Vonzódás, The End ~ Epilógus "Igaz volt"

sziasztok! itt az epilógus. jó olvasást hozzá, a végén írok pár sort :)))

Harry szemszöge 

    2314. Nevetséges, hogy az emberek mennyit változtak. Nem csak a ruházatuk. Ellustultak. Minden egyes családnak van egy külön, az állam által „ajándékozott” robotja. Főz, mosogat, ért a mosógépekhez. Elmegy, bevásárol. Soha nem gondoltam volna, hogy végignézhetem az emberi faj fejlődését, nem kívülállóként. Én szerettem megtartani a régi szokásaimat. Na nem mintha mosogatnom kellett volna, max a piás poharakat. Naplót írtam, elmentem magamnak vásárolni, és nem voltam hajlandó az újonnan szőtt-varrt ruhákat viselni. Néha elgondolkodok, hol leszünk, mondjuk ezer év múlva? Megéli egyáltalán a Föld? A két évszakból, és a tömérdek pusztításokból kiindulva, nem hinném. A szemeim egy páron akadtak meg. Egy házaspár lehetett, a nő gyermeket várt. A férfi leguggolt elé.

- Rose, megesküszöm, hogyha túléllek téged, Isten óvjon ettől, akkor ennek a háromszorosát csináltatom meg neked. 

Elmosolyodtam. A nő szemei felragyogtak, a mindenvivő boldogság kiült a vonásaira és a férfi nyakába borult. Kirázott a hideg is ettől. Mindenhol szerelmes párok sétálgattak. Előttem, mögöttem, jobbra és balra. Lehunytam a szemeimet. Tudván, hogy nekem talán ez már soha nem adatik meg, hányingerkeltő. Felsóhajtottam. Épp ki akartam venni a telefonomat, mikor megszólalt egy hang. Azaz ismerős, az a lelket tipró, az a megsemmisítő hang, ami kísérti a napjaimat. Újra, s újra, és újra.

- Gyönyörű, nem? – sóhajtotta, ahogy felnézett a magasztos márvány épületre, ami itt-ott csiszolt üvegbe torkollott bele. Nem tehettem róla. Elmosolyodtam. Próbáltam nem gondolni a lesüllyedt gyomromra és a torkomra, ami hirtelen még rekedtebbé tette a hangomat. 

- Gyönyörű – értettem egyet. Alacsony volt, szőkésbarna hajába belekapott a szél és táncra hívta. Amikor lenéztem rá, láthatóan zavarba jött és a földre pillantott. Elfojtottam a nevetésemet. A tudat, hogy újra kell kezdenem annyi év után, megőrjített. 

- Tudod a történetét? – pillantott fel rám végül. Mandulavágású, kék szemei ritka nagyok voltak. Azok ragadtak meg bennem elsőnek, mikor megláttam őt. 

- Meséld el – biztattam. Persze, kívülről fújtam. De valahogy hallanom kellett a szájából. 

- Nos – hezitált, a füle mögé simította a haját. Majd ismét az épületre nézett fel. – én nem is tudom hogy tudnám elmagyarázni. Egy fiú és egy lányról szól. Amelia és Harry – a névre felállt a tarkómon a szőr. Nem mutattam a fájdalmat, ami belenyilallt a mellkasomba – a Taj Mahalnál voltak – kivirult, miközben mesélt. Mintha látná a szemeivel a jelenetet. – az volt a Taj Mahal hagyománya, hogy a férj letérdel a felesége előtt, és megígéri, hogyha meghal a felesége, akkor szeretni fogja annyira, hogy építessen neki egy olyan síremléket – idegesen húzogatta a pulóvere ujját. El akartam oszlatni minden aggodalmát, vagy ami nyomta a szívét ott és akkor – Harry is leguggolt Amelia elé – nézett a szemeimbe – és…

- És? – mormoltam. Még mindig érzem az illatát, amit az indiai szél az orromba fújt. Látom az áhítatos szemeit, mikkel rám meredt. Azokat a vörösöket. 

- És megígérte, hogy ha Amelia meghal, a Taj Mahalnál is kiemelkedőbbet fog neki építeni. – Elmosolyodtam megint. Próbáltam nem elsírni magam lány módjára. Pedig majdnem a térdemre kényszerített a történettel. – azt mondják, hogy Amelia öngyilkos lett, hogy megmentse a szerelmét. - Ráharaptam a számra. Éreztem a véremet befutni a nyelvemre. – hát nem gyönyörű? Istenem, ki nem akarna ilyen szerelmet. Olyan… legyőzhetetlenek lehettek. 

- Te szeretnél? – bukott ki belőlem, és rögtön meg is bántam. A reménykedés a hangomból szánalmas volt. Elvörösödött és makogni kezdett össze-vissza. Annyira összeomlott a kérdésemtől, hogy elfordult, hogy ott hagyjon. – Miara – szóltam rá, és úgy tettem, mintha a földről vettem volna fel a virágot – ezt elhagytad.

A kék szemei elnyíltak, ahogy átvette a fehér rózsát. Nem is szólt semmit sem, csak megfordult, útközben belebotlott egy férfibe. Sűrű bocsánatkérések közepette sietett be az osztály többi tagjához. Beletúrtam a hajamba és felnéztem az építményre. Olyan lélegzetelállítóra sikeredett, mint Ő Volt. A Palace of the Phoenix (a Főnix Palotája )büszkélkedve álldogált oly sok évnyi készítés után. Azóta turisták tömege árasztotta el. Az egész világ tudott arról, hogy mit tett értem Amelia Knightley. – Curly, már megint úgy nézel ki, mint akin átment az úthenger – Liliana megállt mellettem, csípőre vágta a kezeit és elismerően bólogatott – ez nap, mint nap szebb lesz. – nem volt gúnyos. Ha ehhez kerül a szó, Liliana hallgatag. Ami tőle nem megszokott. A hátára dobta a haját és belibegett a világ tízedik csodájába. Mert azzá nyilvánították. 

    Nem csupán az épület volt a csoda. Hanem az is, aki megihlette. Megígértem neki, hogy megépítetem neki. Ő nem biztos, hogy olyan komolyan vette, mint én. Háromszáz év után sem tudtam feldolgozni azt, amit értem tett. Emlékszem, mikor magamhoz tértem a szoba romokban állt. Először azt hittem, hogy álmodtam. Kerestem Ameliát, kiáltottam utána, de nem felelt. Valóban meghalt. Utána akartam menni abban a pillanatban. Liliana nem tudott megállítani, mikor szétromboltam a házamat. Ától cettig. A romok között térdeltem és tartottam őt. A kihűlt, véres, élettelen testét. Azt hittem soha az életben nem fogok többé érezni. Beszéltem a testéhez, vártam, hogy rám nézzen azokkal a tüzes szemekkel. Nem tette. Amelia meghalt értem. Feláldozta magát. És bár valóban megszűntek a képzelgéseim, előbb viseltem volna el őket, hogy megkínozzanak, hogy megöljenek, majd visszajöjjek az életbe újra és újra, minthogy tartsam leküzdött testét a karjaimban. Nem az a kihívás, nem az a fájdalom, amikor elhagynak. Az semmi ahhoz képest, amikor az egyetlen jó dolog az életedben ott hal meg a kezedben. Általad. Mert én öltem meg. Én tehettem róla és senki más. Háromszáz éven keresztül nap mint nap különböző módon próbáltam magam megölni. Nem végleg, csak hogy arra a kis időre, amíg magamon kívüli állapotban vagyok: ne érezzek. Ne érezzem azt a pusztító kínzást ott végig az ereimben, a nem dobogó szívem körül, az elmémben. A nappalomban és éjszakámban. A szélben, a porban, mindenhol. Nehéz volt lélegeznem nélküle. Még akkor is, amikor Liliana megálljt parancsolt, lebirkózott a földre, a torkomat a földre nyomta, hogy mozdulatlanná tegyen és így beszélt: 

- Meg kell nyugodnod az Isten szerelmére, Harry!

- Megnyugodni? Meghalt. Megöltem. Amelia halott. Édes Istenem. 

- Hallgass rám, csak egy kibaszott percre hallgass rám! – a földhöz vágott és rám mordult. Liliana szemei ragyogtak, a vámpír hangjától elnyerte a figyelmemet. – találkozhattok újra, Harry. – a remény csillogott a szemeiben – együtt lehettek. Nem most, és nem holnap. De együtt lehettek.

- Mi a faszról beszélsz? – megpróbáltam ledobni magamról, de nem ment.

- Amelia megmentett saját magadtól és magától. Muszáj volt beteljesítened az átkot, hogy békére találj.

- Fogd be, csak fogd be.

- Amelia okosabb volt, mint hinnéd, a francba Harry. Csak hallgass meg. Várnod kell rá. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de itt leszünk neked. 

- Miről beszélsz? 

- Amelia eljött hozzám, miután eldobtad őt. – zihált, erős volt, de majdnem sikerült leküzdenem – elmesélte, hogy mit mondott neki Artzai. A lelkéről van szó, Harry. A főnixről. A főnixek mikor meghalnak, lángra lobbannak, de a parázsból – mosolyodott el – új életre kelnek, Harry. Amelia is újra fog születni. Nem most, nem tudom mikor, de újra fog. És meg fogjuk találni. Feláldozta magát, hogy később teljesen együtt lehessetek. 

    Ez volt hát Amelia Knightley tökéletes terve. Ott állt előttem, ismét a szőkésbarna haját piszkálta. Egyedül volt és az cipője orrát nézegette. Őt néztem. Szakadatlanul. Először nem hittem Liliana-nak. De kellett valami, amiben megkapaszkodhattam, különben elveszítettem volna az eszemet nélküle. Máshogy nézett ki, Amelia szöges ellentéte. Mégis annyira Ő volt az. A pirulása, a szégyenlős mosolya, minden, amit a szemei elmeséltek. Beiratkoztam az iskolájába és az osztálytársa lettem. Nem tehettem mást. Muszáj volt mellette lennem. Háromszáz évet vártam, hogy megjelenjen. Pár éve találtam rá, azóta figyelemmel követtem az életét. Amit a Palotából kaptam jövedelmet, a családjának adományoztam. Azt akartam, hogy jó élete legyen. Még ha talán én soha nem lehetek többé az élete része. Nem tudtam, hogy mit hoz a holnap. Ott állt előttem és gyönyörűbb volt, mint valaha. Háromszáz év után végre rátaláltam. Nem érdekelt, hogy másoknak csak egy átlagos lány volt. Őszintén? Bárhogy kinézhetett volna. Akárhogy. Nem szabtam ilyen baromságoknak határokat. 

   Nem voltak feltételek. 

   Egy sem. 

  

   Csak Ő. 

   Rámosolyogtam, amitől ismét elvörösödött és intett szelíden. Az egyetlen, amitől belül darabokban voltam: nem emlékszik rám. Nem tudja, hogy min mentünk keresztül egyszer. Halvány lila gőze sem volt, hogy mennyire, de mennyire szerettük egymást. Hogy mit leműveltünk egymásért. Hogy milyen mélyen forrtunk össze lelkileg és testileg. Hogy ő volt az, aki szerelmet alkotott. Aki megihletett engem. Akiről épp mesélt. Ő volt Amelia Knightley és csak nem is tudott rólam. A győzedelmies lángoló szerelmünkről. Túl kellene tennem rajta magamat, de nem megy. Belenézek a szemeibe és nem látom többé azt a szerelmet, azt az odaadást, azt a tiszteletet, mikkel rám nézett régen. Ezzel újra és újra forgatta meg a kést a mellkasomban. De kibírom. A francba. Újra ki fogom várni a 300 évet, ha kell 500at is, hogy aztán újra meghódíthassam. Ha meg tudom. Az sem érdekelne, ha nem vetné a karjaimba magát, csak körülötte lehessek. 

   Úgy érzem, az élet minden egyes mosolyával visszatér belém. 

   Lehet, hogy háromszáz évente csak 90 évet kapok belőle. 

   Meglehet. 

   De egy biztos: az örökkém megpecsételődött. Nem kell egyedül rohadnom, amíg világ a világ. 

   A halhatatlan hibrid és Amelia halhatatlan lelke. Örökké együtt. 

- Te meg mit szédelegsz itt egyedül? – Liliana gúnyosan nézett végig Miara-n. Aki olyan fejet vágott, mint akit épp halálra fenyegettek. – rettenetesen szánalmas vagy, ugye tudsz róla?

Liliana mielőtt ott hagyta volna, hátranézett rám, rám kacsintott, majd nevetve tovább állt. A fejemet ráztam. Miara riadtan jött ki a Palotából.

- Hé, mi történt? – megfogtam a karját és magam felé fordítottam.

- É-én csak… - a dadogásától elindult a forróság a mellkasomban. – nem jönnél be velem? Ketten jobb lenne végignézni. 

Kiszáradt a szám. Csak bámultam rá. Mondanom kellett volna valamit, várta a válaszomat, de esküszöm mozdulatlan lettem.

- H-hogy mondtad? 

Miara lesütötte a fejét, majd óvatosan felpillantott rám. El akartam törölni azt a szomorúságot az arcáról. Magamhoz akartam húzni, és addig csókolni, amíg el nem tűntetem az összes gondját. De nem tehettem. Csak remélni mertem, hogy egyszer lehetőségem lesz rá. De ha nem, akkor sem mondanék egy rossz szót sem. Nem lehettem telhetetlen. De mégis, minden porcikám rimánkodott, esdeklett érte. 

- É-én csak azt k-kérdeztem, hogy n-nem-e mehetnénk be… Együtt. Miért sírsz?

   Sírok? Észre sem vettem. Letöröltem az egyetlen forró könnycseppet az arcomról, miről nem is tudtam, hogy létezett. Ő lesz a halálom. Ebben biztos vagyok. Fogalma sem volt, hogy miket mondott. Hogy ezekkel a szavakkal odáig hatolt, ahonnan nincs visszaút. Tán nem is lehet eljutni oda, oly mélyen van. Elmosolyodtam. Lehet, hogy kételkedtünk magunkban Ameliával. De leg mélyen belül mindig is tudtuk. Mindig igaziak voltunk. Minden egyes szó. Minden pillanat. Minden csók. 

    Igaz volt. Igazak voltunk hát mi is. 

    Soha nem fogom megbocsátani magamnak, amit vele tettem.

Felsóhajtottam és bólintottam. Hát persze, hogy megyek. 

- Szerinted hogy nézhetett ki? – fordult felém hirtelen. Meg is lepődtem, hogy beszélgetni akar. 

- Kicsoda? 

- Amelia – vont vállat és felnézett a palota tetejébe, ahol egy élethű főnix lógott lefelé – biztosan csodaszép lehetett.

Meggondolatlanságból, de megfogtam a kezét, meghajoltam és egy apró csókot leheltem a kézfejére. Miara beszorította a levegőt, a szemei tág feszültséggel figyeltek. Elvigyorodtam, mikor felszökött a vörösség a fehér arcára. 

- Pont olyan lélegzetelállító, mint Te.

The End

hihetetlen, hogy itt van a vége. konkrétan méég mindig nem tudtam felfogni :) ahogy ígértem félig happy end, félig szomorkás, mert azért Amelia nem emlékszik rá stb. 

Szóval. Őszintén szólva napokig csak ezen gondolkodtam, ők voltak a fejemben. Nem igazán tudtam még elengedni őket, attól függetlenül is, hogy már a következőn gondolkodom. Én őket éreztem igazán közel magamhoz az összes többi történet közül. Nem tudom ti hogy vagytok vele.... de az előző rész kommentjei alapján egyetértetek. Annyira benne voltam mikor írtam, hogy hihetetlen. Libabőr, sírás, meg kell állnom, minden játszott benne. Ez egyszerűen nem is tudom. nem csak olvasni volt jó, de írni is. imádtam, szerettem, odáig vagyok értük. és most itt ülök egy "hogyan tovább" fejjel. nem fogok úgy felkelni hogy írhatom őket és ez... fáj? nem tudom. de ennyit rólam, csak gondoltam megosztom veletek. 

Remélem, hogy elégedettek vagytok vele. Igazság szerint várom, hogy mit szóltok majd hozzá. kíváncsi vagyok, hogy a tegnapi sokkolás után mit éreztek :) ez mind erre megy ki, hogy átérezzétek. Sikerült átérezni? :) Mert nekem NAGYON. mik voltak a kedvenc részeitek? mi fogott meg benne a legjobban? én is akarok egy ilyen szerelmet. :))) ők olyan különlegesek voltak <3 szóval várom a véleményeteket!

És nem utolsó sorban, KÖSZÖNÖK MINDENT! de tényleg. a Vonzódás elérte az 752es ( legtöbb ) részenkénti nézettséget, a napi 2300 ( legtöbb ) oldalmegjelenítést, és a sok új olvasót. én... nem tudok mit mondani. x oldalban leírhatnám, hogy mennyire köszönöm, de még akkor sem tudnám magam kifejezni. meg a bő szókincsemmel sem tudnám leírni, hogy mit érzek a blog iránt, irántatok. mert az h szeretem imádom odáig vagyok érte, az kevés. az semmi. én ebben, az írásban találtam meg magamat és boldoggá tesz. szóval jelenleg a blog és Ti lesztek boldoggá :) mindent, de mindent köszönök nektek. hogy itt vagytok és várjátok. k.ö.s.z.ö.n.ö.m. 

aki esetleg nem ilyen végre várt, sajnálom. akartam valamit, amivel visszahozom őket. mindig így volt tervezve igazából. mert ahogy mondjátok, ők egyek. ők ketten jók és azok is maradnak. mert attól, hogy most vége, ott lesznek valahol a távolban, remélhetőleg boldogan :) meg akartam mutatni, hogy őket még a kibebaszott halál sem tudja elválasztani egymástól és ez így is van. örökkön örökké együtt lesznek :) na de nem is pofázok többet :$ 

a következő blogról... LESZ. de egy hetes szünetre mindenképp gondoltam. nekem is kell, nektek is ezután.... most érzelmileg lent vagyok valahol, amiért vége lett ^^ 

szóval... ennyi. vége. imádlak titeket. ask-on, a csoportban, twitteren megtaláltok, meg itt is ha kérdésetek van, válaszolok. figyelni fogom a kommenteket. MINDIG mindent elolvasok. :)

Namaste. <3

II./NEGYVENEGY ~ "A tökéletes terv"

sziasztok! meghoztam az utolsó részt! ezen kívül még lesz egy utószó természetesen! hát... jó olvasást hozzá és könyörgöm, még ne utáljatok nagyon! még nincs vége!!!!! jó olvasást! xx

    Segítettem anyának elmosogatni. Eltörölgettem, mosolyogva néztem, ahogy Mallan könyörög a szüleimnek, had menjen el ebbe a „szuperzsír discoba”. Megtöröltem a kezem a farmerembe, és összefont karokkal sétáltam hozzájuk.

- Mallan, a város másik oldalán van, teljesen megértem őket, hogy nem akarnak elengedni. 

- Kopj le, Amelia. 

Felmértem tesómnak az újdonsült haját. Meg nem csak azt. A sűrű szemöldökét, amit folyton szednie kellett, mert összenő. A majdnem fekete szemeit, és az elégült mosolyát, mi körül ráncok mélyednek el. Mindig is helyes fiú volt, de ez a pár hónap a javára formálta őt. Anya az orrnyergét morzsolta. Nem akart beleegyezni, de csak magára haragította volna. Megdörzsöltem a karját és biztatóan rámosolyogtam.

- Nem tudom mi lenne velem nélküled – sóhajtott fel fáradtan. Próbáltam nem figyelni az elszűkült torkomra.

- Beszélni szerettem volna veletek valamiről – erőt vettem magamon és Duncanhez vezettem anyámat. 

- Miről, Zhamina? – Duncan magához húzott és a fejemre adott egy csókot. Felnéztem rá. A szemei tiszta szeretetet sugalltak. Felnyúltam az arcához, majd egy puszit nyomtam rá. Duncant váratlanul érte, de végül elmosolyodott.

- Megbocsátok neked – néztem mélyen a szemeibe. Elnyílt a szája, szemei is – mindenért. 

Pár percig csak csendben meredt rám. Tudtam, hogy ezért imádkozott. Többször hallottam őt erről beszélni anyával. És őszintén? Többé nem haragudtam rá. Láttam hogy néz anyára, hogyan néznek egymásra. Nem akartam ezt bármivel is elrontani.

- K-köszönöm – dadogta végül és egy hosszú, szoros ölelésbe húzott. A vállába fúrtam az arcomat. Megígérted magadnak, hogy nem sírsz Amelia. Nem sírhatsz. 

- Nem akarom, hogy váljatok – anya kezét Duncanébe tettem és összeszorítottam őket. – nem válhattok el, szeretitek egymást. És Mall… És nekünk, szükségünk van rátok. 

Anyáék összenéztek. Leolvashatatlanul beszéltek egymással, szavak nélkül. Elléptem tőlük pár lépést, és hagytam, hogy Duncan a karjaiba húzza anyámat. A szívem felmelegedett és az örömkönnyeim kibuggyantak. Tán csak az én lökésemre volt szükségük, vagy talán még annyira sem. Pár hete úgy viselkedtek egymással, mint férj és feleség, még ha nem is voltam itthon. Szerintük igen is itthon voltam, Liliana jó munkát végzett velük. 

- Zhamina, elszaladnál a boltba?

Megtorpantam a lépcsőn. Boldog szemekkel pislogtak rám, amitől csak még inkább összetört a szívem. Bólintottam.

- P-persze, csak átöltözök. Í-írd össze, hogy mi kell. 

Felszaladtam a lépcsőn, hogy ne lássanak megtörni. Becsuktam a szobám ajtaját, nekidőltem és mély levegőt vettem. Menni fog. Mennie kell. A pulcsimba töröltem a szemeimet, majd a pénztárcámért siettem. Kivettem a pénzemet, felvettem egy másik nadrágot, és Mallanhoz lépdeltem. A szobájából üvöltött a zene. Metallica? Fogalmam sincs, de ordítottak benne. 

- Mallan! – az öklömmel vertem az ajtót. A zene lehalkult. 

- Mit akarsz, Amelia? – fintorogva nyitotta ki az ajtót. A kezébe nyomtam a pénzt és rámosolyogtam. 

- A klubba – vontam vállat – gondoltam jól jöhet.

Mallan úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Nem kértem a köszönetét, annál sokkal fiúsabb a gondolkodása, és büszkébb. Nem érdekelt, hogy nem szoktunk ölelkezni. Vigyorogva rántottam magamhoz és megszorongattam.

- A-Amelia, mi a franc van? Hé, eressz már el.

- Hát meg sem öleled a húgodat?

- Nem szándékoztam – kiegyengette a pólóját. Mielőtt bármit is levághatott volna, intettem neki.

- Megyek boltba, kell valami?

- Egy doboz óvszer! – ordította utánam, mire felnevettem.

- Meglesz!

   A kapuban még visszanéztem a házunkra, amit még mindig újítottak a földrengés után. Hallottam, hogy kattant a kapunk, bezárult mögöttem. Mély levegőt vettem, és egy mosolyt erőltettem magamra. Szeretlek titeket. A zsebembe csúsztattam anyám bevásárló listáját. Leintettem egy taxit, és elmondtam a címet, ahol Nado vár rám Liliana-val. Az ablakban megigazgattam a sminkemet, bár csak kontúrt raktam fel, elmosódott. A tenyeremmel kisimítottam a felsőmet, egyfolytában mosolyogtam. De ez a fájdalom a gyökereimig hatolt. Égetett. A taxisofőr meg is kérdezte, hogy minden rendben van. Én pedig rávágtam, hogy persze, már minden a legnagyobb rendben. Néztem Anglia városának házait. Az ujjammal megérintettem az üveget, és azt játszottam, hogy úgy mindegyik épületen, embereken, fákon végig tudok simítani. Elnevettem magam a gyerekességem miatt. Mikor megérkeztünk, kifizettem és kiszálltam. A szél belekapott a hajamba. A színes tincseimet baloldalra sodortam, hogy egy helyen legyenek. Többször megérdeklődték, hogy honnan szereztem ilyen színű festéket. Liliana a zsebébe dugta a kezeit, és nem nézett rám. Nado őt tanulmányozta. Neki mindig is volt ilyen képessége, hogy olvasni tudjon másokban. 

- Sziasztok – örömködve néztem rájuk – oké, mi ez a halálhangulat?

A kérdésemre Liliana éles tekintettel nézett rám. 

- Szóval miért vagyunk itt? – Nado felvonta a szemöldökét. – várunk még valakit?

- Igazából igen, Rhyst. Csak szerettem volna meginni veletek valamit? Az olyan nagy baj? 

Összefont karokkal vártam a válaszát. Nado szemei nem fénylettek. Mielőtt teljesen belelátott volna a fejembe, Liliana-ra néztem. Kerülte a tekintetemet. Még akkor is, mikor Rhys megérkezett.

- Mi ez a gyülekező? Osztálykirándulásra megyünk? – Rhys megcsókolta az arcomat, kezet fogott Nadoval, Lil-nek pedig elmorgott egy sziát. Nos, igen, ők bírják egymást, de csak tisztes távolságon belül.

- Olyan karamellás tejszínes kávét akarok inni – mutattam a táblára, mi a „nyitva” tábla fölé volt aggatva. 

Elindultam befelé, de fél füllel hallgattam még őket.

- Mi folyik itt? – Rhys gyanakodott.

- Liliana? – Nado faggatta őt, hátrapillantottam, összeakadt a tekintetünk. A zöld szemei kihívóak voltak. Ráparancsoltam, hogy tartsa a száját. 

- Nos – kezdett bele és egy röpke mosolyt küldött felém – Ameliának szeretethiánya van, mivel Harry másodszorra is lekoptatta őt. Ne nézzetek így rám, legszívesebben elhúznék innen a büdös francba, hogy ne tudjanak olyat kérni tőlem, amit kurvára nem akarok.

Nyeltem egyet, majd beléptem a kávézóba. 

   Rhys és Nado egyfolytában Liliana agyát húzták. Kiparodizálták az új kabátját, sőt, Rhys azzal is próbálkozott, hogy „véletlenül leönti” annyira rossz. A szőke hercegnő többször rácsapott a fejére, amitől jól láthatólag megszédült a felvágott nyelvű meleg barátom. Halkan kuncogtam rajtuk, miközben kavargattam a kávémat. Nado pár perce már engem bámult. Szakadatlanul. Felforrt a vérem tőle, ideges lettem. Reméltem, hogy nem lát belém. 

- Mi az? – mosolyogtam rá szelíden.

- Beszélhetnénk? 

Bólintottam. Ha nemet mondok, tuti, hogy kicsapja a balhét. Útközben megpusziltam Rhys fejét, csakúgy, mire rám kacsintott és játékosan rávágott a fenekemre. A mosdók felé mentünk, megfogta a kezemet és maga felé fordított.

- Mi folyik itt? És ne mondd, hogy semmit, mert látom rajtatok. Egy szót sem szóltál, csak próbáltál nevetni. 

- Már jól sem érezhetem magamat? – forgattam a szemeimet – ugyan, Nado, nem minden Harryről szól. Semmi bajom.

Hazudtam. Őszintén reméltem, hogy ügyesen hazudtam. Bár Harryék mindig azt mondták, hogy pocsék vagyok benne. 

- Amelia – a hangszíne gyengédebb lett, szinte könyörgő – mondd, hogy semmi hülyeséget nem tervezel. Kérlek. 

Megütöttek a szavai. A barnásvöröses szemeinek lágysága. Mint aki őszintén féltett. Közelebb léptem hozzá és a kezeimbe vettem az arcát. Lecsukta a szemeit és felsóhajtott. 

- Csináltam én valaha is hülyeséget? – nevettem.

- Ne akard, hogy erre válaszoljak.

A kezei megfogták a derekamat és magához húzott. Fura volt. Nem éreztem, hogy fel tudnék robbanni mellette többé, de volt valami. Valami édeskés csalogatás, ami miatt összesimítottam az orrunkat. 

- Minden oké lesz, Nado, megígérem – mormoltam neki. 

- Könyörgöm, csak gondolkozz, mielőtt bármit teszel, oké? Itt vagyunk, segítünk. Nem érdekel, hogy Harry mellett vagy. H-ha ő boldoggá tesz, akkor leszarom, hogy mit akarok. Csak kérlek, maradj biztonságban. 

- Megígérem –félig legalább is. De ezt már csak magamban tettem hozzá. Megöleltem Nadot, az állát a fejemre támasztotta – tudod, ha tetszik neked Liliana – óvatosan kezdtem bele – é-én nem akarok az utatokba állni. 

Pár másodpercre néma csönd lett. Majd sóhajtott.

- Könnyen lemondtál rólam – viccelt, humorral tekintetében. 

- Nem mondtam le rólad. Ha veled találkozok először… biztos vagyok benne, hogy mások lennének az érzéseim. – vagy nem. Nem tudtam. De az biztos, hogy bele tudnék szeretni és ezt tudatni akartam vele. 

Nado megrázta a fejét és elhúzódott. Láttam, hogy a zavarát akarja leplezni.

- Ideje visszamennünk.

   Rhys ölében ültem és a haját piszkálgattam. 

- Túl rövid lett. Nem lehet beletúrni – biggyesztettem le az ajkamat.

- Beletúrnál, mi? – pimasz vigyorára megütöttem a vállát – most mi van? A meleg fiúk vonzók, tudom. Nem kell titkolnod a mélyen elnyomott szerelmedet irántam.

Elnevettem magam hangosan és megöleltem. Rhys viszonozta, körém szőtte a karját és a vállamba puszilt finoman. Hiányozni fogsz. A válla fölött a tekintetem Nadoéval találkozott. A francba, ugye nem hallotta, hogy mit mondtam neki? Rám mosolygott, amitől megnyugodtam. Rémeket látsz, Amelia. Meg kell nyugodnod. 

- Ideje mennem. Anya vár a bevásárlással.

- Kis kitérőt tettél előtte? 

- Nos, azt nem mondtam nekik, hogy mikor megyek haza – vontam vállat. Liliana felpattant és felhúzta a kabátot. Idegesnek tűnt. 

- Én léptem – jelentette ki.

- Ne kísérjelek el? – ajánlotta fel Nado ránézve. Nem tagadhattam, egy kis féltékenységet éreztem. De rögtön elsöpörtem. Rám pillantott még, mintha azt kérdezné „ugye nem gond?”, de csak rákacsintottam. 

- Nem, kösz – megütötte Nado vállát és kihúzott az étteremből, az asztalon hagyva a pénzt. Még megöleltem Rhyst és a mellkasába bújtam.

- Minden rendben? – súgta a fülembe – valami nyomaszt.

- Dehogy, semmi. Csak tudod még nem hevertem ki a történteket. 

Keserű volt a szám íze a sok hazugságtól. De nem tudhattak semmit sem. Főképp nem Nado. Kizárt dolog, hogy nem próbálna megakadályozni. Elköszöntem tőlük és néztem, ahogy szétszélednek az utcákon. Elöntött a szomorúság. De nem engedtem el a könnyemet, nem tehettem. 

   Liliana Harry házának falához dőlt háttal, összeszőtt karokkal.

- Lenyűgöző volt az alakításod – mormolta rideg hangon. 

- Sietnünk kell – elővettem a kulcsomat és besétáltam. Harry illata megcsapott, amint beléptem. Beszívtam és elmosolyodtam. Barátnőm elkapta a karomat.

- Biztos vagy ebben? – nézett mélyen, közelről a szemeimbe.

- Liliana – vettem mély levegőt – muszáj tudnom, hogy velem vagy ebben. Kérlek, meg kell tenned ezt érte. Harryért. 

- Nem tudom. Ez őrültség, kell lennie másik útnak. 

- Nincsen.

   A tükörben nézegettem magamat. Megigazgattam még a kontyba fogott hajamat, és az ezüstláncot körülötte.

- Itt van – mondta Liliana és megbújt a vendégszobában.

Még mondani akartam neki, hogyha szólok, akkor jöjjön. De gondoltam tud róla. Kinyílt az ajtó, a szívem pedig ezerrel verni kezdett Harry jelenlétére.

- Mi folyik itt? – mormolta, majd kiléptem a konyhába. Gyertyákat gyújtottunk meg Lilianaval, mi szerinte fölösleges, szerintem romantikus. Lekapcsoltuk a lámpákat, és csak azok világították be a lakást. Mikor megtalált engem, rámosolyogtam. Végighúztam a tenyeremet az itt érdes, ott puha, csipkézett anyagon. Harry szemei tetőtől talpig feltérképeztek, beittak. Éreztem, hogy az arcom vörössé feslik. Feketében volt, zakóban és ingben, ahogy terveztük. – A-amelia – dadogta – n-nem sz-szabadna it lenned.

Elé sétáltam, a magas sarkúm csattogását lehetett csak hallani, na meg Harry egyre fokozódó lélegzetvételeit. 

- Vacsorázz velem.

- Nem lehetsz komoly, ugye? Azok után, ami történt, hogy mersz idejönni? Amelia, el kell me..

Az ajkaira nyomtam az ujjamat. Oldalra néztem, bele a tükörbe. Ott álltunk megint, én száriban, ő pedig zakóban. A tükörben rámosolyogtam, felemeltem a kezemet, és vártam, hogy rásimítsa az övét. Harry hezitált. Láttam az undort rajta. Gyűlölte magát s én egy percre sem tudtam volna őt gyűlölni. 

- A gyönyörű vámpír és a lelketlen tamil – mormoltam az orrom alatt. Harry arca eltorzult, mikor összeérintette a tenyerünket. 

- Hogy mondtad?

- Vacsorázz velem.

- Nem lehet. El kell menned, Amelia. Percek kérdése és… - a hátam mögé nézett, a szemei leszorultak. – itt vannak. 

- Tudom, shhh – a nyakába csimpaszkodtam, lehúztam magamhoz és megcsókoltam. Röviden, gyengéden, de minden pillanatát élveztem. Megfogtam a kezét é vezetni kezdtem. Leültettem az asztalhoz, az ö részéhez bort tettem, mivel tudtam, hogy nem eszik. A késemet az asztal közepére csúsztattam, miután felvagdaltam a húst. Harryt méregettem. Többször nyelt. Volt, hogy rám nézett, a hátam mögé, majd a késre. Felemeltem a poharamat és lassan kortyoltam. – emlékszel, amikor a hajóra vittél? – az emlékekre felsóhajtottam könnyedén.

- Amelia – hangja figyelmeztető volt. Izzadni kezdett, a nyakán kidülledtek az erek. 

- Akkor mondtam elsőnek, hogy szeretlek – vigyorogtam rá – és elfutottál tőlem. Emlékszel?

Harry lehunyta a szemeit. A szája szélé felkunkorodott parányira. Biccentett. 

- Gyáva voltam.

- Tökéletes voltál. Most is az vagy.

Harry kínosan röhögött bele a szavaimba.

- Menned kell – ahogy rám nézett, a zöld szemei sötétebbek lettek. A szívem ugrott egyet, de tovább mosolyogtam. Mikor a tekintete a késre esett, folytattam.

- Az volt az egyik legszebb pillanat, mikor viszonoztad, Harry – megragadta az asztal sarkait, mintha vissza akarná fogni magát – de annál nem voltam boldogabb, mikor mindketten ki tudtuk mondani egymásnak. 

Harry szemei rám meredtek. A szemöldöke összeszűkült és halk morgás hagyta el a torkát. 

- El. kell. menned – a hangja már nem evilági volt. Letettem a poharamat, felálltam és szembenéztem vele.

- Nem. 

Harry rácsapott az asztalra. Felborult minden rajta, összerezzentem, de gyorsan kisimítottam a vonásaimat. 

- Megmondtam, hogy ne zaklass tovább. – egyenesen a szemeimbe mondta. Már nekem. Már nem Ameliához beszélt. Visszatartottam a könnyeimet. Ó Harry, mit tettem veled. Amikor felkapta végre a kést, hátrálni kezdtem. Egyetlen egy másodpercre sem néztem el róla. Közeledni kezdett felém. Felborított mindent, mi az útjába került. A léptei hangosan dübörögtek a padlón. Erősen markolta a kést, aminek az éle felém irányult. Nekiütköztem a falnak. Harry szemei már nem láttak meg többé. Nem észleltek. Én tehetek róla. – tűnj. el – parancsolta rám – tűnj el, miattad bántottam Ameliát. Megöllek, Istenemre mondom megöllek, ha nem tűnsz el innen.

Elmosolyodtam, mire még inkább elborult az agya. 

- Kinevetsz? – felemelte a kést, nem torpantam meg. Álltam a tekintetét. Tovább mosolyogtam. Őszintén mosolyogtam. Amikor felém legyintette, az éle két centivel állt meg a mellkasomtól. A szívem a torkomba ugrott, leszorítottam a szemeimet és halk nyüszítés tört ki belőlem. – Amelia, ó Istenem – Harry hangja megtört, elveszett volt és hátrálni kezdett. Átesett a kanapén, és mászni kezdett a kezein. 

- Semmi baj, Harry – sétáltam felé és a kezemet nyújtottam. Remegtem. Kerülgetett a sírás. 

- Mennem kell, Istenem, mennem kell. – a hajába túrt és kétségbeesett zöldellő szempárral meredt rám. – majdnem... nem… Mennem kell.

- Liliana – ordítottam el magamat. Harry arca lefagyott. A szája szétnyílt.

- Mit csinálsz? – kérdezte a lábaira állva. Hátra lépett egy lépést. A vendégszoba kinyílt, Liliana pedig ott állt öt méterrel mellettünk. 

- Csináld – szóltam rá. 

- Amelia – Liliana hangja megakadt a torkában.

- Azt mondtam csináld – emeltem fel a hangomat. Harry a fejét rázta tehetetlenül, váltogatta közöttünk a pillantásait. A mellkasom szúrt. 

- Vége lesz, Harry. Vége lesz, ígérem – a könnyem lefolytak az arcomon. Egyetlen egy kövér, forró könnycsepp. Olyan nehéz volt, hogy szinte hallottam a padlón dobbanni. 

- Amelia, szeretlek. Szeretlek – ismételte és az ajtó felé sietett.

De aztán megtorpant. Liliana kimerevedett és Harryre koncentrált. Harry megrázta a fejét, majd még egyszer. Aztán hátra nézett a válla fölött. Ismét sötéten. Elvigyorodott ördögien és felém hajtott. 

„Azt akarom, hogy belemássz a fejébe, Liliana”

    A szám elnyílt, mikor felkapta a kést. Lehunytam a szemeimet. 

- Szeretlek, Harry – suttogtam még egyszer utoljára.

- NEM – ordította el magát Harry. Ránéztem. – Liliana, mit csinálsz?

- Liliana, ne hagyd abba – parancsoltam rá. 

Harry zihálni kezdett. Küzdött Liliana ellen, annyira küzdött, hogy a kést belevágta a saját combjába.

- Nem.foglak.bántani. – morogta, de más késő volt. Elmosolyodtam. 

„Mindig is ez volt a végzeted”

„Tudni akarod mi az igazi átka Harry Stylesnek? Hogy miután megtalál téged, beléd szeressen. És hogy aztán elpusztítsa az egyetlen jó dolgot a nyomorult életében. Téged. Te vagy az átka”

„El kell érned, hogy megöljön Liliana. Mássz bele a fejébe és ültesd el a gondolatot, ha küzdeni akar ellene. Akarnia kell. Ez az egyetlen módja”

    Mikor nyitottam a szemeimet, Harry belemártotta a kést a mellkasomba. A szám elnyílt, minden lelassult. A homályos látásommal Lilianara néztem, aki elfordult és eltakarta az arcát. Majd Harryre. Akinek az arca szép lassan változott el. Lecsúsztam a sarokba. Jéghideg lett a testem. A könnyem kibuggyant, mi keveredett a számból előtörő vérrel. Itt a vége. 

   Már nincs senki, aki visszahozzon. Nem hozhatnak vissza. Ez a végzetem. Ez volt az egyetlen módja. Harrynek be kellett végeznie az átkát, hogy megszabadulhasson tőle. 

   Felszabadul a halálommal.

- NEM. – a kés leesett mellém, Harry is a térdeire – nem. Amelia, szerelmem, nézz rám, kérlek – az érintése már érzéketlen volt számomra. A szemeim hátracsuklottak, de őt akartam látni utoljára – nem hagyhatsz el. Nézz rám, kérlek, könyörgöm – Harry zokogni kezdett, a kezembe temette az arcát, rázkódott. – LILIANA CSINÁLJ MÁR VALAMIT! – ordította. 

- H-Har…

Már nem bírtam beszélni. A hideg eluralkodott a testemen. Itt volt, a halál, éreztem. Harry megfogta a vállaimat és rázni kezdett.

- Be ne merd csukni a szemeidet – előhúzta a telefonját. Az ujja remegett a képernyőn – vegyék már fel az Istene szerelmére! Amelia, ne merj meghalni nekem, megértetted? 

- Harry, vége van – Liliana odasétált hozzánk. A fejem oldalra esett. A vérem kibugyogott a mellkasomból. 

- NINCS VÉGE. Akkor vele megyek én is.

Felállt. Csapkodni kezdett. Az egész szoba romokban hevert tíz másodpercen belül. Felköhögtem, de már csak a vörös lötty jött belőlem. Liliana megfogta Harryt, és a falhoz vágta. Elájult. Lehajolt hozzám.

- Megmentetted őt, Amelia Knightley – súgta, a karjaiba vett. A karjaim, kezeim lelógtak a levegőben, a fejem is. Már csak másodperceim voltak hátra. Liliana lefektetett Harry mellé. Olyan szép volt. Magammal viszem a gyönyörű vonásait. A mosolyát. A szemeit. A hangját. A szerelmét. 

- Szere – nyögködtem, egy utolsót rázott rajtam az élet. Liliana levegőért kapott, mikor elejtette első könnyét –tlek…

„Miután vége van, Liliana, törölj ki a családom fejéből. Rhyséból is. Nem akarom, hogy miattam szenvedjenek. Ez az utolsó kívánságom.”

Harry kezéért akartam nyúlni, de már nem bírtam. Így hát Liliana tette a kezemet Harryére, és összekulcsolta az ujjainkat. Elmosolyodtam még, mielőtt leesett a fejem és eltávozott belőlem az élet. Immáron véglegesen.

Így lettem hát a tökéletes csapdából, a tökéletes terv.

II./NEGYVEN ~ "Vége van"

helló mindenki! itt van a következő. még ezen kívül lesz egy rész + utószó. hihetetlen hogy ideértünk. :( na de jó olvasást, mert még nincs vége. köszönök mindent x 

    Három napja már, hogy hazaértünk.

A metamorfok és vámpírok ünneplést csaptak azon az estén. Bár voltak, akik mérgesek voltak rám, mert egy levelet hagytam csupán magam után. Viszont látva a győzelmünket örültek nekünk. Nekem nem volt kedvem ünnepelni. Mármint, valóban nyertem? Mit nyertem? Nadot visszahoztam sértetlenül – legalább is fizikailag – és Harry is megmenekült. A világ rendje szép lassan, de helyre áll majd. A madaram szemén keresztül pedig láttam, hogy Gaizkáék, és a többi csapdába ejtett teremtmény felszabadul. Rátaláltam magamra és kitöltötték az űrt a mellkasomban. Visszakaptam az egyetlen dolgot, ami életben tartott oly sokáig. A kapcsolatunkat. Minden a helyén volt és még sem. Mit nyertem? Mert szerény véleményem szerint, semmit sem. Minden visszatért a bejárt útra, egy-két felfrissült szállal összeszőve. Többé nem fenyegetett háború, sem természeti katasztrófa. Ami normál ember szemével sikeres küzdelmet jelentene. Akkor miért érzem mégis úgy, hogy teljesen legyőztek? Miért nem mozognak többé újratöltődött energiával a lábaim? Miért ilyen átkozottul nehéz felkelnem pár napja az ágyból és szembenézni a világgal? Annyira be voltam rezelve, a gondolkodás sem úgy ment, mint kellett volna. Éjszakákat töltöttem a könyvek fölött, az interneten, mindenhol, csak találjak megoldást. 

    Nem volt. 

    Niente. 

   És kezdtem elveszíteni az eszemet. Harryt nem láttam azóta, hogy ott hagyott. Hiányzott. Épp, hogy visszakaptam, elment. Ha még csak elhagyott volna! Maire. Hagyj békén, Maire. Ezzel álmodtam a két-három órás pihenőmben, és ezzel keltem utána. Fel s alá járkáltam a szobában. A deszkák dübörögtek alattam, reméltem, hogy senki nem kel fel rá a szomszédban. Megálltam, a párkányra támaszkodtam és kinéztem a fejemből. Nem tudom mit kéne tennem. Nincs rá elfogadható megoldás. Egy van, de az kizárt, hogy bevessem. Mást kellett találnom. Addig nem nyugszom. Összefogtam a hajamat, a fejem tetejére kontyoltam és kiléptem a konyhába. Nado és Liliana kíváncsi szempárjával találtam magam szembe. Liliana azóta, hogy visszatért Harry, felvirult. A szemei ragyogtak és folyton mosolygott. Még nem láttam őt ilyennek. Ráadásul láthatta is Őt. 

- Most keltél? – kortyolt a kávéjába barátnőm.

- Igen – hazudtam egyszerűen. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel.

- Ó értem, akkor azért járkáltál egész éjjel – legyintett tök természetesen. Liliana egyébként is átlátott rajtam, mint Harry. Vajon köze lehet ahhoz, hogy a szívem dobbanásai elárulnak? Természetesen. A kezem remegett, ahogy a kávét emeltem a számhoz. Mindketten engem tanulmányoztak. Kezdett zavaró lenni, de csak mosolyogtam. – pihenned kéne.

- Jól vagyok – vontam vállat. 

- Igaza van – mormolta Nado – a két óra alvás nem fog előrébb juttatni.

Elfelejtettem lélegezni, amíg Nado tekintetét álltam. 

- Hogy van? – pillantottam Liliana-ra.

A szőkeség beharapta az ajkát és a vállat vonogatta. Nagyszerű. Még csak nem is beszélhetett róla?

- Mindegy – beletúrtam a hajamba. –ne-nekem beszélnem kell Arine-al. 

Kicsörtettem a házból, képtelen voltam elviselni a szánakozásukat. Ahogy végighaladtam a többiek között, éreztem, hogy megbámulnak. Ha érdekelt volna, lehet, hogy zavarba is jövök. De nem úgy lett. Bekopogtam Arine ajtaján, türelmetlenül doboltam a lábammal. Mi tart már ilyen sokáig? Még egyszer kopogtam. Az ajtó kitárult.

- Zha..Amelia, gyere be – mosolygott.

Arine házában ott volt mamma is. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor itt hagytam. Bár ez annak is köszönhető, hogy élek. Legalább is így magyarázta az elmúlt hetek fáradalmait. És elhittem neki. Akkora már a szín is visszatért az arcába, nem remegtek az ujjai, ha valamit épp tartott. Egyfolytában viselte a szívmelengető mosolyát, amitől elmélyednek a ráncai. 

- Nem nézel ki jól, Petti – jegyezte meg. Velem szemben állt és feltérképezett. – pihenned kéne.

- Nem, nem kéne! – csattantam fel – most már mindenki abbahagyhatná ezt a dumát! Nem fogok pihenni, nem tudok pihenni!

Mindketten hátratántorodtak a kitörésemtől, mit egyből megbántam. Hisz nem ők tehettek róla. Lefolytam a székre és a kezeimbe temettem az arcomat. 

- Sajnálom. Én csak… nem tudom mit tegyek. 

Mamma leült mellém és a térdemre tette a kezét, megszorította.

- A szíved mélyén tudod, hogy mit kell tenned. Meg kel szabadítanod őt, my little Petti. Ez már szenvedés lesz neki, te is tudod. Kiitta a véredet, ettől már csak rosszabb lesz. 

Nem engedtem, hogy sírjak. 

- Nem – ráztam a fejemet – képtelen lennék rá. Megszabadítani? Mamma, nem veszíthetem el. Nem értitek. Ha azt mondom, hogy nem tudok nélküle lenni, azt szó szerint értem. Nem tudok aludni, kihánytam bármit ettem, nem megy. Nem megy, csak nem – suttogtam egyre halkabban. 

Mamma és Arine összenéztek, majd egyszerre sóhajtottak fel. – nem tudom megölni. Akkor magammal is végeznem kell, vele mennék egy szempillantás alatt.

Mamma keze leesett rólam. Felnéztem az elképedt szemeibe. Vagy inkább megfélemlített? 

- Nem mondj ilyeneket. Nem beszélhetsz így. Ez nem egészséges, Amelia. 

- Szerinted nem tudom? – mosolyogtam bágyadtan – de nem érdekel. Tudom, hogy ezt tenném. Mi van, ha a halál után együtt lehetnénk végleg? Nem kéne semmivel sem törődnünk, mert együtt lennénk.

Arine felállított, megfogta a vállamat és megrázott.

- Azt akarod, hogy a Casia színinfarktust kapjon? Ne merj ilyeneket beszélni, ne előtte! Senki előtt sem. Meg kell szabadulnod ettől, mert azt sem tudod miket beszélsz.

Tényleg nem tudtam?

- É-én… mennem kell.

   Valóban kezdem elveszíteni az eszemet? Hogy tudnám mindezt megakadályozni? Úgy érzem előre tettem egy lépést, majd kettőt hátra. Megmérgeztem Harryt. Jól mondták. De nem a testét, hanem az elméjét. De mi van, ha nem olyan rossz a helyzet? Ha segíthetnék rajta szimplán úgy, hogy mellette vagyok? Látnom kellett. 

- Liliana, hol van? – ahogy beléptem a házba láttam, hogy Lil Nado kezét fogja. Pár pillanatra megtorpantam. Belenéztem Nado szemeibe. Mit rejtettek? Megbánást, vagy teljesen mást? Nem tudtam kiolvasni, mint lényegében soha sem. – beszélhetnénk? Kérlek. 

Liliana felsóhajtott és bólintott. Rámosolyogtam Nadora, de félúton elapadt az arcomról. Kisétáltam az erdő felé, beletúrtam a hajamba. A légzésem szakadozott. Oly nehéz volt a mellkasom, összenyomta a tüdőmet, úgy éreztem megfulladok. 

- Amelia, é..

- Mennyire rossz a helyzet? – fordultam felé, a könnyek felhőkként gyülekeztek a szemeimben. Alig várták, hogy viharként csapjanak le rám.

- Nos – húzta el a száját – ötször megnézte a szerelmünk lapjait. 

Nem tudtam elfojtani a halk kuncogásomat.

- Ennyi?

- Amelia, úgy értettem, hogy napi ötször. Szerinted ez „ennyi”?

Liliana nézte, ahogy elnevetem magamat, amitől vigyorogni kezdett. 

- Látnom kell őt. Valamit tennem kell, még nem tudom, hogy mit. Mellettem állsz? Kérlek, mondd, hogy igen. 

A hátára csapta a haját. A fejét ingatta tehetetlenül, mint aki nem tudja erre milyen választ adjon.

- Nézd – elém sétált és a vállamba markolt – mindketten idióták vagytok, ez tény. 

- Lil..

- Befejezhetem? Köszönöm. Végignéztem, amit leműveltetek egymással, komolyan, videóra kellett volna venni. Szánalmas volt. Így Harry úgy Harry. Amelia, Amelia ne hagyj el, mert szerethetetlen vagyok – Liliana hangosan, nyávogva imitált minket. Leesett az állam – többször gondolkodtam azon, hogy eret vágok. Az elejétől fogva végigkövettem a kapcsolatotokat. Kasey tényleg csak ráadás volt. Mikor megtudtad, hogy vámpír? – nevetett – megfizethetetlen! Többször akartalak megütni, mint általában másokat, és ez nagy szó. Annyira egy naiv tudatlan kislány voltál Harryhez képest. Többször megkérdeztem tőle, hogy komolyan? Megéri ez neked? Persze tudtam, hogy mi van köztetek és azt is, hogy ez mihez vezethet. Na jó, ugyebár pontosan senki sem tudta. Láttam, hogy mennyire elcseszettek vagytok. Ne vágj ilyen fejet, azok vagytok – nyomta a mutatóujját a mellkasomba – ennyire gusztustalanul nyálas szerelmet még a filmekben sem tudtak kitalálni – elmosolyodtam. Neki ez volt a dicséret. Már megtanultam olvasni a sorai között – és őszintén? Marhára a legrosszabbak vagytok egymásnak, egészségtelenek – mélyen nézett a szemembe. Még a levegőt is visszatartottam – de külön? Amelia, - röhögött ismét, a haját piszkálta – nevetséges, de külön még egészségtelenebbek vagytok. Bár nem tudom felfogni miért, de nem léteztek egymás nélkül, ez tény. Szóval ja, a legjobbat akarom Harrynek. Nem számít, hogy mibe kerül. El kell fogadnom, mert a barátom. És te vagy a legjobb dolog számára. Így téged akarlak mellé. Akármit is találsz ki, melletted leszek. – megkönnyeztem a szavait. Úgy éreztem mást sem csinálok, csak bőgök napok óta, nem foglalkoztatott többé – Harry egy pöcsfej, amiért ellökött magától. De megértem, sok mindenen ment keresztül, aztán kiderül, hogy a sötét oldalad Nadohoz is húz. Segítek neked, de csak akkor, ha ez titeket, kettőtöket jó helyre visz. Ellenkező esetben csatlakozok a szerelmünk lapjaihoz – félmosolyra húzta a száját. 

Pár percig nem is tudtam mit mondjak. Csak álltam és vigyorogtam rá, mint egy hülye. 

- Köszönöm, Liliana. – mondtam halkan – Harry mellett te vagy az egyik legjobb dolog, amit kaphattam. Igazi barát vagy.

Liliana felhorkantott.

- Dehogy vagyunk barátok, ne álmodozz, hófehérke. Előbb vágom el a nyakam, mint hogy ilyen szánalmas kislánynak a barátja legyek.

Liliana a szemeit forgatta, de a szája sarka fölfelé kunkorodott.

- Ami Nadot illeti – kezdtem bele – amúgy mi van Niall-el? Azt hittem összemelegedtek.

Liliana lepillantott a földre. 

- Megmondtam neki, hogy nem működhetne, akármit is érez, nem tudom viszonozni – vallotta be. A szám elnyílt. Hirtelen meg akartam ölelni Niallt – nem akartam megsebezni tudod. Tudtam, hogy úgyis elbasztam volna, mindig ez van. Ő pedig túl… jó hozzám. 

- Lám lám – nevettem fel őszintén. Liliana egy „ mi van” tekintettel ajándékozott meg – a jégkirálynő végül egy embert saját maga elé helyezett. El sem hiszem, hogy majdnem egy év kellett hozzá, hogy ezt megérjem.

Liliana rám meredt, az állkapcsa rángatózott. Kuncogva fordultam el, hogy a kapuhoz lépjek. Még hátrafordultam.

- Te vagy a legjobb barátnő az egész világon. Szeretlek, Ana – szívet alakítottam ki a két kezemmel és felé küldtem. Liliana megrökönyödött. Majd egyszerűen a szemét forgatta, elfordult, de előtte nevetve felmutatta a középső ujját. Hát, mi így szeretjük egymást. – hé, Lil – Nado-ra néztem, aki az ajtóban állt. Nem tudtam, hogy mit hozhat ki a sors belőlük. Találkozott a tekintetünk Nadoval. Felsóhajtottam. Boldognak akartam őt látni. – semmi – legyintettem. Elfordultam és kiléptem Spiritfallsból. 

Harry ajtaja nyitva volt. Arra számítottam, hogy wiskey-s üvegek lesznek szétszórva a házban. Ennek ellentétjét bizonyítva, tisztaság volt. Még csak cigi füstöt sem éreztem. Jó jelnek kellett volna lennie, mégis az ellenkezőjét éreztem. Lerúgtam a cipőmet útközben és a nappaliba mentem. Ott ült a kanapén, mozdulatlanul, felém sem fordulva. Pedig tudta, hogy ott voltam. Száz százalék. A TV előtte süket volt már, fekete képernyő azt mutatta, hogy lejárt a CD. Előtte álltam meg, a szívem megszakadt a látványától. A szűk fekete nadrágja volt rajta, és egy kék ing, ami két oldalra lógott, szabadon hagyva a felsőtestét. A haja kócos volt, mint amibe számtalanszor beletúrtak, fésűképp. A zöld íriszei üvegesek voltak, lila táskák voltak a szemei alatt. Emellett falfehér volt, élettelen.

- Harry – szellemként jött ki belőlem a neve. Az álla megrándult és pislantott egyet. – Harry, nézz rám, kérlek. Itt vagyok, beszéljük meg. Hiányzol. – mintha a falnak beszéltem volna. Ott álltam kerek két percig, és semmi. Még csak felém sem fordította a fejét. Erőt vettem magamon odakint a háza előtt, de éreztem, hogy a falam szép lassan omlik le. Mintha ott sem lennék. Ennyire megbántottam? Már nem is tudtam mit mondani. A föld kicsúszott a lábaim alól, a térdeimre estem előtte. A szőnyegbe kapaszkodtam, ki akartam egyenlíteni a légzésemet, de egyre csak ziháltam. – fáradt vagyok. Annyira fáradt – mormoltam és hagytam, hogy a padlószőnyeg beigya az újabb s újabb könnyemet. – é-én nem tudom mit tehetnék, Harry. Harcoltam, ha tehetném esküszöm megszakítanám a kapcsolatot Nadoval. Nem szeretem őt, ig-igen tetszik, tetszett, volt valami, ami húzott hozzá, de harcoltam ellene. Miattad, Harry. Nem volt elég, tudom, jobban kellett volna, megbuktam. De… de soha nem szűntem meg szeretni téged. Még akkor sem, mikor elmentél. Veled álmodtam, képzelődtem, úgy keltem fel, hogy hátha ott leszel és csak egy rémálom volt. Tudom, hogy ellent kellett volna mondanom neki, de csak segíteni akart. Volt ez a tűz, meg a szikra, meg… - a vállaim közé esett a fejem. A karjaim reszkettek alattam. Gyenge voltam, kész csődtömeg – és segített, de… elfáradtam. Én…

Amint lezuhantam volna a padlóra, két erős kezet éreztem meg a vállaimon. Felhúzott az ölébe és kisimította a nedves hajamat az arcomból. Ő is sírt. Lefolyt az arcán, közelebbinek nem is érezhettem volna tekintetét. Hatalmas tenyere rásimult az arcomra, hüvelykujja cirógatni kezdett. Mondani akart valamit, de a szavak a torkán akadtak. Ehelyett inkább lehúzott magához és összehúzta a szánkat. Egyszerre öntött el a hideg s a tűzforró. Úgy éreztem meghallgatattak az imáim. Új erőre kaptam, ahogy összesúrlódtak a sírástól ragacsos ajkaink. Ő beletúrt az én hajamba, én az övébe a tarkóján. Egyszerre sóhajtottunk fel a megkönnyebbüléstől, ahogy elnyílt a szánk és elmélyültünk. Nem csak a csók, hanem mi ketten is. Egymásban. Mintha ezer éve vártam volna valamire, s végre megkaptam. A nyelveink úgy csaptak össze, mint a meleg s a hideg a felhők között, hogy hurrikánt kavarjanak a fejünk fölött. Pontosan olyan érzés volt ott és akkor. Képtelen voltam megbirkózni a csókjával. Lehatolt a testem legmélyébe is, felkavarta a szunnyadó szívem szilánkjait és összetapasztotta őket. Ahogy egymásra néztünk elmondtuk mindkettőnk mesébe foglalt érzelmeit, ahogy belélegeztük egymást, megosztottuk az univerzumnak szánt közös erővel kiharcolt üzenetünket: itt vagyunk, együtt és nem tehet ellene semmit sem. Elmosolyodtam és ahogy belemarkolt a combjaimba, felállt velem, én végigcsókoltam állának minden szegletét. Harry úgy nyalábolt magához, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék onnan. Hát nem jött még rá, hogy soha nem tudnám őt ott hagyni? 

    Harry ledöntött a puha ágyára, kimerülten hívogattam őt mosolyommal magam mellé. Szükségem volt rá, hogy oly közel érezzem őt hozzám, mint soha senki mást a világon. Ahogy fölém hajolt, megfogtam a láncát a nyakában, s lehúztam őt hozzám. Egy újabb csókban forrtunk össze. Egy lassú, ígéretes, mégis kalandos csókban. Nem volt szándékomban beszélni. Mit mondhattam volna még, s ő mit mondhatott volna? Szavakkal lehetetlen kifejezni mindezt kettőnk között, egyáltalán lehetséges bármivel is? Lehunytam a szemeimet és élvezettel sóhajtoztam, ahogy kiöltve a nyelvét végignyalta a nyakszirtemet. Egy pillanat sem telt el anélkül, hogy érintettük volna egymást. Ez a hiányról szólt, az elmúlt hét, napok fájdalmas időszakáról, mikor nem láttuk egymást. Nem lehettünk egymáséi. Hiányzott a mosolya, a nevetése, a gödröcskés vigyora, de legfőképpen ő maga hiányzott. Lesimítottam róla az inget s annak útját csókjaim halmazával kísértem le a karján. Hiányzott a bőre íze, az a tökéletes sós-édes keverék, mibe még hozzá csatlakozott a tusfürdőjének fűszere. Hiányzott, hogy úgy súgja a nevemet a fülembe, mint akkor és ott. Harry a már meztelen mellkasomra simította a tenyerét és lehunyt szemekkel hallgatta a szívem egyre csak dallamosabb verdesését. 

- Nem akarlak bántani – suttogta, félúton elcsuklott a hangja.

- Nem fogsz – ígértem meg, és ebben biztos is voltam. 

- Még nincs vége, Amelia – nézett a szemeimbe. Kétségbeesett volt. Tehetetlen. – itt vannak, látom őket.

- Shhh – összesimítottam az arcunkat. Muszáj volt pár pillanatig úgy maradnunk, hogy összeszedjem magamat. A hiányzás, féltésbe torkollott. – szeretkezz velem, Harry – kérleltem.

A tűz lángolt közöttünk. A bőröm felizzott minden simításától, a térdemen, a combomon, s a lábaim között is. Harry nézte, ahogy elnyílik a szám és levegőért kapok. Már csak az alsónadrágja akadályozta meg a beteljesülésünket. Nem akart sietni, én sem akartam. Beharapott szájjal követtem csókjait a testem minden pontján. A haját túrtam, mikor meghúztam felnyögött a torkában és rám lihegett. Egyik pillanatban még a combomnál ólálkodott, a másikban pedig olyan hévvel csókolt meg, mintha nem lenne holnap. Összefonta az ujjainkat s a fejem fölé nyomta bele a matracra, ahogy a csípőjét előre lendítette és egymás szájába ziháltunk a fenséges gyönyörtől. 

- Szeretlek, Amelia – mondta végre annyi idő után. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a fejemet a kéj forradalmias tengerében. Beleszántottam a hajába és az ajkát megszívtam. 

- Szeretlek, Harry.

Harry mellém helyezkedett, az oldalamra fordított és hátulról ölelt át. A szám kiszáradt, mikor a mellkasomig húzta fel a térdeimet. 

- Sajnálom a kirohanásomat, nem akartalak megijeszteni.

A fülem mögé harapott lágyan.

- N-nincs miért bocsánatot kérned, neked nem – a vállára döntöttem a fejemet és megmarkoltam a párnát mellettem, mikor a testünk összeolvadt. Harry a nyakamba nyögött férfias, rekedt hangján. A karjait körém fonta s a kínzóan lassú, de erős hajszolása közben magához tartott. Egyszerre remegtünk és sziszegtünk. Izgató volt és mámoros. Hátrafordultam, hogy birtokolhassam a száját. Vágytam rá. Mindenére. A haját szorítottam meg, mikor oly mély, oly ismeretlen pontot érintett, mitől elnyílt a szám, kimeredtek a szemeim és a karjába martam.

- Mi a baj? – ijedten meredt rám – fáj?

- Én cs-csak – dadogtam, a világ összefolyt előttem, ahogy a hasamban lévő görcs egyre nagyobb lett. Harry megragadta a derekamat, lenyomott az ágyra és egy újabb, erősebb mozdulattal ismételte meg az előzőt. A hangom elcsuklott, a testem minden eddiginél erősebben remegett meg, a fejem a párnába esett. Harry végigcsókolta a karomat, majd a fülembe morgott.

- Van róla fogalmad, hogy itt, emiatt a ponttól – kimeredtem az intenzitástól, amit arra mért – milyen hangosan fogod sikítani a nevemet? Mhm? – az orra cirógatta a fülcimpámat, majd bekapta és beszívta. 

- Ó, Harry – suttogtam el a nevét egy halk nyögdécselés közepette. 

Kész verejtékező roncs voltam a karjai között. A gyönyör hullámokban tört rám, Harrynek le kellett szorítania, mikor kirobbant bennem. Egyikőnk sem bírta kontrollálni a hangját, és talán még hangosabb voltam, mint eddig. Teljesen megsemmisített.

   Az ágyon feküdtünk, kellett pár perc, amíg visszatértünk a földre. Harry a mellkasára húzott, ő a hátán feküdt. A hajamat eligazgatta a hátamon, egy percre sem vettük le egymásról a szemünket. 

- Szeretlek – súgta ismét. 

- Szeretlek – sóhajtottam mosolyogva. 

Harry felhúzott magához. Összeérintette az ajkainkat, s úgy tartotta. Eltelt egy perc, kettő, vagy tán öt is, amíg úgy maradtunk. Éreztük egymást, semmi több nem kellett. Rám mosolygott, és örömmel üdvözöltem hát a gödröcskéit is. Belenyomtam az ujjbegyemet, mitől halkan kuncogni kezdett.

- Emlékszem, mikor elsőnek csináltad ezt – elkapta az ujjamat és belecsókolt édesen – soha senki nem nyomta bele az ujját, erre te ott állsz és egyszerűen ezt csináltad. Teljesen levettél a lábaimról.

Elvigyorodtam, majd bele is csókoltam. Finoman megnyaltam, mire ő a tarkómnál fogva még inkább magához nyomott. Úgy tudtam volna maradni örökre. 

***

   Valamikor este nyolc körül aludhattunk el. Harry magához ölelt és halkan szuszogott a fülembe. Hetek óta először tudtam olyan mélyen az álmoknak adni magamat. Az éjszaka közepén arra keltem, hogy fázom. Kinyitottam a szemeimet, hogy a takaróért nyúljak, gondoltam Harry elhúzta. De Harry sehol sem volt. Halk morgást hallottam kintről a konyhából. Felvettem Harry kék köntösét, magamra sodortam és kikukucskáltam. 

- Nem, nem, nem, bántani fogom, el kell mennie – Harry jobbra-balra járkált a konyhában. – húzz már el! Menjetek el! A francba!

A torkom összeszorult. Halkan zártam be magam mögött az ajtót, a háta mögé akartam lopózni, hogy megölelhessem. Átfontam a karjaimat a derekán és a hátába temettem az arcomat. Adni akartam neki valami vigaszt, valami támaszt, hátha segíthetek átvészelni az egészet. Harry megfeszült. Kikászálódott az ölelésemből és megfordult. A szemei jegesek voltak, távoliak. El sem akartam hinni, hogy tényleg ő az. Csak képzelődök, ugye?

- H-Harry? 

Hátra léptem egyet. Valami nem stimmelt. Nem így kéne rám néznie. 

- Nem megmondtam, hogy hagyj békén? 

- Harry, én vagyok az, Amelia – felemeltem a kezemet, de ahelyett, hogy megnyugodott volna, még idegesebb lett.

- Nem elég, ugye? – nevetett – ne vedd a nevét a szájára, Maire. Amelia a szobában alszik, nem vagyok őrült.

A számhoz kaptam a kezemet. Erősnek kellett lennem.

- Nem, felébredtem, érints meg, én vagyok az, kérlek, Ha…

Harry hirtelen nekivágott a falnak és rám mordult a nem emberi, inkább állatias hangján.

- Hagyd abba – ordított – hagyd békén Ameliát! Nem tudod elviselni, hogy boldog vagyok vele? Végre visszakaptam őt. Lehet, hogy nem ugyanazt érzi irántam, mint én ő iránta. De szeretem őt, hagyj minket békén!

Leesett az állam. Harry nem hitte el, amit mondtam neki? Ismét viszontláttam a könnyeimet. Eddig csak kés volt a mellkasomban, most már forgatták is. 

- Harry, nézz rám, é-én v..

- Fogd be – megfogott és a konyha másik oldalára dobott. A szemöldököm felszakadt, ahogy beütöttem a fejemet. Nem bírtam visszafogni a fuldokló sírásrohamomat. – el foglak tűntetni innen.

- Harry, nézz r… - összerezzentem, amikor a kezével lesodorta a késeket a földre. Felsikkantottam, mert az egyik végigsúrlódott a lábszáramon. Megvágott. 

Felnéztem rá, nem tudtam, hogy mi hozta őt vissza hozzám. A sikításom? A vérem illata? Vagy a félelem, ami eltelített hirtelen? 

- Istenem, Amelia – hátrálni kezdett – mit tettem. Istenem, nem, nem, nem – rázta a fejét és elfordult – ne nézz rám. Félsz tőlem, érzem, és jogosan. Istenem, fél tőlem, fél tőlem.

Harry becsapta maga mögött az ajtót. Ott hagyott, én pedig a földre dőltem, bekuporodtam magzatpózba és leküzdötten hagytam, hogy rázzon a véget nem érő fájdalom. Vége van. Harry elveszik szép lassan. A telefonomért nyúltam, a hüvelykujjam remegett, alig bírtam kikeresni Liliana számát. 

   Kicsengett. 

   Meg kell találnia, nehogy kárt tegyen magában. Láttam a szemében, az undort, saját maga ellen. Amiért bántott. Amiért kiolvasta a félelmet. Az egyetlen, amit nem bírt elviselni a sírásom mellett.

   Ha féltem tőle. 

   Véget kellett vennünk ennek.

  

   Most már tudom. Nincs visszaút. 

- Halló? Liliana hangjára még hangosabban kezdtem zokogni.

Mammáéknak igazuk volt. Tudom, mit kell tennem. 

Véget kell vetnem ennek. Kettőnknek.

Fel kell szabadítanom Harryt. 

II./HARMINCKILENC ~ "Sosem volt valódi"

helló mindenki! itt a következő! még összesen 3 rész lesz. kettő rész, és egy utószó! jó olvasást hozzá, és köszönök mindent! xx 

    Harry eszméletlen volt, mikor megérkeztünk a legközelebbi motelbe. Két szobát vettünk ki, egyet nekünk és egyet Nadonak. Nem pont így akartam alakítani a helyzetet, de Nado magától döntött így. Túlságosan el voltam gyengülve a történtektől és halálra aggódtam magam Harry miatt ahhoz, hogy vitatkozzak. Elfogadtam hát az ötletét. Alig egy órája, hogy a madaram ott hagyott minket. Reméltem, hogy minden rendben zajlott le. Még nem omlott össze körülöttünk a világ, így jó jelnek vettem. Lefektettük Harryt az ágyra, én pedig lerogytam a végébe, és a kezeimbe temettem az arcomat. Nado előttem állt, hallottam a szakadozott lélegzetvételét. Annyi minden történt, olyan sok mindenhez jutottam hozzá, hogy nem tudtam mihez kezdeni mindezzel. 

- A m-másik szobában leszek – mormolta Nado és hátat fordított nekem.

- Várj – álltam fel. Megtorpant és a válla fölött felém nézett. Ott álltam bénán és szótlanul. Hirtelen nem is tudtam mit mondhatnék. A vállaim közé esett a fejem. Harry puszta jelenléte is libabőrt okozott rajtam, hogyan tudnám ezt félretenni? – köszönöm, Nado. Mindent. 

Percekig csak ott voltunk. Mindent akartam mondani neki és egyszerre semmit sem. Úgy éreztem kettészakadok. 

- Amit ott mondtam – mondta halkan, és elém lépett. Felnéztem rá, a szemeim csilloghattak a korai könnyektől. Nem tudtam miért sírtam, csak jól esett. Nado egy kezébe vette az arcomat és a hüvelykujjával cirógatott. Lehunytam a szemeimet és bent tartottam a levegőt. – hazugság volt. Egy szó sem volt igaz. Csak azért mondtam, hogy nek..

- Tudom – mosolyogtam fel rá, amíg ő letörölte a könnyemet – nem kell magyarázkodnod. Tudod, nélküled nem ment volna. 

- Dehogyisnem – nevetett halkan, megtörten – mikor az első héten edzettünk, komolyan azt hittem, hogy megtörsz és feladod. Folyton rinyáltál a térded miatt. 

- Mert fájt – magyaráztam álsértődött hangon.

- Mert fájt – bólintott – erre itt vagyunk, megmentetted az univerzumot, meg a barátodat is. – közbe akartam vágni, nem akartam, hogy Harryről beszéljen, de az ujját a számra nyomta – büszke vagyok rád, Amelia Knightley. Hihetetlen jó voltál – rám kacsintott és elhúzta a kezét. Végignéztem, ahogy az ajtóhoz sétál. Nem hagyhattam így elmenni. Istenem, nem engedhettem. 

- Nado – szóltam utána és hozzá sietve megöleltem hátulról. A hátába fúrtam az arcomat és kapaszkodtam belé. Rettenetesen bűnösnek éreztem magamat. Még annál is jobban. Nado felsóhajtott, megcirógatta az ujjaimat, majd lefonta a karjaimat a törzséről. 

    Ott maradtam egyedül a szobában, az öntudatlan Harryvel. Fölötte álltam és néztem őt. Féltem mellé feküdni. Pedig annyira akartam. A lábaim nem vittek egyről a kettőre. Olyan nyúzottnak tűnt. Hirtelen öregedett vagy húsz évet a karikáival a szemei alatt, a ráncolt homlokával és a halovány, kevés borostával az állán. A szívem olyan mértékben kezdett dübörögni, csodálkoztam, hogy nem kel fel rá. Rám sem nézett, hozzám sem szólt, fel sem ébredt, de úgy éreztem elájulok tőle. A mellkasomhoz kaptam, stabilizálni kezdett a légzésemet. A könnyek összegyűltek a szemeimben, az ajkaim remegtek. Az érzelmek eluralkodtak rajtam a puszta látványától. Volt olyan sejtésem, ha ott abban a pillanatban rám néz, hozzám szól, össze is esek. Óvatosan lefeküdtem mellé az ágyra, szorosan mellé húzódtam és figyeltem őt. Fel kell élednie, nem? Harry halhatatlan. Fel fog éledni, Amelia. Minél többször ismételtem magamnak, annál kevésbé hittem el. A szívem majd megszakadt a látványától. Az ujjammal végigsimítottam az álla vonalát, le a nyakáig, a kulcscsontjára pedig apró köröket rajzoltam. Az arcomat beletemettem a vállába és hagytam, hogy a történések súlya leülepedjen. Olyan közel voltam hozzá s mégis oly távol. Beletúrtam a hajába finoman. Belemosolyogtam a könnyeimbe, a haja még mindig oly puha volt, selymes, csalogató. Végül a mellkasán állapodott meg a tenyerem, a már nem dobogó szívén.

- Gyere vissza hozzám – súgtam a fülébe és a nyakába temetve az arcomat pihentem. Szerettem volna. Nem ment. Hogy is mehetett volna. Miért nem tér már magához? Harry nem halhatott meg, azt éreztem volna. Az a kétségbeejtően mély hullámvölgy uralkodott el rajtam. Sírtam, mert vége lett és sírtam, mert Harry ilyen állapotban van. Ellöktem magam az ágyról és fel alá járkálta. 

    Te vagy az átka. 

   Valóban én lennék? A falnak döntöttem a homlokomat, az ujjammal szabályos ütemet doboltam a combomon. A Fighterek akármit megtettek volna, hogy megmentsék Harryt tőlem. Milyen jól is tették. A legjobban. És akkor még csak nem is tudták. Ivott belőlem, amitől nem csak rémálmai lettek, de képzelődött is. A végén már én is láttam Maire-t. Ez meddig fajulhatott volna? Akarom én tudni rá a választ egyáltalán? Ugyanakkor lesüllyedt a szívem, ha az elveszett Harryre gondoltam. Aki az italba fojtotta magát, hogy megszökjön a valóságtól. Kik teszik ezt? A negyven-ötven éves alkoholisták – jó esetben, rossz esetben már fiatalabban is – a kocsmában züllenek, és felesek hadát szippantják be egy szempillantás alatt. Nem egy 18-19 éves fiú. Racionálisan kellett gondolkodnom. Vajon azért nem vetem meg ezért, mert ismét bennem van, a kapcsolatunk, maga Harry? Vagy mert tényleg így gondolkodok? Összezavarodtam. Ami oly különleges, oly észveszejtő, oly szenvedélyes, egyaránt annyira pusztító. Mert azok vagyunk együtt. A legrosszabbak és a legjobbak egymásnak. Mozgolódásra, és szekrénysúrlódásra ütöttem fel a fejemet. Az ágyra pillantottam, Harrynek csak a kihűlt helyét láttam már. Lassan megfordultam. Megijedtem, hogy mit láthatok. Hogy miképp találkozok vele újra. 

- H-Harry? – dadogtam megkönnyebbülten félig, hiszen újra ott van. Valahol. 

A szobában sötét volt, az éjjeli lámpát is lekapcsoltam, hogy tudjak pihenni. Fölösleges volt. A függönyt táncoltatta az ablak szélein besomfordáló szél, a pocsék szigetelésnek hála. 

- Hol vagyok?

A hang felé kaptam a fejemet. Ott volt egy sötét alak a sarokba bújva, lecsúszva a sarkaira. A levegőm a torkomba ragadt, ahogy elé sétáltam. Leguggoltam és felé nyúltam, bár a kezem rázkódott a levegőben. 

- Én vagyok az, Harry, Amelia – súgtam neki – biztonságban vagy.

- B-biztonságban?

Elfordultam pár pillanatra. A sírás rohamokban jött rám, de lenyeltem. Kifújtam egy mély levegőt. Ez nem az a Harry volt, aki ott tartott a karjaiban a Range-ben. Ez a Harry dadogott, a beszéde útközben elhalt. Meg volt rémülve. 

- Biztonságban, igen, biztonságban – megérintettem az arcát. A bőre verejtéktől tocsogott, és forró volt. Mintha lázas lett volna. – Istenem – törtem ki halk sírásban. Képtelen voltam így látni őt. Úgy éreztem az összes erőm, amit eddig összegyűjtöttem ott és abban a pillanatban szép lassan eloszlani látszott. Megfogtam a kezeit és óvatosan lábra állítottam őt. Kivezettem a holdfénybe, hogy szemügyre vehessem. Harry zöldellő szemei az arcomat pásztázták. A szája kettényílt és szakadozottan lélegzett. Sosem gondoltam, hogy Harry valaha félni fog tőlem. Pedig azt láttam a szemeiben. Elgyötört volt. Ez volt a legnagyobb büntetés számomra. Ennyire összetörtnek látni őt. 

- Miért sírsz? 

Belenevettem a sírógörcsömbe. 

- N-nem emlékszel r-rám? 

Szánalmas volt a reménykedésem. Szinte rimánkodtam azért, hogy megcáfolja. Hogy a karjaiba húzzon és végre felszabadulhassunk. 

- Én… - motyogta – nem tudom. 

A kezeimbe vettem az arcát s finoman cirógattam őt. Szép lassan egyenletessé vált a légzése, a ráncai elsimultak és fellélegzett. Közel volt s még sem eléggé közel. Úgy éreztem összezuhanok, hogyha pillanatokon belül nem változik a helyzet.

    Nem kaphattam vissza őt úgy, hogy nem emlékszik rám.

    Azt nem bírnám ki. 

    Ez nem igazság! – ordítottam és senki, de senki nem hallott meg. 

   - Miattam sírsz? Nem akarom, hogy miattam sírj – a kezemre csúsztatta a kezét, és megszorította. Istenem, a puszta érintésétől is fel tudtam volna robbanni belül. Rámosolyogtam, legalábbis próbáltam. De csak egy ócska grimaszt sikerült produkálnom. 

- Gyere – húztam őt a fürdő felé – tisztítsunk meg először. 

Megengedtem a kövér könnycseppnek, hogy legördüljön. Égette a bőrömet. Nem emlékszik rád. Nem tudja ki vagy, hogyan lehetséges ez? Ne bőgj már, örülj, hogy él. Igaza volt a hangnak a fejemben, az volt a legfontosabb, hogy él. De akkor miért érzem azt az átkozott szúrást a testem minden pontjában? Elhúztam a függönyt és megnyitottam a vizet. Örültem, hogy volt meleg víz. Bár a zuhanyrózsa fent a magasban elég rozsdásnak, és kopottnak tűnt, egy éjszakára megteszi. Harryhez fordultam és felsóhajtottam. Nem beszélt, csak követte a mozdulataimat. Leszedtem a kabátot róla, kikapcsoltam az övét és kihúztam finoman. Az arcom vörössé feslett, ahogy a nadrágja gombjával szórakoztam. Főleg, hogy az intenzív tekintete felforrósított. Megköszörültem a torkomat.

- Emeld fel a karjaidat – mormoltam az orrom alatt. Harry segített levenni a felsőjét. Fura volt, hogy nem kérdezte meg, miért csinálom ezt? Miért vetkőzteti le egy idegen lány őt? Elfordultam, mikor leesett róla a nadrág és teljesen meztelen állt előttem. – gyere, lépj be. 

Harry türelmesen belépett a kádba. Kicipzáraztam a csizmámat, hogy én is beléphessek mellé, természetesen ruhában.

- Vizes leszel.

Elnevettem magam halkan.

- Nem érdekel.

Megnyitottam a vizet és Harry vállához emeltem. Felborzadt a meleg érintésére. Megfogtam a folyékony szappant, csöpögtettem a tenyeremre és a bőrébe kezdtem dörzsölni gyengéden. Zavarban voltam, mert nem nézett volna máshová. Csak rám. Engem. Folyamatosan. A szívem a nyakamban dörömbölt, a pulzusom megduplázódott. A lábujjhegyeimre álltam, hogy felérjek a feje tetejéig. Rácsurgattam a vizet, és elmosolyodtam, amikor a göndör tincsek kiegyenesedve tapadtak a tarkójára. Beletúrtam lágyan, hogy a szeméből kisöpörjem a kósza tincseit. Az arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy éreztem a perzselő leheletét végigszaladni a vállaimon. Reszketni kezdtem, amikor szorosan nekisimulva a hátát mostam meg komótos mozdulatokkal. Automatikusan csukódtak le a szemeim, mikor Harry karjai körém fonódtak és magához húzott, még szorosabban, elválaszthatatlanul. A fülembe suttogott:

- Mikor csókolsz már meg – zihálta, ezzel az összes szikrát felkeltve a szunnyadó testemben. Beharaptam az ajkamat, mikor felé fordultam és összesimult az orrunk. Találkozott a tekintetünk, ahogy beszívtuk egymás leheletét, egymás illatát. Csak szimplán Egymást. Egy kezébe vette az arcomat és összedörzsölte az orrunkat. Egy óvatos mosolyt küldött felém, amitől megszűnt minden létezni körülöttem. Nem hallottam a víz csobogását, nem számított, hogy egy lerobbant motelben vagyunk. Csak a hangos lélegzetvételeink. Az összetapadt testünk. Az izzó környezetünk. Csak mi. Ketten. Kábultan hajoltam felé, nem tudtam mi történik. Nem emlékszik, de azt akarja, hogy megcsókoljam? Beletúrt a hajamba, ahogy összeértek ajkaink. Végtelenbe nyúló pillanatokig csak ott álltunk, nem mozdultunk, azt hittem álmodom. Nem segíthettem a kibukó könnyeimen. Sem a forró szerelemtől tomboló testemen. Egyszerre repültem és zuhantam. Közre fogtam az alsó ajkát, s mikor felmordult a mellkasában, elégedetten húztam meg finoman. Mi van, ha ez kell neki, hogy emlékezzen rám? Ránk. Amik voltunk. Amik mindig is voltunk s mindig is leszünk. Könyörgöm, történjen így, mert ha nem megsemmisülök. Belemarkolt a hajamba, majd ujjaival átfésülte a már nedves hajamat. Mindkettőnk mellkasa kontrollálhatatlanul emelkedett. – kérlek, édes Amelia – esdekelt – szükségem van rád.

    A szappanos flakon kiesett a kezemből. Rámeredtem, fogalmam sem volt mi történik. Úgy szólított. Jól hallottam vagy csak kápráztak a füleim? Összeakadt a tekintetünk ismét és már tudtam, soha nem fog elengedni. A mellkasára tapasztottam a tenyeremet, ahogy megcsókoltam. Ahogy a duzzadt szája rányomódott az enyémre, a térdeim libegni kezdtek alattam. Ki fog csúszni alólam a föld, de nem számított. Semmi más akkor és ott, csak ő. Hogy ott volt velem. Mert velem volt. Megküzdöttem érte. Értünk. Legyőztük. Nyertünk. 

    Édes Istenem, tényleg nyertünk.

   Harry végignyalta forrón a számat, hogy aztán elnyílva egymás ellen elmélyítsük a csókot. A két kezem lehullott és meg kellett markolnia a derekamat, hogy ne omoljak össze. Túl sok volt. Túl mélyenszántó. Túlságosan szép, hogy igaz legyen. A fejem hátrabicsaklott az eltelített érzelmektől. Harry a nyakamba lihegett. Vajon ő is azt érezte, hogy elviselhetetlen még csókolni is egymást a túláradó, szüntelen szenvedélytől? Harry a fülem mögé dugta az ajkait. Be kellett szívnom az alsó ajkam.

- Megmentettél – mormolta a rekedt mély husky hangján. – n-nem tudom hogyan, de…

- Harry, emlékszel rám? Ránk. 

Elhúzódott tőlem és mély levegőt kifújva felemelte a kezemet. Összesimította a tenyerünk, mindketten a mozdulatát néztük. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg mindkettő egyszerre. A homlokomhoz hajolt és az ellen duruzsolt.

- Hogy tudnálak elfelejteni. 

- Akkor csak megjátszottad? – távolodtam tőle és a csípőmre vágtam a kezemet. Harry szemeiben játékos fény gyúlt, ahogy végignézett rajtam. 

- Az elején nem. Azt sem tudtam én ki vagyok – húzta el a száját – de minden visszapörgött szép lassan. Viszont – mutatóujját a kulcscsontomon sétáltatta végig – mikor levetkőztettél már magamnál voltam – beleharapott a szájába és máshová nem igazán tudtam nézni. 

- Hogy tehetted ezt velem – sütöttem le a fejemet, égni kezdtem. Harry szórakozottan nevetett rajtam.

- Szeretem, hogy még mindig zavarba jössz tőlem – susogta a hajamba, és elállította a vizet – gyere, meg fogsz fázni.

    Egy szál fehér törölközőben léptünk ki a fürdőből. Legalább az tiszta volt és tényleg fehér. Nem a kopott, már kimoshatatlan, elszíneződött törölköző. Harry a szoba közepén állt, amíg a telefonomat néztem meg. Leraktam a szekrényre és elé sétáltam. Nem mondtam semmit sem, csak megöleltem. Belemartam a hátába, még közelebb akartam magamhoz, még ha az már lehetetlen is volt. 

- Azt hittem elveszítelek – belecsókoltam a mellkasába, majd belebújtam. Egyszerre reszkettünk meg egymás ölelő karjaiban.

- Olyan buta voltál – súgta – hogy áldozhattál fel mindent, Amelia? 

- Te is ezt tetted volna. 

- Nem hiszem el, hogy azok után, ami történt itt állunk ebben a motelben. Azt hittem soha többé nem látlak.

Éreztem, hogy az utolsó mondatára feszültebb lett. Harry az ágyig sétált, leült és az ölébe húzott. Hazakerültem. Otthon voltam, ahogy a nyakamhoz bújt, ahogy belélegzett, ahogy a bőrünk összeért. 

- Hogy adhattad neki oda magad, Harry? Hogy tehetted ezt velem? 

Harry felsóhajtott. 

- Mert azt hittem, hogy… hogy..

- Hogy téged hibáztatlak. Tudom, ott voltam. Azt hitted, hogy csalódtam benned. De Harry, egy átkozott sivatagban voltam órákat! Azt sem tudtam mi történik velem. Ki voltam száradva és délibábnak hittelek. Haragudtam rád igen, de nem gondoltam egy percre sem, hogy nem igazi, amit irántam érzel. Annyira dühös voltam, és..és..

- Sivatag? – Harry elrántotta oldalra a fejét, leerőszakolta a szemhéjait – egy sivatagba dobott? Azt mondta, ho..

- Tudom mit mondott. 

- Sajnálom. Amelia, annyira sajnálom, én nem is tu..

A kopogás szakította őt félbe az ajtónkon. Felálltam és szorosabbra fogtam a törölközőt magamon.

- Ki az ilyen későn? 

- Megyek – kiáltottam. Nado állt a folyosón. Kisebbnek éreztem magam, ahogy végigjárta a testemet a szeme. 

- Te mit keresel itt? – Harry rögtön mögöttem volt, akinek a csípőjén lógott a törölköző. Lesütöttem a fejemet. Nadot nem adott különösebb figyelmet Harrynek.

- Amelia, a madarad, kint van az udvaron. 

Elnyíltak a szemeim.

- Felöltözök. 

A táskámhoz siettem, kivettem egy tiszta pulóvert, meg fehérneműt. Az ajtóra pillantottam. Harry árgus szemekkel nézte őt. Egy pillanatra sem vette le róla a szemeit. Nado azonban elég nyíltan bámult meg. Ki akarja hívni a sorsot maga ellen? Harry egy egyszerű mozdulattal rácsapta az ajtót. Nekidőlt háttal, és végigkövette, ahogy felöltözök. A hátamat mutattam neki, hogy ne lássa az arcomat. Percek kérdése volt, hogy Harry rákérdezzen. A vérem a fülemben dobolt. Nem akartam, hogy tudjon bármiről is. Viszont el kellett mondanom. Nem hazudhattam neki. Nem voltak titkaink. Plusz most már egyébként is mindegy. Harry elállta az utamat.

- Kérlek, engedj ki, mindjárt jövök, csak…

- Csak? – vonta föl a szemöldökét.

- Kérlek.

Arrébb állt és kiengedett. Végigfutottam sietve a folyosón, át a portán, ki az ajtón és ott volt előttem a főnixem. A földön feküdt, a lángja halovány volt, a szemei csukva. Letérdeltem mellé.

- Mi történt? – kérdeztem alig hallhatóan. 

- Csak fáradt – Nado sietett mellénk, lehajolt és végigsimított a szárnyain. Nem tudtam volna nem észrevenni, hogy figyelnek minket. Azt is tudtam, hogy ki volt az. – hívd vissza, a tested feltölti őt.

Bólintottam.

- És azt hogyan? – mosolyogtam bénán. Nado szája felkunkorodott játékosan. 

- Pocsék egy metamorf vagy, Amelia.

Összenevettünk, de igaza volt. Megfogta a kezemet és rátette a madaramra. Nem volt meleg, kihűlőben volt. Éreztem a gyengeségét. Elkápráztatott, ahogy szép lassan beivódik a testembe. Lecsuktam a szemeimet és mély levegőt vetem. Az életem része volt már. 

    Harry az ágyon ült, mikor visszaértem. Visszavette a ruháit, mivel nem volt váltásruhája. Bezártam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat. 

- Beszélnünk kéne – kezdtem bele.

- Jó ötlet. Kezdjük azzal, hogy mi volt az a madár? És hová tűnt? Ez a muchacho meg mit a faszt keres itt?

Csúnyán beszélt, amit arra engedett következtetni, hogy dühös volt. 

- Mire emlékszel? Emlékszel valamire az elmúlt hétből?

Harry a hajába túrt és ott tartotta eres kezét. Maga elé meredt.

- Csak álmokra – vallotta be – borzalmas álmokra, inkább komolyan vitt volna el teljesen, minthogy lássalak azzal a… fiúval együtt. – a földre néztem. Harry undorral beszélt róla. Biztos, hogy felkészültem erre? Mindegy volt. Ehhez egy év sem lenne elég. – bele voltál… zúgva. Vagy nem is tudom, zavaros volt. Azt mondták, hogy hozzá tartozol, mármint az emberi lelked? – nézett rám tanácstalanul – ennek van értelme?

Te jó ég. Ha tudná, hogy mennyi értelme is van. Csend telepedett le ránk. Rá akartam parancsolni a könnyemre, hogy le ne folyjon. Ne most. Ne akkor. De nem hallgatott rám. Köhögéssel palástoltam a szipogásomat.

- Amelia? Amelia, mi a baj? – felállt, hogy aztán előttem teremhessen. Egyetlen ujjával ütötte fel a fejemet. Mélyen pislantott egyik szememből a másikba. Az arcáról szép lassan tűnt el a bizonytalanság. Valami más váltotta át. Pánik? Nem, ez tiszta fájdalom volt. Ott ült a zöld íriszeiben. – igaz, ugye? Nem csak álom volt – suttogta akadozva.

- H-Harry, csak hallgass meg…

- Szóval igaz – leesett a keze és távolodni kezdett tőlem. Felnevetett kínosan. Istenem, bárcsak ne éreztem volna ki azt a gyomorszaggató sebet a nevetésétől. – nem vagyunk semmik, ugye? – szólalt meg egy idő után.

- T-tessék? – leesett az állam. - dehogyisnem, Harry, hallgass meg, könyörgöm.

- Nem, én nem – rázta a fejét – nem akarom hallani. Lefeküdtél vele? – a szemei megvillantak.

Komolyan, ha nem ütött volna meg ennyire a kérdése, pofán csapám.

- Dehogy feküdtem, Jézusom, Harry.

Aztán hirtelen nekivágott a falnak, elölről szorosan hozzám simulva.

- Ne hazudj – emelte fel a hangját – az Istenit, Amelia. Mit titkolsz előttem még? Mióta tudod, hm? Mikor megint együtt voltunk? Mikor a nyár után nekem adtad magad megint? Hm? Mióta? 

Harry ordított. Teljesen elvesztette a fejét. Hazudtam volna, ha azt mondom nem számítottam erre. 

- Nem, azóta tudom, mióta elvettek tőlem. 

- Hazudsz! – ordított rám és belevágta az öklét a falba, a fejem mellé. 

- Nem hazudok – löktem el és a szoba közepére sétáltam. A hajamba martam. – a francba, még mindig nem érted? – fordultam meg – akármi van kettőnk között Nadoval, mindig te voltál az, Harry. 

- Kettőtök között? Akkor csak történt valami – vigyorgott, de ez a vigyor megölt bennem mindent. Ökölbe szorultak a kezei.

- Megcsókolt – adtam fel végül. 

- Megcsókolt? Ennyi? 

Ennyi? Mit várt még?

- És visszacsókoltam. De Harry, ezma volt. Mikor a seggedet akartuk megmenteni! Ha hagynád, hogy elmagyarázzam, akkor megértenéd. 

- Hallgatlak – tárta ki a karjait.

És akkor elmondtam neki mindent. Az elejétől a végéig, hogy miket tudtam meg, miket kellett véghezvinnünk, és hogyan jutottunk ide. Oké, a „ te vagy az átka” dolgot kihagytam.

- A főnix, amit láttál, az emberi lelkem. Amivel megmentettelek. Én sem tudtam, hogy létezik ilyen, mert ott hagytam Arine-éket. A madaraim voltak a lelkem, az ő halálukkal, ezek itt – mutattam a tincseimre, azóta egy kékkel is gazdagodtam már – kiteljesedtem. Így tudtam előhívni a főnixet, és így tudtalak megmenteni. De nem ment volna Nado nélkül, Harry. 

Harry az orrnyergét fogta. 

- Szóval Nado az emberi társad. – konstatálta, inkább magának – és amíg megszűnt közöttünk a kapcsolat, hozzá vonzódtál. 

- Harry, kérlek…

- Az én hibám. Ha nem tűnök el, akkor ez mind nem történt volna meg. Ha nem vesz el az a szemét… - mély levegőt szívott be – nem kellett volna visszajönnöm.

Harry gondolatról gondolatra ugrált. 

- Tessék? 

Elé léptem és meg akartam fogni a kezét, elhúzta.

- Mindig is normális életet akartam neked Amelia. És megkaphattad volna, nem kellett volna megmentened. Hát nem látod? Ő az. Nado az, aki megadhatná neked. 

- Hagyd abba – tiltakoztam, minden egyes szava újabb darabot tört le a szívemből. 

- Csak az utadban állok, Amelia. Az utadban állok, az utadban – Harry szemeiben gyülekeztek a könnyek. El akartam tűntetni. Mindent, ami történik közöttünk. 

- Ez nem igaz! – a kezeimbe vettem az arcát. A forró könnycseppje rácsöppent a csuklómra – szeretlek, Harry. Annyira szeretlek.

Elnevette magát erőtlenül.

- Nem szeretsz. Ezt csak az mondatja veled. Az a kibaszott kapcsolat, ami kettőnk között van. – elsöpörte a kezemet – mindig is ez volt. Azt hittem, hogy valaki tényleg egyszer… szerethet. Én hülye. 

- Harry, szeretlek. Nézz rám, szeretlek. Kérlek ne tedd ezt…

- Nem szerethetsz egy szörnyeteget! – kiáltott rám – az vagyok. Egy szerethetetlen… vámpír.

Harry az ajtóért nyúlt, de megállítottam.

- Akkor is rád gondoltam, amikor nem voltál mellettem, Harry. Nekem ne merj hátat fordítani, megértetted? – ziháltam – nem most, hogy visszakaptalak. Bassza meg az univerzum, szeretlek, hát nem látod? Könyörgöm, ne tedd ezt velem. Maradj. Amikor megszakadt a kapcsolatunk, erőt adtál. Ott voltál velem akkor is, éreztelek, és nem volt szükség semmiféle hókuszpókuszra. Igen, vonzódtam Nadohoz, a francba, talán még most is vonzódnék, de küzdöttem ellene. Végig küzdöttem. Nélküled mindenem elveszik, hát nem látod? Nem megy, Harry, kérlek.

Pár pillanatig reménykedtem, mikor felém fordult. Sírt, megállíthatatlanul. Ahogy én. Még egy kérleket elpusmogtam.

- Sosem volt valódi. – mondta megemberelve magát és el akart hagyni. Elkapott a pánik. Hirtelen még az oxigén is mérgező volt. 

- Nem, nem – kapaszkodtam a karjába – valódi volt, mindig is valódi volt, Harry, kérlek.

Harry rángatni kezdte a karját.

- Hagyj békén, Maire – dühöngött, az összes vér kifutott az arcomból.

- T-tessék?

Harry ott hagyott. Én pedig az ajtófélfának dőlve néztem a hűlt helyét.

Harry az előbb tényleg Maire-nek hívott, vagy képzeltem?

Hát soha nem lesz vége?