II./HUSZONKILENC ~ "Megérkeztünk"

sziasztok! megjöttem a kövivel! hát... akkor csapjunk bele a lényegbe! jó olvasást hozzá, remélem  tetszik xx

Harry szemszöge

    Szégyenkeznem kellett volna, amiért annyira megtörtem előtte.

De a talaj kicsúszott alólam és a térdeimre estem. Haragudni akartam rá, amiért eltitkolt egy igen fontos részletet, de mi értelme lett volna? Átláttam rajta, tudtam, hogy meg akart akadályozni. Mert akkor kitörtem volna. Mert akkor száz százalék, hogy leláncolom az ágyhoz és nem engedem sehová. Nem jöttünk volna el idáig, ha ezt tudom. Majdnem félúton jártunk és én vissza akartam fordulni. Azonnali hatállyal. Bárcsak ne az egész világ sorsa múlt volna rajtunk. Valóban ezt kell tennünk? Elutazni az Isten háta mögé és feladni mindent? Azt a rengeteg sok emléket, amit Amelia adott nekem. A barátaimat, akik kiálltak mellettem. Aztán eszembe jutott a családom. A családom, akik azt sem tudják létezem. De ott vannak, remélhetőleg biztonságban. Gondolnom kell rájuk is. Majdnem mindennap eszembe jutnak mostanában, pedig sikerült eltemetnem a fájdalmas emlékeket. Vajon Gemmának van barátja már? Normálisan bánik vele? Ha nem, tuti, hogy addig verném, amíg meg nem keserüli, hogy kezet emelt rá. És anya? Istenem, ezer éve nem mondtam ki ezt a szót. Mi a franc folyik körülöttem? Miért gondolkozok hirtelenjében rajtuk? Ilyen mélyen, miért fáj ennyire? 

- Gyere haza velem, menjünk haza – a combjai közé temettem az arcomat, oly szorosan öleltem, hogy kifutott a vér a lábából. Amelia beletúrt a hajamba, szótlanul. Tudtam mi a válasza s még ki sem mondta. 

    „Hát nem érted? Belehalok” Belehalok, belehalok, belehalok. Az a szó nótaként visszhangzott a fejemben. Kiéreztem a csontig hatoló fájdalmát. Mármint szó szerint éreztem. Mintha a puszta helyzettől a húsom levált volna a csontomról. Aztán megszólalt Maire. Felé fordultam és leszartam, hogy milyen jót szórakozik a könnyeimen. Ezt akarta látni. Megtörve engem. Tessék, örülj, nem számít. Semmi sem számít már. Csak az, amit mondott. 

- Harry – pillantott le rám, a hangja komoly volt, ami enyhén szólva megijesztett – te is tudod, hogy ki fogja túlélni – összerezzentem – te is tudod, hogy ki nem fog hazatérni.

A halál is kegyesebb lett volna, mint az a pillantást, mit Ameliára lövellt.

    Hogyan? Csak szórakozik velem. Ha a szívem dobogna, valószínűleg most kitörne a mellkasomból. Nem lélegeztem. Izzadtam. Reszkettem, ahogy felnéztem Rá. Ő pedig le rám. A vörös szemei elnyíltak és megteltek könnyekkel. Forró volt az egyetlen cseppje, mi komótosan hullott le az arcáról, le a homlokomra. Fellöktem magam a Földről. Ő is hallotta. Amelia is hallotta. Hiszen látja őt. Miért látja őt? Bárcsak lenne hozzá erőm elvenni azt a tömör gyötrelmet a szemeiből. Bárcsak rávarázsolhatnám vissza a mosolyát, mint a Taj Mahalnál. Gyönyörű volt, élettel teli, boldog. Oly közel volt az a pillanat és mégis olyan kicseszettül messze már. 

- Nem – mondtam egyenesen Amelia szemeibe nézve – nem. Nem. 

- H-Harry – dadogta az orra alatt. A karjaimba kellett volna húznom őt, de a végtagjaim egyszerűen nem mozdultak. Megbénultam, tetőtől talpig. El akartam magyarázni neki, hogy semmi ok az aggodalomra, mert nem hagyom, hogy bántódása essen. Azt is, hogy ha hazaérünk az első dolgom az lesz, hogy meglátogassam Gemmáékat, és szeretném, hogy velem jöjjön. – Harry, gyere velem, figyelj rám, nem lesz semmi baj. Gyere, el kell mennünk innen, találjunk valami kis beugrót és ott átbeszéljük a dolgokat. Nem maradhat a Range az út közepén, és mi sem. 

Figyeltem őt. Ahogy az ajkai mozogtak, megformálták a szavakat, mik lusták voltak eljutni hozzám. Megráztam a fejemet és hagytam, hogy az autóhoz vezessen. 

    Beindítottam a Range-t, az eleje behorpadt, de semmi más baja nem esett. Hátratolattam és járatva a motort, kerék csikorgatva, füstöt hagyva magunk után húzattam meg a járgányt. A sebességmérő felszaladt százra, majd százhúszra, ezzel együtt az adrenalinom is majd ki pukkadt. Hallottam Amelia reszkető hangját, de százötvenig meg sem álltam. Lehunytam a szemeimet és élveztem, ahogy elterjed bennem. Lagymatagon. Majd élesen. Az ereimben, fel az agyamig, leszakadva a lábaimig. 

- H-Harry kérlek, megijesztesz. 

Az egyetlen dolog, ami miatt lassítottam. Amelia szíve dörömbölt a mellkasában és zihálva kapaszkodott, amiben csak tudott. Rettegett. Tőlem? Nem, nem félhetett tőlem. Egy kis beugró földes útra kanyarodtam be, ötven méterrel a főúttól leparkoltam, egy fa alatt. Alig bírtam elengedni a kormányt, annyira hozzáragadtam. A fejem tetején akart kitüremkedni az adrenalin, és ettől kezdtem magamhoz térni. 

- Ne haragudj – motyogtam jó pár perccel később. Amelia kicsatolta az övét, és mivel láttam, hogy az ölembe szándékozik ülni, átsegítettem őt. A kezei a nyakam körül landoltak, felsóhajtottam, ahogy a tarkómat cirógatta. Az érintése mindig felemelő, még akkor is, ha mélyebben már nem lehetnék. 

- Semmi baj, bízok benned – belenézett a szemeimbe – csak nem szeretem a gyorsaságot, mindig sok a baleset. 

Az izmaim ellazultak, most, hogy az ölemben volt, az illata az orromba szállt és rám mosolygott, teljesen el tudtam tunyulni. 

- É-én cs-csak, mikor azt mondta, hogy… tudod, te is hallottad.

- Megijedtél. De Harry – a kezeibe vette az arcomat és közbe vágtam. Vagyis inkább egyszerre beszéltünk:

- Nem engedem, hogy bajod essen.

Tökéletes harmóniában, az ő hangja vékony, enyém rekedt mély. Elcsodálkozva néztünk egymásra. 

- Nem fogok nélküled hazatérni, Maire őrült, kizárt dolog – oldalra pillantottam, nem akartam, hogy lássa a gyűlöletemet, haragomat. 

- Tessék? Érdekes – kíváncsian pillantottam vissza rá. A homlokát ráncolta, felemeltem a kezemet, elsimítottam lágyan a gyűrődéseket. Lehunyta a szemeit és a kezembe nyomta az arcát. Annyira szép volt, képtelen lettem volna valaha is betelni azzal az ártatlan, tiszta fényével körülötte. – azt mondta, hogy nélküled térek haza – súgta és az arca megrándult közben.

- Hogyan? – zavartan esett le a kezem, és ő csalódottan nézett le. Cserébe belekapaszkodtam a csípőjébe és közelebb vontam az ölembe. Egyszerre sóhajtottunk a vibrálástól közöttünk. Ő is érzi? Mert én mindig. Azokat a cikázó szikrákat a bőröm alatt. Miatta. Szóval akkor Maire mindkettőnknek mást mutatott. 

- Pont ezt akarja, Harry, hogy megijedjünk. Csak meg akart ijeszteni – hüvelykujja végigsimította az alsó ajkamat, nem bírtam ki, hogy ne harapjak bele az ujjbegyére finoman. 

Amelia szemszöge

    Az a szemét nő! A szomorúság helyett irdatlan mérget éreztem. Miért akarna megijeszteni minket? Miért akarna olyannal etetni, ami nem igaz? A gondolataimat azonban elködösítette Harry foga a bőrömben. Hirtelen hiányolni kezdtem őt, bár ott volt velem. Nem tudom mi jött rám, amikor beleomlottam a karjaiba, a nyakába temettem az arcomat és kapaszkodtam belé. Harry remegve fújta ki a bent tartott levegőjét, hosszú ujjait a hajamba fúrta és masszírozta a tarkómat. Egyik pillanatról a másikra összetörtem. Egy súly lekerült a vállamról. Maire csak játszott a fejünkkel, honnan tudhatna ő bármit is? Ne hülyéskedj, Amelia. Harry átölelt, férfias karjait körém szőtte és szinte megroppantam a szorításában.

- Nem igaz, amit mondott Harry – búgtam a mellkasába – mindkettőnk ellen felhasználta a gyengepontunkat. Egymást, Harry. Kérlek, ne hagyd, hogy elérjen hozzád.

Harry halkan szippantott fel, észre sem vettem, hogy sírok. Mennyi ideje? Épp akkor kezdtem? Vagy már percek óta? De rázott. Hajthatatlanul. 

- Akkor miért érzem úgy, hogy nélküled térek haza? – Harry is sírt, a hangja törékeny volt, elveszett. Belehatolt a testembe a kiszűrt szenvedése. Még jobban bőgni kezdtem. Istenem, miért érzem én is pontosan ugyanezt? Miért érzem azt, hogy Harry nélkül fogok hazatérni? Nem mondtam semmit sem, csak megcsókoltam. Nem akartam beszélni. Nem bírtam. Harry sem. Éreztem abból, ahogy a hajamba túrt és úgy ragadott meg, mintha bármelyik perc lehetne az utolsó. Így is volt. Harry morogva nyalta meg az alsó, majd felső ajkamat is, hogy engedélyt kérjen. Oly örömmel, oly szenvedéllyel adtam meg neki. Éhesen csókoltam és mégis kétségbeesetten. Az ujjai remegtek az arcomon, ahogy kinyitva a szemeit találkozott a tekintetünk. A szánk lassú ritmusban mozgott a másiké ellen, miközben egy percre sem tudtunk másfelé nézni. 

- Aludnod kell, Harry – mormoltam a csókba – csak pár órát, pihenned kell.

- Nem akarok – súgta – látni akarlak. Egész éjszaka, egész holnap és azután és azután – duruzsolta – örökké. 

El sem tudtam volna kezdeni megmagyarázni, hogy mit váltott ki belőlem. Ez nem a pillangócsapdosós tini szerelem volt. 

    Ez nem onnan indult.

    Ez onnan legbelülről, mélyről, ami irányítja a testemet. A lelkemet, a szívemet. Elindul és lecsapódik végig a gerincemen keresztül a lábaimig, majd felhúzódik a fejemig. Szó szerint az egész testemet érintette. Egyszer repültem fent a magasban, majd zuhanni kezdtem. A szükség volt a legerősebb, hogy megérintsem, hogy lássam, hogy magam mellett tudjam. Hogy érzem őt s ő érez engem. Hogy a szemébe nézek és szavak nélkül tudom mit gondol, mit érez, mit akar mondani. Hogyha mosolygok ő is mosolyog, mint akkor és ott is. Egy hullámvasúton ültünk, de nem úgy, mint a legtöbb pár. Együtt ültünk rajta. Egymást tartva és biztatva, hogy a holnapi nap tán jobb lesz. Ez tett minket mássá. 

    S legfőképpen az, hogy csak egymásnak léteztünk. Szó szerint.

    Nem volt más, akire ránéztem volna és elkapott volna az a fojtogató s egyszerre felemelő érzés, mikor Ránézek. A világ összezuhanhatott volna s mi azt sem vettük volna észre. 

Kiszálltam az autóból és kinyitottam a hátsó ajtót. Harry nem szólt, viszont a tekintete lyukat égetett az arcomba. Bemásztam a hátsó ülésre, feltérdeltem, vigyáznom kellett, hogy ne üssem be a fejemet. Lerúgtunk a cipőnket s Harry elém térdelt. Leültünk a sarkunkra s csak néztük egymást. Nem akartam megtörni a pillanatot fölösleges szavakkal. Mit mondhattam volna neki? S ő mit mondhatott volna nekem? Felemeltem a kezemet kettőnk közé és vártam, ahogy az óriási tenyerét az enyémre simítsa. Néztem mennyivel nagyobb, mennyire elveszek benne. Ahogy lehajtva az ujjait összefonta az enyémekkel. Ahogy a szájához emelte és minden egyes ujjamat komótosan, érzékien csókolt végig. Kipirosodtam, tán mert kellemes volt a hőmérséklet az autóban, talán mert a szükség, amit éreztem, ki akart robbanni belőlem. Összekapcsolta a tekintetünket, és miközben feltúrta a kabátomat, lágy csókokkal borította az alkarom vékony bőrét. Elhomályosult a fejem. Ez nem vágy volt. Nem azaz éhség, amit érzünk néha egymás iránt. 

    A szükséglet.

    Hogy érezzem a bőrét, hogy közel legyen hozzám s hogy elválaszthatatlanok legyünk. Nem akartam azt gondolni, hogy utoljára és mégis eluralkodott rajtam ez az érzés. Mi van, ha többet nem néz majd úgy rám, mintha én lennék a legértékesebb dolog az életében? Mi van, ha többet nem túrhatok bele úgy a hajába, mint ott és akkor? Harry belefúrta az arcát a tenyerembe, egyre nehezebben lélegzett. 

- Szükségem van rád – dörmögte a mély rekedt hangján. – é-én… mihez kezdek h-ha..

Előrehajoltam és megemelve a fejét megcsókoltam. Nem akartam, hogy beszéljen. Azt sem, hogy gondolkodjon. Nem szabadott gondolkodnunk, különben megőrülnénk, mielőtt odaérünk. Harry belesóhajtott a számba s közre fogva az arcomat válaszolt. Alig érintve a számat. Csukott szemekkel. Remegő ujjakkal. Én is remegtem. Ő is. Együtt. A térdünkre emelkedve átölelt s a tarkómnál mindkét kezével belemarkolt a hajamba. Ahogy elmélyítette a csókot mindkettőnkből kitört egy rég bent tartott levegő, sóhajba torkollva. Ez nem arról szólt, hogy minden alkalmat kihasználva megdöntsük egymást. Ez már korántsem arról szólt. Mikor a bőröd alatt elkezd perzselődni, mikor kihat a külvilágra és felforrósítja a levegőt körülötted. Mikor a csókok szakadozottá válnak a visszafojtott érzelmektől. Mikor az ölelések kétségbeesetten válnak erőssé. Mikor rá kellett erőltetnünk magunkra, hogy egymásra gondoljunk. A félelmet felváltotta valami más, valami mélyebb, holott rettegtünk. Rettegtem, hogy ez holnapra mind csak történelem lesz. Egy megszakított, gyönyörű csoda. Elkeseredetten nyúltam a csupasz mellkasához, s lehajoltam, hogy csókoljam. Kiélvezve a bőre ízét. Harryt. Körülöttem. Előttem. Mindenhol. Csak őt. Lehunytam a szemeimet, mert nem akartam elengedni a könnyeimet. Mik már rég óta ott bujkáltak megint. Harry sóhajaira koncentráltam s arra a világrengető szóra, ami kiszökött a szájából. Az igazi nevem. Amin mindig szólít. Amivel elveszi a fejemet, elveszi hát a világomat is. Harry felhúzott az ölébe s összesimította az orrunkat, egyszerre olvadt össze a testünk, így olvadt össze a lelkünk is. Harry a hajamba markolt s én az övébe. Egymás szemébe nézve mondtuk el a kimondhatatlant. Sodródtunk a gyönyör tengerében, mi akkor több volt, mint puszta szeretkezés. Ahogy újra s újra összesimultunk, úgy ittuk be még mélyebben egymást. Belélegeztem őt s ő belélegzett engem. 

- Szeretlek- nyögtem eltorzult arccal, mikor kezdett túlságosan is jóvá válni a lassú, mély, andalító mozgása. Harry ledöntött hosszában a hátsó ülésre s a fejem mellett támaszkodott meg a könyökén. Lenéztünk oda, ahol csatlakoztunk. Néztem, ahogy a testem elveszik Harryé alatt. Ahogy szép lassan leengedi magát rám, s összetapadunk. Véglegesen. Elválaszthatatlanul. Kimúlhatatlanul. Harry megcsókolt. Ez a csók. Ez a csók elért a lábujjaim végéig, éreztem a reszketeg szerelmét minden porcikámban. Felnéztem rá s ő lenézett rám. Hüvelykujja az arcomat cirógatta, forró lehelete nekem csapódott s a torkában akadt nyögéséből tudtam, hogy közeledünk. Közeledünk a világmegváltó érzéshez. Ahol az ég összeér a földdel. Ahová senki más nem mehet, csak mi ketten a kicsiny kis világunkban. Ahol a szerelmünk kiteljesedik. Ahol Ketten vagyunk. Harry leszorította a szemeit, s ahogy kinyitotta a már meleg könnycseppje lehullott az arcomra, összeolvadva az enyémmel, miről nem is tudtam, hogy ott van. Tudtam, mire gondol. Engem is ez az érzés telített el. Egész végig. Megállás nélkül. Hiába tagadtam.

    Ez az utolsó, hogy érezhetjük egymást. Érezheti a szívem dörömbölését, Miatta. Láthatom a melegséget a zöldellő szemeiben. Csak ez járt a fejemben. Semmi más. Az övében is. Éreztük. Egyszerre. Együtt. Harry lehajolt a fülemhez, s én a karjai alatt karoltam át a hátát. 

- Az oldalamon fogsz megöregedni – nyögködte a fülembe, mintha érezte volna a fájdalmamat. Elmosolyodtam, és ahogy a testemben felépült a gyönyör, végighúztam a körmeimet a hátán. Felszisszent. 

- Akkor is velem leszel? – néztem a szemeibe. Beszálltam a játéba. Elhittük, hogy lehetséges. – mikor már fonnyadt leszek, pelenkázni kell és menni sem tudok?

Harry arca komoly volt, szemei őszinteséggel teltek meg. 

- Nem a tested az, amire vágyok – mondta akadozó hangon s a szívemhez rakta a kezét. 

Elhittem neki. Minden szavát. 

- H-Harry… 

- Egy kicsit még, várj – a nyakamba fúrta az arcát és követelőzően mozgott velem egy hullámban. Nem volt annál tökéletesebb pillanat, amikor egymásba kapaszkodva Együtt értünk el a megváltásig.

    Egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Harry karjaiban feküdtünk, magunkra terítettük a zöld kockás, meleg takarót. Már reggel négy óra lehetett, lassan indulnunk kellett. Viszont még nem akartam eltávolodni tőle. 

- Nem fázol? – súgta a hajamba, s majd megpuszilta az orrom hegyét. Kuncogva öleltem át a nyakát s az ülés támlájáig tolva őt csókolgatni kezdtem az állát. Harry szórakozottan mosolya jelen volt. Csupasz hátamat cirógatta fel s le, majd a derekamba markolva magához szorított. Felsóhajtott és hátrahúzva a fejemet, a nyakamon kalandoztak el duzzadt ajkai. – Amelia, akármi lesz én… - felsóhajtottunk – annyira félek.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy megtörjek előtte megint. Összenyomtam az orrunkat. Láttam a szemeiben. Mindent. Ott abban a percben ígértem meg magamnak, hogy megmentem őt. Nem számít, mibe kerül. Akármit is tervez velünk a sors, engem vigyen, mert úgy érzem erősebb vagyok. Harry annyira megtört volt és elveszett. 

- Nem lesz baj – őt győzködtem, vagy magamat? 

- Tudom – mosolygott bólintva, mindkettőnknek hazudva. 

    A hó egyre sokasodott, ahogy közeledtünk. Még a reggelimet majszoltam, ami rég kihűlt. Harryt hiába próbáltam rávenni, hogy igyon valakiből, nem volt hajlandó. Elhúztam a számat, mert szüksége lesz az erőre. Na nem mintha egy szellemmel valami nagy esélye lenne. Nem is szellem. Még mindig nem tudom, hogy milyen lehet az univerzum lelke. A hátsó ülésre dobtam a zacskót és megtörölgettem a számat. Az kávémat iszogattam, ami szintén kihűlt. Minden idegszálammal koncentráltam arra, hogy ne vegyem figyelembe a hangot. 

„Ameliaaaa. Amelia bízz az ösztöneidbeen”

Kezdett megőrjíteni. Harry percenként felém pillantott, majd a GPS-re. Fél órát mutatott. Rámosolyogtam és megfogtam a kezét. Borús volt az idő, és ki sem világosodott teljesen. Nincs ott senki, Amelia. Az autóban még végképp nem. A fejemben van akkor? Vajon Harry is hallja?

- Mondd el mi van – nógatott Harry. Mikor legyintettem, megmarkolta a kormányt – Amelia, azt mondtam mondd el, hogy mi..

- Te jó ég – csattantam el, a szemeim elnyíltak, a szám is. – állj meg! Harry, azonnal állj meg!

Harry lehúzódott s én kipattantam az autóból. Pár lépést tettem az út másik széléhez. 

- Mi a fene folyik itt? Mit nem mondasz el? Mié..

- Harry, nézd! – mutattam fel az égre. 

Harry elengedte a kezemet, ahogy bámulni kezdett. Észre sem vettük, pedig ott volt előttünk. A zöld fény szélei kibontakoztak az erdő mögül. Mintha bevonta volna azt a raogyásával. Gyönyörű volt. Ahogy a csillagok egyre láthatóbbá váltak a sötét miatt. A szívem ugrott egy hátast a mellkasomban. 

„Amelia” – a súgás onnan jött, az erdőből. 

- Te is hallod? 

- Micsodát? 

- A hangot, folyamatosan szólítgat. Kezdődik – súgtam az orrom alatt. Harryvel egymásra néztünk. Nem szóltunk, de a feszültség tapintható volt közöttünk. – oda kell mennünk – mutattam az erdőbe.

- Hülyéskedsz? – nevetett – nem megyünk oda, Amelia. Még van tíz kilométer a céltól.

- Nem, nem érted. Hát nem érzed? – én sem tudtam mi kapott el. Mintha húztak volna az erdőhöz – felejtsd el, én sem tudom mit érzek. 

- Üljünk vissza, jó? – Harry hangja reménykedő volt – kérlek, gyere vissza velem.

Elvetettem az őrült tervemet, hogy követem a fényt. Visszaültem az autóba és továbbindultunk. Harry mérge látszólag csillapodott. Követtem a sarki fény hosszát, végig az erdő fölött. Hogy lehet valami ilyen szép, egyszerre ennyire gonosz? Harry összekulcsolta az ujjainkat. 

- Szeretlek – hajtogatta, az öt órában legalább tízszer elmondta.

- Szeretlek – motyogtam ijedelemmel a torkomban. 

Egy kilométerrel arrébb a fény érdekes formát öltött, mintha szivattyú lenne, a közepén egy lyukkal, mint átlátsz az égen. Lila keveredett bele a zöldbe, olyasmi lilának mondanám, mint az én hajtincsem, mályvalila. Lenyűgöző látvány volt. Aztán egy alakot láttam. Alacsony volt, ha jól láttam meztelen lábon futott az erdő felé. Azt kiabálta, hogy segítség. 

- Harry, segítenünk kell neki! – kiáltottam – nézd, a kislány! Ott van!

- A-Ame…

Elrántottam a kormányt oldalra, Harry két lábbal nyomott rá a fékre.

- Elment az eszed? – emelte fel a hangját, de én már félig kint voltam a Range-ből. Felkaptam a kabátomat, a sapkámat, sálamat, és rohanni kezdtem. Csak hogy Harry elkapott – hová mész? Állj meg, nincs ott senki. 

- De igen! Mennünk kell, mennem kell, engem hív.

- Amelia, kérlek – az orrnyergét nyomkodta – csak… várj meg. 

Egyik lábamról a másikra állva vártam, amíg Harry kiveszi a cuccunkat. Aztán futni kezdtünk. A hó lelassította a lábainkat. Tudtam, hogy ez az. Valami odahív, odacsalogat, olyan erős volt a vonzás, hogy nem bírtam ellenállni neki. A színeknek, az erdőnek, a kiáltásnak. Harry nem engedett el. Kifulladtunk, mire az erdőhöz értünk. A fák fölénk magasodtak. 

- És most? – kérdezte felsóhajtva.

- Nem tudom – mormoltam – láttam, hogy idejön. Tegnap óta hallottam őt. 

- És miért nem szóltál? – vádolt jogosan. 

- É-én azt hittem, hogy csak képze… megint! Ott. Arra futott!

Rohanni kezdtem a kislány után. Aztán megint eltűnt. 

- Amelia, erre – sírt, hallottam, hogy sírt. Kapkodtam a fejemet a sötét fák között, mint aki elvesztette az eszét. Mi történik?

- Nézz rám, Amelia – fogta közre az arcomat Harry – nincs itt senki. 

- De igen, arra! 

Kajtatni kezdtünk az után a személy után, akit még nem is láttam szinte, csak hallottam. A lélegzetünk felszállt a fagypont alatti hőmérsékletben. Nem is éreztem a hideget, annyira felpörgettem magamat. Harry a hátam mögött jött, és elkapott, mikor megcsúsztam. Az erdő közepéhez érve felnéztem, s Harry is követte a tekintetemet. A lila és a zöld tökéletes fénykicsapódásában pompázott felettünk, olyan volt, mintha minket nézett volna. Lépni akartam még egyet, de a lábam alatt nem volt talaj. 

- Mi a franc – húzott vissza Harry. Egy végeláthatatlan szakadék volt előttünk. – ez hogy került ide.

Egymást tartva néztünk le az éj sötétbe. Harry megfogott egy követ és ledobta. Soha nem ért véget. Nem hallottunk semmit sem. Mintha elnyelte volna.

- Bízz az ösztöneidben – kiáltotta a kislány, lentről. 

Aztán pofán csapott a felismerés. Megérkeztünk. 

- Harry – fordultam felé – komplett idiótának fogsz tartani, de ugranunk kell.

- Mi? – nevetett – kizárt, hogy át tudjuk ugrani.

Beharaptam a számat. 

- Úgy értem, bele… a szakadékba.

Harry arcáról lefagyott minden humor. 

- Megőrültél? – ordított. Harry valóban ordított – most azonnal visszamegyünk az autóhoz.

- Nem lehet – ráztam a fejemet. Mi ütött belém? – vár ránk.

- Kicsoda?

- Hát ő – súgtam a szakadékba nézve. – várja, hogy segítsünk rajta.

- Ki várja, Amelia? Ne hülyéskedj, nincs itt senki. Biztos, hogy nem jó helyen vagyunk, mennünk kell.

- Te is tudod, hogy jó helyen vagyunk – sütöttem le a fejemet – ez a szakadék nem volt itt, amíg meg nem érkeztünk. Ugornunk kell. Nem lesz baj, bízz bennem. Ne kérdezd honnan, de tudom. – Harry félbe akart szakítani, de folytattam – bízol bennem?

- Amelia, én… - beleszántott a hajába – a francba, bízok. Bízok benned. De honnan tudod, hogy oda kell mennünk? Hogy nem halunk bele? 

- Én... én csak… 

- Segítsetek! – jött a hang, de Harry megint nem hallotta. 

Megfogtam Harry kezét és közelebb léptem a széléhez. A szívem olyan gyorsan dobogott, hogy belefájdult a fejem. Ráadásul zsibbadtam is parányit az idegességtől. Harry megfogta mindkét kezemet, magához húzott, átölelt és a hajamba bújt. Én pedig belé. 

- Ketten megyünk, ha megyünk.

Bólintottam. Pár percig ott álltunk, majd elrugaszkodtunk. 

    Úgy éreztem be szív a sötétség. Sikítani kezdtem a zuhanástól, Harry is ordított, egymásba kapaszkodva engedtük, hogy elnyeljen a föld minket. Vajon jól tettem? Jézusom, egy hangra támaszkodtam? Mégis mi ütött belém? De nem tehettem róla, mintha az akaratomat, lábaimat, valami más irányította volna és nem én. 

- Harry – kétségbeesve nyúltam után, mikor a nyomás elválasztott minket. 

- Ne engedd el a kezemet. Amelia, el ne engedd. 

De már késő volt. Egyedül maradtam. Behunytam a szemeimet és imádkoztam, hogy történjen valami. Úgy éreztem egy óra is eltelt, s még mindig semmi. Lebegtem? Vagy még mindig estem lefelé? Aztán jéghideg érintésre pattantak ki a szemeim.

- Mi a…

Csúszós, tömör jéggé fagyott hó vett körül. Mindenhol. Fordulni is alig tudtam. Mintha egy lyukba csúsztam volna bele. Megfordultam nagy nehezen, de a vastag kabátom nem segített a helyzetemen. Mindenhol jég volt, körülvett. Jézusom, hol vagyok? Fölnéztem, legalább harminc méter magason volt a vége. Megpróbáltam belevájni a körmeimet a falába, és megemelkedni, de visszaestem. Elvesztem. A levegő is száraz, hideg volt, alig bírtam lélegezni. Köhögni kezdtem.

- HARRY!!!!! – ordítottam el magam s figyeltem, ahogy a hangom visszhangként vonul a falakon.