II./HARMINC ~ " A tökéletes test"

sziasztok! itt a kövi, jó olvasást. remélem tetszik xx

    A jégben visszatükröződött a lila, majdnem kékes szám. A vérpiros arcom, a szemöldökömön pedig zúzmara jellegű hó gömbölyödött. A torkom már nem bírt több ordítást, a hangom elenyészett, és fáztam. Rettenetesen. Ez mind az én hibám. Pontosan tudtuk jól, hogy aki hazatért, jéggé fagyott és elfelejtette az emlékeit. Jó pont, hogy még emlékeztem. Felidéztem Harry arcát, hallottam a hangját a fülemben, éreztem a melegséget a mellkasomban. Azaz egy volt az, ami nem engedett jéggé dermedni. Ha felidéztem Őt, valamennyire felmelegedett a vér bennem. Pedig a fagy csontig hatolt. Féltem, hogy annyira megdermedt bennem, ha megmozdulok ketté törik. Felnéztem a fényre fölöttem. Vajon mi lehet ott? Most miért nem „bátorít” a kislány hangja? Vajon ezt akarta? Hogy felülkerekedjen rajtam és becsalogasson ide? Hát persze, hogy ez volt a célja. S én bedőltem neki. Harryt is magammal rángatva. El akartam engedni a könnyeimet. Az előzőek az arcomra fagytak, amint lecsusszantak volna a bőrömön. Sistergett az arccsontomon. Olyan forró volt a bőröm ellen, hogy párologni kezdett. A körmeim ott maradtak a jégfalban, mindenhol körülöttem. Mennyit lehettem ott, egy órát, vagy négyet, mindegy volt. Ott fogok meghalni. Éreztem. Vártam, hogy kapjak valami jelet Harryről. Hiszen éreznem kéne a fájdalmát, még sem jött. Ezt jó jelnek tudtam be. A fejem a vállaim közé esett. A látásom homályosodott, kezdtem elveszteni az eszméletemet. 

Harcolj, Amelia! 

    Ez idegen s mégis ismerős hang jött a fejembe. De feladtam. Nem volt erőm. A hajam összeállva omlott le elém, a fejem lógott, és ha nem tart a körém fonódó fal, akkor elcsuklok. Vége volt. Ennyi volt, tudtam. 

Figyelj a hangomra! Nem hagyhatod el magad, harcolj. 

   - Ki az? – motyogtam rekedt hangon. Abban sem voltam biztos, hogy beszéltem. Addig kiáltottam Harryért, amíg le nem zárult a torkom véglegesen. A hangszálaim elfáradtak. Én is elfáradtam. 

Nem adhatod fel, harcolj! 

    Valószínűleg tévedtem, de Nado hangját ismertem fel benne. Miért hallanám Nado hangját? Egyáltalán miért segítene? 

Nem annyira magas, mint látszik. Használd a kabátodra varrt vascímkét. Szedd le és áss lépcsőt. 

    Felnevettem, már amennyire telt az erőmtől. Szóval ássak lépcsőt. Nincs is címke. Wow, tényleg ott volt. Csak nem vettem eddig észre? A karom érzéketlen volt, a számhoz emelve igyekeztem elrágni a cérnát. A ruhám véres lett, az ujjam is. A fogaimból jött. Kiköptem a vért, és nem gondoltam a már morgó gyomromra. Nem leszel rosszul a véredtől. Ásni kezdtem. Lassan, mert erőm nem sok maradt az ezelőtti próbálkozásokból. Vártam, hogy halljam megint Nado hangját, de nem jött. Gyorsabban vájtam. Az éles hegye úgy működött, ahogy szerettem volna. Fél óra múlva kitapogattam a mélyedést, a cipőm orra belefért. Lábujjhegyre kellett állnom, hogy egyel magasabban is eljátsszam ugyanezt. Nem voltam rá képes és mégis csináltam. A fejem többször leesett, de megráztam és tovább koncentráltam. A zsebembe csúsztattam a segédeszközömet, és felnyomtam magam az első bütyökig. Felsikkantottam, amikor rögtön csúszni kezdtem. Keresztbe állva, a talpamat a szemben lévő falra nyomta, hogy megtartsam magam, amíg egy harmadikat is ások. Sietnem kellett, mert csúszott lefelé a bal lábam. Halk, erőlködős nyögéseim feltöltötték a kis lyukat. Beharaptam az ajkamat a koncentrálás közben, a vékony bőr felszakadt és ott is vérezni kezdtem. Zihálva kaptam a kivájt gödörhöz, a lábamat becsúsztattam a másikba és egy örömteli mosollyal konstatáltam: a falon vagyok. A bal kezemmel tartottam magamat, a jobbal pedig a következőt csináltam. Pár pillanatra azonban elpilledtem. Fogytán volt a legutolsó energiatartalékom is. 

Ne add fel, jól csinálod. 

    Azonnal visszaszóltam, hogy tényleg Nado az és hogy lát-e. Aztán elgondolkodtam. Ez csak az én fejemben van, ugye? Hogyan képes eljutni hozzám? Elérni hozzám, mint én Harryhez érzelmileg? Megráztam a fejemet, nem ez volt a lényeg most. Nyúlni akartam még feljebb, azonban a tenyerem eltűnt, és laposon landolt. Elnyíltak a szemeim. Hogyan értem fel ilyen gyorsan? Ez nem létezik. Kitoltam magamat és lenéztem: a lyuk alig volt pár méter. Esküdni mertem volna, hogy harmincnak látszódott. Minimum. Lehunytam a szemeimet, mielőtt szétnéztem volna. Aztán kinyitottam. Egy jégbarlangban voltunk. Az fogaim összekoccantak, eszméletlenül fáztam.

- Halló??

Halló. Halló. Halló – visszhangzott egyre halkabban. Végigszántott a gerincemen a kiadós félelem. Mégis hogy kerülök ide? A föld alatt vagyok? Merre menjek? Három út is előttem állt. Az egyik ijesztőbb, mint a másik. Melyikbe menjek? Valahová indulnom kellett, különben odafagyok. Egy pec kimehetsz, kiszámoltam gyerekesen. A középsőnél döntöttem. Egyáltalán hova visz? Szükségem lett volna fényre, bár nem volt koromsötét, inkább mintha pont lemenőben lett volna a nap, szürkület. 

- Van itt valaki??

Van itt valaki. Van itt valaki. Van itt valaki. 

- Kéne egy kis segítség.

Segítség. Segítség. Segítség.

- Félek – mormoltam halkan.

Félek. Félek. Félek.

- Harry, ott vagy? Merre vagy Harry? 

Merre vagy Harry. Merre vagy Harry. Merre vagy Harry.

Lecsúsztam a sarkamra és mély lélegzetet vettem a könnyeim közepette. Aztán kicsapódtak a szemeim:

    Ha én vagyok az, akinek jéggé kell fagynia, Harry az, aki nem tér vissza?

   Rohanni kezdtem. Az adrenalin a fejem tetejéig ért, majd lezuhant végig a lábaimig. Elcsúsztam, és bevertem a fejemet. 

- Áú – nyögtem fel szakadozó hangon. A fejemhez vittem a tenyeremet, hogy aztán láthassam a sűrű véremet. Csak a bőröm szakadhatott fel, mert mikor felálltam nem szédültem és nem véreztem jobban. A szívem a torkomba ugrott, amikor meghallottam Harry hangját.

- Amelia – súgta elkeseredetten – hol vagy, Amelia. 

- Itt vagyok! – ordítottam és a visszhang erősebben csapódott vissza nekem. Követtem a lassan tovatűnő hangját, elsöpörtem a hajamat az arcomból, ami beitta a véremet. Próbáltam nem elcsúszni, a körmöm több ujjamon is felszakadt, ahogy bele-bele kapaszkodtam a jégfalba. – Harry, merre vagy?

Merre vagy. Merre vagy.

- A francba! – ordítottam el magamat, utáltam ezt a visszhangot. Harry hangjára koncentráltam, ami nem jött többet. Fogalmam sem volt mennyit mentem, de egy mérföldnek is tűnhetett. Az egyenes lejtőbe torkollott. Óvatosan tipegtem lefelé, az alig harmincfokos ejtés nem éppen segített a nyomoromon. A barlang vége világos volt, fellélegezve siettem felé. A szemeimet egy irritálóan tiszta fény vakította el. Felemeltem a kezemet a szemöldökömhöz, és sokat pislogtam, amíg alkalmazkodtam a körülményekhez. Egy térbe tértem, ami szintén a barlang része volt. Nem voltam egyedül. Egy csöppnyi, vékony alak üldögélt a barlang közepén.

- Helló? – lépdeltem közelebb, vigyázva, hogy ne essek el megint.

- Amelia – a hangja oly törékeny volt, ártatlan, és valahol elveszett. Felismertem. Ő volt az. A hang a fejemben. – a segítségemre jöttél. 

- É-én – dadogtam. Nem tehettem róla, akármennyire is ártalmatlannak tűnt, az érzés, ami az úton keringett bennem, felerősödött. – ki vagy te? 

A kislány elmosolyodott. 

- Tetszik a te neved, nevezz Ameliának – a lábait kezdte lóbálni és kuncogott gyerekesen. Nyeltem egyet és elé léptem. Ahogy felnézett rám az jeges tekintetével, megfagyott bennem a vér, pedig mosolygott. 

- Nincs neved? 

Az ajka lebiggyedt és hirtelen könnyek jelentek meg a szemében.

- Nem akarod, hogy a tiédet használjam? Irigy vagy?

A szám kettényílt a sokktól. 

- Nem, dehogy, én csak azt kérdeztem, hogy neked van-e… mindegy. M-miért vagy itt egyedül?

- Unatkozom, játszol velem? – oldalra billentette a fejét.

- J-játszani? 

Megütögette maga mellett a légből kiformálódott padot. Nyeltem egyet. Körülnéztem. Harry hol van? Mi hol vagyunk? 

- Nem tudsz kijutni innen, amíg én nem akarom – dúdolta és tovább nevetgélve lógatta a lábát. – ülj le, játsszunk, annyira unatkozom. 

- Hol van Harry?

A kislány mosolya lefagyott és szinte gőzölgött a feje.

- Nem akarsz velem játszani? 

A vér kifutott az arcomból, ahogy a jégcsapok háborogni kezdtek felettünk. Felnéztem és felsikítottam, ahogy az egyik mellém zuhant. Leszorított szemhéjakkal, de leültem. A kislány hangulata megváltozott és a haját birizgálta. 

- M-mit akarsz j-játszani? 

- Hunyd le a szemet, számolj el tízig, és addig elbújok – izgatottan felállt és sürgetett. Lehunytam a szemeimet. Meg kell találnom Harryt. Hol van? Az sem érdekelt, ha nem találjuk meg azt, amiért jöttünk, csak láthassam őt. 

- Egy – kezdtem. A számok alig buktak ki még mindig rekedt torkomon. 

- Ne csalj, Amy! – kuncogott, a hangja mindenhol ott volt. Előttem, mögöttem, két oldalt, a falakban. 

- Tíz – felálltam és körülnéztem. Kutakodni kezdtem, benéztem mindenhová, de sehol sem találtam. 

Aztán hallottam az élvezettel telt nevetését. Egyáltalán mi a frászt csinálok? Volt olyan érzésem, hogy a kislány tudta hol van Harry. 

- Feladom! – törtem ki – mondd el hol van Harry, nem akarok játszani!

Tudtam, hogy felhergelem majd, de nem számított. A kislány kivált a falból. Szó szerint. Elnyílt szemekkel néztem őt. 

- Ez csalás – suttogtam az orrom alatt. 

- Te nem szereted a csalást, ugye? – biccentette oldalra a fejét – mégis csaltál. 

- Tessék?

- Csaltál, Amelia. Mindketten csaltatok. 

Nem volt időm feldolgozni a szavait, mert ordítást hallottam. 

- Harry- mondtam és rohanni kezdtem az irányába. 

Az alagút sötétebb volt, mint amin jöttem. Halk szuszogó hangokat észleltem, meg fület süketítő csörömpöléseket. 

- Harry! – ordítottam s a szívem a torkomba ugrott a gondolattól is, hogy láthatom őt, jól van, hallom őt. 

- Amelia!

Megálltam. Hirtelen sok Harryt láttam magam körül, ahogy beértem egy kupola alakú terembe. Te jó ég, melyik az igazi? 

- Harry, itt vagy?

- Istenem, melyik vagy te? Megőrülök.

- Itt vagyok, én vagyok az! Kövesd a hangomat.

- Ezt csinálom, három órája. Istenem, ugye nem esett bajod? Szétvertem mindent, de ezt a nyomorék barlangot is darabokra szedem, ha nem láthatlak két percen belül. 

Elmosolyodtam. Átkozottul elmosolyodtam a hangjától, attól a szükséggel telt éltől szavaiban.

- Mindenhol téged látlak, fogalmam sincs melyik vagy te?

- Ismerős – kihallottam a hangjából, hogy vigyorog. – oké, állj meg egy helyben és beszélj hozzám. 

Úgy tettem. Megtorpantam és beszéltem hozzá. Hogy mennyire megijedtem, hogy mennyire hiányzott és hogy mennyire féltettem őt. Elmondtam mennyire a karjaimba akarom zárni. Haza akartam menni, de vele. Harry konkrétan mindent lerombolt, ami az útjába került. Láttam, hogy összetörik előttem a jégfal és Harry átesik rajta. 

- Harry – lezuhantam mellé és a karjaimba zártam. – Istenem, élsz. Annyira aggódtam, azt hittem, hogy te leszel az, ak..

Nem tudtam befejezni, mert Harry erőszakosan megcsókolt. Gyorsan, mélyen, nyögve. Mint aki nem hiszi el, hogy ott vagyok.

- Azt hittem megőrülök – nézett a szemeimbe – mi történt az arcoddal? 

Letörölte a szájáról alvadt véremet. 

- Megcsúsztam – vontam vállat – gyere, tűnjünk el innen. Nem szabadott volna idejönnünk.

- Mi a franc ez a hely?

    Harry a vállamnál fogva magához ölelt és mivel más út nem volt, csak visszafelé, ezért arra indultunk. A kislány ott ült, ahol azelőtt. A lábait lóbálta és mosolyogva intett nekünk.

- Harry. Már vártalak, végre együtt vagytok. 

- Ki vagy te? – Harry elém állt védelmezőül – elegem van a játékodból. Leszarom, hogy unatkozol. Menj, aztán szánkózz, hagyj minket békén.

Harry ideges volt, a mellkasa hevesen emelkedett. Aztán a kislány elnevette magát. Csengő volt. Bejárta az egész kócerájt. 

- Vicces vagy, jól választottam.

- Választottál?

Elénk sétált és megfogta Harry kezét. Harry felhorkantott és elhúzta a kezét. 

- Bocs, nem vagyok pedofil. 

- Térdre – szólt rá Harryre és Harry azon nyomban a térdeire esett. Elnyílt szemekkel néztem rá, aztán a háta mögötti színesség vonzott. 

- H-Harry – dadogtam, mert nem hittem a szemeimnek. Olyan volt, mintha egy mozivásznán nézhettük volna a Földet. Pontosítva Spiritfallst. Arine és Artzai is ott volt, épp heves vitában voltak. – Harry.

- Csókolj meg – mosolygott Harryre. 

- Mi? – nevetett és rám nézett – ez viccel, ugye? 

A lány megérintette az arcát s Harry nem szólt többet. Mintha megbabonázta volna. Kifutott a vér a fejemből, szédültem. 

- Csókolj meg, hibrid – mondta ártatlan hangján. Ez a lány valóban tiszta volt. Bőre fehér, szőke haja fürtökben omlott a vállaira és tekintete bár hideg kék volt, mégis makulátlan. – mondd neki Amelia, mondd neki, hogy csókoljon meg.

- Dehogy mondom- horkantottam fel, most komolyan beszélt? 

Aztán Harry a fejéhez kapott. Az erei kidülledtek nyakán, homlokán és némám ordított. Éreztem a fájdalmát. Belehatolt a mellkasomba és a térdeimre estem. Mi történik? 

- Mondd, hogy csókoljon meg. Különben meghal. 

Hogy jöhetett ki egy ilyen kislány szájából ilyen borzalmas, fenyegető szó? A húsomba mart a félelem. 

- H-Harry, tegyél úgy, ahogy kéri.

- Nem, Amelia. Akard is, hogy úgy tegyen. Akarnod kell. 

- Mit csinálsz vele? – ziháltam – nem tudom rávenni, ha nem akarja, nem fog megcs…

- Fogalmad sincs róla, ugye? – mosolygott oldalra biccentve a fejét – hát persze, hogy nincs. Amelia – megsimította a hajamat és mosolygott – mondd neki.

Rettegtem. Vacogva nyúltam Harry karja után, kinek fájdalma csökkent már, enyém is. Akartam, mert féltem, hogy baja esik.

- Csókold meg, Harry. 

    A lány odahajolt hozzá és megcsókolta Harryt. Nem tudtam, hogy pontosan mit éreztem. Nem féltékenységet, inkább undort. Miért akarta volna, hogy egy idősebb férfi megcsókolja? Harry arcán nyilvánvaló volt az érzelme. Legszívesebben elhányta volna magát. A lány megérintette az arcát, Harry nyöszörgött és előre tekintettem. Spiritfall eltűnt, sötét lett. Aztán ott voltam én. A kedvenc kardigánomban, hosszú, színtelen hajjal, vörös szemekkel, elcsodálkozva. Harry is ott volt. A suli előtt. Amikor találkoztunk.

Harry a földre hullott, a kislány pedig odanézett, ahová mi. Felállítottam és megöleltem. 

- Mi a franc tör…

- Tényleg szórakoztatóak voltatok. Nem sokaknak sikerült megkerülni engem – kuncogott – komolyan, le a kalappal. 

- Miről beszélsz? – motyogtam értetlenül.

- Amelia, olyan szép a neved, te is szép vagy – sóhajtott fel – és okos is. Nagyon okos, mindketten, még sem láttátok a fától az erdőt – ajka lekunkorodott, majd ugrándozva nevetgélt. – tetszett az a kifejezés, mit is mondtál, Harry? A gyönyörű tamil és a lelketlen szörnyeteg. Tetszik. 

- Szóval kifigyeltél, oké. – morogta Harry, mire még inkább nevetni kezdett. 

- Ugyan hibrid, én mindent látok. Figyeltelek téged – nézett rá s ettől a gyomrom összeszűkült.

Aztán valami leesett.

- Miért hívod hibridnek?

Rám mosolygott. 

- Úgy hívják a fele másokat, nem?

Harryre néztem, aki ugyanolyan értetlenül nézett rám, mint én rá.

- Amelia, olyan tudatlan vagy – az arcához kapott és beleröhögött – aranyos vagy.

- Hagyd a baromságot – fújtatott Harry – tudni akarjuk, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy abbahagyd. 

- Micsodát?

- A természeti katasztrófákat – folytattam – miért nem lehetünk együtt? 

- Annyi okos ember között sem szereztetek tudomást az átokról. 

- A miről? 

- Amit a vámpírokra és a metamorfokra találtam ki. A lelketlen vámpír, és a metamorf, a vámpírja lelkével – áradozott – jó, nem? – vigyorgott – ugyan, ne nézz így, Harry. Te is tudtad végig, hogy valami nem stimmel. Tudtál Liliana kis botlásáról is, meg arról is, hogy Amelia képes uralkodni rajtad.

Leesett az állam.

- Tessék? Liliana?

- Nos, öhm – vakarta meg a tarkóját – fogalmam sem volt, hogy annak jelentése van.

- Látod, ez a baj veletek, itt mindennek – emelte fel az ujját – mindennek jelentősége van. Mint ahogy ezeknek is – mutatott a háta mögé. 

- Mi volt Liliana-val, Harry? – eltávolodtam tőle és elkeseredve néztem rá.

- Ame… - lehunyta a szemeit – ivott a metamorfjából, nem sokat, de ivott. És nem történt semmi. Náluk nem – nézett rám – csak nálunk.

A kislány tapsikolt, míg én összetörve néztem a férfire, akit szeretek.

- Hogyan titkolhattad el ezt előlem? – süllyedt le a gyomrom – Harry..

- Sajnálom, nem tudtam, hogy fontos. Azt hittem, hogy csak normális ivás után számít. Nem szándékos volt, én..

De elhallgatattam. 

- Minek van még jelentősége? Mi az, amit még nem tudok? – néztem a lányra, egyel előrébb lépre felé.

Bólintott mosolyogva. 

- Az univerzum örök, azt mondják kimúlhatatlan. Ez hazugság – hirtelen ideges lett – öregszem, egyfolytában. Miért hazudtak nekem, Amelia? – sírt – mindenki hazudik, te is. Becsaptatok. Ezért kellettek a földrengések, szükségem volt rátok.

- É-én nem é-értem.

- Megmentettél, Amelia – mosolygott rám – segítettél, ahogy kértem. Elhoztad nekem az életet. 

- Az életet?

Az univerzum haldoklik? Mi van? 

- Nem haldoklom, buta – kuncogott – csak fiatal akarok maradni, olyan nagy baj az?

- De hát alig vagy 7 éves!

- Mert ebben az alakban láttok – mosolygott – szép, nem? 

-A lényegre – morgott Harry türelmetlenül.

- Harry, Harry, édes Harry – sóhajtozott – elvesztél. Teljesen elvesztél, szépfiú. De segíthetek rajtatok. 

Oldalra lépett és ránk nézett a képzeletbeli képernyőre. Ahol mi ketten voltunk Harryvel. 

- Megláttátok egymást, itt kezdődött minden. Megcsináltad, Amelia. Annyira büszke vagyok rád, tudtam, hogy jó választás leszel. A gyönyörű, ártatlan, tiszta lélek, ki tudna ellenállni neki? A feltétlen szerelmének? Harry sem tudott, csapdába esett. A csapdámba. – nézett rám - a tökéletes csapdámba. Beléd, Amelia.

- M-mi? – nem tudtam hol vagyok. Levegőért kiáltottam, fájt mindenem. Harry magához húzott. 

- Engedd el őt, megígérted. 

- Tessék? Megígérte? Harry, miről beszélsz?

- Elengedem, hibrid, ahogy megállapodtunk – bólintott – de szeretném, ha Amelia tudná, milyen nagy dolgot vitt végbe. Még senkinek sem sikerült. Liliana is kudarcba fulladt. Fölösleges veszteség. 

- Harry, mi folyik itt?

- Sajnálom, Amelia – elengedte a kezemet és a kislány oldalára sétált – meg kell mentenem téged. Megígértem magamnak.

- Gyere ide, gyere ide,Harry. 

- Óh, a hatalmad felette nem hat ellenem. Az csak egy kis teszt volt az előbb – legyintett.

- Hatalmam?

- Persze – nevetett – buta. Hát nem vetted észre? Térdre tudtad volna kényszeríteni bármikor. Liliana figyelmeztette Harryt, hogy ha rájössz, felhasználod ellene. De túl naiv vagy hozzá. A találmányom egyik kedvenc része. A vámpírok a metamorfok szolgái. Hányszor tűnt el Harry napokra, amikor összevesztetek? Hányszor esett össze, amikor bele próbált nyúlni a fejedbe? 

- Te jó ég – Harry néztem, aki nem bírta állni a tekintetemet. Liliana hangja csengett a fülemben. „Te akartad, hogy ne menjen utánad”. Aztán egy kép villant fel előttünk. Szégyenérzetem támadt, ahogy ott feküdtünk az ágyon a hotelben. 

„Azt akarom, hogy igyál belőlem”

    És Harry ivott belőlem. Nem volt más választása. Mert parancsoltam neki.

- Édes Istenem én tehetek minderről – a térdeimre estem és a földet bámultam. Nem jöttek a könnyeim. 

- Amelia, ne sírj, ne sírj, shhh – nyugtatott a lány – semmi rosszat nem tettél. Épp ellenkezőleg, nézd – mutatott a képernyőre – megteremtetted nekem a tökéletes testet. A testet, ami nem öregszik, de érez. Nem fogok öregedni, de érezni fogok mindent. Végre nem kell emberek testébe bújnom.

- Nem – álltam fel – engedd el Harryt.

- Semmi baj, nem bántalak titeket. – biztosított hamisan – észre sem vetted ugye, hogy mennyit változott? Komolyan azt hitted, hogy a szerelme miatt nem tud inni másokból? A vámpíroknak ez az ösztöne. A szex és az ivás. Először Harry elvesztette az érzékét – mutatott a képernyőre, ahol Harry elesett a motorral. Még a kapcsolatunk legelején. Emlékszem rá, ápolni akartam – a düh volt az első érzelme. – Harry dobálni kezdett mindent ott előttünk. A számhoz kaptam. A következő kép ez volt „Legyőztél, Amelia Knightley. Fáj. Érzem. Kibaszottul érzem a fájdalmat.” – aztán ivott belőled. Az első szeretlek, az első lelkiismeret, az első hallucináció. – rám nézett elégedetten – megcsináltad, Amelia. Annyira ügyes vagy. Hallgatnod kellett volna Arine-ékre, amikor azt mondták, hogy méreg vagy Harrynek. A legjobb méreg, amit kaphatott. Te nem az embersége vagy, Amelia – nézett a szemeimbe – te emberré tetted őt. Félig ember és félig vámpír. 

Harry összerezzent. Én is.

- Nem, ilyen nem létezik.

- Ó, de igen – bólogatott – Harry elmondta, hogy mennyit ivott, de még sem gyógyultak rendesen a sebei?

A füleim sípolni kezdtek. Minden ott volt előttem és még sem hittem el. Szépen lassan, apró részletekben. 

- Engedd el őt – morogta Harry. 

- Ó, elengedem, nincs rá szükségem. Már nincs. Harrynek annál inkább. Nélkülem meghal, Amelia. Az emberi éne megöli őt, ha nem karolom fel. Legalább is a testét. 

- Nem, ne érj Harryhez – rohanni kezdtem feléjük, de a lány felrakta a kezét és én mintha egy láthatatlan falba rohantam volna bele. A földre estem. 

- Nem fog fájdalmat érezni, mikor átveszem a testét. Gyakorlatilag meghal, de még sem. Köszönöm, Amelia. A szolgálatodat, a hiúságodat, és köszönöm neked a legjobb hüvelyt, amit valaha kaphattam. Jó éjt.

- Jó éjt? 

- Nem ebben állapodtunk meg – ordított Harry és felém akart lépni, de már ájulni kezdtem. Összeestem és elsötétült a világ. 

     Jó éjt, Amelia Knightley. 

    A szemeim kinyitódtak, mert forrót éreztem a bőrömön. Puhán feküdtem, mégis valami morzsolta a hátamat. Izzadtam. Nem kaptam levegőt. Ki volt száradva a torkom, vízre volt szükségem. A nap hétágra sütött rám. Erőtlen voltam. Felnyomtam magam és körülnéztem. Aranybarna homok vett körül, mindenhol. Homokbuckák itt-ott, messziségben. Visszadőltem a homokba, mert túlságosan meleg volt. Alig bírtam mozdulni.

   Éltem. Azaz egy biztos volt. És az is, hogyha nem jutok vízhez minél hamarabb, szomjan pusztulok a sivatag közepén.