II./HARMINCNYOLC ~ "Harry Styles átka"

sziasztok! itt a következő :) még van pár "szabadnapom", addig szeretnék a végéhez érni. Igen, közeledünk a fináléhoz. ezen kívül még három-négy részt tudok elképzelni körülbelül. jó olvasást, remélem tetszik xx

    Közel voltam az ájuláshoz.

Ha hónapokkal ezelőtt azt mondják nekem, hogy Harry fogai által fogok meghalni, kiröhögöm. Persze nem volt önmaga, de az arca kísértett, mikor felém hajolt. Abba a káprázatos testbe s gyönyörű elmébe valami velejéig romlott, gonosz lény költözött. Hogy engedhette meg ezt bárki is? A vállába kapaszkodtam, hogy eltoljam magamtól. A vér a homlokomon még inkább csak csábította. A szemei ragyogtak, világoszöldek lettek, majdnem átlátszók. Beleszagolt a vérembe, egy halk nyüszítés hagyta el a számat, mikor a nyakamhoz hajolt. Belelihegett a nyakamba, amitől normális esetben a fellegekben járnék, de nem ott és akkor. Egy hangos madárkárogást hallottam nem messze tőlem. Remény volt az. Követett minket, hát persze, hogy követett. Kibuggyant a könnyem, a szorításom egyre gyengébb lett Harry ereje ellen. A fejembe több minden beszökött. Hol van Nado? Mit tett vele? Ugye nem esett baja? Másrészről pedig: ezért jöttem el idáig, hogy hagyjam? Hagyjam, hogy megöljön? Esélyt sem adok magamnak, csak ott fekszek, csak mert egy kicsit beütöttem a fejemet és az ájulás szélén voltam? Nem, Amelia. Nem ezért jöttél idáig. Lehunytam a szemeimet, a bőröm bizseregni kezdett. Meg kellett találnom azt a pontot, amikor eluralkodik rajtam a belső energiám és szétterjed a vénáimban. Koncentráltam. Láttam a szemhéjaim mögött a tüzet, ami elöntötte az erdőt. Elő kellett hívnom, akkor csak megmenekülök, nem? Nado szólítgattam újra és újra, hátha valami jelet kapok tőle. Miért nem válaszol? Elkapott a pánik, aztán hallottam valamit. Egy szisszenést. 

- Amelia, ne erőlködj. Tudod, mindig is ez volt a végzeted – mormolta a fülembe – hogy meghalj a szerelmed kezétől.

- M-mi? – dadogtam. Lenéztem a lábaimra, a térdemet arrébb kell mozdítanom, hogy az ágyékába tudjak rúgni. Húznom kellett az időt. Mikor a fogai megkarcolták a bőrömet, visszatartottam a halk nyöszörgésemet. 

- Ó, hát persze, hogy nem tudtad – nevetett diadalittasan – te naiv, ártatlan kislány. A lány, aki feltétel nélkül szeret. A lány, aki tökéletes volt Harry Stylesnak. 

- Miről beszélsz?

Lejjebb csúsztattam a kezeimet, hogy belemarjak a fűbe. Meg kellett kapaszkodnom valamibe, hogy felhúzhassam magamat. Csak most kezdődik, te szemét, gondoltam magamban. 

- Soha nem kérdezted meg Harrytől, hogy mi történt azon az estén, hm? – az orrát végigszántotta a nyakam tövén. Kirázott a hideg, rossz értelemben – mikor vámpírrá vált. Komolyan büszkévé tettetek. 

Hirtelen megemeltem a térdemet és Harry fájdalmasan felnyögött. Megragadtam az alkalmat, felugrottam, és rohanni kezdtem. Bár szlalomozva, mert bódult voltam. Előttem termett. Megragadott és nekivágott az első fának, ami szembe jött. Szorosan nekem simult elölről. 

- Szép mozdulat – vigyorgott, bárcsak gödröcskésen vigyorogna fénnyel a szemében, Harryként. – had meséljem el Harry történetét, mielőtt végzek veled.

Nado, Nado hallasz? 

- Kapd be! – a szemeim vérben forogtak az idegességtől. Remegtem, főképp, mert lefogott. 

- Tüzes – szórakozott – szép. Harry mindig is félt eljutni az elméje legsötétebb bugyrába – az ujjára csavarta a lila hajtincsemet – nem az, hogy nem emlékeznek, inkább csak félnek emlékezni – mosolygott – Harry is félt emlékezni a tetteire. 

- Nem érdekel. 

- Ó, de igen, érdekel. Szeretném ha tudnád, hogy mire ment ki az egész. Voltaképpen, egy lángész vagyok – röhögött továbbra is – egy zseni. Az ártatlan lány, aki megmenti a szörnyeteget saját magától. De miért te, Amelia? Sosem gondolkodtál el rajta? Miért te voltál Harry párja és miért nem mondjuk Kaseyé? 

Nyeltem egyet. Olyan szorosan épített bele a fába, hogy szinte hallottam megrepedni a csontjaimat. Végem van. Mozdulatlanná tett. 

- Mert te vagy annak az embernek a tökéletes mása, akit Harry tönkretett – suttogta halkan, de elég hangosan, hogy én halljam. A szívem a torkomba ugrott, lecsukódtak a szemeim. – szegény Harry, a szülei válni készültek, egy pékségben kellett dolgoznia, hogy enni tudjanak. Mindenki megvetette őt – utáltam, hogy ilyen humorral beszélt róla – elveszett volt, magányos, és legfőképp iszákos. Még csak 18 volt, de többször nyúlt alkoholhoz, mint egy felnőtt. Egyik nap – emelte fel a hangsúlyt, mintha valami mesét regélne – egyik este, annyira eláztatta magát, hogy nem érdekelte, hogy a szeme láttára erőszakolnak meg egy lányt. A lány futott hozzá, segítséget kért, de Harry csak kikerülte. Vagy inkább beesett az egyik konténerbe – rázta a fejét álcsalódottsággal. – az a lány ártatlan volt, Amelia – hajolt a fülemhez és akkor megláttam őt. Nadot, ahogy kikecmereg az árokból. A feje véres volt, a ruhája szakadt. Shhhh mondta a fejemben. – semmit nem vétett, mégis cserbenhagyta és megerőszakolták. Majdnem meghalt. 

Az egyedüli dolog, ami előttem volt az Harry. Ahogy elveszetten járt-kelt az utakon, kitaszítva, egyedül. A szívem majd megszakadt érte. Lenyeltem a gombócot a torkomban. Valóban ennyire szenvedett volna, hogy alkoholhoz folyamodjon?

- Akkor sem érdemelte meg, hogy ez tedd vele – ordítottam az arcába – elvégre nem ő bántotta a lányt.

El sem hittem, hogy ezt mondom. Harry bűnös volt, de akkor sem érdemelte ki ezt a sorsot.

- Látod, pontosan ez van veled, Amelia – a számhoz hajolt és rásuttogott – nem számít mit tesz, te mindig ott vagy neki. A tökéletes tükörkép. 

Folytatni akarta, de akkor Harry a térdeire zuhant előttem. Nado leütötte egy kemény, nagydarab kővel.

- Fuss – ordította és rohanni kezdtem. Megfogtam a kezét és sietve szaladtunk le a hegyoldalon. Mikor elbotlottam Nado megtartott és húzni kezdett. – mindjárt utolér, Amelia. Tenned kell valamit, gyerünk. 

- Nem megy, nem tudok semmit tenni, Nado. El kell menekülnöd, engem akar. 

Nado megtorpant és rám meredt. A barnásvöröses tekintete elkapta az enyémet. Nem volt időnk a hezitálásra, de amikor beszélni akartam, megszólalt. 

- Igazad van – kezdett bele – téged akar. Nem engem. 

A szavai pofán csaptak. Hiába, hogy ezt mondtam az előbb, nem számítottam rá, hogy csak így bevallja.

- T-tudom – mormoltam és felnéztem a kocsihoz. Harry éledezett. 

- Bocs Am, de nem kellett volna veled jönnöm – tekintete rideg volt. – nem azok után, amit tettél velem. Én hülye – röhögött – még ott fent is, nem is Harry volt, de a francba, még ilyenkor is odáig vagy érte?

- Nado..

- Szánalmas vagy, Amelia. Fogalmam sincs róla hogyan tudtalak kedvelni, a francba, szeretni – tárta ki a karjait és akkor dühbe gurultam.

- Fogd be, hogy mondhatsz ilyet, amikor ilyen helyzetben vagyunk? Most is csak az érdekel, hogy Harryt választom helyetted? Tudod mit? Te vagy szánalmas!

Nem eresztettem el a könnyeimet. Erős voltam. Erős leszek.

- Nem én ugrottam bele az ölembe egy órával ezelőtt – vont vállat és megfordult, hogy ott hagyjon.

- Hogy mondtad? – megragadtam a karját. Elárasztott a forróság. 

- Engedj el – húzta el a karját olyan erővel, hogy hátra tántorodtam. – jól hallottad. Azt mondod odáig vagy Harryért, közben meg rajtam lógsz?

Megemeltem a kezemet, de Nado elkapta. Magához rántott. Zihálni kezdtem, amikor lenézett rám. Oldalra pillantottam, Harry már nem volt ott. Időm nem volt pánikolni, mert Nado a számra tapasztotta a száját. Az összes idegvégződésem tombolni kezdett. Mintha vihart kavartunk volna, de nem kívül, bennem. Vissza akartam utasítani, eltolni magamtól, de éreztem. Éreztem a füst szagot körülöttünk, sőt, Nado kétségbeesett próbálkozását is, hogy elmélyítse a csókot. Belemart a hajamba és beengedtem. Visszacsókoltam. Megragadtam a pólóját, magamhoz rántottam, kirobbantam. A bőröm égni kezdett, végigvonult a karomon, itt volt. A madaram. Itt volt, a jelenléte elképesztett. A csók nem volt meghitt, tele volt félelemmel és reménnyel az életben maradáshoz. A hüvelykujja lágy simítása az arcomon bocsánatkérő volt. Tudtam, hogy miért mondta mindazt. És sikerült neki. Ahogy eltávolodtam végignéztem magamon. Nado hátra lépdelt, kapkodta a levegőt. 

- El kell választanod magadat tőle – magyarázta – siess, itt van.

- É-én n-nem.

Hogy választhattam volna el magamtól? Erről eddig nem volt szó! Próbáltam arra gondolni, hogy valaki más is lakozik bennem. És hogy ki akartam küldeni onnan. Utasítottam rá. De nem jött. Aztán egy elégült nevetés törte meg a csendet körülöttünk. A tüzem szép lassan apadt le, ahogy felmértem a helyzetünket. Nado a földön feküdt, eszméletlenül. Hozzá akartam rohanni, de Harry elkapott. A hátamat a mellkasához húzta, elsimította a hajamat a nyakamtól. Nem ment. Megbuktam, nem tudom mit kéne tennem. 

- Azt hitted a szánalmas állatoddal megölhetsz, Amelia? – morogta a fülembe – a te lelked sem elég erős hozzám. 

Felemelte a kezét és lefagyasztotta a tüzet. Jégdara vette körül az erdőt, mindenhol, ahol a tüzem érintette őket. 

- Szerencséd volt, hogy túlélted előző alkalommal, de most nem fogod. Nincs senki, aki megmentsen. Halott vagy. Ugyan, ne vágj ilyen arcot, nem akarnád Harryt többé hidd el. Megmentettem. Megmentettem őt – hajolt a fülemhez – tőled. – a szemeim elnyíltak – soha nem arról szólt az egész, hogy megöld, Harryt, Amelia Knightley. Milyen buták is vagytok, ti emberek. Ennél sokkal szebb, zseniálisabb. Tudni akarod mi az igazi átka Harry Stylesnek? – duruzsolta a fülembe –nincs más választásod, mielőtt meghalsz, elmondom neked. Azaz átka, hogy soha ne lelje meg az igazi boldogságát, mint ahogy az a lány sem tette, akit ott hagyott. Hogy miután megtalál téged, beléd szeressen. Megszeresse az őszinteségedet, a tisztaságodat és azt, hogy elfogadod őt úgy, ahogy van. Feltétel nélkül. És hogy aztán elpusztítsa az egyetlen jó dolgot a nyomorult életében – még halkabban beszélt. A libabőr felállt a karomon. Szédültem – Téged. Megölje az egyetlent, aki szeretni tudja, az egyetlent, akit szeretni tud, hogy aztán az örökké valóságig bánja. Egyedül maradjon, nyomorultan, mint mindig is volt. Magányos – súgta – elveszett. Szerethetetlen. Ez az ő átka. És hidd el, ha én nem lettem volna, már réges-rég rohannál előle– megragadta a csípőmet, oldalra feszítette a nyakamat. Elejtettem az első könnyemet. Ó, Harry, annyira sajnálom. – Te… vagy az átka.

Lehunytam a szemeimet, amikor inni kezdett belőlem. Már nem éreztem a fájdalmat sem. Nagyokat szívott a véremből, mohón, mint aki nem tud ellenállni az íznek. A végtagjaim lógtak, a térdeim pedig elcsuklottak alóla. Harry a karjaiban tartva fektetett le a földre. Eltávozott a testemből az élet.

    Megismertem a helyet, ahová kerültem. A vibráló kis fénylő golyók bizseregtették a bőrömet. Megóvtak a lezuhanástól. A nevemet hajtogatták Amelia, Amelia, Amelia és mosolyogva simítottam közéjük, mintha megérinthettem volna őket, de még sem. Felsóhajtottam. Mély bocsánatkérésemet küldtem Nadonak, aki miattam terült el ott az erdő közepén. A barátaimnak is, amiért ott hagytam őket. A szüleimnek, mert soha többé nem megy haza az egyetlen lányuk. Mammának, aki betegesre aggódhatja magát miattam. És legfőképp Harrynek. Mily sokáig azt hittem, hogy én leszek Harry pusztulása. Hogy azáltal, hogy ivott belőlem megöltem őt. Megölhetem. Holott pont fordítva. Ivott belőlem, hogy egy lépéssel közelebb kerüljön az átka beteljesítéséhez. Istenem, tényleg erre ítélték őt? Erre az elborzasztó sorsra. Mi lett volna, ha odajut, hogy megöljön? Egész életében ezzel a tudattal kellett volna élnie úgy, hogy viszonylag nem is tehet róla. Egyedül, magányosan, elhagyatottan. Harry hibás volt, amiért ott hagyta azt a lányt. De akkor sem ő ölte meg. Nem ő volt az, aki ilyen helyzetbe sodorta őt. Vagy csak én gondolkodok így? Földet értem. A lábaim megérintették a selymes fűszálakat. Nyár volt, meleg és a madarak csiripeltek.

- Zhamina – jött a hang a hátam mögül. 

Megfordultam, és beittam a látványt. Remény volt az, az utolsó madaram. Lehunytam a szemeimet.

- Menj innen – az ellenkező irányba csörtettem – nem engedhetem, hogy megments. Vége van, elbuktam.

- Nem buktál el, Zhamina – a hangja angyali volt. Angyalian mély, tiszta. 

- Nem, nem – ellenkeztem, mikor előttem termett – nem fogom hagyni, hogy még egy valaki meghaljon miattam. 

- Ez a feladatunk – az érintését a vállamon számtalan bizsergő szikra kísérte – én vagyok az utolsó összetevőd.

- Összetevőm? 

Kettényílt a szám. 

- Sajnálom, hogy nem avatkoztam közbe, de nem tehettem. Halál közeli helyzetbe kellett kerülnöd, vagy meghalnod ahhoz, hogy megjelenhessek.

Elmosolyodtam fájdalmasan.

- Mondd, hogy most nem kértél bocsánatot. Én vagyok az, aki miatt meghaltok! – emeltem fel a hangomat – hagyj itt könyörgöm. Nem fogom elbírni a te halálodat is, nem fogom. Képtelen vagyok rá.

Remény a kezeit a vállaimra tette. 

- A nevem Inaki. Én vagyok a lelked utolsó darabja – a szemei kékek voltak, királykékek talán. 

- A lelkem uto… 

- Nincs időnk, Amelia. El kell pusztítanod őt. Meg kell vívnod a harcot, de csak úgy teheted, ha én meghalok. Örömmel áldoztuk fel érted magunkat, hogy aztán megmenekíthess minket. Felkészültél rá, kész vagy, Amelia. A születésed óta a gondunkat viselted, most hagyd, hogy mi is gondodat viseljük. Menj és ne feledd, el kell érned az elméjét, ahhoz, hogy uralkodj. 

- Várj, nem értem, mit jelentsen ez? Mi lesz Gaizkáékkal? Te is odakerülsz.

- Felszabadulunk. Ha vége, felszabadulunk. 

- És mi lesz az univerzummal? Úgy értem a lelke…

- Nem tudod őt megölni, ő örök – mondta – szorítsd vissza oda, ahonnan jött. Foszd meg az erejétől. Minden rendben lesz.

- É-én nem vagyok kész, mégis hogyan tudnám mit csináljak? Fosszam meg az erejétől? 

- Menned kell.

Ez volt az utolsó, amit hallottam tőle.

    Kinyitottam a szemeimet. Hányadszorra haltam meg? Már elvesztem a számolásban. Oldalra néztem, Harry épp Nado nyakához hajolt. 

- NEM! – ordítottam el magamat és valahogy könnyen ment minden. Csak arra gondoltam, hogy le akarom őt igázni. Megsemmisíteni, elpusztítani. Amit velünk tett. Amit a világgal tett. Amit a szeretteinkkel tett. Harry felém kapta a fejét. A szája véres volt. A szemei elnyíltak.

- Ez meg mi a fene?

Elvigyorodtam. 

- Visszajöttem – abban a pillanatban kifeszült a mellkasom, a szám egy „o”-t formált és figyeltem, ahogy a tűzmadaram kirobban a mellkasomból. Zihálva néztem, ahogy a lángok egy alakba formálódnak fölöttem. Megrázta a fejét, horgas csőre kitárult, majd becsukódott. Lélegzetelállító volt. Többször pislogtam is, hogy valóság-e. A szárnyai terebélyesek voltak, ahogy a fartollai is, mik maga alá kunkorodtak félig. 

- Ez lehetetlen – hallottam Harry hangját és megütött valami a hangjában. A félelem. Felálltam a lábaimra, szemben álltam a madarammal. A lelkemmel. Mi volt ő? Milyen madár? Belenéztem a sötét szemeibe, ő pedig az enyéimbe. Oldalra billentettem a fejem, s ő követte a mozdulatomat. Mintha összehangolódtunk volna. Felé nyúltam. Először féltem, hogy égetni fog. De puha volt, lágy, és melengető. Kiadott egy fura, sikító hangot, amivel ha jól hittem az elégedettségét fejezte ki.

- Gyönyörű vagy, wow – mosolyogtam rá. 

- Heh, azt hiszed a hülye kis főnixeddel megállíthatsz?

Főnix. Egy főnix volt a madaram. A mosolyom kiszélesedett. Egyikünk sem nézett rá. „ne feledd, el kell érned az elméjét, ahhoz, hogy uralkodj.” Közelebb léptem, hogy mélyebben nézhessek a szemeibe. Ő is közelebb suhant. Az csőre hozzáért az orromhoz. A szárnyai körülvettek védelmezőül. Felemeltem a kezemet és a szárnyára simítottam. Lepillantottam oda, ahol érintkeztünk, majd vissza rá. „El kell érned az elméjét ahhoz, hogy uralkodj”. Minden mást kitaszítottam. Nem láttam az erdőt, a fákat sem, Harryt sem. Csak őt. A főnixemet, aki büszkén lebegett előttem és várt. Várta a parancsomat? Bele akartam látni, egyenesen a fejébe. Az egész testem zsibbadt a feltörekvő lángolástól. Éreztem, hogy olvas bennem. Egy ismeretlen gondolat kúszott a fejembe, nem a sajátom. Azt teszem, amit akarsz, gazdám. Nyeltem egyet. Hozzám beszélt. Még közelebb hajoltam. Azt akarom, hogy mentsd meg őt. Harryt. Azt akarom, hogy mentsd meg őket, akiket tőrbe csaltak. Nem tudtam, hogy hall-e. Csak arra lettem figyelmes, hogy a jég szép lassan elolvad körülöttünk. Nem figyeltem máshová. Éreztem a kapcsolatunkat. Ahogy én átjárom őt, ő pedig engem. Azt akarom, hogy legyengüljön, csak ahhoz legyen ereje, hogy irányítsa a természetet. Vidd őt oda vissza, ahonnan jött, és gyere vissza hozzám. De mindenekelőtt nem akarom, hogy bajod essen. 

A madaram szemei megvillantak. A feje Harry felé fordult, aki már nem volt ott. A főnixem felsikított. Egyet csapott a szárnyával, és már az égben is volt. Tátott szájjal néztem, ahogy megtalálta a célpontját és lecsapott rá. Harry ordított, a hangja elrettentő volt, de ezt kellett tennem. Nado mellé guggoltam, aki magához tért. Nem szóltam semmit, felhúztam magammal.

    Rohantam. Oda, ahol a levegő tikkadt volt faggyal. Ahol a hideg kezdett langyosodni. Ahol a főnixem megszállta Harry testét. Nado megfogta a kezemet, megszorította védelmezőül. A számhoz kaptam, amikor a madaram elhagyta Harry testét. A szárnyai között valami világoskék volt, valami fagyos. Az univerzum lelke. Csak mint a jégbarlang, ahol volt. 

- Egy főnixed van? – suttogta Nado a fülembe. 

- Király, mi? – sutyogtam még mindig sokkban. 

- A legerősebb a tűzmadarak közül. 

- Elolvasztotta a jeget, nézd – forogtam körbe. A szemeim egy alakon állapodtak meg. A földön feküdt, mozdulatlanul. A mellkasom kitágult, és valami forró árasztotta el. A térdeimre estem, a torkomhoz kaptam, mert a levegőm kiszorult.

- Amelia! – Nado rázni kezdett - Amelia, mi a baj?

A könnyem kifolyt. Főképp, mert ismerős volt a helyzet. Öröm és bánat egyszerre lepett el. Harry megszabadult tőle és ezzel visszaadta azt az érzést, amitől csillagokat látok. A kapcsolatunkat. Éreztem. Végigáradni az ereimben. A lábujjaimtól a fejem tetejéig. Felemésztett. Harry forrósága. Engedtem, hogy Nado felhúzzon. Harryhez kísért, aki mellé letérdeltem. Az arca piszkos volt, a ruhái is a földtől. A mellkasához hajoltam, mikor rájöttem, hogy neki nem vér a szíve. Az enyém is megállt, amikor az orrához hajoltam és nem lélegzett.