To stay or not to stay - megérkeztem :) // HUROK // Előszó

fúúú sziasztok! ezer és egy éve. annyi mindent történt ebben az évben velem, hogy azt szerintem össze sem tudnám foglalni 1 óra alatt sem folyamatosan beszélve :) tudjátok a blogjaimban mindig van valami megragadott "rossz" az életből, na kicsit olyan volt, mintha most a saját fejezetemet élném meg :D a saját blogomat hmmm. 

lényeg a lényeg, hogy újra itt vagyok! mivel június óta nem foglalkoztam az előző történetemmel és megmondom őszintén többet nem is akarok, ezért valami mással érkeztem nektek. ( ha valakit érdekel, hogy mi volt Indiana és körülbelül mi lett volna a vége, facebook-on megtalál :) )

Több ponton fog ez különbözni a többitől:

Első és legfontosabb, nincs Harry, nincs One Direction. Fura lesz, hogy nem egy fanfictiont írok, de higyjétek el, ettől jóval több lesz. Muszáj kilépnem ebből, mert már nem tudok ezzel azonosulni. Ha valaki csak miattuk olvasott és úgy dönt, hogy nem akarja majd ezt olvasni, nem fogok haragudni, hiszen 1D fanficnek indult a blog :) 

A második pedig, nincs thriller, misztikum, fantasy. Egy sima, átlagos nem átlagos történet lesz. Valószínűleg nem lesznek akkora nagy OMG  nem hittem volna hogy elvarázsolja! fordulatok, ennél sokkal másabbra tervezem. Hétköznapibb lesz, kézzel foghatóbb, sok mély, nagyon mély dologgal. Az fog tudni azonosulni vele, aki legalább egy ponton talált valami közöset a főszereplővel. 

A harmadik pedig, a képzelet. Nincsen képem a lányról, a fiúról, a barátokról, senkiről. Még előttem is titok, hogy fognak kinézni ( najó, előttem annyira nem :P ). Aki szeret olvasni, az bele tudja ásni magát, bele tud mélyülni. Ezt fogom kérni tőletek, hogy engedjétek majd szabadjára minden szempontból magatokat. Ez azért lesz jó, mert mindenki a saját magának kialakított tökéletes nem tökéletes  fiúját tudja majd odaképzelni. 

lényeg a lényeg, hogy meghoztam egy amolyan Előszó félét. olvassátok egészséggel. 

ps. a kliséktől feláll a szőr a hátamon, szóval tudjátok... csak semmi előítélet elsőre :) 

A téli bőrcsizmám nyikorgott, miközben helyet foglaltam. Már le kellene cserélni, de jelen pillanatban az sem érdekelne, ha leszakadna rólam. Jobban mondva: nem tűnne fel.

A szék kényelmetlen volt, a szobában a légy zümmögésén kívül nem lehetett mást hallani. Még talán a doboló véremet a fülemben, na az kiemelkedő volt. Másoknak is? Nekem már ez nyugodtnak számított tekintve, hogy mennyit idegeskedtem az elmúlt hónapokban. Most már nem volt mérgelődés. Nem volt szúró mellkas. Hanyagolandó a felborult emésztésem. A hulló, fakó hajam. A töredezett körmöm. Egy dolog volt, amit imádtam a mai napig: az izomlázat.

Azaz egy volt, ami fájt.

Amit éreztem jelen pillanatban.

      -  Miért vagy most itt? – jött a hang szemből.

-          Nem tudom.

-          Tudnod kell, nem mindennap tesz ilyet az ember.

Nevetnem kellett. Na, ne mondja már! Magamtól rá sem jöttem volna. Mocorogtam, mert a kemény háttámla kikezdte a lapockáimat. Bár az, hogy a lábaimat magam alá húztam, nem sokat segített a görnyedt gerincemen, mindegy.

-          Frusztrált vagy.

-          Nem vagyok frusztrált.

-          Ideges.

-            Nem vagyok ideges – röhögtem, komolyan ezt fogjuk játszogatni? Jobb lesz, ha felkelek és hazamegyek. A légyre pillantottam a lámpán.

-            Akkor miért tördeled az ujjaidat?

A kérdés végtelenül egyszerű volt, számomra annál összetettebb. Lepillantottam az ölembe, Istenem, mióta tördelem én az ujjaimat? Megráztam a fejemet, felébredhetnék már?

-          Megszokás – hazudtam kegyetlenül magamnak.

-            Tisztázzunk valamit, szívem. – hajolt közelebb hozzám és a mély, sötét szemeivel bele próbált túrni az elmémbe. Nem, nem is az elmémbe, a lelkembe. Elmosolyodtam. Próbálkozni lehet, csupán kár volt.

Álljunk csak meg, mi az, hogy szívem? Megengedett volt ez egyáltalán?

- Hm?

- Ez, így – mutatott kettőnk közé, majd a szobára – nem fog működni, hogyha nem beszéled nekem az igazat.

- Az igazat beszélem.

Gyerünk már, azért jöttél ide, hogy könnyebb legyen. Nem tagadhatod meg magadtól az Életet.

Csak próbáld ki. Ha nem megy, akkor felállsz és hazamész. Ilyen egyszerű. - K. szavai tisztán pörögtek végig az emlékezetemben és esküszöm, igyekeztem ízlelgetni őket. De nehéz volt. Krisztus, most mit kéne tennem?

Nem éreztem semmit. Képtelen voltam bármire és/vagy bárkire gondolni, csupán a totál üresség maradt nekem.

- Küzdesz. Látom a szemeid mögött. - A tekintetünk ismét találkozott. Szavak helyett biccentettem egyet. – rendben. Mondd el az első dolgot, ami eszedbe jut. Ami a legjobban foglalkoztat.

- Élet, vagy halál. – vágtam rá kapásból.

- Fizikális halál? – megvontam a vállamat. – úgy érzed, hogy meghaltál?

- Még itt vagyok.

Elmosolyodott. Legalább érezte a sötét humort a hangomban.

- Mire végzünk, nem is akarsz sehová menni. Írd le, hogy mit jelent számodra a halál. Meséld el, hogy miért érzed ezt.

- Akkor itt ülnénk egy hétig.

- Van időm.

Felsóhajtottam. De ez a sóhaj nehéz volt, üszkös és mindent elmondott helyettem.

- Nem tervezem megölni magam, ha ettől tartasz. Megtették már ők helyettem is.

- Ők? Kik? A barátaid?

- Nem.

- Kik tették ezt veled?

- Nem tudom. Mindenki körülöttem.

- Hibáztatod őket? Mérges vagy rájuk?

Milyen kérdés ez?

- Nem érzek semmit.

- De valamit csak kell.

- Nem. Semmit. Úgy érzem, hogy totálisan kinulláztak testileg és lelkileg is. Nem tudom visszahozni és nem is lehet.

- Úgy kezdted a mondatot, hogy „úgy érzem”. Vagyis érzel, csak egy bizonyos történéshez nem akarsz érzelmeket kötni.

Már ott megdőlt az állítása, hogy „egy bizonyos”.

- Legyen úgy. – hagytam rá. A szemeim rátaláltak ismét a légyre a felettünk pislákoló lámpán. Figyeltem minden apró piszkos mozdulatát. Lassú volt, de csak amíg meg nem mozdultunk. Utána úgy repül el, hogy utol sem lehet érni. Hallottam, hogy beszél hozzám, de csak a légyre koncentráltam. Légy akarok lenni. Elrepülni onnan, ahol megzavarják nyugtomat. Mint pl innen. Mehetek már?

- Szeretném, ha egyetlen egy szóval elmondanád, mi okozta ezt az ürességet. Lehet az egy esemény, egy érzés, egy név. Amit akarsz.

- Mi haszna annak?

- Mert miközben elmeséled nekem a történéseket, arra fogunk összpontosítani, hogy feltárjuk a szónak a jelentőségét és értelmét. A legvégén pedig megoldással fogunk innen hazamenni.

Nem kellett gondolkodnom azon a szón, egy csettintésre tudtam, hogy mi volt az, ami tönkretett. Aki kisemmizett. Aki miatt egy fikarcnyi félelmet, szeretetet, vagy akár szerelmet sem érzékelek többé.

Egy szóból kettő lett. Két nyomós, kihangsúlyozandó szó. Kifújtam egy mély levegőt, mikor ismét összeakadt a tekintetünk, majd halkan elsuttogtam, teljes komolysággal:

- Calvin Klein.