II./HARMINCHÉT ~ "Ennyit ért a szerelmünk? "

helló mindenki! jöttem egy rövid résszel. nem akartam hosszúra. de átugrani sem akartam az utat és egyből belevágni így egy összekötő részt hoztam nektek! azért jó olvasást hozzá, köszönök mindent <3 x

    Lebegtem az álmomban.

Biztos voltam benne, hogy álmodok. A valóságban nem tudok odajutni, ahová csak szerettem volna. Behunytam a szemem és azt kívántam, hogy lássam Harryt. És úgy lett. Bár nem éppen úgy, ahogy szerettem volna. Szerettem volna érinteni őt és beszélni vele, megölelni, vagy bármi. Ennek ellenére felülről néztem őt a magasból, ahogy ül a játszótér hintáján, lógatja a lábát és fel-felsóhajt. Mintha gyötörné őt valami. Feketébe öltözött, a gyász színébe, a göndör fürtjei pedig rátapadtak nedvesen az arcára. Esett az eső. Addig nem is figyeltem fel rá. A nevét kiáltva felkavartam a szelet körülötte, még sem hallott meg. A szívem szakadt meg érte, annyira egyedül volt. A szám elnyílt, amikor valaki társult mellé a hintára. Nado volt az. Mindketten sötét öltönyben voltak, mintha temetésről jöttek volna. Nyeltem egyet. Kiélesítettem a füleimet, hogy halljam őket. 

’ Ez… kemény volt. ’ Nado szólalt meg elsőnek.

’ Az’ Harry hangja kemény volt, rideg, távoli.

’ Nem gondoltam volna, hogy megélem ezt a napot. Azt hittem ő mindenkinél tovább fog élni’

Harry felnevetett. Ez a nevetés libabőrt okozott a karomon. De nem jó értelemben. 

’ Ja’ Harry nem volt beszédes kedvében. Felnézett az égre és egy pillanatra megállt bennem az ütő. Olyan volt, mintha meglátott volna, mintha összekapcsolódott volna a tekintetünk. Azonban ő elnézett rólam. ’ Nem marad ennyiben’ Felállt és a zsebébe csúsztatta a kezeit ’ Nem nyugszom, amíg meg nem találom’

’ Tudom’ Nado felállt és a kezét nyújtotta. Harry hezitálva nézett rá, még nem fogadta el ’ Ameliáért, Harry’

Harry kifújt egy mély levegőt. Ahogy oldalra nézett a szél belekapott a hajába és összeborzolta. Eszméletlen gyönyörű volt. 

’ Ameliára’ Kezet fogtak és csak akkor jöttem rá. Valóban temetésen voltak. Az én temetésemen. 

    Kinyitottam a szemeimet. Fellélegeztem, mikor meghallottam a halk zenét a rádióból. Örömmel nem-örömmel köszöntöttem a hideget, ami befúródott a lábamnál. Nadoval béreltünk egy autót, miután landoltunk a Kemi reptéren. Ha Helsinkiben szállt volna le a repülő, megint utazhattunk volna majdnem egy napot. Mikor lefoglaltuk a jegyet, egyikünknek sem jutott eszébe megnézni, hogy hol is landolunk. Nem tudtam hogyan érintett az egész. Pár óra alatt Lappföldön leszünk. Vártam is és féltem is egyszerre. Mi lesz, ha nem fogunk tudni semmit sem tenni ellene? Mármint az egész univerzum ellen. 

- Minden oké? – Nado rám pillantott félszemmel. Felvette a fűtést közben.

- P-persze – motyogtam az orrom alatt – mennyit jöttünk?

Elmosolyodott.

- Azóta, hogy megkérdezted? Fél órát.

- Fél órát aludtam? Többnek tűnt.

- Mondtál valamit Harryről – köhintett – és rólam. 

Éreztem, hogy felfűtődnek az arccsontjaim, inkább kinéztem az ablakon. 

- Ühm – tudtam le ennyivel, és akkor örültem, hogy Nado nem feszegeti a kellemetlen helyzeteimet. Egy vigyorral elkönyvelte magának és ennyi. 

- Figyelj, éhes vagyok, te nem? Két kilométeren belül van egy kajálda, mi lenne ha beülnénk? 

Már besötétedett. A GPS nyolc órás utat írt, ha jól láttam, akkor még a fele vissza van. 

- Persze, rád fér a pihenés – egyeztem bele. A repülőút fárasztó volt. Csendben voltunk és többnyire annyit beszéltünk, hogy „szükséged van valamire?” „nem, jól vagyok, köszi”. Valahogy feszült volt a hangulat közöttünk, amit nem is csodáltam. Nado felé fordítottam a fejemet és figyeltem őt. Az állkapcsa feszes volt, és láttam, hogy néha-néha megrándult. Az útra koncentrált, a karja lazán pihent a kormányon. A lábai hosszúak voltak, hátra kellett tolnia az ülést, hogy beférjen. A gondolatra elmosolyodtam, nem számítottam rá, hogy rajtakap. 

- Mi az? – pillantott le rám, én rögtön másfelé néztem. Még inkább égni kezdtem. – nem sokára szülinapod. 

- Honnan tudtad? – csodálkoztam el, azonban vissza is akartam szívni, látva az arcát. Beharaptam az ajkamat. Sokat tudott rólam, én viszont alig egy-két infót róla. – nos, nem igazán szeretem a szülinapokat.

- Ugyan, mennyi is leszel, 40? 

Elnevettem magam és meglöktem a vállánál fogva. 

- 19. 

Harry is 19 lesz. Vámpírként. Vajon együtt tudjuk ünnepelni a szülinapunkat? Kiknek adatik meg, hogy egy napon ugyanabban a percben születnek? 

- Akkor még Amerikában nem ünnepelheted – viccelődött – tervezed valahol? Mármint tudod, barátokkal vagy valami.

- Csak nem meg akarod magadat hívatni? – humorral a szememben pislogtam rá, vártam a válaszát. Nado arcán végigsuhant egy szintén leolvashatatlan érzelem. Fészkelődtem az ülésben. Mire gondolhat? Szerettem volna hallani a gondolatait, nem csak mikor hozzám beszél.

- Áh, nem szeretem a pizsi partikat – vont vállat és jót szórakozott a felháborodásomon.

- Hát, nem tudod mit hagysz ki, de ahogy akarod – nyújtottam ki rá a nyelvemet.

- Ugye ez nem az volt, aminek láttam? – nevetett fel és összetúrta a hajamat – óvodás. 

Elkaptam a kezét és beleharaptam finoman. Nado álla leesett és elrántotta a kezét.

- Mondd, hogy nem haraptál meg! – fenyegetően vonta össze a szemöldökét, halkan kuncogtam rajta. Nado lehúzódott az étteremhez, kicsatolta az övét. – gyere ide!

- Hova? – ártatlanul pislogtam rá, majd az övet lecsatolva kipattantam az autóból. 

    Nado haragot tettetve csapta be hangosan az ajtót, felhúzta a kabátja ujjait és lassan elindult felém. Óvatos lépteket tettem hátra felé. Amikor megtorpant, én is úgy tettem. Mikor egy hirtelen mozdulatot tett, rohanni kezdtem nevetve. Egész az ajtóig, amire konkrétan felcsapódtam. Mert hogy nem nyílt ki. Nado hátra vetve a fejét röhögött ki, az üvegben láttam. A hasára tette a kezét és felmutatta az hüvelykujját. A homlokomat dörzsöltem, dudor lesz rajta, előre tudtam. 

- Ne nevess már! – nevettem én is vele, megbabonázott az őszinte dalolása – Nado!

- Bocs, Ragazza, de ezt videóra kellett volna venni.

A szememet forgattam. Be volt zárva, viszont a drive-ból rendelhettünk bármit autóval. Morcosan és szédülten baktattam vissza a kocsihoz. 

Olyan volt, mint a Mcdonald’s, csak normális ennivalót is lehetett rendelni. Ennek ellenére rendeltem egy hamburgert, ásványvízzel. Nado ugyanezt, csak kólával és kávéval. Behúzódtunk a parkoló legvégébe, a kocsit pihenőbe raktuk és enni kezdtünk. Akaratlanul is Nadot néztem, ahogy egy kezébe belefér a burger, amíg én kettővel is alig bírtam megfogni. Ujjai hosszúak voltak, a kezei eresek. Pedig én sem voltam kistermetű a végtelenbe nyúló lábaimmal, zongorista kezeimmel és magas törzsemmel. Nado ismét elkapott, miközben megbámultam őt. Pár pillanatra megállt a rágásban, és elmerült a tekintetemben. Ő is érzi ezt? Ezt a lassú szelet, ami billegteti az autót. Hogy közeledünk. Kezdtem ideges lenni. Na jó, kit áltatok, már órák óta gyomorgörcsöm van. Mi lesz, ha elrángattam őt magammal és baja esik? Legszívesebben itt hagynám őt is, és magam fejezném be, amit elkezdtem. De Nado nélkül az esélyeim egyenlők lennének a nullával. 

- Am? 

- Tessék? – egy nagyot pislantottam, hogy kirángassam magam a saját elmémből.

- Minden oké? – közben ő már befejezte a burgert, mit leöblített a kólájával. – kezdesz aggasztani. 

- Nincs semmi. 

- Hazudsz – húzta az ajkait fáradt mosolyra – mondd el.

Elment az étvágyam. Visszacsomagoltam a félig megrágcsált hamburgert, és leraktam a műszerfalra. 

- Pihenned kéne egy órát – a két szék között átverekedtem magam a hátsó ülésre. Elnyújtóztam és megütögettem magam mellett az ülést. Nado csatlakozott hozzám, de mivel túl nagy volt, a hátsó ajtón kellett közlekednie. Leült az ülésre, én pedig vigyorogva fektettem a fejemet az ölébe.

- Nem úgy volt, hogy én pihenek? 

- Nem – vontam vállat és behunytam a szemeimet. 

Percekig csak úgy feküdtem az ölében szótlanul, annak ellenére, hogy a tekintete táncolt a bőrömön. Perzselte. Csalogatott. Nyeltem egyet és ránéztem. A barnásvöröses szemei tüzes vibrálást indítottak el bennem, végig a testemen, le a lábujjaimig. Nado felsóhajtott és hátradöntötte a fejét. Ő volt az első, aki megszakította a szemkontaktust.

- Hé, mi a baj? – súgtam neki, a hangom rekedt volt. 

- Mennünk kéne – mondta higgadtan, én viszont elkaptam a sürgetést belőle. 

- Mondd el, hogy mi a baj.

Miután nem válaszolt, felemeltem a kezemet és az arcára simítottam. Hüvelykujjammal a fülét simogattam, le sem esett, hogy mit csináltam. Csak csináltam. Nado kimerevedett és ismét összeakadtak pillantásaink. 

- Ezt abba kell hagynod – lágyan, de ellökte a kezemet. – induljunk és tudjuk le minél hamarabb.

- Tudjuk le minél hamarabb? – megleptek a szavai.

Nado széttárta a karjait, mintha ez olyan természetes lenne. 

- Ja – felelte, és ki akart szállni, de nem mozdultam az öléből. Sőt, beleültem. A lábaimat elnyújtottam elém és a vállára könyököltem. – Amel…

- Ezért jöttél csak? Hogy letudjuk? 

- Miért, mi másért? – hirtelen esett pár oktávot a hangja. Észrevettem, hogy többször lepillant az ajkamra. 

- Igaz – mondtam monoton hangon. Miért éreztem magam csalódottnak? 

- Mit vársz, Amelia? Komolyan mondd el, hogy mit vársz tőlem. Eljöttem, hogy megmentsük Harryt, aztán végignézzem, ahogy a karjaiba esel. – közbe akartam vágni, de valahogy megbénultam – úgy hogy legyünk túl rajta, jó? Légy szíves – az ölére mutatott, hogy szálljak le róla. 

- Szóval meg akarsz szabadulni tőlem – nyers volt, de igaz. És nem hittem volna, de fájt. 

Nado beletúrt a rövid hajába. 

- Nincs kedvem még három hónapot azzal töltenem, hogy elfelejtselek, aztán megint felbukkanj. Elég volt a nyár, bőven elég. 

A szívem megszakadt érte, főleg, mert Arine ott hangzott a fejemben. Mielőtt meggondolhattam volna magam, a kezeimbe vettem az arcát. El akartam tüntetni a ráncait. 

- Sajnálom, hogy bántottalak – suttogtam neki és komolyan is gondoltam.

- M-már nem számít – Nado dadogott és a levegő a torkán akadt. Közel hajoltam hozzá, lecsuktam a szemeimet és beszívtam az illatát. – mit csinálsz? – morogta lélegzetelállítóan mélyen. Mielőtt elhúzódhatott volna, egy gyengéd csókot nyomtam az arcára. Ott tartottam a számat tovább, mint kellett volna. Cirógattam az állát és belélegeztem őt. 

- Ha tehetném, megváltoztatnám az egészet – beszéltem az arca ellen – nem akarlak így látni, de Harryt sem. Nem csak neked nehéz, Nado. 

Nado megragadta a derekamat és közelebb húzott magához. Egyeletlenül lélegzett. Éreztem, hogy az ujjai a húsomba süppednek. Felém fordította a fejét, az orrunk összesimult, találkozott a tekintetünk. A hajamba túrt erőszakosan. A nyakamon felszökött a hő. A forró lehelete nekem csapódott, úgy, ahogy az enyém is neki. 

- Szállj le rólam, Amelia – parancsolt rám, pedig azt hittem megpróbál megint megcsókolni. Nem biztos, hogy ellenálltam volna neki. Nem akkor és ott.

- Nado, kérlek, ne cs…

Lepakolt az ülésre és kiszállt. Az autó mellett állt, a vállai gyorsan emelkedtek. Nem hagytam ennyiben. 

- Mondd el, hogy mivel segíthetnék! – emeltem fel a hangomat. 

Nado elnevette magát amolyan „Nem igaz, hogy nem érti”. 

- Szállj be és induljunk. 

- Nem – elálltam az útját és farkasszemet néztem vele – tudni akarom, hogyha jobbá tehetem valahogy, mit kell tennem. Mondd meg, segíteni szeretnék. Nem tudom eltörölni a múltat, de most, hogy tudom mit okoztam neked….

- Most hogy tudod? Nem tudsz te semmit! – a kocsinak csapta a tenyerét a vállam mellett, összerezzentem – semmit sem tudsz rólam. 

- Nado, kérlek – nyüszítettem, éreztem a könnyeimet a felszínre törni. 

- Ne sírj – rázta meg a fejét – ülj be, és hagyd abba ezt!

- Mit? Mit hagyjak abba? – kiáltottam – folyton ezt hajtogatod, hogy hagyjam abba! – meglöktem a vállánál fogva. Kezdett elpattanni az agyam – mit hagyjak abba?

- Na jó – morogta és nekitolt az autónak. Az arcomba ordított – ne tegyél úgy, mintha kibaszottul érdekelne mi lesz velem, vagy mi volt velem! Ne viselkedj úgy, mintha annyira sajnálnád, mert órákon belül azt is elfelejted, hogy létezek! És ne mondd azt, hogy nem! Tudod mit? Nem tehetsz semmit sem! Semmivel sem fogod tudni eltörölni azt az időszakot, amit átéltem! És egy percig se gondold, hogy megbocsátom! Ne keverj össze Harryvel Amelia, én soha – jött közelebb – soha a büdös életbe nem foglak ugyanúgy szeretni, mint Harry! És ne is várd el tőlem! Nem fogom végignézni, ahogy megint elsétálsz mellőlünk!

Nado lihegett, mire a végére ért. A fejem mellett támaszkodott. A pupillái ittasak lettek a dühvel. Amit irántam érzett. Én okoztam. A fájdalmát. Vissza akartam szólni, mint mindig, de nem tudtam. Igaza volt. Ehelyett ezt kérdeztem:

- Sz-szeretni? 

A szóra felmelegedtem. Azt mondta, hogy szeret? Vagy csak én értettem félre? Nado arca zuhant egy szintet rögtön pillanatok alatt. Mint aki épp most köpte el élete titkát. 

- A francba – mormolta és kiegyenesedve hátra lépett. – ideje mennünk.

- Komolyan gondoltad? 

- Persze, hogy nem, Amelia. Csak annyira felidegesítettél, hogy..

- Hazudsz – mosolyogtam rá. Wow. Ezt nem gondoltam volna. Nado szeret? De mióta? 

Elvörösödött az arca. Egy percen belül kétszer lepett meg totálisan. 

- Oké, rendben, örülsz? Beléd szerettem a nyáron szép lassan, de miután elmentél kiölted – lépett közelebb és úgy mondta, hogy minden szavát értsem – az összes érzést, amit keltettél bennem. Nem maradt semmi, Amelia. Semmi. És így is fog maradni. 

    Az út további részében az ülésbe temettem az arcomat. Minden egyes mennydörgésre összerezzentem. Próbáltam takargatni a könnyeimet. Addig a pillanatig nem is gondoltam volna, hogy milyen mély sebet ejtettem Nadon. Hányingerem lett és visszatért a heves szívdobogásom. Belemartam a hajamba, ami leomlott az orromra. Nem volt olyan szó, olyan magyarázat, amivel könnyíthettem volna rajta. Meg voltam lőve a helyzettel és ettől legyőzöttnek éreztem magamat. 

- A francba! – Nado beletaposott a fékbe – egyre jobban zuhog az eső! Alig látok valamit. Amelia, kelj fel és segíts! 

Megtörölgettem magamat és előremásztam. Több „áúcs”-ot is mondtam, fennakadtam a kézifékben, a kabátom alja pedig megroppant.

- Mi folyik itt? 

- Nekem van egy sejtésem – Nadoval összenéztünk. – tudják, hogy jövü..

Még ki sem bírtam mondani. A következő kép egy hatalmas fénycsapás volt, dübörgéssel kísérve. A villám belecsapott a fába, amit faroppanás követett. Felsikítottam, Nado hiába húzta be a kéziféket, hiába sírtak fel alattunk a kerekek. Az aszfalt csúszott, velünk együtt. Ez volt az utolsó képem.

   A fejem rettenetesen fájt elől. Odanyúltam a kezemmel, mikor magamhoz tértem. Vérzett a fejem, szédültem. Az autó füstölt körülöttünk, köhögtem a sűrű fehér felhőtől körülöttünk.

- N-Nado – nyöszörögtem. Kitártam az ajtót és erősen hörögve szabadultam ki a járműből. A kettétörött fa rázuhant a motorháztetőre, az ablak betört. Nado nem volt az első ülésen – NADO! 

A szédülettől fogva a térdeimre zuhantam. Egyre jobban vérzett a fejem, minden bizonnyal a műszerfalba ütöttem be. Még jó, hogy be voltunk kötve. De ha én bent maradtam, Nado miért nem? Felpattantam. Valami bűzlött. És ki is fog derülni, mert nem messze tőlem egy magas, széles vállú alak állt. 

- Helló? Ki van ott? Nado te vagy az? 

A hasamhoz szorítottam a karomat, szörnyen lüktetni kezdett. A lábaim többször keresztbe futottak, homályosan láttam és nem csak a füsttől. Ahogy közelebb érte m rögtön kijózanodtam. A szám elnyílt, ahogy megpillanthattam a jól ismert puha, göndör fürtöket. Azt a bőrkabátot, amit mindig visel motorozáshoz. Az illata beleszállt az orromba, pedig jó pár méter távolság volt közöttünk. Az a részem is feléledt a testemben, ami eddig mélyen szundikált. A szívem duplaszaltót ugrott a mellkasomban. Azt hittem kápráznak a szemeim. A szám kitikkadt. A nyelvem elzsibbadt, ahogy ráharaptam. 

- Harry, Istenem – elé sétáltam. Álmodom? Sírni akartam és nevetni, mert ott állt előttem. El sem hittem. Nem hittem a szemeimnek. A hideg rázni kezdett, ahogy zöld szemeivel rám nézett. A szám elnyílt, de a szavak nem jöttek. A tincsei kuszán álltak össze-vissza, ahogy szeretem. Elöntött a forróság és a jéghideg egyszerre. A térdeim majdnem kihajlottak alólam. Gyönyörűbb volt, mint valaha. A fekete szoros nadrágjában, a fehér pólójával, ami ejtett volt, kilátszódtak a mellkasi tetoválásai. Olyan elveszettnek tűnt. A kezemmel az arcához nyúltam, de féltem megérinteni, hátha eltűnik. – Harry.

- Amelia – suttogta a rekedt hangján, amitől aztán eltűnt a nappalom és éjszakám. Eltűntem a föld színéről én is. Megfogta a kezemet, mielőtt megérinthettem volna. Rögtön beletorzult az arcom. A bőre jéghideg volt. Nem hogy melegséget küldött volna belém. Eluralkodott rajtam a pánik s kétségbeesés. Hol van Nado? – édes Amelia – folytatta a gyöngéd hangján. Úsztam. Nem tudtam épp miben, de úsztam. Egyszerre gyengültem el és borzadtam föl. Aztán Harry elkapta a nyakamat. A levegőm kiszorult. A szemei elváltoztak, és az ajkai szélére egy ördögi vigyor ült ki – édes Amelia, hát ennyit ért a szerelmünk? Egyből ágyba bújtál azzal a tökfilkóval? 

- H-Harry, n-ne-nem k-ka-pok le-le-ve-gőt. 

Harry hátra vetett fejjel nevetett. Ettől a nevetéstől az összes szőröm égnek állt. Megfagyott bennem a vér. 

- Megmondtam, hogy ne gyere ide – közelebb hajolt majd rám mosolygott. Aztán elhajított. Neki valami keménynek. Felnyögtem, ahogy a hátamba belenyilallt a kínzó szúrás. Előttem termett, fölém magasodott és diadalittasan nézett le rám – buta, naiv, Amelia. Azt hitted, hogy legyőzhetsz? Gondoltam okosabb vagy ennél, de hát, tévedtem. 

- Harry – sóhajtottam. Küszködtem az oxigénért. Leguggolt és felém hajolt. A lehelete megcsapta az orromat.

- Mikor fogod már fel, hogy nincs Harry? Nem Harry vagyok! – ordított rám, majd elhalkult megint – és most, Amelia Knightley – a kezébe vette a színes tincseimet és az ujjára tekerte. A fogai előbújtak. Csapdába estem. – meghalsz.