II./HARMINCNÉGY ~ "Akkor forrósítsuk fel a hangulatot"

sziasztok! itt a következő! ígérem már majdnem ott vagyunk! Harry hamarosan érkezik. ne utáljatok nagyon Nado miatt, én történetesen szeretem őt is. nem véletlenül hoztam őt be már a 2. évad elején. ő kell bele :) na de jó olvasást, remélem azért tetszik xx

    Felsóhajtottam, ahogy a huncut szél belekapaszkodott a hajamba és táncoltatta a levegőben.

Kisöpörtem az arcomból a tincseimet és elmosolyodtam, ahogy lepillantottam az ölelő karokra körülöttem. Az eres kezeit összekulcsolta a hasamon és biztonságot adva szorított magához. Minden a helyén volt. Hazatértem. Megfogtam a hosszú, férfias ujjakat és játszani kezdtem velük. Összefontam finoman a mutató és középső ujját, majd megemeltem és belecsókoltam. Muszáj volt beletemetnem az arcomat a tenyerébe. A forróság szétáradt bennem, ahogy hüvelykujja ügyetlenül végigsiklott az állam vonalán. 

- Bárcsak így maradhatnánk örökre – suttogtam. Féltem megszólalni, nehogy összetörjem a pillanatot. Egy fa alatt ültünk, ő nekidőlt háttal, én meg bele az ölébe, a mellkasára. A csendet a néha-néha torkoskodó madarak szakították meg, vagy a heves légzésünk. – Harry?

- Hm? – mormolta a nyakamba, ahová az arcát fúrta. 

Mondani akartam neki valamit, bármit, amivel kifejezem az érzéseimet iránta, de a nyelvemre ragadtak a szavak. Lehunytam a szemeimet és neki nyomtam az arcomat. Szorosan, pont, ahogyan ő ölelt engem. 

- Semmi – mondtam végül és kiélveztem őt. Az illatát, ami beleszállt az orromba és egész nap érezhettem őt bárhol, bármikor. A göndör tincseit, mik csiklandozták a bőrömet. A puha, édes ajkait, mik kényeztették a nyakam s vállam találkozását. Magammal akartam vinni mindenét. Elragadni és soha el nem engedni. Őt. A pillanatot. Kettőnket. Már oly messze volt, hogy a Taj Mahalnál kézen fogva sétálgattunk, fényképezkedtünk, boldogok voltunk. Minden boldog pillanat tovatűnni látszott s ott mégis ismét érezhettem őt mellettem. Felé fordultam, a szánk egy milliméterre sem volt egymáséitól. A zöld szempárja kinyitódott s oly intenzitással nézett rám, hogy megszűnt létezni a világ körülöttünk. Levegőt sem vettem. Csak bámultam rá s vártam, hogy a forró leheletéből még többet kaphassak. Felemeltem a kezemet, hogy beletúrhassak a fürtjei közé. Harry dorombolva hunyta le a szemeit és élvezte, ahogy masszírozom a fejét, egyszer-egyszer az ujjamra csavarva egy kósza fürtöt. Epekedtem a csókjáért. Egyre nehezebben kapkodtam a levegőt. Látta a szemeimben, érezte a szükséget a markolásomból a hajában, s még sem tett úgy. 

- Menned kell – mondta halkan, a hangjából hiányzott minden érzelem. Beleremegtem a zöld szemei távolságába. 

- H-Harry? 

- Menned kell, Amelia. Én nem vagyok jó neked.

- Miről beszélsz?

Felültem a lábai között, majd a térdeimre nyomtam fel magam, hogy szembefordulhassak vele. 

- Jól hallottad. Menj. 

- Nem – tiltakoztam, gyülekezett bennem az idegesség.

Harry szemei megvillantak. Ritkán láttam őt ilyennek, főleg velem szemben. Felállt, én a kezeimre zuhantam hátra. Néztem, ahogy beletúr a hajába és a messzibe mered bele. A lábaimra álltam, bár nem tudtam meddig leszek képes a szavaitól tovább állni. 

- Menj.

Megfogtam a kezét, de ellökte.

- Harry – álltam elé, összefonva a karjaimat a mellkasom alatt. – nem küldhetsz csak el. Szeretlek. Veled akarok lenni.

Harryben mintha összeroppant volna valami, mikor kimondtam az „sz” betűs szót. 

- Nem vagyok jó neked – lehunyta a szemeit, az ujjait ökölbe szorította – nem érdemellek meg.

Leesett az állam. Miről beszél?

- Ez baromság. Nem vagyok jobb nálad! – emeltem fel a hangomat. Elkeseredetten nyúltam a keze után, a szívem apróbb darabokra tört minden alkalommal, mikor elutasított. – Harry. k-kérlek.

Könyörögtem neki szavakkal. Könyörögtem neki a testemmel. Könyörögtem neki a szívemmel. Hát nem látja mennyire fáj, hogy ellök magától?

- Menned kell – elfordult. A rekedt mély parancsoló hangnemétől libabőrös lettem.

- Nem – jelentettem ki határozottan. Mögé léptem és átszőttem a karjaimat a derekán. Kapaszkodtam belé. Belemartam a pólójába és nem hagytam, hogy lerázzon. – szeretlek – súgtam – azok után is, ami történt. Még mindig téged szeretlek. 

Harry rázkódni kezdett. Hallottam, hogy szakadozva vesz levegőt. 

- Nem várhatsz rám, Amelia – közelibb volt, kétségbeesettebb – nem akarom, hogy várj. Egyszer az életbe helyesen kell cselekednem. Ne tedd nehezebbé.

- Ez a helyes. Ketten vagyunk helyesek.

Egymással szemben álltunk már, zöld íriszei megbánást, bűntudatot tükröztek. Az arcához nyúltam, hogy elsöpörjem a ráncait. Pár pillanatra azt hittem megadja magát, de ellökte a kezemet.

- Nem lehetek önző. Veled nem – lehajolt, reszketeg ujjai megérintették az arcomat – én már nem vagyok többé. Muszáj megértened. Nem akarom, hogy erre pazarold az életet. Hogy rám pazarold. 

- De én nélkü..

- Menj hozzá – egyenesedett ki – azt akarom, hogy boldog legyél. Én már nem adhatom meg. – ott álltam, és engedtem, hogy felemésszenek a szavai. A fogaim összekoccantak. Nem fáztam. Csupán, fájt. – te voltál az egyetlen jó dolog az életemben. Nem akarom, hogy szomorú legyél. Menj, Amelia. 

De nem mozdultam. Nem bírtam. A lábaim gyökeret vertek. Ugye csak viccel velem? Viccelnie kellett. 

- Azt mondtam MENJ! – ordított rám s én majd elestem, úgy megugrottam. Elfutottam. 

    A lepedőm nedves volt, amikor magamhoz tértem az éjszaka közepén. A hajam az arcomra, nyakamra tapadt és szúrt a tüdőm. Leszorítottam a szemeimet és hagytam, hogy legördüljön a könnycsepp az arcomon. Csak egy álom, csak egy álom – hajtogattam, s mégis oly valóságosnak tűnt. A szoba fülledt volt. Csupán a hold fényében megütköző részeket láttam a szobámból. A talpamra álltam és a lámpához botorkáltam.

- Áú – szisszentem fel, amikor beütöttem a térdemet. Felkapcsoltam a körtét és kifújtam egy levegőt. Egyedül voltam. Nem tudtam, hogy ez megnyugtatott, vagy inkább felzaklatott. Azt vártam, hogy kinyitom a szemeimet és itt lesz Harry? Megráztam a fejemet. Felvettem egy papucsot, és úgy döntöttem sétálok egyet a friss levegőn. Már amennyire a párától telített meleg levegő frissnek mondható volt. Még mindig hihetetlen, hogy a kapun kívül szakad az eső Londonhoz méltóan. De legalább a nappalok és éjszakák visszatértek a régi kerékvágásba. Nem volt többé katasztrófa sem. Ennek örülnöm kellett volna. Kellett volna. A karjaimat dörzsöltem, miközben ott álltam a verandán és belemélyültem az éj sötét erdőbe. Normál helyzetben nem mertem volna egy ekkora erdő felé sem nézni, de az ott megnyugtató volt. A lépcső megropogott alattam, ahogy lelépkedtem rajta. Zsongott a fejem. Miért mondta volna ezeket nekem Harry? Igaz, hogy csak egy nyamvadt álom volt, de elborzasztott. Mi van, ha Harry tényleg ezt gondolja? Ha visszahozom és el fog küldeni? A gondolatra a gyomromba mart a keserűség. Nem, nem Amelia, ne is gondolj ilyenre. Ez butaság. Harry örülni fog nekem. 

      És ha nem?

   Már miért ne örülne? Megmentem, hazajövünk, és együtt lehetünk. Legalább is az én elgondolásom szerint. 

- Te miért nem alszol? 

Nado ült a farönkön és éppen elnyomta a cigarettáját. Nado mióta cigizik? Megálltam előtte, és válaszolni akartam, de a tekintete elég feltűnően siklott végig rajtam. Az arca csodálkozó volt és egyenletes, takarni akarta a gondolatait. Lenéztem magamra és rögtön elvörösödtem: csak a fekete rövidnadrágomban voltam, meg egy toppan, amiben alszok. Elkaptam a tekintetemet és fejbe csaptam magam mentálisan, amiért nem öltözködtem fel. 

- N-ne-nem tudok – nyögtem ki, nem hittem el, hogy dadogok kínosan. 

- Én sem – vallotta be az orra alatt. Mikor visszanéztem rá a szemei másfelé meredtek. Örültem, hogy nem tett semmi megjegyzést. Mikor felém nézett összeakadt a tekintetünk. Hosszan. Bár sötét volt, a barnásvöröses szemeit így is éreztem tökéletesen beivódni az enyéimbe. Vajon egy idő után az én szemeimben is lesznek más színek? Nado megállt a mozdulataiban. Nem tudtam benne olvasni. Harry tekintetéből annyi mindent el tudtam mondani. Tudtam, hogyha mérges, ha bántja valami, ha csak pusztán szerelemmel nézett rám. De Nadoé fekete kút volt. Ellenben velem! Úgy éreztem pontosan belém lát, a gyökereimig. Még a levegőt is kiszívta belőlem azzal a nézéssel. Muszáj lett volna oldalra néznem, de nem ment. Tudni akartam, hogy ő mit gondol erről. Rólunk. Az egészről. Vajon utálja Harryt? Bízik abban, hogy nekünk kettőnknek van jövőnk? – jó éjt.

Észre sem vettem, hogy felállt. Fölém magasodott, már többet nem nézett rám, csak kikerült, hogy ott hagyjon. Gombóc nőtt a torkomban. Nem tudom miért. Tán mert megsajnáltam. Tán mert érdekel, hogy mi van vele. Tán mert ki akarom deríteni a kettőnk közötti kapcsolatot. De utánanyúltam. 

- Várj – szóltam rá. Megállt, de nem fordult hátra. Az izmai megfeszültek a hátán. Csak akkor vettem észre, hogy félmeztelenül van. Te jó ég, lesütöttem a fejemet, mert égni kezdtem. – n-nem a-akarsz beszélgetni? 

Nado elnevette magát.

- Beszélgetni? Beszélgetni.

Nyeltem egyet.

- L-légyszi – súgtam neki. 

    Elsétáltam a szemközti tárgyaló lépcsőjéig, leültem és várakozóan néztem felé. Nado a messzibe meredt pár percig. Volt egy olyan érzésem, hogy el fog sétálni. Lesütöttem a fejemet és sóhajtottam egyet. Most már végleg ilyen rideg lesz a kapcsolatunk? Megrázta a fejét kétszer, mint aki nem hiszi el, hogy ezt csinálja, és csatlakozott hozzám. Elmosolyodtam halványan, de mielőtt elkaphatta volna a mosolyomat oldalra néztem. Végtelenbe nyúló percekig csak bámultunk előre. Volt, hogy én tartottam bent a levegőt, volt, hogy ő.

- Nézd..

- Csak azt ak..

Egyszerre kezdtünk bele a mondandónkba, majd összenevettünk. A feszültség még jelen volt, viszont fellélegeztünk mindketten. 

- Miért nem szóltál erről, Nado? 

- Miről? – pillantott rám, de csak pár másodpercre – hogy nekem lettél kiválasztva? Ugyan, Amelia. Biztos az lett volna az első dolgod, hogy törődj ezzel.

A szarkazmusa megcsapott. Beharaptam az ajkamat kelletlenül.

- Honnan tudod, hogy nem érdekelt volna? Ez badarság.

- Ugyan – mosolygott szelíden – az orrodig sem láttál Harry mellett.

- Ez nem igaz – ellenkeztem, de aztán rájöttem, hogy mégis igaza van. Nado elővett egy újabb cigarettát, de kikaptam a kezéből – nem kell az neked.

- Kérsz te is? – vigyorodott el szemtelenül.

- Sajnálom, Ignado – néztem a szemeibe, tudatni akartam vele, hogy őszinte vagyok.

- Akkor nem kérsz – vont vállat és meggyújtotta. Megfogtam a kezét, hogy rám figyeljen teljesen. Lepillantott a kezünkre, a cigijébe sem szívott bele ott és akkor. 

- Sajnálom Nado, hogy végig kellett nézned – mormoltam halkan és így is gondoltam. Tudnia kellett, hogy nem vetem őt meg, és hogy nem akarom úgy kezelni, mintha semmi sem lenne közöttünk. – őszintén nem tudom, hogy milyen lehetett magadban tartani ezt és végignézni, ahogy Harry és én nos… - belepirultam – együtt vagyunk. El kellett volna mondanod. Most sok mindent máshogy látok igen, tisztábban gondolkodok, de ez nem jelenti azt, hogy akkor nem figyeltem volna rád. 

Nado úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. Szemei nagyra nyíltak, a szája elnyílt, így lazán lógott a szájából a cigi. Bárcsak tudtam volna, hogy mire gondol. Egyszerűbb dolgom lett volna. Aztán elfordult és a lábaira állt. 

- Nado? Rosszat mondtam? 

Ideges léptekkel rohant el tőlem. Nem bírtam megállni, hogy ne kövessem. 

- Nado, várj meg! Állj már meg – visszahúztam a felkarjánál fogva. 

- Hagyd abba – szólt rám frusztráltan – hagyd abba ezt, oké?

- Mit? 

- Ezt – mutatott végig rajtam – ne legyél ilyen… mindegy. 

- Ilyen mi? 

Nado a szemeit forgatta.

- Ilyen… jó. – nagyokat pislogtam – ne beszélj velem így, oké? Csak csináljuk meg a dolgunkat, és legyünk túl rajta. 

Mintha épp pofán vágott volna.

- T-tessék?

Nado lehunyta a szemeit. A mellkasa gyorsan emelkedett. 

- Van kedved úszni? Ússzunk egyet. 

    Azt sem tudtam mi történik. Megszorítva a kezemet húzni kezdett a vízesés felé. Hátra sem nézett rám, még akkor sem, amikor elkezdte levenni a nadrágját. Elnyíltak a szemeim és hiába próbáltam nem végignézni rajta, nem ment. Olyan hosszú lábai voltak, miket szinte benyelt a föld. Harryhez képest más volt a testfelépítése. Erős vádlija volt és combjai is, vékonyabb csípője és széles vállai. Izmos, de nem azt a látszatot keltette, hogy mindennap a konditerembe jár. 

- Mi lesz, Ragazza? Bejössz, vagy berántsalak?

Nado hangulata egyik pillanatról a másikra megváltozott. Az olasz akcentusa pedig megért egy-két misét. 

- De hideg – ellenkeztem. Komolyan ezért nem mentem be? – éjjel három van, Nado.

- Beszélgetni akartál? Beszélgessünk. 

Nado kitért a komolyabb beszélgetések alól. Ez is csak figyelemelterelésnek számíthatott. 

- Nem tudom – mormoltam. Beérintettem a folyóba a lábujjamat, jéghideg volt. – hideg, és nem fog leérni a lábam. 

Nado elnevette magát. 

- Nem tudsz úszni? Milyen harcos vagy te?

Felvontam a szemöldökömet. Nado jót szórakozott rajtam, visszanyerte a tipikus formáját. Lefröcskölt és mikor felsikkantottam még hangosabban röhögött. Hátra vetve a fejét. Beharaptam az arcomat belülről. Kezdtem felpumpálni magam, amiért ennyire gyengének nézett. Végül akkorát ugrottam bele, hogy az összes víz Nado arcába csapódott. Nem volt mély a szélén, ahol voltunk, így mikor felbukkantam a felszínre, leért a lábam gond nélkül. 

- Mhm – vigyorgott rám és letörölte a szeméből a vizet – épp mondani akartam, hogy behozlak a hátamon, ha ennyire fosol. 

Belecsaptam tenyérrel a vízbe és még több vízzel ajándékoztam meg.

- Béna – mosolyogtam rá és megint lefröcsköltem. Majd megint. Hirtelen elkapta a csuklómat és ráncolt homlokkal, ártatlan szemekkel nézett le rám.

- Nagy levegő.

- Nado, ne – tiltakoztam, és már a víz alatt is voltam. Kinyitottam a szemeimet, a víz tiszta volt, nem egy természetes folyóhoz illő. Átláttam oda, ahol a víz becsapódott a folyóba. Gyönyörű volt ott alul. Színes halak úszkáltak, nem tűntek túl boldognak, amiért megzavartuk a nyugalmukat. Nado elengedett, én pedig a felszínre bukkantam. Hátracsaptam a hajamat, a víz lecsurgott az arcomon, nyakamon, mellkasomon. Kellett kis idő, hogy ki tudjam nyitni a szemeimet. Nagyokra. Mert Nado tekintete felforrósította a bőrömet. Zavarba jöttem a bámulásától, végig a mellkasomon, majd vissza az arcomig. Rám tapadt a sötét toppom, lepillantottam, és csak akkor jöttem rá, hogy miért vörösödött el Nado annyira. Természetesen nem melltartóban alszom. Rögtön magam elé kaptam a kezeimet és lesütöttem a fejemet. Jó pont ismét, amiért nem fűzött hozzá megjegyzést. Pedig vártam. Biztos voltam benne, hogy ezt nem hagyhatja ki. Inkább csak megköszörülte a torkát, de a szája szélén ott játszódott a vigyora. Hát persze, hogy ott játszódott. Egy idő után vacogni kezdtem. Hiába melengettem az ujjaimmal magamat, nem múlt el a fogaim koccanása. 

- Fázok, kimehetnénk? 

Nado hümmögött és elgondolkodott. 

- Akkor forrósítsuk fel a hangulatot – nézett rám, és egyik szemöldökét felvonta. Az arckifejezésemet látva elnevette magát – már megint rosszra gondolsz, mi? – lépett közelebb és lenézett oda, amitől még inkább kisebbnek éreztem magamat – szeretnéd, ha felforrósítanánk magunkat? 

- N-Nado – ráztam a fejemet rosszallóan. Tudtam, hogy csak viccel, reméltem.

- Félsz tőlem? – a hangja hirtelen mély lett és rekedt. Nem olyan rekedt mint Harrynek habár. Miért hasonlítgatom őket össze folyton? 

- Miért félnék? – oldalra billentettem a fejemet zavartan. Elmosolyodott.

- Tudod – nyúlt előre és kisimította a nedves hajamat az arcomból. Ujjai érdekesek voltak, de gyengéden érintett. Közbevágtam. 

- Miért voltál velem bunkó az elején? 

Elnyíltak a szemei.

- Bunkó?

- Igen – bólintottam – bunkó. 

Nado megnyalta az ajkát. Mikor látta, hogy ráesett a pillantásom, még egyszer megnyalta, lassabban. Megráztam a fejemet. Nem volt lassabb, nyugodj meg Amelia. A hüvelyk és mutatóujjával végigszántott az alsó ajkán. 

- Akarod, hogy őszinte legyek veled, Zhamina? – szégyentelenül kapott el a szemeivel. Akartam, hogy őszinte legyen? Még mindig jobb, legalább beszélgettünk. Közelebb kellett kerülnünk, barátilag, hogy összehangolódjunk. 

- I-igen. 

- Nem biztos, hogy akarod. 

- De, akarom – kiegyenesedtem és közelebb léptem. Látnom kellett az arcát a sötét leple alatt is. Beszívta a száját, majd felsóhajtott. Tenyerével komótosan kezdett el végigsimítani a karomon. El akartam húzódni, viszont akkor megtört volna a beszélgetésünk. Tényleg ezért nem akartál elhúzódni, Amelia? – jött a hang a fejemben. Mikor elérte az ujjaimat, felemelte őket és egyesével cirógatta végig. Éreztem, hogy lángolni kezdek a bőröm alatt azon a bizonyos ponton, ahol érintkeztünk. 

- Mert tudtam, hogy mi lesz közöttünk. – mondta egyszerűen - és gyűlöltem. 

- T-tessék? 

Nem erre számítottam.

- Tudtam, hogy kiválasztottak nekem és nem akartam. Mégis mi jogon, hm? Mi jogon szabják meg nekem, hogy kivel legyek? Legyünk? Utáltam. Csak aztán igazuk lett, Zhamina.

- I-igazuk? 

Nado még inkább elszelte a kettőnk közötti távolságot. Lélegezz, Amelia, lélegezz. 

- Már az első napon éreztem, éreztelek. Tagadtam először, nem akartam beismerni. De aztán túl erős volt. Próbáltalak ellökni – magyarázta és a karomat a nyakába simította. Az egész karom égett. Mi a fene történik? Melegem lett, mintha egy hősugárzó lenne konkrétan ez a fiú. – nem vettelek komolyan, könnyebb volt piszkálni, mint meghallgatni. Ennyi a történet. Egész addig – a tenyere az oldalamon simított le. Nem tudtam megmozdulni, megigézett. A mellkasom besüppedt és mintha napok óta először levegőhöz jutottam volna. Megragadta a térdhajlatomat, és egy váratlan mozdulattal a derekára húzta a lábamat. Elnyílt a szám, a torkomon egy csodálkozó hang szökött ki, lenéztem, ahogy a csípője besimult a lábaim közé. El akartam húzni a karjaimat, mert rossznak tűnt a szituáció. Kezdtem kellemetlenül érezni magamat, de Nadot nem érdekelte. – amíg meg nem csókoltalak. 

- N-Nado.

Meg akartam állítani, de akkor lépkedni kezdett velünk a vízben. A folyó partjához vágott, felnyögtem a röpke fájdalomtól. Néztük, ahogy ráérősen simítja végig a külső combomat. Mit akar bizonyítani? 

- Akkor nem tudtam, hogy azért kellettem, mert Harry jött. – közelebb hajolt, szemei égni kezdtek. Fura módon én is. Felszökött a láz a testemben és kapkodni kezdtem a levegőt. A lehelete nekem csapódott, úgy éreztem, hogy a nap ott van mellettünk és alig két méterről süt minket. Bele akartam kapaszkodni valamibe, de csak Nadoba tudtam. 

- N-Nado, kérlek…

- Akkor nem tudtam, hogy csak kihasználtál. – a nyakamhoz hajolt, hideg levegőt fújt rám, libabőrös lettem. Hideg volt, mert az egész testem tűzben égett. Éreztem, ahogy végigvonaglik a mellkasomon, le a hasamon át a lábaimig, majd visszacsapódik a gerincemen fel az arcomig. 

- Kérlek – könyörögtem neki és már nem tudtam miért könyörgök. Mi történt körülöttünk? Velünk? Tényleg ez vagyunk mi, csak eddig nem vettem észre? Aztán megéreztem, ahogy a nedves nyelve hozzáér a nyakamhoz. Rögtön el akartam rohanni onnan, de magához szorított. Miért csinálta ezt? Nem tudtam mit tenni. Lehunytam a szemeimet, mert jól esett a hideg nyelve. Jól esett? Miért esett jól? 

- Hogy csak azért kellettem, hogy Harryvel szembe tudj szállni. Az érzelmeiddel iránta. A vámpíroddal – mormolta és a fogai közé vette a bőrömet. Kitörtem. Úgy éreztem ennyi volt. Ki akartam nyitni a szemeimet, mert hirtelen fény világította be a szemhéjaimat. De nem mertem. Nem akartam őt látni. Magamat sem. Kettőnket sem. – és most is csak azért kellek, hogy visszakapd. 

Jelentette ki.

    És ott volt. Amit kerestem. 

    A hangjában. Ami megtört. Szakadozott. Fájdalommal. Istenem. 

    Nado elengedett és otthagyott engem. 

    Úgy, hogy az egész folyó lángokban állt. Én is. Valódi lángokban. 

    Ezt mi csináltuk? 

    Nado megint elérte, hogy felszínre hozzak valamit legbelül, belőlem. Hogy elérjem magamat, megtaláljam. Hogy segíthessek Harrynek. Miközben az ő szíve valószínűleg megszakadt, még ha titkolja is. 

    Ott álltam a folyóban, ami vörös tengerré vált, velem együtt. Égett a bőröm. Égett a testem. Égett a szívem is. 

    Nem tehettem róla, úgy éreztem ott helyben elsírom magam.

   „Akkor nem tudtam, hogy csak kihasználtál.”

Hogy lehettem ekkora önző. El akartam ásni magam jó mélyre, de valami megállított. 

Ez azt jelenti, hogy közelebb vagyok valamihez? Valamihez ott bennem? Körbefordultam. Én voltam. Mi voltunk, Nadoval. A tűz, amit keltettünk. 

Talán mi ketten leszünk azok, aki megmenthetik Harryt. Együtt. Kellemetlen?