem őt, ez az én hibám. Csakis az enyém. Elpattant neki, teljesen. Hívjam Angust?
A telefonomért nyúltam, de már csak a hatalmas dudát hallottam.
- Meg fogunk halni! - ordítottam.
Harry rám nézett.
- Én nem tudok meghalni.
- De én igen. - suttogtam neki, s az utolsó dolog, amit láttam, a felismerés a szemében.
Hogy mellette ülök. Vele. Az autóban. Ami ott hullott darabjaira szét a kereszteződésben. Ez volt az utolsó kép, amire emlékeztem.

Aztán csak a nagy csendesség. Lebegtem. Mi történt? Ütköztünk, azt hiszem. Hallottam a messzi távolból hangokat. „ El fogjuk veszíteni”. „ Maradj velem”. „Tarts ki.”. A szemeim kinyíltak, és láttam, ahogy az út másik felében Harry keze oldalra esik, megrázta a fejét a fölötte lévő mentős, jelezve, hogy vége van.
- Maradj velem, kislány. Nehogy becsukd a szemeidet.
- Harry… - suttogtam. Mit tettünk. De nem bírtam eszméletemnél maradni. Elöntötte a testemet a jéghideg. Ez lenne az?
A halál?
Minden bizonnyal. Vajon milyen lesz?
Lecsuktam a szemeimet, magába szippantott a sötétség, vége van.
- El fogjuk veszíteni őt is! Ne. Add. Fel. Gyerünk kislány, maradj velem, maradj velem… mar….


Elhalványultak a szavak, belefeledkeztem a tátongó messzeségbe. 

2016. október 23., vasárnap

HÚSZ - Álom

sziasztok! meghoztam a következő részt :) jó olvasást hozzá, puszillak titeket! x 




Sebastian-nel még egy órát beszélgettünk az álmáról.
Esküszöm nem mertem megszólalni. Pedig ott volt a nyelvemen: én is ezt álmodtam! Krisztusom, hogyan lehetséges ez? Mintha egy álomba kerültünk volna, egy éjszaka, ugyanazon a helyen, időpontban, ugyanolyan zaklatottá téve minket. Az őszintét megvallva nem foglalkoztam vele. Minek tulajdonítanék neki oly nagy jelentőséget, mikor csak egy álom?
Aztán jött Bastian és az összes félresöpört kételyemet előrébb helyezte bárminél. Ott ültem megbabonázva és teljesen lesokkolva, a szavak eltörpültek a nyelvem hegyén. Az egy dolog, hogy tudomást szereztem a szerelmi beállítottságáról, az eltelt órák alatt feldolgoztam és rendbe raktam a fejemben mindent. Az álmát nehezebb volt feldolgozni. Nem is azt, inkább megérteni. Rádöbbenni, hogy ilyen létezhet.
- Indiana - csettintgetett előttem - velem vagy még?
- Persze, szóvaal…
- Nem figyeltél, mi? Komolyan megijesztett az álmom, pedig én meg a félelem…
- Tipikus férfi. - forgattam a szememet.
- Mitől kéne félnem? Túl vagyok az első anális együttléten, attól féltem csak.
- Túl sok infó, Bastian.
Kimutatta a fehér fogait egy vigyorban.
- Tudom, Szöszi. Élvezem, hogy beszélhetek neked végre ezekről.
- Én is. - mosolyogtam rá őszintén. Pár óra leforgása alatt közelebb éreztem magam hozzá, ilyen létezhet? - ami az álmodat illeti, bizarr.
- Azt hittem, mindig irányítás alatt vagyok, de hogy más uralja a testemet? Oké, hogy Harry nem szimpatikus, de azért nem kívánnám a halálát. - felállt a szőr a karomon. - olyan utálat volt bennem iránta, és gőzöm sem volt miért. Mintha a saját elcseszett agyamba nem tudnék benézni. Ez milyen… izgalmas már?
- Izgalmas? - kerekedtek el a szemeim.
- Hát nem? Nem tudsz belenézni a saját agyadba. Lehet skizo vagyok.
Felsóhajtottam.
- Nem. Te idióta vagy.
- Ez sértő. - bökött felém egy ujjal. - te nem álmodtál semmit? Velem? Ketten egy forró éjszakán…
- Bastian.
- Mert? - tárta ki a karjait. - mondd azt, hogy nem nézek ki jól.
- A fiúkat szereted. Is. Vagy mi.
- Meg a nőket is. Szép vagy, okos és van humorod. Az előítéleteden csökkenthetnél, de hát senki sem tökéletes rajtam kívül. - mosolygott rám szemtelenül.
A telefonomra pillantottam első alkalommal, hogy leléptem Harrytől. Hét nem fogadott hívás! Angustól volt, a szívem pedig majd kiugrott a mellkasomból.
- Mennem kell. - álltam fel hirtelen és már tárcsáztam is egy taxit.
- Elviszlek. Pár sarokra áll az autóm.
- Nem kell. - gyorsan ráztam le, aztán rájöttem, nem kellene. - nagyra értékelem, de a taxi már jön is. Jövő héten megyek suliba.
Bastian hosszan bámészkodott az arcomon, kezdett zavarba hozni. Mindenhová néztem, kivéve őt.
- Figyelj, komolyan mondtam, hogy vigyázz a tanárral. - fogta meg a kezemet és a hüvelykujja finoman simította meg a csuklóm belső részét. Furán nyugtató volt. - és nem, nem az álmom miatt mondom. Tudom, hogy hozzá mész, ez ellen nem tudok és nem is akarok mit tenni. Felnőtt nő vagy. De szeretném, ha óvatos lennél.
Bólintottam. Őszintének tűnt.
- Rendben, az leszek.
Elköszöntem tőle, és beszálltam a taxiba, miután kifizettem neki a részemet. Akaratoskodott, végül elvette. Legalább is azt hittem. A taxis kezébe nyomta a pénzemnek a háromszorosát: Ennek fedeznie kell az útját.
Nem volt lehetőségem vitatkozni, elindultunk. Még ráírtam messengeren, hogy köszönöm és hamarosan találkozunk. Aztán pedig Angust hívtam. Már miért is felelne? A feszültség egyre csak nőtt bennem, amíg végül harmadszorra fel nem vette.
- Mi a baj?
- Gyere haza, Indiana.
- Úton vagyok, baj van?
- Hát… - hatásszünet. - van, igen. Mikor érsz haza?
- Mi a baj? Mehetünk picit gyorsabban, kérem? - kértem a taxist, aki mérgesen sóhajtott. Csak nem rak ki útközben. - mi történt?
- Harry nos hát… rosszul van.
Én is rosszul lettem. A vérnyomásom az egekbe ugrott, képtelen voltam tovább beszélni. Csak egy máris ott vagyok-ot nyögtem bele a telefonba, alig bírtam, hogy visszaérjünk.
Nem kellett volna kimozdulnom, maradnom kellett volna a fenekemen! Másrészről a belső hangom nyugtatott, hogy ne magamat okoljam, Harry beteg, magától is képes befordulni.
Kiszálltam a taxiból, nem is érdekelt, hogy még visszajárót is kaptam volna. Berohantam a vaskapun, át a füvön. Csak akkor torpantam meg, mikor egy lágy, női hang kerített hatalmába. A lábaim a földbe gyökereztek.
- Indiana. - hozta a szellő a nevemet magával. A tarkómon felállt a szőr, végighasítva a gerincemen. Ez nem puszta idegesség volt már.
Félelem.
Csontrepesztő félelem.
Tikkadt torokkal fordultam meg, óvatosan, a lábaim nehezek, mintha sziklából lennének. Még a szemeimet is félig lehunytam, hátha úgy nem látok ott senkit. Hulla csend volt. Csak a hűvös szél halk zaját lehetett hallani, semmi mást.
- Indiana. - jött megint a nevem s már pánikoltam. Hát nem képzeltem be! Az éjsötét körülölelte a várost, az utca egyetlen egy lámpája pislákolt a bejáratnál. Ezt eddig észre sem vettem, hisz Harry gondja jobban érdekelt. Csak mikor a semmiből a nevedet suttogják másodszor is, valahogy más problémája a háttérbe szorul.
A fülemben dobogott a vér, az ujjam elfehéredett, pár pillanatra a lámpa is feladta a harcot, sötét lett. Egy halk rettegő hang szaladt ki a torkomon, tudtam, hogy a belvárosban sem képzeltem be!
- K-ki van ott? - ordítani akartam, egy macskanyávogással ért fel a hangom.
Ahogy hirtelen a lámpa visszakapcsolódott, egy sötét alakot láttam elbújni a bokor mögé, rohanni kezdtem.
Át végig a kis füves parkon, a bejárati ajtóig, ami zárva volt.
- Engedjetek be!- dörömböltem.
Amint kinyílt az ajtó, beestem rajta. Kulcsra zártam és a homlokomat neki döntöttem. Semmi baj, most már bent vagy, nincs veszély.
- Indiana, mi a baj? - hangos lépteket hallottam mögülem, majd erős karokat éreztem. Harry megfordított, a kezébe vette az arcomat. Csupán akkor vettem észre, hogy a félelemtől kibuggyant a könnyem is. Valóban ilyen beszari vagyok? Akkor az sem érdekelt volna, ha kinevetnek érte. - beszélj, ki bántott. Most.
- N-nem bántottak.
- Hazudsz. Sírsz. Bastian volt az, ugye?
Harry remegni kezdett az idegességtől. Az enyém pedig elmúlni látszott. A döbbenet vette át. Harry szemei vérben forogtak, mintha meg tudna verni valakit ott helyben. A kezei mégis lágyan nyúltak hozzá a fejemhez, hogy a mellkasához húzza. Beletúrt a hajamba és masszírozni kezdte a hajtövemet. Annyira jól esett, hogy felszuszogtam. Egyre kiegyensúlyozottabb lett a légzésem és a feszültség elszállt a testemből.
Harry a hajamba suttogott:
- Semmi baj, már velem vagy.
Elmosolyodtam. A szavai oda hatoltak, ahová kellett. Egek, mit csinálok? De valahová elzártam a kétségeimet és menekülési vágyamat, hagytam, hogy nyugtasson.
Sosem hittem volna, hogy egy ilyen szituációban ennyire… megfagynék. Az alakot még a világosban is magam előtt láttam. Ahányszor csak pislogtam. Úgyhogy jó sokat pislantottam egymás után, egy idővel jobb lett.
- Harry?
- Hm? - mormogott halkan, és még többet akartam.
- Beszélj hozzám, a fülembe. - kértem őt, teljesen magamon kívül.
Harry nem ellenkezett. A hosszú, férfias ujjai beleszántottak a hajamba, megmarkolta, hogy oldalra billentve a fejemet, ráhajolhasson a fülemre. Kényelmetlen volt az első pár másodpercben, de amint elkezdett hozzám beszélni, megfordult velem a világ:
- Soha többet ne menj úgy el, hogy nem tudom, merre jársz és nem válaszolsz a hívásaimra. Szeretem, hogy itt vagy mellettem és jobbá teszed a napjaimat. Mert jobbá teszed, élhetővé. Szeretek arra kelni, hogy kíváncsiság tölt el, mit találsz ki aznapra. Nem tudom, mennyi van még hátra nekem ebből az életből, de azt akarom, hogy mellettem legyél. Azt akarom, hogy te legyél az, akiért egyszer végre meghalhatok.
Az utolsó mondatától megfagyott bennem a vér. Ez egy szép gondolat is lehetett volna, csak hát a halál… nem akartam, hogy meghaljon. Rá kellett jönnöm, hogy szerettem itt lenni, még ha csak pár nap is telt el és semmi olyan nem történt. Tetszett, hogy velem kimozdult. Bejött az állatkertes napunk. Titkon pedig felemésztett a tudat, hogy az énekemre jót aludt.
- Azt hittem, hogy baj történt. - néztem rá végül.
Elmosolyodott.
- Hát, nem sok kellett hozzá. Ez a palacsintasütő nagyon ragad. - bökött a konyhába s csak akkor éreztem meg az illatot.
- Harry, valami ég.
Kigubbadtak a szemei.
- Basszus.
Berohantunk a konyhába, ahol a korom sötét palacsintával szembesültünk. Nyithattunk ki minden ablakot, kiszellőztettünk, miközben megettük az épségben megsült palacsintákat.
Harry sütötte, azért hívogatott Angus telefonjáról és riogattak, nehogy lecsússzak a kajáról. Persze benne volt az is, hogy Harry aggódott.
Aggódott.
Miattam.
Legutóbb anya volt az, aki aggódott értem. Még azaz ember se, vagy állat, mindegy minek hívom. Harry egy újabb szintre emelte a gondoskodást. Szedett nekem palacsintát és büszkén kivesézte, meddig tartott bekeverni, honnan nézte a receptet és külön palacsintasütőt hozatott nekünk Angussal.
Titokban megfigyeltem, ahogy eszik. Élvezettel. Mintha életében először enne palacsintát, sósat. A lekvárt letörölte a szájáról, bele a törlőkendőbe.
- Mit csinálsz? - sápadtam le totálisan.
Harry zavartan nézett rám.
- Mert?
- A legjobb részt bele törlöd? A sós az édessel a legjobb.
Harry szemei elsötétedtek, mintha valami másra gondolt volna. A zöld szemei ragyogni kezdtek.
- A legjobb. - mormolta rekedt hangon, s enyhe fordulatot vett a beszélgetésünk, a levegő pedig felmelegedett.
Nyeltem egyet, inkább haraptam egyet.
- Csak mondtam. - vontam vállat.
- Milyen az édes, Indiana? - kérdezte halkan.
Elmosolyodtam. Hogy miért, az jó kérdés. Egyszerűen mosolyognom kellett, amitől Harry is elkezdett. A gödröcskés, kisfiús, semmi-problémám-nincs mosolyával. A szívem megdobbant és lesütöttem a fejemet, mit csinálok?
- Pontosan erre gondoltam. - búgta még, majd tovább evett. Hát, ebből nem sokat értettem. Csendben ettünk tovább, megőrizve a higgadt állapotomat.
Később felsétáltunk a szobánkig és még pár percig farkasszemet nézve, elköszöntünk. Ahogy rámosolyogtam, Harry automatikusan leutánzott engem, és a fejét csóválta.
- Az édes lesz a végzetem. - mondta utoljára, majd bement. Én meg ott álltam tök bénán, értetlenül. Néha tényleg nem értem miről beszél.
Bementem a fürdőbe és forró vizet engedtem magamra. Lemostam a mai nap fáradalmait, a lábaim fájtak, fáradt voltam. A meleg, puha ágyam örömmel fogadott, a nyakamig húztam a takarót. Vigyorral az arcomon szenderültem álomba…

- Bastian, miért rángattál megint ide?  - sóhajtottam fel, mikor már másodszorra futottuk le ugyanazt a kört. Rá kellett várnom. - Bastian?
Megbeszéltük a találkozót, késett.
- Bastian?
Sehol senki. Hát akkor hazaindulok. Megfordultam és hirtelen egy erdő közepén találtam magam. Megszédültem a váltástól s az adrenalin szintem ugrándozásától.
- Indiana. - egy vékony női hang jött a hátam mögül.
Ó, egek, már megint. Ökölbe szorultak az ujjaim, Bastian hol vagy?
- BASTIAN! - kiáltottam el magam, senki nem hallott már.
- Nem kell félned, - súgták felém, eluralkodott rajtam a pánik. Segítségért akartam kiabálni, a hangom azonban cserbenhagyott. Miért sugallt ilyesfajta félelmet egy röpke női hang? Futni akartam, de a lábaimat is megbénította. - nem futhatsz előlünk, Indiana.
De akartam. A pokolba, de akartam. Szinte vonszoltam magam után a lábaimat és átkoztam a pillanatot, hogy hallgattam Bastian üzenetére. Siess, Indiana, gyerünk, ez az, nem kaphatnak el.
De mikor két ujj ért a vállamhoz rá kellett jönnöm: egy centimétert sem mozdultam és elkaptak.

Zihálva keltem fel az ágyban, ahol vaksötét volt, néma csend. Körbenéztem és egy sötét alakot véltem felfedezni a szobámban. Kiugrottam az ágyból, Harryért kiáltva. Kivágtam az ajtómat és dörömbölni kezdtem az ajtaján.
- Harry, kérlek nyisd ki az ajtót! Harry, ébredj fel! Valaki van a szobámban, nyisd ki! - dörömböltem, hát nem igaz, hogy ilyen mélyen alszik.
- Indiana? - Angus álmos hangon tárta ki a saját szobáját. - mi történt?
- Valaki van a szobámban.
Angus a vázáért nyúlt a szekrényen, és úgy ment be a szobába. Felkapcsolta a villanyt, majd kijött.
- Nincs bent senki, Indiana. - mondta nyugtatóan. - csak rosszat álmodtál.
A falnak dőlve a sarkaimra csúsztam, a hajamba fúrtam az ujjaimat. Csak egy álom, egy álom…
Mi történik?
- Gyere, bent maradok veled, amíg elalszol.

Mindvégig az járt az eszemben, Harry miért nem nyitott nekem ajtót? Ennyire mélyen aludna? Szükségem lett volna a nyugtató szavaira és még csak fel sem kelt a pánikrohamomra.