II./ HUSZONHÉT ~ "Viszlát, Anglia"

sziasztok! meghoztam a következőt, jó olvasást kívánok hozzá, remélem mindenki jól van :)) köszönöm azoknak, akik még itt vannak velem ennyi idő után is. szeretlek titeket xx

Harry szemszöge

    Reggel nyolc óra volt, és a nap még sehol sem volt. 

Azt hittük, hogy véget ért a sötét korszak, és most megint ez történik. Felsóhajtottam. A hátamon feküdtem, a tarkóm alá gyűrtem a karjaimat. Fölösleges aludnom, új nap virradt-nem virradt, tíz óra hosszát töltöttem forgolódással. Nem megy. A szemhéjaim nehezek, a testem fáradt, csupán az agyam nem képes nyughatni. Lenéztem a gyönyörű angyalra, aki a mellkasomon szuszogott. Elmosolyodtam és óvatosan söpörtem a haját a hátára. Felszusszant és szorosabban kapaszkodott belém a karjaival. A lábaink össze voltak kuszálódva, egész éjjel simogattam a karját, hogy elűzzem a rémálmait. Nagyon rosszul aludt, de legalább valamennyit pihent. Ajkai szétnyíltak, teltek voltak és hívogatóak. Amelia annyit változott és egyszerre egy percet sem. Ugyanaz az ártatlan, visszahúzódó lány volt legbelül, s hogyha nem kellene ennyi mindenen átmennünk, ki is mutatná. Ha lehetne egy kívánságom, talán azt kérném, hogy legyen úgy minden, ahogy volt. Csupán egy csavarral. Ne legyenek vámpírok és metamorfok, csak Amelia és Harry. Hogy ne kelljen végigkísérném a tiszta nő mélybe zuhanását. Hogy ne kelljen látnom nap, mint nap, ahogy a homlokán mélyülnek a ráncok, ahogy mérgesen, elkeseredve dühöng. Hogy ne kelljen hallanom az éjjelenkénti ütemes szívverését. Nem nyugszik le. Már nem úgy ver, mint régebben. Szerettem, hogy egyetlen érintésemre a pulzusa majd ki dülledt a bőre alól. Szerettem, hogy én voltam az egyetlen, aki miatt ideges volt. Nem csak a veszekedésekre értem én. Hanem azokra az elvétett kaján megszólásokra. Amitől lángra borult az arca, és a nyakában lüktetett a vére. Hol vannak azok a percek, amikor ártatlan csókokat loptam tőle? Mikor alig mert hozzám érni, mert rögtön szégyenkezett a saját elfojtott vágyódásától. Annyira közel nőttünk egymáshoz és mégis távol vagyunk. Távol, mert úgy érzem bármelyik perc lehet az utolsó és ettől inamba száll a bátorság.

    Nem tudom mit csinálnék, ha nem lenne mellettem. Egy idióta nyálas Rómeónak tartanának, ha ezt bárkinek is elmondanám. De őszintén? Teszek rá, magasról. Imádtam mangó illatát a hajának, ami ha jól szagolom kókusszal keveredett. Azt a sötétbarna bőrét, amitől csillagokat látok, ha a szemei kontrasztot alkotnak vele. Megborzongtam, ahogy a bőre forróságától én magam is forróvá válok. Ahogy a szíve dörömböl a karomnál és akárhányszor megcirógatom ugrik egyet. Nem éreztem magam még olyan boldognak és boldogtalannak magam, főképp nem egyszerre. Mit fog hozni a mai nap? Vajon meddig kell mennünk, hogy véget vethessünk ennek a nonszensz baromságnak? Legszívesebben a vállamra venném Ameliát és kifutnék vele a világból. Az univerzumból. Ahol nem baj, hogy szeretjük egymást. Nincs mit tenni. Nem mintha különválhatnánk, és azzal megszüntethetnénk az egész históriát. Különválni. A gondolatra ökölbe szorult a kezem és fújtattam egyet-kettőt. Az ajtóra pillantottam. Bár ne tettem volna. Elkapott a hányinger és a gyomromba belemarkolt a félelem. Semmi baj, Harry, nincs ott senki. Csak hogy ott volt. Maire épp a körmeit reszelte és beszélgetett valakivel. Noha nem láttam, tudtam, hogy az egyik áldozatom az. Próbálkoztam minél épeszűbben kezelni. Nem veszíthettem el a fejemet és gyakran mégis úgy tűnt ár elkezdtem rég. Izzadni kezdtem és zihálni. Találnom kellett valamit. Ami erőt ad. Nem valamit, hanem valakit. Óvatosabban kibújtam Amelia karjai alól, és a homlokához hajolva belecsókoltam. Ott tartottam a számat és belélegeztem a bőre illatát. Újra és újra, amíg csillapodott a mellkasi fájdalmam. Szükségem volt rá. Az otthonomra. Mert az volt, nem más. Az otthon, amiről nem is tudtam, hogy szükségelt, egészen, míg találkoztam Vele. Végigcsókoltam az orra vonalát, az állát s elvigyorodtam, amikor felsóhajtott álmában. Vigyázva mozogtam az ágyon, nehogy felébresszen. 

    Teljesen másképp akartam felkelteni. Szükségem volt rá, úgy, mint még sehogy. Vele kellett foglalkoznom, hogy elűzzem a képeket a fejemből. Megfogtam a bokáit, és feltoltam az ágyon, ahogy a lábai közé helyezkedtem. Lehunytam a szemeimet. 

- Élő pornó – mondta nevetve Maire mögöttem. Összeszorítottam a fogaimat. Nincs ott, gyerünk, Styles, koncentrálj Ameliára. Erőt merítettem a bársonyos, puha bőréből a belső combján. Egy fehér, csipkés bugyi volt rajta, amitől be kellett harapnom az ajkamat. Felpillantottam rá, még mindig aludt. Arca savanyú volt, megint valami rossz uralkodhatott az álmain. Végighúztam a tenyereimet a lábán kívül, és megragadva a csípőjét megemeltem kicsit. Szerettem ezt tenni vele. Szerettem nézni, ahogy elveszíti a kontrollt maga fölött és átadja magát nekem. A pulzusa a belső combjában egyre gyorsabb lett és erősebb. Még tudatán kívül is reagál rám. Odáig voltam érte. Meleg levegőt leheltem a lábai közé, amitől libabőr vonaglott végig rajta. Elmosolyodtam büszkén és a vékony anyagon keresztül kezdtem csókolgatni, csak hogy láthassam a lusta szemeit kinyílni. Ráncolni kezdte a homlokát és felsóhajtott. Ébredezett. Átkaroltam az altestét és félre tolva a fölösleges csipkét kényeztetni kezdtem a nyelvemmel. Lassan, lágyan, csalogatóan. Mikor egy halk, kéjes sóhaj elhagyta az ajkait, az alhasam összeszorult. Hozzám sem kell érnie, és megbolondulok érte. Vörös szemei találkoztak a zöldjeimmel, elvigyorodtam és még jobban megemelve magamhoz szorítottam őt, a szám ellen. Imádtam, ahogy parancsra feszült meg a teste. Ahogy szinte éreztem elhomályosult tekintetét. Amelia álmosan, gyengén túrt bele a hajamba, nem beszélt, csak sóhajtozott. Minden megszűnt körülöttem, s még nem kaptam eleget. Abban a pillanatban, ahogy nagyobb nyomást mértem rá felnyögött, meghúzta a hajamat, ezzel engem is morgásra késztetve. 

- Harry – morogta akadozó hangon. Néztem, ahogy hullámzik, ahogy az izmai megfeszülnek, beszűkül a hasa és beharapja az ajkát. Egy percre sem hagytam abba. Elmerültem a gyönyörű tamil szemet gyönyörködtető látványába, ahogy egyre pirosabb lesz, verejtékezni kezd, belekapaszkodik a takaróba és ívben megfeszült a teste. Nem voltam sürgető, sem erőszakos, lágy és gyengéd. Azt akartam, hogy érezze mennyire fontos nekem. Hogy az övé vagyok. Nem mellesleg oldani akartam a feszültségét. Ahogy megakadt a levegő a torkában és el akart húzódni a túláradó gyönyörtől tudtam, hogy másodperceken belül szétomlik a karjaimban. Végigsimítottam a tenyeremmel a hasán, és megmarkolva nőies idomát ösztökéltem őt. Lenézett rám, s én fel rá, finoman szippantottam be őt. Abban a pillanatban halk nyögésekkel betöltve a házamat megadta magát a reszketeg gyönyörnek. 

    Felmásztam rá, komótosan behelyezkedtem a lábai közé, és mosolyogva néztem, ahogy szakadozó lélegzetével küzd. Lehajoltam és egy gyors, mély, szenvedélyes csókkal köszöntöttem még, hagytam, hogy érezze magát a nyelvemen. Összerezzent és beletúrva a hajamba lehúzott magához. 

- Jó reggelt – vigyorogtam rá, mitől vörössé feslett az arca. Letöröltem a szám széléről az ízét és lenyaltam az ujjamról látványosan. Lehunyta a szemeit. – édes. 

- Harry – riadt meg, még mindig zavarban volt előttem, sosem fogom tudni megunni.

Aztán feléledve, teljesen váratlanul megragadta a vállaimat és lenyomott a matracra. Ráült a hasamra és halkan kuncogva kezdte csókolgatni a számat. – éjjel van, és képes voltál felkelteni?

- Nyolc múlt – súgtam a csókjába. Rögtön elváltozott az arca, de mielőtt visszatérnénk a kemény valóságba, megcsókoltam. Szelíden. Nem erőltetve. Csak érezni akartam a puha telt ajkait az enyémen. Csak, hogy ennél ő követelőzőbb volt. Nem tudom mi ütött belé, de tetszett. Lehúzta az államat és befúrta a nyelvét a számba. Csábítóan. A férfiasságom kiáltott a boxeremben. Nem tehettem róla, felnyögtem a mellkasomban és beletúrva a hajába erősebben csókoltam – többször kéne így ébresztenem, vadmacska. 

Belebújt a nyakamba, hogy ne lássam az arcát. 

- Bocsi – mormolta, keze levándorolt a testemen, s felszisszentem, amikor az alsónadrágom széléhez ért. Megfogtam a kezét és a számhoz húztam. Összekapcsoltam a tekintetünket, ahogy végigpusziltam az összes ujját. 

- Jól vagyok – utaltam a merevségemre – csak feküdj itt velem még egy kicsit. 

- De… - lepillantott – te is… szóval..

- Én mi? – a pimasz mosolyom minden bizonnyal kiült a szemeimig. Ujját belenyomta a gödrömbe, lehunytam a szemeimet és élveztem a finom cirógatását. 

- Szóval nem akarod, hogy…

Félreértette. Semmi hátsószándékom nem volt az előbbi afférral, de szerettem hallgatni, ahogy küzd a szavakkal. 

- Mit? Hogy a szádba vegyél?

- Harry – csapta meg a vállamat s én felnevettem őszintén.

- Most csak egy dologra van szükségem – sutyogtam neki halkan.

- Mire? 

Lehúztam, magunkra húztam a takarót és szorosan magamhoz szorítottam. Köré fontam a karjaimat, összeszorítva a szemeimet a nyakába bújtam.

- Rád – súgtam vissza neki és reméltem még egy órácskát úgy maradhatunk. 

Amelia szemszöge 

   Miután lezuhanyoztunk, felöltöztünk és én reggeliztem, felhívtuk a többieket, hogy találkozzunk egy közeli kávézóban. Felsóhajtottam, ahogy lenéztem a telefonomra. Négy nem fogadott hívásom volt anyától és Duncantől. Bárcsak elmondhatnék nekik mindent és nem kéne hazudoznom. De mégis hogyan? Szia, anya, Duncan, ő itt Harry, a barátom, aki vámpír, én meg metamorf vagyok, és az ő lelkével születtem. Most lelépünk, mert az univerzum összeomlik körülöttünk, amiért együtt vagyunk. Ja, és lehet nem térek vissza. Biztosan nem vetnének pszichológus elé megint.

- Mi a baj? – Harry átölelt hátulról és vállamra támasztotta az állát. Beledőltem a karjaiba.

- Semmi, csak… mit mondok anyuéknak? 

Harry belecsókolt a nyakamba, mitől automatikusan összehúztam a vállaimat. 

- Kitalálunk valamit, ne aggódj, kérlek.

- Gondolod, hogy… szóval, hogy..

- Hogy, mi, darling? – mormolta csókolva a fülcimpámat. Átsuhant rajtam a forradalmias melegség és hirtelen azt is elfelejtettem hol vagyok.

- Hogy… szóval…

- Mhm – mormolta végigszántva szájával az államat.

- Harry – nevettem fel és elhúzódtam tőle – abba kell ezt hagynod. 

- Micsodát? – pislogott ártatlanul. 

- Koncentrálj, dolgunk van.

Beletúrt a hajába, az arca lesüllyedt és lesütötte a fejét.

- Nem akarok kimenni innen.

Elraktam a telefonomat, elé sétáltam és a kezeimbe vettem az arcát.

- Tudom, én sem – búgtam neki nyugtató hangon. Megragadta a kezeimet és közelebb rántott magához. Felszökött körülöttünk a hőmérséklet, ahogy a mellkasunk összecsapódott, és egymás szemeit kutattuk.

- Nem, nem tudod – elengedett és a pulthoz sétált. Feszült volt.

- Akkor áruld el – folytattam továbbra is halk, kellemes hangon.

- Mi lesz ha… - nem nézett rám, akármennyire is akartam – mi lesz, ha vége lesz? 

- Akkor örülünk – mosolyogtam rá – és együtt lehetünk.

- Nem érted – végül felém pillantott, egyenesen bele a szemembe – mi lesz, ha ennek lesz vége? – ingatta a kezét kettőnk között – ha végünk lesz?

- Harr..

- Nem. Nevezz önzőnek, de csak erre tudok gondolni. Leszarom, oké? Mert a világ számomra akkor is összeomlik majd, ha nem leszünk. - az álla megfeszült és remegett. Egész testében. Elharaptam a kitörni akaró szavakat. Tudtam, hogy szólnom kellett volna arról, hogy az egyikük nem tért vissza akkoriban. De Harry annyira sebezhető volt és elveszett. Ráadásul biztos voltam benne, hogy velünk nem így lesz. Nem lehet így, mert együtt leszünk benne és megoldjuk. Hogy honnan szedtem ennyi határozottságot, nem tudnék válaszolni rá. De muszáj volt valakinek optimistának lennie. 

- De nem lesz végünk – súgtam neki – nézz rám, Harry. Szeretlek. 

Harry szemeiben könnyek ültek, mik az enyéimet is előidézték.

- Félek – mondta az orra alatt – félek, hogy elveszítelek. 

- Mondd, hogy te is szeretsz – tereltem a témát, hirtelenjében hallanom kellett tőle. Mikor nem felelt folytattam – kérlek, Harry, szüksége…

Elhallgattatott, ahogy a száját az enyémre nyomta követelőzően. Ebben a csókban minden benne volt. Ahogy a nyelve kétségbeesetten tört utat az enyémhez, ahogy belemarkolt a hajamba, csípőmbe és erőszakosan szorított magához. Mint reggel az ágyban. Mintha tényleg attól félne, hogy eltűnhetek mellőle bármikor s tartani akar, védeni. Így tettem hát én is. Martam, szorítottam és imádkoztam, hogy mellettünk álljanak az égiek és rendbe jöjjünk.

- Szeretlek – vallotta végül – annyira szeretlek.

Összemosolyogtunk. Bárcsak örökre úgy maradhattunk volna. 

   A kávémat iszogattam, amíg Harry a twitterét bújta. Liliana és Rhys hangos beszélgetésére kaptam fel a fejemet. 

- Kérem – nyújtotta neki a kezét – most. Tudod mennyibe került ez a kabát? Az életed rámenne, amíg fizetnéd.

Rhys vigyorogva sétált hozzánk, hidegen hagyván, hogy Liliana ordibált utána. 

- Sziasztok – huppant le mellénk.

- Liliana miért dühöng?

- Két másodpercen belül megtu..

- Rhys! – épp ordibálni akart a szőkeség, nagy meglepetésünkre azonban mosolyt erőltetett magára és leült, keresztbe téve a lábait, szőke hosszú haját pedig a hátára vágta – milyen szép időnk van, nem? 

Ironikus hangvételére kinéztünk, a sötétség még délután egykor sem oszlott el. 

- Szóval miért vagyunk itt?

Megköszörültem a torkomat.

- A segítségetek kéne. 

- Mily meglepő – vigyorgott Liliana és rendelt magának egy forró kávét. Kihangsúlyozta, hogy szó szerint forró legyen. 

- Szóval – fintorogtam rá, majd elmosolyodtam – mo..

- Styles, felütnéd a csinos kis pofidat és ránk mosolyognál azokkal a gödröcskékkel, amitől Amelia leveti a bugyiját, vagy adjak be külön kérvényt?

Liliana csípős kedvében volt. A szemeiben ült valami kiolvashatatlan.

- Talán bele kéne csípnem a fenekébe, és magához térne – folytatta Rhys. Rögtön kisebb lettem a székembe, és alig bírtam elfojtani a nevetésemet. 

Harry meg sem hallott minket, csak a telefonját nézte. Felé hajoltam és láttam, hogy nem is pörgeti a képernyőt. Megállt egy helyben, lesütött fejekkel. 

- Harry – megsimítottam a hátát és még mindig semmi.

- Curly, mi van? – Liliana aggódóvá vált, Rhys is rátámaszkodott az asztalra. Aztán kifagyott, és megrázva a fejét ránk nézett.

- Oh, helló – mosolygott rájuk – rendeltetek már?

Összenéztünk a többiekkel. Mi történt?

- Ezt most komolyan kérdezed? – mormolta Rhys.

- Styles, lassan 10 perce itt vagyunk.

Világoszöld szemei megtaláltak engem, rémület ült bennük.

- I-igen? – megrázta a fejét – azt hiszem elbambultam.

- O-oké.

Megfogtam az asztal alatt a lábát, és cirógattam a térde fölött. Éreztem, hogy csillapodik a feszültsége. A derekamra tette a kezét és köröket rótt rá. Egyből felmelegedtem.

- Szóval, hallottatok olyan helyről, ahol idézem, behatolnak a Nap részecskéi a Föld légkörébe?

Rhyst és Lilianat is beavattuk tegnap éjjel a tervünkbe. Ezt a részét viszont személyesen kellett megbeszélnünk. 

- Fel akarjátok keresni az univerzum lelkét, és nem tudjátok hol van. – Liliana elégedetten mosolygott – jellemző. Ez egyszerű.

- Igen? Akkor mondjad – fontam össze a karjaimat – mondjad, Ana.

Akkor viszont én voltam elégedett. Barátnőm idegesen ráncolta a homlokát.

- Amelia, ne akard, hogy…

- Kihúzd a nyelvemet a torkomon? Vagy beleverd a fejemet a falba? Lássuk csak esetleg betörd a „szánalmas” arcomat?

Liliana szája szétnyílt, de csak ennyi jött ki:

- Wow – aztán Harryre nézett, aki felemelte a kezeit.

- Én kimaradok – nevetett és büszkén nézett rám, kacsintott. 

- Egy-null, Amelia Knightley.

- Szóval, most hogy kivitáztátok magatok, rátérhetünk a lényegre.

- A hely, amiről beszéltek, az eszkimóland. 

Mind a hárman rámeredtünk, aztán tudálékos fej ide vagy oda, hangos röhögésben törtünk ki.

- Most mi a faszt nevettek? – háborodott fel – jó akkor nem mondom el mi az.

- Ana, nem létezik olyan, hogy eszkimóland.

- De igen, létezik. – fonta össze a karjait – és nem mondom el melyik filmben láttam.

A kezembe temettem a fejemet. Nem tehettem róla, olyan jót nevettem rajta, hogy a végén kibuggyant a könnyem. 

- Oké, vissza a komolysághoz – rázta a fejét Harry – hogy-hogy nem tudta a mamád barátja, hogy hol található?

- A Mikulásnál – kurjantotta Liliana. 

- Liliana – figyelmeztette őt Harry. Közben kihozták neki a forró kávéját. A füst fehér lepelként szállt fel közöttünk. 

- Komolyan vennétek egy percre? – sóhajtotta fáradtan – bejutnak a légkörbe és valamit ionizál valami, mi az a szó? Gerjeszti, ez az – csettintett, mindhárman nyitott szájjal bambultunk rá – szóval igen, és van valami fénykisugárzás, ami a sarki fény Lappföldön. A Mikulásnál. Hoztok autogramot tőle? Az összes filmét láttam. 

Körülnéztem. Meg akartam várni, hogy ki fog előbb nevetni. De a többiek is ugyanazt csinálták, mint én. Harry köhögéssel leplezte a humorát.

- Szóval a sarki fény a Mikulásnál. – mondta monoton hangon, és nem bírtuk tovább Rhys-al, elnevettük magunkat.

- Ne nevess, google-zd ki. És tudod nevetséges, hogy nem tudták ezt a nagyszüleid. Ti nem néztek rendesen filmet, mondjuk ez egy dokumentumfilm volt, de minek is vesződöm veletek, szánalmasan tanulatlanok vagytok.

Aztán Rhys felordított. Az egész kávé az ölébe ömlött.

- Csak nem fáj? – pislogott rá Liliana ártatlanul. 

- Az Istenit! Bocs, hogy lefröcsköltem a hülye kabátodat, ez éget, ez éget! – Rhys felpattant és a férfimosdó felé rohant.

- Liliana-nak igaza van – mormolta Harry – nézd, Skandináviában van – nézett rám Harry és félelmet láttam a szemeiben. Félelmet, mert megtaláltuk, így már semmi sem tart minket vissza.

- Ne hülyéskedj, nem lehet a sarki fény az. Nem bánt senkit, sokan járnak oda.

- Nem a fény maga – vont vállat Liliana – az a lényeg, ami ott van valahol. 

Ha belegondolok volt értelme. A Földet, ha függőlegesen elvágjuk, az északi és a déli sarkaknál kötünk ki. Amihez a legközelebb Skandinávia van. 

- Te jó ég – súgtam magamnak. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Ilyen hamar. Harry megszorította a kezemet és mély levegőt vett.

- Hát akkor… Finnország? 

- Vagy Norvégia, vagy Svédország. 

- Finnországban a leghíresebb – olvasta Harry – turista látnivaló. Hogy lehet látnivaló, ami ilyen… elátkozott.

- És mindig elítéltek a filmjeim, látjátok, megmentettem egy csomó időt nektek.

El kellett ismerni, Liliana filmmániája hasznos volt. Kivéve, mikor Edwardról áradozott. 

***

    Az enyhe kifejezés, hogy féltem.

Már nincs olyan fokozat a listán, amivel el tudnám magyarázni mit éreztem legbelül. Harry elintézett mindent. Repülőt Finnországba, autót bérelt odaát nekünk és felszerelkeztünk meleg cuccokkal. Beszéltem mammával. Bocsánatot kért, amiért nem szólt nekünk a sarki fényről. Féltett és csak időt akart magának, amíg feldolgozza. Megértettem őt. Azt is mondta, hogy a sarki fény a lényeg s nem az, hogy melyik országban látogatjuk meg. Kétségbeesett előző este. Mi is. Igazából fogalmam sincs mi fog ott ránk várni. Csak annyit kért, hogy jöjjek vissza. Mit kellett volna vinnünk? Fegyvereket? Mit sem ér ellene. Csak magunkat tudjuk vinni és a találékonyságunkat. Egyáltalán mihez fogunk kezdeni? Megtárgyaljuk a megfoghatatlannal, hogy vonja vissza azt a kegyetlenséget, amivel a bolygónkat sújtja. Egyáltalán lehet ilyet kérni? Ha igen, mi lesz az ára? Mit kell csinálnunk? A reptéren álltunk. Mamma, Rhys, és Liliana. Rhys olyan hosszan ölelt, mintha nem láthatna többet. Vagy csak én képzeltem be magamnak? Legalább tíz percig, Harry már megköszörülte a torkát, hogy elég. Rhys rákacsintott pimaszul és elengedett. Anyuékra gondoltam.

- Liliana, akkor amit megbeszéltünk?

- Persze, mi már ez nekem. Egy egész iskolát elnémítani, meg anyudékat meggyőzni, hogy amúgy itt vagy, és ne aggódjanak. Gyerekjáték.

- Köszönöm – súgtam neki. 

Elém állt és megfogta a vállaimat. A kék szemei ragyogtak, és komoran nézett rám.

- Amelia, figyelj azt akarom mo…

Még mielőtt érzelgőssé válna hirtelen, befejeztem a mondatát.

- Igen, óvatosak leszünk és nem lesz baj.

Liliana merev arccal meredt rám. 

- Hát, igazából azt akartam mondani, hogy hozz igazi Finlandia vodkát, ha már ott jársz.

Elnyílt a szám, és a szavak nem jöttek.

- Ó.

- Egy –egy – vigyorgott diadalittasan, de még küldött felém egy szó nélküli pillantást. Nem mondott semmit, de ebből megértettem őt. Igen, Liliana, én is szeretlek, és vissza fogunk térni, mindketten.

Mamma volt az utolsó. Szemeiben könnyek ültek, ahogy magához húzott vékony karjaival.

- Gyere haza, my little Petti.

Visszatartottam a könnyeimet. Nem fogok sírni, erős vagyok. Menni fog, csak határozottan. 

- Pár nap múlva találkozunk – ennyit mondtam nekik.

    Még utoljára hátranéztem rájuk. Harry megfogta a kezemet, összekulcsolta az ujjainkat szorosan. Nem tudom mit fog hozni a jövőm pár órával később. Csak azt tudom, hogy egy több évvel történt eset nem fog megijeszteni. Felnéztem Harryre, aki biztatóan mosolygott le rám. Akármi történik, együtt leszünk, ketten és úgy is térünk vissza. 

Viszlát, Anglia, helló Finnország.

Pár nap múlva találkozunk, London.

Remélem.