II./HARMINCHÁROM ~ "Egy testben két lélek"

sziasztok! megjöttem a kövivel, a végén írok nektek pár sort :) jó olvasást! 

    - Amelia, így nem haladunk egyről a kettőre!

Nado belesóhajtott a nyakamba frusztráltan. Nem tehettem róla, csiklandós volt, ahogy megérintett. 

- Oké, mehet még egyszer. 

Nado fölém magasodott hátulról, a mellkasa a hátamnak feszült, hogy megtartson. Két oldalra nyújtottam a kezeimet, pont úgy, ahogy őt tette. A fülemnél suttogott a rekedt hangjával. 

- Meg kell találnod azt a pontot, ahol eggyé válsz saját magaddal – kezdett bele ismét. Próbáltam visszatartani a nevetésemet, ahogy az ujjai végigszántottak a belső karomon. – ne csak a tapintásomat érezd. Koncentrálj rá, találd meg azt a pontot, ami több mint a valóság.

Lehunytam a szemeimet és éles levegőt szívtam be. Több mint valóság? Ezt mire értette? Megráztam a fejemet. Fókuszálj, Amelia! Beharaptam az ajkamat, mikor mindkét tenyere végigszántott az oldalamon. Aztán nem bírtam tovább. A vállam rázkódni kezdett, a mellkasomból kitört a röhögés. Nado felsóhajtott és elhúzódott tőlem. Borús tekintettel nézte, ahogy a számhoz kapom a kezemet és tovább nevetek. 

- Szerinted ezt vicces? – billentette oldalra a fejét.

Azt akartam mondani, hogy nem.

- Igen – törtem ki vállat vonva – találd meg azt a pontot, ami több mint a valóság – utánoztam monoton hangnemét. Nado bár igyekezett leplezni, a szája szélei fölfelé görbültek.

- Oké, oké, hagyd abba – rázta a fejét és ő is csatlakozott a nevetésemhez. Három napja nem nevettem. Amióta kiálltam a vámpírok és metamorfok elé, megváltozott bennünk valami. A fának dőltem a vállammal, és néztem, ahogy a metamorfok tanítják a vámpírokat. Bevallom az elején rettenetesen ment. Nem működött, még most sem száz százalékosan. A lényeg az volt, hogy egymásra hangolódjunk. Mindenféle bizalmat építő játékokkal töltöttük a napot. A metamorfoknak meg kellett tanulniuk a vámpírok működését. A gondolkodását. El kellett érniük azt a pontot, mikor nem félelmet éreznek irántuk, hanem a biztonságukat. Nem tudtuk mi vár ránk Finnországban, csak azt, hogy mindenki segíteni akart az elvesztett barátján. Ez volt az, ami összehozott minket s ennek így kellett lennie.

- Min gondolkodsz? – Nado mellém állt és követte a tekintetemet. Megvakarta a tarkóját.

- Tudod neked is csatlakoznod kéne – sandítottam rá.

- Én jól vagyok, kösz – vigyorgott bele a semmiségbe – egyébként is rajtad kell dolgoznunk. 

- Nem értem, mikor mondjátok el, hogy mégis mit kell tennem? Mi az pontosan, amit vártok tőlem? – felé fordultam és összefontam a kezeimet – amiket mondtál… az előbb, mire értetted? 

Nado belenézett a szemeimbe. Pár pillanatig elmerültünk egymásban. Mire gondolhat? Mi az, amit nem akar elmondani? Hezitált, szólásra nyíltak az ajkai, de hang nem jött ki rajta. 

- Nado – léptem közelebb – hogyan tudtál… eléri hozzám? Ott akkor, láttál engem? – lehalkítottam a hangomat. A földre esett a tekintete és bólintott.

- Inkább csak tudtam, hogy bajban vagy. Arra keltem, hogy fáztam, pedig harminc fok volt – kiegyenesedett, a zsebébe csúsztatta a kezeit és elmerengve nézte a többieket – nem tudtam hol vagy, nem láttalak, csak tudtam, hogy mit kell mondanom. 

Lefagytam. 

- Ez mégis mit jelent? 

Homlokráncolva vártam a válaszát.

- Zhamina – mormolta – bocs, Amelia. Nekünk… k-közöttünk van egy fajt..

- Amelia, gyertek ide!

- Nem hiszem el – morogtam halkan – ezt még befejezzük!

    Mosollyal az arcomon néztem, ahogy Liliana épp Eguskinával próbált összhangba kerülni. A szőkeség szemei összeszűkültek és a száját nézte. Nem hallottam mit magyarázott neki, de minden bizonyára fontosat. Arine a kezét nyújtotta nekem és én bizakodva fogtam meg. Bevezetett a tárgyalóterembe. Mamma, Artzai, Kenbasi és Cristofer is ott ült. Cristofer nem fűzött sok reményt hozzám, a merev tekintete mindent elárult. Ott álltam, minden szempár rajtam, ideges lettem.

- Mi történt? 

Egymásra néztek, majd Arine lépett mellém. Mamma lesütötte a fejét. Rosszat éreztem. Minden ösztönöm azt sugallta, hogy nem fogom szeretni. 

- Kutakodtunk. 

- És? – a lábammal dobolni kezdtem. Csak térjenek a lényegre. 

- Nos, semmi feljegyzés nincs a helyről, amiről beszéltél. A választóvonalról. 

- Persze, hogy nincs – kiengedtem a levegőt, miről nem is tudtam, hogy bent rekedt – semmiről sincs, ezt mondtam nektek. Ez nem történelem, erről senki sem tudott. Ha nincsenek a madaraim, valószínűleg ti sem tudtátok volna meg, mert meghalok.

Mamma felszisszent, mintha megütöttem volna. Bocsánatkérő pillantást küldtem felé. 

- Fogalmunk sincs, hogy mit lehetne tenni, Amelia – nézett rám Arine – úgy értem, hogyan vehetnénk rá, hogy engedje el Harryt? Évszázadokat várt rá, nem fogja csak úgy feladni.

Az orrnyergemet nyomkodtam. Kellett lennie valaminek. 

- Nem is mondtam, hogy megkérem rá. Nem adok más lehetőséget neki. 

Cristofer felnevetett. Nevetése gonosz volt, kárörvendő.

- Az csak úgy megy kicsi lány. Nézz magadra, egy szempillantás alatt kivégezhetnélek. Hogyan akarsz szembeszállni az univerzummal?

Az utolsó szót kihangsúlyozta, mintha valami dicsőítő Istenről beszélne. Kezdett eltelíteni a düh. Lehunytam a szemeimet, és elé sétáltam. Közel hajoltam hozzá, megmutattam neki, hogy nem félek tőle. 

- Egy csepp fogalmad sincs arról – tartottam szünetet, a vörös eltökélt szemeimmel belenéztem a ridegbe – hogy mire vagyok képes. 

Cristofer felállt és közeledni kezdett hozzám, én pedig távolodni. A falnak csapódtam.

- Cristofer! – szólt rá Artzai. 

De ő nem hallgatott. A bőröm bizseregni kezdett. De nem úgy, mint régebben. Nem izzott, mindinkább kezdett lángolni. Komolyan azt hittem, hogy füstöt fogok kifújni az orromon. Égtem. Belülről. 

- Akkor bizonyítsd be, metamorf – emelte fel a hangját kihívóan. Elmosolyodtam. 

- Amelia – Arine hangja csodálkozó volt. 

- Bebizonyítom – léptem ki előle, még a vállam fölött visszapillantottam – alig várom a napot, mikor megalázkodva fogsz hálálkodni egy metamorfnak – ugyanolyan gúnnyal ejtettem ki a metamorfot, mint őt. Leutánozva őt. Kihívva őt. 

    Hangosan csaptam be magam mögött az ajtót. Nem fogadtam el, hogy nincs megoldás. Akkor majd én megkeresem. Felkaptam az íjamat, hogy kikapcsoljam magam és gondolkozni tudjak. Épp beakartam loholni az erdőbe, amikor valami ordítást hallottam.

- Kizárt dolog. Tegyél le, különben…

- Különben mi? – a hangos nevetés Kaseytől jött. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy a kezeibe kapta Rhyst. – a dagadt seggedtől el fog gémberedni a hátam, tökfej. 

Szórakozottan néztem, ahogy Rhys kapálózik Kasey karjaiban. Letettem a fegyveremet és nekidőlve a fának néztem őket. 

- Szeretnél te ilyen dagadt segget, seggfej. 

- Ne kapálózz, mert ledoblak.

- Előbb bízok meg egy majomban, mint benned! Pedig nekik aztán agyuk is kevés van.

Felhorkantottam a visszatartott nevetéstől. Mindketten rám néztek.

- Hé, Knightley, mondd már meg a barátodnak, hogy ideje ez kis vámpírgént kapnia.

Rhys ránézett. Az ajkán végigsuhant egy szemtelen vigyor. Ez jó lesz.

- Ó, szóval magányos vagy. Széttenném a lábad neked, de köztudott, hogy a vámpíroknak kicsi a farkuk.

Kasey arca eltorzult. Nem tudtam pontosan, hogy azért, mert lekicsinyítette a férfiasságát, vagy mert Rhys konkrétan a közösülésükre utalt. Egyik vagy másik, mindegy volt, Kasey széttárta a karjait és Rhys a földre esett. Röhögni kezdett, derűsen, mint akit épp nem ejtettek le a kemény talajra. 

- Oké, feladom – nézett rám – azt hitted jó poén lesz kettőnket összetenni? Hogy szív a szívnek kitárulunk és megkedveljük egymást? Nem vagyok meleg, Amelia.

- Bocs, Lia, de nem állok le egy olyannal, aki majdnem megölt – Rhys felállt és leporolta magát. 

Eléjük sétáltam és vigyorogva néztem egyikről a másikra. Nem tehettem róla, Kasey szenvedése szórakoztató volt.

- Pedig szép pár lennétek – tűnődtem el – a szőke herceg és a borostás királyfi.

Kasey úgy nézett rám, mint aki szellemet látott. 

- Leléptem – fordult meg, hogy elmenjen. Elkaptam a kezét és a fejemet ráztam rajtuk.

- Várj már, én megbízok benned. Vagyis meg akarok.

Kasey-vel volt egy közös múltunk. Viszont ha együtt akartunk működni, muszáj volt valami kapcsolatot kiépíteni vele. Lenyeltem a gombócot, ami a torkomban keletkezett. Kasey hosszan tanulmányozni kezdett. Valahogy éreztem, hogy egyre gondoltunk. Elhúzta a száját és kinyújtotta nekem a kezét. Aztán nem várt a beleegyezésemre, egész egyszerűen felkapott az ölébe. 

- Úriember, mint mindig – forgattam a szemeimet. 

- Tüzes, ez tetszik – mormolta a fülembe, majd elrugaszkodott a földről. Felsikítottam és ijedten kapaszkodtam a pólójába. El sem hittem, hogy ezt csinálom. A fenyőfa legtetejére ugrott fel, csak egy vastag ág tartott minket, ami meghajlott és reccsent is. 

- Jézusom, le fogunk zuhanni – zihálva néztem le, verejtékezni kezdtem a magasságtól. Kasey csak kuncogott. 

- Ugornod kell – lerakott és ott hagyott. A fa tetején! Egyedül! Belekapaszkodtam a törzsébe, átöleltem és összeszorítottam a szemeimet. 

- Te és az ötleteid, Amelia! – morogtam magamra. 

- Amelia, ugorj, elkaplak! – ordította Kasey. Nem mertem lenézni. Hány méter magason lehettem? 20?30? – elkaplak, gyere!

- Elkapsz? – nevettem – viccelsz? Azonnal gyere ide és vigyél le!

- Rhys már hozza a liberót! – nevetett. Úgy megcsaptam volna. – gyere, nem engedlek leesni!

- Nem megy.

- Hát nem bízol bennem? 

Elnevettem magam.

- Nem! 

- Pedig ez egy bizalomjáték, Knightley! Na, gyerünk! Utána szétrúghatod a seggemet, ha elég gyors leszel!

- Az nem elég jó. Kikötözlek a fához és addig ütlek, amíg bocsánatot nem kérsz!

- Egye fene, na ugorj!

Mély levegőt vettem. Remegő lábakkal fordultam meg. Biztos, hogy nem arccal lefelé fogok ugrani. Nem akarom látni. Lehunytam a szemeimet. Kasey türelmetlenül szólítgatott. De nem ment olyan könnyen. Kasey megpróbált megölni. Sőt, meg is ölt. Aztán megmentettem az életét, majd ő az enyémet. Az csak jelent valamit? Talán benne is van valami, emberi? Kizárt. Ellöktem magamat. A bal lábamat néztem, ahogy szép lassan elhagyja az ágat. A levegőben voltam. Az adrenalinom felszökött a vérnyomásommal párhuzamosan. Sikítottam. Nőiesen, hisztérikusan, nem izgatott. Meg fogok halni. Meg fogok halni. Meg fogok halni. Aztán berobbantam. Kasey karjaiba. Erősen, biztosan tartott. 

- Most már kinyithatod a szemeidet. – megráztam a fejemet – gyerünk, Knightley, biztonságban vagy.

Óvakodva tártam ki a szemeimet, a szívem a torkomban dobolt. Kasey szórakozott vigyorával találtam magamat szembe. 

- Huh – fújtam ki a levegőt.

Kasey a fülemhez hajolt.

- Nem mondjuk el Harrynek.

- Micsodát? 

- Hogy mennyire felforrósodott a levegő kettőnk között – hangja csábító volt, mély és pimasz.

- Menj a francba – löktem el, ahogy a lábaimra álltam. Kasey elkapott, mert az adrenalintól alig bírtam megállni. Szem forgatva hallgattam csengő visongását. 

- Nézd – dugta zsebre a kezeit – nem fogok bocsánatot kérni azért, ami történt. Mert lássuk csak, nem sajnálom – zöld szemei ridegek voltak. Nem olyanok, mint Harryé. – meg lett az eredménye. A te hibádból van ott Harry. 

A szavai megütöttek. Belefúródtak a húsomba, le a szívemig. Főleg, mert igaza volt. 

- Tudom.

- Újra megtenném – elrúgta a követ a bakancsával – bármikor, gondolkodás nélkül. 

- Jó tudni – nevettem idegesen – ezt akkor mondhattad volna, mikor ugrani készültem. Inkább ott maradok – húztam az agyát, oldottam a komorságot. 

- Komolyan beszélek, akkor megtettem volna – vont vállat.

- Kasey, tudom, hogy őt védted. Most már tudom, oké? Elég morbid módon, sajátosan, de őt védted. Mint mindenki más. És tudod mit? – rám pillantott – kár, hogy akkor nem haltam meg. Mármint, akkor ez az egész nem lenne, nem? 

A hangom elcsuklott, ahogy éreztem a könnyeimet. Kasey jéggé dermedt.

- Ja, nem lenne. – Kasey még akart valamit mondani. Elnyíltak az ajkai, tekintete is elárulta őt. De végül nem folytatta. – egyébként meg mik ezek a színes akármik a hajadban? – megfogta a lila tincsemet és szemügyre vette – olyan vagy, mint valami karácsonyfa. - Elnevettem magam, de a szívem elszorult. Lefagyott a mosolyom és csak néztem őket. Bárcsak itt lennének még a madaraim. Annyi mindent megtettek értem. Nem ezt érdemelték. – na jó, lehetsz szivárvány is, csak ne bőgd el magad.

   Szivárvány. Olyan színei voltak, mint a szivárványnak. Vagy mint a…

   Rohanni kezdtem. 

   Rhys épp visszatért, a nevemen szólítgatott, de nem figyeltem rá. A laptopomért rohantam, felkaptam és Arine-ékhoz siettem. Épp a kávéjukat itták és beszélgettek. Mindenki arcán fáradtság és szomorúság ült. 

- Zhamina, mi a baj? 

Kinyitottam a laptopomat és a google-t kerestem ki, azokon belül is a képeket. Pedig meg is jegyeztem saját magamnak! Ezt nem hiszem el.

- Nézzétek, miket láttok itt? 

- A sarki fények? 

- Pontosan. Lila, piros, zöld, áttetsző! Pont mint a hajam. Nézzétek! Lila, piros, zöld és fehér. A fehér gondolom egyenlő az átlátszóval. 

Emlékszem ez volt az első gondolatom. „Olyan lila, mint a hajtincsem”. Észre sem vettem, pedig ott volt előttem. Arine-ék egymásra néztek. 

- Ez mit jelent? – csattantam fel – valamit jelentenie kell!

- Nem tudjuk – szólalt meg egy idő után Arine.

- Persze, hogy nem.

- Zhamina, ez nekünk is olyan új, mint neked. Napokat ültünk felette, de nem jöttünk rá. 

- Oké, akkor megkérdezzük Nadot.

Összecsuktam a laptopomat, kiléptem az ajtón és a nevét kiáltottam. Nagy meglepetésemre, Nado épp Liliana-t szorította a fához. Egymás szemébe néztek, mintha halkan beszéltek volna meg valamit, szavak nélkül. Megráztam a fejemet. Mit csinál Liliana Nadoval? És miért érzem azt, hogy ez nekem egyáltalán nem tetszik? Meggondolatlanul csörtettem hozzájuk, mikor észrevettek szétrebbentek.

- Mi folyik itt? – elcsodálkoztam Liliana nehéz légzésén. – valamit megzavartam?

- Nem – felelte Nado, még a barátnőmet nézve. Majd rám pillantott – folytatjuk?

- Ideje elmondanod, hogy mi a franc van közöttünk! 

Liliana szája elnyílt.

- Közöttetek? 

Nem figyeltünk rá. Nado és én farkasszemet néztünk. Az álla megfeszült, láttam rajta, hogy idegessé tettem. Megfogta a kezemet és vezetni kezdett Arine-ék felé. Megálltunk előttük, nem értettem mi folyik ott. 

- El kell mondanunk neki, Nado – Arine együtt érzően nézett rám – már rég el kellett volna.

- Miről beszéltek? – a szemeim dühben forogtak.

Nado lehajtotta a fejét. Először azt hittem, hogy miattam fáj ennyire az igazság, de nem így volt. A vöröses barna szemei a saját fájdalmáról árulkodtak. Mi folyik itt?

- Emlékszel, mikor elsőnek idejöttél? – Arine lelépett elém és megfogta a kezemet – láttad azokat a fényállatokat, ugye?

- Igen? 

- Azok Soulok voltak. 

- Soulok? – vontam fel a szemöldökömet.

- Lelkek – mondta lassan, érthetően – a baszk és az angol megfelelője is Soul. Lélek. 

- Lelkek? Kiknek a lelkei? 

Arine Nadora nézett, majd Artzaira.

- Kiknek a lelkei, Arine? 

- A mieink. A mi lelkünk. 

Leesett az állam. Mintha pofán vágtak volna, úgy éreztem magam. 

- Várj – emeltem fel a kezemet – de a mi lelkünk a vámpíroké. Ezt nem pontosan értem.

- A kérdés az, hogy mi lesz azzal a lélekkel, amivel születnénk? – Arine megfogta a kezemet, és a lépcsőhöz húzott. Leült és megütögette maga mellett a helyet. Kételkedve pár másodpercet, de helyet foglaltam. – amikor egy vámpír megszületik, felszabadul a lelke és belénk száll. De mi is születtünk egyel, nem? Különben hogyan léteznénk? A lélek a hajtóerőnk, Amelia. Nem tűnik csak úgy fel. Mondhatjuk úgyis, hogy egy testben két lélek lakozik. Egy, ami a sajátunk és egy, ami a vámpírunké.

- Szóval akkor azok az állatok, valójában a ti lelketek?

- Igen. Mindenkinek meg van a sajátja. Csak meg kell találni. Emlékszel, amikor kiszabadítottad Harryt? A vörös búrával. Az te voltál. A lelked. 

    Felálltam és beletúrtam a hajamba. Nem tudtam hogyan éreztem abban a pillanatban. Szóval van lelkem, sajátom, és nem a Harryé. Minden bizonnyal az lehetett az a bizsergés, izzás a bőröm alatt. Az állatom. A lelkem. 

- És hogy jön képbe N-Nado? – felé pillantottam, de ő már nézett. Tekintete lyukat vájt a bőrömbe, alig kaptam levegőt tőle.

- Amint beraktad a lábadat, a madara megtalált. Az aranymadár a tűz madara. Nado lobbanékony és a saját feje után megy. 

- Kösz – röhögött.

- Ha valamit akar, azt eléri. Nem ismerős? 

Beszívtam az alsó ajkamat. 

- Azt hittük – folytatta mamma – hogy a te állatod a víz állatja lesz. Annak lett volna értelme, a két ellentétes vonzza egymást.

- Vonzza?

- Nado a mestered, de több egy tanárnál. Ő a lelked mentora. Segíteni tud megtalálni magadat. Ahogy el is kezdted a nyáron, de ugye abbahagytad.

Kellemetlen csend telepedett ránk. Még mindig bántotta őket, tisztán láttam rajtuk.

- Szóval Nado madara rám talált?

- Kiválasztott. – mormolta Nado.

- A kettőtök sorsa így összefűződött. 

- Wow, ez új – nyögtem ki. Összefűződött. Emlékszem, amikor Nado megcsókolt. Hogy mennyire dühös lettem és milyen kontrollt hozott ki belőlem. Olyan volt, mintha két tűz találkozott volna. – oké, szóval Nado a l-lelkem mentora, ezt miért kellett titkolni? 

Nado felé fordultam. Sokáig tartotta a tekintetemet. Mindenki körénk gyűlt. Liliana tutira hallgatózott már régebb óta. 

- Mert senki sincs egyedül a Földön. A vámpírod elvesztésével kell valaki, akivel megtalálhatod azt a boldogságot, amit a vámpírod mellett kaptál. 

- Kétlem – nevettem – már bocsánat, Nado.

Elment az eszük, komolyan azt hiszik, hogy csak mert Nado lelke kiválasztott, én vele boldog lehetek? Nado elmosolyodott. Ebben a mosolyban benne volt az indoka, amiért elhallgatta. Elszorult a szívem. Eszembe jutott, amikor a vámpírjáról beszélt. „Úgy nézett ki, mint te”. Elfordultam. Nem akartam bántani őt, de kizárt dolog, hogy ez működhetne. Hogy vele dolgozhatnék ezek után. 

- Szükségem van a lelkemre. Segíthet Harry megmentésében, ugye?

- Úgy hiszem te vagy az egyetlen, aki megmentheti Harryt. 

Szembe fordultam Nadoval. Zsebre dugott kezekkel méregetett. Nem haragudhattam rá, hisz nem ő tehetett róla. De mit vár tőlem? Tőlünk? Vajon tényleg képes lennék azt érezni vele is, mint Harryvel? 

- Nem véletlenül hagyták hátra a madaraid az univerzum színeit, Zhamina. Meg kell találnod önmagadat – szünetet tartott. Tudtam, hogy mi következik. Mindketten tudtuk. – és ahhoz Nadora lesz szükséged.

ne essetek pánikba és ne utáljátok Nadot, nem tehet róla :) tudom kicsit laposabb lett, főleg Harry nélkül, de nem akarok rögtön hozzá ugrani. jönni fog, berobbanni, higgyétek el :) puszi és köszönöm a kommenteket! xx