II./HARMINCÖT ~ " Mi van közöttünk?"

sziasztok! meghoztam a következőt :) örültem neki, hogy azért vannak akik örültek Nado-nak. lehet hogy hirtelen jött az egész. de így volt tervezve. ez csak azt szemlélteti hogy Amelia és Harry között a kapcsolat megszűnt és hogy mennyire szerepet játszott Harry Amelia érzéseiben. viszont Harry pártolók nem kell aggódni, Am egy kis hullámvölgyben van, de látnunk kell hogy hogyan oldja majd meg és hogy hogyan viselkedik Harry nélkül. :) kitartást, Harry közeledik! remélem tetszik és köszönöm a támogatást xx

    Nem kéne így éreznem.

Ilyen tehetetlennek. Elveszettnek. Legfőképp bűnösnek. Nem szabadna azt a szúrást éreznem a mellkasomban. Nem szabadna, mert az nem Harry miatt volt ezúttal. Össze voltam zavarodva. Szerettem Harryt. Isten látta lelkemet, mindenemmel szerettem. De nem tudtam észrevenni azt az apró jelet. A jelet, ami arra engedett következtetni, hogy Arine-éknak igaza lehet. Hogy van valami vonzás Nado és közöttem. Hihetetlen, hogy Harry jelenlétében ennyire eltörpült minden. Ha ő ott volt, senkit sem láttam mellette. A közelében sem jöhet senki, még most sem. Annyira hiányzott. Az ölelése, a hangja, az illata, a csókjai. Mindene. Lehunytam a szemeimet és éreztem őt. Ahogy átölel és suttog a fülembe. Az émelyítően meleg leheletét, ami végigsuhant a hátamon és libabőrt hagyott maga után. Beleremegtem. Annyira vágytam rá, hogy mellettem legyen, hogy elvegyen minden rossz emléket. 

     Hogy szeressen.

   De ugyanakkor az a sejtető pillantás ott égett az arcomon. Bejutott a bőröm alá és csalogatott, hogy kinyissam a szemeimet. A számhoz emeltem a sörömet, amit iszogattam a fának dőlve a vállammal. Végignéztem a tömegen, ami összegyűlt az alakulóban lévő tábortűz körül. Fel kellett volna háborodnom, hogy épp mulatozni készülünk, miközben Harry messze van tőlünk. De nem tettem. A vámpírok és metamorfok arca fáradtsággal volt eltelve, napokig dolgoztunk, keményen. Két napja, hogy Nado hatást gyakorolt rám, ránk a vízben. Az egész testem elporladhatott volna a felszított tűzben, de nem úgy tett. Mert mi okoztuk. Belőlünk fakadt, mi voltunk az erőforrása. Azóta egy szót sem beszéltünk Nadoval. Került engem és valahogy megértettem. Igaza volt, kihasználtam őt. Fel sem tűnt akkoriban, hogy mi köt össze minket. Hiszen ő volt az, aki uralni tudta az érzelmeimet. Ahogy megcsókolt, olyan elszánt dühöt hozott ki belőlem, hogy a továbbiakban könnyű volt minden. Azt hittem a düh a kulcs hozzá, tévedtem. Mennyi dologban tévedtem. Vak voltam és önző. Vissza szerettem volna fordítani az időt, hogy alakíthassak a Nadoval való kapcsolatomon. Figyelnem kellett volna rá, és nem elbánni vele. Csak akkor láttam meg valójában, hogy mennyire megsemmisítőek voltunk együtt Harryvel. Mindenekfelett voltunk. Csak ketten, együtt. Mással nem is törődtem. Nem törődtem azzal, hogy közben összetöröm valaki más szívét. Mert hiába titkolta Nado, láttam rajta. A barna vöröses szemeiben, amikkel néha-néha pillantást vet rám. Fákat hordtak a többiekkel, mikor titkon felé néztem. Az ujjammal a sörös dobozon doboltam, a hajam leomlott az arcomba, reméltem, hogy nem voltam feltűnő. Látnom kellett őt. Az arcát. Tudni akartam hogy van. De féltem megkérdezni. Mi jogon tettem volna fel neki ilyen költői kérdést? Hogyan is lehetne? Miféle kérdés ez Amelia? 

- Petti? – hallottam mamma hangját mellőlem. Elszakítottam a tekintetemet Nadorol. 

- Igen? 

- Segítenél ezeket bevinni a raktárba? A hátam már bírja úgy, mint régen – mosolygott rám.

- Mamma, jól vagy? Sápadtnak tűnsz – letettem az italt a fa tövébe, és hozzá siettem. A szemem sarkából láttam, hogy Nado felénk kapja a fejét. 

- Persze, segíts az öregasszonynak – nevetett, de őszintén aggódtam érte. 

- Hagyd, majd én behordom, ülj le. Ettél ma rendesen? Eguskina, hé, hozz Mammának egy pohár vizet!

- Nem kell my little Petti, leülök és jobban leszek.

Felsóhajtva túrtam bele a hajamba. Megfogtam egy halom fegyvert és a raktár felé indultam. Még hátrapillantottam mamára, aki bólintva fogadta el a vizet. 

    Rendetlen egy bagázs. Miután befejezték az edzést, harcot, próbákat, szanaszét hagyták el a dolgaikat. A fejemet rázva hajoltam le egy íjért, a vállamra pakoltam és a lábammal belöktem a raktár ajtaját. Sötét volt és por szállt a levegőben. Hallani lehetett messziről, ahogy felcsendül a zene és hahotáznak. Elszorult a szívem. Valahogy nem éreztem magam odavalónak. A hangulatom a béka feneke alatt volt. Leraktam a fegyveremet és megtámaszkodtam az asztalon. Kinéztem a sötétbe. Olyan gondolatokkal tereltem a figyelmemet, hogy mily gyorsan besötétedik, percek alatt. Persze csak könnyebbé akartam tenni a perceimet. Egyre nehezebb volt. Ráadásul így, hogy egyedül edzettem. Próbáltam életre kelteni a tüzet, a lelkemet, de nem ment. Nélküle nem. És nem is fog. Így hogy a francba fogom megmenteni Harryt? Aztán egy nagy puffanásra riadtam fel.

- Bocs – mondta Nado mellettem. Elrendezte a fegyvereket, majd megfordult, hogy elmenjen. Szólni akartam utána, hogy beszéljünk. Vagy bármi, csak ne legyen ennyire távoli. Nado meglepett, amikor megállt. Háttal nekem, így nem látta, hogy végigmérem őt akaratlanul is. Egy szürke melegítőt viselt, ami lazán lógott mélyen a csípőjén. Kilógott a fekete boxere. Egy fekete trikót viselt felül, mi ráfeszült a testére. El kellett szakítanom a szemeimet róla. Megijesztett, ahogy megbámultam. Miért most? Eddig miért nem tűnt fel ennyire? Ó persze, mert eddig valaki máshoz voltál kötve. Észre sem vettem, hogy már mögötte álltam és megfogva a kezét magam felé fordítottam. Nado szemei csukva voltak, majd kitárultak. A sötétben is rögtön megtalálta a tekintetemet. Tudtam, mert pár pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Intenzív volt. Sokkoló. Intim. Nem beszéltünk, csak ott álltunk egymással szemben. A szívem erősebben dobolt, féltem, hogy meghallja. Felemeltem a kezemet, hogy megérinthessem az arcát. Csökkenteni akartam a fájdalmát, kétségbeesetten, s nem tudtam hogyan. Nado elkapta a kezemet, magához rántott, hevesebben lélegzett. A kezemet a mellkasomhoz nyomta, ahogy felém hajolt. A szám kiszáradt és mindenhová akartam nézni, csak rá nem. Nem ment. – ez nekem szól? – hangvétele meglepően gyengéd volt. Hát nem volt dühös rám? Nem azért nem beszéltünk napokig? Nyeltem egyet, lebuktam. 

- Cs-csak i-ideges vagyok mamma miatt – hazudtam. Harry másodpercek alatt levágta, hogy hazudok. Vajon Nado is? Mindenestre nem említette meg. Csak úgy, mint szokta, elkönyvelte magának és az titokban is marad. Olyan közel volt, hogy mikor lélegeztem, a leheletét szívtam be. Fölém magasodott, az arca pár milliméterre volt tőlem. Megijedtem. Mit akart? Miért nem beszélt? Miért viselkedik egyszer így egyszer úgy? Leszorítottam a szemeimet és belekapaszkodtam az egyetlen kiutamba, ami létezett. – Szeretem őt, Nado – suttogtam és szinte hallottam, ahogy darabokra szakad a szíve. Abból, ahogy nem vett levegőt többet. Vagy abból, hogy szorítása lazább lett és megdermedt. A kezem leesett mellém, ahogy elengedett. Felegyenesedett. Nem voltam benne biztos, hogy bólintott-e. Sarkon fordult és ott hagyott.

    Csak akkor jöttem rá mit tettem. Megkapaszkodtam a falban. Miért hagyott hátra ekkora űrt? Nem szabadott volna úgy éreznem, mintha valami jót taszítottam volna el. És mégis úgy tettem. Utáltam. Utáltam, hogy annyi idő után Harryt elkapták és elvették az utolsó reményemet. Hogy érezhessem őt ott belül. Azon kívül, hogy eszméletlen akarattal és erővel látott el. Gyűlöltem, hogy ezáltal valami mást indítottak el bennem. Korántsem volt olyan erőteljes, olyan mindent elsöprő érzés, mint amikor Harryvel vagyok. Ő más volt. Olyan gyorsan történt minden. Nem tehettem róla, arra gondoltam mi lett volna, ha ez nyáron történik? Te jó ég, teljesen máshogy alakult volna minden? Megráztam a fejemet. Nem számít, hogy mi köt Nadohoz. Félre fogom tenni. Harryre kell koncentrálnom. Letöröltem a könnyemet, miről nem is tudtam, hogy létezett. Mély levegőt vettem és felvettem egy mosolyt. Annyira hamis volt, hogy fájt. 

- Minden oké? – Rhys átölelt a vállamnál fogva. A tűz fellobbant és mindenki jó kedvében volt. Legalább is ezt mutatták.

- Mhm. 

- Akkor gondolom nem gond, ha most megiszol velem egy felest? – rám villantotta egyik legszebb mosolyát. Ez kellett nekem. A barátaim. Ki kellett kapcsolódnom. De hogy tudhattam volna, mikor Harry oly távol volt tőlem? – nyugi, Lia – súgta a hajamba – kijár nekünk ez az este.

- Mi lesz ha időt vesztünk? 

- Miből? Ne butáskodj, nem lehet nonstop harcolni. Gyere, ideje berúgni. 

Én és az alkohol? Ilyen állapotban?

- Nem kéne – ellenkeztem, de Rhys már a ládához is húzott. Ki vett egy üveg wiskeyt. – ú, nem. Vodka van? – belepillantottam, majd elvigyorodtam. – Liliana! – kiáltottam el magamat. Mikor hátranéztem megláttam a barátnőmet, éppen Nadoval beszélt. Miért beszélt Nadoval? Oldalra biccentettem a fejemet. Megfogtam a vodkát és meghúztam. Rhys elnyílt szemekkel nézett, mikor a számra tapasztottam a tenyeremet. Nem jön vissza, nem jön vissza. Lenyeltem, majd rögtön Rhys söréért nyúltam. 

- Ejjha, kislány, lassabban – röhögött fel. Nado és Liliana arcát megvilágította a tűz. Hirtelen felindulásból elindultam feléjük. 

- Nem hinném, hogy jó ö… Amelia, már megint mi van a kezedben? 

Liliana vigyorogva méregetett. Nadora pillantottam, de a földet nézte. Még csak rám sem nézett. És így is volt a jó.

- Igyál – nyomtam a kezébe mosolyogva. A szemeiben megcsillant a kedv és meghúzta. Tátott szájjal néztem, ahogy újra és újra nyeli és nyeli. – hé, hagyj nekem is!

- Soha ne adj vámpírnak alkoholt! Ez a címszó – Kasey ballagott közénk és meglökte a szőkeséget. Rhys is csatlakozott hozzánk. Kikapta Liliana kezéből a vodkát.

- Hé, az előbb wiskeyt ittál! – szóltam rá, mire összeborzolta a hajamat. 

- Én bírom a piát, nem úgy mint te – mutatott rám. Elkaptam az ujját és kicsavartam óvatosan. Mikor felnyögött felnevettem. 

- Le akarsz fegyverezni? – vonta fel a szemöldökét. 

- Sima ügy – vontam vállat, és megint vodkát ittam. A többiek beszélgetni kezdtek, amíg mi Rhys-al gyerekesen verekedni kezdtünk. Elkapta a kezemet, kicsavarta a karomat úgy, hogy a mellkasának ütközzek háttal. A fülemhez hajolt lassan. Kezdtem érezni az alkoholt, ahogy végigfolyik az ereimben, kipirosodtam és mosolyogtam mindenen. 

- Feladod most már? – magához szorított, de valahogy nem érdekelt. Nadot néztem, ahogy Liliana fülébe suttog valamit, aki hátra vetette a fejét és felnevetett. Egyből kitisztult a látásom. Mi folyik közöttük? – Amelia, kiket nézel ennyire? – nevetett a fülembe és gyengült az ölelése. A gyomromba mart valami fenyegető érzés. Szűkült szemekkel pásztáztam őket. Megütött a vodka, de még egyszer meghúztam. Nem. Nem érdekel, hogy Nado mit csinál. Jól érzik magukat, miért gondolok bele többet? – mi van Nadoval, hm? 

Rhys szembe fordított magával és kedvesen mosolygott rám. 

- Semmi.

Elnevette magát.

- Ugyan, nekem próbálsz hazudni, vagy magadnak? 

Felsóhajtottam.

- Nem tudom? – kérdeztem tőle, vagy magamtól. Összenevettünk. 

- Tudod – simított egy tincset a fülem mögé – nem bűn az, amit érzel. Azok alapján, mit Arine-ék elmondtak, ez természetes. 

- Természetes? – röhögtem hitetlenül – természetes.

- Talán beszélned kéne vele.

- Nem akar velem beszélni, és jobb ez így. Táncolunk? 

Rhys rám sandított, majd a tömegre. A vámpírok és a metamorfok, bár páran kelletlenül, de együtt táncoltak és szórakoztak. Rhys megfogta a kezemet és behúzott a tömegbe. Szédültem egy kicsit, de még ittam egyet. 

    Megálltunk a tömeg közepén és felemelve a kezemet énekelni kezdtem a szöveget. Harry arca ugrott be a szemhéjaim mögött. Akárhol is vagy, megyünk Harry, tarts ki – gondoltam és elmosolyodtam. Tudtam, hogy így lesz. 

- Ne gondolkodj már ennyit – ordította Rhys, a zene már fülsüketítően hangos volt. Rhys megragadta a kezeimet és magához húzott. A mellkasára tettem a kezeimet, ő pedig a derekamra. Komótosan ringattuk magunkat az ütemre és nevettünk, amikor eltévesztettünk a zene szövegét. 

- Megmented őt - mondta hirtelen – semmi kétségem efelől.

Rhys belém látott. A hüvelykujja apró, nyugtató köröket rótt a derekamra. 

- Ezt a számot imádom! – ordítottam és ismét felemelve a kezemet eltávolodtam tőle, és ringatni kezdtem magamat. Nem érdekelt, hogy mennyire béna vagyok. Nem vagyok egy tánc szakértő, de ki akartam kapcsolni. Csak egy órácskára. Körbe fordultam egyszer, majd még egyszer, harmadszorra azonban megrökönyödtem. Kifutott a vér az arcomból, ahogy láttam Nadot Liliana-val. Liliana tiltakozni akart, többször felém is nézett, de ő akaratos volt. Észrevettem a jeleket. Liliana-nak tetszett Nado, biztos voltam benne. A minap, mikor láttam őket a fánál, az nem veszekedés volt, valami más. Vajon Nado is vonzódik hozzá? Néztem, ahogy Nado megpörgeti őt, majd a derekára simítja a kezeit. Nem tudtam mit gondoljak. A fejem zsongani kezdett, főképp, mert egy méterre álltak tőlünk. Nado tudta, hogy ott vagyok. Még sem érdekelte. Könnyek gyülekeztek a szemeimben és nem tudtam miért. Ennyire megbántottam? A vodka még érzelmesebbé tett. Aztán hátulról megragadtak. 

- Táncolj, Lia – mormolta Rhys. Átölelt hátulról, nekem simult és a hasamra csúsztatta a kezeit. Próbáltam táncolni, Rhys irányított határozottan, de nem tudtam levenni róluk a szemeimet. Oldalra pillantottam, majd vissza rájuk. Akkor aztán Nado is rám nézett. Összekapcsolódott a tekintetünk. A hő felszökött bennem. Aztán elnevette magát, amikor Liliana ordibálni kezdett. Épp nekimentek oldalról és leteremtette. 

- Mit csinálsz? – Rhys a csípőmbe markolt, magához szorított és egyik karomat felsimította a nyaka köré. A nyakamhoz hajolt és ott suttogott.

- Ideje visszavágni, nem? 

- Visszavágni?

- Had lássa csak mit szalasztott el – morogta. Ez nem éppen így volt igaz, mert én löktem el őt. De akkor és ott nem érdekelt. Hagytam, hogy egy ritmusra körözzünk Rhys-al. Hagytam, hogy végigsimítson az oldalamon. – engedd el magad. Nyugi, Harry engem fog kiherélni ha ezt megtudja. -

Nem tehettem róla, elnevettem magamat. A vállára döntöttem a fejemet s még mindig nevettem. Éreztem a tekintetét rajtunk. Rhys maga felé fordított, neki simultam. Élveztem a táncot. Szerettem feloldódni mellette, mert az ő szándékai sosem olyanok voltak. – bár jobban örülnék, ha férfi illatú lenne a nyakad, de ez van ezt kell szeretni – viccelődött, s ismét hallatni kezdtem a hangomat. 

- Őrült vagy, Rhys. 

- Mindjárt jövök – mondta hirtelen. Teljesen lefagytam, amikor elengedett és elsétált tőlem. 

    Összefontam a karjaimat és megráztam a fejemet. Most komolyan lekoppintott? Épp ki akartam menni a tömegből, mikor egy kéz megérintette a vállamat. A fülemnél hallottam mély hangját.

- Táncolj velem – megismertem. Persze, hogy megismertem. Rhys pedig nem is lehetett volna nyilvánvalóbb. Felé akartam fordulni, de nem engedte. Megragadta a derekamat és magához rántott. Erőszakosan. Akaratosan. A levegő a torkomban akadt. 

- Nado – szóltam rá, össze kellett szednem minden erőmet. 

- Nyugalom, Amelia, csak egy ártatlan tánc.

Éreztem, ahogy az erős mellkasa a hátamnak simul, a vállai is, a csípője pedig a fenekemhez. Nem kellett volna ott lennem. Rhys után kutattam, de tisztában voltam vele, hogy szándékosan hagyott itt. Csak egy tánc, semmi több. Elkezdtünk hát táncolni. A földre szegeztem a szemeit. Alig ért hozzám a kezeivel, mintha távolságot akarna tartani.

- Hogy telik az este? – kérdezte tök természetesen. 

- Komolyan? 

- Most mi van? – tárta ki a karjait. 

- Semmi – sóhajtottam. Nem értettem mit vártam. Szerintem ő sem. De nem ezt. „Hogy telik az este?” Épp egy lépést tettem el tőle, mikor megfogta a kezemet, megpörgetett és összecsapódott a mellkasunk. A szám elnyílt, és nagy szemeket meresztettem rá. Hatalmas tenyere végigszántott a hátamon, egészen fel a tarkómig. Megragadta és hátradöntötte a fejemet, megtartva biztosan. Barnásvöröses szemei tanulmányozni kezdtek. Akkor is, mikor az egyik lábát az enyéim közé simította. Kitört belőlem a zihálás, ahogy a másik kezével belém kapaszkodott, és maga felé kezdett ringatni a zene ritmusára. Nem szólt semmit sem, én sem. A tánc lusta volt mégis szenvedélyes. Ki kellett derítenem, hogy mi játszódott le bennem. Izgalom, vagy csupán a kötelék okozta az egész vonzalmat felé? Végighúztam a kezemet a felső testén lefelé, mindketten követtük a tekintetünkkel a mozdulatomat, belemartam a derekába és úgy táncoltunk. Nem kezdeményezett ő sem, én sem. A testünk közelebb vonaglott a másikéhoz, Nado lihegésétől a fülem mellett felborzadt a bőröm. Felmordult, megfordított és magához ragadott. Lehunytam a szemeimet és hallgattam a hangját.

- Meg akarsz ölni, ugye, Amelia? - kérdezte szinte fuldokolva. 

Megszorítottam a kezét, mert le akartam venni magamról. Belecsimpaszkodott az ujjaimba és nem engedett el. A fejem kótyagos volt és utáltam, hogy jól esett a figyelme. De leszedtem magamról és ott hagytam. 

    Már éjjel kettő óra volt. A sörömet iszogattam, Kasey kitalálta, hogy üvegezzünk. Rhys mellett ültem és a vállára döntöttem a fejemet. A szívem összeszorult. Liliana igéző pillantásai pedig nem segítettek. Tudtam, hogy bele akart látni a fejembe. Tudtam, hogy nem tenne semmi olyat, ami nekem kellemetlen lenne. De bármit tehet Nadoval. Nem számított. Erős voltam és nem érdekelt. Igyekeztem nem felé nézni. Az arca olvashatatlan volt, mint mindig.

- Amelia, mersz, vagy felelsz? Már csak felelhetsz, kár – vigyorgott Kasey szemtelenül. 

- Merek – forgattam a szemeimet. 

Tudtam, hogy nem úszom meg. Vagy erotikus táncot kellett tenni, vagy csókolózni valakivel. 

- Csókolj meg valakit, bárkit – vont vállat – mivel barátod van, választhatsz.

A tekintetem Liliana-ra futott, majd Nadora, aki Kaseyt nézte. Egyfolytában. Felsóhajtottam és mivel azt mondta, hogy bárkit, Rhys-hoz fordultam. Elnyíltak a szemei, mikor odahajoltam és szájon pusziltam. 

- Azt mondtam csókolj, mi vagy te, két éves?

Rámeredtem. Egy kedves mosolyt küldtem felé. Ezt még visszakapja. Megragadtam Rhys pólóját, és bocsánatkérően néztem rá. Na nem mintha őt annyira zavarta volna. Rám kacsintott és megfogva az arcomat megcsókolt. A csók finom volt és lágy. Pár másodpercre elmélyítettük. Wow. A libabőr végigfutott rajtam. De nem azért, mert tetszett Rhys. Hanem mert meglepően jól csókolt. Lassan, elnyújtva minden mozdulatot. Mikor elhúzódtunk összemosolyogtunk, megborzolta a hajamat és magához ölelt. 

- Ja, én pörgetek.

Amikor Rhyst pörgettem ki, gondolkodóba estem. Mersz-t mondott. Nem akartam túlzásba esni. De, mivel tudtam egyet s mást róla, csak szívességet tettem neki. Két legyet ütöttem egy csapásra. 

- Csókold meg Kaseyt – beharaptam a számat, nehogy elnevessem magamat. Kasey arca sápadt volt a tűz árnyékában. 

- Knightley, ezt vond vissza.

- Aw, mi az, két évesek vagyunk? – biggyesztettem le a számat. 

Vigyorogva néztem, ahogy Rhys feláll és hozzásétál.

- Húzzál el innen ember – lökte meg őt Kasey. 

- Ne nyúlj hozzám, mert ledugom a seggeden a…

Kasey elfintorodott.

- Knightley, ezért megfizetsz. Vond vissza, különben…

- Különben?

Kasey pánikolva pislogott rám. Le is izzadt. Nem bírtam tovább. Mikor Rhys lehajolt és fojtott mosollyal az arcán a szájára tapasztotta az övét, kitört belőlem a röhögés. Ahogy mindenkiből. Már nem sokan voltunk, tízen körülbelül. Volt aki fujjogott, volt aki élvezte a kínos helyzetet. Rhys rátett egy lapáttal a markomba játszva, és bele is túrt a hajába. Ekkor aztán Kasey ellökte a kezét, felpattant és köpködni kezdett.

- A francba! Senki nem mondta, hogy nyelvezz, idióta!

Hátradőltem a fűben és úgy vihogtam. 

- Oops – ejtette el Rhys és visszaült mellém. 

- Valaki adjon fertőtlenítőt. A francba, a hajamba túrt! – heves léptei dörömböltek, ahogy elviharzott tőlünk. 

    Mikor felültem, a mosoly lefagyott az arcomról. Kiszorult a röhögés a füleimből. Minden más. Csak azt láttam, ahogy Nado beletúr Lil hajába és közelebb hajol hozzá. A sör kiesett a kezemből, ahogy összeért az orruk. Nem tudtam mit éreztem. Leírhatatlan volt. A tűz közöttünk lángra lobbant, majdnem égig érő volt. Zihálni kezdtem, hangosan.

- Lia – hallottam Rhyst, de nem érdekelt. Felálltam és úgy néztem le rájuk. Liliana elhúzódott és a fejét rázta. Rám pillantott, ismét olvasni akart bennem. Elfordultam és elsétáltam. Amíg láthatárban voltam, nem futottam. 

- Amelia – jött elém Liliana – mi a franc folyik itt? 

- Semmi.

- Semmi, semmi? Lefehéredtél. Mi közöd van Nadohoz, pontosan? – szűkültek össze a szemei – eddig úgy tudtam, hogy Rómeó és Júliát játszotok Harryvel?

- Nem tudom – mondtam – nem tudom – emeltem fel a hangomat és kikerültem. Befutottam az erdőbe, mert egyedül akartam lenni. Ökölbe szorultak az ujjaim. Liliana-t nem hibáztattam. Ő nem tudta mi lehet ez. Valójában én sem. Tudott a köteléktől, de hogy komolyan is gondoltam? Ezzel magam sem voltam tisztában egészen mostanáig. Méreg öntött el. A mellkasom gyorsan emelkedett. Miért kell ennek így lennie? Nem akarom ezt érezni. Nem akarok így érezni. Miért kellett Nadonak ennyire a képbe jönnie? Le kell nyugodnod, Amelia. Füst szagot éreztem, nem törődtem vele. Beljebb hatoltam az erdőben. A szívem ezerrel kalimpált, nem tudtam mihez kezdeni. Akartam Harryt. Azonnal. Menedékbe akartam kerülni. A karjaiba. Eleresztettem a könnyeimet. 

- Amelia? 

- Ne gyere közelebb – figyelmeztettem Nadot. Nem akartam látni. Isten a tanúm, hogy mindenemmel harcoltam ellene. Olyan volt, mintha több hónapos visszatartott érzelmet a nyakamba borítottak volna. Elárasztott és képtelen voltam kiutat látni.

- Nézd, sajnálom – kezdett bele. – nem akartam, hogy lásd, oké? Azt hittem nem veszed észre.

- Tessék? – csattantam fel. Megfordultam. A bőröm bizsergett. Lassan lángra kaptam. A füst erősebben csapta meg az orromat. 

- Jól hallottad – dugta zsebre a kezeit.

- Szóval a barátnőmre hajtasz rá? – nevettem – elmondtad neki egyáltalán, hogy mi van közöttünk? Mert úgy jött le, hogy fogalma sincs. 

- Hogy mi van közöttünk? – röhögött ki – semmi sincs közöttünk. 

A szám elnyílt, nem jöttek a szavak. Bólogatni kezdtem és letöröltem a könnyeimet. 

- Szóval semmi – konstatáltam hangosan magamnak. – ez megkönnyíti a helyzetemet. 

Rámosolyogtam és elindultam az ellenkező irányba. A mellkasom nehéz lett, túlságosan is nehéz. Már égtem. Nem csak a dühtől, hanem tényleg égtem. A bőröm alatt.

- Mi a faszt vársz tőlem? – rántott vissza és dühösen nézett rám – mondd el, hogy mit, mert fogalmam sincs! A napokban legalább négyszer utasítottál el. Szerinted nekem ez jó? – ordította az arcomba – mert kurvára nem. 

- É-én..

- Nem, Amelia. Én nem vagyok Harry és soha nem is leszek. Nem fogok mindent elnézni neked. Nem fogok a lábaid előtt csúszni. – a tenyerem bizsergett, hogy beszélhetett így róla? – nem leszek a szánalmas harmadik, aki sírni fog napokat a nő miatt, aki semmibe vesz. Ezt nézem hónapok óta. És már belefáradtam. Még most is érte vagy oda, azt hiszed nem látom? Vége van kettőtök között, és még most is előtte fekszel, ahogy mindig is feküdtél. 

Arcon csaptam. Nem bírtam elviselni, ahogy a kapcsolatunkról beszélt Harryvel. Nem nézheti le, szánalmasnak meg végképp nem mondhatja. Nado az arcához emelte a kezét. A levegőt kapkodva néztem elsötétült szemeit. Aztán megragadott, nekivágott a fának és elölről nekem simult. 

- Engedj el – rángatózni kezdtem. Soha nem éreztem magam olyan idegesnek. Sértegetett. Sértegette Harryt. – azonnal engedj el, külö..

- Különben arcon csapsz megint? – hajolt közelebb, és amikor megkíséreltem megint, elkapta a kezemet, mindkét csuklómat a fejem fölé szorította. Felnyögtem a hirtelen mozdulataitól. A levegőm a torkomon akadt.

- Azonnal engedj el Nado – kiáltottam az arcába. Kirántottam a kezemet, mire rácsapott, elkapta és visszanyomta. Felsírtam a helyzettől. Egyik lábát az enyéim közé fúrta, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Már nem füstöt éreztem. Tüzet. Mindenhol. Körülöttünk. Megint. – utállak!

Nado mélyen kutatta a szemeit. 

- Engedj el Nado! – mozgolódtam a tartása alatt. A mellem a mellkasába nyomódott, oly közel volt már. Elrettentő dühöt éreztem. Szétterjedt a vénáimban. Nem épp a helyzettől. Az egésztől. Főleg, hogy mást akart megcsókolni. – utállak. Menj és dönts meg mindenkit!

Elmosolyodott.

- Meg kéne csókoljalak és túlesnénk ezen a gyerekes színjátékon – közelebb hajolt és az ajkaimra esett pillantása. 

- Kizárt dolog. Soha nem csókolnálak meg! – ígértem meg neki idegből. 

- Vigyázz, mit ígérsz, Amelia – megnyalta az ajkát, de akkor eltávolodott hirtelen. Végignézett rajtam. Csak akkor vettem észre, hogy a tűz belekapott a fába. – égsz, Amelia.

Végignézett rajtam, de ez nem éhséggel telt volt. A karjaimat felemelve láttam, ahogy a tűzből a karjaim körül szárnyak rajzolódnak ki, lángokból. Vörös-sárga tollakkal, leért az ujjaim végéig. 

- Előbb kellett volna a féltékenységi roham – mormolta, majd megfordult és ott hagyott. Megint. Hányadszorra is? – gratulálok, Amelia. – a szívem a gyomromig süllyedt a hangjában hordozott fájdalomtól – most már semmi sem állít meg és megkeresheted Harryt. 

Keserű íz futott össze a számban. Én nem így éreztem, mikor láttam ismét elsétálni tőlem.

Valóban nem állít már meg semmi sem?